Joghistória
Kedves Olvasóink! A Magyar Állam- és Jogtörténeti Tudományos Diákkör (MÁJT TDK) nevében szeretettel köszöntjük régi és új olvasóinkat. 2012. július 13-14-én került megrendezésre a jénai Friedrich Schiller Egyetemmel közösen tartott német nyelvű szeminárium (Deutsch-ungarisches strafrechtsgeschichtliches Seminar: Verfahrensformen und Verfahrensgarantien in der Vergangenheit und Gegenwart). Az évente megrendezésre kerülő esemény idei kerettémáját a büntetőjog története adta, ezen belül az előadások legszélesebb skáláját hallgathattuk meg a középkortól napjainkig. A szekszárdi rendezvényen a Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék több munkatársa, illetve számtalan érdeklődő hallgató vett részt (köztük a tanszék demonstrátorai). Ebből az alkalomból kifolyólag az újságot egy olyan gyűjteménynek szánjuk, amely bemutatja a szemináriumon elhangzott referátumok egy részét. A Joghistória mellett − ha igazán össze akarjátok kötni a kellemest a hasznossal − ajánljuk a TDK üléseket, melyek során még jobban elmélyedhettek a jogtörténetben, a szakma nagyjait hallgathatjátok, és kérdéseket tehettek fel nekik. Az üléseket mindig a hallgatóság − tehát Ti − alakítjátok, a szakmai részek mellett nagy hangsúlyt kapnak az érdekességek, az átfogó ismeretek, a hallgatóbarát előadásmód, valamint az interaktivitás. Ha kérdésetek van − akár a féléves programokkal, előadásokkal, akár az anyaggal kapcsolatban, forduljatok hozzánk nyugodtan, vagy látogassatok el a http://www.majt.hu oldalra.
A Magyar Állam- és Jogtörténeti Tudományos Diákkör tagjai
[email protected]
Csatlakozz hozzánk a Facebook-on is!
http://www.facebook.com/MAJTTDK
2
Joghistória
Tartalomjegyzék 1. dr. Képessy Imre, Losonczi Eszter: A magyar bíróság szervezete a rendszerváltást követő 20 évben
2. Ihász Péter: Az esküdtszéki bíráskodás Magyarországon
4. oldal
11. oldal
3. Romics Ágnes: Koncepciós perekről általában, különös tekintettel a „pesti srácok” perére 17. oldal
4. Kajcsos Kinga: Der Mindszenty-Prozess
3
21 . oldal
Joghistória
A magyar bírósági szervezet a rendszerváltást követő 20 évben Írta: dr. Képessy Imre, Losonczi Eszter Az 1989-es alkotmánymódosítás
A
z 1989-90-es évek politikai rendszerváltását követően a magyar igazságszolgáltatási rendszer gyökeres reformfolyamaton esett át. Az Alkotmányt módosító 1989. évi XXXI. törvény 1. cikke Magyarország államformáját köztársaságként határozta meg, ennek megfelelően 1989-től a bíróságok a határozatokat a Magyar Köztársaság nevében hozták.1 A módosítás kimondta, hogy a Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást a bíróságok gyakorolják: a Legfelsőbb Bíróság, a Fővárosi Bíróság, a megyei és a helyi bíróságok. Az Alkotmány megfogalmazza azt az elvárást, hogy a Legfelsőbb Bíróság gyakoroljon elvi iránymutatást az összes bíróság ítélkezése és működése felett, az elvi döntések, irányelvek minden bíróságra kötelezőek. A szabályozás értelmében a hivatásos bírák nem lehetnek tagjai pártnak, nem folytathatnak politikai tevékenységet, és csak a törvénynek vannak alárendelve: e szabályozások a bírói függetlenséget a pártatlanságon keresztül kívánták biztosítani.2 A hivatásos bírák kinevezése a köztársasági elnök feladata, a Legfelsőbb Bíróság elnökét a köztársasági elnök javaslatára az országgyűlési képviselők választják kétharmados aránnyal. A bírákat tisztségükből csak a törvényben meghatározott okból és eljárás keretében lehet elmozdítani. Az Alkotmány a bíróságok feladatául jelölte ki az alkotmányos rend védelmét, továbbá az állampolgárok jogainak és törvényes érdekeinek biztosítását, a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetését, illetve a közigazgatási határozatok törvényességének ellenőrzése. „A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.”3 A rendszerváltás hatása az igazságszolgáltatásra4 A politikai, gazdasági és társadalmi változások magukkal vonták az életviszonyok gyökeres változását is, amely változás óhatatlanul magával hozta a negatív jelenségek elszaporodását. Ehhez járult még hozzá a forgalmi élet fellendülése és a határok könnyebb átjárhatósága, illetve az a tény, hogy a társadalom egyes rétegei között lévő gazdasági különbségek még tovább mélyültek. Mindezek azt eredményezték, hogy a rendszerváltás évében csaknem megkétszereződött az ismertté vált bűncselekmények száma, ezzel együtt elszaporodtak a súlyos, élet- és vagyonellenes cselekmények is. Ehhez a megnövekedett büntető ügyforgalomhoz járult még a polgári és a közigazgatási ügyek megszaporodása, ami így együtt nagy munkaterhet rótt a bíróságokra. A probléma kettős irányú volt: egyfelől gondot okozott, hogy a bírói kar létszáma nagyon alacsony számot tett ki, másfelől a folyamatosan létesülő 1 http://www.lb.hu/reform.html Utolsó letöltés ideje: 2012. május 14. 2 Deák Péter: A magyar igazságszolgáltatási rendszer reformja, Pécs, 2004, Pécsi Ítélőtábla, 51. o. 3 1989. évi XXXI. törvény, 57. § (1) 4 Deák, 2004, 52-54. o.
4
Joghistória
álláshelyekre az egyetemeken frissen végzett, tapasztalattal nem rendelkező fiatal munkaerő került. Ezek a körülmények oda vezettek, hogy ezerszámra halmozódtak fel az ügyek a bíróságokon. További problémát jelentett, hogy a törvényességi óvás helyett új rendkívüli perorvoslat, a felülvizsgálat került bevezetésre. Ez a változás azt eredményezte, hogy a megyei bíróságokról a Legfelsőbb Bíróságokra kerülő fellebbezések mellett a rendkívüli perorvoslatok száma is megszaporodott. Ezen körülményekből jól látható, hogy a magyar igazságügy megújítása elkerülhetetlenné vált az 1990-es évek közepére. Az igazságügyi reform politikai és szakmai vitája5 1996 szeptemberében ülést tartott a Magyar Bírói Egyesültet Országos Választmánya, amelyen megvitatták az igazságszolgáltatás átfogó reformjára vonatkozó koncepciót. A résztvevők azon az állásponton helyezkedtek el, hogy önmagában a szervezeti változásoktól még nem várhat ó az eljárások hatékonyságnak javulása, azzal egyidejűleg meg kell újítani az eljárásjogokat is. A reformjavaslat két fő elemét az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) felállítása, és a négyszintű bírósági szervezet kialakítása képezte. A Legfelsőbb Bíróság elnökének véleménye szerint6 az új eljárási kódexek megszületésével a négyszintűvé alakuló bírósági szervezet tisztább helyzetet eredményez: a bevezetésre kerülő ítélőtáblák egyrészt tehermentesítik a Legfelsőbb Bíróságot a fellebbezések elbírálása alól, másrészt a módosuló hatásköri törvényeknek köszönhetően a lassan elintézhető ügyek a helyi bíróságokról felkerülnek a megyei bíróságokra, és ezáltal a helyi bíróságok is fellélegezhetnek. 1996 októberében a kormány elfogadta a 1099/1996. (X. 1.) számú kormányhatározatát a bíróságokra vonatkozó jogszabályok reformjáról és a bírósági szervezet hatékonyabb működését szolgáló intézkedések koncepciójáról. A kormányhatározat a következőket mondta ki: • Azt az ellentmondást, amely a bírósági igazságszolgáltatás tényleges helyzete, és a vele szemben támasztott elvárások között jelenleg fennáll, csak átfogó reformmal lehet feloldani. • Meg kell teremteni a végrehajtó hatalomtól elkülönült bírósági szervezetet, a négyszintű bírósági rendszerrel egyidejűleg. • Az ítélőtáblák felállítása mellett pedig felsorakoztatták a már fent említett valamennyi érvet. A parlamenti ellenzék két ponton hevesen támadta a Kormány előterjesztését: nem értettek egyet az ítélőtáblák ilyen gyors bevezetésével, és az OIT megalakításával. A kritikusok még további ellenérveket sorakoztattak fel: • Balsai István véleménye szerint az 1996-ban megalakult kodifikációs bizottság túl szűk volt, hiszen elsősorban csak a közvetlenül érdekeltek képviseltették magukat: magas beosztású bírák és megyei bírósági vezetők, de a politikai döntéshozatalban résztvevők, a politikai és egyéb felelősséget viselők közül úgyszólván senki. Problémásnak vélte azt 5 Deák, 2004, 55-58. o. 6 Deák, 2004, 55-58. o.
5
Joghistória is, hogy egy évvel a választások előtt az ellenzék véleményét figyelmen kívül hagyva több évtizedre szóló, jelentős változásokat fogadnak el. Az ítélőtáblákkal kapcsolatban kifejtette, hogy a bírósági szintek szaporítása, az ügyeknek a helyi bíróságokról máshová telepítése nemigen fogja szolgálni a jogkereső közönség érdekét. Az OIT-t illetően rögzíti azt az álláspontját, miszerint példátlan az, hogy az ítélkező hierarchia csúcsán álló ítélőbíróság vezetője egyúttal igazgatási szervezetet is vezet, felel egy költségvetési fejezetért, továbbá ezen felül még a Legfelsőbb Bíróságot is irányítja. • Áder János kritikájának fő lényege, hogy a kormány nem készítette elő rendesen ezt az átfogó reformot. Nem látja megoldottnak azt a kérdést, hogy milyen bírákból fog felépülni az ítélőtáblák összetétele. véleménye szerint az ítélőtáblák el fogják szívni a megyéktől a szakképzett munkaerőt, a megyék pedig erre reagálva a helyi bíróságok rutinosabb bíráit fogják átvenni - a kérdés tehát, hogy ki marad a helyi bíróságokon? Maradnak a fiatalok, akiknek nem lesz kitől tapasztalatot átvenniük, így még nagyobb lesz az ítélkezésben a halogatás, a bizonytalanság. „A fentieket követően az országgyűlés 1997. július 8-án 209 szavazattal, 39 ellenszavazattal és 28 tartózkodás ellenében elfogadta az ítélőtáblák székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló törvényjavaslatot.”7 Az 1997. évi LXVI. törvény Az 1997 nyarán elfogadott törvény a következőkben felsorolt, korábban már részben létező alapelvek törvényerőre emelését biztosította. A bírósági szervezet tagolása az alábbiak szerint valósul meg: Legfelsőbb Bíróság, ítélőtáblák, megyei bíróságok (fővárosban a Fővárosi Bíróság), városi bíróságok, valamint a munkaügyi jogviszonyból fakadó ügyekben a munkaügyi bíróságok járnak el.8 További alapelv, hogy a bírák, akiket a köztársasági elnök nevez ki és ment fel, függetlenek, ítélkezési tevékenységükkel kapcsolatban nem befolyásolhatók és nem utasíthatók.9 A függetlenségüket biztosítja az is, hogy a bírákat és a laikus elemként jelen lévő ülnököket szabálysértési és büntetőjogi vonatkozásban mentelmi jog illeti meg, velük szemben kényszerintézkedést alkalmazni – a tettenérést leszámítva – nem lehet, csak ha a kinevező előzetesen hozzájárult.10 Mindenkinek joga van ahhoz, hogy bírói útra tartozó ügyét független és pártatlan bíróság, tisztességes eljárás során, és ésszerű határidőn belül bírálja el.11 Törvényes bírájától senki sem vonható el, és a bíróság előtt mindenki egyenlő.12 A bírósági tárgyalás, ha a törvény kivételt nem tesz, nyilvános, a tárgyaláson hozott határozatot nyilvánosan hirdetik ki.13 A bírósági törvény létrehozta az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot (OIT), amely a bírói függetlenség alkotmányos elvének megtartása mellett ellátra a bíróságok igazgatásának központi feladatait 7 Deák, 2004, 58. o. 8 1997. évi LXVI. törvény (továbbiakban BSZI), 16. § 9 BSZI, 3-4. § 10 BSZI, 5. § 11 BSZI, 9. § 12 BSZI, 10. §, 11. § (1) 13 BSZI, 12. §
6
Joghistória
és felügyeletét is.14 A Tanács létszáma 15 fő, ezek közül kilenc bíró, akiket a bírák saját maguk közül választanak (így biztosítva van testületen belül a bíróságok kétharmados súlya), a további tagok az Igazságügy-miniszter, a Legfőbb Ügyész, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, az Országgyűlés Alkotmány- és Igazságügyi Bizottsága, valamint a Költségvetési és Pénzügyi Bizottsága által kijelölt egy-egy országgyűlési képviselő.15 Az OIT elnöke a Legfelsőbb Bíróság mindenkori elnöke. A Tanács feladatai közé tartozik többek között, hogy irányítja és ellenőrzi a kinevezési hatáskörébe tartozó bírósági elnökök igazgatási tevékenységét.16 Elkészítik a bíróságokra vonatkozó fejezet költségvetését, amit a kormány köteles változtatás nélkül az országgyűlés elé terjeszteni.17 Kezdeményezheti a bíróságok feladatkörét érintő jogszabályok alkotását, és véleményezi a bíróságokat érintő jogszabályok tervezetét.18 „Az igazgatási feladatainak ellátása érdekében jogszabályi keretek között a bíróságokra kötelező szabályzatokat alkot, ajánlásokat és határozatokat hoz, és ezek megtartását ellenőrzi.”19 Kinevezi és felmenti tisztségéből az ítélőtábla elnökét és elnökhelyettesét, a megyei bíróság elnökét és elnökhelyettesét, a kollégiumvezetőt és a Hivatal vezetőjét és helyetteseit.20 Mint a fenti, korántsem teljes felsorolásból kitűnik, sikerült létrehozni egy igen komoly, egyedülálló, a bírói függetlenséget az igazgatás tekintetében is maradéktalanul tiszteletben tartó bírói önigazgatási szervezetet, amely felépítésénél fogva biztosítja a jogalkotó és a központi igazgatás részvételét is.21 Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács működése Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács 1997. december 1-jén kezdte meg működését. Első elnöke Dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság korabeli elnöke volt, aki 2002-ig töltötte be a tisztséget. Elnöksége alatt kellett volna hogy sor kerüljön az ítélőtáblák felállítására, azonban az 1998-as választások eredményeként hatalomra került új kormány az ország rossz gazdasági helyzetére, illetve a költségvetési források hiányára való tekintettel úgy döntött, hogy ezek felállítását elhalasztja, ami igencsak kiélezte a konfliktusokat az OIT-vel22. Ennek legfőbb oka az volt, hogy addigra már lezajlottak a pályázati eljárások, sőt már a jövendő ítélőtáblák elnökei is megkapták megbízatásukat. A helyzet egy évvel később változott meg, amikor a kormány mégis úgy döntött, hogy támogatja az ítélőtáblai bírósági szint bevezetését, azonban csak egy, Budapesten székelő Országos Ítélőtáblát kívántak létrehozni23. Ez a törekvés az Alkotmánybíróságnak köszönhetően bukott el, amelyik 49/2001. (XI. 22.)-es határozatában mulasztásos alkotmányellenességben marasztalta el az Országgyűlést. Ennek oka, hogy az Alkotmány nem ítélőtábláról, hanem ítélőtáblákról szól, és bár az Alkotmánybíróság szerint az önmagában nem lenne alkotmányellenes, hogy egyszerre csak egy ítélőtáblát hoznak létre, majd ésszerű időn belül a többit, azonban mivel a törvényhozás ezt a helyzetet véglegesnek szánta, ezért ez a megoldás nem fogadható el. Az Országgyűlésnek 2002. december 31-ig kellett módosítania az erről szóló törvényt, 14 BSZI, 34. § (1) 15 BSZI, 35. § (1) 16 BSZI, 39. § a) 17 BSZI, 39. § b) 18 BSZI, 39. § e) 19 BSZI, 39. § q) 20 BSZI, 40. § (2) 21 Deák. 2004, 61. o. 22 Átvilágító tanulmány a magyar igazságszolgáltatás helyzetéről és az 1997. évi reformtörvények hatályosulásáról Készítette: Prof. Dr. Kecskés László D.Sc. tanszékvezető egyetemi tanár vezette munkaközösség a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Pécs, 2007. szeptember 134. 23 Tanulmány 135.
7
Joghistória aminek köszönhetően az eredetileg is felállítani tervezett ítélőtáblák 2003-ban, illetve 2005-ben kezdték meg működését. Ezt követően kerülhetett sor a perorvoslati rendszer reformjára is, amelynek értelmében bár polgári ügyekben megmaradt az egyfokú fellebbezés, büntetőügyekben 2006-tól kezdve kétszer élhettek a felek a fellebbezés jogával – abban az esetben, ha a bűnösség kérdésében az első és a másodfokú bíróság egymással ellentétes döntést hozott24. Sor került a megyei bíróságok hatáskörének újragondolására is, amelynek köszönhetően csak a kevésbé bonyolult polgári, illetve büntető ügyek maradtak meg helyi szinten. A munkaügyi jogviták elbírálására különbíróságokat, ún. munkaügyi bíróságokat hoztak létre, amelyekből megyénként egyet-egyet állítottak fel. Az OIT egyik nagy sikereként értékelhetjük, hogy sikerült a bírák javadalmazásának kérdését rendezni. A korabeli (és hatályos) szabályozás szerint a bírák alapilletményét a költségvetési törvényben kell megállapítani, ami nem lehet kevesebb az azt megelőző évben megállapított összegnél. Ez az összeg először 1997-ben emelkedett jelentős mértékben, majd 2003-ban sikerült a bírói igazgatásnak megegyeznie az igazságügyi kormányzattal egy kb. 50 százalékos béremelésben25. Ennek rendezése azon túlmenően, hogy a megfelelő javadalmazás egy fontos alkotóeleme a bírói függetlenségnek, azért vált szükségessé, mert a bírói kar alulfinanszírozottsága következtében rengetegen otthagyták a pályát még az ezredforduló környékén is, aminek köszönhetően a helyi bíróságokon a bírák fele 5 évnél kevesebb gyakorlattal rendelkezett. Ehhez kapcsolódott a bírák képzésének kérdése is, amivel kapcsolatban az egyik legfontosabb előrelépést a Magyar Bírói Akadémia felállítása jelentette 2006-ban. Az OIT felállításával egyidejűleg sor került a különböző bírói önkormányzatok (pl. a bírói tanácsok) megszüntetésére, ami abból a szempontból nem volt meglepő, hogy ezeket eredetileg azért hozták létre az 1992-es reform során, hogy a minisztériummal szemben egyfajta ellensúlyt képezzenek – mivel az OIT-nak köszönhetően a bíróságok igazgatása teljesen kikerült a végrehajtó hatalom köréből, úgy tűnt, hogy ezekre a továbbiakban nincs szükség26. A középszintű igazgatás ezzel teljes mértékig átkerült a megyei bíróságok elnökeihez, akikre egyrészt a fontos személyügyi kérdések hárultak – pl. a fogalmazói, bírósági titkári pályázatok kiírása, másrészt a napi működést is nekik kellett felügyelniük (karbantartási munkálatok stb.). Az ítélőtáblák elnökeivel szemben a megyei bíróságok elnökei még a megyékben lévő helyi bíróságok működése felett is felügyeleti joggal rendelkeztek, ami egyrészt többletterhet jelentett számukra, másrészt egy megyei elnök ennek következtében gyakran jobb érdekérvényesítési képességre tehetett szert, mint a bírósági szervezetrendszer tekintetében nála magasabb szinten álló ítélőtáblai elnöke. Az OIT hasonlóképpen nemcsak személyi kérdésekben döntött, hanem rá hárult a tárgyi körülmények biztosításának terhe is. Ebből a szempontból a magyar rendszer tényleg egyedülállónak volt tekinthető, hiszen ennyire szélesen egyetlen európai országban sem húzták meg a bírósági önigazgatás határait27. Ugyanakkor nem elhanyagolandó szempont, hogy míg 1997-ben a legtöbb európai országban még a miniszterális rendszer működött, tíz évvel később már az EU-tagállamok zöme áttért az önigazgatás modelljére28. 24 A polgári eljárásban továbbra is egyfokozatú maradt a rendes perorvoslati rendszer. 25 http://ugyvedvilag.hu/laparchivum.php?ref=220 2012. július 8., http://www.mabie.hu/node/95 2012. július 8. 26 Rozsnyai Krisztina: Függetlenül hatékony bíróságok. In.: Jogi tanulmányok 2004. Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2004. 151-176. o. 27 Laky Ferenc: Szükségesek-e további reformok az igazságszolgáltatásban? Bírósági Közlöny 2007/3. 11. 28 Hack 2008 97.
8
Joghistória
Tíz éves az igazságügyi reform Mivel a rendszernek, ahogy már említettük nem voltak történelmi hagyományai, maga a törvényhozás is úgy gondolta (még ha ezt nem is rögzítette törvényben), hogy az első OIT mandátumának lejártát követően (azaz 2004-ben) fontos lenne összegezni a tapasztalatokat, megvizsgálni a rendszer hibáit, és ezeket megfelelően korrigálni29. Ennek megfelelően 2007-ben az OIT felkért több, egymástól független kutatóintézetet, hogy nyilvánítsanak véleményt a működéséről. A kiindulópont valamennyi szakértő számára az volt, hogy az önigazgatás egy fontos és megőrzendő érték a bíróságok kapcsán. Amikor az Országgyűlés úgy döntött, hogy hogy teljesen elválasztja egymástól a végrehajtó és a bírói hatalmat, helyesen döntött, aminek köszönhetően véleményük szerint bár „a közjogi intézményi rendszer egészében számos válságjelenséggel találkozunk, a bírói szervezet és mögötte az ítélkezési funkció egészében intakt maradt.30” Az OIT által megérkezett ügyvédek többsége is pozitívan nyilatkozott a bíróságok működéséről31. Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor a problémákról sem: annak ellenére, hogy a bírói kar létszáma 1990 és 2007 között jelentősen emelkedett, nem sikerült megoldást találni országos szinten az ügyhátralék ledolgozására. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy míg az OIT megalakításáig ez a szám folyamatosan emelkedett, 1997-től kezdve lényegében ez a szám stagnált – azzal együttesen, hogy bár a peres ügyek száma már nem emelkedett tovább, a nem peres eljárások száma igen32. Más európai országokkal összehasonlítva a magyar bíróságok a középmezőnyben szerepeltek, tehát szó sem volt arról, hogy ezek az adatok katasztrofálisak lennének, de a politikai-társadalmi elvárások ennél nagyobbak voltak. Ennél súlyosabb problémát jelentett az egyes bíróságok leterheltsége, aminek kapcsán már jelentős különbség mutatkoztak. A Fővárosi Bíróságon dolgozó bírák kb. 20 százalékkal nagyobb ügymennyiséggel kellett, hogy szembesüljenek munkájuk során, mint egyes megyei bíróságon dolgozó kollégáiknak33. Ez az ügyek elhúzódásához vezet, aminek következtében a Strasbourg-i Bíróság több alkalommal elmarasztalta emiatt Magyarországot. A helyzeten az „enyhített” némiképp, hogy 2000től alapelvi szinten jelent meg a Pp.-ben az eljárások ésszerű határidőn belül történő befejezésének követelménye34. Figyelembe véve az általa ellátandó feladatok sokaságát, problémák forrását jelentette az OIT testületi jellege. A tanács havonta egyszer ülésezett, egyszemélyi döntéshozatalra (azaz azonnali döntésre) az OIT elnökének nem volt lehetősége. Ez a garanciális elem fontos részét képezte a reformnak, de több alkalommal a hatékonyság kárára ment. Összességében véve az OIT létrehozását mindenki egy pozitív lépésnek ítélte, és a létjogosultságát sem kérdőjelezték meg, pusztán a rendszer hatékonyabbá tétele mellett érveltek35. A törvényhozás útján 29 http://www.jogiforum.hu/hirek/26497 2012. július 9., 30 In: Hack Péter, Majtényi Judit, Szoboszlai László: Bírói függetlenség, számonkérhetőség, igazságszolgáltatási reformok. 97. oldal 31 http://ugyvedvilag.hu/laparchivum.php?ref=220 2012. július 8., 32 http://www.mabie.hu/node/15 2012. július 9. 33 Fleck Zoltán: Bíróságok mérlegen. Pallas Könyvek, Budapest, 2008. 176-177. o. 34 Lásd: 1952. évi III. törvény 2. § (3). 35 Hack 2008 95. o., Hack 2008 71. o.
9
Joghistória azonban erre lehetőség nem volt, mivel ezeknek a törvényeknek a módosítása csak az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával lett volna lehetséges, az akkoriban kormányzó politikai erők azonban nem rendelkeztek alkotmányos többséggel a parlamentben. A politikai megosztottság következtében a harmadik nekifutásra36, 2009-ben megválasztott új elnök, Baka András a rendszer belső reformjához látott hozzá. A 2009-es év nemcsak az OIT elnökének megválasztását hozta, hanem egy teljesen új OIT választására is sor került, az új főbíró elképzeléseinek megfelelően, aki hangsúlyozta már megválasztása előtt is, hogy ő a Tanácsot egy olyan szervnek tekinti, amelyben a városi bírótól kezdve a legfelsőbb bíráig mindenki megtalálható37. Elnöksége alatt került sor az első átfogó vizsgálatokra, amelyek célja annak vizsgálata volt, hogy mely tényezők járulnak hozzá az ügyek elhúzódásához. Felállították a Szolgálati Bíróságot, amely a korábbi Fegyelmi Bíróságnál szélesebb hatáskörrel rendelkezett, illetve a korábbi, alapvetően fakultatív bíróképzést felváltotta a bírák kötelező továbbképzése. Az új főbíró egyik célja az volt, hogy egy 6 éves stratégiában gondolkodva, érdemi javulást érjenek el az ügyteher megoszlásának, valamint az ügyek elhúzódásának tekintetében – ennek keretében tették lehetővé, hogy bírósági titkárok is eljárhassanak szabálysértési ügyekben. Koncepcionális változásokra azonban nem kerülhetett sor, sem arra, hogy egyes bíróságokat összevonjanak, vagy éppen a Fővárosi Bíróság feldarabolására, amely Európa egyik legnagyobb bíróságaként működött már egy évtizede. Baka András több alkalommal is hangot adott azon véleményének, hogy ilyen jellegű reformra amiatt is szükség lenne, mert a bírósági igazgatás csak a napi szintű problémákat lehet képes kezelni38. Erre a 2010. évi országgyűlési választások után kerülhetett sor. Felhasznált irodalom: 1. Átvilágító tanulmány a magyar igazságszolgáltatás helyzetéről és az 1997. évi reformtörvények hatályosulásáról Készítette: Prof. Dr. Kecskés László D.Sc. tanszékvezető egyetemi tanár vezette munkaközösség a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Pécs, 2007. szeptember 2. Deák Péter: A magyar igazságszolgáltatási rendszer reformja, Pécs, 2004, Pécsi Ítélőtábla Ujkéry Csaba: Bírósági szervezet és igazgatás, Pécs, 2001, Kódex Nyomda 3. Fleck Zoltán: Bíróságok mérlegen. Pallas Könyvek, Budapest, 2008 4. Hack Péter, Majtényi Judit, Szoboszlai László: Bírói függetlenség, számonkérhetőség, igazságszolgáltatási reformok 5. Laky Ferenc: Szükségesek-e további reformok az igazságszolgáltatásban? Bírósági Közlöny 2007/3. 11.7 6. Rozsnyai Krisztina: Függetlenül hatékony bíróságok. In.: Jogi tanulmányok 2004. Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2004. 7. http://www.fundamentum.hu/ 8. http://www.jogiforum.hu/ 9. http://www.lb.hu/reform.html 10. http://www.mabie.hu/ 11. http://ugyvedvilag.hu/ 12. 1952. évi III. törvéby a plgári perrendtartásról 13. 1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról 14. 1997. évi LXVI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról
36 http://www.jogiforum.hu/hirek/19386 2012. július 8. 37 http://www.fundamentum.hu/sites/default/files/11-4-04.pdf 2012. július 9., 38 U.o.
10
Joghistória
Az esküdtszéki bíráskodás Magyarországon Írta: Ihász Péter I. Történeti bevezetés
S
zámos vita övezi az esküdtszéki bíráskodás megjelenésének időpontját. Bizonyos szerzők már az ókorban a heliaia működésében felfedezni vélik gyökereit, Friedmann Bernát a questiones perpetuae római polgárokból alakított bíróságában is lát némi hasonlatosságot a későbbi esküdtszékhez képest1. Az újabb keletű északi elmélet szerint Skandináviában, már a kereszténység felvétele előtt, kialakult esküdtszékre hasonlító bíráskodás, ami bonyolultabb esetekben ítélkezett a béke helyszínén. Elméletük szerint ez a forma terjedt át a germán területekre, és ezen intézmény hatott később az angolokra is. Ezt az álláspontot tagadók szerint ez éppen fordítva volt, s azt valószínűsítik, hogy Hódító Vilmos inkább csak alakította az intézményt, minthogy ő honosította volna meg azt a szigetországban.2 A brit területeken kívülre tekintve a Constitutio Criminalis Carolinában jelenik meg rendelkezés 12 tagú bíróság felállításáról német területeken. Franciaországban 1791-ben, a forradalom idején jelenik meg először esküdtszéki bíróság, ahol az esküdtek illetékesek a ténykérdések, míg a hivatásos bírák a jogkérdések megválaszolására. Ezen intézmény Európában a XIX. század második felében Spanyolország és Hollandia kivételével szinte mindenhol elterjedt. Ez az „esküdtszék hullám” hazánkat is megérintette. A klasszikus értelemben vett esküdtszék gondolata azonban csak a reformkor vége felé vetődött fel, ebben az időben is csak fenntartásokkal, mivel a jogtudomány bizonytalan volt az intézmény hatékonyságában az adott társadalmi viszonyok között. A szatmári tizenkét pontban viszont már külön követelésként fogalmazták meg. Ezután egyre több támogatóra talált különböző tanulmányokban és napilapok hasábjain (foglalkozott vele többek között Szemere Bertalan és Kossuth Lajos is). 1843 novemberében kezdődött a büntetőeljárási kódex vitája3, melyben először elnapolták, majd 1844-ben a vármegyék megszavazták az esküdtszéki rendszer bevezetését. A megyék követutasításukkal éreztették kívánalmukat az esküdtszék iránt az utolsó rendi országgyűlésen, s a márciusi 12 pont 8. tételben már kifejezetten helyet kapott: „Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján.”. Az 1848. évi XVIII. törvény pedig kimondta: „[…] a sajtóvétségek fölött nyilvánosan esküdtszék ítél.” 1848 áprilisában Deák Ferenc igazságügy-miniszter kiadta esküdtszéki eljárást szabályozó rendeletét, mely egyben az első 1 FRIEDMANN BERNÁT: A népbírák és az esküdtszék intézménye. Budapest: Pfeier Nándor Bizománya, 1876, 10. 2 ANTAL TAMÁS: Törvénykezési reformok Magyarországon (1890–1900). Szeged: Csongrád Megyei Levéltár, 2006, 173. eddig nem volt idézve J 3 FINKEY FERENC: 1843-i büntetőjogi javaslatok száz év távlatából. Budapest: MTA, 1942, 17.
11
Joghistória kodifikált és hivatalosan alkalmazott büntető eljárásjogi joganyag a magyar történelemben: a szóbeliség, közvetlenség, nyilvánosság, a kötelező védelem és az ügyfélegyenlőség valamint a bizonyítékok szabad mérlegelése elvén épült fel. II. A sajtóesküdtszéki eljárás a gyakorlat tükrében Az esküdtszéki eljárást szabályozó 1867. április 25-i kormányrendelet kihirdetésére májusban került sor. A Deák rendeletét finomító jogszabály azonban nem bizonyult elégnek. A gyakorlat hiányába, hamar előtűntek a problémák. 1867-ben jelent meg az első pótrendelet, majd ezt követően, a 480/1868. számú IM rendelet, ami az eddig kiadott jogszabályok pontosítására szolgált. Az elkövetkező évek során nagyjából 20 darab rendelet jelent meg az intézmény pontos működése érdekében. Számos hibája ellenére mégis életképesnek bizonyult, egészen 1900. január 1-jéig. 4 Esküdtszékeket a kerületi táblák székhelyein és a királyi tábla székhelyén, azaz Debrecenben, Eperjesen, Kőszegen. Nagyszombatban és Pesten szerveztek a bíróságok tagjaiból bizottságok kiküldésével. Az első tárgyalásra 1867-ben Pesten került sor. A magánvádló az a Réső Ensel Sándor volt, aki maga is számos szenvedélyes hangvételű írásával állt az esküdtszéket pártolók sorában. Seregi Józsa ügyvédet támadta rágalmazás elkövetése miatt. Az ügy érdekessége, hogy a pert Réső vesztette el szeretett esküdtszéke előtt 9:3 arányban. Számos nyilvánvaló hibája ellenére nagyon kevés korabeli bírálat érte a sajtóesküdtszéket. Gelléri véleménye szerint5 nálunk ugyan 1867 és 1869 között több sajtóvétségi pert tárgyaltak, mint Európa bármely országában, ám a mennyiség sokszor a minőség rovására ment. Bírálja az esküdtek túlzott elhivatottságát, szerinte nem fogják fel kellően fontos hivatásuk célját, és a törvény szolgáit a közelmúlt eseményei miatt még mindig nagyobb ellenségnek tekintették, mint a megszegőit. Szerintük – érvel Gelléri – tulajdonképpen minden sajtóvétségi vád a sajtószabadság megtámadása. Gelléri válaszcikkében6 az angol hatékonyan működő eljárást részletezte, amelyben számos eszköz áll a bíró rendelkezésére téves verdikt esetén (például új tanácskozás elrendelése, új esküdtszék elé terjesztés). Tehát nem esküdtszék ellenes, összességében szükséges és jó intézmények tartja, de az adott fejlettségi szinten még nem megfelelő, hibákkal teli. Egyes nézetek szerint az angol és a magyar igazságszolgáltatás eltérő szintje vetett gátat ezen intézmény hazai működőképességnek. A sok szenvedélyes hangvételű, és az esküdtszéket, mint a magyar nemzet szabadságának legfontosabb újonnan épült bástyáját magasztaló felszólalások között azonban elhomályosult az alapvető kérdés, miszerint a sajtódeliktumok esküdtszék elé valók-e egyáltalán? A magas számú felmentő ítélet statisztikai adatokkal alátámasztott száraz tényére utolsó mentsvárként azzal vágtak vissza az esküdtszék pártiak, hogy az csak kritika a túlzottan szigorú törvényekkel szemben. Az építő jellegű kritika hasznos lehet, ám azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nem igazán emeli az igazságszolgáltatás tekintélyét, ha az esküdtek határozatukkal gyakran a törvényt ítélik el a felmentett vádlott helyett.7 Az esküdtszék bevezetésekor a kiválasztást övező számos garanciával azt a nyilvánvaló célt akarta elérni a jogalkotó, hogy az intézmény még véletlenül se váljon politikai eszközzé. A kor sajátosságából 4 MÁTHÉ GÁBOR: A sajtóesküdtszéki eljárás szabályozása a kiegyezést követően Magyarországon. Levéltári Szemle, 1974. 1. szám, 54. 5 GELLÉRI Mór: A magyar és az angol esküdtszéki eljárás. Pesti Napló, 1869, 223. szám, 1. 6 GELLÉRI Mór: Válasz. Esküdtszéki eljárásunk tárgyában. Jogtudományi Közlöny, 1869. 44. szám, 302–303. 7 VÁMBÉRY RUSZTEM: A bűnvádi perrendtartás tankönyve. Budapest
12
Joghistória
fakad az összeütközés az emberek kötelességérzete és a szabad sajtó s ezen keresztül a szabadság védelmezése között. A sajtóügyekben eljáró esküdtszék kudarca a terület szűkösségében rejlik. Feltehető, hogy az intézmény azért maradt a nagyközönség előtt jobbára ismeretlen és nem túl nagy bizalommal támogatott intézmény, mert a bűnügyeknek csak igen kis részét fogta át. Az esküdtszékek reorganizációjára a bűnvádi perrendtartás kodifikációjával egyidőben került sor. Az esküdtszék hatáskörének kiterjesztésében és kódexbe való integrálásában nagy szerepe volt Szilágyi Dezső miniszternek. A bűnvádi eljárás reformjára benyújtott 1882-es, 1886-os és 1888-as javaslatban még nem volt szó esküdtszékről. Csemegi Károly hazánk nemzetiségi viszonyai miatt tekintette lehetetlennek a bevezetését: az 1880-as népszámlálás adatai alapján Magyarország poliglott állam, vagyis lehetetlen magyar nyelven ítélő esküdtszéket összeállítani, de ha sikerülne is legtöbb helyen tolmácsot kellene igénybe venni, amivel sérülne a büntető eljárás egyik fő elve: a közvetlenség A ’88-as javaslat még több tényleges akadályt lát a jury ‘nagyobb mérvű behozatalára’: a társadalom alsó rétegeiben nincs meg az esküdti hivatáshoz megkívánt műveltség, higgadtság, elfogulatlanság, illetve Magyarország nemzetiségi és vallási megoszlása oly mértékű, hogy az emiatt jelen lévő feszültség csak tovább növekedne. Szilágyi Dezső azonban nem hátrál meg az esküdtszéket érő kritikák ellenére sem, és statisztikai adatokkal alátámasztva, logikus érveléssel eszközöli ki az intézmény bevezetését. A Balogh Jenő által 1897 márciusában megalkotott végleges javaslatot Erdély Sándor igazságügyminiszter terjesztette az országgyűlés elé. Az intézményt végül két törvény integrálta az igazságszolgáltatás rendszerébe: a Bűnvádi perrendtartás (1896. évi XXXIII. tc.), annak is különösen a XIX. fejezete, illetve az esküdtszékek szervezéséről szóló 1897. évi XXXIII. tc. A Bűnvádi Perrendtartást életbeléptető 1897. évi XXXIV. törvénycikk 15. §-a sorolja fel az esküdtek igénybevételével tárgyalandó ügyeket. Elsősorban a súlyosabb, legalább ötévi szabadságvesztéssel büntetett bűncselekményeket utalja ide a törvényalkotó, többek között a felségsértés, a hűtlenség, a lázadás súlyosabban minősülő eseteit, a „személyes szabadság elleni bűntettet”, az ekkor még külön tényállásban szereplő gyilkosságot, a szándékos emberölést, halált okozó súlyos testi sértést, a gyermekrablást és a gyújtogatást. 8 Minden törvényszéknél tizenkét esküdtből és három bíróból álló esküdtbíróság került megszervezésre. Az esküdtté válás feltétele sokban nem változott az 1867-es rendelethez képest: az a magyar „honos” férfi lehetett esküdt, aki legalább huszonhat éves és „az állam hivatalos nyelvét, Fiuméban pedig az olasz nyelvet érti, azon írni, olvasni tud” ezen alapfeltételen kívül vagyoni és műveltségi cenzust is alkalmaztak. A kibővített jogkörű jury-nek megmaradt a közvetlen kérdésfeltevési joga a bizonyítási eljárás során, sőt a bizonyítási eljárás kiegészítése iránt is indítványt intézhettek a bíróság felé. A bizonyítás befejezése után a vádló javasolta az esküdtekhez intézendő kérdéseket, a vádlott és a védő pedig indítványozhatta kiegészítésüket vagy további kérdések feltételét. A kérdéseket ezekben az eljárásokban is úgy kellett feltenni, hogy arra csak igennel vagy nemmel lehessen válaszolni. A főkérdés a vádlott bűnösségét 8 1897. évi XXXIV. törvénycikk a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről, 15. §.
13
Joghistória hivatott eldönteni, mind a tény, mind a jogkérdés tekintetében. A ténykérdés arra irányult, hogy a vádlott a vád alapjául szolgáló bűncselekményt elkövette-e, a jogkérdés pedig, hogy megalapítja-e a tett a vádbeli bűncselekményt. Emellett lehetőség nyílt kiegészítő kérdések feltételére. A bíróságnak korrekciós joga angol mintára abban az esetben van, ha úgy vélik, hogy az esküdtek a kérdésben hézagos, ellentmondó ítéletet hoztak, azonban ebben az esetben is csak felhívást intézhettek, utasítást nem. Ha egyéb körülmény nem zavarja, és az esküdtek bűnösnek mondták a vádlottat, a bírók dolga megállapítani az esküdtek kijelentése szerint elkövetett bűncselekményre a büntetést. Tehát feladatuk a büntetési tétel megállapítására korlátozódik. Fontos újítás, hogy az esküdtszék ítélete ellen a fellebbezés lehetőségét a törvény teljes egészében kizárja. III. Az esküdtszék bírálata Az esküdtszék intézményének működését követő években számos cikk jelent meg a működésének problémáiról. A megalakulásukat követő első félévben a legtöbb kritika az esküdtszéki tárgyalásokat vezető bírák munkáját érte. A legfőbb kifogást az esküdtszék kiemelkedően enyhe büntetéseire a szakbírák kérdésfeltevéseiben látták. Az intézmény három éves működése után összegzést közölt a Jogtudományi Közlöny, Finkey Ferenc tollából, aki igen pozitívan értékelte a jury eddigi munkáját.9 Kiemelte, hogy a fellebbezés kizárásával lényegesen rövidültek az eljárások, ami rendkívül örvendetes tény, ha eltekintünk attól, hogy a kétfokú fellebbezés lehetőségének kizárása, és az esküdtek ítéletének kvázi azonnal jogerőssé válása milyen következményekkel jár, ha – horribile dictu – a felmagasztalt esküdtszék esetleg téved. Ha pedig hibát is talál Finkey az esküdtszék működésében, azt is pusztán az anyagi jogszabály hiányosságának tekinti. Az esküdtszék működése az elfogadott rendszernek elvi hibáira, illetőleg gyakorlati hátrányira is felhívta a figyelmet. De szerinte ez is csak jót tehet, hiszen ezzel alkalom nyílik a hiba kiküszöbölésére. Itt azonban megint felmerül annak a ténynek a figyelmen kívül hagyása, hogy míg a szakbíró tévedésének korrigálására lehetőség volt, az esküdtek ítéletével szemben a jogorvoslat lehetőségét kizárták. Erre is megvan Finkey válasza: az esküdtek hibájáért végső soron ismét csak a szakbíró felel, hiszen a kioktatással lehetősége van abba az irányba terelni a laikusokat, amerre ő helyesnek gondolja, ha nem javítja a hibát, ki más lenne a felelős? Szász János elnökként szerzett tapasztalatai alapján összegezte a védők hozzáállását a kérdések feltevéséhez: „Minél szigorúbb a kérdés, annál jobb a védőre nézve, mert a legszigorúbb büntetésre szólót úgyse mondja ki az esküdt, tehát kényszerítve van felmenteni a vádlottat.”10 Ez a megállapítás rávilágít az eljárás súlyos és kijátszható hézagokat hagyó hibáira. A felmerülő gyakori hibák és egyre élesebb kritikák szükségessé tették az eljárás módosítását. A Bűnvádi perrendtartás Novellája (1914. évi XIII. tv.) az esküdtbíróság előtti eljárásra és a semmisségi panaszra vonatkozó szakaszokat lényegesen megváltoztatta. A Novella így a Kúria kezébe adja az ellenőrzési jogkört, megfosztva az esküdtszéket a már eddig is elég 9 FINKEY FERENC: Tanulságok esküdtbíróságaink három éves működéséből. Jogtudományi Közlöny, 1903. 11. szám, 94–95. 10 SZÁSZ JÁNOS: Az esküdtbírósági rendszer hiányairól. Jogtudományi Közlöny, 1904. 11. szám, 80–81.
14
Joghistória
halovány tévedhetetlenségétől. A Novella a 35. szakaszának második bekezdése szerint: „[…] a királyi Kúria, ha az esküdtbíróság hatáskörébe tartozó ügyben arról győződik meg, hogy az esküdtek vagy az eljárt bíróság az ügy lényegében tévedtek” az ítéletet megsemmisíti, új eljárást rendel el és ezt az eljárt vagy más törvényszékre, esküdtbíróságra, illetőleg királyi ítélőtáblára bízza. Ilyen határozatot azonban a királyi Kúria csak hivatalból hozhat; a felek nem indítványozhatják. Tehát a határozat alapja nem feltétlenül jogszabálysértés. Az általános megfogalmazás nyilvánvaló célja az volt, hogy a Kúria minden esetben megsemmisíthesse az ítéletet, ha az lényeges tévedést tartalmaz vagy azon alapul. n A módosítással kikerültek az esküdtek hatásköréből azok a minősített esetek, melyek közokirattal bizonyított tényeken nyugszanak. Sokan félelmüknek adtak hangot a módosításban rejlő politikai kiszolgáltatottság esélye miatt. De a Kúria csak megsemmisíti a határozatot, az újbóli elbírálást ismét az esküdtek végzik, a ténymegállapítás továbbra sem tartozott a Kúria hatáskörébe. A világháború kitörése 1914. után háttérbe szorította az esküdtszékek körüli jogelméleti vitát, s végül 1919. november 23-án, az eredetileg ideiglenesnek szánt 6898/1919. M.E. számú rendelettel szűntették meg magyarországi működését. A bíráskodás történetét a laikus elem részvétele kezdeteitől máig végigkíséri, jelenléte és funkciója azonban koronként változik. Eredetileg a közösség közvetlen fellépése volt a normarendszert sértőkkel szemben. Az esküdtszék, mely a XIX. század során, mint politikai intézmény tört utat, népszerűségét annak a véleménynek köszönhette, hogy a polgárnak a politikai perekben az állami szakbíróság elfogultsága ellen nyújt védelmet 11 Általános értékének megítélésében, azonban csak az lehet a döntő, hogy mint igazságügyi intézmény megfelelt-e céljának. A büntetőbírónak három feladatnak kell eleget tennie: a döntésre lényeges tényeket kell megállapítania, az anyagi jogszabályokat alkalmazni, illetőleg e két premissza következtetéseit levonni, vagyis büntetést kiszabni vagy felmentő ítélet hozni, egyszóval: dönteni. Az első feladatra az esküdt alkalmasabb lehet, mint a szakbíró, hiszen tapasztalatait az életből szerezi és a bűneset egyediségét, annak összefüggését a társadalmi tényezőkkel jobban meg tudja ítélni, mint a szakbíró, akit a hivatásának folytonos, már-már mechanikus gyakorlása fásulttá, s gyakran alkalmatlanná tesz arra, az embert lássa meg a konkrét esetben. A tény és jogkérdés elválasztása azonban sok esetben nem, vagy csak nehézségek árán valósítható meg, ezért bűnösség eldöntésének kérdését az esküdtekre, a büntetés megállapítását a szakbírói tanácsra bízta. A tények jogi minősítése bonyolult esetekben azonban nehézséget támaszt a laikusoknak. Ennek a kiküszöbölésére szolgált a jogi kitanítás a tanács elnökének részéről, s valahol a kérdések feltétele is – mivel a könnyebbség kedvéért csak egyszavas, egyértelmű igennel vagy nemmel kell válaszolniuk. Azonban a legtöbb esetben, egyes bonyolultabb tényállás feltárásakor, a laikus elem még így sem volt képes olyan jogi gondolkodásra, ami kielégítő ítélethez vezetett volna. A Büntető perrendtartási novella a kérdésfeltevési rendszert új alapokra helyezte, különválasztotta a tény- és jogkérdést és egyes kérdésekben megszűntette az esküdtek döntési lehetőségét. A bűnösség kimondását a bírói tanácsra bízta, megszűntette a laikus és a bírói elem merev elkülönítését azzal, hogy az esküdtek tanácskozásának vezetését a bíróság elnökére bízta. A szakbírói tanács az ügy lényegére vonatkozólag téves verdikt esetén az eljárást felfüggeszthette, és az ügyet új esküdtszék elé terjeszthette, felmentő ítélet esetén is. A tény és jogkérdés különválasztásával, 11 VÁMBÉRY i. m. 49.
15
Joghistória pedig lehetőséget nyújtott arra, hogy a Kúria a jogkérdésben érdemleges felülvizsgálati eljárást végezhessen, illetőleg a ténykérdésben annyiban, hogy ha nézete szerint az ügy lényegére vonatkozóan téves verdikt alapján hozott ítéletet, azt megsemmisítheti s új eljárást rendelhet el. A hatáskörében ennyire korlátozott esküdtszék azonban már alkalmatlan volt azt a célt teljesíteni, amire eredendően létrehozták. Az esküdtbíróság mellett hangoztatott, talán néha kissé eszményi érvek azt hozzák fel, hogy a laikus elem egyfajta alkotmányos biztosítékként a szabadelvűséget és jogegyenlőséget érvényesíti az igazságszolgáltatásban. Az intézmény ellenzői ezzel szemben azzal érvelnek: az esküdtek nélkülözik a szakismeretet, a belső meggyőződés alapján hozott ítélet feladja a felelősség garanciáját, az esküdtek gyakran félreértik a kérdéseket, a polgári osztályból származó esküdtek még elfogultabbak az alsóbb osztályhoz tartozó vádlottak ellen, mint a vádlottak. Sok helyes észrevétel van mindkét oldal álláspontjában, ám tény hogy az igazságszolgáltatás lényege a törvény helyes alkalmazásában rejlik, és ebből a szemszögből nézve furcsa az az igazság, amely csak a törvény ellenére tud érvényesülni.
Felhasznált irodalom: •
Friedmann Bernát: A népbírák és az esküdtszék intézménye. Budapest: Pfeier Nándor Bizománya, 1876,
•
Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon (1890–1900). Szeged: Csongrád Megyei Levéltár, 2006,
•
Finkey Ferenc: 1843-i büntetõjogi javaslatok száz év távlatából. Budapest: MTA, 1942
•
Máthé Gábor : A sajtóesküdtszéki eljárás szabályozása a kiegyezést követõen Magyarországon. Levéltári Szemle, 1974. 1. szám
•
Gelléri Mór: A magyar és az angol esküdtszéki eljárás. Pesti Napló, 1869, 223. szám, 1.
•
Gelléri Mór: Válasz. Esküdtszéki eljárásunk tárgyában. Jogtudományi Közlöny, 1869. 44. szám
•
Vámbéri Rusztem: A bûnvádi perrendtartás tankönyve. Budapest: Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, 1916
•
1897. évi XXXIV. törvénycikk a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről
•
Finkey Ferenc: Tanulságok esküdtbíróságaink három éves működéséből. Jogtudományi Közlöny, 1903. 11. szám
16
Joghistória
A koncepciós perekről általában, különös tekintettel a „pesti srácok” perére Írta: Romics Ágnes
A
z 1945 után kiszélesedő kommunista befolyás a perjogok vonatkozásában is erősen éreztette hatását. A diktatúra különösen a büntetőperes eljárásn használta ki a politikai elképzelések realizálására, így A hangsúly a büntetőeljárásra helyeződött. Előbb a háborús bűnösök felelősségre vonásara, a demokratikus államrend védelmére, később pedig a proletárdiktatúra védelmének érdekében alkalmaztak bizonyos módszereket. A diktatúra saját képére formálta a büntető felelősségre vonás rendszerét, annak érdekében, hogy az „osztályharcban” a valós vagy vélt politikai-gazdasági ellenfeleivel leszámoljon. Ebben a tekintetben nem csupán a politikusok felelőssége mutatkozik meg, hanem azon jogalkalmazók felelőssége is, akik meggyőződésse vagy anélkül, de működtették ezt a rendszert. A büntető eljárásjog történetében két fejlődési periódus különíthető el. Az első periódusban megmaradtak a demokratikus jogállam keretei, vagyis a klasszikus büntető igazságszolgáltatás rendszere. 1947-ig illegális, önmagában is törvénytelen módszereket csak a rendőrségi és a bizonyítási eljárásban alkalmaztak. A második periódusban, az ezt követő időszakban, leginkább a nemzetközi helyzet változása miatt, a diktatúra már saját igényeinek megfelelően moszkvai mintára szabta át a büntetőeljárási szisztémát. A külsőségek terén kevés változás látszott, hiszen volt ugyanis törvény, működtek bíróságok. A rendőrségi, AVO-(ÁVH) kihallgatások során azonban brutálisan bántalmazták a gyanúsítottakat. 1 A Koncepciós perekről általában Mint már említettük a koncepciós perek ideje a második világháború utáni időszakra tehető. Ez az eljárástípus nem jelentett külön formát a büntetőeljárásba, a büntetőeljárás általános és különös modelljei között. A koncepciós pereknek is több típusa létezett, ahogy azt a koncepciós elemeket tartalmazó büntetőügyek felülvizsgálatára létrehozott bizottság is csoportosította. Ezek alapján a típusok2: - az erkölcsileg, jogelméletileg kifogásolható jogszabályok alapján lefolytatott ügyek, - az erkölcsileg és jogilag helytelen szakmai, politikai irányítás hatására elbírált ügyek, és - a hatályos büntető anyagi vagy eljárásjogi szabályok megsértésével elbírált ügyek. 1 Magyar Jogtörténet, Osiris kiadó, Budapest 2007. szerk.: Mezey Barna 2 Kahler F. : Jogállam és diktatúra, Kairosz kiadó, Budapest, 2005
17
Joghistória Ezt az utolsó kategóriát tovább lehet bontani további két részre, mégpedig: - amikor a bíró a kitalált tényállásokat, koholt bizonyítékokkal támasztja alá, valamint - amikor valós tények alapján valósághű konklúziókat von le, de kegyetlen, embertelen büntetések kiszabásával fejezk be az ügyet (ebbe a csoportba tartozik az általam is feldolgozott „pesti srácok” ellen folytatott büntetőeljárás). A „pesti srácok pere”, avagy Mansfeld Péter per A „pesti srácok” története az 1956-os forradalom idején kezdődött. A később, a bírósági tárgyalásokon kikiáltott „vezető” (máig tisztázatlan, hogy ki volt a csoport vezetője, melyik fiú, hiszen Mansfeld ezen bűncslekmények elkövetése idején csupán 15-16 éves volt). A forradalom alatt, a fegyverszüneti tárgyalások idején csatlakozott a Széna téri fegyveres csoportokhoz. Szabó János (Szabó „bácsi”), a felkelők parancsnoka először elküldte őt (Bóna Rezső barátjával és későbbi vádlott-társával együtt), mert nagyon fiatalnak tartotta őket, később azonban gépkocsis összekötő volt, és szállítási, illetv/ szállítmányozási feladatokat látott el. Idővel különböző fegyverek összegyűjtésével és elrejtésével is foglalkozott. A csoport maga 1958. február 16-án alakult meg, akkor alakult ki a végleges létszám. A csoport tagjai közül öten fiatalkorúak, míg Blaski József 19 éves volt a bűncselekmény elkövetésének idején. A koncepciós eljárás azonban elviekben nem az 1956os forradalomban vállalt szerepük miatt indult meg, hanem főképpen az 195. februárjában történtek miatt, ahol a terrorbandának kikiáltott hat fiúból álló csoport kétségtelenül elkövetett törvénybe ütköző cselekményeke. Mansfeld Pétert többek között egy ellenforradalmi banda alapításával vádoltak, ami nyilvánvalóan egy koncepciógyanús koholt vád volt. A „pesti srácok” 1956-os forradalom részvevői és hívei voltak, tehát nem voltak ártatlanok a kor igazságszolgáltatási viszonyai között, valóban elkövettek törvénybe ütköző cselekményeket, amiért felelősségük megállapítható lett volna egy jogszerű bírósági eljárásban. Jogszerű eljárás nem volt, és vitathatatlan, hogy nagyon súlyos politika motiváltságról beszélhetünk az eljárással kapcsolatban. A cél a fiatalok elrettentése volt, példát akartak statuálni egy ilyen szigorú és kegyetlen ítélettel. Nyilvánvalóan az 1956-os forradalomban való részvételt büntették meg ilyen embertelenül, a 1958-ban történtek csupán alapot szolgáltattak a büntetőeljárás lefolytatására. Az eljárás alapját szolgáló cselekményt az 1958. február 16-án, az osztrák követség előtt történtek adták. A csoport lefegyverzett egy Vekerdi Elek nevű rendőr törzsőrmestert, majd elrabolták kocsival. A történtekből egy olyan szervezkedési ügyet kerekítettek ki, mintha Mansfeld és társai meg akarták volna dönteni az államhatalmat. A vád tárgy alapvetően a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése és egyéb bűntettek miatt Blaski József és társai ellen”. Blaski volt ugyanis az els rendű vádlott. Cselekményeiket ugyanis a „népfelkeléssel összefüggésben követtél el”, és gyakran olvasható az iratokban az „ellenforradalmi célzattal elkövetett bűncselekmény” kifejezés. Mégis hol merülnek fel alapvető kételyek az eljárással kapcsolatban? Nézzük meg sorban: - a vádlottak súlyos cselekményeket követtek el, azonban cselekményeiknek súlyos eredménye, 18
Joghistória
következménye nem volt - a fiatalok ezek szerint úgynevezett szándékbűncselekményeket követtel el, vagyis az bírósági eljárás során nem az eredményt, hanem a szándékot büntették, - nem zárhatjuk ki, hogy a csoportnak valaki „súgott” ötletet, és biztatást adott a cselekmények elkövetésére, tehát elképzelhető, hogy beugratták őket ebbe a cselekményb), hiszen Mansfeld kétszer is említést tett, egy bizonyos Schocherin Jánossal való találkozásáról, aki idősebb volt nála, és többször is beszélgettek elrejtett fegyverekről, valamint tanácsokkal látta el a csoportot és biztatta őket - Vekerdi Elek, az elrabolt rendőr megható módon „elrablói” oldalára állt, több alkalommal is kijelenti, hogy elrablói nem tettek arról említést, hogy meg akarják őt ölni. Mansfeld letartóztatásának ideje alatt többször is meg akart szökni, de csupán egy alkalommal volt sikeres a próbálkozása. Akkor is csak pár órára sikerült megszöknie, utána a rendőrök elfogták. Az ügy 1958. május 2.-tól teljesen más fordulatot vesz. Mansfeld Péter elismeri, hogy politikai bűncselekményt akart a csoport elkövetni, újabb ellenforradalmat akartak kirobbantani, ezért hoztak létre egy fegyveres csoportot, és a város különböző pontjain lövöldözést akartak provokálni. Kiemelhető ugyanakkor, hogy a cselekményeknél céltudatosság, alaposabb szervezettség nem tapasztalható az iratok és jegyzőkönyvek alapján. A nyomozás utolsó két hetében már „ellenforradalmi terrorbanda” megnevezéssel illetik őket. Ezzel a fordulattal alakult ki a hamis koncepció, amelyre fel lehetett fűzni az ügyet. Ekkor már csak az a kérdék merülk fel az ügyben, hogy kiket fognak kivégeznt. A többi négy vádlott vádlott Blaskin és Mansfelden kívül csak epizódszereplő volt, Esetükben csupán a börtönbüntetés mértéke volt kérdéses. Tulajdonképpen a tárgyalás során mindegyik vádlott részlegesen vallotta be bűnösségét és felelősséget az ellenük felhozott vádpontok kapcsán. Csupán Mansfeld volt az a személy, aki magára vállalta a csoport vezetését és mindenért felelősséget vállalt, sőt vallomása szerint ő volt az egész szervezkedés értelmi szerzője.(habár azt végig tagadta, hogy Vekerdi Eleket meg akarták volna ölni). Mind aMmai napig nem lehet tudni, hogy miért tette. Első fokon egy vádlottat sem ítélt halálra a bíróság, hiába indítványozta az ügyész, aki osztályellenesnek, illetve társadalomra veszélyesnek állította be a fiatalokat vádbeszédében. Az elsőfokú ítélet szerint Mansfels és Blaski is életfogytig tartó büntetést kaptak, a többi vádlott pedig börtönbüntetést. Másodfokon azonban, a mindent beismerő Mansfeldet halálbüntetéssel sújtotta a bíróság. Blaskinak, Furkó Lászlónak (három év), Egei Attilának (négy év) helybenhagyták, míg Holecz Istvánnak enyhítették hat évről öt évre, valamint Bóna Dezsőnek súlyosbították nyolc évről 10 évre büntetéset. Az ítélet értékelés A tényállás és a történtek nem vitathatók, azonban a tényállás alapján született vádpontok bizonytalanok. Az is teljesen bizonytalan, hogy volt-e előkészület akár rendőr, akáy más személy megölésére. Az a tény önmagában, hogy fegyver volt náluk, nem támasztja alá az ölési szándékot, illetve az ellenforradalmi szándék sem bizonyított, hiszen, hogy lenne erre képes öt fiatal. még ha ez is lett volna a szándékuks életkoruknál és eszközeiknél fogva teljesen alkalmatlanok lettek volna rá. Súlyosan politikai koncepciójú eljárásról van szó, a fő vádpontok teljesen bizonytalanok, ennek tükrében nem lehetne 19
Joghistória
halálbüntetést kiszabni. Formailag alapvetően nem 1956-os forradalomr, épít, de teljesen nyilvánvaló, hogy a forradalmi ifjúságon akart bosszút állni. Azt gondolom, hogy Mansfeld Péter bátorsága és embersége mindannyiunk számára dicséretes és követendő példa lehet. Külön kiemelendő, hogy ő ezt milyen fiatalon tette, ezért főként a mai fiatalságnak lehet példaképe.3
Felhasznált irodalom: 1. Magyar Jogtörténet, Osiris kiadó, Budapest 2007. szerk.: Mezey Barna 2. Kahler F. : Jogállam és diktatúra, Kairosz kiadó, Budapest, 2005. 3.
Eörsi László: Mansfeld Péter valóság és mítosz,Beszélő 2002. (7.évf.)12.sz.46.old., Tarics P.: Egy nép kiáltott…1956. és a megtorlás Kairosz kiadó, Budapest 2008. V. fejezet megtorlás , beszélgetés dr. Jobbágyi Gáborral
3 Eörsi László: Mansfeld Péter valóság és mítosz,Beszélő 2002. (7.évf.)12.sz.46.old., Tarics P.: Egy nép kiáltott…1956. és a megtorlás Kairosz kiadó, Budapest 2008. V. fejezet megtorlás , beszélgetés dr. Jobbágyi Gáborral
20
Joghistória
Der Mindszenty – Prozess Írta: Kajcsos Kinga
E
s wird über den Mindszenty Prozess sehr viel geschrieben, sowohl falsche, bombastische, Behauptungen der billigen Propaganda, als auch von Historikern mit Anspruch geschriebene Werke. Im Mindszenty Prozess, der ein Konzeptionsprozess, ein sogenannter Terorrprozess ist – erscheint das Wesen des kommunistischen Systems: die Zerstörung der Feinstrukturen, die Gleichschaltung des Rechtssystems, für die Unterwerfung der Gesellschaft. Man kann alles betrachten, was die Kriminalität der Geschichte bedeutet, wo selbst die Staatsmacht zum Straftäter wird. Der Prozess ist der Teil und der Wendepunkt eines größeren Vorgangs gegen der Zerstörung der größten ungarischen historischen Kirche – die römischen katholischen Kirche. Der Mindszenty Prozess ist kein ausschließlich ungarisches Phänomen. In den Ländern unter der sowjetischen Besetzung – wie auch Mindszenty 1948 darauf hingewiesen hat, und seine Feststellung wurde durch den tschechoslowakischen, rumänischen Ereignissen, völlig bestätigt, - kann man über eine koordinierte Aktion gegen die Religion und die Kirche sprechen, wie es auch in den 1920-er Jahren in Sowjet-Russland (dann in der SU) geschah. Die politische, staatliche und gesellschaftliche Vorbereitung des Prozesses entsprach in jeder Hinsicht den sowjetischen Konzeptionsstrafverfahren. In der Vorbereitung hatte die Presse eine wichtige Rolle, die in kommunistischer Hand war. Das zentrale Parteiblatt das „Szabad Nép“ und die Komitatsblätter begannen eine koordinierte Verleumdungskampagne. Lästerliche Artikel, falsche Interviews, erlogene Reportagen, feuerten den Massenaffekt und die Massenhysterie ein. Die Propaganda wollte mit der Hysterie demonstrieren, dass der Prozess gegen Mindszenty eigentlich eine Volkinitiative ist, der die kommunistische Partei nicht ausweichen kann. In allen Phasen des Verfahrens wurden die Grundprinzipien des Strafprozessrechtes außer Acht lassen, wie wir es später sehen werden. Die Ermittlung wurde persönlich von der ersten Person, der Diktatur, Mátyás Rákosi angeordnet, und nicht von der Polizeibehörde. Die Ermittlung hat nicht das Beweismaterial wahrer Verbrechen gesammelt, sondern sie hat Angaben für eine Prekonzeption gesucht, die auf verschiedene Weise verwendbar sind. Man benutzte für die Geständnisse Erpressung, physische Gewalt, Folterung, Drogen und alle im Rechtssystem verbotenen Methoden. In dieser Phase des Prozesses fehlte auch formell die Möglichkeit der Verteidigung. Für die Phase der Klagerhebung ist charakteristisch, dass die Anklageschrift vor der Parteiführung konstruiert wurde. Der Inhalt der Anklageschrift divergiert von dem Sachverhalt und das Strafrecht wurde völlig eigenmächtigerweise nach der aktuellen Politik gedeutet. Die Anklageschrift – die nach den Prozessregeln auf der Budapester Volksstaatsanwaltschaft angefertigt werden musste (dann zum 21
Joghistória Budapester Volksgericht einreichen), wurde bei den Staatssicherheitsdienst erstellt und Mátyás Rákosi, Mihály Farkas, Ernő Gerő und József Révai haben daran direkt teilgenommen. Die Anschrift gegen Kardinal Mindszenty enthielt folgende Anklagepunkte: 1. Straftat des Umsturzes und der Spionage gegen die demokratische Staatsordnung und die Republik. 2. Strafstat der Untreue. 3. Devisenvergehen. Der erste Anklagepunkt wurde – nach der Behörde – von dem Kardinal so realisiert, dass er gleich nach der Befreiung solche Organisation gründete, die die Herrschaft der Habsburger in Ungarn zurückstellt. Der zweite Anklagepunkt urteilt die Kontakt zu Schoenfeld Arthur, Selden Chapin, zu den Boten der USA als Straftat, weil Mindszenty – nach der Anklage – den Kontakt zu der Botschaft mit dem Ziel aufnahm, um bei der Regierung der USA gegen Ungarn ein feindliches Handeln zu erreichen, und für die legitimischen Ziele von der USA Hilfe bekommen. Nach dem 3. Anklagepunkt hat Mindszenty insgesamt 141.000 USD und 15.000 Schweizer Franken außer 4800 USD nicht eingemeldet. Er teilte 10 000 Dollar unter seinen Bischöfen, er gab 3000 Dollar Missionar - Pfrarrern, die ihn ins Ausland brachten und er gab 2000 Dollar ungarischen faschistischen Pfarrern in München. Den Rest verwertete er auf einem Winkelwechselkurs zu 25-40 Forint. Die Phase der Verhandlung ging auch nach der Tradition der Schauprozesse. Der Richter, Vilmos Olti wusste, welches Urteil von ihm die Parteiführung erwartet. Der Richter sah die Dokumente nur bei dem ÁVH. Der Prozess war ein gemeinsames Spiel von Richter – Ankläger – Verteidiger, wo die Prozessregeln nicht berücksichtigt wurden (z.B. die Angeklagten durften ihre Aussagen nicht zusammenhängend geben, sie hatten keine Möglichkeit zur Verteidigung). Nach den Regeln der Schauprozesse ist die wichtigste Beweismittel das Geständnis, die wenigen Zeugen waren selber in anderen Sachen angeklagt. Die Tätigkeit von dem Volsankläger Gyula Alapy entsprach in jeder Hinsicht der blutigen und grausamen Rollenteilung der Theaterszenen, und auch Erwartungen des Regisseurs. Seine Anklagerede im Mindszenty Prozess – wie auch die Anklageschrift – entsprach nicht den fachlichen Erfordernissen Anklagereden, die in der Prozessordung vorgeschrieben sind. Die Schlusssätze der Rede von Alapy waren: „Das Urteil des Volksgerichts soll denkwürdig sein, und das Urteil wird die Verräter und Spione des Volkes dem Verfall überreichen, für József Mindszenty, Jusztin Baranyay, Pál Eszterházy beantrage ich Todesstrafe, für die weiteren Angeklagten die stärkste Zuchthausstrafe.“ Für die Schauprozesse ist charakterischtisch – sowohl für die originelle sowjetischen als auch die ungarischen – dass der Verteidiger, obwohl er am Prozess teilnimmt, keine echte Verteidigung betreiben kann. József Mindszenty durfte keine Verteidiger beauftragen, die Staatsschutzbehörde bestellte
22
Joghistória
den Rechtsanwalt Kálmán Kiczkó. Er erfüllte in der erstinstanzlichen Verhandlung seine Verteidigertätigkeit nur formell, er verstärkte lieber die Anklagebehörde. Im späteren Vorgang des Prozesses war Kiczkó praktisch stumm. Nach der Anklagerede kam die Verteidigungsrede von Kiczkó Kálmán. Diese Rede war in der Wirklichkeit eine politische Propaganda mit gleichem Inhalt, wie die Anklagerede. Der Verteidiger, der im Prozess in Zusammenarbeit mit der Anklage sich betätigte, erklärte, wie es in den Schauprozessen gewöhnlich ist, sogar Lobe und Schimpfworte. Lob gebührte der Freiheit der Verteidigung, er betonte die Priorität des Gemeininteresses, er betonte, dass die Religionsfreiheit nicht angegriffen ist. Schimpfworte bekamen die westliche Presse, die Vatikan, weil. Er belehrte die Kirche über die Säkularisation des Kirchenvermögens. Aber auch die Irrtümer vom Mindszenty über die Verstaatlichung der Schulen, und auch die Beschimpfung des Legitimismus bekamen in seiner Rede Platz. Das Erstinstanzliche Urteil: Der Tag der Verkündigung des Urteils wurde für den 8. Februar 1949 festgesetzt. Das Gericht hätte so 2 Tage für das Urteil gehabt, wenn das Urteil wirklich durch das Volksgerichtsrat gefällt hätte. István Timár, Oberabteilungchef des Justizministeriums teilte dem Vorsitzenden des Volksgerichtsrates mit, dass der Wunsch der Partei ist, wenn Mindszenty keine Todesstrafe bekommt. Rákosi brauchte einen nicht mehr glaubwürdigen, zusammengebrochenen und demütigten Kirchenchef und keinen hingerichteten Märtyrer. Der Sonderrat erklärte mit der Anwendung der Milderungsvorschrift– als Gesamtstrafe – lebenslängliche Zuchthausstrafe als Hauptstrafe, 10 Jahre lange Amtserhebung, und Aussetzung der Ausübung der politischen Rechte, sowie die Vermögenskonfiskation als Nebenstrafe. Die rechtliche Begründung entspricht nicht nur der Terminologie des Strafrechts, sondern auch dessen dogmatischem System, und das Ganze hat einen eher politischen Inhalt. Die mildernden und die erschweren Umstände bei der Strafzumessung sind eher nach den politischen Zielen ausgerichtet und nicht nach rechtlichen, fachlichen Erfordernissen. Rechtabhilfe: Mindszenty hat sich geirrt als er in seinen Memoiren schrieb, dass sein Verteidiger keine Berufung beantragt hat. „Gegen das Urteil hat nur der Ankläger Berufung eingereicht: er hat Todesstrafe verlangt. Es ist typisch, dass mein Verteidiger gegen den Justizmord nicht protestieren wollte.“ Man kann sich nicht wundern, dass Mindszenty keine gute Meinung über seine Verteidiger hatte. Der Groll von Mindszenty gegen seinen Verteidiger ist berechtigt, wenn wir die Leistung und die Tätigkeit des Verteidigers sehen. Das Urteil in zweiter Instanz: Péter Jankó Vorsitzender Richter bestimmte den 28. Juni 1949 als Termin der Verhandlung zweiter Instanz. Am 6. Juli 1949 wurden nur die Verteidiger vorgeladen, die Angeklagten nicht. József Mindszenty erfuhr über die Verhandlung erst am 5. Juli zu Mittag. Die Verhandlung am 6. Juni war öffentlich, es war aber keine einzige Angeklagte da. Die Verhandlung wurde im Beisein von Péter Jankó, dem Vorsitzenden Richter, von den Vertretern der Parteien in dem Volksgerichtsrat, von dem Notar und von den Verteidigern gehalten. Die Verkündigung des Urteils erfolgte am 9. Juli 1949. Die Teile über Mindszenty haben rechtlich einige Änderungen erfahren. Die Hauptstrafe blieb weiterhin das lebenslängliche Zuchthaus. Die Nebenstrafen: zehn Jahre Amtserhebung und Aussetzung der politischen Rechte und völlige Vermögenskonfiskation. Die rechtliche Begründung des Urteils in zweiter Instanz ist eine der rechtlichen Absurditäten, die den Schlag ins Gesicht von Dogmatik des Strafrechts und im Gesetz festgelegte Freiheitrechte bedeuten. Alles was im Urteil geschrieben ist, ist eine kommunistische Propaganda. Wie auch das Verzicht auf der Todesstrafe. Es lohnt sich die Anklagepunkt der Devisenstraftaten sich anzusehen, wo sich der Kardinal als 23
Joghistória schuldig bekannte, obwohl er juristisch gesehen nicht schuldig war. Die Devisenbehörde konnte laut Gesetz von allen Devisenvorschriften eine Ausnahme erteilen, und József Mindszenty hat diese auch bekommen, als er in den USA einen Besuch machte, aber nach der Heimkehr war diese Erlaubnis nicht mehr „aktuell“. Das Urteil des Mindszenty Prozesses wurde nach dem Gesetz XXVI. von 1999 für nichtig erklärt. Man muss ihn also so betrachten, als hätte er nie existiert, und damit kann man die Frage rechtlich abgeschlossen sehen. Historisch gesehen kann aber der Mindszenty-Prozess nicht vergessen werden, er trägt die Technik der Unterwerfung des Staates, die heimtückische Hemmungslosigkeit einer Ideologie, das richtige Gesicht des Kommunismus in sich sowie die Botschaft eines zum Glauben, zur Nation und zum Volk treue gebliebenen hohen Priesters für die Gegenwart.
Irodalomjegyzék: 1. Kahler Frigyes: A főcsapás iránya: Esztergom, Mindszenty bíboros pere, Magyarországi Mindszenty Alapítvány, 1998 2. Kahler Frigyes: Jogállam és diktatúra, Budapest, 2005, Kairosz Kiadó 3. Kahler Frigyes: A Mindszenty-per tanulságai. In: http://www.xxszazadintezet.hu/rendezvenyek/perek_es_osszeeskuvesek_tudoma/kahler_frigyes_a_mindszenty_pe.html, Utolsó letöltés: 2012. árp. 7.
24
25
Joghistória
A MÁJT TDK tervezett programja a félévben 2012. november 28., 14.00 (!) Az oklevéltől az e-iratig Magyar Országos Levéltár A programon való részvétel előzetes regisztrációhoz kötött! 2012. november 19., 17.00 (hétfő!) Kurt Seelmann előadása Kari Tanácsterem 2012. november 14., 16.00 (!) Hősök, királyok, szentek kiállítás meglátogatása Magyar Nemzeti Galéria A programon való részvétel előzetes regisztrációhoz kötött! 2012. november 7., 09.00-14.00 (!) XXX. jubileumi OTDK nyilvános kari forduló Magyar Állam- és Jogtörténeti Tagozat Eckhart-szeminárium 2012. október 31., 18.00 Őszi szünet 2012. október 24., 18.00 Élesztős László A könyv- és levéltári kutatás alapjai Eckhart-szeminárium 2012. október 17., 18.00 Filmvetítés A Bibó per III. rendű vádlottja voltam
Joghistória
Miért gyere MÁJT TDK-ra?
- mert magyar jogtörténeti diákkörünk az értékes tudományos munka és a jó hangulatú együttlét sajátos ötvözete
- a tanulságos előadásokból és programokból olyan plusz információkkal gazdagodhatsz, amelyek további tanulmányaid és munkád során segítségedre lehetnek
- lehetőséged nyílik az egyetemi oktatók személyes megismerésére és a velük való kötetlen beszélgetésre
- az egyetemi kavargásban nyersz egy biztos pontot, egy ,,békés szigetet”, ahol egy szűkebb baráti
csoportban dolgozhatsz, gondolkozhatsz, valamint nyerhetsz értékes tanácsokat a felsőbb évesektől az egyetemi életben való eligazodáshoz
- bátorítunk az együtt gondolkodásra, a vitára, a tudományterülettel való mélyebb foglalkozásra, publikálásra akár szóban a TDK ülésein, akár írásban a Joghistóriában
tudomány ● barátság ● programok ● vitakör ● MÁJT TDK minden héten szerdán 18 órakor
Figyeld programjainkat a www.majt.hu–n, a tanszék hirdetőtábláin vagy a Facebook oldalunkon!
27
Impresszum Kiadó: ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék Felelős szerkesztő: dr. Gosztonyi Gergely ISSN: 2062-9699 Szerkesztette: Losonczi Eszter Munkatársak: Bocsi Bernadett, Barta Áron, Ihász Péter, dr. Képessy Imre, Losonczi Eszter, Mireisz Tímea, Nikula István, Orbán András, Palguta Virág, Romics Ágnes, Zanathy Anna Tördelés és korrektúra: Losonczi Eszter
