Képzőművészeti krónika FESTŐ ALBUMOK — ALIGHA KÖZÉPISKOLÁS FOKON Emlékezem másfél-két évtized előtti gazdagságunkra, amikor az esztendők vége felé a hazai könyvesboltok kirakataiban meg-megjelent néhány külhoni kiadású, kitűnő művészeti album: a párizsi Somogy vagy a Flammarion, a milánói Rizzoli, a londoni Thames and Hudson, a müncheni Knaur és mások nemzetközileg ismert és elismert monográfiái, albumai. De napjainkra a magyar művészeti könyvkiadás szinte versenyre kelt a külhonival, néhánnyal éppen szövetkezett. így a Rizzolival való összefogásból A művészet klasszikusai sorozat néhány nagyszerű albuma már magyar nyelven is olvasható. Világszerte ismert képeskönyvek ezek. lapjaikon az európai piktúra legjelesebb mestereinek hasznos dokumentációja és gyönyörű művei. A szinte teljes festői életműveket feltáró sorozat talán öt nagy hírű kiadó öszszefogásából született és él napjainkban is, a közel száz albumból a Corvina eddig hetet jelentetett meg az elmúlt öt esztendő során. Rendszerint ,,az ajándékozási fókuszokban'", bár a remek képeskönyvek bizonyára gazdára találnának a csendesebb hónapokban is. Hiszen tudományos alapossággal és hosszú idők során szerzett tapasztalatokkal kiérlelt alapművek ezek, kitűnő és gondos szerkesztői munka gyümölcsei a művészetkedvelők, akár „a hivatásból kutatók" előtt. A röviden is alapos bevezetők után a kötet festőjének írásos megnyilatkozásai következnek (levelek, cikkek, vallomások), a modernebbeknél pedig az egyidejű kritikai fogadtatás (néha eléggé furcsa ítéletű) visszhangjából való válogatást olvashatunk a jobbára szépen és híven színezett táblák előtt. Alapos ismeretű, többnyire olasz művészettörténészek írják az előszavakat és válogatják a dokumentációs fejezetek anyagát. Az elmélyültebb kutatást szolgáló adattár a színes képtáblák után következik: itt irodalomjegyzék és gondos életrajzi kronológia olvasható, majd a fellelhető művek listája, képi és írásos bemutatása tudományos alapossággal és felső fokon. A színes táblák után mintegy ráadásként több száz apró képecske látható: akár a teljes oeuvre tehát. A helyrajzi mutatókban buzgalommal keresgetem Budapestet, nem csekély öröm, ha a Szépművészeti Múzeum fel-feltűnik egy-egy alkotás őrzőhelyeként. De akad szomorúság is. Például akkor, amikor az egykori Nemes Marcell-gyűjteményben őrzött Botticelli-kép, a Krisztus sírbatétele már nem is fényképen, csupán egy „újkori rajzmásolat" reprodukcióján látható, a képnek nyoma veszett valamikor az első háború után. Vannak örömtelibb „hun-' garológiai vonatkozások" is: a budapesti Gioűto-képet (Szűz Mária megkoronázása), a közismert Goya-képeket, a megkerült Raffaellókat említeném, a többi helyrajzi katalógusban Budapest nem fordul elő. A Kiadó egy régebbi és egy újabb kori művész albumát vállalta évenkénti váltásban, a „modernebbek" közül eddig Matisse és Monet „fénykorának" (1904—1928, illetve 1870—1889), Renoir „impresszionista korszakának" (1869—1883) albumát jelentette meg. Róluk nem a teljes életművet nyújtják a 100
kötetek, hiszen az újkori gazdagság nyilván szétfeszítené a megszokott kereteket. Utóbb egy másik Matisse-, Monet- és Renoir-bemutatással válhat teljessé az életmű a lapozgatok számára, hasonlóképpen így lesz a további modernek albumaiban. És bár a kiadás üteme a magunk méreteire szabott, a szándék és az eredmény figyelmet, megbecsülést egyaránt érdemel: a képeket szemlélőn, a dokumentációkat böngészve egyként gazdagodunk. Az albumok „kézikönyvek", többször elővehetők, a „topográfiai mutatókból" az utazni szándékozók látnivalóikat böngészhetik, ez még játéknak sem silány. Bár elszomorít, hogy egy-egy kép „láthatási vágyamtól" mennyire messze került — így csupán az album táblája az egyetlen találkozás. Hasonlóképpen sajnálatos, hogy a színes nyomatok és a papíranyag „napi minősége" gyakran, olykor előnytelenül változó, talán nemcsak a nagyszerű felépítésben, de az albumok nyomdai megformálásában is egységet lehetne teremteni. Ha már az árak körül amúgy sem lehet. És bár a monografikus értékű albumok önmagukban is nagyszerűek és példaadók, valamiféle „honosítási vágy" legalább a dokumentációkat illetően fellobbant bennem, a „Duna melléki laurea", akár a „magyar nyelvű aureóla" legalábbis számomra hiányzik az irodalomjegyzékekből és a bevezetőt váltó antológiák lapjairól. Majdhogy a magam szórakozására kíséreltem meg ezt a feltehetően csupán a „kisnépekben felbuzgó hiányérzetet" egy korábbi és a legutóbb megjelent album mellékleteként, egy régebbi és egy újabb kori festő e táji reputációját illetően eloszlatni, kielégíteni. Példáim önkényesek, hasonlóképpen a róluk megidézett válogatás — másokról ugyanígy, bővebben bármikor elvégezhetők. RAFFAELLO „...Régi és új, múltbeli és jelenkori: hagyjuk hát az efféle szavakat, s mondjuk általánosabban: minden műalkotás felidézi számunkra a művész egykori hangulatát..." — állítja már 1818-ban az Antik és modern látszólagos ellentmondásait feloldani szándékozó, a maga életelveit összegző Goethe — „ ... Cézanne csendélete ugyanolyan jó és tartalmas, mint Raffaello Madonnája, mivel a művészi eredmény nagysága végső soron attól függ, mennyi a nézőre sugárzó világnézeti energiát tartalmaz az alakított anyag... — vallja tudományosabban Erwin Panofsky, a művészettörténész 1931-ben, ekkor még a hamburgi egyetem professzoraként. Az egybehangzások nyilvánvalók. Ügy tűnik, hogy „a kiváló és ugyanolyan kedves" (Giorgio Vasari), „a legnagyobb modern görög" (Goethe), „az aranyködben fázó istenség" (Passuth László), egyben „a fölség optimista" (Lyka Károly) — és ki győzné tovább sorolni, mi még! —, Raffaello „világnézeti energiái" talán éppen a sokféle módon jellemezhető, többrétű, egyenértékű és életgazdag tulajdonságokban mutatkoznak meg legkivált. Hiszen „rajta kívül alig lehetett festő, aki ilyen jelentős munkásságért, mint az övé volt, ennyire ne szenvedett volna meg..." a kései utód, Bernáth Aurél már-már irigykedő vallomása szerint. De még Michelangelónak is „a kétségben, vénségben bús dühében az urbinói ifjú járt eszében, ki játszva és dúdolva alkotott...", mint ahogy egy másik e táji „utód", Juhász Gyula egy 1934-es szonettjében olvasható. Bár ez a „meg nem szenvedettség" természetesen aligha vonhat le vala100
mit a rövidke életű Raffaello Santi (1483—1530) művének értékeiből. Valamint az sem talán, hogy „nagyúr módjára élt", csak a szerelem fűzte „boldog és néma rabságba", mint erről egy szonettjéből, Rónai Mihály András szép magyar szaván értesülhettünk. No meg a néhány regényes és legényes, olykor már negédes életrajzi feldolgozásból az igények és idők változása során. Művészetét magyarul először talán a Honderű (1846), utóbb a Hölgyfutár (1857) mutatta be, majd cikkek szép sora a kerekebb évfordulók körül (Beöthy Zsolt, Farkas Zoltán, Lázár Béla, Komis Gyula, Jajczay János és mások), Wollanka József kiskönyve után (1906) Lyka Károly esszéjének sorjázó újabb kiadásai. Móricz Zsigmond remek útibeszámolója a Nyugat lapjain (1926), a Magyar Csillagban Bernáth Aurél „Petőfi és Rafael" párhuzama (1944). A sor bőségesen folytatható, takaros kis „Raffaello-antológia" kerekednék a magyar nyelvű irodalomból az „urbinóiról". Bernáth Aurél a festő levelét közli kommentálva egy Francesco Franciával való képcsere körül (Magyar Művészet, 1948). Pülszky Károly tanulmányai (Vasárnapi Újság — 1883; Akadémiai Értesítő — 1887), Meller Simon könyve (Az Esterházy Képtár története — 1915) elkerülhetetlenek a hazai műveket illetően, majd utóbb a „szomorú aktualitás" a képlopás körül. Raffaello műhelyei reneszánsz udvarocskák voltak maguk is, a „Maestro" szép számú festőszemélyzetet tartott, és ma már nehéz megkülönböztetni — többnyire az időrend segít —, hogy a vatikáni stanzák és a loggia alkotásain mi viseli az életmű gazdagságának és az életút rövidségének szembesítésében a Mester és a legjobb' tanítványok áldott és munkás kezenyomát. Hiszen a szellem a mesteré, a kéz akár egy keleti istenségé lehet: megsokszorozta önmagát. Lessing ijesztően morbid parabolája — „Raffaello nem lett volna a legnagyobb festőzseni, ha szerencsétlenségére kéz nélkül születik? — szerencsére csak skolasztikus kérdésfeltevés, és csupán így marad értelme gyanúim szerint. Mi már kételyek nélkül fogadjuk el Hauser Arnold többekkel vitatkozó, többek által vitatott ítéletét, amikor „az újkori klasszikum első képviselőjének" állítja Raffaellót. Akinek „jelenségléte" a felbomló reneszánsz cinquecentojában könnyedén magyarázható, így a kortársak ambivalenciái nehezen érthetők. Csupán a megbízók és a költők értették igazán az üstökösélet sugallatos és örök érvényű ajándékjellegét. No meg a Hölgyek és a mindenkori Ifjúság: a római Pantheon nagy halottjának sírján naponta friss virág illatozik. Működése „nem tartott tovább húsz esztendőnél, hiszen Raffaello halála után nem beszélhetünk többé klasszikus művészetről mint kollektív stílusról . . u g y a n c s a k Hauser Arnold szerint. így aztán aligha feltűnő, hogy „Raffaellel Európa-szerte baj van..." vallja egy naplótöredékében Bernáth Aurél sajnálkozón. Utal itt Bernáth egyben sírra is, hogy az elmúlt századok géniuszteremtő igyekezetét a barokk Michelangelo-kultusza, majd a klasszikumot követő nagy kiábrándulás e század elején ugyancsak megtépázta, ekként „az utolsó reneszánsz klasszikus" nimbuszát. A fiatal és szép ifjú még, szinte teljes pompájában, maga is megdicsőülten áll Ingres képén, csekélyke hódolattal a Homérosz apotheózisán (1826—27), de a későbbi franciák és főként az érzelmek klasszikumát tudatosan kétlő németek pozitivista tróndöntögetése majdhogy elperelte a festő értékeit. Kissé devalválódott a Szépség feltétlen hódolata, a fejedelmi műhely alkotásteremtő gazdagsága ugyanígy. Az újkor pedig ismételten felelevenítette a két feltételezett rivális, Michelangelo és Raffaello vetélkedését, mindegyre valamelyikőjük javára billentve a mérleg egyenlegét. Pedig hát a reneszánsz teljessége éppen a két (és .több) szuverén pár100
harcaiban és rivalizálásában lesz érthető és tetten érhető: „tanító mestere, Perugino és vetélytársa, Michelangelo nélkül nem, létezne Raffaello — de a reneszánsz sem lenne a reneszánsz s Róma sem Raffello nélkül..." ismét csak Hauser szerint. így igaz, hiszen minden kor igénye a komplexitás. Minden igazság a sokféle komparációban és termékeny kölcsönhatásokban, a teremtés és teremtődés kollektív vágyaiban érvényesül. Különösképpen a reneszánsz idején. Raffaello híre és szelleme nálunk előbb az Itália-járó festők és utazók naplói és útibeszámolói (Wesselényi Polixénia — 1842; a Petőfit támadó Császár Ferenc — 1844; Széchenyi István, Wesselényi Miklós és mások), a festők másolatai és leírásai révén ütött tanyát, utóbb az egykori német rajongók — Lessing, Winckelmann, Goethe stb. — e táji hatása font babérkoszorút, nem ritkán rajongó glóriát a festő feje köré. A leírások ismertté és nosztalgikus úticéllá tették alkotásait, egyenértékűvé Rómát a Vatikán festői csodáival. Az Esterházy-gyűjtemény arcképe és Madonnája már a 18. század végének leltárkönyvében megtalálható, utóbb az izgalom a képek állami tulajdonba kerülésének idejében (1870), nemrégiben a „század hazai műkincsrablásának" gyötrelmei. 1920-ban Beöthy Zsolt ugyan a „Rafael-babérok" foszladozásáról ír (Üj Idők), de a vita már eldőlt: a csodálat emelkedőben ismét, a Róma-járók intenzív szaporodása, Lyka Károly remek kis könyvének több kiadása (korábban tanulmányai: Új Idők, 1933, 1940) a régi fényekbe vonták a festő hírnevét. Csillaga is emelkedőben, helye töretlen a reneszánsz piktúra szentháromságában, levelét Bernáth Aurél több ízben közölte varázsos lényének írásos bizonyítékaként. Sikere akár a Passuth-regény olvasottságából, többszöri kiadásából mérhető. A kerekebb évfordulók ismétlődőn a közérdeklődés fókuszába állítják művét és nevét, Giorgio Vasari életrajzgyűjteményének ismétlődő kiadásai, a Szépművészeti Múzeum emlékkiállítása (1970) ugyanígy. Vasari életrajza mintegy alapmű Raffaello körül, művei akárha „szellemi köztulajdonba" kerültek a képlopás idején. Lehetőséget mindezek elmondására a Raffaello festői életműve című album magyar változatának megjelenése adott, Michele Prisco, Pierluigi de Vecchi, Jean-Pierre Cuzin közös munkája a színes képekkel és a dokumentációval, a „nyugat-európai honosítás" itt megtalálható. Egy kissé mindig Raffaellót sejtjük a költők „pictor ignotusa" (Róbert Browning, Babits stb.) mögött, angyali szelídség, fények és örömök áradnak képeiből. Ebben az albumban a lehetséges teljességigény mellett főként a vatikáni freskók részleteinek közelsége a reveláció. Az áradó raffellói gazdagság itt úgy tárul elénk, ahogy rohanó turistalétünkben sohasem elevenül. Akárha Stendhal vagy Ingres társaként vizsgálódnánk el-elidőzve a Szent Péter kiszabadítása falkép részletei, Az athéni iskola és mások szereplőinek teljes tablója és arcmásai felett. Vagy éppen Csontváryt követően, aki minden bizonnyal alaposabban megnézhette a Főlignói Madonna „elnagyolt" hátterét, hiszen az itt közölt nagyítás erősen emlékeztet a dalmáciai képek festés- és fényviszonylataira. De Ingres-hez hasonlóan „láttak rá" Raffaellóra már a múlt század magyar festővándorai .— Balassa Ferenc, Barabás Miklós, Libay Károly, id. Markó Károly és a többiek —, „az utolsó modern görög" számukra a képírás klasszikus nagymestere volt. Az album helyrajzi mutatójában pontos adatokkal és leírásban szerepelnek a budapesti Raffaello-képek, amelyek gazdagabb elemzése Vayer Lajos (Az 100
itáliai reneszánsz művészete — 1982), Tátrai Vilmos (Közép-itáliai cinquecento festmények — 1983), Garas Klára (Olasz reneszánsz portrék — legutóbb 1981) és mások könyveiben, adattáruk Pigler Andor katalógusaiban megtalálható. Jacob Burckhardt (1978), André Chastel (1973; 1984), René Berger (1984) és mások magyar nyelvű könyvei a témáról akárha ráadásnak tekinthetők. A szép képtáblák fölött meditálva örömmel adhatunk Goethének igazat, amikor arról ír — ő pedig igencsak lassú turista volt! —, hogy Raffaello Madonnaként „mindig az ő szerető édesanyját festette elsőszülöttjével", és abban is egyetérthetünk, hogy Raffaello képein a tiszta gondolkodással a tiszta tökély párosul. Majd ismételten megejt Ingres élménye, bár az ő Raffaello és Fornarina című képe ebben az albumban természetesen nem látható. Róma ugyancsak magához láncolta egykori ösztöndíjasát, és ezen az 1814-ben készült képen Ingres valóságos „rembrandti pózban" ülteti hölgyét festője ölébe — előttük pedig elkészülten a szégyenkező félakt („La Fornarina") portréja látható. Romano feltételezett műve színesen mégis a Raffaello-albumba került, bár „raffaellóságát" erősen vitatja a szaktudomány. De a legenda mégiscsak meghatározó: a Hölgynek festője társaságában a helye, a legszebb képek között. A raffaellói reminiszcenciák különben szembeötlőek más Ingres-képeken is, az egykori kritika jól látta valóban ezt a „hatást". Miként a magyarok is a Csontváry-képek előtt. Örömmel forgatjuk újra és újra az albumot, és fájlaljuk végül, hogy elmaradt a remélt „hazai adaptáció". Mindaz, aminek töredékeit soroltuk az imént. Az „örök művek világát" csodálta Illyés Gyula egy Giotto-kép előtt — ez a világ Raffaello művei előtt is csodálható. A nemzetközi kitekintésű irodalomjegyzékben örömmel fedeztem fel Antal Frigyes nevét. Majd később elbúsulok: az 1980-ban megjelent posztumusz tanulmány eddig csak németül olvasható. BODRI FERENC
78
