KELÉNYI GYÖRGY KÖSZÖNTÉSE

KELÉNYI GYÖRGY KÖSZÖNTÉSE Kelényi Györgyöt elôször 1995-ben láttam félszeg és megilletôdött OKTV-sként, amikor elôadást tartott nekünk, kis középiskolásoknak a római Sant’Ivo alla Sapienza ikonográfiájáról. Az elôadás egy egyetemi órának is beillett, és be kell valljam, bár nagy hatást tett rám, nem tudom, hogy tizenhét évesen megértettem-e belôle valamit. De hamarosan sok hasonló Kelényi-elôadást volt szerencsém végighallgatni. 1985-ben kiadott A barokk mûvészete címû kötetét már a mûvészettörténet-felvételire betéve tudni kellett, és az elkövetkezô években hamar evidenciává vált: ha valaki a barokkal, s még inkább a XVIII. századi magyarországi építészettel foglalkozik, akkor számára Kelényi György neve megkerülhetetlen. Ez az érzés csak fokozódott az emberben, amikor már nem csupán írásain és elôadásain keresztül, hanem szakdolgozatíróként és doktoranduszként személyesen is tapasztalatot szerezhetett a Tanár úr széles körû tudásáról és érdeklôdésérôl. Minden konzultáción egy-egy elejtett szóból vagy utalásból el lehetett kapni valamit abból az ismeretanyagból, amit a Tanár úr több évtizedes munkássága során halmozott fel. Ezek az évtizedek 1961-ben kezdôdtek, amikor Kelényi György felvételt nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karára, latin és mûvé­szet­ tör­ténet szakra. Mivel azonban abban az évben a mûvészettörténet nem indult, ún. elôfelvételis volt, és tanulmányait csak a következô évben kezdhette el. Egyetemi évei során a legnagyobb hatást Zádor Anna – ahogy mindenki megemlékezik róla, „a Mama” – tette rá, akivel további pályája során szoros szakmai és emberi kapcsolatban maradt.1 1967-ben szerzett diplomát. Mû­vé­ szet­történeti szakdolgozatának témája J. M. William Turner képeinek kolorisztikai vizsgálata volt, s rá két évre meg is jelent elsô kötete Turner címmel. Az egyetem után az Országos Mûemléki Felügyelôség (OMF) Gyûjteményi Osztályára került a Fotótárba, de Dercsényi Dezsô és Borsos Béla vezetésével, Pusztai László munkatársaként részt vett az intézmény keretein belül megvalósuló Magyar Építészeti Múzeum megalapításában is.2 Ezekben az

években új témát talált: 1973-ban írta meg egyetemi doktori disszertációját a magyarországi klasszicizáló késô barokk építészet egyik jelentôs mesterérôl, Franz Anton Hillebrandtról. A témaválasztás jelzi, hogy érdeklôdésének fô iránya az OMF-nél töltött évek alatt az ausztriai és magyarországi XVIII. századi építészet felé fordult. A témaváltásba természetesen a korszak behatárolt lehetôségei is belejátszottak, hiszen 1989 elôtt nagyon nehezen lehetett külföldre, fôleg nyugatra utazni, így egy kutatónak olyan témát kellett találnia, amivel Magyarországon is foglalkozni tud. Hamarosan azonban nagy változás állt be Kelényi György életében: 1974-ben az ELTE Mûvészettörténet Tanszékére került, amely immár harminckilenc éve munkahelye. Docenssé 1991-ben nevezték ki. 1994-ben nyújtotta be Melchior Hefele (1716–1794) életmûve címû kandidátusi értekezését, amelyet két évvel késôbb védett meg.3 Néhány évre rá, az ezredfordulón habilitált Hatalom és reprezentáció. A hivatalos építészet formaváltozásai Budán a XVIII. században címû disszertációjával, amit 2004-ben válogatott tanulmányainak kötete követett A királyi udvar építkezései Pest-Budán a XVIII. században címmel. Ebben az évben kinevez-

277

ték egyetemi tanárrá, de már két évvel korábban az ELTE Mûvészettörténeti Intézetének vezetôje lett, s ezt a posztot 2008-ig töltötte be. 2005-ben sikerrel védte meg A  klasszicizáló késô barokk építészete Magyarországon címû akadémiai doktori értekezését, s a következô évben az MTA doktora lett.4 2007-tôl az ELTE Mûvészettörténeti Doktori Iskolájának vezetôje, a jelen évtôl pedig professor emeritus. Mindemellett az ELTE Kari Tanácsának és Tudományos Bizottságának, valamint az MTA Mûvészet­ történeti Bizottságának is tagja. Ösztöndíjasként kutatott Bécsben, Innsbruckban, Rómában, valamint járt Stockholmban és Koppenhágában. Bécsben évente hosszabb idôszakokat szokott eltölteni rendszeres kutatómunkával.5 Kelényi tanár úr azonban nem csupán építészettel, hanem festészettel és ikonográfiával is foglalkozik. 1988-ban kiadott ­Rubens Medici-galériája címû mûvében például a híres képciklus keletkezésének kultúrtörténeti, politikai, eszmei hátterérôl olyan gazdag képet rajzol, hogy az egész korszak szinte filmként elevenedik meg az ember szeme elôtt. Legalapvetôbb munkái azonban a XVIII. századi Magyarország építészetérôl szólnak, s azon belül is leginkább az ún. klasszicizáló késô barokkról. Fent említett mûveiben nem csupán egyéni életmûveket mutat be aprólékos pontossággal, hanem a kor építési szervezetérôl és a korabeli hivatali rendszerrôl is átfogó képet nyújt. A XVIII. századi magyarországi építészet sarokpontjait tárja fel, kulcsfigurákat és kulcskérdéseket elemez. Munkamódszerét a filológiai pontosság, a levéltári anyag és a szakirodalom átfogó ismerete jellemzi. A magyar barokk-kutatás olyan alakjainak a nyomdokaiban halad, mint Kapossy János vagy

278

Révhelyi Elemér. Stíluskritikai megfigyelései nagyon pontosak, és itt megint csak Zádor Annára szeretnék utalni, akitôl nagyon sokat tanult. Mindezt a tapasztalatot Kelényi tanár úr immár a sokadik nemzedéknek adja át. Fontos megjegyezni, hogy mindebbôl a hallgatókon túl leginkább doktoranduszai profitálnak, akik közül eddig tizenhárman szereztek PhD fokozatot, és további két eljárás van folyamatban.6 A hagyomány él: agamus gratias magistro nostro. Tóth Áron Jegyzetek 1. Zádor Annáról írt visszaemlékezését ld.: Kelényi György: Zádor Anna, a mûvészettörténész. Objektív kép – szubjektíven. Zádor Anna III. Szerk. Bardoly István, Markója Csilla. Enigma, 15. No 57. 2008. 5–14. 2. h t t p : / / w w w . k o h . h u / t a r t a l o m _ a r c h i v . php?idt=20090113142418&t=og (Letöltés ideje: 2013. szeptember 19. 00:55). 3. Kelényi György: „Melchior Hefele (1716–1794) életmûve” címû kandidátusi értekezésének vitája. [Koppány Tibor és Dávid Ferenc opponensi véleménye és Kelényi György válasza] Mûvészet­ történeti Értesítô, 55. 1996. 326–330. 4. Kelényi György: „A klasszicizáló késô barokk építészete Magyarországon” c. akadémiai doktori értekezésének vitája. [Bibó István, Winkler Gábor, Sisa József opponensi véleménye, Kelényi György válasza] Mûvészettörténeti Értesítô, 56. 2007. 173–182. 5. A Kelényi Györggyel készült rádióinterjút ld. http://eper.elte.hu/eper.phtml?cim=portrekelenyigyorgy.html (Letöltés ideje: 2013. szeptember 19. 00:50); Az életrajzi adatokért ezúton is köszönetemet fejezem ki Kelényi Zsuzsának és Pállné Egyed Erzsébetnek. 6. h t t p : / / w w w . d o k t o r i . h u / i n d e x . php?menuid=192&sz_ID=2891 (Letöltés ideje: 2013. szeptember 20. 01:45).

Sarkadi Márton

ROM, VAGY ÉPÜLET? AZ ALVINCI REFORMÁTUS TEMPLOM Mikor fordul egy épület sorsa visszafordíthatatlanul a pusztulás irányába? Mit kell a rommá válás kritériumának tekintenünk? Erkölcsi vagy mûszaki kérdés a rom fogalma? Történelmi épületeinkrôl szóló források nem egy esetben adnak hírt arról, hogy hosszú ideig „pusztán” álltak, vélhetôleg tetô nélkül, védtelen, repedezô falakkal. Aztán sok esetben a fenntartó tulajdonos, közösség megerôsödésével az épületet kijavították, ismét használatba vették. Nem csupán a török háborúk idôszaka ad erre példát. Az etnikai és felekezeti változások, valamint a XX. század egyéb eseményei nem egy fontos mûemléket sodortak veszélybe, határainkon innen és túl. A méltatlan helyzetbe került épületek egy nagy csoportját alkotják a gyülekezet nélkül maradt, vagy egyre kisebb gyülekezetet szolgáló templomok, amelyek között nem kevés jelentôs történelmi és mûvészeti értékkel bíró mûemlék is akad. A régóta szórványterületnek számító Dél-Erdélyben sok szomorú példát lehet felsorakoztatni. A védelmet is jelentô használat nélkül maradó épület sorsa hamar beteljesedhet: a tetô megbomlása után reménytelenné válik fennmaradása. Az állagmegóváshoz ele­ gen­dô gondoskodás pedig sem pénzben, sem munkaerô-ráfordításban nem igényel sokat, s különösképpen nem mérhetô a veszendôbe menô történelmi értékhez. Éppen ezért különösen örvendetes (bár ritka) hír minden olyan erôfeszítés, amely arra irányul, hogy e magukra hagyott mûemlé­ kek sorsát jobbítsák. Szerencsére vannak ugyanis ilyen próbálkozások: 2004-ben az Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei tetôt emeltek a borbereki [Vurpăr] templom évtizedek óta ázó szentélye fölé, megmentve gótikus boltozatát. 2005-ben a kivételesen értékes freskókkal díszített kéméndi [Chimindia] templom beomlott tetôzete épült újjá. Részben magyarországi, a Teleki László Alapítvány által koordinált támogatásoknak és az Ágoston Sándor Alapítványnak, valamint Gudor Botond lelkésznek köszönhetôen a hibák idôben történô kijavításával elkerülhetôvé vált a károk súlyosbo-

dása a marosszentimrei [Sântimbru], a sárdi [Șard], a magyarigeni [Ighiu], a zalatnai [Zalatna] templomok esetében. A legújabb ilyen fejlemény az alvinci [Vințu de Jos] református templomon elvégzett néhány, építôipari szempontból nem túl jelentôs, az épület fennmaradása szempontjából azonban vélhetôleg igen fontos munka, amely révén jó fél évszázad után ismét istentiszteletet lehetett tartani a templomban. Alvinc napjainkban jelentéktelen falu képét mutatja, amelyet az utazó inkább csak azért ismer, mert az e helyen nyugati irányba forduló Maros völgye fontos útvonal, s itt ágazik el a keleti irányba, Nagyszeben [Sibiu], Brassó [Brașov] és az északi irányba Gyulafehérvár [Alba Iulia], Kolozsvár [Cluj-Napoca ] felé vezetô országút. E helyzete tette évszázadokkal ezelôtt is fontossá, s virágoztatta fel a XIII. századra az itt megtelepedett szász közösséget a Maros túlpartján fekvô Borberekkel együtt. Történetüket, jogállásukat, a népességük összetételében bekövetkezett változásokat és ezek okait több tanulmány tárgyalja, mégis nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy legalább emlí­ tés­szerûen felidézzük e rendkívül gazdag múltú települések sorsának fontosabb eseményeit.1 A két település alapításának ideje pontosan nem ismert, kiváltságaikat 1248ban együttesen rögzítette IV. Béla király.2 A  forrásokban oppidumként szereplô települések jelentôségét és bevételeik alapját adta, hogy a Vízakna [Ocna Sibiului] kör1. A templom a XX. század elején. Képeslap

279

2. A templom északnyugat felôl 2012-ben. Szerzô felvétele

nyékén bányászott, s idáig szárazföldi úton szállított sót itt rakták hajóra. Vélhetôleg e feladat a szászok itteni megtelepedését megelôzôen is fennállt, talán ezzel függ ös�sze az Alvinc déli részén feltárt korábbi, magyarok által lakott településrész léte.3 Alvinc évszázadokon át megôrizte jelentôségét és gyarapodott kiemelkedô színvonalú építészeti alkotásokkal, amelyeket e rövid híradás keretén belül csupán említésszerûen van mód méltatni. A település elsô ismert és fennálló épülete cikkünk tárgya, az utóbb a református egyház tulajdonába került plébániatemplom. A csonka formában is monumentális, Szent Katalinnak szentelt épület még a XIII. századhoz kötôdik. Nem sokkal késôbb egy másik nagyméretû, városias jellegû építkezés is megkezdôdött: a napjainkban a Maros túloldalán fekvô Borberekre vezetô út mentén fekvô domonkos kolostor építése, amely javára Herbord comes özvegye tett adományt 1300-ban. Ennek ma nyomát sem látjuk, alapfalait az 1990-es évek második felében Adrian Andrei Rusu tárta fel.4 A török betörések következtében, hasonlóan a környék más szász városaihoz, például Szászvároshoz [Orǎştie], Alvinc is sokat szenvedett. Annak, hogy népessége a fennmaradt adatok szerint nem csökkent lényegesen, minden bizonnyal magyar és délszláv lakosok beköltözése lehetett az oka. A XVI. század elejére a szászok vezetô szerepe már megkérdô­jelezôdött, egy 1510-bôl fennmaradt oklevél szerint a beköltözôk egyenlô

280

részt kértek a város vezetésében. A század folyamán visszaszorulásuk megállíthatatlan volt: 1590-ben a templomot is átadták a magyar református egyháznak. (1–3. kép) Kovács András a kolostor helyén felépült, Martinuzzi Fráter György kastélyaként ismert épületrôl közreadott tanulmányában elsôként fogalmazta meg azt a feltételezést, amely szerint a sokáig Fráter György meggyilkolása helyszínének vélt, napjainkban sajnos menthetetlenül rommá váló kastélyépület nem foglal magában semmit a korábbi épületekbôl, az teljes egészében Bethlen Gábor építkezésének eredménye.5 Mint utóbb Adrian Andrei Rusu ásatásai során beigazolódott, valóban az udvar alatt fekszenek a XV. század végén már világi kézbe jutott, Martinuzzi által 1551 és 1556 között kastéllyá kiépített kolostor maradványai, amelyeket a bíboros meggyilkolását követô per során tett tanúvallomások ismertetnek, s amely leírások egyébiránt megtévesztô módon ráillenek a Bethlen Gábor kori épületre is. A nagyfejedelem által megkezdett, ellipszisbe írt hatszög alaprajzú, hatalmas épületnek csupán négy szárnya épült ki, azok sem mind emeletes formában. A török kori háborúk viharait túlélve, a gyulafehérvári káptalan tulajdonába került kastélyt a XVIII. század végén tûzeset pusz­ tította, megpecsételve több épületszárny sorsát. A Batthyány Ignác püspöksége alatt történt katasztrófa nyomait egy 1809-es felmérés tanúsága szerint csak nagy sokára és részlegesen tüntették el. Az akkor le nem fe-

dett épületrészek azóta elenyésztek, és napjainkban jut hasonló sorsra a nagyszabású kastély többi része is. Bethlen Gábor személye még egy vonatkozásban meghatározó Alvinc számára: itt telepítette le a vallási üldöztetés elôl me­ ne­külô habánokat a tág látókörû, s kéz­mû­ ve­se­ket, iparosokat szívesen befogadó fejedelem. Széles körben ismert, sok emlékkel dokumentált tevékenységüknek a mai Alvincen nem találjuk nyomát. Más, szintén vallási okokból üldözött népcsoport is otthonra lelt itt nem sokkal késôbb: a törökök elleni nemzetközi összefogás hatására a birodalomban tapasztalható vallási tolerancia megszûnt: a dél-európai területeken élô keresztényeket elûzték. Egy bolgár ­csoportot, s ferences lelki gondozóikat Alvincen telepítették le az osztrák hatóságok, talán nem összefüggés nélkül a vallási türelem meg­szûnésének másik jelenségével, ami a habánok addigi kiváltságainak eltörlésével és erô­szakos katolizálásukkal függött össze. A ferencesek számára a település központjában kolostor és újabb templom épült, amely ma is áll. Késôbb szomszédságában emeltek templomot a görög katolikus és a görög keleti egyházak is. A Martinuzzi-kastéllyal szemben áll a Kemény családnak a második világháborút követô évektôl az utóbbi idôkig általános iskolaként használt kastélya, Kemény Zsigmond szülôháza. Kós Károly egyik, cikkünk tárgya szempontjából szerencsének tekinthetô módon nem megvalósult mûve Alvinchez kötôdik: Szekernyés János a Mûve­lô­dés címû folyóiratban egy 1928-ban készült tervet közölt.6 A meg­rendelô Benedek Károly alvinci lelkész özvegye volt, aki a Maros által gyakran fenyegetett ódon templom felváltására új templomot akart építtetni. A régi templom faragott kô nyí­lás­ ke­reteit felhasználták volna az építke­zés­hez.

Az egyházközség anyagi hely­zetének megromlása végül szertefoszlatta a terveket. A református templom felé tartva egy jelentéktelen lakóház oldalán magyar, román és német tábla hirdeti, hogy Alvincen született, éppen száz évvel ezelôtt, Szôts István filmrendezô. A település újabb kori történetének kö­ vet­kezô kedvezôtlen eseménye a magyar közösség számára: az 1990-es évek közepe óta nincsen saját papja, Gyulafehérvárról látják el. A templomban az utolsó istentisztelet az 1960-as években volt, késôbb bútorraktárként használták, az 1970-es években bekövetkezett árvizek után pedig üresen állt. Az 1990-es évek közepén pusztulása felgyorsult, s úgy tûnt, megállíthatatlanná válik: ajtaja eltûnt, ablakainak maradványai is tönkrementek, szószékét lerombolták, falait oda nem illô feliratokkal csúfították el, végül elkezdték elhordani róla a tetôcserepet, mennyezetdeszkákat. A helyi rendôrség fellépése eredményeként a tolvajokat lefülelték, sôt a lopott holmi egy része is visszakerült. Gudor András gyulafehérvári lelkész ismét zárhatóvá tette a templomot, s 2005ben a toronysisak kijavítására is sor kerülhetett. Az összkép azonban lehangoló maradt. A templom leírásánál a 2012 nyári állapotot vesszük figyelembe. Hangsúlyozandó, hogy kutatást nem állt módunkban folytatni, csak a szemrevételezés alapján rögzíthetô jelenségekrôl adhatunk számot. A templom építéstörténetére vonatkozóan csak feltételezésként vehetôk figyelembe az alábbi megállapítások, még ha a megfogalmazás olykor kijelentô módú is, és kevéssé mennek túl az Ernst Wagner és Hans Gunesch által már megfogalmazottakon. A református templom a település északi szélén áll, a Maros kanyarulatában, az ártér közelében. Alacsony kôkerítéssel övezett

3. A templom déli irányból 2013 telén. Szerzô felvétele

281

4. A templom szentélye a XX. század elején. Forster Központ, Fotótár, ltsz.: 128.279 ND

cinterem veszi körül, amelyben néhány síremlék utal az egykori temetôre. A templom jelenleg egyhajós; nagyméretû, a hajóval azonos magasságú és szélességû támpillérekkel gyámolított szentélye poli­goná­lisan zárul. (4–5. kép) A hajó nyugati szakasza felett alacsony, a hajónál keskenyebb, négyzetes alaprajzú torony emelkedik. A hajót és a szentélyt nagyjából 45 fok me­re­dek­ségû, cserép héjazatú tetô, a tornyocskát zsindelyborítású sisak fedi. Vaskos, magas, átlós állású támpillérekkel szegélyezett nyugati homlokzata dísztelen, a málló vakolat alól elôbukkan a fôként a magasabb régiókban kevés téglát is tartalmazó, terméskôbôl emelt falazat. A közép­ tengelyben, a talajszint felett kevéssel, az egykori bejárat megközelítôleg félkörös teherhárító íve látszik, jelezve a talajszint építés óta bekövetkezett emelkedését.7 Felette az egész homlokzat szélességében kite­rjedô egykori elôtetô nyoma figyelhetô meg. A gádorablakok magasságában tagolatlan, kissé szabálytalan szegmensívvel záródó ablak. A  nyílás nyilvánvalóan nem középkori, hanem utólagos átalakítás eredménye a felette megfigyelhetô csúcsíves teherhárító ívvel együtt. Az ív felett vízszintes falelválás húzódik, jelezve a templom méretéhez képest kicsiny torony utólagos voltát. Az ablaknál kevéssel lejjebb, tôle északra két vonóvas reteszvasa látszik. A torony felfelé mind kevesebb követ és egyre több téglát tartalmazó falazatában markánsan megfigyelhetôk egy

282

korábbi harangállás födémgerendáinak fészkei, amelyek szokatlan módon megjelennek a homlokzaton. A toronyfalaktól mindkét oldalon elválik a fôhajó padlásterét záró, szintén tégla anyagú oromfal. A harangállás ablaka félkörös záródású, tagolatlan. A hajó déli homlokzatán világosan ki­ vehetôk a négy egykori árkádív hámló va­ kolat alól elôbukkanó, jelentôs részben ­téglából falazott, tagolatlan ívei, felettük gádorablakok sora. Helyenként a talajszint emelkedése miatt rendkívül zömöknek tûnô, négyzetes keresztmetszetû pillérek ívek felé forduló oldalán futó, egyszerû, homorlattal tagolt vállpárkányai is megfigyelhetôk. Az egyiken növényi formákra emlé­keztetô okker és vörös kifestés bukkant elô a befalazás takarásából. A nyugati sarkon átlós állású, vaskos támpillér. Mellette a nyugati homlokzati fallal egybevágóan, rosszul kivehetô fala­zási szabálytalanság, elbontott fal csatlakozásának nyoma, tôle egy hajdani fô­ha­jó­­ szakasszal keletebbre, a templom tengelyére merôleges, romos, nem túl vastag fal, amely a gádorablakok könyöklôjénél magasabbra nyúlik. A nyugat felôli elsô árkádívet elzáró falban szegmensíves boltövû, tagolatlan ajtónyílás, felette félkörös teherhárító ív, majd az ajtóhoz hasonló kialakítású ablak. Feljebb, az egykori gádorfal magasságában kisebb, szintén tagolatlan, szegmensíves záródású ablak. Környezetében a vakolat alól sok tégla bukkan ki, feltehetôen e részt, egy sérülést követôen, erôsen meg kellett újítani.

A kelet felé következô két szakaszban, az árkádív befalazásában kosáríves zárású ablakok, amelyek közül a nyugati kisebb és káva nélküli kialakítású, alatta hasonló, befalazott ajtó. A nyugat felôl harmadik szakasz árkádívének befalazása nem egy periódusban készülhetett: a pillérek vállpárkányai alatt ismeretlen funkciójú, keskeny téglafalazatok szûkítik le az árkádív nyílását. A két szakasz között, nem egészen a pillér tengelyébe esôen keskeny, csúcsíves nyílású, kôkeretes gádorfal-ablak. A kelet felé következô szakaszhoz falazott portikuszt csatoltak. Egyetlen nyílása dél felé szolgál, szegmensíves boltövû. A keleti szakaszt nyugatról határoló pillér felett, de annak tengelyétôl nyugat felé tolódva, az elôbbivel egyezô kialakítású gádorfal-ablak, a keleti szakasz középtengelyébe esôen pedig hasonló keretezésû, ám háromkaréjos mérmûvel gazdagított párja. A keleti hajószakaszba esô árkádív a vakolat miatt nem vehetô ki világosan. A szakaszt kelet felôl jól megfigyelhetô, függôleges falelválás zárja, amelytôl keletre, már egyér­ telmûen a szentéllyel összefüggô falazaton elbontott, vastag, haránt irányú falra utaló falazási szabálytalanság tûnik fel. Ettôl keletre részben a talajszint alatt elhelyezkedô, pálcatagból és homorlatból alakított profilú, enyhén csúcsíves zárású kô ajtókeret, körülötte szabálytalan falazású teherhárító boltöv. Négyzetes alaprajzú szentélyszakaszt jelzô, nagyobb közt követôen viszonylag kis kiállású, egyszerû, rézsûsen zárt támpillér. A  szentély kelet felé következô, fele ilyen hosszú szakaszában rézsûs bélletû, kôkeretes, kétosztású mérmûves ablak. Mérmûve hornyolt tagozású, a nyílásokat háromkaréj zárja, közük, valamint az ablak alsó része elfalazva. Az ablakban fenyô anyagú, sûrû osztású nyílászáró maradványai. A szentélyzáródás déli falszakaszát átlós állású, az elôbbitôl eltérôen az ablak könyöklôje magasságában visszalépcsôzött támpillér zárja. A szentély délkeleti homlokzatán kissé szélesebb, szintén kétnyílású, rézsûs bélletû, kôkeretes ablak nyílik. Profilozása a délkeleti ablakéval egyezô, mérmûve azonban gazdagabb, háromkaréjos formával bôvített. Alsó részét és mérmûvének felsô formáit utólagosan szintén elzárták. Bélletének felsô részén sötét színû festésmaradványok. A keleti homlokzatot szintén karéjos mér­mûformával díszített ablak töri át,

amelynek bélletét az elôzôektôl eltérôen homorlat tagolja. Alulról és felülrôl egyaránt lekicsinyítették, középen félkörös zárású ablakot alakítva ki. A kô osztóbordát a megkisebbített nyílás magasságában tölgyfából pótolták. Itt is fenyô anyagú, sûrû osztású ablakszerkezet maradt meg, az íves részen küllôs kialakítással. Az ablak alatti falfelületen értelmezhetetlenné pusztult freskómaradványok. Az északkeleti falon délkeleti párjánál keskenyebb, mérmûves ablak. Nyílásának alsó része, valamint mérmûvének záró része elfalazva. Mérmûformáját az elsôdleges profilból alakították. A homlokzatszakaszt észak felôl a szentélyzáródás többi támpillérével egyezô kialakítású támpillér zárja. A szentély északi homlokzata tagolatlan, támpillér nem osztja. Középtengelyében ajtónyílás, nyilván az egykori sekrestyébe szolgáló bejárat felsô részének maradványa. A szentély az északi oldalon is világos falelválással határolódik el a hajó falától, a cezúrától keletre a templom hossztengelyére merôleges állású, vastag fal romja. 5. A szentély a XX. század elején. Forster Központ, Fotótár, ltsz.: 033.768 ND

283

6. A hajó belsô tere a XX. század elején. Forster Központ, Fotótár, ltsz.: 033.774 ND A hajó északi falát kevesebb vakolat fedi, az egykori árkádívek világosabban ki­ ve­hetôk. A négy árkádív közül a keleti kettô befalazása sok téglát tartalmaz. Tégla felhasználása több periódusban történt, kérdés, hogy csupán javításként, vagy már az eredeti építés során is. Az árkádívek téglával falazott részének alsó felületén helyenként vakolat figyelhetô meg. A téglafalazatok felett nem látszik újrafalazott rész, ami arra utal, hogy már eredetileg is került tégla az ívekbe. A kelet felôli elsô szabadon álló pillér vállpárkánya hiányzik, helyét téglafalazat tölti ki, e falazat azonban összefügg az árkádív befalazásával, tehát egyértelmûen utólagos. A két keleti árkádív helyén kosáríves zárású ablak, a nyílásokban tölgyfa tokszerkezetek maradványa. A pillérekben a vállvonal felett, nyilván a mellékhajó fedéséhez tartozó, konzol- vagy gerendafészkek. Az árkádív magasra nyúlik, a mellékhajófal nem érhetett fel annak záródásáig. Az árkádív záradéka és gádorablakok könyöklôje között a gádorfal teljes hosszában megfigyel­ hetô vízszintes határvonal, amely felett egy sávban a falazat vörös, apróbb kövekbôl áll. Kérdés, hogy csupán a mellékhajó tetôze­

284

tével összefüggô nyom, vagy falelválás, esetleg a gádorfal újjáépítésének emléke. A kelet felôl második árkádívben, kevéssel a talajfelszín felett egykori északi bejárat belülrôl elfalazott szegmensíves záródású nyílása. A kelet felôl harmadik árkádívnyílásban a tisztán kô anyagú befalazásban ablakot nem alakítottak ki, azonban az elôzônél magasabban fekvô, szintén szegmensíves boltövû ajtónyílást létesítettek, amelyet utólag felfelé megnagyobbítottak. A nyugat felé esô árkádívnyílás befalazásában a két keletihez hasonló méretû, de káva nélküli ablaknyílást találunk, alatta, az árkádív nyílását majdnem teljesen átérô, félkörös boltövet, a talajfelszínhez közel szegmensíves záródású, belülrôl elfalazott ajtónyílás maradványát. Az északi gádorfalat öt egyforma, rézsûs bélletû, kôkeretes ablak töri át. Kiosztásuk egyenetlen, sem az árkádívek tengelyének, sem a déli oldal gádorfal-ablakai kiosztásának nem felelnek meg. Mindegyiket elfalazták a belsô oldal felôl, hasonlóan a déliekhez. A hajó nyugati sarkán a templom hossztengelyére merôleges állású, vastag falcsonk: nyilván a mellékhajó nyugati zárófalának maradványa, amely esetlenül metszôdik a sarkot átlós irányból erôsítô támpillérrel. A templomtérbe jelenleg a déli portiku­ szon át szolgál az egyetlen bejárat. Az ajtószárnyaitól megfosztott nyíláson belépve a beomlott dongaboltozaton át a portikusz padlásterébe látunk. A falakon embermagasság felett az 1970-es évek nagy árvizeinek lenyomata. Néhány lépcsôfokot fellépve jutunk a csonkán is lenyûgözô belsô térbe. (6– 7. kép) A  hajó nyugati szakaszát utólag a nyugat felôl elsô, egykor szabadon álló pillérrel egy­be­esôen elfalazták. A fal elôtt karzat maradványai, két négyzetes alaprajzú, falazott pillér. A karzat léte magyarázat a második hajószakaszba esô, déli homlokzatnál leírt ablak többitôl eltérô méretére és alakjára, valamint az északi oldalon az ablak hiányára. A karzatablak alatt elfalazott ajtónyílás. A hajót és a szentélyt deszkamennyezet fedi, amely a hajóban szélesebb, kékre festett deszkákból áll, a fugákat világossárga színû takarólécek zárják el. A szentély mennyezete nagy felületeken hiányzik, ahol megvan, festetlen, keskenyebb deszkákból áll, egy részen hitvány lambéria pótolja. A hajóban és a szentély nagy részén hasított

kôlapokból álló padlóburkolat borítja a hajdani padsorok helyét jelzô, téglány alakú foltok közötti részeket, a szentély felé a két egykori padsor között, valamint a szentélyzáródásban mára málló állapotba jutott betonborítás. A szentélyt a hajótól diadalívpillérek határolják el, az ív beomlott helyét szerény, növényi motívumokat és koronát imitáló stukkódísz igyekszik szépíteni. A szentélyfalakon beomlott boltozat homlokívei rajzolódnak ki. Az alsó részeken a vakolat erôsen mállik, sok helyen elôbukkan a falazatra elsô rétegként felhordott, téglapor adaléktól rózsaszín árnyalatú, erôsen meszes elsô vakolat, amelyet két porlékony, rossz állapotú, többször átmeszelt, késôbbi vakolatréteg borít. A  szentély északi és déli falán egy-egy befalazott, alacsonyan elhelyezkedô ajtónyílás. A  falak itt és a hajóban is rendkívül koszosak, az egyenetlenségeken vastag porréteg ül. A hajó terébôl leválasztott nyugati szakaszba a déli oldalon juthatunk be. A belsô oldalról az északi és a déli oldalon is jól megfigyelhetôk a befalazott árkádívek. A fô­ hajó terét elhatároló fal világosan értel­mez­ hetô módon két periódusban épült: elsôként egy, a fôhajópillérekhez és a gádorfalakhoz képest utólagos, kôbôl és téglából vegyesen épített fal készült.8 A falazatban, másodlagos helyzetben gótikus nyíláskeret-töredéket is felhasználtak. A gádorablakok magasságában a nyugati szakaszból utóbb elfalazott, szegmensíves boltövû átjáró nyílt a fôhajó terébe. Késôbb, talán a ma álló tornyocska építésekor, a fal elé a fôhajónál keskenyebb, vastag téglafalat emeltek, amely a tornyot hordja.9 Ez utóbbi, és a nyugati fal között a torony északi és déli falát gyámolító boltövek húzódnak. A téglafal építésekor meg­ kö­zelíthetôen hagyták a fôhajó felé a gádorablakok magasságában vezetô ajtónyílást. A  nyugati szakasz elválasztása után alárendelt szerepet játszott, falai nagyrészt vako­ latlanok voltak, az egykori építési állványzatok gerendafészkei szabadon látszanak. A templomról rendelkezésünkre áll néhány archív ábrázolás. Különösen fontos a Forster Központ Fotótárában ôrzött két, fel­ tehetôen a XX. század elejérôl származó kép, amely a belsôt ábrázolja.10 Az egyik a szentélyt, a másik a hajót mutatja. A templom berendezése még megvan, a fa mellvéddel ellátott karzaton orgona áll, a nyílászá-

rók épek, a szentélyzáródásban a szószék is jól kivehetô. A kô padlóburkolatra öntött cementsimítás már elkészült, a hajót és a szentélyt egységes, ma már csak a hajóban meg­ lévô famennyezet fedi.11 A képek tanúsága szerint a szentélyben a XX. század folyamán, vélhetôleg azonban még a második világháború elôtt kicserélték a mennyezetet. Szintén rendkívül hasznos Debreczeni László második világháborút megelôzôen készült fametszete, amely a déli portikusz fakapuját meglehetôs pontossággal ábrázolja.12 A XX. század elejérôl még egy képeslap is fennmaradt, amelyen a templomkerten belül jelentôs méretû lakóépület látható a templomtól délnyugatra, a kerítésfalhoz illeszkedve.13 E helyen ma nyoma sincsen épület7. A templombelsô 2013 tavaszán. Jobbra Székely János építômester, a felújítás megvalósítója. Szerzô felvétele

285

nek. A külsôrôl több felvétel is rendel­ke­zésre áll a XX. századból, amelyek a pusztulás lassan, de folyamatosan elôre­ha­la­dó stádiumait rögzítik. A külsô képek tanúsága szerint a gádorfalakat eltérô vakolat borította az ablakok magasságában és lejjebb, a határ a déli oldalon a könyöklôknél, északon azok alatt, a falazat váltásánál húzódott. A templom pontos rekonstruktív leírására és építéstörténetének a korábbi eredményeket lényegesen meghaladó analízisére nem vállalkozhatunk, azonban a legfontosabbak összefoglalását hasznosnak véljük. Az elsô ismert építési periódusában az épület háromhajós bazilika volt, a nyugati oldalon bejárattal. Ernst Wagner és Hans Gunesch a nyugati részén, a boroskrakkói [Cricău] templomhoz hasonlóan, a fôhajóval azonos szélességû, egy szakaszt kitevô tornyot feltételezett, amelyre utaló nyomként azonban csupán a nyugati homlokzat erôs támpilléreit említhetjük.14 Perdöntô igazolást a hajó elsô pillér-párjának és gádorfal-szakaszának vastagabb kialakítása jelentene, ezek azonban azonos vastagságúak a hajó teljes hosszában. 8. A felújítás befejezését ünneplô helybeliek és magyarországi kirándulók. 2013. június 2. Szerzô felvétele

286

A torony nélküli, háromhajós bazilikális forma egyébiránt nem ismeretlen a szász plébániatemplomok között. Fôszentélye a mainál nyilván rövidebb lehetett, alaprajzára nézve nincsen támpontunk, és nem ismert elôttünk a mellékhajók esetleges eredeti szentélyének kialakítása sem.15 Mind a fôhajó, mind a mellékhajók boltozatlanok, utóbbiak nyitott fe­dél­székûek lehettek, erre bizonyíték a magasra nyúló árkádívek sora, amelyekkel azonos magasságba a mellékhajófalak nem érhet­tek fel, különben a mellékhajók tetôze­ tének nem maradt volna hely, valamint a falazaton boltozat csatlakozására utaló nyomok hiánya.16 A fôhajó boltozatlan ki­ala­kí­tására utal a gádorfal-ablakok rendszer­te­len kiosztása, amely nem lenne össze­egyeztethetô semmiféle boltozati rendszerrel. Az erôs, négyzetes alaprajzú, egyszerû vállpárkán�nyal zárt pillérek, a boltozatlan kialakítás, a keskeny résablakok archaikus, még erôteljesen a román kor mûvészete felé hajló irányt mutatnak, amellyel szemben csupán a magas árkádívek csúcsíves kialakítása, a déli homlokzat keleti utolsó gádorfal-ablakába írt karéjos kitöltés a gótika bátortalan, bár figyelmen kívül nem hagyható jele. Tekintetbe kell vennünk továbbá a térarányok jelentôs változását: a Maros áradásait követôen vis�szamaradt hordalék akár két méterrel is megemelhette a terepszintet. A datálás kérdésének tisztázásához elengedhetetlen a gádorfalak esetleges újjáépítését ellenôrizni, az alaprajzot és az építészeti formálást, például a fôkapu részleteit megismerni. A szakirodalomban elterjedt, XIII. század végére, a XIV. század elejére való datálás és az Ernst Wagner és Hans Gunesch által javasolt hosszú, a XIII. század nagy részét felölelô építésmenet egyaránt bizonytalan. Fontos kérdés, hogy a templom 1264-es elsô említése már erre az épületre vonatkozott-e. Korábbi épület elhelyezkedését, létét régészeti feltárás esetleg tisztázhatja. Amint már sokan rögzítették, az eredetileg boltozott szentély utólagosan épült a hajóhoz, északi oldalához sekrestye csatlakozott.17 E megállapításhoz csak annyi kívánkozik kiegészítésül, hogy a fôszentély újjáépítése során a diadalívet is elbontották és újjáépítették, a mellékhajók keleti zárófalával, az esetleges mellékszentélyekkel együtt. A mellékhajók tehát az új szentély építésekor még fennálltak. Az új szentély épí-

tése az ablakok mérmûformái alapján a XIV. század második felében már lehetséges volt, de nem zárható ki XV. század eleji keltezés sem. A déli mellékhajó eredetileg szintén a nyugati homlokzati síkig ért, az egy szakas�szal keletebbre húzott fal valamely felújítás eredménye, amelynek során lerövidítették a mellékhajót. A fal gádorfalak könyöklôjénél magasabb voltát feltehetôen a mellékhajó maradék, keletre esô része tetôzetének falszegélyes kialakítása magyarázza. A faltól keletre levô szakaszban, az árkádív befalazásában létesített nyílások arra utalnak, hogy a mellékhajó még állt a befalazás idején: a nyílások belsô térbe vezettek, ugyanis eredetileg valószínûleg nem fogadtak be nyílászárót. Hasonló jelenségre utal az északi mellékhajó nyugati szakaszának árkádívnyílását leszûkítô falazatban kialakított nagyméretû, félkörös zárású átjáró léte is. A mellékhajók templomtértôl való elválasztása és használaton kívül kerülése tehát nem egy lépésben történt, egy részük bizonyos ideig más funkciót szolgálhatott, a bontásra, és minden árkádív elfalazására csak késôbb került sor. Ezt erôsíti az is, hogy az északi oldalon a nyugat felôl második árkádív befalazása gyakorlatilag tégla mellôzésével épült. A templom nyugati részét jelentôs sérülés érte, a délnyugati sarkon és a nyugati homlokzaton is nagyobb falszakaszokat újra kellett falazni. Falkutatás és régészeti feltárás segíthet meghatározni, hogy a nyugati rész átalakulása pontosabban milyen lépésekben, milyen abszolút és relatív kronológiával mehetett végbe. A fôhajót lerövidítô fal építése nyilván összefügg egy magasan fekvô karzat létesítésével. Ebben az idôben a mellékhajók még fennállhattak. Kérdés azonban, hogy a fôhajó lerövidítésének egyedüli oka volt-e a karzat létesítése, vagy esetleg egy korábbi torony építésével is párosult. Az árkádívek felett nem látszik karzatfödém nyoma, lehetséges, hogy a vakolat alatt rejtôzik, hiszen több felújítás is történt a lejjebb elhelyezkedô karzat építését követôen. E karzat egykori födémgerendáinak és az árkádívek befalazásának viszonya választ adhat arra, hogy az alacsony szinten elhelyezett karzat létesítése és a befalazás egy idôben történt-e. Tisztázandó a mellékhajók leválasztásának majd bontásának menete. Kérdéses, hogy az északi mellékhajó leválasztására vajon egy lépésben és a déli mellékhajóval együtt került-e sor.

2012-ben újraindult a határon túli, magyar vonatkozású mûemlékek megóvására irányuló program. A Teleki László Alapítvány által szervezett tevékenység ugyan csupán szerény kerettel gazdálkodhat, de megfontolt felhasználással, körültekintô lebonyolítással a rendelkezésre álló összegbôl mégis sok értéket lehet megmenteni. Az alvinci templom esetében – nem túlzás azt állítani – sorskérdésrôl volt szó. Használat nélkül ideig-óráig fenn lehet tartani az épületet, de az elhagyottan fokozottan ki van téve a garázdaságnak és a természeti erôk által okozott lassú, de visszavonhatatlan pusztulásnak. Tekintettel arra, hogy Alvincen még van gyülekezet, a templom újbóli használatba vétele kézenfekvô, ám mégis meglepôen nehezen hihetô és nehezen kivitelezhetô feladatnak látszott. A sok évtizedes elhanyagoltság, a számos szándékos kártétel a liturgikus használat lehetôségébe vetett bizalmat elvette. Gudor Botond, nem sokkal korábban 9. A szentély az újjáépített szószékkel, berendezve, új ablakokkal. 2013. június 2. Szerzô felvétele

287

10. A hajót nyugat felôl záró, feltehetôleg a XVIII. század elején épült falon elôkerült indadíszes, felirattöredéket ôrzô festésmaradvány. Szerzô felvétele

Gyulafehérvárra megválasztott lelkész kitartása, a gyülekezet tagjainak áldozatvállalása és a Teleki László Alapítvány által közvetített támogatás végül együttesen eredményt hozott: 2013 tavaszán ismét istentiszteletet lehetett tartani a templomban. (8–9. kép) Az ehhez szükséges feladatok építôipari szempontból nem nevezhetôk nagy volumenûnek. Pótolni kellett a javarészt hiányzó nyílászárókat, kijavítani a deszkafödémet és a padlót, újjáépíteni a portikusz dongaboltozatát és a lerombolt szószéket, kijavítani a vakolatot, kimeszelni a falakat, s áthozni az imaterembôl a padokat. Az elvégzett munkák igazi jelentôsége, hogy a rom és az épület közötti határon ingadozó helyzetbôl (legalább egy idôre) visszatérítette a templomot a bíztató jövô reményével bíró épületek közé. Lássuk kissé részletesebben az elvégzett munkákat. A szentély gótikus ablaknyílásaiba klasszicista ízû, sûrû osztású nyílászárókat építettek, amelyek a XX. század eleji képeken még jó állapotban vannak, napjainkra azonban csak roncsaik maradtak fenn. E nyílászárók fenyôbôl készültek, tok nélkül illesz­tették az ablakszárnyakat a kôkere­tek­ hez, amelyek alsó részét mindenütt elfa­laz­ ták, a keleti ablakot pedig félkörös záródásúvá alakították. E keleti ablak szolgált mintául a hajó kosáríves nyílású ablakainak a szentélyablakok készítésével vélhetôleg egy idô­ ben történt felújításához. Két hajóablak íves záródásában megvoltak a keleti szentélyablak záródásához hasonló küllôs ablakszárnyak maradványai, amelyek azonban csupán utólagosan, átalakításként kerültek a hajóablakok tölgyfából készült tokjaiba. Ezek íves

288

részében ugyanis eredetileg fix, ólomosztásos üvegezés volt, amelyet a tokba vájt horony fogadott be, nem gittelés rögzített. Az alsó ablakszárnyakból sajnos nem maradt fenn semmi, csupán a vasalatok adnak további támpontot arra nézve, hogy a hajó ablakaiban megôrzôdött tölgyfa tokokat a szentély ablakainál korábbinak, XVIII. századi jellegûnek véljük, ami megengedi azt a lehetôséget, hogy a mellékhajók lebontásával, az árkádnyílások elfalazásával és a kosáríves ablaknyílások kialakításával egy­ idôsek legyenek, tehát Kárpát-medencei viszonylatban korai nyílászáró-maradványoknak számítanak. A mostani munkák során a záródásba rögzített üvegezést helyeztünk, bár kényszerûségbôl osztatlan kivitelben. Az alsó ablakszárnyak rekonstrukciójához nem volt elôkép, ezek a feltételezhetô méretek és formák alapján újonnan készültek, kénysze­ rû­ségbôl szintén osztatlan üvegezéssel. A bejárati ajtót az 1990-es évek elején készült fényképfelvételek és Debreczeni László fametszete is ábrázolta, bár nem pontosan kivehetôen. Annyi megállapítható volt, hogy profilgyaluval megdolgozott deszkaborítás fedte, amely kettôs, átlós állású négyzetmintát rajzolt ki. A nyílásban megmaradt tölgyfa tokhoz az eredeti sarokvasak felhasználásával készült rekonstrukció. A falak a sok évtizedes elhanyagoltság következtében porosak, piszkosak voltak. A talajnedvesség hatására az alsó részeken a vakolat mállott, és a szentélyben sok helyen elvált a kiterjedt felületeken megmaradt erôs, jó állagú, téglaporral készült gótikus vakolattól az utóbb ráhordott, legalább két réteg késôbbi, egyszerûen fehérre meszelt

vakolatréteg. Nyilvánvalóan kívánatos lett volna a gótikus vakolat feltárása, dokumentálása, konzerválása és bemutatása, azonban ez sokszorosan meghaladta a rendelkezésre álló lehetôségeket, ezért végül a nagyobb hiányok mészhabarccsal történô javítására és a teljes felület meszelésére került sor. A kény­szerûségbôl folyamatos kutatói megfigyelés mellôzésével folyó munkálat során a templomhajó nyugati, a középkori periódushoz képest utólagos, a kisméretû tornyot is hordó, utólagos, a hajót lerövidítô záró­ falon a feltételezhetô korai karzatra vezetô ajtónyílás felett indadíszes, szövegtöredéket is tartalmazó festés került elô. (10. kép) Az alvinci templom hányattatott sorsának gyors áttekintése talán meggyôzheti a kétkedôket: mûemlékeink megóvása, fenntartása sokkal kevesebb befektetést igényel, mint a várható (igaz, elsôsorban nem anyagi természetû) haszon. Jegyzetek 1. Gündisch, Gustav: Winz und die sächschische Nationsuniversität. Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Bodor András et al. Kolozsvár, 1957. 311–325.; Wagner, Ernst – Gunesch, Hans: Zur Geschichte des Winzer Distrikts. Zeitschrift für Sieben­ bürgische Landes­kunde, Ser. 4., 1. 1978. 81–119.; Az itt élô szászok, magyarok, románok és más népességek közös életérôl, a település kormányzásáról fontos adatokat közöl Binder Pál: Közös múltunk. Bukarest, 1982.; Draskóczy István: Az erdélyi Szászföld demográfiai helyzete a 16. század elején. Erdélyi Múzeum, 61. 1999. 1–30.; Gudor Kund Botond: Az eltûnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei. Kolozsvár, 2011. 2. Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I–VII. Hrsg. Franz Zimmermann, Carl Werner, Georg Müller, Gustav Gündisch. Hermannstadt–Bukarest 1892–1991. I.: 77. 3. Wagner–Gunesch 1978. i. m. 81–119. 4. Rusu, Adrian Andrei: A Glimpse into the Inner Life of a Transylvanian Monastery: The Dominican Monastery of Vintu de Jos. Church and Society in East Central Europe. Ed. Maria Craciun, Oliviu Ghitta. Cluj-Napoca, 1998. 13–21.; Rusu, Adrian Andrei: Gotic şi Renaştere la Vinţu de Jos. Gotik und Renaissence im Unter-Winz. Cluj-Napoca – SatuMare, 1998. 5. Kovács András: Az alvinci kastély. Korunk, 30. 1971. 1169–1173.; A téma bôvebb kifejtése: Kovács András: Szabályos alaprajzú, olaszbástyás várkastélyok Erdélyben. Mûvelôdéstörténeti Ta-

nulmányok. Szerk. Csetri Elek, Jakó Zsigmond, Tonk Sándor. Bukarest, 1980. 77–98, 277–280.; Kovács András: Szabálytalanság és szabályosság az erdélyi kastélyépítészetben. Az alvinci kastély építéstörténetének kérdéséhez. A reneszánsz Magyarországon. Tudományos tanácskozás. Sárospatak, Rákóczy Múzeum, 1991. október 2–4. [sokszorosítás] Budapest, [1992]. 6–7.; Kovács András: Késô reneszánsz építészet Erdélyben 1541–1720. Budapest–Kolozsvár, 2003.; Kovács András: Az alvinci kastély és leltárai. Erdély XVII–XVIII. századi építészetének forrásaiból. Szerk. Kovács Zsolt. Kolozsvár, 2004. 9–64.; Kovács András: Alvinc. Martinuzzi–Bethlen-kastély. Kolozsvár, 2005. (Erdélyi mûemlékek, 38.). 6. Szekernyés János: Kós Károly s a felépítendô alvinci új református templom. Erdély mindenese 125 éve a Bánság fôvárosában született. Mûve­ lôdés, 61, 2008, 11. 14–16. 7. Megjegyzendô, hogy feltárás nélkül eldönthetetlen, vajon jelenleg az elsô építési periódusból származó, vagy késôbb megújított, magasabbra helyezett nyílás maradványát látjuk-e. 8. A pillérek és gádorfalak vakolata megvan a fal által takart felületen is. 9. A fal jellege a gádorfal-ablakok magasságában vált. Lejjebb több követ tartalmaz, feljebb szinte kizárólag téglából épült. Kérdés, hogy a cezúra csak építéstechnikai okokból alakult ki, ugyanis e szinttôl felfelé boltöveket kellett falazni, vagy periódusváltást is jelez. 10. Forster Központ, Fotótár, ltsz.: 033.768 ND, 033.774 ND. 11. A felvételek vélhetôleg a Gudor Botond által említett, 1895-ös árvizet követô felújítás során létrejött állapotot mutatják. Gudor 2011. i. m. 12. Habár a kapu egészen az 1990-es évek közepéig megvolt, jó fénykép nem állt rendelkezésre róla 2013 tavaszán, amikor rekonstrukciójának lehe­tô­ ségei körvonalazódtak. 13. Közölve a Gudor Botond által szerkesztett relatoria.ro címû honlap Alvinccel foglalkozó ­oldalán: http://www.relatoria.ro/kozossegek/ alvine/1 14. Wagner–Gunesch 1978. i. m. 106. 15. Az Ernst Wagner és Hans Gunesch által bizonyságként kezelt félkörös fôapszist csupán hipotézisnek tekinthetjük. Wagner–Gunesch 1978. i. m. 106. 16. E tekintetben vitatkoznunk kell az Ernst Wagner és Hans Gunesch által képviselt állásponttal, amely szerint a fôhajófalak felsô részei újjáépítés eredményei lennének, ez indokolja a gádorfal-ablakoknak az árkádívek kiosztásától való eltérését. A tengelyeltérésre nem lenne indok az újjáépítés, bár a gádorfalak újjáépítése nem zárható ki. Wagner– Gunesch 1978. i. m. 17. Entz Géza 1400 körülire teszi a szentély építését. Entz Géza: Erdély építészete a 14–16. században. Bev. Marosi Ernô. Kolozsvár, 1996. 92.

289

Lôvei Pál

KÖLESD –FELSÔHÍDVÉG HIEMER–JESZENSZKY KASTÉLYÁNAK NÁDORTERME A Kölesd község külterületén található Felsôhídvég Hiemer–Jeszenszky (–Bernáth) kastélya (1. kép) Tolna megye jelentôs mû­ em­léke, az ugyancsak védett, a pusztuló kastély sorsában osztozó, belsejében gazdagon kifestett, barokk Nepomuki Szent János-sírkápolnával és a XIX. század elején állított Szentháromság-oszloppal együtt.1 A  valójában inkább csak földszintes kúriaként meghatározható épület legfôbb értékei belsô lakótereinek barokk falképei és falfestései.2 Az 1980-as években még lakott mûemlék mára jelentôs mértékben elvesztette a tetejét, a helyiségek csapos gerendafödémjei ennek következtében sorra szakadnak be. Egyes részei már megközelíthetetlenek, az egész életveszélyes; a falképeket hordozó vakolat az oldalfalakon is egyre nagyobb felületekrôl hullik le. (2. kép) Az egykori majorság erdôvé vadult parkjában álló, L alaprajzú kastélyépület hos�szabbik, egytraktusos, oldalfolyosós keleti

szárnya volt a lakórész, a nyugati – udvari – homlokzat középtengelyében kôkeretes kapuval, a keleti-kerti homlokzaton kiemelt magasságú, nyeregtetôs rizalittal, mögötte díszteremmel (nagyterem).3 Az északi, eredetileg különálló szárny gazdasági célokat szolgált, ahogy az udvart egykor körülzáró további épületek is. A kastélyt 1760 körül építtette Hiemer Ignác, Fejér megye alispánja – az ô idejében, valamivel késôbb készült a lakóépület kifestése is. Az együttes leányági örökösödés útján az 1830–1840-es években került a Jeszenszky-család tulajdonába. Az 1870-es évek közepén a homlokzatokat historizáló stílusban átalakították, ekkor épült össze egy nyaktaggal a keleti és az északi szárny; ugyanekkor a teljes belsôt átfestették.4 A XX. század elsô negyedében a három legfontosabb helyiségben a korábbi falképeket feltárták és részben restaurálták. Az utolsó tulajdonos báró Jeszenszky Ilona (1890–1970), illetve férje, bernáthfalvi

1. A kastély az udvar felôl. Szerzô felvétele, 2010

290

2. A „nádorterem” északkeleti sarka, az északi fal mögött a már megközelíthetetlen szomszédos helyiség beszakadt födémével. Szerzô felvétele, 2010 Bernáth Béla (1877–1954, Kölesd) volt.5 Az államosítást követôen a majort az Állattenyésztési Kísérleti Gazdaság kezelte, a restaurált falképeket 1950 után lemeszelték. 1982–1983-ban Cser István építész a ke­ ze­lô Alsótengelici Állami Gazdaság számára felhasználási javaslatot és terveket készített, egy vadász vendégház létesítése érdekében. A helyreállítási tervek elkészítése elôtt, 1983 tavaszán a részben lakott épületben a helyreállítás szempontjából kulcsfontosságú falképek kiterjedésének és állapotának feltárása érdekében szondázó kutatásra, valamint levéltári adatgyûjtésre, illetve az utolsó tulajdonos fiával, dr. Bernáth Györggyel való beszélgetésre került sor jelen írás szerzôje részérôl. A mûvészettörténeti kutatást kiegé­ szítendô késôbb Lángi József restaurátor további falkép-feltárásokat végzett az 1980-as évek közepén, majd a már kiürített épületben, az 1990-es években.6 A helyreállításból végül nem lett semmi.

A kastély falképeit már 1908-ban megismerte Éber László, a Mûemlékek Országos Bizottsága elôadója, de a mûvészettörténeti irodalomba csak lemeszelésüket követôen – fényképek alapján – kerültek be: Garas Klára a világi tárgyú, zsánerképszerû rokokó freskófestészet dunántúli reprezentánsaiként vette fel azokat XVIII. századi korpuszába.7 A kutatások alapján az egykori falképdísz az 1980–1990-es években az újabb rétegek alatt – eltekintve a méltatlan használathoz, az újabb vezetékekhez és az új válaszfalakhoz kapcsolódó rongálásoktól – lényegében hiánytalanul megvolt. A kastély XVIII. századi, eredeti magjának mind a hét helyisége és a kezdetben árkádos folyosó is festve volt. Ikonográfiai szempontból a díszterem II. Józseffel és Hiemer Ignáccal kapcsolatos jelenetei, az egykori ebédlôben a nádorok arany-ezüst medalionokban elhelyezett arcképei, valamint a dolgozószoba birtokközpont-ábrázolásai egye-

291

3. A „nádorterem” falfestésének részlete, 1950 elôtti felvétel (Bernáth Györgytôl. Forster Központ, Fotótár) dülállóak a magyarországi emlékanyagban. A falkép-dísz, a díszterem képei alapján, az 1780-as években keletkezhetett. Bernáth György elbeszélése szerint 1874 körül a képeket lefestették,8 az ekkor felvitt historizáló réteg a késôbb újra fel nem tárt szobákban elô is bukkan.

A kúria falképeit elôször lefestetô báró Jeszenszky Kálmán (1830–19189) késôbb igen sajnálta, „hogy annak idején, fiának házasulása alkalmával az akkori divat követelményeinek behódolva, hajtotta végre ezen mûvészi emlékek elleni merényletet”.10 A család 1908-ban feltáratta és restauráltatta

4. A „nádorterem” északnyugati sarka, a felsô sorban IV. Béla király két nádora, a középsô sorban Bebek Detre és Garai (II.) Miklós, az alsó sorban Fejérkövi István esztergomi érsek, Kutassy János esztergomi érsek és hetesi Pethô Márton kalocsai érsek, királyi helytartók medalionja. Szerzô felvétele, 2010

292

a nagyterem falképeit,11 1918–1919-ben pedig sort kerítettek a nagyterem mellett balról az elsô helyiség, a falain Magyarország nádorait ábrázoló ebédlô megtisztítására és helyreállítására is. Ekkor a többi helyiségben csak kutató szondázás, egy helyen (dolgozószoba) részleges feltárás történt, restaurálás nélkül. „A […] szoba, mely 1918-ban Tary12 mûvész úr által lett restaurálva, 6 méter hosszú és 6 méter széles, s padozatától a mennyezetig, úgyszintén maga a mennyezet is, dúsan van freskókkal díszítve. A falakon körben Magyarország nádorainak arcképe Mária Terézia uralkodásáig, érem formában van megörökítve, a mennyezeten pedig Zeus mint a gazdagság ura látható, amint egy óriási csigából szórja az aranyat, továbbá egy-egy képen látható a tudomány és az igazság, allegorikusan megörökítve.”13 A II. világháború után, az államosítást követôen a falképeket lemeszelték, és a kastélyban lakásokat alakítottak ki; az egykori ebédlôt több részre osztották, konyha és fürdôszoba is volt benne. 1983-ban az épületnek az akkor már kiürített, és így vizsgálható díszteremtôl balra esô részét még lakták, ahol így a korlátozott vizsgálatokra sem volt mód.14 A meszelés alól egy-két kis folton – különösen a fürdôszobának használt térrészben – azonban már akkor is kiütközött az eredeti festés, amelyrôl néhány a két világháború között készült fényképfelvételt 1983ban Bernáth György át is adott jelen írás szerzôjének.15 (3. kép) Késôbb az addigra teljesen üres épületben Lángi József restaurátor már említett vizsgálatainak egyik súlypontjában a nádorokat ábrázoló falkép állt. Az egykori ebédlô oldalfalain és a men�nyezet síkjába átvezetô nagy, ívelt „holker” felületein részben már hiányzik a vakolat, és nagy foltjai látszanak a téglafalazatnak. A vakolat helyenként megújított, már festetlenül maradt javítgatásokat is hordoz, a vezetékek bevésése és az alsó falfelületeket helyenként borító csempe (konyha, fürdô­ szoba …) is sokat rontott az állapotokon. A  részben megtisztított felületek alapján azonban így is leírható a díszítés rendszere. (2., 4. kép) A lilásszürkére színezett alapsíkot a falsík felsô vonalában széles, sárgásbarna párkány zárja, a mennyezet síkjához átvezetô, erôteljes homorlatban („holker”) a párkány tetejére „állított” medalionok sorá-

val. Az oldalfalakon három sorban, egymástól átlósan eltolva egyfajta rombuszhálót alkotva, masnira kötött szalagokra függesztve sorakoznak a további, fôleg ezüst, kisebb számban elszórtan aranyszínû érmek. Bennük leginkább kissé jobbra vagy balra fordulva, esetleg szembenézetben, profilban vagy akár félig hátat fordítva ábrázolt „portrék” – Magyarország nádorai, feketével festett feliratokkal, egy-egy évszámmal és az akkori uralkodó nevével megjelölve, hivatalviselésük sorrendjében megszámozva. A  feliratok a tisztítás részleges volta, valamint az egymáson áttûnô eredeti és restaurált szavak keveredése következtében többnyire töredékesen olvashatók. Az 1950 elôtti fényképen (3. kép) kibetûzhetô Vingárti Geréb Péter (nádor 1500–1503 között)16 medalionjának felirata: Petrus Gereb de Wingarth P.R.H. LXXVIII. sub Ulad MD, vagyis „Petrus Gereb de Wingarth Palatinus Regni Hungariae LXXVIII. sub Vladisleo MD”. A  leginkább megtisztított északi falon két királyi helytartó (locumtenens regius) felira5. Felül Bebek Detre nádor, alul Fejérkövi István és Kutassy János esztergomi érsekek medalionja a „nádorterem” északi falán. Szerzô felvétele, 2010

293

6. Felül Garai (II.) Miklós nádor, alul hetesi Pethe Márton kalocsai érsek medalionja a „nádorterem” északi falán. Szerzô felvétele, 2010 7. „Valkói” Dénes nádor a „nádorterem” falán. Szerzô felvétele, 2010

294

ta ép: Ioa. Kutassi Ar. Ep. Stri. Locum. Reg. Rud. II MDXCVII jelöli Kutassy János esztergomi érseket (II. Rudolf helytartója 1597–1601 között), Martin. Pethô de Hetes Ar. Ep. Colo. Loc. Reg. sub. Rudol II. MDCII pedig hetési Pethe Márton kalocsai érseket (II. Rudolf helytartója 1602–1605 között). (5–6. kép) A negyedik ép felirat – Dioni. II de Vialko P.R.H XXXVI sub And II MCCXLIV (7. kép) – biztosan hibás, ekkor ugyanis már IV. Béla uralkodott, az elsô alkalommal 1245–1246 között nádor Türje nembeli Dénes fia Dénes pedig már a negyedik Dénes keresztnevû nádora volt az országnak, csak éppen korábban a XIII. század második negyedében szereplô három Dénest nem tudták egymástól megkülönböztetni. Lényegében ép guti Ország Mihály (nádor 1458– 1484 között Corvin Mátyás idején) felirata is: Michel Orszagh. P.R.H. LXXV. Sub Math Corv. MCCCCLX. (8. kép) A párkány fölött egy érem lett csak részben megtisztítva (9–10. kép), és egy másik vehetô még ki. Az elôbbiben az 1064-es évszámmal is Salamon királyra utaló [sub S] ALOMONE MLXIV feliratrészlet olvasható, mutatva, hogy ebben a legfelsô sorban kezdôdött az érmek sora a XI. századi személyekkel. Az oldalfalak közül Lángi József fôleg az egy utólagos válaszfallal két részre vágott északit vizsgálta, amelyen a nagy vakolathiányok és a tisztítatlanul hagyott részek ellenére is jól értelmezhetô a díszítés. Az északnyugati sarokban található, ívelt hátú és kosáríves felsô záródású kályhafülke fölött a 37-es számmal jelölt nádor képmásával kezdôdôen az északkeleti falsarkon a keletre nézô ablak tokjáig átforduló éremig 11 medalion alkotta a párkány alatti sort, a 47. nádorral bezáróan (az itt ábrázoltak a XIII. században éltek). Az alattuk lévô sor a kályhafülke mellett kezdôdik a 69. nádorral (XIV. század legvége), és a másik sarokig nyolc érmet tartalmazott a 75. nádort követô személyig (XV. század), míg az alsó sorban négy számozatlan, a XVI. század végén és a XVII. század elején hivatalt viselô királyi helytartót a 84–89. nádor portréja követ (a XVII. század közepéig). (11. kép) Az északi falon így a kiosztásból adódó 29 medalion közül tizenkilencbôl látható valamennyi, közülük 11 mondható teljesnek vagy közel teljesnek.

A nádorok sorozata tehát valahol a szobában a párkány fölött kezdôdött, körbefutott, majd az oldalfalakon három sorban folytatódott, ahol a portrék balról jobbra és felülrôl lefelé követték egymást idôrendben. A szekszárdi levéltárban megtalálható az a lista a nádorok adataival, amely az utolsó tulajdonos fiának, dr. Bernáth Györgynek a közlése szerint a feliratok újrafestésénél segítségül szolgált. A listát Bernáth Béla készítette 1919. március 31-i kelettel,17 ami arra utal, hogy a restaurálás a késôbbi vis�szaemlékezésben szereplô 1918-ban18 nem fejezôdött be, csak a következô évben. A most feltárt felületeken több helyen is átüt egy korábbi, nem teljesen egyezô kiosztású felirat az újabb alól, vagyis az eredeti – a XIX. századi enyves festés lemosását köve­ tôen nyilván töredékes – feliratokat a helyreállítás során erôsen átfestve, nem is pontosan az eredetit retusálva készítették el. A Bernáth-féle jegyzék 95-ös sorszámmal ér véget, így a keletre nézô ablakot is számításba véve a sorozat a díszterem felôli ajtóig tarthatott, és a három fali sorozat így rendre az ajtó másik oldalán kezdôdhetett. Ebben az esetben a párkány fölötti érmek kezdete is az ajtó fölé eshetett. A nádorok „Palatini Regni Hungariae” címû, kézzel írt, Bernáth-féle jegyzéke „I. Ceba sub S. Stephano 1001” nádorral kez­ dôdik, 17 számozás nélküli királyi helytartót is feltüntet a XV., XVI–XVII. és XVIII. századból, és a 95. nádorral („XCV Ludo­vicus de Batthyan Perpetuus in Nemeth-Ujvar Aurei Velleris Eques P.R.H. et Judex Cumanorum sub Maria Theresia anno 1751”) végzôdik, vagyis 112 nevet sorol fel. Bernáth Béla, mielôtt a végén aláírta, feljegyezte, hogy „azon könyv, melybôl a palatinusok sorrendjét kiírtam, a szekszárdi múzeum tulajdonát képezi.” Az említett mû leginkább Pray György egy 1863-ban Toldy Ferenc által kiadott kézirata19 lehetett, ez ugyanis a Bernáth-féle jegyzékben (és a falon is) szereplô latin személynevekkel és egy-egy évszámmal adja meg a nádorokat, míg Fraknói Vilmosnak a nádori és országbírói hivatalról ugyancsak 1863-ban publikált könyvéhez függelékként csatolt jegyzékében magyar nevek és …tól-ig hivatalviselési periódusok szerepelnek, továbbá a névsor és adatai is pontosabbak.20 A szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum könyvtárában min-

8. Ország Mihály nádor medalionja a „nádorterem” északi falán. Szerzô felvétele, 2010 9. A „nádorterem” párkánya, fölötte medalionnal. Szerzô felvétele, 2010

295

10. Salamon király nádora (valószínûleg „Acha”) a „nádorterem” párkánya fölött. Szerzô felvétele, 2010 11. Nádorportrék részlete a „nádorterem” északi falán – a felsô sorban azonosítható guti Országh Mihály nádor és Dóczi (=Nagylucsei) Orbán egri püspök, az alsó sorban betlenfalvi Thurzó Szaniszló nádor medalionja. Szerzô felvétele, 2010

296

denesetre jelenleg egyik mû sem található meg.21 A Bernáth-féle jegyzék feltételezhetô mintájául szolgáló Pray-mû 1919-re már jócskán elavult, de az eredeti arcképsorozat restaurálásához valószínûleg jól használható volt, mivel az ismeretek hasonló szintjén és nagyjából egy idôben született mindkettô. A ma érvényesnek tekintett névsorban nem szerepel például az elsô nádorként már említett Ceba, és jelentôsek az eltérések a XI. század második felének, a XII. és a XIII. századnak a nádorai, névolvasatai és évszámai tekintetében is. A nádorok hídvégi ábrázolási sorozatának párhuzamát semmilyen mûfajban nem ismerjük, ha esetleg volt is valamilyen – leginkább metszetes – elôképe, az nem maradt fenn. A XI–XV. századi, az elején részben még képzeletbeli, késôbb már valóban történelmi személyiségeknek valós portréjuk nem is létezhetett: pótlásuk a „fikció és történetiség”22 kettôsségében foganhatott még a XVIII. század második felében is. A XVI. századtól kezdve azonban változott a helyzet, és az ábrázoltakról napjainkban is ismertek portrémetszetek, illetve többnyire ilyeneken alapuló festmények. Azt, hogy ezek közül némelyiket a hídvégi program során elôképként felhasználták-e, leginkább a falképek feltárását követôen lehetne igazolni. Az ábrázoltak között mindenesetre voltak, akiknek portréját tartalmazta Elias Widemann 1646-os és 1652-es rézmetszetsorozata,23 például Wesselényi II. Ferenc (†1667) nádorét (91-es számú a Bernáthféle listán).24 Mások a Widemann-metszetek után festett portrésorozatok25 ábrázoltjai között szerepeltek, így Bánffy János (†1534) nádor (82-es számú a listán), gróf Drasko­ vich János (†1648) nádor (89-es számú a listán), gróf Esterházy Miklós (†1645) nádor (88-as számú a listán), gróf Esterházi Pál (†1715) nádor (92-es számú a listán), Fejér­ kövy István (†1596) esztergomi érsek (királyi helytartó, sorszám nélküli a listán), Kutassy János (†1601) esztergomi érsek (királyi helytartó, sorszám nélküli a listán), Perényi Imre (†1519) nádor (79-es számú alistán), Szapolyai István (†1499) nádor (77-es számú a listán).26 Oláh Miklós (†1568) esztergomi érsekrôl (királyi helytartó, sorszám nélküli a listán) több változatban is készült metszetes portré,27 ahogy a

már említett Fejérkövy Istvánról is, míg Verancsics Antal (†1573) esztergomi érsek­ rôl (királyi helytartó, sorszám nélküli a listán) két, sorozattól függetlenül készült metszetábrázolás is ismert.28 Az esetleges metszetelôképek kérdése mellett érdekes probléma a terem dekorációs rendszerének összefüggésrendszere is. Sokat errôl sem lehet jelenleg mondani. A vajdahunyadi várkastély ebédlô palotává alakított felsô „lovagtermében” töredékesen fennmaradt a XVII. század középsô harmadában készült falképdísz, frízszerûen sorolt, eredetileg mintegy 54 portré-medalionnal. Különbözô híres emberek lehettek az ábrázoltak (hadvezérek és uralkodók), közvetlenül melléjük írt szövegekkel, utóbb a magyar vezérek és királyok sorozatává alakították ôket, alájuk írt új feliratokkal.29 A hídvégi kifestést megelôzôen, való­szí­nû­ leg az 1760-as években épült Gödöllôn a Grassalkovich-kastély kertjében a hatszög­ letû királypavilon, 54 magyar király és vezér arcképével díszítve. A szabadságharcban tönkretett képeket báró Sina Simon 1857ben restauráltatta, illetve újra elkészíttette – a vászonra festett, négyzetes olajképeken kerek medalionokban mellkép-kivágatú „portrék” voltak, oldalanként 8–8, valamint a nyílások felett további 1–1.30 Az effajta királyportrék a Nádasdy Tamás által 1664-ben megjelentetett Mausoleum31 képtípusait követték, a gödöllôi sorozat közvetlen elô­ké­ péül azonban a Corpus Juris Hungarici 1751-ben Nagyszombatban megjelent kiadását díszítô metszetek szolgáltak.32 Mind Vajdahunyadon, mind Gödöllôn egyetlen sorba rendezték a portrékat, míg Felsô­híd­ végen a négy sornyi medalion szônyeg­sze­ rû­en borította az egész helyiséget. Kölesd-Felsôhídvég épületegyüttesének és különleges ikonográfiájával kitûnô falképeinek sorsa szinte plakátszerûen reprezentálja a magyar történelem és mûemlék­vé­de­ lem elmúlt másfél évszázadát. Az 1870-es években a historizmus modernizáló törekvései fedették el az elavultnak tekintett barokk képeket; a mûemlékvédô, a történelmi hagyományt fontosnak tartó családi-tulajdonosi gondolkodás – a mûemlékvédelem szak­embereinek közremûködésével – meg­ le­pôen korán, már a XX. század elsô negyedében méltó helyére tette azokat; az államosítást követôen a Rákosi-korszakban

ismét a damnatio memoriae korszaka következett, de az épületek funkcionális értékeit még kihasználták; az 1980-as évek a nagy tervek és a gyakorlati tehetetlenség korszaka volt; 1990-et követôen a jövôkép teljes hiánya, az értékek tulajdonosi fel- és el nem ismerése nyomán, az anyagi támogatást semmilyen formában nem ígérô, és arra nem is képes mûemlék­védelem teljesen eredménytelen erôfeszítései ellenére mára a végsô pusztulás vetítôdik elénk. A magára hagyott kastély 2013-ban – teljesen visszhangtalanul – az ICOMOS Citrom-díját „nyerte el”, egyébként pedig az ország egyik leggazdagabb emberének érdekszférájába tartozik. Jegyzetek 1. Magyarország mûemlékjegyzéke. Tolna megye. A  jegyzéket összeállította: Csejdy Júlia. Szerk. Lôvei Pál. Budapest, 2006. 57–58. (Csejdy Júlia szócikkei). 2. Az épület és falképei története a mûemléki archívumok vonatkozó dokumentumainak közlésével: Lôvei Pál: „… az akkori divat követelményeinek behódolva …” – A felsôhídvégi Hiemer–Jeszenszky-kastély és falképeinek sorsa. Ars Hungarica, 39. 2013. (megjelenés alatt). 3. Díszteremnek és nagyteremnek egyaránt nevezte Éber László. Forster Központ, Tudományos Irattár, MOB iratok, 1908/368., 1918/566. [továbbiakban: MOB] 4. Az átalakításra báró Jeszeszky János (1853–1890) és liptószentiványi Szent-Ivány Ilona házasságkötése (1875: Gudenus János György: A magyarországi fônemesség XX. századi genealógiája I. [Budapest], 1990. 609.) adott okot. 1908-ban özv. báró Jeszenszky Jánosné restauráltatta a díszterem falképeit: MOB 1908/368. 5. Gudenus 1990. i. m. 610. 6. Lángi József jelentése, illetve három példányban készült dokumentációja a Forster Központ tervtárában sem a régebbi állagban, sem pedig az Állami Mûemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ utóbb bekerült anyagában nem található. Érdemes ezért idézni a restaurátor 2013. augusztus 12-én a szerzônek címzett levelébôl: „ott, ahol sikerült annyit feltárni, hogy a kiosztás rendszere rekonstruálható legyen, készítettem szobánként egy-egy színes falnézeti vázlatot. Különösen a dokumentációban elmélkedtem a kápolna két rétegû kifestésérôl, az eredetileg  nyitott folyosó figurális ábrázolásairól és arról, hogy még a folyosó felôli homlokzatot is gazdag architektúra-, ornamentika festés és tondókba foglalt portrék díszítik. Fontosnak tartottam ott megemlíteni, hogy sok XVIII.

297

századi, ill. a XIX. század elejérôl származó nyílászáró is megmaradt, melyek színezése a falképekkel egyidôs. Sôt még eredeti padlóburkolatokat is találtam. Sajnos ezek a freskóknál is gyorsabban pusztultak, mára nyomtalanul eltûntek.” 7. Garas Klára: Magyarországi festészet a XVIII. században, Budapest, 1955. 125., 179. 8. Az 1860-as éveket említi Bernáth Béla (MOB 1946/193.), azonban az 1874 körüli idôszak lehet a valós, mivel az átalakítás okaként báró Jeszenszky Kálmán fia „házasulását” adta meg, ez pedig 1875ben történt (Gudenus 1990. i. m. 609.). 9. 1919-es halálozási évszámot tüntet fel Bernáth Béla: MOB 1946/193; a helyes dátum: 1918. október 28., vö.: Gudenus 1990. i. m. 609. 10. MOB 193/1946: Bernáth Béla „Kölesd, Felsô­ hídvég pusztán 946 évi július hó 27-ikén” kelt levele „A vidéki kastélyok és kúriák további pusztulásának megakadályozása” érdekében hozott 32548/946/1/3 sz. belügyminiszteri rendelettel kapcsolatban (báró Jeszenszky Kálmán unokája, báró Jeszenszky Ilona Bernáth Béla felesége volt). 11. MOB, 1908/318., 368. 12. Tary Lajos festômûvész (1884–1972). Ld.: Magyar katolikus lexikon Fôszerk. Diós István. XIII. Budapest, 2008. 696. (a Mûemlékek Országos Bizottsága megbízásából végzett restaurátori munkáinak felsorolásával). 13. Bernáth Béla idézett levele, 1946. 14. A korlátozott vizsgálatokról írott jelentés: Lôvei Pál: Jelentés a Kölesd–Felsôhídvégpuszta, volt Hiemer–Jeszenszky–Bernáth-kastély lemeszelt falképeinek állapotáról. Forster Központ, Tervtár, ltsz.: D 42967. 15. Ezek közül az itt reprodukált fénykép a Forster Központ Fotótárában található. Egy másik felvétel az 1983-ban készült, az Országos Mûemléki Felügyelô­ség Tervtárából késôbb kikölcsönzött és oda vissza nem vitt kutatási jelentéshez volt mellékelve. (Magát a jelentést egy másolattal lehetett pótolni, a fényképeket nem.) 16. A nádorok korszerû jegyzékei: Magyarország történeti kronológiája. Fôszerk. Benda Kálmán. IV. Budapest, 1983. 1142–1144.; Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája 1000–1301. Budapest, 2011. (História Könyvtár: Kronológiák, adattárak 11.) 15–25.; Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. Budapest, 1996. I.: 1–6.; Fallenbüchl Zoltán: Magyarország fô­méltó­ságai 1526–1848. [Budapest], 1988. 69– 71.

298

17. Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltár, Bernáth család iratai. 11. doboz. Bernáth Béla iratai. 42. pallium (Bernáth személyi iratai). 18. MOB 1946/193. 19. Pray, Georgii [György]: Series chronologica palatinorum Ungariae e diplomatibus collecta cum praevio commentariolo de veteri palatinatus provincia…. E schedulis mss. auctoris per Franciscum Toldy eiusdem bibl. praefectum excerpta. Buda, Typ. Reg. Univ. Ung, 1863. 40 p. 20. Frankl [Fraknói] Vilmos: Nádori és országbírói hivatal eredete és hatáskörének történeti kifejlôdése. Pesten, 1863. 155–166. 21. Hucker Veronika könyvtárosnak tartozom köszönettel az információért. 22. Vö. pl.: Buzási Enikô: Fikció és történetiség az Eszterházy család ôsgalériájában és a Trophaeum metszeteiben. Történelem – kép. Szemelvények múlt és mûvészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítási katalógus. Szerk. Mikó Árpád és Sinkó Katalin. Budapest, 2000. 411–424. 23. Cennerné Wilhelmb Gizella: Arcképek Elias Widemann 1646-os és 1652-es rézmetszetsorozatából. Fôúri ôsgalériák, családi arcképek a Magyar Történelmi Képcsarnokból. Kiállítási katalógus. Szerk. Buzási Enikô. Budapest, 1988. 52. 24. Fôúri ôsgalériák 1988. i. m. 56.: No B. 11. 25. Cennerné Wilhelmb Gizella: A Widemannmetszetek után festett portrésorozatok. Fôúri ôsgalériák 1988. i. m. 58. 26. Fôúri ôsgalériák 1988. i. m. 59.: No B. 13./2., 60.: No B. 13./12., 61.: No B. 13/22., B. 13/24., B. 13/25., 65.: No B. 13/51., 67.: B. 13/72., 71.: No B. 13/97. 27. Mátyás király öröksége. Késô reneszánsz mûvészet Magyarországon (16–17. század). Kiállítási katalógus. Szerk. Mikó Árpád és Verô Mária. Budapest, 2008. 85: No II-1. (Gödölle Mátyás). 28. Történelem – kép 2000. i. m. 361.: No VI–1. (Basics Beatrix); Mátyás király öröksége 2008. i. m. 86–87. No II-3., II-4. (Gödölle Mátyás). 29. Möller István: A vajdahunyadi-vár építési korai. Budapest, 1913. 25. és 76. kép; Kovács András: Késô reneszánsz építészet Erdélyben. Budapest– Kolozsvár, 2003. 144–145. és 256–257. kép. 30. Történelem – kép 2000. i. m. 394.: No VI–28. (Galavics Géza). 31. Rózsa György: Magyar történelemábrázolás a 17. században. Budapest, 1973.; Történelem – kép 2000. i. m. 389–390.: No VI–24. (Mikó Árpád). 32. Történelem – kép 2000. i. m. 392–393.: No VI–27. (Galavics Géza)

Komárik Dénes

A PESTI BELVÁROSI TEMPLOM SZÓSZÉKÉRÔL, A KORAI GÓTIZÁLÁS KIEMELKEDÔ ALKOTÁSÁRÓL A Budapesti Történeti Múzeum 2011. december 16-a és március 2-a közt Empire és biedermeier bútormûvészet Magyarországon címmel Rostás Péter rendezésében kiállítást mutatott be, melyet illetôen – mind a kiállításra, mind a katalógusra1 és a kiállítási vezetôre2 vonatkozóan – egyetértéssel idézhetjük Szabolcsi Hedvig áttekintô katalógusbevezetô tanulmányának konklúzióját: „a jelen kötet a bemutatott mûtárgyak körül­te­ kintô válogatásával, készítésük és tulajdonlásuk pontos meghatározásával meggyôzô­ dé­sem szerint jelentôsen hozzájárul egy korszerû, hiteles biedermeier-kép elfogadásához.”3 Jelen írás azonban nem recenzió, hanem a kiállítás egyik legjelentôsebb mûtárgyával,

a belvárosi templom remekmûvû szószékével kíván foglalkozni. Ennek magyarázata, hogy az 1800 körüli évtizedekben megjelenô korai gótizálásnak áttekintô feldolgozásáról 1978-ban napvilágot látó tanulmányomban tüzetesen, az akkor lehetséges mértékben történô módon, tárgyaltam ezt az emléket.4 És ha nem is lehetek már késôbbi haszon­ élvezôje az új eredményeknek, figyelemmel kísérem azóta mind az egész témával, mind kiemelkedô alkotásaival kapcsolatos megnyilatkozásaikat. Ez esetben ilyen a mûnek magának szerepeltetése, eredete problémája egy megoldási kísérletének felvetése, és annak megnyilatkozása, hogy ennek a nem akármilyen

1. A pesti belvárosi templom szószéke, 1808. Fénykép: Fáryné Szalatnyay Judit

2. Szószék terve. Készült Carl Schmidt bécsi magán rajziskolájában, 1830 körül. Wien, Museum für angewandte Kunst

299

alkotásnak megvalósítója eddig is ismert nevén kívül mintegy harminc év elmúlása után sem tudunk semmi közelebbit. Hangsúlyoznunk kell, hogy indokolt volt a kiállításon Ungradt Fülöp szószékével foglalkozni, noha annak témája a hazai bútor­mûvesség egy korszakának bemutatása volt, ehhez azonban a rajziskolák, valamint szerepük ismertetése is szükséges, sôt elengedhetetlen volt, és a szerzô mondanivalóját e szószékkel kívánta demonstrálni. Ugyanakkor szerepeltetése alkalmas volt az asztalos mesterség „monumentális” feladatokra való felhasználása lehetségességének és alkalmasságának érzékeltetésére. Csakúgy, mint a kiállításon látható debreceni Nagytemplom és a hajdúszoboszlói református templom hasonló léptékû szószékének bemutatatása.5 (Címlap kép és 1. kép) Érthetôen foglalkoztatja a szerzôt a jelentôs szószék tervezésének kérdése, de – ami sajnos nem meglepô és nem is ritkaság – nem állnak rendelkezésére erre vonatkozó források, így feltételezésekre kényszerül támaszkodni. Ezt írja: „A pesti rajziskola tanára […] részt vett a pesti belvárosi temp­ lom belsô dekorációjának tervezésében, és minden valószínûség szerint tôle származott a szószék rajza, amelyet Ungradt Fülöp pesti asztalos kivitelezett 1808-ban. A klasszicista – copf – díszítményekkel és a korai

gótizálásra jellemzô egymást átható csúcsívekkel díszített építmény minden való­ színûség szerint egy központi, azaz Bécsbôl származó mintarajz alapján készült.6 A szószék-rajz az asztalosok képzésének állandó7 tananyaga volt. […]. Schwarz József tehát a tanítási gyakorlatából emelt át egy mintalapot a konkrét megbízás teljesítésére. Erre utal ugyanis, hogy a szószék rajza megtalálható a bécsi Iparmûvészeti Múzeum rajziskolai anyagában, egy másolatát pedig a Heves Megyei Levéltárban ôrzik: az egri rajziskolában tanult Csorba Ágoston 1856ban készített kópiát a fél évszázaddal az­ elôtti szószék-rajzról. Egy-egy mintarajz több évtizeden keresztüli másolása a rajziskolákban nagyon is bevett gyakorlat volt”.8 (2–3. kép) Ugyanakkor a tervrajz ügye a kiállítási vezetôben a következôképpen szerepel: „Schwarz József a pesti rajziskola tanára tervezte a pesti belvárosi templom dekorációját a 19. század elején. Minden valószínûség szerint a templom új szószékének rajza tôle származott, ô használhatta azt oktatási gyakorlatában, és bocsátotta […] Ungradt Fülöp pesti mester rendelkezésére 1808-ban.”9 Noha a szerzô a katalógusban is, a kiállítási vezetôben is egyöntetûen Schwartz (autográf aláírása szerint) Józsefet tekinti a szószék-rajz készítôjének, a katalógusban

3. Csorba Ágoston: Szószék terve, Eger, 1856. Eger, Heves Megyei Levéltár

300

magától értetôdônek feltételezi annak bécsi eredetét. Ez, bár ellentmondásnak látszik, a teljes összefüggésbe ágyazva azt jelenti, hogy az eredeti mintarajzot annak idején a pesti rajziskola számára lemásolta (vagy lemásoltatta). Hogy aztán ezt a másolt mintarajzot adta-e az asztalosnak, vagy a másolatról másolatot rajzolt a rajziskola példányának mûhelyhasználatban érhetô sérülésektôl való megvédése érdekében, nem tudhatjuk. Hogy kiviteli munkarajzot csinált volna, azt kizártnak tartom, hiszen a szószékek remekrajzokon és mintalapokon való szerepeltetése azt bizonyítja, hogy ilyesmit az asztalo-

sok is terveztek, és érthetôen a szerkezeti vonatkozásokban is otthonosak voltak. Egyébként a bécsi (vagy esetleg más külföldi) eredet feltételezése minden további nélkül lehetséges, semmi nem szól ellene. Mindehhez hozzájárul, hogy sem Bécsben, sem Egerben ez a rajz 1806 elôtt nem szerepel (az inventáriumokban sem, mert akkor azt a szerzô közölte volna). Ez szigorúan véve persze nem bizonyít semmit, hiszen a kutatás távol áll attól, hogy a teljes néhai rajziskolai anyagot áttekinthetné – nem utolsó sorban az anyagnak az elmúlt századokban bekövetkezett részleges pusz-

4. Szószék terve. Készült Carl Schmidt bécsi magán-rajz­ iskolájában, 1830. körül. Wien, Museum für angewandte Kunst

301

tulása következtében sem. Mindenesetre érdekes, hogy a megvalósult szószékkel szinte maradéktalanul megegyezô feltételezett kései másolatok eredetije (egyelôre) nincs meg. Ezek azonban mindennek ellenére biztosan kapcsolatosak valami módon a megvalósítottal, de csak közvetve, és ezt nem szabad elfelednünk. Végül szeretnék hangot adni annak a nézetemnek, hogy ez a hipotézis egy a lehetségesek közül, de elképzelhetô, mert tényekre támaszkodik, ha szövevényesen is és nem kényszerítô erôvel, viszont a realitás talaján maradva. Egyéb hipotézis változatok a fantázia kontrollálatlan csapdáit aligha kerülhették volna el a jelenlegi ismereteink birtokában. Ezért Rostás Péter helyesen járt el, amikor sejtésem szerint az egyetlen józanul választható hipotézis változatot választotta. Ugyanakkor nem hagyhatok említetlenül két, ezzel kapcsolatos mozzanatot. Az egyik a tanuló mintarajzok nyomon követése, akár csak részleges eredményekre vezetô alkalmazásának adott esetben való ajánlása – akár igaznak bizonyul jelen hipotézise, akár nem. Igaz, ez a módszer várhatóan inkább az ízlés-terjesztés útját világítja meg, az inventorról csak nagyon ritkán tájékoztat. De ne feledjük, minket elsôsorban az inventor érdekelne, de hát a mintarajznak is van inventora, csak ritkán derül ki. A tervrajzokról szólva végül nem lehet figyelmen kívül hagyni a Carl Schmidt bécsi magán rajziskolájában 1830 körül készült, már említett szószék terveket, amelyeket a bécsi Iparmûvészeti Múzeum rajziskolai anyaga ôriz,10, s amelynek nézet-rajza a szószék elhelyezésének a pestivel való feltûnô megegyezését mutatja. Akkor is, ha kevés eltérést mutat ugyan, ez utóbbiak azonban nem többek és jelentôsebbek a szószéken láthatóaknál. (4. kép) Ezt felfedezve mindenkinek – nekem is – az elsô gondolata, hogy gótikus templomokban nem egy ilyen lehetséges, esetleg számítottak is ilyen igény felmerülésével. Ez természetesen lehetséges, de ezt az egész jelenséget nem tudtam véletlenként elfogadni. Hadd legyen hát ez az én hipotézisem. Az elkövetkezendô idôben ajánlatos – már amennyire az mindenkor lehetséges – ennek tisztázására is törekedni. Megjegyzem, hogy Csorba Ágoston 1856-os tervén is ugyanez látható.11

302

* Visszatérve arra az állításra, hogy a pesti rajziskola tanára részt vett a templombelsô dekorációjának tervezésében, vagy másik fogalmazásban: „a pesti rajziskola tanára tervezte a templom szentélyének dekorációját a 19. század elején”,12 azt kell mondanunk, hogy téves. Ezt megerôsíti, hogy a 4. jegyzetben hivatkozott írásomhoz kutatott alapvetô levéltári anyag13 arra semmilyen vonatkozásban nem utal, sôt mindenbôl Hild János építô­ mester vezetô szerepére lehet következtetni. És ez ráadásul megegyezik az általános gyakorlattal is, ami ilyen – kifejezetten restaurálási feladatokat is tartalmazó – esetekben építési vezetés, tervezés alapján szokott történni. Mindezt, és ami ezzel kapcsolatos, a szószék másfél nyomtatott oldalnyi stílusanalízise után bô három oldalon tárgyalom, annak itteni ismétlése indokolatlan és aránytalan lenne. Elegendô néhány fontos mozzanat felidézése. A pesti belvárosi templom szentélyének megújításában a stílustisztaságra és stílusegységre törekvô jozefinista irány szerény, kisvárosi léptékû, de figyelemre méltó és érdekes megnyilatkozását láthatjuk. Érdemes ugyanakkor megfigyelnünk, hogy a stílszerû helyreállítás csak a gótikus szentélyt érintette, a szinte idegen testként hozzá csatlakozó, a XVIII. század közepérôl való teret (a templom hajóját) ugyanakkor korszerûen akarták rendbe hozni, kifesteni. Mindennek mintaképe a bécsi Augustinerkirche (1784/1785) és az olasz kongregációnak adományozott Minoritenkirche (1785/1787) II. József által elôírt megújítása (purista restaurálása) volt. A szigorú bécsi klasszicizmus nagy mesterének, Ferdinand Hetzendorf von Hohen­berg­ nek (1732–1816) terve szerint készülô munkák közül a Minoritenkirche kivitelezôje Adalbert Hild udvari építész, a pesti belvárosi templom megújítását vezetô, annak új oltárát is tervezô Hild János (1766–1811) apja volt. Ô 1786-ban jött Pestre, hogy az Isidore Canevale (1730 körül–1786)14 terve szerint épülô, hivatalosan „K.k. Versorgungshaus”nak, a nagyközönség által egyszerûen csak Újépületnek nevezett hatalmas kincstári építmény kivitelét elôször fôpallérként, majd mind nagyobb hatáskörû építésvezetôként irányítsa.

Hild Jánosnak a szentély megújításában játszott vezetô szerepe nyilvánvaló voltán kívül néhány szót kell szentelnünk annak, hogy Schwartz József vezetô rajztanítónak az ún. dekoráció tervezésében sem volt szerepe. Mert az egyetlent, amit annak nevezhetnénk a szentély oldalfalainak és bolt­me­ zôi­nek kifestését nemcsak, hogy nem ô tervezte, de arra nem is „pályázott”. Arra csak ketten nyújtottak be tervet (ezek ma már hiányzanak az extra fasciculusból), és költségvetési ajánlatot: az elôzô évben Pestre érkezett Franz Rizzardi beadványa 1806. január 27-én kelt, Lax Engelbert régebben itt honos „Kunst- und Fresco Mahler” terve 1806. március 9-én. A tanács végül az ismert, helybeli mesterrel látta jónak 1806. március 12-én a szerzôdés megkötését, aki még abban az évben el is készült a munkával.15 És ami a mi szempontunkból még fontosabb, a két ajánlat közüli választásról tárgya­ló bizottság Rizzardi tervét még véleményezésre kiadta Schwartz Józsefnek és egy számunkra ismeretlen személynek. Ez azt bizonyítja, hogy ô még ajánlatot tevô tervet sem nyújtott be, hiszen akkor konkurens szerepében lévén, errôl szó sem lehetett volna. Viszont a „korszerû” módon szándékolt templomhajó dekorációjában lett volna, csak az a pénzhiány miatt halogatva végül nem valósult meg. Ugyanis Schwartz József 1807-ben a szentély templomtér felé nézô falára és az oldalfalakra barokkos falképeket tervezett, amelyek tervei az iratok közt megmaradtak.16 * Mielôtt rátérnék e tanulmány befejezô részére, Ungradt Fülöp személyére, szeretnék Rostás Péter tanulmányának egy, a szó­szék­ tôl teljesen független megállapítására reflektálni. A katalógus 94. oldalán a 86. jegyzetben ezt mondja: „Rajztanárok építészeti munkába való bevonására számos példa hozható. Köztük volt Buck József, a pécsi rajziskola elsô tanára, aki döntô módon befolyásolta a pécsi székesegyház neogótikus köpenyfalának Pollack Mihály által véglegesített tervét. Buck korai neogótikus tervében ugyan egy már rendelkezésére álló 18. század végi átalakítási rajzot is felhasznált, de a csúcsíves részletekben vélhetôen hasznosította saját cseh-morva tanultságát”.

Noha a korai gótízálásról írt munkámban a székesegyház 1805–1831 közti külsô megújításának, rendbe szedésének csupán elsô részét, a korai gótizáló köpenyfal tervezését tulajdonítottam feltételesen Buck József Csehországból származó (Libochovitz, 1755–1817), bécsi akadémiát végzett17 építésznek, 1787-tôl a pécsi rajziskola elsô tanítójának. Pollackot – ki nem mondottan – csupán a jelentôs munka céhes kivitelezô építômesterének tekintettem. Az világos volt, hogy Buck két, feltehetôen kb. a mai 1:100-as léptékû homlokzati tervérôl még kiviteli tervet és számtalan részletrajzot kellett készítenie. A káptalan ugyan valóban tervezési megbízást adott, de az automatikusan átment a kivitel reá bízására is. Az egésznek szövevényes történetével, annak kutatásával már régen is csak erôsen megfogyatkozott forrásanyagra támaszkodva lehetett foglalkozni. De annak ellenére, hogy nézetem szerint stiláris analízisem nyomán, mely azért valóban (alaposan megindokolva) Buck személyében látja a „cseh ízlésû” korai gótizáló rész alapvetô inventorát, mégis mint korábban is, azóta is mindenhol Pollack-féle átalakításról beszélnek, ráadásul az egész, 1831-ig tartó megújítás terve­zô­je­ként ôt tartják számon. Ezért csak elismeréssel lehet nyugtázni Rostás Péter jó érzékkel eltalált helyzetfelismerését. Természetesen nem e teljesen más tárgyú írásban kell a felvetett problémáról polémiát folytatni. Emlékeztetôül csupán néhai Borsos László kitûnô mû­ emlékes építészünk18 Zádor Anna Pollack monográfiájáról írt recenziójából idézek egy figyelemre méltó, rövid szakaszt: „A kulissza a torony sarkán megáll. A nyugati oldalon az eredeti ki­kép­zésû toronytestek és a fôbejárat axisa közötti kéttengelyes oszlopállások rendkívül szervetlenül hatnak, s a felettük kiemelkedô fôhajó aprólékos tagozataival csökevénnyé redukálódik. Az egész megoldás szervetlen, diszharmonikus és – mondjuk ki bátran – építészietlen volt, éles ellentétben áll mesterünk szigorú ôszinte felfogásával, mellyel a belsô tereket a külsô tömeghatásban és kiképzésben is kifejezésre akarta juttatni.”19 A  recensesnek súlyos elmarasztaló álláspontja nem azonos gyökerû a XIX. századi reagálók magatartásával, hanem annak bizonyítására szolgál, hogy Pollack alkatával, ízlésével, szigorú

303

architektúrai szemléletével összeegyeztethetetlen a köpenyfalnak, és ami azzal ös�szefügg, a megoldásával. Hogy a káptalan, lényegében Pethô kanonok, aki a sedis­ vacantia következtében az egyházmegye püspöki teendôit is ellátta, hogyan tudta a kétszer is klasszicista tervet készítô Pollackra ráoktrojálni a Buck-féle terv lényegi elfogadását, rejtély, de nem itt van a helye találgatásokba bocsátkozni. * Visszatérve alapvetô témánkhoz, e remek­ mûvû alkotás megvalósító mesteréhez, Ungradt Fülöphöz, szeretném hangsúlyozni, milyen fontos, hogy személyérôl sokkal több váljék ismeretessé. Hiszen kézenfekvô, aki ezt a mûvet – bárki volt is a tervezôje – el tudta készíteni, nem akármilyen tudású és tehetségû asztalosmester volt. Alapjában véve egy „kismonográfiára” gondolok, vagy nevezzük akárminek. És nem a terjedelem a fontos, hanem a kutatás értô és a bele fektetett munka nagyságát nem sajnáló elvégzése. Ki tudja, a kutatás mi mindent hoz napvilágra – talán akár a terv szerzôjének nevét is megtudjuk. Rostás Péter Worbes Henrik asztalosról öt éve megjelent ilyen jellegû 26 nagy oldalas írása is érzékelteti ezt, egyebek mellett egy szerzôdés mellékleteként született inventáriummal is.20 Viszont hasznosnak gondolom néhány, feltehetôen ismeretlen adat említését, és néhány, az asztalosipar kutatói számára nem ismeretlen forrásból vett adalék felsorolását. A véletlen sodorta kezembe több mint harminc éve azt az anyakönyvi adatot, amelyen – más kutatáson dolgozva – megakadt a szemem, és a legfontosabbakat feljegyeztem.21 A latinul vezetett anyakönyvben látha­tóakat az alábbiakban – a nevek írásmódját kivéve – magyarul közlöm. A házas­ ságkötés idôpontja: 1781. november 5.; vôlegény Ungrat Philippus nôtlen, 26 éves, a menyasszony Valburga Rossnagel özvegy, 25 éves. Ezek alatt, nehezen kibe­ tûzhetô megjegyzés olvasható, sejtésem szerint vagy mesterségrôl, vagy a származásról. Felhasználásakor feltétlen újra megnézendô! – A menyasszony nevének írásmódja sajátos, és utána kell nézni a helyes értelmezésnek. Abban az idôben az asszonynak a német nyelvben szokásos el-

304

nevezése úgy hangzott, hogy keresztnév + férje vezetékneve. És így maradt, ha megözvegyült menyasszonyként szerepelt, de minden ilyen esetben közbeszúrták a leánykori, tehát eredeti vezetéknevét. Jelen esetben tehát vagy elfelejtették a születési vezetéknevet beírni, vagy valóban ez volt a leánykori neve – amely utóbbi viszont rendkívül való­színûtlen, ilyenre egyetlen esetben sem akadtam – így tehát egyelôre nem tudjuk eldönteni, valóban azzal az esettel állunk-e szemben, hogy Ungradt Fülöp beházasodott egy elhunyt idôs Rossnagel asztalosmester mûhelyébe, feleségül véve annak megözvegyült fiatal második feleségét, vagy egy­szerûen egy Rossnagel lányt vett feleségül. De ennek tisztázása legyen már a további kutatók feladata. Az asztalosipar kutatóinak figyelmét szeretném felhívni az általuk is jól ismert levéltári források igen tüzetes és aprólékos feldolgozására, mert az a tapasztalatom (az építészettörténeti kutatásokban is!), hogy ez így távolról sem mindig történik meg. Különösképpen gondolok a tanácsi iratokra, tanácsülési jegyzô­köny­ vekre, peres ügyek anyagára, csôdügyekre, testamentumokra, hagyatéki ügyekre. Végül megemlítem a már tárgyalt extrafasciculusban véletlenül szemem elé került, Ungradtra vagy esetleg rá is vonatkozó, ôt is említô helyeket, amelyekkel való foglalkozás akkori munkám szempontjából mel­ lôz­hetô volt.22 Az egyes mesterek aktái (folio 339– 457.); egy Ungradt József asztalosmester említése (lehet névelírás is!) (folio 442 és máshol is); Ungradt Fülöp a szószékért többlet pénzt igényel (folio 466–476.); Ugyanô 1808-ban becslést készít a régi tabernákulumról és szószékrôl árverésre bocsátás céljából (folio 481-tôl). Befejezésül szeretnék afelett való örömömnek hangot adni, hogy hozzám legközelebb álló kutatási témáim egyikének, megoldandó problémát sem nélkülözô, tovább munkálásával találkozhattam, ami az idôben kibontakozó átfogó kutatás kontinuitásának szép bizonysága. Ami a problémát illeti, az nem negatívum, hanem éppen annak ellenkezôje, hiszen a tudós számára (hadd használjam ezt a régiesnek tûnô, de ide jobban illô szavunkat) a problématudat munkájának legelsô és leghatékonyabb motiválója.

Jegyzetek 1. Bútormûvészet Magyarországon 1800–1850. Szerk. Rostás Péter. Budapest, 2012. [továbbiakban: Rostás 2012.] 2. Mivel a tanulmányokat is tartalmazó katalógus csak jóval a kiállítás bezárása után jelent meg, annak tartama alatt egy kisebb, de terjedelme felében illusztrációkkal ellátott vezetô állott a látogatók rendelkezésére. Rostás Péter: Empire és biedermeier bútormûvészet Magyarországon. Budapest, 2012. [továbbiakban: Rostás 2012b.] 3. Szabolcsi Hedvig: A biedermeier stílusfogalomról. In: Rostás 2012. i. m. 7–14. 4. Komárik Dénes: A korai gótizálás Magyarországon. Mûvészet és felvilágosodás. Mûvészettörténeti tanulmányok. Szerk. Zádor Anna, Szabolcsi Hedvig. Budapest, 1978. 209–300. 5. Rostás Péter: Bútormûvészet Magyarországon 1800–1850. In: Rostás 2012. i. m. 15–98. [továbbiakban: Rostás 2012a.] 6. A szerzô ezen a helyen beszúrt jegyzete az én korai gótizálásról írt tanulmányomra hivatkozik a következô módon: „A szószékrôl a korai gótizálás stílusjelenségének kontextusában Komárik 1978, 253–258.” Ez azt a látszatot keltheti, hogy tanulmányának odáig tartó idézésében rám támaszkodik, holott a rajztanító vezetô szerepérôl (amit egyébként kizártnak tartok), és egyebekrôl nem beszélek ott – de erre még visszatérünk. Azt hiszem, elsôsorban a korai gótizálás említése és a tudományos korrektség vezette ôt, amikor nem akarta említetlenül hagyni azt a tanulmányt, amelyik az általa is fontosnak tartott alkotással komolyan foglalkozott. S ezért csak köszönet és nem gáncs illeti. Egyébként részletesebb stílusanalízist is – helyesen – ad a 66. oldalon. 7. Egy ilyet a kiállítás is bemutat. Rostás 2012. i. m. Katalógus-rész, 177. Vizleitner Ferdinánd: Felépítményes íróasztal és szószék terve, 1857. szeptember 15. – remekrajz, Veszprém (illusztráció). 8. Rostás 2012a. i. m. 34–40. 9. Rostás 2012b. i. m. 22. 10. Rostás 2012a. i. m. 38., 39. (= 19., 20. illusztrációk) és Rostás 2012b. i. m. 22. (illusztrációk). 11. Rostás 2012a. i. m. 37. (= 16. illusztráció). 12. Rostás 2012b. i. m. 22. 13. Budapest Fôváros Levéltára: IV. 1202/c. Pesti tanácsi iratok, relationes a. m. 6856. (514 foliós extra fasciculus). [Továbbiakban: Iratok]. 14. Teljes és pontosabb nevén Isidor Marcellus Amandus Ganneval francia építészrôl van szó, aki 1860 ôszén Servandoni segédjeként érkezett Bécsbe, majd mestere távozása után Bécsben maradva letelepedett. Ugyanakkor a monográfiáján hosszú évek óta dolgozó Bibó István emlékeztet: „Róla a mûvészettörténet-írás hosszú idôn át azt tartotta, hogy a 17. században virágzó lombardiai Canevale mûvészcsalád késôi Párizsba szakadt tagja”. Kuta-

tása során azonban Bibó arra a meggyôzôdésre jutott, hogy ez nem bizonyítható. Fejtegetését kifogástalan argumentálás támasztja alá. Hipotézisét, amit hipotézis bene fundata-nak kell tekintenünk, sajátos módon azzal különösen megerôsíti, hogy az egyetlen lehetséges ellenérvet nem hallgatja el.: „Így bizonyítottnak tekinthetjük azt is, ami e tényekbôl következik, hogy ti. Ganneval családi örökségként semmit nem hozott magával az északitáliai mûvészetbôl, s ez akkor is így volna, ha késôbb kiderülne, hogy dédapja vagy ükapja mégiscsak Lombardiából került Franciaországba Canevale néven”.- S konklúzióként így folytatja: „Ezért használom nevét úgy, ahogy ô írta,s ezért tekintem alapvetôen francia tanultságú mesternek.” (Bibó István: A váci székesegyház helye és jelentôsége a magyar építészet történetében. Maradandóság és változás. Mûvészettörténeti konferencia, Ráckeve, 2000. Szerk. Bodnár Szilvia et al. Budapest, 2004. 205.) Jómagam mindezek ellenére – nem utolsósorban talán alkati okokból – a mintegy két és fél évszázados Canevale névhasználat tradíciójának megôrzését tartottam volna helyesebbnek. Hiszen hány ilyen példa van Európában, fôleg a reneszánsz és a barokk mûvészek körébôl, mai napig. És többnyire ugyanannyi érv található mindig mindkét álláspont mellett. Végül is – hos�szú ideje foglalkozva e korszakkal, az ebben felszínre kerülô legkülönbözôbb, de egygyökerûnek mutatkozó jelenségekkel, azoknak mûvészetben (építészetben) való megmutatkozásával – arra a belátásra jutottam, hogy indokolt a francia születésû és neveltetésû, alapvetôen francia tanultságú, korszakos jelentôségû mesternek e mivoltát nevének használatával is nyomatékoznunk. 15. Iratok, folio 370–373. 16. Komárik Dénes: A pesti belvárosi templom kifestésének 1807-bôl származó terve. Mûvészettörténeti Értesítô, 36. 1977. 297–298. (illusztráció). 17. Kopasz Gábor: Buck József és a pécsi rajziskola elsô évtizedei. Mûvészet és felvilágosodás. Mûvészettörténeti tanulmányok. Szerk. Zádor Anna, Szabolcsi Hedvig. Budapest, 1978. 353– 391. 18. Gerô László: Borsos László (1903–1975). Mûemlékvédelem, 19. 1975. 120. 19. Borsos László: Zádor Anna: Pollack Mihály. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960. Magyar Építô­ mûvészet, 1961, 5. 62. 20. Rostás Péter: Adalékok Worbes Henrik (17651836) pesti asztalosról. Mûvészettörténeti Értesítô, 57. 2008. 327–352. 21. Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, Filmtár. A 82. 8/30. Pesti Belvárosi templom, házasultak anyakönyve, 324. old. (téves helyen, eltolódva a kutatásom idején!). – A budapesti plébániák anyakönyvei a Budapest Fôváros Levéltárában is megtalálhatók! 22. Iratok.

305

Dávid Gyula

PÁKEI LAJOS (1853–1921) EMLÉKEZETE PÁKEI LAJOS ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

„Született 1853 (Márc. 1.) évben, Kolozsvárt, a hol atyja Pákei Lajos kir. Fôkor­mány­ széki valóságos titoknok volt.” Így kezdôdik Pákei Lajos önéletírása,1 melyet két hónappal késôbb bekövetkezett halála elôtt vetett papírra. (1. kép) Id. Pákei Lajos (1808– 1864) unitárius egyházközségi gondnok, pénztáros, levéltáros és ótordai Székely Terézia (1816–1857) öt gyermeke közül ô az egyetlen, aki a háromszéki Pákéból Kolozsvárra költözött család negyedik generációjának tagjaként hosszabb, termékeny életet élt meg. A mûvész lelkületû édesapa (ô maga is kedvvel rajzolt és festett) a késôbbi festô­ mûvész Sárdy Istvánt (1846–1901) kérte fel fia rajzoktatójának, s így az ifjú Pákei, amikor tanulmányait a család lelki kötôdésének megfelelôen a kolozsvári Unitárius Kollé­ giumban megkezdte, korán kitûnt rajztehetségével, s hatodik osztályos diákként ôt alkal­mazták, hogy a kollégium elemista kis1. Pákei Lajos arcképe. Ismeretlen festô munkája (MÉM, ltsz.: 69.021.1)

306

diákjait rajzra tanítsa. Tanárai biztatása, iránymutatása készítette fel késôbbi építész pályájára, amelyre azonban továbbtanulási lehetôség abban az idôben csak Pesten és Bécsben volt. A család támogatását élvezve 1872-ben iratkozott be a budapesti Királyi József Mûegyetem építészeti szakosztályába, hogy aztán 1873-tól három évet végezzen a müncheni mûszaki egyetemen. Az 1876-os diplomaszerzés után tovább folytatta tanulmányait, és az év végén beiratkozott a bécsi Képzômûvészeti Akadémiára, az akkor igen felkapott császári építészeti fôtanácsos Theophil von Hansen báró építészeti iskolájába. (2. kép) Az itt eltöltött újabb három év alatt, miközben mestere bevonta a bécsi Parlament tervezési és építési munkáiban, Hansen és Pákei között különleges kapcsolat alakulhatott ki, a tanár-diák viszony – Hansen köztudott távolságtartása ellenére – barátsággá fejlôdött. „Ez volt pályámon életemnek legszebb korszaka” – jegyzi meg késôbbi visszaemlékezésében. Ám az otthoni fejlemények – 1880ban meghal Miklós testvére – s a család anyagi helyzete nem tették lehetôvé a további távoli tartózkodást, s így Hansen marasztalása ellenére 1880-ban hazatért szülô­ városába. Kolozsvár város Törvényhatósági Bizottságának megbízásából még abban az évben ki is nevezték városi fômérnöknek (majd a Sétatéri Egylet választmányi tagja lett), ám az ott végrehajtandó „adminisztrális jellegû teendôk” vég nélküli, s gyakran eredménytelen taposómalmát nehezen viselte. A fej­lô­ dés­nek indult Kolozsvár számára hiába készí­tette el fôleg infrastrukturális, városfelmérési, fejlesztési és szabályozási tervek sorát, akarat és pénzhiány miatt azok rendre az asztalfiókban maradtak. Az ebben az idô­ szak­ban beinduló építész pályája sem zök­ke­ nô­mentes, néhány kivétellel (Sétatéri ôrház, Városi közvágóhíd) tervei nem valósultak meg, s így papíron maradt pl. a Trencsén (ma Avram Iancu) tér nagyszabású fejlesztését szolgálni hivatott 24 lakóház terve is (1882). Ezért, amint lehetôsége nyílt, 1884-ben otthagyta a városi-hivatalnoki állást (munká-

2. Teophil Hansen iskolájának növendékei, 1876 körül (EUEGy, ltsz.: 6.C.02)

ja elismeréseként távozásakor a város tiszteletbeli fômérnöki címmel tüntette ki), és a szakoktatás szolgálatába állt. Az akkor megnyitott Fa-, Vas- és Építôipari Tanmû­helyek tanára lett (tizennégy évet betöltött fiatalokat képeztek itt a szakmára 2–3 év alatt), ám a tanerô hiány miatt több tantárgyat is magára kellett vállalnia (szabad- és építési rajzot, anyagismeretet, fatechnológiát). A kolozsvári szakipari oktatás kezdetleges állapotára utal az is, hogy mindemellett szaktárgyainak tankönyveit is maga írta, sokszorosította, s – ahogy ô nevezi – „irodalmi mûködését” felolvasásokon, valamint a helyi hírlapokban népszerûsítette. Sokoldalú tevékenységét társadalmi elismerések kísérték, s 1885-ben nemcsak a kolozsvári tûzoltóegylet választotta mérnökévé, a városi Törvényhatósági Bizottság pedig tagjává, de ô lett a Tan­mû­he­ lyek szakigazgatója is. Életének, életpályájának ehhez a szakaszához tartozik jelentkezése az újraszervezett budapesti József Mûegyetemre, az 1886-ban indított ókori tanszékre tanárnak. Ám hiába a régi tanár-barát, a nemzetközi szinten is szaktekintélynek számító Theophil Hansen bécsi építészprofesszor támogatása, a budapesti lapokat már elôre kiosztották; a három Hansen tanítvány közül „Czigler Gyôzôt akarták behelyezni s ezzel a budapesti Mérnök- és Építész-Egyletben szerzett munkásságát honorálni”.2 A több oktatási intézményt is megjárt, s nem egy megvalósult épületet felmutató, oktatási tapasztalatokkal rendelkezô Pákei jelentkezését azzal utasították el, hogy nincs „építész oklevele”. Pákei keserûen jegyzi meg, hogy ilyet ko-

rábban nem is osztottak,3 ám jellemzô reá, hogy a nyilvánvaló igazságtalanság dacára, s álláspályázatának eredménytelensége ellenére beiratkozott a budapesti egyetemre, és egy hónapos ott tartózkodás után mégis csak megszerezte a „czifra magyar diplomát”. 1887-tôl a kolozsvári tanintézet Központi Felsôbb Szakipari rajziskolával bôvül, megalapították az Iparmúzeumot (bútorzatát – egyelôre még csak a bérelt helyiségek számára – Pákei tervezte), s ezzel párhuzamosan elkezdôdött az erdélyi technológiai múzeum anyagának a begyûjtése. Szintén ez évhez köthetô I. Ferenc József kolozsvári látogatása; ennek nyomán, nemcsak a múzeumot nevezték el az uralkodóról, de a Mátyás szülôházának (felújításának, emléktáblájának) ügye is kimozdult a holtpontról (többek között a 400 forintnyi királyi magánadománnyal). A szakiskolát és az Iparmúzeumot 1896ban államosították (ettôl az évtôl egyébként ez utóbbinak Pákei lett az igazgatója), s így lehetôség nyílt saját épület emelésére. A terveket Pákei készítette, az alapkô ünnepélyes letételére pedig a Mátyás szülôház emléktáblájának avatását követôen került sor.4 1898-ban adták át az épületet. A terjeszkedô szakiskola azonban csakhamar kiszorította az épületbôl az Iparmúzeumot, melynek új, s a Malom (ma George Bariţiu) utca szemközti oldalára szintén Pákei által tervezett épületét 1904-ben adták át (a berendezkedés 1908-ig elhúzódott). Gyûjteményeknek ked­ves idôszak volt ez, s a Magyar Királyi Állami Ferencz József Iparmúzeum névvel büszkélkedô hatalmas épület csakhamar tel-

307

3. Kolozsvár, New York Szálló. Fôhomlokzat, 1895 (EUEGy, ltsz.: 1.B.006)

jesen megtelt népmûvészeti tárgyakkal, varrottasokkal (ez utóbbi fôleg Pákei Lajosné Fangh Antóniának köszönhetôen). Pákei az iparoktatás és az Iparmúzeum berendezése ügyében ez idô alatt – részben saját költségén – külföldi tanulmányutakat tett; Németországban, Franciaországban,

4. Kolozsvár, New York Szálló. Erkélyrács, 1895 (EUEGy, ltsz.: 1.B.019)

308

Angliában, Svájcban, Olaszországban járt, hogy az igazgatósága alatt álló intézményt európai rangra emelhesse. De Pákeinek ekkoriban egyéb, Kolozsvár arculatát meghatározó épületei is felépültek. A Fôtér négyszögének egyik sarkán 1895-ben nyitott meg a neobarokkos hangu-

5. Kolozsvár, Unitárius Kollégium, 1901 (EUEGy, ltsz.: 1.A.007)

latot árasztó, emblematikus Nemzeti Szálloda, melynek berendezését a pesti New York szálló NY monogramos bútorzata alkotta – innen maradt rajta a köztudatban a New York (Nyehó) név. (3–4. kép) Nem messze tôle az Unitárius Egyház 1901-ben felépítette a Kossuth Lajos (ma 1989. december 21.) utcában hatalmas, neoreneszánsz stílusú Kollégiumát (5. kép), és 1902-ben avatták fel Kolozsvár szimbólumát, a Fadrusz János alkotta Mátyás király szobrot, melynek bástyaszerû talapzatát (valamint a tér 1899es rendezése során a szobor mögötti Szent Mihály-templom kertjének öntöttvas kerítését) szintén Pákei tervezte.5 A Mátyás-szobor felállítását Pákei kezdettôl fogva támogatta (tagja volt a szoborbizottságnak is),

érdemei elismeréséül 1902-ben a Ferenc József Lovagrend keresztjével tüntették ki. Az együttdolgozásnak itt is barátság lett a hozadéka (Fadrusz abban az idôben gyakori vendég az építész otthonában), s még a szobor elkészülte elôtt (tulajdonképpen a szobor elkészültét elôsegítendô) 1895-ben tervezte meg Pákei a késôi historizmus szellemében, Fadrusz János számára, a fôvárosi Naphegyre, Budapest egyik legreprezentatívabb mûtermes villáját. (6. kép) A millenniumi Kolozsvár egyéb Pákei épületekkel is gazdagodott. A város közparkja, a Sétatér ma már elképzelhetetlen a zenepavilonnal, szökôkúttal felvezetett Kioszk együttese (1896), vagy a csónakázó tó partmentét szegélyezô Korcsolyapavilon (1896)

6. Budapest, Fadruszvilla és mûterem, 1895 (MÉM, ltsz.: 69.05.1/16)

309

7. Kolozsvár, Bogner-ház (Báthori-, Gyergyai-, Frank-Kiss-ház). Ajtó, 1569. Felmérési rajz (MÉM, ltsz.: 62.021.92) 8. Kolozsvár, Wolphard–Kakas-ház. Gyámkövek felmérési rajza (MÉM, ltsz.: 62.021.135)

nélkül. Folytathatnánk a sort a középületek és intézmények után a magánépítkezésekkel: a neoreneszánsz stílusú, loggiás Merza(1892), a neogót ízû Békessy- (1890), vagy a szecessziós hangulatú Fekete Gábor-féle lakóházakkal, de elsôsorban meg kell említenünk saját Majális (ma Republicii) utcai villáját, melyben az építész különleges emléket állított a XV. századi Kolozsvárnak, szervesen beépítve az épületbe a kolozsvári késô reneszánsz kô­fa­ragómûhelyek azon emlékeit, melyek városa XIX. század végén lebontott polgári házaiból kerültek ki, s melyeket megvásárolva, s lakóházába beépítve az utókornak ily módon megmentett. (7–11. kép) De nem csak Kolozsvár profitált Pákei építészeti talentumából. Erdély számos városában, helyszínén megtaláljuk épületeit. Hosszú az általa tervezett templomok sora, az ô munkája a bölöni [Belin] (1894) (12. kép), a firtosmartonosi [Firtănuș] (1901), a magyarsárosi [Delenii] (1912) (13. kép), a székelyudvarhelyi [Odorheiu Secuiesc] unitárius (1908), s a dicsôszentmártoni [Târnăveni] katolikus templom (1897), de készített terveket Brassóra [Brașov], Vadadra [Vadu], Kisadorjánra [Adrianu Mic] 9. Kolozsvár, Hensler-ház. Ajtó, 1586. Befalazva az egykori Pákei-villába. Felmérési rajz (MÉM, ltsz.: 69.021.44)

310

10. Kolozsvár bástyáinak és kapuinak feliratai (MÉM, ltsz.: 69.021.125)

(1910), Kövendre [Plăiești] (1916), Járára [Iara], Tordára [Turda] és Dévára [Deva] (1913) is. 1905-ben Czigler Gyôzô halála után a Mû­egyetem ókori tanszéki állása újból megüresedett, ám hiába jelentkezett, Pákei próbálkozása ezúttal is sikertelen maradt, az állást Nagy Virgillel (1859–1921) töltötték be.6 Ezután újra belevetette magát az építészeti munkába. Vidéki civil épületeinek felsorolásakor (a korábban épülteket is megemlítve) szólni kell a hosszú tervezés

eredményeképpen felépült székelykeresztúri [Cristuru Secuiesc] Unitárius Fôgimná­ zium­ról (1914), s az ô tervezése nyomán készültek el a borszéki [Borsec] Szász Domokos- és Urmánczi-villák (1891) is, a magurai [Măgura] Farkas Géza-nyaraló (~1891), a mezôzáhi [Zau de Câmpie] Ugron-kastély (1911 – br. Bánffy Jánossal) (14. kép), a várhegyi [Chinari] báró Bornemissza-lakóház, a bodolai [Budila] Béldi-kastély, a kô­vár­ hosszúfalui [Satulung] Teleki-kastély, az enyedszentkirályi [Sâncrai] Bánffy-kastély (Maetz Frigyessel), gr. Teleki Domokos

11. Kolozsvár építészeti emlékeinek egyik lapterve, 1920 (EUEGy, ltsz.: 8.A.026)

311

12. Bölön, Unitárius templom, 1894 (EUEGy, ltsz.: 9.004)

13. Magyarsáros, Untárius templom, 1912 (EUEGy, ltsz.: 9.042)

orbói [Gârbova] vadászlaka, a désfalvi [Deaj] Pataki-kúria (1892), az erzsébetvárosi [Dumbră­veni] Nemes-lakóház (1889), vagy a mócsi [Mociu] (1911) és a bánffy­ hunyadi [Huedin] (1903) Vármegyei kórházak. Külön fejezetet érdemelnének azon mûveinek tervei, melyek az emlékezést

szolgálják, a már említett Mátyás-emléktábla mellett a százéves kolozsvári magyar színjátszásnak a Rhédey-házon emléket állító táblája (1892), Kriza János nagyajtai [Aita Mare] emléktáblája (1882), Erzsébet királyné fellegvári emlékmûve (1901, a szobrász Strobl Alajos), de szólhatnánk

14. Mezôzáh, Ugronkastély, 1911 (EUEGy, ltsz.: 7.A.78)

312

síremlékeirôl is: a polihisztor Brassai Sámuel (1910) (15. kép), Berde Mózes (1901), a színésznô Kéler Ilona (1882) – mindhárom Kolozsvárt, a Házsongárdi temetôben –, az unitárius vallásalapító püspök Dávid Ferenc (1910, Déva) vagy Barcsay Ákos fejedelem (Kozmatelke [Cozma]) síremlékén túl, egy 1905-ben elhunyt kislánynak, Hegyi Flóri­ ká­nak a sírját is ô tervezte. Továbbra is rész vállalt városa társadalmi életébôl: az Erdélyi Kárpát-Egyesület választmányi tagja (1898), az erdélyrészi Szépmûvészeti Társaság alelnöke (1899), az Unitárius Zsinati Fôtanács tanácsosa (1903), a kolozsvári Zenetársaság igazgatósági tagja (1904), a helyi Mérnök és Építész Egylet választmányi tagja (1910), s 1909-ben újra beválasztották a város Törvényhatósági Bizottságába. Nem tért ki semmilyen feladat elôl. Lobogókat tervezett az általa tervezett iskolák számára, s városának a honfoglalás ezeréves ünnepe emlékére, képkeretet szintén a város által Roskovics Ignáctól megrendelt Uniókép számára, díszkaput Ferenc József látogatása alkalmából (1887), fôúri villadekorációt Barcsai Domokosnak. Építésztervezôi, tanári, igazgatói elfoglaltsága, társadalmi kötelezettségei mellett továbbra is maradt ideje szülôvárosára. Az évtizedekkel korábban megkezdett épület­ felmérési munkát folytatva az 1910-es években kezdett körvonalazódni benne egy kiadvány gondolata; ehhez utolsó keltezett rajzai

15. Kolozsvár, Házsongárd, Brassai Sámuel síremléke, 1910 (EUEGy, ltsz.: 4.A.07/8) 1920-ban készültek, az akkori idôk megpróbáltatásai között. (11. kép) Errôl tanúskodik egyik rajzának széljegyzete is „rajz.[oltam] Fegyverdurranások között.” Munkája azonban töredékben maradt. (16. kép)

16. Pákei Lajos dolgozószobája (EUEGy, ltsz.: 6.C.11/4)

313

1921. március 23-án tüdôgyulladás okozta halálát. Temetésére másnap került sor, az Unitárius Kollégiumból kísérték utolsó útjára, a Házsongárdi temetôbe, szülei mellé. Az egyszerû, tömbkôbôl faragott kereten – egy római szarkofág keretén – szerény tábla jelzi végsô nyughelyét. PÁKEI LAJOS TERVRAJZAI ÉS ­R AJZTERVEI7

Az alábbi összeállítás címének felsorolásából kimaradt a legfontosabb, ami egy építész munkásságát meghatározza: a cím nem szól magukról az épületekrôl. A mulasztás szándékos, hiszen Pákei hatalmas élet­mû­vé­nek teljes bemutatására e rövid keretek között nem is vállalkozhatnánk. Ellenben elengedhetetlennek tartjuk munkássága tanulmányozásához – mintegy elôkészítésként – az építész papíralapú hagyatékának áttekintését, mindazoknak a rajzos dokumentumoknak a számbavételét, amelyeknek felkutatása, meg­ismerése nélkül az életmû vizsgálata nem lehetséges. Az utóbbi évtizedekben szinte már hagyomány, hogy Pákei születésének kerek évfordulóin a szakírás behatóbban foglalkozzon Kolozsvár, sôt bízvást mondhatnánk Erdély egyik nagy formátumú eklektikus építészével. Születésének 140 éves évfordulóján, 1993-ban (csaknem 10 évre rá, hogy B. Nagy Margit válogatásában újra megjelent Kelemen Lajosnak Pákei halálára írt megemlékezése8) Murádin-Beyer Katalin közölte Pákei Lajos kéziratos önéletírását,9 Guttmann Szabolcs pedig az Unitárius levéltár Pákei hagyatékáról állított össze rövid összefoglalást.10 Újabb 10 év elteltével, 2003-ban Gaal György emlékezett meg Kolozsvár másfélszáz éve született mûépítészérôl,11 akinek életét, munkásságát méltatva írt róla Sisa József12 és Sebestyén Kálmán13 is. Természetesen a könyvészet az említett munkákkal nem merül ki, s az életmû nagyságához méltóan számos tanulmány jelent meg az elmúlt év­ tizedekben. Ám itt most Pákei Lajos tervraj­ zait és rajzos terveit kívánjuk számba venni. A magunk ezek nyomába lépô kutatását két helyen folytattuk: Kolozsváron és Budapesten. Ez utóbbival kezdeném, hiszen a kutatás is ott indult el. De mielôtt neki kezdek, köszönetet kell mondanom azoknak, akik

314

ennek az egész anyagnak az áttekintését lehetôvé tették: Bakó Zsuzsának, a budapesti Forster Központ tervtár-vezetôjének, Ritoók Pál mûvészettörténésznek, aki az Építészeti Múzeum gyûjteményei között könnyítette meg a tájékozódást, valamint Molnár B. Lehelnek; ô az unitárius egyházi kolozsvári levéltárban nyújtott segítséget a kutatás során. Két budapesti helyszínt kell megemlítenünk, ugyanis az Építészeti Múzeum, illetve a Forster Központ Tervtárának anyaga nemcsak a megôrzés helyszínét tekintve különül el egymástól. Az egykori Országos Mûemlék Felügye­ lô­ség, jelenleg Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tervtárában két mappa található Pákei Lajos terveivel. A díszes kötéssel ellátott mappákban – a bütün ott díszeleg Pákei Lajos mû­ építész neve aranyozott betûkkel – fôleg tervrajzok vannak változó tartalommal: az eredeti tervektôl (és itt az építészeti gondolkodást jelzô skiccektôl kezdve az akvarellel színezett látványtervekre is gondolhatunk) a fénymásolatokig, vagy ennek speciális, akkoriban igen használatos fajtájáig, a kék színezést eredményezô cianidos eljárással készül­tekig, illetve az egyes tervek fotókópiáiig. Ez utóbbiak sokszor kartonra ragasztva, mintegy kiállításra elôkészítve sorakoznak, általában Pákei sajátkezû aláírásával ellátva. Nem egy alkalommal sajnos csak ezek irányítják rá figyelmünket az eredeti tervekre, vagy tájékoztatnak azok tartalmáról, ki­né­ zetérôl. A tervtári két mappában fellelhetô tervlapoknál a helyi jelzet-szabály szerinti „K” jelölés nem történt meg egységesen (K. jellel illették a külföldi objektumok terveit), így feltételezhetô, hogy a két mappa külön forrásból származik. Megjegyzendô, hogy ez csak a tervlapok jelzetelésénél jelentkezik, az eredeti bevételi könyvben a jelölés egységes (igaz az egyik mappát – amelyben a lapokon a K jelzés elmaradt – az egész anyagával egy jelzetszám alatt iktatták, az egyes tervlapok pedig per… számozást kaptak). A terveken és a bevételi könyvön túl valamikor az 1970-es években készült egy kartoték-feldolgozás is; ez sajnos nem teljes, viszont jó rendszert ad az anyag feldolgozásához, áttekintéséhez.

Tartalmukat tekintve a lapok Pákei szinte egész munkásságát lefedik, a templom- és villaépítészetét dokumentáló tervektôl kezdve a tervezett oktatási intézmények mûszaki dokumentációjáig, a tervben maradt javaslati épületkoncepcióktól egészen a kiadványgrafikai munkásságáig. A törzsanyagot ­viszont egyértelmûen a megvalósult épüle­ tekrôl szóló lapok jelentik: Bölöntôl Kolozsvárig, Pozsonytól Székelyudvarhelyig. Pákei Lajos azonban nemcsak gyakorló építész, Kolozsvár választott majd tiszteletbeli fôépítésze, fômérnöke, építész-tanára volt. A „boldog békeidôk” építô-romboló kedvû korában, fontosnak tartotta, hogy a régi épületek emlékét bravúros rajztechnikájával átmentse az utókor számára. Tudatos emlékmentés volt ez, s eredménye akkor is kiemelkedô, ha ma már tudjuk, hogy az életmûvének koronájaként számítható munka halála miatt töredékes maradt. Az 1890-es évektôl Pákei rendsze­resen készített forrásértékû felmérési rajzokat régi, fôként kolozsvári épületekrôl, lebontásra ítélt polgárházakról. Szándéka Kolozsvár építészeti emlékeinek rajzos bemutatása lett volna, a XIV. századtól a XIX. század közepéig. Munkájával – ahogy azt 1944-ben megjelent tanulmányában Balogh Jolán értékelte – „az idôhatárok kiszélesíté­sével meghaladta a múlt század végi hivatalos mûemléki gyakorlat neves szakemberei (Henszlmann Imre, Myskovszky Viktor) által képviselt állás­pontot is”.14 A gondolat, hogy mindezt egy kiadványban tegye közkincsé, az 1910-es évek elején érlelôdött meg benne. Ô maga ezt így fogalmazta meg egy évtized multán kelt önéletírásban: „elgondolva azt, hogy minô értékes kor­történeti mûkincs megy veszendôbe, elhatároztam, hogy felvételeimet folytat­va, a gyûjtött anyagot most már legalább meg­ felelô móddal örökítem meg felvételi épí­ tészeti rajzokban és minden más e czélra szolgáló eszközökkel […]. Az anyag össze­ gyûjtését lehetô rövid idô alatt befejezni remélem, ha azonban a jelen rendkívüli kiadási nehézségei és költségei ezen törekvésem­ben meg nem gátolnak – közreadni szándékozom.”15 Tervének megvalósítása azonban nem adatott meg neki.16 Névtelen életrajzírója 1943-ban17 – mû­ vei felsorolása után – szomorúan jegyezte meg, hogy rajzai „ivadékai­nál hevernek”.

És valóban, amikor Balogh Jolán az Erdélyi Tudományos Füzetekben megjelenteti tanulmányát Pákei rajzairól, tájékoztat arról is, hogy Pákei Lajos tervezett kiadványához készített rajzai nagyobb részben fiának, dr. Pákey Lajos közigazgatási bírónak a tulajdonában van­nak, Budapesten. 1983-ban kerülnek ezek a rajzok újra elôtérbe, ezúttal a budapesti Magyar Építészeti Múzeum gondozta kiállítás keretén belül.18 A mintegy 78 rajzot bemutató összeállítás tanúskodott arról, hogy Pákei rajzai nem vesztek el, védettség alatt állnak, s a katalógusban a szervezôk fontosnak tartották megjegyezni azt is, hogy ez a rajzi hagyaték, mint a magyarországi reneszánsz mûvészet kutatásának értékes dokumentumegyüttese, a múzeumi gyûjtemény legbecsesebbjei közé tartozik. A Magyar Építészeti Múzeum anyaga, ahol azóta is ezeket a rajzterveket, rajzokat ôrzik, új helyének elkészültéig nem kutatható. Mégis Mókus utcai épületébôl történô költözése idején vált szükségessé az a számbavételi kötelezettség, amelynek eredményeként az egykori kiállítás után 30 évvel alkalom adódott számomra, áttekinteni a múzeum Pákei anyagát. A gondosan ôrzött hagyaték jelenleg magán viseli a különbözô kiállítások nyomait, a lapok egy része – a mutatósabbak – kasírozottan, kartonra ragasztva, elegáns passpartuval keretezve tekinthetôk meg. Pákey Sárától19 vétel útján a múzeum tulajdonába került gyûjtemény az elpusztult és lebontott emlékekrôl, faragványokról, reneszánsz ajtó- és ablakkeretezésekrôl készített felmérési rajzainak legkidolgozottabb változatait tartalmazza, a letisztázott vonalas ceruza-, illetve tusrajzoktól kezdve az akvarelles árnyékolással megelevenített grafikákig. Pákei néhány ceruzavázlata, a kollázs technika segítségével készített lapterve a kiadványtervezés folyamatába enged belepillantani. Különleges élmény volt ezeket a rajzokat kézbe venni, tanulmányozni, hiszen iparkodásomat a múzeum boltozatos szobájában felállított, olajba örökített Pákei-tekintet figyelte; Pákei Lajos ismeretlen festôtôl származó arcképe ugyanis szintén az építészeti múzeum gyûjteményéhez tartozik. És itt ôrzik a kolozsvári Iparmúzeum néhány bútortervén túlmenôen Fadrusz Já-

315

17. Kolozsvár, Vigadó (EUEGy, ltsz.: 3.A.017)

nos naphegyi villája Pákei tervezte alaprajzainak, metszeteinek, homlokzatainak tervlapjait (nagyobb része gondosan kasírozva, passpartuval védve), valamint azt a 80 db kiviteli részletet bemutató hajtogatott pauszt,20 melyekbôl Pákei igényes ter­ve­zé­ sérôl kaphatunk pontos képet. Az említett költöztetést kísérô csomagolás elôrehala­ dott volta miatt sajnos nem volt már lehetô­ ség számba venni azokat a dobozokat, me-

316

lyek Pákei írott és fényképhagyatékát tartalmazzák. A harmadik helyszín, ahol Pákei Lajos terveit ôrzik, Kolozsvár, mégpedig az Erdélyi Unitárius Egyház Gyûjtôlevéltára. A hely pedig egy méretes fémszekrény-tároló, melynek kilenc polcán fekszenek Pákei tervei és gyûjteményei, a polcok és a hatalmas mappák száma szerint csoportosítva. Annak idején a leltárba vétel itt fôleg tartal-

mi csoportosításként történhetett, egy-egy mappán belül ugyanis az egyes tervlapok nem szerepelnek külön tételekként. Néhány fontosabb mappát említek meg az itt fellelhetô hatalmas (a két elôbbit többszörösen meghaladó mennyiségû) anyag illusztrálásaképpen. Mindenekelôtt a kolozsvári Unitárius Kollégium és az Unitárius Fôiskola terveit tartalmazó mappákat, amelyek mellett igen jelentôs a székelykeresztúri Unitárius Fôgimnáziumra vonatkozó anyag, ahol a különbözô tervfázisokat illusztráló lapok mellett rajzos és írott dokumentumokat is találunk, pl. a bútorzatra kiírt árlej­tés­rôl. De külön mappában vannak az Iparmúzeum és Ipari szakiskola tervei, tervváltozatai, a New York palota néhány tervlapja vagy a Redut átépítésével tervezett Városi Vigadó tervei is. (17. kép) Ez utóbbinak a kialakítása egyébként papíron maradt, s a kartonra kasírozott lapok között találunk néhány eredeti akvarell rajzot is, bepillantást engedve Pákei kivételes rajztudásába. Az említett s nagyobbrészt egy-egy épületrôl szóló tervcsomagok, mappák mellett átfogó, az egyes épület- vagy építménytípusokat csoportosító kötegeket is találunk. Ilyen a pavilonépítészet címmel illethetô, amelyben a Korcsolyacsarnok, a Kioszk vagy a Trencsén téri pavilon lapjai találhatók. (18. kép) Egy másik a villa-, lakóház-, kastélyépítészeti munkáit tartalmazza, megint másik a templomterveket, vagy a síremlékek rajzait – megvalósult és tervben maradt lapokat vegyesen. A mappák tartalmát vizsgálva gyakran találunk „eltévelyedett” tervlapokat is, ezek egy jövôbeni számbavétel során feltétlenül a „származási helyükre” illesztendôk. Balogh Jolán annakidején megjegyezte, hogy a felmérési rajzok kisebb része „jórészt elôkészítô vázlatok és másodpéldányok, a kolozs­vári Unitárius Kollégium könyvtárában ôriztetnek”.21 Ehhez képest az itt ôrzött felmérési lapok, kartonok száma, egybeszámolva a pauszfecnikkel, meghaladja a 200-at. Balogh Jolán ebbôl 10-rôl szólt, ám ebbôl napjainkban sajnálatosan már csak néhány lelhetô fel a gyûjte­mé­ nyek­ben (beleértve természetesen az Építészeti Múzeumot is). Olyan rajzokat nem találtunk például, mint a Mátyás-szülôházának Balogh által dokumentált metszeti felvételei, vagy az egykori Wesselényi utca 22.

szám alatti ház bejáratául szolgáló, utóbb részben a Pákei-villába beépített kapuzat felmérése.22 Pákei Unitárius Levéltárban ôrzött hagyatékának egy részét képezik különbözô gyûjteményei: a rendszerezésre váró kora18. Kolozsvár, Trencsén téri pavilon (EUEGy, ltsz.: 6.B.09)

317

beli fotográfiák mellett (melyek ugyanakkor adalékul szolgálnak Pákei életútjához) az európai gyûjteményekben ôrzött mûtárgyak­ ról készített, a bécsi Adolphe Braun Phot. szignóval sokszorosított grafikák reprodukcióiból is találunk szép számmal, de az említésbôl nem maradhatnak ki a Császár Ferenc szerkesztésében 1855-ben Magyar ôsök képcsarnoka címen indított történeti portrégalériából származó metszet-nyomatok, vagy apjának Unitárius Férfiak Arczkép Gyûjteménye. Ez utóbbinál egy pillanatra meg is kell állnunk, ugyanis itt található Pákei Lajos édesapjának, az 1808–1864 között élt id. Pákei Lajosnak két fényképe is, annak a Pákei Lajosnak, aki egyházközösségi gondnok és fôkormányszéki titkár volt, és akinek néhány munkája is az átnézett kolozsvári Pákei hagyaték részét képezi. Megemlíthetjük itt gróf Bánffy György gubernátorról készült portré-grafikáját, a gubernátor Farkas-utcai templomban felállítandó ravatalának tervezetét, vagy azokat a tollrajzokat, amelyek fia beazonosító kézjegyével hitelesítve maradtak ránk. Id. Pákei Lajos Vajdahunyad váráról készített akvarelljét ôrzi egyébként a Magyar Építészeti Múzeum is,23 ám ennek az említett költözés miatt csak a xerox másolatát tudtuk megtekinteni, azét a képét, amelynek hátoldalán szinte üzenetként az utókor számára ott áll: Miután a benn lévô képet kivenni a rámából nem ajánlatos, mert az fedô festékkel van festve s az por alakban leválik, kérem azt csak az üveg rajta hagyásával másolni. – Kolozsvár, Majális utca 29. Pákei. Az üzenet alatt pedig halvány felirat: Fest[é]. Pákei L[ajos]. 1828. Ezek után még mindig van számos olyan terv, amelynek csak a létezésérôl van bizonyosságunk, de egyik említett gyûjte­mény­ ben sem találtuk. Ilyenek például a kolozsvári sétatéri Kioszknak a Szabadság c. napilap elektronikus változatában nemrég közzétett színes – igen csak mutatós – tervei, amelyeknek egyelôre nem fedeztük fel tárolási helyét. Egy az Építészeti Múzeum által rendezett, 2001-es kiállítás katalógusában24 szerepelnek ugyan a Kioszknak a tervei (a városi Tanács által szignált példányok) – együtt a Korcsolyapavilon három tervlapjával –, ám ezek közül csak egyet találtunk meg. A Korcsolyapavilon színes homlokzata nemrég még a Múzeum buda-

318

pesti Mókus utcai egykori épületében a boltozatos lépcsôfeljáró falát díszítette. Nem találni azokat a terveket sem (egyesek megépültek, mások papíron maradtak), amelyekrôl maga Pákei Lajos – mint tervezô építész – számol be önéletírásában, vagy olyanokat, amelyeknek – köszönhetô szintén Pákei Lajosnak – szerencsésen fennmaradt a kartonra kasírozott fotókópiája, mintegy kiállításra elôkészítve, de maga az eredeti – s feltehetôleg az akvarell színeivel „megbolondított” – tervrajz jelenlegi helye ismeretlen. Mindemellett Pákei, aki akkurátusan feliratozta, keltezte, szignálta terveit (sokszor még apró skicceit is), számos olyan rajzot hagyott ránk, amelyeken semmiféle jelzet nincs. Ezek rendeltetési helye analógia útján megfejthetô, de még így is jelentôs az ismeretlen anyag. Beazonosításuk, szükségszerû és csak alapos kutatómunka után lehetséges. Kutatásunk jelen fázisában egyelôre egy olyan több száz tételes lista áll rendelkezésünkre, amely a fent említett három helyen ôrzött terv-, rajz- és dokumentumanyagot veszi lajstromba, megjelölve az ôrzési helyet, ahol volt, a leltári számot, a fontosabb paramétereket (ilyen az ábrázolt objektum megnevezése, címe, a dokumentum anyaga, technikája, néhol mérete). Ez nagyban segíti az átfogó rendszerezést, megkönnyíti az áttekintést. Fontosnak tartottuk a tervlapok, de még a rajzfecnik feliratait is rögzíteni, a széljegyzeteket lehetôségünkhöz mérten megfejteni, hiszen ezek, az ábrák mellett, segíthetnek a beazonosításban, s belátást engednek azokba a folyamatokba, amelyek egy-egy terv vagy rajz születését elô­ké­szí­ tet­ték. A további kutatómunka érdekében ezt az adattárat, közreadásával, elérhetôvé szeretnénk tenni mindenki számára. Ekkora anyag átnézése után azonban az ember óhatatlanul a statisztika bûvkörébe esik. Lássunk tehát néhány számbéli adatot. A Forster Központ Tervtárába két mappában 250 tételszám alatt ôrzik a terveket, a Magyar Építészeti Múzeumban 245 db rajzot vettem lajstromba, míg az Unitárius Egyház levéltárában 800 darabot is meghaladja a rajzi, illetve írott anyagot ôrzô dokumentumok száma. Ez több mint ezerháromszáz tétel, s mindez csak az említett helyeken. A budapesti Magyar Országos Le-

véltár Pákei család-hagyatéka25 és kolozs­ vári Állami Levéltár Pákei-fondja26 még ­feldolgozatlan, nem beszélve az egyes épületeknek az illetô intézmények helyi irattáraiban esetleg fellelhetô tervanyagáról, amellyel a fenti összesítésben még nem is számoltunk (gondolhatunk itt pl. a székely­ udvarhelyi unitárius templom terveire, de a sor hosszú). Csak összehasonlításként említjük meg, hogy a Fôvárosi Levéltárban ôrzött és Gerle János által az 1980-as években rendszerezett Ybl-hagyaték (amelyet méltán nevez a közreadó az ország legnagyobb építészeti hagyatékának) mintegy 6984 tervlapból áll27 (ezek napjainkban elektronikus formában állnak a kutató rendelkezésére). És vehetjük – ellenpéldaként – Lechner Ödön egyik legjelentôsebb épületét, a Postatakarékpénztárt is, amelyre vonatkozóan csak egy-két tucat eredeti Lechner-terv ôrzôdött meg, s azoknak is egy része fotókópia. Pedig Lechner a kivitelezés során, az eredeti beadványi tervekhez képest jelentôs mértékben áttervezte az épületet, és híres volt arról is, hogy épületeit nagy mûgonddal, és a legapróbb részletekig megtervezte. Nem az eredeti mennyiséggel van tehát a gond; a megôrzésnek általában nem használt az ôrzô intézmény helyének a módosítása (Lechner esetében a Fôváros Tervtár legutóbbi átköltöztetése). De térjünk vissza Pákei Lajosra, s épületterveire. Szinte magától adódik (hisz a Pákei által tervezett egyik legnagyobb középületrôl van szó, s tervhagyatékát is itt ôrzik), hogy a legteljesebb tervanyag a kolozsvári Unitárius Kollégiumot érinti, nemcsak mennyiségileg (merthogy ide sorolhatjuk a fotó és fénymásolatokat is), hanem az eredeti tervek számát tekintve. Amellett bô­ ven találunk a tervlapok között iratanyagot is, kivitelezési, elszámolási terveket, költségvetést. Ehhez hasonló mennyiség dokumentálja a keresztúri fôgimnázium építését is. Ezzel szemben pl. a New York Szálló vagy az Iparmúzeum építésérôl, tervezéstörténetérôl (itt most két méretben hasonlatos épületet említettem) csak szerényebb anyag maradt fenn. Ez utóbbi viszont belsô­ építészeti anyagában, a bútortervek vonatkozásában jelentôs. Villaépítészetének legbecsesebbjérôl, Fadrusz János naphegyi mûteremvillájáról külön kell szólnunk. Az alaprajzi és hom-

lokzati változatokat kiegészítô nagyszámú részletterv mellett (összesen mintegy 122 db tervlap), a második világháború nyomán elpusztult épület építéstörténetének kutatásához segítségre lehet még a Múzeum Fadrusz–Pákei levelezése is. További, még lappangó anyagok fellel­ he­tô­ségének reményére, fôleg a vidéki épületek esetében lehet okunk, hiszen Pákei olyan fontos egyházi épületeirôl, mint például a székelyudvarhelyi, a dicsô­szent­már­ to­ni vagy a firtosmartonosi templomok (je­ len­tôségükhöz mérten) alig találunk az átnézett anyagban építési dokumentumokat.28 Végezetül, mintegy összegzésképpen, a „hogyan tovább”-ra szeretnék kitérni, s az elôttünk álló feladatokat megfogalmazni. Nem hallgatva el annak a szükségességét, hogy a Pákei-hagyaték számbavételét tovább kell folytatni, elsôként a levéltári, tervtári anyagok rendbetételét említhetném, hiszen nagyon sok olyan tervlap van, amelyeknek állapota foglalkozást igényel. S itt nem csak az elkerülhetetlen tisztításra, portalanításra, az erôsen hajtogatott lapok kivasalására, a restaurálásra gondolok, hanem a tervek rendezésére, tematikai csoportosítására elsôsorban. Ez utóbbi – mármint a csoportosítás – részben most is így van pl. az egyházi levéltárban, így maga a rendszerezés, a leltári iktatás elvégezhetô. Jelenleg minden tervlapnak ismerjük a pontos helyét, a rendszerezéskor tehát biztos kézzel lehet benyúlni polcra, mappába. Az iktatás és rendszerezés véglegesítéséig jó lenne meg­ ôriz­ni ezt a sorrendet, a kivett, vizsgált anyagot a helyére visszatenni, másképp magát az anyagrendezést gátoljuk, és így a kutathatóságot nehezítjük meg. A nélkülözhetetlen tisztítást, helyreállítást pedig követhetné az anyag megóvása érdekében, s a kutathatóság megkönnyítése céljából elvégezendô digitalizálás.29 Természetesen az említett feladatsort a levéltári szakemberek nálam sokkal jobban meg tudják fogalmazni, mint ahogyan azt is, ami e gondolatsorból kimaradt. Egy másik feladat, ami menet közben adódott, az e fenti terv- és iratanyagra támaszkodó, és Pákei Lajos életmûvét kutató építészettörténeti feldolgozás. Ez egyrészt az egyes megvalósult épületek mûemléki dokumentációjának összeállítását jelenti,

319

másrészt átfogó tanulmányok megírását. Az elôbbire már találunk példát, s itt említhetném Gaal György részletes tanulmányát az Unitárius Kollégiumról,30 vagy Bordás Beáta dolgozatát a mezôzáhi Ugron-kastélyról.31 A mûemlékvédelmi kutatás azonban pontos modellt nyújt egy ilyen dokumentációhoz: a fellelhetô eredeti tervrajzok, fényképek, mû­szaki leírások, az épületre vonatkozó szakirodalom áttanulmányozása után rögzíteni kell az épület építéstörténetét, mûvészetés építészettörténetünkben elfoglalt kiemelt helyét, értékkataszterét, valamint egy esetleges mûemléki helyreállítás szempontjait. Mindezt állapotrögzítô felmérések, archív és helyszíni fotódokumentációk kell, hogy kiegészítsék. Nevezhetjük ezt útmutató kézikönyvnek, épületmonográfiának is, amely az illetô épület jövôjének alakításához nyújt majd kézzelfogható segítséget azok számára is, akiknek nincs módjukban az esetleg hirtelen szükségessé vált felújítás elôtt ezt a munkát elvégezni, vagy elvégeztetni. Ezek a dokumentációk ugyanis – akárcsak a kapcsolódó tervanyagok – szintén nyilvánosak, és elérhetôk lennének a nagyközönség számára is. Fontos ugyanakkor a Pákei Lajos egész építészeti munkásságát értékelô, s azt közkincsé tevô átfogó tudományos kutató munka is. Ilyenekrôl is beszámolhatunk; az elején már említettünk néhányat, itt most csak Pásztohy Júlia Pákei villaépítészetérôl írt tudományos dolgozatára utalnék,32 amely szintetizáló, alapos munka – s feltétlenül folytatást igényel. S a munka népszerû­sí­té­ sé­re pedig a Holnap Kiadó Építészet mesterei sorozata nyújt elismerésre méltó példát. Harmadik feladat lenne, s egyáltalán nem azért, mert a legkevésbé volna fontos, Kolozsvár építészeti mûemlékei Pákei Lajos által készített felmérési rajzainak gondozása. Ennek az egyedülálló anyagnak már az áttekintése, rendszerezése is hatalmas munka. De úgy érzem, hogy az építész emléke elôtt leginkább azzal tudnánk tisztelegni, ha ezt a munkát – melyet halálának kényszerû bekövetkeztével félig kész állapotában hagyományozott ránk – elvégeznénk, s az ô eredeti szándékát megvalósítanánk. Ez természetesen nemcsak azt jelenti, hogy a meglévô rajzok közül ki kell választani a legszebbeket, s még csak azt sem, hogy a rajz-változatok közül kiválasztjuk azokat, amelyek a legutolsó fázist képviselik. Meg

320

kell értenünk ennek az évek hosszú során áttervezett kiadványnak egész koncepcióját, figyelembe vennünk azokat az utasításokat, amelyeket esetleg a félig kész lapokon fellelhetünk, s mindezt elvégezve kell megterveznünk, és kiadásra bocsátanunk azt a munkát, amelyet jelenlegi félkész állapotában is méltán nevezhetünk Pákei Lajos legkiemelkedôbb építészeti vállalkozásának. A mû címét különben ô maga fogalmazza meg a halála elôtt hét hónappal írt önéletírásában „Kolozsvár Sz. K város építészeti mûemlékei a XIV-ik századtól a XIX. század közepéig”. Kelemen Lajosnak, „Erdély levéltárosának” megemlékezô soraival zárom a fenti rövid áttekintést: „Pákei Lajos dolgozószobájában hatalmas kötegekben maradtak hátra az ô híresen pontos, szép rajzai, épület- és egyéb tervei. […] Rajzai hiányosan is becses emlékei egy mûvészetrajongó szép léleknek, s Kolozsvár mûvészeti múltjának, melynek Pákei Lajos nemcsak tiszte­lôje, hanem alkotásaival a múlthoz méltó tevékeny és jelentôs folyta­tója volt.”33 Jegyzetek 1. Murádin-Beyer Katalin: Pákei Lajos kéziratos önéletírása. Pavilon, No 8. 1993. 42–49. 2. A harmadik jelentkezô Pecz Samu volt – ld.: Sisa József: Pákei Lajos, Theophil Hansen és a budapesti József Mûegyetem. Ars Hungarica, 31. 2003. 441. 3. Az elsô építészeti oklevelet Kiss István részére állították ki 1880. február 27-én: http://www.omikk. bme.hu/archivum/egyetem/html/153.htm 4. Az emléktábla Zala György munkája, tervezte Pákei Lajos (1896). 5. Ô tervezte a talapzatot Fadrusz 1897-ben felavatott pozsonyi Mária Terézia-szobránál is. (képe a hátsó borítón) S a kolozsvári Fôtér rendezése során neogótikus pavilonsort is tervezett „összekötô árkádokkal – (nyílt kétfelôl). Megbízást kapott Maetz Frigyes a tervet én készítettem” – jegyezte meg a tervben maradt rajzlapon Pákei. 6. Sisa 2003. i. m. 442. 7. Elhangzott a 2013. március 23-án, a Kolozsvár Társaság, a Kelemen Lajos Mûemlékvédô Társaság és az Erdélyi Unitárius Püspökség / Erdélyi Unitárius Egyház Gyûjtôlevéltára közös szervezésében, Pákei Lajos születésének 160. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen. A diavetítéssel illusztrált elôadás szövegét közölte a Keresztény Magvetô – Dávid Gyula: Tervrajzok és rajztervek. Pákei Lajos (1853–1921) hagyaté-

ka. Keresztény Magvetô, 119. 2013. 80–89. Jelen írás ugyanakkor tartalmazza azokat a kiegészítéseket, pontosításokat is, amelyek az azóta is folyamatban lévô kutatás eredményei által szükségessé váltak. 8. Kelemen Lajos: Pákey Lajos (1853–1921). Unitárius Közlöny, 1921, 5. 70–74. [újraközölve: Kelemen Lajos: Mûvészettörténeti tanulmányok. II. Bev. és sajtó alá rend. B. Nagy Margit. Bukarest, 1982. 309–312.] 9. Murádin-Beyer 1993. i. m. 42–49. 10. Guttman Szabolcs: Pákei Lajos (1853–1921) kolozsvári hagyatéka. Pavilon, 8. 1993. 49–52. 11. Gaal György: Kolozsvár mûépítésze: Pákei Lajos. Unitárius Közlöny, 2003, 5. 6–7. – újraközölve: Gaal György: Kolozsvár vonzásában. Csíkszereda, 2005. 242–248. 12. Sisa 2003. i. m. 441–446. 13. Sebestyén Kálmán: Pákei Lajos és a kolozsvári Unitárius Kollégium. Honismeret, 31, 2003, 4. 8–10. 14. Balogh Jolán: Pákei Lajos rajzai Kolozsvár építészeti emlékeirôl. Kolozsvár 1944. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 186.) 15. Murádin-Bayer 1993. i. m. 42–49. 16. Hasonló vállalkozása volt Johann Böbelnek (18241887) is, ám ô meg is jelentette Nagyszeben városának falairól és kapuiról készített „Die Stadtthore von Hermannstadt” albumát. Kettejük esetleges kapcsolatának felderítéséhez további kutatások szükségesek. 17. [n. n.]: Építési napló. Építészet, 3, 1943, 4. 128. 18. Pákei Lajos (1853–1921) felvételi rajzai Kolozsvár reneszánsz építészeti emlékeirôl. Az O.M.F. Magyar Építészeti Múzeumának kiállítása Székesfehérváron, 1983–1984. A kiállítást rendezte a katalógust írta Pusztai László. Budapest, 1983. 19. Dr. Luzsa Endréné sz. Pákey Sára (1910–1990) az adásvétel idôpontjában a Móricz Zsigmond körtéren lakott. A bevételi könyv 1969. december 12-i dátummal jegyzi a gyarapodás idôpontját. 20. Szinte valamennyi pauszon szerepel dr. Kilián Tibor budapesti ügyvéd pecsétje, mely 88 db-os tervcsomag, egy tételes leltári számból következôen egyszerre gyarapította a múzeumi gyûjteményt. A bevételi könyv ez esetben Szelényi Lászlót (Budapest. X. kerület, Pongrácz u. 17) nevezi meg korábbi tulajdonosként, és 1969. május 14-ei dátummal jegyzi a gyarapodás idôpontját. 21. Balogh 1944. i. m. 22. A kapu rajzának fotókópiáját a Magyar Építészeti Múzeum egyik Pákei-doboza rejti, s elképzelhetô az is, hogy Balogh Jolán ezt a képet használta fel

1944-ben, az illusztrációs anyagának kiválasztása során. 23. Bardoly István adattáros szíves közlése szerint. 24. Pavilon építészet a 19—20. században a Magyar Építészeti Múzeum gyûjteményébôl. Szerk. Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág, Prakfalvi Endre. Budapest, 2001. No 195–196. és képe: 182. 25. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, P1781 Pákei család (1606–1911) 2 cs. + 1 tekercs = 0,40 ifm, valamint a V14 jelzet alatti Pákei család 266 db-ot számláló pecsétgyûjteménye (XVI– XIX. sz.) 26. Sisa 2003. i. m. 441–446. Kolozsvár, Arhivelor statului: Fond 408. Fond Familial Pákey, II. Actele membrilor familiei. D. Pákei Pákey Lajos (1853– 1921) 27. Ybl Miklós építész 1814–1891. A Hild-Ybl Alapítvány kiállítása a Budapesti Történeti Múzeumban, 1991. december–1992. március. Katalógus. Szerk. Kemény Mária, Farbaky Péter. Budapest, 1991. 28. Az Unitárius Levéltár februári számbavétele után kerültek a gyûjteménybe, Furu Árpád jóvoltából a magyarsárosi unitárius templom korábban az egyházközség irattárában ôrzött további, eredeti tervlapjai. Ezeket az említett összeállításunk tartalmazza. További tervek tekintetében Kozma Albert bölöni lelkipásztortól is érkeztek biztató visszajelzések, ugyanakkor a keresztúri gimnázium vagy a székelyudvarhelyi templom esetében elôzetes megkeresésünk nem járt sikerrel. 29. Molnár B. Lehel szíves közlése szerint a kolozsvári Unitárius Levéltárban ôrzött Pákei tervek szinte teljes mennyiségét sikerült digitalizálni az utóbbi hónapokban. 30. Gaal György: A kolozsvári Unitárius Kollégium építéstörténete. Keresztény Magvetô, 107. 2001. 190–219. 31. Bordás Beáta: A mezôzáhi Ugron-kastély építéstörténete. Liber discipulorum. Tanulmányok Kovács András 65. születésnapjára. Szerk. Kovács Zsolt, Sarkadi Nagy Emese, Weisz Attila. Kolozsvár, 2011. 345–361. 32. Pásztohy Júlia Réka: Pákei Lajos villa- és lakó­ház­ építészete. Mesteri disszertáció. Babeş – Bolyai Tudományegyetem, Történelem és Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézet. Kolozsvár, 2012. 33. Kelemen 1921. – 1982. i. m. 312. Rövidítések EUEGy – Kolozsvár, Erdélyi Unitárius Egyház Gyûjtôlevéltára MÉM – Budapest, Magyar Építészeti Múzeum

321

Bardoly István

„AVAGY NEM MÉLTÓK KÖSZÖNETRE, KIK A RÉGI SZÉPET ÚJRA ÉLTETIK?”1 – AZ EGRI MINORITA TEMPLOM HELYREÁLLÍTÁSTÖRTÉNETE 1909–1943 – UTÓHANGGAL A magyarországi mûemlékvédelem forráskutatáson – nem Forster Gyula megállapításainak és adatainak kritikátlan átvételén vagy anekdotázáson – alapuló elsô összefoglalója 1996-ban jelent meg, annak a kutatási programnak nyomán, amelynek motorja Granasztóiné Györffy Katalin, az akkori Gyûjteményi Osztály vezetôje volt. A kötet egy nagyszabású kiállításhoz kapcsolódott;2 ez anyagának gazdagságában, látványosságában és érdekességében csak az 1880-ban megrendezett3 mûemléki kiállításhoz volt hasonlítható. A kiállítás meglepetésként hatott a mûvészettörténész és építész szakma berkeiben,4 és harmonikusan kapcsolódott az akkoriban megélénkülô tudomány- és intézménytörténeti kutatásokhoz is. A magyarországi mûemlékvédelem valójában ekkor, vagy ettôl fogva nyerte el valós súlyának megfelelô helyét mûvé­szet­ történet-tudományunk történetében. (Csak sajnálhatjuk, hogy a további szervezett kutatómunka és anyagfeldolgozás nem folytatódhatott a hivatalban; talán mondanom sem kell, nem az ünnepelt hibájából; aki aggódni a mûemlékvédelem állapotáért azóta sem szûnt meg.5) Györffy Katalin nemcsak kezdemé­nye­ zôje s fáradhatatlan szervezôje, de egyik szerzôje is volt az említett kötetnek. A Mû­ emlékek Országos Bizottsága (MOB) 1920– 1934 közötti történetének tényszerû ismertetésével6 elsôként kísérelte meg egy olyan korszak feldolgozását, amely fölött általában vagy említés nélkül, vagy lesajnáló jelzôvel siklottak át mindaddig. A MOB e korszakot megelôzô, majd azt követô történetének ismeretében, de eltekintve az igencsak eltérô körülményektôl és feltételektôl ez még ért­ hetô is lehetne. Bár a folyamatosság az 1872–1919 és 1934–1945/1949 közötti idô­ szakok között fennmaradt, tartalmában sokkal több köze volt a XIX. század végének eszményeihez és értékrendjéhez, mint a XX. század elsô negyedének minden téren dinamikus szellemi mozgásaihoz. Egy tendencia, amely nyomokban már 1872–1919 között is

322

jelentkezett, e rövid 14 évet mindenesetre elkerülte: mégpedig a politika reprezentációs igényeinek kielégítése. 1919-ig ez csak Vaj­ da­hunyad vára és a kassai dóm esetében volt igazán érzékelhetô, de utóbbinál is csak Rákóczi és bujdosótársai hamvainak hazahozatala miatt. Forster Gyula elnök tekintélye és rangja pedig sok mindentôl megóvta a mû­ em­lékvédelmet. Az 1934-ben a MOB ve­ze­ tô­jének kinevezett Gerevich volt az, aki ezt a reprezentációs igényt nem csak a mû­em­lék­ védelem felé tudta terelni, hanem – s ebben a szerencsének nem kis szerepe volt – remekül ki is tudta használni: gondoljunk a Szent István évre feltárt és helyreállított Esztergomra, Székesfehérvárra, vagy a Mátyás évfordulóra prezentált Visegrádra. Ezt utánozni lehetett késôbb, de megismételni nem. Gerevich csak egy volt, s ô remekül eligazodott a korszak bonyolult közigazgatási és személyi összefonódásaiban, nem is beszélve tekin­té­ lyérôl és nimbuszáról. Rá volt szabva a kor, ahogy ô a korra. Mindezt csak azért volt fontos leírni, mert az 1920–1934 közötti korszak mûemlék­védelme egy „fáradt kor kissé fáradt fiai”7 kezében volt. Már az egyes iratok nyelvezete, a bejövô és kimenô levelek megfogalmazása, fordulatai is jelzik a neobarokk korszak feudálisan alázatos tisztelettudását, amire korábban, de késôbb sem volt példa.8 Klebelsberg minisztert nem igazán érdekelte a mûemlékvédelem, olyannyira, hogy 1929-ben sor került a MOB 1872 óta meg­lévô egyik legfontosabb feladatának korlátozására is. Az 1929. évi XI. törvénycikk értelmében ugyanis azt, hogy „mely építmények tartatnak fenn, mint mûem­ lékek” ezentúl két szerv „állapíthatja meg és két szerv terjesztheti fel errôl véleményét” a vallás- és közoktatásügyi miniszternek: a MOB és az Országos Magyar Gyûjte­mény­ egyetem Tanácsa. A MOB-ot kész helyzet elé állították s nem tehetett mást mint azt, hogy 1930. január 15-én kérte, hogy a végrehajtási utasítás kidolgozásába vonják be.9 Amikor a MOB 1930. június 12-én tartott ülésén foglalkozott az elkészült végrehajtási

utasítással, elfogadta Hóman Bálint – akkor még a Magyar Nemzeti Múzeum fôigaz­ga­ tója –, tervezetét, mely szerint a Tanács a MOB-bal egyetértésben teszi meg javaslatát. A MOB közölte miniszterével: „Az ülés továbbá akként határozott, hogy amennyiben ezzel ellentétes szakasz kerülne a végrehajtási utasításba, az ellen a Mûemlékek Orsz. Bizottsága illetékes helyen tiltakozni fog és kérni fogja a vallás- és közoktatásügyi minisztert, hogy saját és a Mûemlékek Orsz. Bizottsága határkörét az 1881. XXXXIX. tc. értelmében óvja meg.” Hóman Bálint Kertész K. Róbertnek küldött leve­lé­bôl az is kiderül, hogy a kodifikáció az Igazságügyi Minisztériumban készült, de „nézetem szerint Ô Excellenciájának inetnciója valószínûleg a MOB és az OMGYE szorosabb kapcsolatának elôkészítése lehetett a célja e szakasz felvételével.”10 (1934-ben az Országos Magyar Gyûjteményegyetem helyére lépô Magyar Nemzeti Múzeum szervezetét létrehozó törvénnyel az integráció lekerült a napi­ rendrôl.) Györffy Katalin a források alapos is­me­ retébôl merítô írását – a mûfaji korlátok és terjedelmi kötöttségek okán – csak egy-egy fôszereplô portréjának megrajzolása szakítja meg, árnyalva evvel is a korszak történéseit.11 A terjedelmi korlátok, a mûfaji kötöttségek azonban arra már nem hagytak teret, hogy egy-egy munka részletesebb bemutatására is sor kerüljön. Ezért talán érdemes egy olyan állagmegóvás történetét feleleveníteni, amely kézzelfoghatóan mutatja a korszak mûemlékvédelmének valós játékterét: a sodródást. A történet 1909-ben kez­dô­ dött, 1943-ban ért véget, és kommentárt sem igényel. (1. kép) „EGER VÁROSNAK EGYIK FÔ DÍSZE”

Eger város egykori piacterén áll az egri minorita templom, „hazánknak egyik legmonumentálisabb és legszebb barokk mûem­ léke.”12 1909-ben Eger város tanácsa a ferences, „de különösen” a minorita templom helyreállítását kérte államköltségen. A MOB 1909. április 17-én közölte, hogy a „rendelkezésére álló eszközökhöz képest” kész támogatni a „város ama törekvését, hogy a templom mûvészi értékéhez méltó módon állíttassék helyre”, de – s ezt Forster Gyula szúrta be Éber László fogalmazvá-

1. Weichinger Károly rajza. Szmrecsányi Miklós: Eger és környékének részletes kalauza. Budapest, 1925. 37. nyomán nyába: „Ez alkalommal a tekintetes Tanác�csal kívánatosnak találjuk közleni, hogy ez idô szerint a helyreállítás sora a minoritáknak nyírbátori templomára jut.” Mindenesetre Lux Kálmán építészt a helyszínre küldte.13 Amikor a város polgármestere 1909. április 23-án megküldte a város határozatát – evvel téve hivatalossá folyamodványát – félreérthetetlenül megnevezte történetünk egyik fôszereplôjét: a pénzt. „Az egri Szt-Ferenc rend és az egri Minorita rend temploma már-már végpusztulásnak indul. Különösen a Minorita rend temploma remek mû-alkotás, s külsô homlokzatának kiképzése páratlan szépségû el-annyira, hogy a templomnak, mint mûemléknek fenntartása közérdeket képez. Sajnos! sem a város, sem a tulajdonos rendek nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy a jókarba hozatal tetemes költségeit fedezhetnék. Igaz ugyan, hogy mindkét rendnek van némi cse-

323

kély vagyona, ennek jövedelme azonban oly kevés, hogy még a rendtagok ellátására sem elégséges.”14 Egy évig nem történt semmi azért, mert a MOB elavult, kicsiny és aluldotált szervezete, már régen nem volt képes eleget tenni a törvény által elôírt feladatainak. Három építésze Schulek Frigyes, Lux Kálmán és Sztehlo Ottó közül rendszeres helyszíni munkát, szemlét, szakértést, mûvezetést, tervezést valójában már csak az utóbbi kettô végzett, a Bizottsági tag építészeket pedig csak esetenként lehetett felkérni egy-egy munka elvállalására, s gyakorta évekig kellett sürgetni annak elvégzését. Újabb lendületet adott az eseményeknek Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter leirata, aki 1910. május 12-én véleményt kért Faisz Lipót Benedek egri minorita rendházfônök folyamodványáról. Ô már megkongatta a vészharangot: „Minden további halogatás lehetetlen! A mûemlék számba menô épület tetôzete teljesen romlott, szúette, korhadt, gerendái roskadoznak, a becsurgó víz több helyen átáztatta a boltíveket és nemcsak a falfestményeket pusztította el, hanem az oldalfalakat is megrongálta. Állandó rettegéssel gondolunk a beomlás veszélyére”.15 Azonban ismét nem történt semmi, bár 1911. szeptember 23-án a város is kérte a templom lábazatának sürgô kijavítását.16 A fordulat csak 1914-ben következett be, amikor február 20-án Lux Kálmán beterjesztette a templom megvizsgálásáról szóló jelentését s a helyreállítás „177,166 K 04 fillérrel” kalkulált költségvetését, valamint a templom homlokzati és alaprajzi felmérését. Ezt a MOB 1914. március 17-én tartott rendes ülésén tárgyalta: „A templom a rendnek 1712-ik éviben ajándékozott török mecset helyén épült és belseje 1772-ben fejeztetett be. Érdekes alaprajzával, ovális kupolájával, nagyszabású homlokzatával, belsejében Kracker festményeivel és becses részleteivel nemcsak Eger városnak egyik fô dísze, hanem általában a barokk-mûvészetnek Magyarországon legbecsesebb alkotásai közé tartozik. Lux biz. tag elôadása szerint a nagykupola aggodalmat keltô állapotban van és erôs, körülbelül 10 cm repedéseket mutat. Igen rossz karban van a fedélszék is, ha az általa elôirányzott helyreállítási program teljes foganatosítása nem lehetséges, a kupolának vasbetonszerkezettel való megerôsítése és a fedélszék megújítása fel-

324

tétlenül szükséges, sôt sürgôs. Beható tárgyalás után a bizottság elsôsorban a kupolának és fedélszékének helyreállítását elvben elhatározza, miután pedig e munkák költsége 60,000 koronával irányozható elô, a rendnek azonban csak 10,000 K áll rendelkezésre, a költségek fedezése iránt a tárgyalásokat megindítja.” A háború azonban ezt is elsodorta s 1919. szeptember 29-én az ügyeit felszámoló Éber László lakonikusan rávezette erre az iratra is: „A lehetôség beálltával fog tárgyaltatni.”17 Szmrecsányi Miklós nyugalmazott minisztériumi osztályvezetô, a MOB 1921. július 28-án tartott rendes ülésén „bejelenti a bizottságnak, hogy az egri minorita templom és az apátfalvi rk. templom javításra szorulnak.” Kérte Csányi Károly építész, a MOB tagja kiküldését, aminek a 1921. augusztus 18-án avval tettek eleget, hogy kérték Csányit: olyan javaslatot tegyen, aminek „alapján az intézkedések megtehetôk s a helyreállítási munkálatok megindíthatók legyenek.”18 Azonban ismét nem történt semmi, és Eger város helyettes polgármestere 1921. október 28-án sürgôs intézkedést kérô levelet küldött a MOB-nak, mert a templom „olyan elhagyott állapotban van, hogy annak haladéktalan kijavítása közbiztonsági szempontból is feltétlenül szükségessé vált.” 1922. január 19-én ismét felkérték Csányit a helyszíni vizsgálat és javaslat megtételére, sôt ez 1922. február 21-én magánúton is „megsürgettetett”.19 Pedig Csányi már 1921 ôszén járt Egerben, csak nem tett jelentést; de ez hamarosan elodázhatatlanná vált, amikor egy hirtelen lecsapó vihar tovább súlyosbította a templom állapotát.20 Ismét Szmrecsányi Miklós lendített az eseményeken. 1922. március 7-én levéllel fordult a MOB elnökhelyetteséhez Kertész K. Róberthez: „Még tavaly az év elején bízta meg a bizottság Csányi Károly igazgató urat, hogy itt Egerben a minorita templomot vizsgálná meg s a fenntartási munkálatokról adna véleményt. Ô csak késô ôsszel jutott el Egerbe s ezért mostanig sem a bizottságnak jelentést nem tehetett, sem a helyreállítás iránt intézkedést nem történhetett. Idôközben egy nagy szélvihar az egyik toronysisak lemezeibôl még egy csomót leszaggatott s a beázás további károsodást okoz. A legsürgôsebben kellene az óvintézkedéseket megtenni. Csányi is elô fogja ad-

hatni, hogy az itteni minorita-templom egyike legnemesebb barokk mûemlékeinknek, a Mûemlékek Orsz. Bizottságában közvetlenül a háború elôtt nagyon kívánatos helyreállításáról már volt szó s ha jól emlékszem 60,000 K-át meg is szavaztak erre a célra, – de a munkák a közbejött viszonyok miatt abba maradtak. Most természetesen 60,000 K – a templomnak egész helyreállítására távolról sem volna elegendô, – de legalább azoknak a munkáknak kellene, – és pedig nagyon sürgôsen, az enyhébb idôjárás kezdetén – foganatba vétetni, melyek a további romlást feltartóztatnák. A kötelezettség a minorita rendé volna – de arra pénzforrása nincs, – nehány ezer koronát gyûjtöttek a hajófedél javítására, – ellenben azokra a sürgôs javításokra, melyekrôl Csányi meggyôzôdött s melyek a mai árak mellett 60,000 K-át minden esetre jóval meg fognak haladni, – fedezet egyáltalán nincsen. Költségszámítást sem lehet csinálni addig a mai viszonyok közt, míg valami biztos alapon nyugvó alapon egy megbízott építész a Mûeml. Bizottsága részérôl megszabott idôre számítást nem készíthet s körülbelül nem tudja, hogy a helyreállítási munkákból mennyi az aminek fedezésére felhatalmazottnak érezheti magát. Abban az esetben, ha a Mûeml. Orsz. Bizottságának javaslata alapján a miniszter úr ennek az elsôrendû hazai mûemléknek helyreállítására legalább annyit engedélyezne, amennyi erre a célra számba véve volt és a Bizottság a munkák vezetésére megbízott építészét – (ha Csányi úr vállalkoznék, ezt gondolnám legcélra­ve­ ze­tôbbnek), – ide Egerbe kiküldené, – úgy testvérem az érsek hajlandónak nyilatkozott arra, hogy a maga részérôl is tetemesebb áldozatra volna hajlandó, – s bár ez iránt még biztosat nem mondhatok, de igen való­ színûnek tartom, hogy a káptalan részérôl sem maradna el a hozzájárulás.” A 1924. március 30-án a MOB avval a meghagyással küldte meg Csányi Károlynak a templom Lux-féle alaprajzi felmérést (1914), hogy a „helyreállítás költségvetését minél sürgô­ sebben”21 készítse el. Evvel megkezdôdik a versenyfutás az idôvel és az inflációval, ugyanis a korona 1927-ig, a pengô bevezetéséig, rohamosan elértéktelenedett. Szmrecsányi folyamatosan küldte sürgetô leveleit a MOB vezetôjének. 1922. április 27.: „A mai postá-

val megküldtem Csányinak két költségvetését a minorita templom sürgetô helyreállítási munkáiról s megkértem ôt, hogy részletesen elôadott javaslataimat volna szíves Neked mielôbb elôadni. A mai rendkívüli viszonyok közt rendkívüli intézkedési eljárás szükséges, mert a mesteremberek az árakért egy napnál sem vállalnak további jótállást. Megírtam Csányinak is, hogy az egyházi megrendelésért a 130,000 Kval elvállalt munka az anyagok drágulása miatt rövid idô múlva 194,000 Kra szökött fel! Mert a tárgyalások elhúzódtak. A nem tartott költségvetések szerint a folytonos beázás meggátlása miatt nagyon sürgôs helyreállításra: az ács k 153,950, a bádogos k 217,500, összesen k 371,450 összegrôl adott költségvetést. Ha a ministerium ebbôl 200,000 K-át fedezni hajlandó, – testvérem az érsek a fennmaradó 171,450 K fedezésérôl gondoskodnék, esetleg a káptalan hozzájárulásával (bár a káptalannak éppen most igen nagy áldozatot kellett hoznia más irányban). De mondom, ezért az összegért testvérem az érsek vállalja a fedezetrôl szóló gondoskodást. De ha az késedelem miatt ki tudj men�nyire növekednék, arról már jót nem állhatna. Éppen azért azt reméljük, hogy Te a minister úr ô excellentiájának a mûemlékek orsz. bizottsága részérôl hajlandó leszel oly értelmû javaslatot tenni, hogy a mostani költségvetés terhére 100,000 K-át, a jövô évire 100,000 K-át engedélyezni kegyeskedjék, azzal a jó akaró megértéssel, mel�lyel ily elsôrendû mûemlék megmentése iránt ô bizonyára kegyes lesz javaslatodat elfogadni és a meghatalmazást adni arra, hogy mi távirati úton értesülhessünk arról mielébb.” Majd május 7-én: „Éppen most egy óra elôtt érkezett meg testvérem az érsek Budapestrôl, mondja, hogy ott volt alkalma minisztered ô excellenciájával beszélni s ô azt jelezte, hogy következô napon fog magának ügyünkrôl referáltatni, a drágulási veszély miatt. Testvérem most bontotta fel a 4iki ülésérôl szóló iratot a mûeml. bizottság részérôl. E szerint, ha áremelkedés nem lesz K 408, 591 lesz az összköltség, – az itteni hozzájárulás tehát 208,591.”22 A MOB 1922. május 4-én tartott Végreható Bizottsági ülésén döntött: 1922. évi költségvetése terhére 100.000, illetve a következô évire újabb 100.000 K engedélyezését kérte. Az iratban ott van Csányi Károly 1922. má-

325

jus 3-án kelt költségvetése is. Ebben írta: „Ezekre a munkákra sürgôs szükség van egyrészt a hajó tetôszerkezetének biztosítására, másrészt pedig azért, mert a sok beázás miatt a két torony tetôszerkezetének fái elkorhadnak.”23 1922. május 20-án azonos szö­vegû táviratot kapott a MOB-tól a város polgármestere és Szmrecsányi: „A minorita templom helyreállítására miniszter úr ez évi költségvetésre százezer koronát utalványoz, jövô évire százezret elôirányzott mûemléki javadalomból.”24 A munkák végre megindulhattak s Csányi Károly 1922. augusztus 6-i jelentette: „a tetôjavítási és a két torony tetôfedési munkái vezetésem alatt elkészültek […] Egyúttal emez elsôrangú barokk mûemlékünket a tekintetes Bizottság további pártfogásába ajánlom.”25 Így zárult az állagmegóvás avagy kármentesítés elsô szakasza.26 Avval ugyan minden érdekelt tisztában volt, hogy a munka még nem ért véget, de azt senki nem sejthette, hogy a java csak most kezdôdik. A MOB 1923-ban tartott egyik elsô ülésen Kertész K. Róbert bejelentette „a MOB folyó évi dotátiójának jelentékeny redukálását”.27 A VKM miniszter 1923. május 1-én véleményadásra megküldte a minorita ház­ fônök kérvényét a templom homlokzatának helyreállításáról. A MOB 1923. június 14-én 500,000 K engedélyezését kérte MOB javadalmából. Egyben azt is „tekintettel a most folyó nyári idényre, melyben a Bizottságnak hatáskörébe tartozó mûemlékhelyreállítási munkálatokat végeznünk kell, a Bizottságnak ez évi egész javadalmát egyszerre kiutalványozni méltóztassék. Csak ez esetben tudjuk ugyanis az egri minorita templom homlokzatának helyreállítására kérelmezett 500,000 koronát egyéb, mûemlékek helyreállítására vonatkozó költségvetési számításainkkal összhangba hozni és a mûemlékek helyreállítását érintô feladatainknak még az ez évi munkaidényben megoldani”; felkérték Csányi Károlyt a terv és költségvetés elkészítésére is: „Szükségesnek tartja Bizottságunk, hogy e munkálatok tekintetében egységes program állíttassék egybe, melynek egy rész már a nyári idényben – amen�nyire a rendelkezésre álló anyagi eszközök engedik – végre lehessen, sôt kellene hajtani.” A helyzetet jól jellemzi, hogy a MOB csak a szükséges helyszíni utazás és elsô elaborátum költségeit vállalta, de a mûve­ze­

326

tését nem, tehát ez utóbbit a költségvetésbe kellett bekalkulálni.28 1923. augusztus 17-én sürgôs értesítést kapott a MOB a város polgármesterétôl: „Az egri minoriták temploma igen rossz állapotban van. A gyönyörû barokk homlokzatból kövek hullanak le. Az egyik oszlop hosszúságban meg van repedve és különösen a fôpárkányzaton egy veszélyesnek látszó nagy repedés mutatkozik Ezt a repedést a Gárdonyi mausoleum tervpályázata alkalmával itt tartózkodó dr. Hültl Dezsô mû­ egyetemi tanár úr is veszélyesnek találta. Felkérjük a tekintetes Bizottságot, hogy a mûemlék megóvása érdekében a homlokzatot megvizsgáltatni és szükséges javítást sürgôsen elrendelni méltóztassék.” A MOB Wälder Gyulát, a Bizottság tagját kérte fel a terv és költségvetés sürgôs elkészítésére.29 Augusztus 24-én táviratoztak az Egerben tartózkodó Wäldernek: „Minorita templom homlokzatát kéri megvizsgálni és helyreállításról költségvetést készíteni Mûemlék­ bizottság”.30 Wälder 1923. augusztus 31-én jelentette: „Az oromfal a helybeli általánosan használt építôkôbôl készült31 meglehetôsen rossz kötésekkel. Az orom nagy magassága és vastagsága folytán meglehetôsen nagy terhet jelent. Az orom alatt levô kifelé domborodó homlokzati középrészen a kaputól, illetve nagy közép ablaktól jobbra és balra két-két sajátságosan fülkébe állított szabadon álló oszlop áll és ezek a mögöttük lévô, a fülkék által meggyengített fallal együtt hordják a rájuk nehezedô hatalmas terhet. Az oszlopok többé kevésbé mind meg vannak repedve, különösen a felsô oszlopdobok, a bal oldali középfelé álló (belsô) oszlopot több helyen vasabroncsokkal fogták össze s ily volt abroncsozások nyomait véltem felfedezni a szomszéd oszlopon is. Bár dr. Lux Kálmán építész úrtól aki a templom felvételeit csinálta úgy értesültem, hogy a repedések 16 év elôtt is olyanok voltak mint most, mégis ezeket a repedéseket aggasztóan veszedelmeseknek tartom és magam ré­szé­ rôl az oszlopok kiváltását javaslom. Véleményem az, hogy bár a templom homlokzat, mely egyike a hazai barokk legnemesebb, legszebb alkotásainak, sürgôs helyreállításra szorul, mégis addig míg a homlokzat ezen szerkezeti betegségét nem orvosoljuk, a további munkába nem kezdhetünk.”32 Wälder

a statikai munkákra Uy Károly (1881– 1945?) építészt alkalmazta.33 1925. január 31-én súlyos földrengés rázta meg a várost és környékét. A károkról 1925. február 9-én tett jelentés Wälder: „Csodálatos módon a piactéren lévô remekbe készült minorita-templom, melyet én a tavaly nyár folyamán felmértem, melyet így behatóbban ismerek, melynek szervi bajaira már több ízben felhívtam a Bizottság figyelmét, melynek homlokzati fülkékben álló oszlopai a rossz belsô kötést mutató óriási orom súlya alatt megroppantak, melyeknél az oszlopdobok tektonikus szilárdsága is megbomlott, melyek már évek óta veszélyesnek látszó repedéseket mutatnak, a földrengést elég jól kiállotta. Valószínû, azonban az is, hogy itt a rengés enyhébb volt. A templom belsejében a négyezet felett lévô már régebben repedt kupola repedései mintha kissé nagyobbodtak volna, de lényeges változást nem mutatnak, csupán újabb vakolathullások látszanak. A négyezet és a bal oldali kereszthajó közötti boltöv záradéka meglazult, egy korábbi javításból származó bolti ékelés onnét kiszakadt, itt is ezen boltöv felállásolása és megvizsgálása valamint kiékelése javítása múlhatatlanul szükséges. Erôs vakolathullás mutatkozik a négyezet és a fôhajó közötti íven is, ennek záradékánál, mely tehát szintén megvizsgálandó lesz.” A MOB ennek nyomán felkérte a minisztert: szólítsa fel a várost és az érsekséget, hogy „az illetô mûemlékeken szükséges helyreállítási programját” a MOB-nak küldje meg, mert kívánatosnak tarja, hogy a munkák és segélyek összehangolása a MOB irányításával történjen.34 Konkolyi Barna egri minorita házfônök 1925. március 31-én a templom helyreállítására segélyt kért és közölte: a Vallásalaptól 200 millió K-na támogatást sikerült elnyerniük s maguk 25 millió K-nát gyûjtöttek, de „ily összeggel, ily mértékû munkához fogni nem lehet”. A MOB csak annyit tehetett, hogy felkérte Wälder Gyulát: határozza meg a rendelkezésre álló összegbôl foganatosítható helyreállítási munkákat és tegyen javaslatot a teljes helyreállításhoz szükséges összegre.35 Amikor a türelmes házfônök egy év elteltével sürgette a szakértô küldését a MOB ismét Wälder Gyulának adta át azt elintézésre;36 s a VKM sürgetésére is csak azt tudta közölni 1926. június 21-én, hogy

Wälder jelentése „még nincs a kezünkben s csak magánúton értesültünk arról, hogy a tanár úr a megfelelô eljárást megindította.”37 1926. július 17-én végre megérkezett Wälder jelentése: a homlokzati fülkékben elhelyezett oszlopok „belsô összetartása megbomlott, a hatalmas attika súlya alatt bármikor összeroppanhatnak. Újabban a fôpárkány egyes meglazult részei is leesnek, úgyhogy a környéken való tartózkodás is életveszélyes. Többszöri egri tartózkodásom alatt megfigyeltem, hogy a földrengés óta a középsô kupola repedései is megnagyobbodtak.” A renoválás költségeit kb. 5,000.000.000 K-ra becsülte. A MOB 1926. július 31-én kérte a VKM-et „hogy minden más természetes feladatot megelôzve a templom restaurálásához szükséges” összeget bocsássa rendelkezése.38 A város polgármestere épp öt nappal késôbb jelentette, hogy a templom fôbejáratát a hatóság lezáratta s elkeríttette, 15 napot adva a ­veszély elhárítására. Válaszában a MOB ­közölte: „A viszonyok, sajnos azóta sem változtak meg és így a Bizottságnak, legmélyebb fájdalmára. ma sem lehet más a válasza, mint hogy a jelenlegi súlyos anyagi viszonyai között teljes lehetetlenség valamely szóba jövô összeggel a restaurálás költségeihez hozzájárulnia. Az egyetlen, amit tehetett, az volt, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi miniszter urat legmelegebb hangú feliratban arra kérte, hogy tegye lehetôvé a szükséges összegnek a vallás és tanulmányi alapból való rendelkezésre bocsátását”, válasz azonban még nem érkezett.39 Ismét eltelt több mint másfél év mikor 1928. január 20-án az egyre dühösebb, de változatlanul udvarias minorita házfônök szemére vetette a MOB-nak, hogy ô már 1927. szeptember 11-én közölte, hogy a VKM 120.000 P-ôt utalványozott, „egyben könyörögtem, hogy mivel mûemlékrôl lévén szó méltóztassék a megjavítás iránt lépéseket tenni […] Nem tudom történt-e az ügyben valami? A tavasz közeledik. Az idô itt van az elômunkálatok megtételére.” A  MOB kikerülve a nyílt színvallást, csak annyit válaszolt február 9-én, hogy a helyreállításra vonatkozó elôterjesztés elkészítésére felkérte Wälder Gyulát. Az irat felzetén ott van a Wäldernek írt felszólítás is, melybôl azonban az is kiderül, hogy Konkolyi 1927. szeptember 11-én 1927/339. sz.

327

alatt iktatott iratát már akkor megküldték Wäldernek.40 Miután Wälder nem reagált s a város polgármestere is sürgette a MOB-ot, 1927. április 27-én az ügyet Möller Istvánnak adták át, aki június 30-án közölte, hogy a helyreállítás programját és költségvetését össze fogja állítani. Möller azonban nem adta be az ígért költségvetést. 1928. április 18-án Konkolyi házfônök közölte, hogy a „mai napon újból kértem mélt. Wälder Professor Urat, hogy induljunk neki már valahogy, nagyon félek, hogy szerzetünk egri megtelepülésének ez évben október 4-én megülni szándékolt 700 éves évfordulóját önhibánkon kívül hatóságilag elzárt templomban kell ünnepelni.” A MOB arról tájékoztatta válaszában a házfônököt hogy április 19-én tartott ülésen „Wälder professzor úr részletes referátumából újból meggyôzôdtünk – miben egyébként különben sem kételkedtünk –, hogy a restaurálás

elôkészítô munkálatai nemcsak hogy nem szünetelnek, hanem ellenkezôleg: a legbehatóbb munka folyik e téren. A tényleges helyreállítási munkálatok elhúzódását kizárólag azok a rendkívül kényes és bonyolult mûszaki problémák okozzák, melyek elsô­ sor­ban a homlokzat oszlopainak kiváltásával kapcsolatban merültek fel és melynek megoldása mélyreható tanulmányokat és természetesen idôt is igényel.”41 Az említett ülésen Wälder ismertette a templom homlokzatának helyreállításánál felmerülô nehézségeket: „Az oszlopok kicserélésénél ugyanis az a veszély fenyeget, hogy az oszlopokra súlyosodó attika összeroppan. Az oszlopok kicserélésének, illetve megerô­sí­té­ sének lehetséges módját ismerteti, de végül is arra az eredményre jut, hogy egyik módszer sem nyújt az összeomlás veszélye ellen kellô biztosítékot, úgy, hogy nézete szerint nem marad más hátra, mint az oromzat ide-

2. Bruno Reiffenstein felvétele. Magyar Mûvészet, 8. 1932. 249.

328

iglenes lebontása és az oszlopok kicserélése után az eredeti állapotnak teljesen megfelelô visszarakása. Möller István elvileg ellene van a lebontásnak és habár nem tanulmányozta közelebbrôl az ottani állapotot, további kísérletezést ajánl, nevezetesen a londoni Sz. Pál-templom restaurálásánál is használt rejtett vasbeton konstrukció alkalmazása irányában. Hültl Dezsô osztja Möller István felfogását, midôn az oromzatnak a fôpárkány vonalában való aláfogását és az oszlopokon néhány új dob alkalmazását ajánlja. Wälder kéri a Bizottságot, hogy statikai számítások elvégzésére Mihailich Gyôzô professzort, vagy Uy Károlyt kérje fel. Elnök javaslatára a Bizottság felkéri Wälder Gyulát, hogy – a homlokzat ideiglenes lebontásának lehetô mellôzésével – a statikai számításokat tovább folytassa. Amennyiben szükségesnek látná statikai szakértôk bevonását, úgy saját belátása szerint cselekedjék. Ebben az esetben azonban a külsô szakértôk munkájának honorálásáról a minorita rend gondoskodik”42 Wälder Gyula 1928. július 17-én jelentette, hogy Uy Károly statikus megvizsgálta a templomot s „egy módját a megerôsítésnek a párkány fölött való befogás formájában megoldotta.” Ajánlatot a Nagy Testvérek cég tett a kivitelezésre, akik a Liyceum helyreállításánál is megbízható munkát végeztek. „Egyben tisztelettel jelentem, hogy az összes tervezési és mûvezetési munkák végzésével a rendfônök az ajánlásomra Uy Károly építészt bízta meg, aki az én rendelkezéseim és irányításom mellett intézi a dolgokat.” A MOB 1928. július 24-én megtárgyalta Wälder jelentését és elfogadta: „A Bizottság különös súlyt helyez arra, hogy a munkálatok a mûemlék jellegének sérelme nélkül hajtassanak végre.”43 Konkolyi házfônök 1928. november 10én jelentette, hogy Wälder irányításával a munka befejezôdött, aki a templomot „csodaszéppé varázsolta” (2. kép), de a belsô felújításra további 50.000 P lenne szükséges, amit a MOB 1928. november 22-én a Vallásalap terhére kért biztosítani.44 Meg­kez­ dôdött a falképek restaurálása is: Wälder Gyula 1929. január 5-én Veress Zoltánt (1868–1935) bízta meg az átfestett mennyezeti freskók megtisztításával, a hiányok „felújítását” Raksányi Dezsôre (1879–1950) bízták.45 A falképek restaurálásáról, illetve

kiegészítésérôl Szmrecsányi Miklós 1930. június 17-én számolt be Szônyi Ottónak, a MOB elôadójának: „Raksányi nagy elfoglaltsága miatta csak lassan halad a minorita templom boltozat festményein. Most fejezte be a Szt. Antal halálának ábrázolását. A négy csegelyen – mint ahogy emlékezni fogsz – a hit, remény és a szeretet erényeinek alakjai felismerhetôen megmaradt részletekbôl alakíthatók, – a negyediken is meglátszik, hogy a nôalak kezében pálmaágat tart. A hit, remény és szeretet rendszerint csak hármasan fordul elô, – itt a negyedik a historia domusban sincs külön megjelölve (csak négy erényt említ), – de miután a pálma a szüzesség, a castitas46 jelvénye s az a szerzetesi erényekkel egyezik, – azt hiszem, hogy az eredeti szándéknak megfelel, ha a castitast fogja Raksányi megfesteni, esetleg melléje a fehér egyszarvút is. Az iránt azonban a Te illetékes véleményedrôl szeretnék meggyôzôdni, s nagyon kérem szíves véleményedet, hogy Raksányi a munkát tovább folytathassa. Az orgonakarzat felett zenélô angyalcsoportot kell festenie, de elôbb még színes vázlatot kell bemutatnia, a MOB jóváhagyása végett. Sajnos ezt csak ôszre ígérheti. […] A pálmaágat tartó alakból, különösen alul csak nagyon kevés részlet látható – sok az üresség.”47 1929. április 4-én Wälder a MOB-nak ajándékozta a templom helyreállítás vasbeton szerkezeti terveit; a MOB 1930/1931. évi költségvetését 90.000 P-rôl 50.000 P-re szállították le.48 1937. július 6-án Ladányi László ház­ fônök kérte a templomsekrestye restaurálását, mert az a helyreállításkor elmaradt s a földrengés okozta repedések még láthatóak voltak. 1937. szeptember 1-jén Lux Kálmán ráírta az iratra: „Fedezet hiányában a kérelem teljesítését nem javaslom”; Gerevich Tibor elnök ezt utólagosan jóváhagyta, s 1940-ben: Ad acta.49 A VKM 1940. június 20-án sürgôs véleményadásra küldte az egri minorita ház­fô­ nök Kormányzó Úr Ô Fôméltóságához intézett kérvényét. Csak Lux Kálmán válasza ismert: „Az egri minorita templom hazánk egyik legértékesebb barokk temploma, melynek helyreállítási munkái a legszigorúbb mûemléki elvek szerint kell hogy történjenek. A szándékolt munkákról a ház­fô­ nök a MOB-nak jelentést nem tett, s

329

költségvetést nem mutatott be. Amíg a tervek és költségvetést nem ismerjük, addig a munkálatok anyagi támogatása érdekében javaslatot a MOB nem tehet. Egyben tisztelettel jelentem, hogy a MOB folyó évi költségvetésében erre a munkálatra fedezettel nem rendelkezik. Budapest 1940. július 5.” A válasz evvel a szöveggel ment el a VKMnek és a Kormányzó Úr Ô Fôméltósága Kabinetirodájának.50 1943. szeptember 8-án Péchy P. Alán minorita rendfônök közölte, hogy a „templom freskóiban nagy mértékben fellépett a gombásodás, aminek ha nem álljuk rövidesen útját, úgy a mennyezet képei egyhamar tönkre is mennek.” A nem megfelelô szellôzés úgy lenne megoldható, ha „a jelenlegi lehetetlen templom ablakokat megfelelô vaskeretû ab-

lakokkal cserélik ki. Az 1928–31. évi nagy restaurálás alkalmával, ami 276 ezer pengôbe került, az ablakok és a szellôzés kérdését teljesen figyelmen kívül hagyták, holott az idôbe csekély költséggel meg lehetett volna oldani.” A rendnek nincs kellô anyagi fedezete a munkákra, amit csak súlyosbít a nyersanyaghiány. Kéri, hogy a MOB a szükséges ablakcserérôl gondoskodjon. A választ Lux Kálmán fogalmazta meg: „Az egri minorita templom ablakainak kicserélése nem szükséges. A templom hathatósabb szellôztetése más módon biztosítható mint az a kecskeméti r. kath. nagytemplomban történt. Itt elektromos ventillátorokat szereltek fel a padlástérben, melyek igen hatásosan mûködnek. Tévedésben van a minorita házfônök a tekintetben, hogy a templom berendezésére vo-

3. Az egri minorita templom 2013 nyarán. Bódi Zoltán felvétele

330

natkozó költségeket valamely hatóságra át lehet hárítani, s elégséges egyszerû kérést intézni a MOB-hoz az ablakcserére vonatkozólag és az azonnal gondoskodni tartozik a mûemléki szempontból meg nem okolható munkáról.” 1946. július 9-én még toldalékolták: „A helyzet e tekintetben változatlan. Egyelôre ad acta. Gerevich.” (3. kép) UTÓHANG: A TEMPLOM MESTERÉNEK KÉRDÉSE – ÉS EGY MÁSIK ÜNNEPELT

Fentiekbôl is látható, hogy az események egyik mozgatója Szmrecsányi Miklós (1854–1936), jogász, mûvészettörténész, a MOB tagja volt. 1895–1899 között ô volt a VKM mûvészeti osztályának vezetôje s nyugállományba vonulása után költözött Egerbe bátyjához Szmrecsányi Lajos (1851–1943) kanonokhoz, 1912-tôl egri érsekhez. Itteni éveit a város és a megye mûemlékeinek tanulmányozásával, történetük kutatásával és helyreállításuk, megóvásuk elômozdításával töltötte,51 amirôl számos beadványa és levele tanúskodik. Ô volt az elsô, aki érdemben foglalkozott a város barokk mûemlékeinek forráskutatáson alapuló történetével. A minorita templomról elôször 1923-ban, majd 1925-ben írt, de az 1758–1773 között épült templom mester­ kér­désérôl csak annyit: „az elsôrendû mû­ vész­re valló tervezés sokkal korábbi idôre mutat s Egerben nincs egy rokonépület sem, mely helybeli mesterre engedne következtetést.”52 A mesterkérdés feltételes megoldásához stíluskritikai alapon Szmrecsányi Bruno Grimschitz 1929-ben és 1930-ban, a bécsi piarista templom (Maria Treu) mesterérôl írott tanulmányai nyomán jutott közelebb s az építészt a Hildebrandt követô „kis mester” Matthias Gerl (1712–1765) személyében találta meg, aki a bécsi templom famodelljét is elkészítette.53 Szmrecsányi a kér­désrôl levelezett is Grimschitz-cel, akitôl addig publikálatlan adatokat is kapott.54 Új kutatási eredményeit elôször 1932-ben közölte, s ebbôl az írásából került át egy nagyobb részlet halála után, 1937-ben megjelent kötetébe, melyet Kapossy János rendezett sajtó alá.55 Kapossy szerepe több, mint az egyszerû sajtó alá rendezôé. Amikor 1925-ben a Napkelet hasábjain ismertette Szmrecsányi Eger és környéke mûemlékeirôl írt köny-

vecskéjét a következôket írta: „Amit nyújt, nem kevesebb, mint Eger városának rövidre fogott mûemlék topográfiája. Nem puszta városleírás, nem is untig ismerôs adatoknak már megjelent monográfiákból kiírt praktikus célú kompilációja, de önálló és eredeti levéltári kutatásoknak sûrített eredménye, amely a magyarországi barokk mûvészet történetéhez nem egy jelentôs új megállapítással járul. Eger mûemlék topográfiájának megírása szép és vonzó feladat. Kevés városa van a csonka országnak, amely oly nagy mûvészi múltra tekinthet vissza s an�nyira megôrizte XVIII. századi barokk jellegét. A török harcok után romokban hevert s újjáépülését a következô századnak köszönheti. […] E gazdag anyag feltárása nagy hozzáértést, finom ízlést, alapos kutatómunkát és ügyszeretetet kíván. És Szmrecsányi Miklós kitûnô útmutató. Hivatali pályájától visszavonulva, évekig búvárolta az érsekség levéltárát s a szerzetesházak iratait, ismeri a város minden zegét-zugát; […] a ’részletes helyi kalauz’nak indult szerény kis munka az ô kezében egy kis mûemlék topográfiává nôtte ki magát, teli új adatokkal, mûvészi múltunk képét gazdagító megállapításokkal. A jövô mûtörténeti kutatás természetesen szélesebb és szakszerûbb, tudományos alapokra fogja fektetni Szmre­csányi megkezdett munkáját. Rekonstruálni fogja Fellner mûvészegyéniségét s be fogja illeszteni alakját a magyarországi, avagy az osztrák barokk építés egyetemes fejlôdésébe. Tisztáznia kell a Carlone-k szerepét a jezsuiták építkezéseiben, meg kell állapítania a minoritatemplom monumentális érzékû ter­ vezôjét. […] a széleskörû levéltári kutatásra és stíluskritikai vizsgálódásokra épített munkát az emlékek szak­szerû felvételének és monumentális publikációjának kell majd kísérnie.”56 Kapossy sorainak azonban van egy mögöttes tartalma, mégpedig az, hogy az egri mûemléki topográfia készítése ekkor már folyt Hekler Antal vezetésével, Szmrecsányi Miklós, Kapossy János és Fleischer Gyula valamint Bruno Reiffen­ stein bécsi fotográfus részvételével. Tehát az, amit lehetô­ség­ként és feladatként meghatározott, már a remélt megvalósulás felé haladt. E munka „hozadékai” voltak Szmre­ csányi 1924-tôl megjelent írásai, amelyek megszületésében bizonyosan nem kis sze-

331

repe volt a naprakész szakirodalmi tájékozottsággal rendel­kezô Kapossynak. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy Szmre­csányi már nem volt fiatalember, s mint maga írta 1932. október 7-én Szônyi Ottónak: „Sajnos, az utóbbi idôben sokat betegeskedtem s nem vagyok már nagyon mobilis. Ezért utazgatásokra, üléseken való részvételre nem igen vállalkozhatom.57) Szmrecsányi összegyûjtött tanulmányait komoly szakmai elismerés övezte, a teljesítmény nagyságának megfelelôen értékelte Aggházy Mária, Kalmár János, Ybl Ervin és Mihályi Ernô is.58 Csak egy disszonáns hang volt: Voit Pálé. Ô nem annyira Szmrecsányi írásait, hanem a sajtó alá rendezô munkáját illette kicsinyes megjegyzésekkel. De túl ment egy határon, mert amikor épp saját publikációjának egy adatát kérte számon a sajtó alá rendezôn, azt rosszul és pontatlanul adta meg, amit Kapossy viszontválaszában – mert nagyvonalúan csak erre az egy megjegyzésre reflektált – elegánsan a bíráló fejére is olvasott.59 Voit Pál több alkalommal is írt a templomról és tervezô mesterérôl, többnyire kisebb-nagyobb terjedelemben ugyanazt, szószerinti szövegátemelésekkel. Érdeklôdését erôs személyes kötödés is motiválta, hiszen az egri születésû mûvészettörténésznek ez volt „talán legkedvesebb egri épülete”.60 Voit elvetette Szmrecsányi véleményét és bonyolult stíluskritikai levezetés alapján a rangos Kilian Ignaz Dientzenhofert jelölte meg tervezômesterként.61 Ezt a megállapítást a késôbbi szakirodalom el is fogadta meg nem is, vagy teljesen figyelmen hagyta. A mester-kérdés azonban egy tanulmányban ismét revízió alá került. Szerzôje az alábbi tömör, de sokatmondó megálla­ pítással zárta írását: „Az egri minorita templom tervezôjének kérdése továbbra is hipotetikus, de ez a hipotézis – úgy érezzük – biztosabb talajon áll, mint Voité. Az ô látványos gondolatmenete nem igazolódott be, s a kutatásnak vissza kell térnie Matthias Gerlhez, aki ugyan nem tartozott az egyetemes építészet élvonalába, mint Dientzen­ hofer, de nagyobb valószínûséggel készítette a templom terveit.”62 E sorokat Kelényi György, Györffy Katalin évfolyamtársa – a másik ünnepelt – írta. Isten éltesse Ôket.

332

Jegyzetek 1. Arany János: Vojtina levelei öccséhez. 2. A magyar mûemlékvédelem korszakai. Tanulmányok. [megjelent „A magyar mûemlékvédelem esô évszázada 1846–1949” kiállítás alkalmából]. Szerk. Haris Andrea, Bardoly István. Budapest, 1996. (Mûvészettörténet – mûemlékvédelem, 9.) 3. A magyarországi Mûemlékek Ideigl. Bizottsága által hazai mûemlékek rajzaiból rendezett kiállítás kalauza. Budapest, 1880. 4. Ld. pl.: Farbaky Péter írásait: Acta Historiae Artium, 38. 1996 233–247.; Mûemlékvédelem, 40. 1996. 221–225. 5. G. Györffy Katalin: Oltárt kromofággal. A mû­ emlékvédelem elsôsorban kulturális feladat, nem a hatékonyság minôsíti. Magyar Nemzet, 2012. november 24. 33.; Granasztóiné Györffy Katalin: Szellemi örökségünk, a magyar mûemlék­védelem. Magyar Szemle, 22, 2013, 3/4. 80–92. 6. Granasztóiné Györffy Katalin: A Mûemlékek Országos Bizottságának tevékenysége a trianoni békekötés után (1920–1934). A magyar mûemlék­ védelem korszakai 1996. i. m. 145–169. 7. Gyergyai Albert: Riedl-órák. Kortársak nagy írókról. Szerk. Lukácsy Sándor. Budapest, 1956. 301. 8. Forster Központ, Tudományos Irattár, MOB iratok 1932/495. [továbbiakban: MOB] 9. MOB 1929/493. 10. MOB 1930/231., 497. – Az 1934. évi VIII. tc. a Magyar Nemzeti Múzeumról 11. Granasztóiné 1996. i. m. 145–169. 12. Szmrecsányi Miklós: Eger és környéke részletes kalauza. Budapest, 1925. 38.; G. Györffy Katalin: Eger, Minorita templom. Budapest, 1985. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára, 216.) 13. MOB 1909/295. 1909. április 3. Az irat felzetén: „Hatalmas méretû, érdekes kiképzésû barokk templom!” Éber. 14. MOB 1909/347. 15. MOB 1910/401. 16. 1911/742. [iktatókönyv] 17. 1914/156., 228. Lux Kálmán elôzetes költség­ vetése,amely kiterjed a fedélszék, az alapfalak, lábazatok, homlokzat javítására, kôfaragó munkákra és a templom belsejének helyreállítására, „bemeszelt falfestmények” kijavítására „építô, állványozó festô és festômûvészi munka betudásával”. Ez utóbbi tétel 60.000 K-val, míg a többi összesen 117.166 K-val szerepel. A felmérés: Forster Központ, Tervtár, ltsz.: 1269, 1271, 17078. 18. MOB 1921/198., 195. 19. MOB 1921/240. 20. MOB 1922/132. A MOB 1922. március 23-i rendes ülése. Csányi Károly jelenti, hogy a vihar a templom bádog-tetejét letépte és ezért beázik. „A te­tô­ szerkezetnek a kereszthajóban elkorhadt gerendái ugyancsak kiváltandóak lennének. A kupolán repedések vannak, de pillanatnyilag veszély nincs s ezért itt nem szükséges egyelôre a beavatkozás”

A Bizottság Csányi jelentését s az ügy elintézését a Végrehajtó Bizottsághoz utalta. MOB 1922/140. A MOB Végrehajtó Bizottsága 1922. március 30-i ülése. A templom alaprajza kiadatik Csányinak, hogy „a helyreállítás költségvetését minél sürgô­ sebben” megállapítsa és a VB elé terjessze. 21. MOB 1922/135. 22. MOB 1922/194. 23. MOB 1922/203. 24. MOB 1922/194. 25. MOB 1922/387. 26. A felújított tetô remekül látható az Úrilány szobát keres c. film az egri várban játszódó jelenetén. Rendezte: Balogh Béla. 1937. 27. MOB 1933/313. – MOB 1923. április 12-i ülése. 28. MOB VB 1923. június 14-i ülése MOB 1923/257., 1933/313. 29. MOB 1923/370. 30. MOB 1923/313. 1923. augusztus 23. 31. Kelemen Éva: Eger nevezetes egyházi mûemlék­ épületeit alkotó és díszítô kôzetek földtani kapcsolatai. Archivum, 13. 1994. 132–133. és 10–12. ábra. 32. MOB 1923/336. 33. MOB 1923/415. 34. MOB 1925/45.; A földrengésrôl, illetve a minorita templom „romladozó állapotáról” és a homlokzat összeomlásának veszélyérôl Szmrecsányi is írt 1925-ben: Szmrecsányi 1925. i. m. 2., 38. 35. MOB 1925/95., 190. 36. MOB 1926/186. [iktatókönyv] 1926. június 4. 37. MOB 1926/217. 38. MOB 1926/294. 39. MOB 1926/299, 300. Ld. még: A városi tanács lezáratta a Minorita-templom fôbejáratát. Egri Népújság, 1926. augusztus 6. 1–2. 40. MOB 1928/22 41. MOB 1928/161 42. MOB 1928/25.: A MOB 1928. június 26-án megküldi Wälder Gyulának az április 19-én tartott rendes ülés határozatát; 1933/313. 43. MOB 1928/327. 44. MOB 1928/484. A külsô szerkezeti munkák a rendelkezésre álló 183.000 P összeget teljesen felemésztették 45. MOB 1929/4. [iktatókönyv], 170. Wälder a MOB Végrehajtó Bizottsága 1929. május 25-i ülésén jelentést tett a freskók restaurálásáról; Szmrecsányi Miklós: A minoriták egri temploma (1758–1773). In: Szmrecsányi Miklós: Eger mûvészetérôl. Sajtó alá rend. Kapossy János. Budapest, 1937. 203.: 71. jegyzet. 46. erkölcsi tisztaság, szeplôtelenség, szûziesség 47. Forster Központ, Tudományos Irattár, ltsz.: K 1753/11. 48. MOB 1929/104. [iktatókönyv] – Uy Károly statikai tervei: Forster Központ, Tervtár. ltsz.: 1273– 1278.; 1932/497.

49. MOB 1937/409. 50. MOB 1940/339. 51. Kiss Péter: A magyarországi egyházi mûemlék­ védelem történetéhez XI. Pius pápa rendeletétôl Szmrecsányi Miklósig. Ki volt Szmrecsányi Miklós? Egyházi Építészet, 4, 1994, 1. 10–11. 52. Szmrecsányi Miklós: A Minoriták egri temploma. Egri Népújság, 1923. április 22.; Szmrecsányi 1925. i. m. 38. – Érdekes tény, hogy amikor majd tíz évvel késôbb Szmrecsányi Gerl-ben találja meg az épület tervezôjét, Hekler Antal pont ennek az érvelésnek visszájára fordításával nem fogadja el: „Olyan közepes tehetségû mester, aminô az Egerben is foglalkoztatott Mathias Gerl volt […] aligha jöhet számba.” Hekler Antal: A magyar mûvészet története. Budapest, 1934. 147–148. 53. Szmrecsányi Miklós: Gróf Barkóczy Ferenc egri püspök (1745–1761), a barokk-rokokó korszak mecénása. Magyar Mûvészet, 8. 1932. 250–252.; Szmrecsányi 1937. i. m. 89–94., 202–203. 54. Szmrecsányi 1932. i. m. 250–252.; Szmrecsányi 1937. i. m. 202–203.: 67. jegyzet. 55. Szmrecsányi 1932. i. m. 250–252.; Szmrecsányi 1937. i. m. 88–94., 202–203. 56. Kapossy János. Napkelet, 3, 1925, 4. 377–378. – Kapossy hagyatékában megtalálható Szmrecsányi könyvének levonata, Kapossy gondos korrektúrájával, illetve a függelékben közölt levéltári források. Forster Központ, Tudományos Irattár, ltsz.: 1952. 57. Forster Központ, Tudományos Irattár, ltsz.: K 1753/12. 58. Aggházy Mária. Katholikus Szemle, 50. 1936. 741–742.; K. J. [Kalmár János]. Magyar Ipar­ mûvészet, 39. 1937. 111–112.; Mihályi Ernô. Pannonhalmi Szemle, 12, 1937, 5. 382–383.; Ybl Ervin. Budapesti Szemle, 65. évf. 247. köt. No 720. 1937. 240–243. 59. Voit Pál. Magyar Mûvészet, 13. 1937. 295–296. – Kapossy viszontválasza, uo.: 360. 60. Voit Krisztina: Édesapámról, Voit Pálról. Magyar Mûemlékvédelem, 11. 2002. 112. Végrendelete értelmében itt temették el 1988. május 1-én. 61. Voit Pál: Az egri minorita templom. Budapest, 1965. (Helyreállított mûemlékeink, 12.); Voit, Pál: Der Kusnstgeschichtliche Ursprung der Minoriten­ kirche in Eger. Zum Lebenswerk Kilian Ignaz Dientzenhofer. Acta Historiae Artium, 11. 1965. 133–208.; Voit Pál: Az egri minorita templom. Budapest, 1971. (Mûemlékeink); Magyarország mû­ emléki topográfiája VIII. Heves megye mûem­lé­kei II. Szerk. Dercsényi Dezsô, Voit Pál. Budapest, 1972.. 234–256. 62. Kelényi György: Az egri minorita templom épí­ tészérôl. Ars Hungarica, 34, 2006, 1/2. 29–38. – az idézet: 38.

333

MEGEMLÉKEZÉSEK – A MÚLTBÓL A JELENNEK

Kétszáz éve született Henszlmann Imre és száz évvel ezelôtt Borsos Béla, a magyar mûemlékvédelem és mûvészettörténet-írás kiemelkedô személyiségei. Henszlmann munkássága elôtt október közepétôl kiállítás tiszteleg a Magyar Tudományos Akadémia Képtárában, míg Borsos Béla munkásságát egész napos konferencia méltatta nemrég az Iparmûvészeti Múzeumban. Az évforduló alkalmából folyóiratunk Henszlmann Imrére egy kiadatlan írásának közreadásával, illetve Petrovics Elek egy elfeledett emlékbeszédének újra közlésével emlékezik. Petrovics eredetileg a Kisfaludy Társaságban felolvasott megemlékezése annak idején megjelent a Budapesti Szemlében (66. évf. 248. köt. No. 724. 1938. 366–368.), de a Gyulai Pál alapította folyóiratról köztudott volt – ahogy 1918-ban Hatvany Lajos írta – hogy „még a

tudós könyvtár látogatói sem vágták fel”. Borsos Béláról Pusztai László, a barát és munkatárs, eredeti címe szerint: Borsos Béla 70 éves c. írását közöljük, amely 1986-ban készült a Magyar Mûemlékvédelem X. kötete számára, abban a reményben, hogy az hamarosan követni fogja az 1984-ben megjelent IX. kötetet. Nem így lett, mert az a kötet csak három évvel Borsos Béla halála után, 1994-ben jelent meg. Pusztai László írása – több más, a Magyar Mûemlékvédelem számára készült kiadatlan kézirattal együtt – Horler Miklós hagyatékából került a Forster Központ Tudományos Irattárba, ltsz.: 1907/27. Egy pillanatra hajtsuk le és hajtsuk meg elôttük fejünket. (Szerk.)

Henszlmann Imre kiadatlan jelentése a Honi mûemlékeink hivatalos osztályozása c. TANULMÁNYÁRÓL Henszlmann Imre 1885–1887 között tette közzé az Archaeologiai Értesítô hasábjain a Hivatalos mûemlékeink osztályozása címû összeállítását nyolc folytatásban és igen különbözô terjedelemben.1 Dolgozatában kísérletet tett arra, hogy az általa ismert mûemlékeket értékeik alapján kategorizálja. Aki valaha használta ezt az írást, annak feltûnhetett, hogy Henszlmann semmilyen elôszót vagy bevezetôt nem közölt írása elején, amelyben megindokolta volna a kategorizált emlékanyag összetételét, nagyságát és az osztályba sorolás szempontjait. Pedig készített valamiféle „elôszót” avagy jelentést, de annak közlése utóbb elmaradt. Az 1872-ben létrehozott, majd 1881-ben törvényileg is megerôsített Mûemlékek Országos Bizottsága egyik legfontosabb feladata az ország mûemlékeinek számba vétele, ­leírása volt. Ezt a nagy munkát részben önkéntes közremûködôk segítségével szerette

334

volna a MOB elvégezni. Az 1873-ban kiküldött, személyre szóló felhívások eredménytelenségének tényét 1874. április 4-én kénytelen volt megállapítani a Bizottság, mert az összesí­té­sekbôl kiderült, hogy csak 49-en válaszoltak (abból is sokan nemlegesen), 79-en azonban egyáltalán nem. A nem válaszolóknak újabb felszólítást küldtek, de erre csak 14-en reagáltak.2 Ez az út tehát csak részben volt járható, s bár Geduly Ferenc összeállított – elsôsorban a szakirodalom alapján – egy jegyzéket, errôl összeállítója megállapította, hogy „az emlékek több mint fele csak név szerint ismeretes”, s ezért „nem tartja idô­ szerûnek a lista megjelentetését.” Ezért javasolta a MOB 1874. december 10-i ülésén Hegedüs Candid Lajos min. tanácsos, „miszerint hazánk mû­emlékeirôl tüzetesebb tudomás nyerhetése céljából szükségesnek látja a több szakférfi kiküldését a bizottság részérôl, kik a még eléggé nem ismert vidé-

keket bejárva, ezeknek mûemlékeirôl tegyenek jelentést. Az indítvány egyhangúlag elfogadtatván Henszl­mann Imre, Rómer Flóris, Schulek Frigyes és Steindl Imre neveztettek ki albizottsági tagoknak oly célból, hogy ha majd Geduly Ferenc a lajstrom még hiányzó részét kiegészítette, jelöljék ki a legelôször beutazandó vidékeket, és az oda küldendô szakférfiakat, végre készítsenek azok számára utasítást, hogy ez úton a bizottság egy­ öntetû munkát nyerhessen.”3 A körülmények azonban csak kisebb utazásokat, s utóbb csak Könyöky József és Myskovszky Viktor rendszeres foglalkoztatását tették lehetôvé. (Súlyos érvágást jelentett ebbôl a szempontból Rómer Flóris nagyváradra költözése, illetve megromlott kapcsolata Henszlmannal, mert mindmáig ô az a magyar mûvészettörténész, aki a legnagyobb terepismerettel rendelkezett.) Az ország területének nagyobb része lényegében „ismeretlen” volt és maradt a MOB számára. A jegyzék elkészítése azonban egyre elodázhatatlanabbá vált, s a MOB 1882. június 10-én tartott ülésén „szóba jövén azon hazai emlékek lajstromozása, illetôleg kijelölése, melyek vagy mûépítészetileg, vagy történelmi jellemök miatt a fenntartásra méltónak ajánlkoznak – ezen kijelölés minôségök, hollétök és birtokosaik megnevezésével” Henszlmann Imre elôadót bízták meg.4 Henszlmann szeptember 10-én jelentette, hogy „A mûemlékek lajstromozását Abaúj vármegye 48 emléke lajstromozásával kísérletképpen megkezdvén, azokat és mû- és történelmi becsük iránti észrevételeit beadja.” Bírálatával Schulek Frigyest és Steindl Imrét bízták meg,5 végül is csak Steindl jelentése készült el, az is két év elteltével. Írása nem maradt fenn, de fogalmat alkothatunk tartalmáról a MOB 1884. május 20-án tartott ülése nyomán Trefort Ágoston miniszternek írt felterjesztésbôl: „[Steindl Imre] odanyilatkozik, hogy a mûemlékek lajstromozása – az adatok hiányosságánál fogva – még idô elôtti s csaknem lehetetlen egyrészt azért, mert még sok emlék vár a felvételre, másrészt azért is, mert számos emlékünk felületesen és így a célnak nem megfelelôen van felvéve; ez oknál fogva egy vagy két kiképzett építészeti rajzolónak meghatározott évi fizetéssel le­ endô alkalmazását hozza javaslatba, kiknek feladata lenne a hiányosan- vagy még fel nem vett mûemlékeket pontosan lerajzolni, az ezekre vonatkozó adatokat össze­gyûj­teni s

a kisebb restaurationális terveket elkészíteni s egyúttal javasolja, hogy ezeknek fizetése a Magy. Tudományos Akadémia Arch. Bizottságának kiadványaira a mû­em­lé­kek csekély dotációjából engedélyezett – de ezentúl ­megvonandó 5000 Ft-ból lenne fedezendô. A  bizottság ezen javaslatokhoz mindenben hozzájárulván, az alkalmazandó rajzolók mû­ ködésére nézve még azt is fölhozandónak véli, hogy ezeknek kötelessége lenne egyszersmind mûemlékeink megkezdett, de költség hiányában félbeszakított sokszorosítása céljából megkívántató rajzokat is elkészíteni, mert a bizottság azon meg­gyô­zô­désben van, hogy az építészet és kultúra iránti nemesebb érzéket, úgy amint ez a kultúrában elôhaladott nemzeteknél történt – hazánkban is csak azon esetben lehet felkelteni, ha hazai kiválóbb mûemlékeink rajzai közkézen fognak forogni. Midôn mindezeket van szerencsénk Méltóságod elôtt tisztelettel elôadni, egyúttal bátrak vagyunk Excellenciádhoz azon alázatos kérelemmel járulni, miszerint Steindl Imre tanár jelentésében elô­adott javaslatot kegyesen fontolóra venni, s ez ügyben bölcs belátása szerint intézkedni méltóztassék.”6 Válasz azonban nem érkezett. Az említett ülésen azonban még történt valami: ugyanis „Forster Gyula megjegyzi, hogy készletünk mostani állapotában is lehetne a mûemlékek osztályozásához fogni; mire elôadó kijelenti, hogy amennyire ezt jelen készletünk megengedi és az általa megírt többrendbeli könyvek nyomán kész, ilyen, hanem egyelôre is hiányosnak és hézagosnak kijelentett munkát a b. ôszi rendes ülésén bemutatni.” Henszlmann a MOB 1884. október 18-án tartott ülésén, amelyen Zichy Jenô elnöklete alatt jelen voltak: Forster Gyula, Geduly Ferenc, Havas Sándor, Henszlmann Imre, Schulek Frigyes, Torma Károly – „bemutatja mûemlékeink osztályozása ügyében tett kísérletét, megjegyezvén, hogy a munka az adatok hiányossága miatt csak is elôleges vázlatnak tekin­tendô” – mindamellett a bizottság a munkát kinyomatandónak találta, de külön kiadványként történô publikálását nem tartja szükségesnek.7 Henszlmann összeállítása a MOB rajzés fényképgyûjteménye, irattára, a szakirodalom és természetesen személyes tapasztalatai alapján készült, s több mint 570 mû­­emlék óhatatlanul szubjektív „osztályozását” végezte el. Bár a teljes kézirat az

335

1884/55. aktában található, a megjelenés évekig tartó elhúzódása és a folytatások rövid terjedelme azt jelzi, hogy Henszlmann nehezen boldogult a rendelkezésére álló anyaggal. „Hôsies erôfeszítés”8 volt és egyben kudarc is, de nem annyira Henszlmanné, inkább a MOB elé állított feladat megvalósításához szükséges eszközöket, többszöri kérése ellenére sem biztosító felsôbb állami apparátus kudarca. „Ily lajstromozáshoz másutt is sok év kellett, annál inkább nálunk, részint mivel emlékeink kevésbé ismeretesek, részint mivel kevesebb nálunk a szakértô is, azok szaporítására pedig évek kívántatnak. Ars longa vita brevis.”9 – írta Henszlmann 1874-ben. Ma már látjuk, hogy milyen igaza volt. Az elsô hivatalos mûemlékjegyzék, egy lényegesen kisebb területû Magyarország elsô hivatalos mûemlékjegyzéke, csak 1960-ban jelent meg, de a mai napig is csak részben rendelkezünk az egész országot lefedô egységes szempontú jegyzékkel, és olyantól még nagyon távol vagyunk, amely az ország teljes vagy viszonylag teljes, megôrzésre avagy fenntartásra méltó építészeti/mû­em­ léki/történelmi értékeit tartalmazná. De végül is: Ars longa vita brevis! Bardoly István

körülményeink megengedik; azonban megjegyzem, hogy ezen körülmények sehogy sem kedvezôk és hogy míg a francia bizottság, mely már félszázad óta létezik és mely szakértô munkatársait százanként számítja, míg mi alig olvashatunk tizenként, mondom, hogy még a francia bizottság, dacára ezen kedvezô körülményeinek, mindeddig az emlékek osztályozását keresztül nem vitte, mert erre nézve, hogy ez a tudomány igényeinek teljesen megfeleljen, magának az emlékek egymásközti viszonyuk ismeretének, chronologiai meghatározásuknak stb. tovább haladnia kell. Mi már saját emlékeink ismeretét illeti, ismerjük ugyan hazánk kiváló templomait, és alig hihetô, hogy valamelyike figyelmünket kikerülte volna, de nem ismerjük kellôleg a várakat és a kisebb építmények azon nagy zömét, melyet jobb vagy rosszabb korban a középkor ránk hagyott. És ezen ismeret mégis elkerülhetlen szükséges valamint a mûvészeti és technikai csoportosításhoz és lajstromozásához, úgy hazánk hajdani culturális fejlôdésének részletezéséhez. És hogy itt egyebet ne érintsek utalhatok az Alföldre és a Magyarország és Erdély közti hegyes vidékre, mely utóbbiban legújabban sok, eddig teljesen ismeretlen apróbb templom, vagy templom részletrôl nyertem elôleges tudósítást. Ily alig kedvezô körülmények közt a kimondott óhajnak legfelebb az elsô és szerény és másodrendû emléknek, egyelôre csak is templomnak osztályozásával vagyok képes némileg biztosabban megfelelhetni, mit a következôkben földtani rendben megteszek. A legtöbb másodrendûeknél és éppen a harmadrendûeknél gyengének kell mondani kísérletemet, melyhez csakhogy a kinyilatkoztatott óhajnak eleget tehessek, csekély sikert remélve fogok.

Függelék Henszlmann Imre jelentése a Honi mû­emlékeink hivatalos osztályozása c. összeállításáról Forster Központ, Tudományos Irattár, MOB iratok, 1884/55. A t. bizottság f. é. márc. hó 20 kán tartott rendes ülésében Forster Gyula b. t. a hazai mûemlékek osztályozását hozta indítványba. Éppen ekkor Steindl Imre b. t. indítványozta, hogy az addig a m. tudom. akademia régészeti kiadványaira a bizottság budget­jébôl engedélyezett 5000 ft ezentúl két szakértô építész által folytonos utazási és felvételi költségekre fordíttassék, hogy ezen szakértô építész az emlékeket nem csak történelmi, régészeti és mûemléki, hanem a fenntartásuk szükséges restauratió tekintetében is vizsgálja, illetôleg tatarozási költségvetést is készítsen. Ily folytonos és az egész országra szakaszonként elterjedô vizsgálat képezné a magyar mûemlékek lajstromozásának alapját, melyre azután azok osztályozásához is lehetne fogni. Ámbár a bizottság ezen pártolólag felterjesztett indítvány[á]ra ez idô szerint semmi elhatározás még nem érkezett: mégis kötelességemnek tartom a fent idézett óhajnak annyiban megfelelni, mennyiben ezt jelen

336

Jegyzetek 1. Archaeologiai Értesítô, Úf. 5. 1885.: XVI–XXIII., XXVII–XXX., XXXVI–XL.; Úf. 6. 1886.: 114– 117., 335–337.; Úf. 7. 1887.: 263–267., 349–351.; Úf. 8. 1888.: 133–139. 2. Forster Központ, Tudományos Irattár, MOB iratok, 1873/52., 53., 83.; 1875/1. [Továbbiakban: MOB] 3. MOB 1874/136. Ld. még: Bardoly, István – Lôvei, Pál: The First Steps for Listing Monuments in Hungary. The Nineteenth-Century Process of „Musealization in Hungary and Europe. Ed. by Ernô Marosi, Gábor Klaniczay. Budapest, 2006. 249–258. 4. MOB 1882/38. 5. MOB 1882/70. 6. MOB 1884/30. 1884. május 23. 7. MOB 1884/55., 60. 8. Horler Miklós: Az intézményes mûemlékvédelem kezdetei Magyarországon (1872–1922). A magyar mûemlékvédelem korszakai. Tanulmányok. Szerk. Haris Andrea, Bardoly István. Budapest, 1996. 115. 9. MOB 1875/1.

Petrovics Elek

EMLÉKEZÉS HENSZLMANN IMRÉRÔL. GYULAI-SERLEGBESZÉD A KISFALUDY-TÁRSASÁG ÜNNEPI LAKOMÁJÁN Az idén lesz ötven éve, hogy Henszlmann Imre meghalt, s nekem jutott az a feladat, hogy megpróbáljam ôt feltámasztani az emlékezés bûvös erejével. Az ilyen élesztési kísérlet néha balul üt ki, s bármennyire erôl­ ködünk is, nem tudunk megállapítani mást, mint azt, hogy akirôl szó van, az valóban meghalt. Henszlmann esete nem tartozik ezek közé. Benne van még élet. Nem is kell sokáig költögetni – csak szólnunk kell hozzá s máris talpra áll. Életében és írásaiban nem egy olyan problémára bukkanunk, amely a jelenbe nyúlik át. Már származása is idôszerû kérdést vet fel, hiszen Henszlmann a magyarországi németségbôl került ki. Mindjárt hozzátehetjük, hogy a kérdésre, melyet születésével vetett fel, életével adta meg a választ, hos�szú és munkás életével, melyet egészen a magyar közmûvelôdés ügyének szentelt. Sokat és sokfélét dolgozott: alapvetô munkákban ismertette Kassa városának ónémet stílû templomait, ókeresztény, román és átmeneti kori építészeti emlékeinket, a pécsi székesegyházat, Lôcse templomait és egyéb régiségeit, kisebb mûvészeti emlékeink százait, s fenntartásukért többet izgatott, feldolgozásuk körül többet fáradt, mint bárki. Újra meg újra tanulmány tárgyává tette a csúcsíves építészet történetét és sajátságait, a régi építészetben használatos arányokról francia nyelven tett egy fontos munkát közzé. Kalocsán és Székesfehérvárott ásatásokat végeztetett és eredményükrôl tüzetes monográfiákban adott számot. Több ízben fejtette ki általános mûvészetbölcseleti elveit, elôször ifjan, 1841-ben közzétett Párhuzamában, majd A hellén tragédiáról szóló tanulmányában s végül A képzômûvészetek fejlôdése címû dolgozatában, mely utolsó nagyobb munkája volt és amelyben ifjúkori eszméit tisztultabban és rendszeresebben foglalta össze. Regény- és drámabíráló volt, foglalkozott a magyar népmesék kérdésével és elôször kísérelte meg összehasonlításukat más népek meséivel. Ha még hozzáteszem, hogy a mûvészettörténetrôl tartott egyetemi elôadásai hét vaskos kötetet tesznek ki, talán

némi fogalmat adtam munkásságának ki­ter­ jedésérôl. Szorgalma, alapossága és rendszerezô hajlama német ôseire emlékeztet, de amit írt és ahogyan érzett, az mindig magyar volt. Legfontosabb munkáinak tárgyát is a magyar mûvészet múltjából merítette és velük a magyar régészeti és mûtörténeti irodalmat alapította meg. Érzésvilágának magyarsága azonban leginkább azokból a félig elméleti, félig propaganda ízû irataiból világlik ki, amelyekben a mûvészet elvi kérdéseivel foglalkozik és egyszersmind fejlesztésének irányáról fejti ki nézeteit. Senki sem hirdette olyan hévvel a nemzeti elem fontosságát, senki sem izgatott olyan buzgón azért, hogy nemzeti irányban fejlesszük mûvészetünket, mint Henszlmann. A nemzetiség sugalló erejét a vallásé mellé állítja és szenvedélyesen buzdít arra, hogy tanuljuk meg a régi mesterektôl, hogyan lehet a bennünket kör­ nyezô életbôl nemzeti mûvészetet alkotni. Élesen tiltakozik az ellen, hogy olyan kez­ dôk, akik még saját hazájukat sem ismerik alaposan, külföldi akadémiákra menjenek. Eszménye olyan mûvészet volt, mely a ha-

337

zai talajban és életben gyökerezik és a mû­ vésszel mintegy eggyé olvadt környezetbôl nôtt ki. „Ha halhatatlan éveket akarunk élni a jövô idôk emlékezetében, teremtsünk nemzeti saját mûvészetet” – írja Párhuzamában. Kell-e több bizonyság arra, hogy Henszl­ mann, ha ereiben német vér folyt is, men�nyire magyar volt érzésvilágában? Csak a kép teljessége kedvéért említem, hogy magyarságáért a forradalom után öt hónapig rabságot is viselt. A képzômûvészet világában olyanforma jelenség volt ô, mint az irodalomban Toldy Ferenc, akinek német volt az anyanyelve, akit elôbb Schedelnek hívtak és aki megalapítója lett a magyar irodalomtörténetnek. Más tekintetben is rokona volt Henszl­ mann Toldy Ferencnek. Mûködése éppen úgy a múlt és a jelen között oszlott meg, mint a Toldyé. Éppen olyan szorgalommal búvárolta a múltnak mûvészeti emlékeit, mint Toldy az irodaloméit, s másfelôl éppen olyan frissen és erélyesen vett részt a jelen küzdelmeiben. Megbecsülte a hagyományt és a múlt nagy alkotásait, de egyszersmind bátran és határozottan hirdetett olyan esztétikai elveket, amelyek a maguk korában modernek voltak és új eszmények felé törtek utat. A klasszicizmus várát ostromolta és a romanticizmusnak volt irodalmi zászlótartója. A szép elvont képlete helyébe az eleven, a jellemzetes és célirányos fogalmát állította, az eszményivel szemben az egyéni és nemzeti jogaiért harcolt. S mindezt annyi elevenséggel, szellemmel és ötlettel, az áttekintésnek olyan szélességével és a mûvelt­ ségnek olyan mélységével, hogy írásai ma is, majdnem száz év múltán, minden ízükben élnek és érdekelnek. Nem ô az oka, ha akkori mûvészeink alkotásaiban csak gyér nyomait találjuk azoknak a romantikus és nemzeti eszményeknek,

338

melyeket hirdetett, s hogy ô, az irodalom és elmélet embere, sokkal elôtte járt a gyakorlat munkásainak. Ebben különbözik sorsa a Toldyétól. Toldy nagy írókhoz szegôdhetett és egy Vörösmarty költészetébôl vonhatta le esztétikai elveit. Henszlmann mintegy a levegôben harcolt és nem volt része abban az örömben, hogy kiváló alkotásokban lássa megtestesítve eszményeit. Az irodalom nagyjaihoz fogható nagy mûvészeink csak késôbb léptek fel, jóval túl a század derekán, mikor már megint más eszmények kerekedtek felül és Henszlmann a napi mûvészeti élettôl mindinkább visszavonult. * Amit az alkalom megengedett, az csak néhány odavetett jellemvonás, de talán ebbôl az elnagyolt képbôl is kiderül annyi, hogy olyan férfiúról van szó, aki egyaránt kitûnô volt tudósnak, embernek és magyarnak. Életével és mûködésével, azzal, hogy német vérével a magyar mûvészettörténet úttörôje és a nemzeti mûvészet eszméjének harcosa lett, meggyôzôen példázza az erkölcsi légkör áthasonító erejét és hirdeti a szellem szabadságát, a lélek felsôbbségét a vér, a testi tényezôk felett, az isteni elemek diadalát az anyagon és mindazon, ami az embert az állatvilághoz kapcsolja. Azzal pedig, ahogyan a múlt alapos kutatását összekötötte saját kora eszméinek hirdetésével és a haladás vágyával, azt az igazságot erôsítette meg, amelyet Beöthy Zsolt úgy fejezett ki, hogy „a jövôt nem szabad megkötnünk a múlttal, hanem annak alapján küzdenünk kell érte.” Hálásan az úttörô munkáért, melyet a magyar mûvészettörténet megalapítása körül végzett és a felemelô tanításért, melyet életével adott – hódolattal és kegyelettel emelem a Gyulai-serleget Henszlmann Imre emlékére.

Pusztai László

BORSOS BÉLA Borsos Béla építészmérnök, mûvészet­tör­té­ nész születésnapi megemlékezésével is megkéstünk kissé, hisz 70 éves születésnapját 1983-ban kellett volna ünnepelnünk. Mindezek ellenére, e sorok írója megtisztelve érzi magát, hogy elsô munkahelyi vezetôjérôl még így késve is, pár sorral megemlékezhet. Úgy gondolom, hogy egy induló pálya meghatározó élménye a munkába állás napja – találkozás a munkahellyel, a leendô kollégákkal – örökké emlékezetes mindenki számára. Ilyen volt az én találkozásom is 1968-ban Borsos Bélával, akkori vezetômmel, s ma már közel húsz év távlatából tudom, hogy ez a találkozás sok mindenben meghatározója lett életemnek, eddigi munkámnak. Ô akkor 54 éves volt, én 24 éves. Tehát éppen 30 év választott el bennünket korban, de csakhamar kiderült, hogy a szakma, a mû­vészet­történet, a muzeológia és a mû­gyûj­tés kérdései, továbbá a számára akkor fô feladatként meghatározott, az Építészeti Múzeum megszervezésével kapcsolatos teen­dôk szinte észrevétlenül szüntették meg ezt a valóságos korkülönbséget. Borsos Béla akkor az Országos Mû­ emléki Felügyelôség (OMF) Gyûjteményi Osztályának vezetôje volt, irányítása alá tartozott a hivatal könyv-, terv-, fotó- és archív irattára, és az akkor nagy reménységekkel elindított Magyar Építészeti Múzeum megszervezése. Sokan azt hitték s talán sokan hiszik ma is, hogy ezek a feladatok, egy nagy múltú intézmény gyûjteményeinek a vezetése csupán csak periférikus részei a mûemlék­ügy­nek. Pedig ez koránt sincs így, akármelyik oldaláról nézzük is a mûemléki helyreállítások folyamatát. Az OMF-nek, mint a hazai kultúra egyik legfontosabb letéteményesének napjainkig való fennmaradásában nem kis, mondhatnánk meghatározó szerepet játszottak a ma már több mint százéves múltra visszatekintô gyûjteményei. A hivatal akkor vezetésének (1965-öt írunk) nagyon jól átgondolt dön­té­ sébôl született meg az az elhatározás, hogy ezt az igen értékes gyûjteményt olyan gond-

dal kell védeni, hogy annak darabjai a ké­ sôbbi korok kutatói számára is fennmaradjanak. De azt is jól ítélték meg, hogyha valamely magyarországi intézmény vállalhatja egy leendô Magyar Építészeti Múzeum gondozását, továbbfejlesztését, az csak az OMF lehet. Ennek a koncepciónak a kimunkálását Borsos Béla végezte el 1967-ben, s 1976-ig vezetôje is volt ennek a gyûj­tési tevékenységnek, melynek eredményeit ma látjuk igazán. De elhallgatnánk a teljes igazságot, ha azt hinnénk, hogy Borsos Béla csak ennyit tett a magyarországi mûem­lék­védelem és építészeti kultúra ügyéért. Mint fiatal építészmérnök, a mûegyetem elvégzése után 1936–1938 között a Csengery építészirodában dolgozott. 1938 tavaszán lépett a Fôváros szolgálatába, feladatai kezdettôl fogva a budapesti mûemlékek helyreállításával és karbantartásával kapcsolatos munkák voltak. 1938–1945 között többszöri katonai szolgálat után 1945-ben Budapesten érte az ostrom és a háború befejezése. Még az év tavaszán jelentkezett a Fôváros XIII. Magas­építési Ügyosztályán, ahol elôbbi munkakörét folytathatta. A fôvárosi mûemlékek helyreállítási munkáival kapcsolatban egyre többet foglalkozott az építészet esztétikai kérdéseivel. Ismereteinek gyarapítása, a jobb tájékozódás érdekében 1945 szeptemberében 32 éves korában beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára, ahol mûvészettörténetet, ókori régészetet (Alföldi András) és egyetemes történetet (Hajnal István) hallgatott. 1948. december 17-én, az egyetem által akkor még adomá-

339

nyozott címmel: „Sub Laurea Almae Matris” („az egyetem babérkoszorújával”), gyûrû adásával avatták doktorrá. Az egyetemen Gerevich Tibor professzor tanítványa volt. 1949-ben került a Budapesti Tervezô Intézetbe (majd Budapesti Városrendezési Intézet), ahol Pogány Frigyes vezetésével szintén a városesztétika, várostörténet és a mûemléki helyreállítások elméleti kidolgozásával, azok gyakorlati alkalmazásával foglalkozott, továbbá Budapest mûemléki kataszterének alapvetô fontosságú felvételi munkáit végezte. Az 1950-es évek nagy átszervezései során az 1952-ben megalakult Budapesti Városépítési Tervezô Irodába (BUVÁTI) helyezték, ahol elôbb a Mû­em­ léki Szakosztály helyettes vezetôje, majd Pogány Frigyes egyetemi tanárrá történt kinevezése után annak vezetôje lett. Ókori régészeti ismeretei alapján Pfannl Egonnal közösen munkálkodik az óbudai Táborvárosi Múzeum építészeti és mûemléki megoldásain 1952-ben. Tízéves szolgálat után a BUVÁTI-ból 1962. augusztus 1-jén került át az OMF-hez, ahol a Csemegi József által vezetett Igazgatási Osztály munkatársa, majd 1964-tôl vezetôje volt. Az OMF belsô átszervezésekor, 1965-ben bízták meg az akkor megalakított Gyûjteményi Osztály vezetésével. Genthon István és Borsos Béla topográfiai kiszálláson 1950 körül

340

Mint említettük, talán ez az a munkakör, de egyben új feladat is, mely Borsos Béla számára a legtesthezállóbb volt az OMF szervezetén belül. A gazdag gyûjtemények jellege, a múlt építômûvészete, mûvé­sze­té­nek története felé történô visszacsatolás le­he­tôségét teremtette meg számára, beleértve az iparmûvészetet is. És Ô élt is ezzel a le­he­tô­séggel. Bár ismert, hogy mûvészet- és építészettörténeti publikációi 1947-tôl jelentek meg, de szûkebb kutatási területe, a magyarországi iparmûvészet történeti és esztétikai kérdéseiben való elmélyültebb kutatásai és publikációi 1962-tôl eredeztethetôk. Ezek, elsôsorban a magyarországi üveg­ mû­vesség és mûgyûjtés történetével kapcsolatos munkái komoly szakmai teljesítmények voltak. Legközvetlenebb munkatársai, akik tanítványainak is valljuk magunkat, Kelényi György és jómagam, soha el nem felejthetô élményként emlékezünk arra a pillanatra, amikor 1974-ben A magyar üvegmûvesség c. könyvének megjelenését könnybe lábadt szemmel adta tudomásunkra. A könyv nem csak méltó igazolása volt eddig munkásságának, de széleskörû hazai és nemzetközi elismerést is hozott számára. Ennek a sikernek gyökerei azonban sokkal mélyebbre vezethetôk vissza! Borsos Béla szakmai tudását már az 1950-es években olyan kiemelkedô tudósok is megbecsülték, mint Fülep Lajos, aki 1953ban meghívta az ELTE Mûvészet­történet Tanszékére iparmûvészet-történeti elô­adó­ nak. Ugyanez a megtiszteltetés érte 1957ben, amikor Csányi Károly halála után a Budapesti Mûszaki Egyetem Építészettörténeti Tanszékére az elhunyt professzor legjobb tanítványát, Borsos Bélát hívták meg elô­adó­ nak. Elôadásainak témája az építészet és iparmûvészet kapcsolata volt. A szakmai közmegegyezés mindig kiválasztja azokat az egyéniségeket, akik alapos és széleskörû tudásukkal letéteményesei a hazai kultúra emlékeinek. Ezért is jelölték 1960-ban elôadónak az Iparmûvészeti Fô­iskolán. Azóta a három felsôfokú intéz­mény­bôl több száz szakember került ki, akik magukkal vitték azt a tudásanyagot, amit Borsos Bélától kaptak. De magunkkal visszük mi is, akik a munkahelyén váltunk tanítványaivá és tisztelôivé. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha leírom, hogy voltak az OMF-ben olyanok, akik szerették, de persze voltak olyanok is, akik

nem. Szerették azok, akik a közelébe kerülhettek, akik érezhették azt a varázst, melyet ô tudott adni a bölcseleti tudományok szerteágazó, bonyolult rendszerében, lett légyen az történelem, irodalom, kép­zô­mûvészet a világra kiterjeszthetô ismeretanyaga. Poli­ hisztor-szerû egyéniség, aki tudta azt, amit mások nem, vagy csak nehezen tudhatnak meg, de nem tudta, vagy nem érdekelte az, amit mások tudnak. Ez az a kettôsség, amit szakmailag pozitívumként, de negatívumként is el kell mondani Borsos Béláról. Ô mindenkor szuverén egyéniség volt és maradt, akihez közel férkôzni éppolyan nehéz, mint bírálójaként fellépni. Mint ember, tanár, munkahelyi vezetô, egészen más világot nyitott meg azok számára, akik a közelébe kerülhettünk, akiket elfogadott. Ebben a közösségben a titkárnôtôl a szakmai munkát végzôkig, alapjában egyenlôség volt. A megemlékezés nem lehet teljes a hivatalon belüli mûemléki tevékenységének kiemelése nélkül. Tevékeny résztvevôje volt a Pogány Frigyes szerkesztésében 1955-ben megjelent Budapest mûemlékei I. kötetének, melyben a szerkesztôvel közösen írt tanulmány (Buda városképének kialakulása) mellett elsôként tett kísérletet a budai egyházak és több magángyûjtemény ipar­mû­vé­szeti anyagának szakszerû leírására, melyek azóta is példaképül szolgálnak a hasonló jellegû topográfiai leírásokhoz. 1959-ben Sódor Alajossal és Zádor Mihállyal közös könyvet jelentettek meg Budapest építészettörténete, városképe és mûemlékei címmel, melyben Borsos Béla a Budapest városképe c. fejezet szerzôjeként a város kialakulásának esztétikai mozzanatait foglalta össze. A topográfiai feladatok mellett kötelességének tartotta – már beosztásánál fogva is – az OMF jogelôdjének, a Mûemlékek Országos Bizottsága, illetve a gyûjtemények kialakulása történetének feldolgozását a ­hivatalszervezet átalakulásainak keretébe ágyazva. Ebben a témában három tanulmánya jelent meg, melyek minden szakember számára, akik a késôb­bi­ ek­ben e témakörben fognak kutatni, az alap­ vetô kiindulást jelentik. Tudományos munkája kivirágzó törzsének azonban nem csupán mûemléki hajtása emelte ôt nemzetközileg is elismert szakemberré. Bár mûemléki témákról többször tartott elôadásokat Drezdában, Erfurtban, Berlinben

3. kép Rados Jenô, Szabó János és Borsos Béla 1970 körül – nagy megtiszteltetés érte akkor, amikor meghívást kapott Angliába, ahol a Victoria and Albert Museum, illetve több neves ma­ gán­gyûjtemény anyagát tanulmányozhatta. Ennek az utazásnak nyomán döntött úgy, hogy további munkásságának java részét az iparmûvészet történetének szenteli. AZ OMF-bôl 1976. március 31-én vonult nyugállományba, több más kiemelkedô munkatársával együtt. Mindannyian tudjuk, érezzük, hogy ez a váltás alapjaiban változtatta meg az OMF belsô rendszerét; de ez már a múlté. Tudományos és oktatói tevékenységét nyugdíjazása után sem adta fel, sôt az említett kettôsség megtartásával újabb tanulmányok és egy úttörô egyetemi tankönyv (Az üvegmûvesség története és szakmai esztétikája. I. Budapest, 1975) megjelentetésével bizonyította azt az elhivatottságot, melyre ô predesztináltatott. Mint ahogy Dercsényi tanár úr Gerevich Tiborról írt 100. születésnapi megemlékezésében, az egykori tanítvány visszatekintô és értékelô soraiban, úgy az újabb nemzedék számára is felmerülhet egy „hattyúi kép” a „mesterrôl”. Számomra ez a „kép” már nem titok, de gondolom azoknak sem, akik ismerik Borsos Bélát, az OMF Gyûjteményi Osztályának egykori vezetôjét. Köszöntjük ôt mindannyian, akik egykor az OMF-nél kollégái és munkatársai voltunk.

341

Számunk szerzôi: Bardoly István adattáros, Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Dávid Gyula mûvészettörténész, Kolozsvár, Polis Könyvkiadó Dr. Komárik Dénes mûvészettörténész, DSc Dr. Lôvei Pál mûvészettörténész, DSc, Lechner Lajos Tudásközpont, Örökségvédelmi Osztály Pusztai László mûvészettörténész Sarkadi Márton építész, BM Örökségvédelmi Fôosztály, Mûemlékvédelmi Osztály Dr. Tóth Áron mûvészettörténész, PhD, Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ

342