KEDVES OLVASÓ! BEKÖSZÖNTÔ. Egyes emberek is létre tudnak hozni értékeket, de csak egy közösség tudja azokat életben tartani. (Csíkszentmihályi Mihály)

BEKÖSZÖNTÔ „Egyes emberek is létre tudnak hozni értékeket, de csak egy közösség tudja azokat életben tartani.” (Csíkszentmihályi Mihály)

KEDVES OLVASÓ! A 2013–2014. iskolai év, ünnepi tanév. Iskolánk alapításának 110 éves történetére emlékezünk, közel százezer diák és több száz tanár együttmûködését, sikerét elevenítjük fel. Iskolánk története egybeforrt a magyar alapfokú hangszeres zeneoktatás fejlôdésével, annak egyik értéktára lett. A tanév elsô újságja a hagyományokat követve beszámol újabb sikereinkrôl, tanárok és diákok élményeirôl. Utazásokról, hangversenyekrôl, fesztiválokról, versenygyôzelmekrôl, díjakról. Egykori kiváló tanárunkra, Kadosa Pálra emlékezik, és megszólítja nevelt lányát, egykori tanítványunkat, Orbán Júliát. Azonban a legnagyobb figyelmet az alapító igazgató Fodor Ernô munkásságára, és iskolájára irányítjuk, mely a magyar kisgyermekkori zenei nevelést meghatározó, fejlôdését alakító intézménnyé vált. S melynek tevékenysége napjaink mûködésére is hatást gyakorol. A tanévnyitó tantestületi ülésünkön került a hangversenyterem fô falára Barabás Márton Munkácsy-díjas képzômûvész alkotása, a Nagy Facsiga, amely zongorakalapácsok felnagyított másaiból készült síkplasztika. A különbözô mûvészetek közötti összhang sûrûsödik benne alkotássá, a „meglátás” erejét sugározza hangversenytermünk falán. Nagy öröm, hogy a „miénk”, és bármikor megcsodálhatjuk e kivételes alkotást. A testületi ülésen jelen volt Debnár László tankerületi igazgató és Dunai Mónika oktatási osztályvezetô is. Másfajta „ajándékot” is kapott iskolánk. Hangversenytermünk után, megújult még egy tantermünk Budapest – Terézváros Önkormányzatának támogatásával, a Terézvárosi Vagyonkezelô kivitelezésében. Tervezett jubileumi programjainkról e hasábokon is olvashatnak, miközben az aktuális legfrissebb híreket megújult honlapunkon – www.tothaladar.hu – követhetik nyomon. Az új tanév új feladatokat, bôvülô tanulási lehetôségeket kínál növendékeinknek. A Kokas-pedagógia és a Kovács-módszer órarend szerinti lehetôsége, a Nemzeti Tehetségprogram nyertes pályázatainak (programok és eszközök) megvalósítása, mind a fejlôdés zálogai. Az elôdök tisztelete és az utódokért vállalt felelôsség érzésével adjuk közre gondolatainkat a zenei nevelés fontosságáról. Ez a tudás és kollégáim kiváló munkája megerôsít abban, hogy hittel, bizakodva nézzek a jövôbe. Biztos vagyok benne, hogy a hungarikumként kezelhetô zeneiskolai hálózat – benne iskolánk értékeivel – tovább fejlôdhet, melyhez az egyetlen utat az egykori „Fodor iskola” üzenete jelenti: mindig a legmagasabb színvonalon kell tanítani. Össze kell egyeztetni a társadalom igényét és azt a szakmai maximalizmust, amit elôdeink ránk hagytak, s e kettô által vezérelve kell továbbhaladni. Az elsô negyedszázadot összefoglaló jubileumi könyvben így írt Harmat Artúr, a székesfôvárosi zenetanfolyamok szakfelügyelôje (1928): „…Nekem azonban a bátorsága imponál legjobban. Ami értékest a modern zenepedagógia kitermelt, ami fölött mások vitáznak, gondolkodnak, töprôdnek, vagy aggályoskodnak, azt a Fodor Zeneiskola bátran és eredményesen megvalósítja.” Ez az üzenet az, amit mindenek felett szem elôtt tartunk mi, a „TAZI” tanárai, itt és most a megújuló köznevelésben, a XXI. század elsô évtizedeiben. Mert tudjuk, hogy mindaz, amit a hétköznapokban megteszünk, a jövô nemzedékének esélyeit növeli. Közösségként ápoljuk, védjük azt az értéket, melyet 110 éve kezdett felépíteni Fodor Ernô, és amit iskolánk névadója, Tóth Aladár, így fogalmaz meg: „Ha embernek születtél, zenére termettél.” Találkozzunk jubileumi programjainkon, elsôként február 7-én, iskolatörténeti kiállításunk megnyitóján. Ünnepeljük együtt, és adjuk tovább elôdeink örökségét a jövô nemzedékének. Magyar Margit TÓTH ALADÁR HÍRMONDÓ

1

TAZI 110

FODOR ERNÔ ÉS A FODOR ZENEISKOLA Ha azt mondom: TAZI – azt mondod: Tóth Aladár Zeneiskola. Ha azt mondom: Fodor – azt mondod… mit is mondasz? Egyáltalán kit is-mit is rejt ez a név: Fodor? Röviden: Fodor Ernôt és az általa alapított zeneiskolát, zeneiskolánkat. A történet pedig 110 éve kezdôdött… „Annyi már a zeneiskola Budapesten, hogy újat megnyitni: merészség. A fiatal Fodor Ernô nem találta valami merész dolognak. Egyszerûen az a meggyôzôdés vezette, hogy a jónak érvényesülnie kell.” – írja Kereszty István (Fodor Ernô és zeneiskolája. Ország-Világ. 1904. május 1. XXV. évf. 18. sz. p. 352.) 1904-ben, az Ország-Világ címû képes hetilap hasábjain, az akkor már egy éve mûködô Fodor Zeneiskola alapító igazgatójáról. A cikk írója, Kereszty István maga is tanár volt – közel 10 évig – az intézmény falain belül, így lelkesen és hitelesen számolt be a zeneiskola alapítójáról és az elsô sikerekrôl. Fodor Ernô 1878. április 25-én, a fehérmegyei Csabdin, sokgyermekes, elszegényedett birtokos család gyermekeként látta meg a napvilágot. Szülei, Fodor Simon és Gyöngyföldi Róza, zenei fogékonyságát és abszolút hallását korán felismerték. Zenei tanulmányait a Nemzeti Zenedében kezdte meg, innen került a Magyar Királyi Zeneakadémiára, amelyet a középiskolával párhuzamosan végzett. Tanára, Szendy Árpád, felfigyelve pedagógiai tehetségére, állandó helyettesévé nevezte ki. Az ifjú növendék tudásszomja határtalan volt: a zongora mellett még négy tanszak stúdiumait hallgatta. Zeneszerzés órákat Koessler Jánostól vett, megtanult orgonán, valamint klarinéton és hegedûn is játszani. Utóbb a középiskolai énektanítói tanfolyamot is elvégezte. Tehetségét látva a zeneakadémiai tanári kar Volkmann-ösztöndíjjal tüntette ki, és 1902-ben elnyerte a tanári oklevelet. Tapasztalva a valódi zenei elôkészítôi tanfolyamok és szakképzett zenetanárok hiányát, született meg benne egy zeneiskola megalapításának ötlete. Több hónapos hangversenykörútra indult a kor elismert tenoristájával, Perotti Gyulával, majd Földessy Arnold csellómûvésszel koncertezett. Utazásai során Bécs, Berlin, London és Róma városainak neves zeneintézményeit is tanulmányozta, így 1903 tavaszán már egy részletekig kidolgozott zeneiskola terveivel tért haza. Ugyanez év nyarán egy vidéki kastély gazdag földbirtokos családjához állt zenetanárnak, és az itt megkeresett 400 koronából nyitotta meg 1903 ôszén zeneiskoláját „Fodor Ernô államilag képesített okl[eveles] zenetanár vezetése alatt álló Zeneiskola Akadémiai Elôkészítô Tanfolyam” néven, az Andrássy út 40. számú ház harmadik emeletén. A magánintézet csupán három szobából és egy irodának használt elôszobából állt. 11 tanára kivétel nélkül oklevéllel rendelkezô, neves és elhivatott zenész volt: Fodor Ernô, Chován Margit, Ormai Malvin, Cecelits Benô, dr. Várkonyi Béla (zongora), Berkovits Lajos, Kôszegi Sándor (hegedû), Maleczky Bianka, Maleczky Vilmos (ének), Lavotta Rezsô (zeneszerzés) és Kun László (cimbalom). 2

TÓTH ALADÁR HÍRMONDÓ

TAZI 110

A fiatal alapító-igazgató és az elsô tanári kar

Fodor Ernô alapelveit már a kezdettôl megosztotta a nyilvánossággal, évkönyvek formájában. Ezek mindegyikében szerepel, hogy „az intézet tanári kara magába tömörítse és egészében képviselje az Országos M. Kir. Zeneakadémiát végzett tanerôk legkiválóbbjait, továbbá, hogy a nevelés módszere és a tanítás rendszere teljesen a Zeneakadémia elismert szellemében fejlesztessék.” A zeneiskola közvetlen célja az volt, hogy „a zenét komolyan môvelô növendékeket minden dilettantizmustól menten, lelkiismeretes, szakszerû és pontos zenei nevelésben részesítse.” Ugyancsak küldetésének tekintette, hogy „azokat, kik tehetségük, szorgalmuk és tudásuk alapján a zene hivatásszerû mûvelésére jogosultak, az Orsz. M. Kir. Zeneakadémiába, mint az ország elsô és fô zenemûvészeti intézetébe való felvételre elôkészítse, másrészrôl a zenetanári oklevél megszerzését tegye lehetôvé azon növendékek részére, kik az Orsz. M. Kir. Zeneakadémián helyszûke vagy más ok miatt fölvehetôk nem voltak.” Az itt kiépített következetes pedagógia, a növendékek tanulásra ösztönzése mellett kifejezett cél volt a „tehetségtelen” és „hanyag” növendékek kiszórása, ami elsô hallásra talán túl drasztikusnak tûnik, de a kor – sok esetben – dilettáns magánzeneiskoláiról alkotott képet rövidesen e szigorú igényességgel cáfolta. Ennek és az ambiciózus igazgató szervezô tehetségének köszönhetôen a zeneiskola tanulóinak száma rövid idôn belül megsokszorozódott, hírneve pedig a legjobb magánzeneiskolává tette. Az egykor itt tanuló Solti György is úgy ír az 1920-as évek Fodor Zeneiskolájáról, mint amely „a Liszt Ferenc akadémia [sic!] mellett Magyarország második legjelentôsebb zenei intézete volt.” (Sir Georg Solti: Emlékeim. Harvey Sachs közremûködésével. Ford. Mesés Péter, Zádor Éva. Seneca Kiadó, Budapest. [1998] p. 25.) Az intézmény falain belül pezsgô zenei és pedagógiai élet folyt, tanárai nem egy esetben a Zeneakadémián vagy más neves intézményben is tanítotTÓTH ALADÁR HÍRMONDÓ

3

TAZI 110

tak (Weiner Leó, Kadosa Pál, Ábrányi Emil), növendékei közül pedig olyan késôbb országos és világhírû zenészek kerültek ki, mint a már említett Solti György, Földes Andor, Vaszy Viktor, Alpár Gitta és Sándor Renée. Az 1918-as év egyik szaklap cikkírójának méltató sorai szerint Fodor Ernô, „e cvikkeres, beretvált arcu, udvarias, kissé ironikus és nem kevéssé rezervált fiatal ember a budapesti, sôt, a magyar zenei élet történetének egyik legkimagaslóbb alakja a huszadik század elején, (…) a maga erejébôl a legnagyobb sikerû magyar vállalatok egyikét teremtette meg.” (Fodor Gyula: Fodor Ernô [Arckép]. Zenei Szemle, 1918. június II/5. p. 144.) A Fodor Zeneiskola a kezdetektôl a zenei élet és a zenei képzés egyik kiemelkedô intézménye volt. Tanárai és növendékei a mûvészi-szellemi élet aktív mûködtetôi és résztvevôi voltak, az igazgató pedig több téren is bizonyította, hogy nagy híve a zenei és pedagógiai reformoknak. Így zeneiskolája az elsôk között alkalmazta az „ellenôrzési füzetek”-et, amelyekbe a növendékeknek is kötelezôen be kellett írniuk gyakorlási idejüket. Ugyancsak újdonságnak számított a Dalcroze-módszer bevezetése: a svájci Jacque Dalcroze által kidolgozott foglalkozások lényege a zene és a mozgás összhangban végzése, amely alapján a Fodor Zeneiskolában ritmikus gimnasztika, hallásképzés és improvizálás is a tanterv részévé vált. A növendékek egyéni képességei és fejlesztése érdekében bevezetésre került a magántanulói és a szabadiskolai rendszer is – így olyan kiemelkedô tehetségek is itt tanulhattak, akik rendszeresen nem tudták az iskolát felkeresni. A nehézsorsú gyermekek számára Fodor Ernô rendszeres tandíjtámogatást és utazási kedvezményt biztosított, de tanárkollégái számára is nyugdíjalapot hozott létre. A frissen végzett zeneakadémiai pedagógusok számára az 1906/1907. tanévben hozta létre a 300 koronás pedagógiai ösztöndíját, amelynek elsô kitüntetettje, a ma már legendás nevû Dr. Varróné Pikker Margit, egy évig a Fodor Zeneiskolában is tanított. Szinte lehetetlen az összes pedagógiai újítást felsorolni, de álljon itt még néhány, bizonyítva a zeneiskola forradalmi létét: a melléktanszakok ingyenessé tétele, a színpadi mozgás és beszédtechnika, valamint a zeneesztétika, a zene- és irodalomtörténet bevezetése, ének-korrepetíció és jazz-tanszak beindítása, a nagyobb növendékek bevonása a helyettesítésbe, ingyenes hangversenyjegyek a növendékek számára. Az évkönyveket lapozgatva persze mai ésszel talán furcsának tûnik a „testi higiénia” említése, de a korabeli – fôként nehézsorsú – gyermekek helyzetét felmérve, ez is valóban indokolt volt. A zeneiskola életében kiemelt jelentôséggel bírtak a koncertek. Valamennyi növendék részt kellett vegyen a házi hangversenyeken, emellett a tehetségesebbek a nyilvános matinékon és koncerteken is bemutathatták játékukat. Ez utóbbiakat a Royal-szálló kis- és nagy hangversenytermeiben, valamint a Pesti Vigadóban szervezték, és a sajtó képviselôi is szívesen látott vendégek voltak. Ennek köszönhetôen maradtak fenn kritikák több kiváló, ifjú mûvészrôl, így többek között Sándor Györgyrôl, Földes „Bandiról” az Est, a Pesti Lapok és a Pester Lloyd hasábjain. Ugyancsak meg kell említenünk Fischer Annie nevét, aki bár nem Fodor-növendékként, hanem zeneakadémistaként többször fellépett a zeneiskola koncertjein. Nem kevésbé kiváló a Fodor Zeneiskola tanári kara sem. Az itt tanítók közül ma már számos név a zenei élet megkerülhetetlen személyiségét idézi meg. A már említetteken kívül itt tanított még Gobbi Henrik, Hammerschlag János, Horovitz Pál, V. Krammer Teréz, Rados Dezsô, Reiner Frigyes, Senn Irén, Siklós Albert, Szamosi Elza, Waldbauer Imre és Wilheim Lajos is. A tanítók nemcsak kiváló zenészek, de új utak keresôi is voltak. Fodor Ernô az évkönyvek keretein belül 4


TAZI 110

Rados Dezsô tanítványával

teret adott kollégái elképzeléseinek, így vonóstechnikai és zeneelméleti, illetve zenetörténeti tanulmányok is születtek. Ugyancsak üdítô újdonságszámba mehetett Gál György Sándor és kollégái ismeretterjesztô elôadás-sorozata az egyes koncertek elôtt. Így a közönség nemcsak hallgatta, de értette is a felcsendülô zenemûveket. Fodor Ernô elévülhetetlen érdemei között kell megemlítenünk szoros kapcsolatát a hazai kottakiadókkal, zeneakadémiai tanárokkal és zeneszerzôkkel is. Az 1928-as Jubileumi Emlékkönyv lapjain Rozsnyai Róbert és Bárd Ferenc mellett a Rózsavölgyi és Társa akkori vezetôje, Bárczy Gusztáv így méltatja Fodor Ernô és iskolája 25 éves munkáját: „A Fodor-zeneiskola nemcsak kitünô pedagógusokat, jeles mûvészeket, mûvelt zenei közönséget nevelt, hanem közönséget nevelt a magyar zenei törekvések, a magyar Múzsa, a magyar zeneköltészet számára is…” Hasonlóan vélekedik Major Ervin, a Zenei Szemle szerkesztôje is. A kortárs magyar zenedarabok koncertre vitelével Fodor Ernô iskolája élen járt Bartók Béla, Kodály Zoltán és Dohnányi Ernô „népszerûsítésében”, amit jeles zeneszerzôink is elismertek köszönô soraikban. A Zeneakadémiával folytatott állandó szakmai dialógusnak köszönhetôen a Fodor-növendékek közül egyre többen tehettek záróvizsgát a Zeneakadémián, és jelentôs számban kerültek be a zenei felsôoktatás fellegvárába. Dohnányi Ernô szerint „a felvételi, valamint magán- és tanárképzôvizsgákon a jól elôkészített növendékek legnagyobb része a Fodor zeneiskolából került ki.” Széleskörû elfoglaltságai miatt Fodor Ernô 1907-tôl – zongoratanári munkakörét másoknak átadva – kizárólag igazgatói teendôit látta el az intézmény falain belül, emellett óralátogatásokkal próbálta segíteni kollégái munkáját. Életének jelentôs részét a zene és a zeneiskola ügyének vezetése, intézése tette ki, és ehhez kapcsolódott szellemi köre is. A mai Oktogon közelében álló egykori Edison kávéházban törzsasztala volt, TÓTH ALADÁR HÍRMONDÓ

5

TAZI 110

amelynek tagjai között a kor híres zeneírói, zenekritikusai, mûvészei és zeneiskolai kollégái is helyet foglaltak, így Péterfy István (Magyar Hírlap) és Lányi Viktor, Zádor István (festômûvész), valamint Kadosa Pál, Waldbauer Imre, Rados Dezsô és Gál György Sándor. A korabeli zenekritikusok közül számunkra külön érdekesség, hogy Tóth Aladár – a Pesti Napló munkatársaként – szintén többször elismerésének adott hangot a Fodor Zeneiskola és igazgatója munkáját látvahallva. A XX. század viharai a zeneiskolát sem kerülhették el. Az évkönyvek rövid utalásaiból láthatjuk, hogy a két világháború, a Tanácsköztársaság és a gazdasági világválság megpróbáltatásai nem kímélték sem a tanárokat, sem a növendékeket. Fodor Ernôt és a nevével egybeforrt zeneiskolát talán mégis az 1940-es évek közepe viselte meg legjobban. Tanárkollégái közül többeket nem sikerült megmentenie a vészkorszak borzalmaitól, a megpróbáltatások pedig tovább rombolták amúgyis törékeny egészségét. 1944. október 15-én, nagybetegen hunyt el. Özvegye, „Fodor mama” segítségével és Zoltán László vezetésével indult újra a Zeneiskola, amely 1952-ig viselte Fodor Ernô nevét. Hogy az egykori alapító-igazgató, a szigorú, „cvikkeres úr” milyen hálás volt minden jó szóért, jól tükrözi az a néhány általa írt sor, amelyet Molnár Antalhoz címzett: „Nagyon hálásan köszönöm kedves meleg sorait, amely annál jobban esett, mert a sok küzdelmekkel teli, huszonöt éves mûködésem alatt sokszor volt okom arra, hogy elkedvetlenedjem és csakis az ilyen jóságos injekciók mint az Öné, teszik lehetôvé, hogy kedvemet visszakapjam és reménységgel nézzek a jövôbe.” (Fodor Ernô Molnár Antalhoz. Budapest, 1927. október 23. OSZK Fond VI/38)

A Fodor Zeneiskola elsô hangversenyterme

6


110 ÉVES JUBILEUMI PROGRAMSOROZATUNK

FEBRUÁR

MÁRCIUS

2014. február 7. péntek 11.00 óra 110 ÉV NYOMÁBAN – Az iskolatörténeti kiállítás megnyitója 17.30 óra „Amikor én még kissrác voltam” – Eckhardt Gábor elôadása 2014. február 21. péntek 16.30 110 év híres zongorista tanárai és növendékei címû fotókiállítás 17.30 BÖSENDORFER-KONCERTEK a zongora tanszak volt növendékeivel Benabdallah Marouan (Franciaország) és Fuentes Amador Buda (Basel) zongoramûvészek 2014. március 1. szombat 17.00 A MAGÁNÉNEK TANSZAK SZAKMAI NAPJA – Sándor Judit nyomában Emlékhangverseny és a Sándor Judit-terem megnyitása 2014. március 10. hétfô 15.00–19.00 Mi így tudjuk – Fôvárosi Zeneiskolák vetélkedôje Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér 2014. március 19. szerda VONÓS SZAKMAI NAP – A tanszak jubileumi programja 2014. március 21. péntek 17.30 NÉPZENEI SZAKMAI NAP – A tanszak régi növendékeinek találkozója 2014. március 27. csütörtök 17.00 GITÁR TANSZAKI SZAKMAI NAP – Régi növendékek találkozója

ÁPRILIS

2014. március 28. péntek Interaktív koncert a jazz tanszak rendezésében 2014. április 11. péntek 17.30 Op. 110 KAMARAHANGVERSENY – Házigazda: Eckhardt Gábor 55-ös és 110-es opus-számú mûvek növendékeink és mûvésztanáraink elôadásában

2014. április 12. szombat 14.00 Egyedül nem megy – zenekarok versenyben Barátaink Európából 1. – vendégünk a berlini Bartók Béla Zeneiskola Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér

MÁJUS

2014. április 25. péntek 17.00 Az akkordikus tanszak kamarazenei hangversenye 2014. május 6. kedd 17.30 Együtt zenélünk Szülôk és gyermekeik családi hangversenye 2014. május 7. szerda 15.00-17.00 FÚVÓS SZAKMAI NAP 1. – Egyformán képezzük a hangot? Azonosságok és különbségek a fúvós és énekes metodikában 2014. május 12. hétfô FÚVÓS SZAKMAI NAP 2. – 11.00 Duplanádas kurzusok 17.00 Fúvós együtteseink koncertje 2014. május 15. csütörtök 13.00 CIMBALMOS SZAKMAI NAP 1. Mesterkurzus, hangszertörténeti elôadás, szakmai beszélgetések, koncert

JÚNIUS

2014. május 16. péntek 17.00 CIMBALMOS SZAKMAI NAP 2. – A cimbalom arcai Vendégeink az iskola régi növendékei 2014. június – Helyszín: szervezés alatt BÚCSÚZUNK A JUBILEUMI TANÉVTôL – gyermekopera ôsbemutató „A király, a macska és a hegedû” – meseopera Ch. Hope és Y. Menuhin mesekönyve alapján

Az események helyszíne a Tóth Aladár Zeneiskola Fodor-terme. A belépés ingyenes. Minden érdeklôdôt szeretettel várunk!

HÁZUNK

KADOSA-NAPOK – ZONGORA

TÁJA

KADOSA PÁL

SZÜLETÉSÉNEK

110.,

HALÁLÁNAK

30.

ÉVFORDULÓJÁN A

Szívet-lelket gyönyörködtetô hangversenyek ÁBRAHÁM MARIANN

ZONGORAMÛVÉSZ, A RENDEZVÉNY SZERVEZÔJÉNEK BESZÁMOLÓJA

A 2013/14-es tanév különleges a Tóth Aladár Zeneiskola életében, mert olyan idôszak következik, amikor 110 évet átfogva visszatekinthetünk az itt történt eseményekre. Élô történelem lesz ez a tanév, és annál mélyebb, maradandóbb, gazdagítóbb élményeket tartogat, minél nagyobb megismerési vággyal, kíváncsisággal, felfedezô örömmel lapozgatunk vissza az elmúlt tizenegy évtized történéseibe. A tanév folyamán a programok felidézik, és megpróbálják mélyebben megismertetni mindazt, ami kiemelkedôvé tette az iskolát. Megtapasztalhatjuk, milyen tartalmat és rangot adtak az itt oktató, nevelô, majd nagy hírûvé vált és nagy zenei-szellemi örökséget ránk hagyó tanárok, zeneszerzôk, mesterek. Egyfajta visszautazás ez az idôben, melyben a múlttal olyan találkozások születhetnek, mintha részesei lennénk magunk is az eltelt idôszaknak. A kezdô hang, a jubileumi év elsô eseménye Kadosa Pál zeneszerzô, zongoramûvész, az iskola egykori tanára személyének felidézése, munkásságának bemutatása volt. A program elsô napjának védnökeként Kocsis Zoltán Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett zongoramûvészt kérték fel. Kadosa Pál világhírû tanítványaként levélben köszöntötte a rendezvény résztvevôit, melyet a Tóth Aladár Zeneiskola igazgatónôje, Magyar Margit olvasott fel a jelenlévôknek. Ránki Dezsô Kossuth-díjas zongoramûvész, híres Kadosa-tanítvány neve fémjelezte az ünnepségsorozat zárónapját a Budapest Music Center nemrég felavatott új hangversenytermében. Már januártól lehetett tudni a tervezett rendezvényrôl, mindenkiben érlelôdhetett az elhatározás, hogy saját játékával, vagy tanítványai felkészítésével részt vállal-e benne. A tanév végéig olyan sok iskola és tanár küldte el szereplési szándékát, hogy nem csak egy, hanem négy hangverseny kerekedett ki belôle. Huszonöt zenei intézmény több mint nyolcvan növendéke, mûvésztanára játszott Kadosa Pál mûveibôl. A felkészítô tanárok száma jóval Molnár Veronika

8

meghaladta a negyvenet. A koncertek alkalmával az elôképzô osztálytól kezdôdôen a legidôsebb növendékekig hallhattunk a szerzô mûveibôl válogatást. Szívet-lelket gyönyörködtetô, sôt felemelô érzés volt az apró gyermekeket hallgatni, akik a felnôttek figyelmével és élményt adó zenélésével adták elô kis darabjaikat. A mûvek hallatán stílus korszakokon átívelô, igazi zenei panoráma tárult elénk, megmutatva azt, hogy az értéket nem a stílus adja, hanem a mester, akinek kezében mûvészi értékké és tartalommá formálódik az anyag. Ilyen mester volt Kadosa Pál is. Az elsô nap délutánján három hangversenyt hallhattunk. A hosszú nap ellenére elmondható, hogy a program felépítésének köszönhetôen még a késô esti órákban sem volt fáradt senki. A közönség ugyan cserélôdött, de sokan mindvégig maradtak, és az érdeklôdôk minden hangversenyen megtöltötték a zeneiskola barátságos, mintegy zenei otthont adó hangversenytermét. A harmadik koncert elôtt Kadosa Pál tanítványa, Hambalkó Edit zongoramûvész, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem nyugalmazott adjunktusa olvasta fel a Tanár úrról sze-

Alfredo Van de Munt


Ambrus Róza

Bolesnikov Andjela

FESZTIVÁL ÉS KONFERENCIA

HÁZUNK TÁJA

110

ÉVES

TÓTH ALADÁR ZENEISKOLÁBAN • 2013.

OKTÓBER

mélyes emlékeit, melyben közel hozta hozzánk egy nagy mûvész, nemes ember és tanítványait családjaként szeretô, pályájukat egyengetô-irányító Mester személyét. A konferencia négy elôadása is sokakat érdekelt. Az Antal József – Gombai Éva zenetanár házaspár bemutatójában megláthattuk és meghallhattuk, hogy Budapesttôl távol, kisebb településeken hogyan lehet lelkes kis csapatokat összeverbuválni, és nagy találékonysággal, szeretettel a zenei hangokat élménnyé tenni már a pici gyerekek számára is. A magyarországi példa után – magyar zenei tanulmányok hátterével – az Angliában élô és tanító Elza Lusher zenetanártól és Chris Lusher kutató fizikus férjétôl megtudhattuk, hogyan lehet Angliában elérni ugyanezt. Az egyik módszer a csoportos oktatáson, a másik az egyéni foglalkozáson keresztül éri el eredményeit. dr. Deszpot Gabriella, az ELTE BGGYK fôiskolai docense tette lehetôvé a Kokas Klára életmûvébe való betekintést. Megadta a hallgatóságnak azt a drámai felismerést, hogy egy gyermeki közösségben a mély pszichológiai érzékkel megteremtett atmoszférában létezés milyen önfeledtté teszi a gyermekeket, milyen valóságosan és felszabadultan azonosulnak a zenével, és a mozgás kifejezô nyelvezetén milyen spontán alkotókká válnak. Kimondhatjuk, hogy mindhárom bemutató – más-más módon – a tanítás mûvészetébe vetett hitünket erôsítette meg. A negyedik elôadásban dr. Lucz Ilona zongoramûvész, a Szegedi Tudományegyetem Zenemûvészeti Karának fôiskolai docense, Kadosa Pál tanítványa foglalta össze szakmai-életrajzi ismertetôjében Kadosa fiatal éveinek gazdag zeneszerzôi és kulturális szervezôi tevékenységét. Szólnunk kell még a négy koncert befejezô mûsorszámáról, a Concertino III. tételének elôKováts Ambrus

Kemény Péter

19–20.

adásáról. A Tóth Aladár Ifjúsági Zenekar és Szedmák Eszter szólista, az ifjú karmester, Héja Benedek vezényletével értô módon, kiválóan szólaltatta meg Kadosa Pál zenéjét. Nagyszerû befejezése volt ez az elôadás a rendezvénysorozatnak. Ez a két nap megerôsítette a tanárokat, bizonysága volt annak a ténynek is, hogy nincs miért aggódnunk, van bennünk lelkesültség, akarat és erô arra, hogy a zenétôl kapott tudásunkat továbbadjuk, zenei élményeinket kifejezésre juttassuk, és a zene szeretetét felébresszük tanítványainkban is, ha erre megfelelô alkalom kínálkozik. Egy külföldi koncerthallgató a negyedik hangverseny végén megdöbbenve és nevetve mondta nekem: „azt hittem, hogy csak te zongorázol jól, de hát itt mindenki kiváló volt!” Hát igen, ez a mondat ismét figyelmeztetett arra, hogy a hallásunk képzésére, a zenei gondolkodásunk tágítására alapozott magyar zeneoktatás kiemelkedô lehetôségeket rejt magában. Csak élni kell vele. De tudunk is, ha akarunk! E módszer gyökerei visszanyúlnak a XX. század elejére, pont arra az idôszakra, amikor e zeneiskola elôdjének létrehozását Fodor Ernô megálmodta. A módszert, a tanítási folyamatot, mely már a múlt század folyamán az egész világon elterjedt, „Kodály-módszerként” ismerte meg a világ. A kétnapos Fesztivál méltó ünneplése volt Kadosa Pál életének és munkásságának. Köszönet ezért a felkészítô tanároknak, szereplô növendékeiknek, és az elôadó tanároknak. Mindenek elôtt azonban a Tóth Aladár Zeneiskola vezetôségének, a rendezvény elôkészítését végzô tanárainak, valamint a nagyszabású mûsor megszervezôjének. dr. Ábrahám Mariann zongoramûvész, -tanár, a ZETA zongoratagozatának vezetôje, Kadosa Pál tanítványa Halas Nina Emma


Nagy András Márton

9

TAZI 110

A mûvész, aki testet adott a hangnak Orbán Júliával nevelôapjáról, Kadosa Pálról, a Fodor Zeneiskola egykori tanáráról beszélgettünk. Orbán Júlia (született Szabó Júlia) 1946 és 1949 között maga is a Fodor Zeneiskola növendéke volt. Hétévesen kezdett zongorázni tanulni, amikor zongoramûvész édesanyja, Szabó Márta, a zeneiskola tanára lett. – Mire emlékszik a Fodor – Az édesapját ön hogyan Zeneiskola háború utáni veszítette el? éveibôl? – Eltûnt a háborúban, vala– A tanárom Zoltán László, hol Ausztriában. Anyám, amint az akkori igazgató volt. Nalehetett kiment keresni ôt, és gyon szerettem a zeneiskolába talált is olyanokat, akik együtt járni, jó társaság volt, koncervoltak vele, és tudtak részOrbán Ottó, Orbán Júlia tek, versenyek. A lépcsô menleteket. Anyámnak annak elleés Kadosa Pál tén ki voltak téve a régi hangnére, hogy nagyon fiatalon maversenyek plakátjai, azokat szerettük olvasgat- radt egyedül két gyerekkel, eleinte esze ágáni, néztük, hogy a régi tanárok közül kik van- ban sem volt újra férjhez menni. A Nemzeti Zenak még ott. Egészen addig jártam oda, míg el nedébe járt a háború elôtt, és még hiányzott a nem indult az oktatás a Semmelweis utcai diplomája. Arra készült, hogy Bartóknál folykonzervatóriumban, a régi Nemzeti Zenede tatja a tanulmányait, de mivel Bartók meghalt, helyén, és anyám oda ment tanítani. A Fodor- Lehel György barátilag egy másik remek tanárt ban sok kiváló tanár volt, például Korvinné javasolt, akitôl – úgymond – ugyanazt meg Fridenstein Irén, aki késôbb a konziban lett a tudja tanulni. Így került Kadosához, aki rögtön tanárom, vagy például Robicsekné Kitz Klára, elkezdett neki udvarolni. 1948-ban házasodtak aki a Muzsikus Péter könyvet írta. Olyan, ké- össze, attól kezdve éltünk együtt. Számomra sôbb híressé vált növendékekre is emlékszem, tökéletesen olyan volt, mint egy édesapa. mint például Kômûves János, aki karmester lett – Tanította önt zongorázni is? és Franciaországban élt, vagy Hamburger – Nem. Ilyen kisgyerekekkel ô akkor már Klára, aki most a Liszt Ferenc Társaság elnöke. nem foglalkozott. A Fodorban a háború elôtt Kiváló zenekara is volt a Fodornak, elôadtuk tanított, olyan tanítványai voltak, mint Blum például Mozart G-dúr Gyerekszimfóniáját – én Tamás, Lendvai György, akik karmesterek letvoltam a kakukk. tek. Klein György, a Svédországban élô bioké– Hogyan kakukkolt? mikus és agykutató is Kadosa-tanítvány volt. – Volt egy hangszer, amibe, ha belefújtam, Klein György tagja a Nobel-díjat odaítélô biúgy szólt, mint a kakukk. Mellettem ült a vízi- zottságnak, jó barátja Kurtágnak és Ligeti pipa, ô meg bugyborékolt. Györgynek. – Tanárára, Zoltán László igazgatóra – Az édesanyja mesélt arról, hogy Kadomennyire emlékszik? sa milyen tanár volt? – Lényegében alig. Az igazgatói szobájában – Nem, ezt inkább a tanítványaitól tudom. tanított, ahol volt egy óriási tabló az iskola há- Kocsis Zoltán, Ránki Dezsô, Schiff András, Raború elôtti tanáraival. Mondta, hogy ott van dos Ferenc 16 évesen, mint rendkívüli tehetséköztük Kadosa is, és egyszer, amikor kiment, gek kerültek hozzá a Zeneakadémián. Úgy tafölmásztam az asztalra, hogy lássam, de nem nított mindig, hogy az összes növendéke bent találtam meg. Persze, mert azon a képen még ült az órán. Simó Sándor csinált 1972-ben egy sûrû fekete haja volt, és amikor ô az anyámnak filmet – látható a Youtube-on – Mesteriskola udvarolni kezdett, 1946 körül, akkor már ko- címmel, hihetetlen élmény nézni, ahogyan Kopasz volt. csist, Ránkit, Schiffet tanítja. Én is voltam bent 10


TAZI 110

az óráján, nagyon izgalmas volt látni, hallgatni, ahogyan a zenérôl beszélt. – A visszaemlékezôk szerint szinte apai viszonyt alakított ki a tanítványaival… – Igen. Annyira, hogy a húgommal mi féltékenységi rohamokat kaptunk, amikor azt mondta: „jönnek a gyerekek”. Számon kértük, hogy „mi nem vagyunk a gyerekeid?”, amire ô azt felelte: „nem, ti a lányaim vagytok”. Minden évben elvitte a növendékeit – és minket – hajóval Visegrádra. Fölmentünk a hegyre, sétáltunk, leültünk az erdôszélre piknikezni, megebédeltünk. Ez még az ötvenes években volt, amikor Hambalkó Edit, Ábrahám Mariann, Erôd Iván járt hozzá. Mindenfélérôl beszélgetett velünk, roppant tájékozott volt. Érdekelték a természettudományok, tôle hallottam például elôször a DNS-spirálról. Több nyelven tudott, mindenkivel képes volt a saját nyelvén beszélni. Eredetileg képzômûvésznek tanult, járt is a képzôre két évet, egy ideig párhuzamosan tanulta a kettôt, végül a zenét választotta. – Az ön tanulmányait irányította valamennyire? – Nem. A konziba kerültem 1949-ben, és amikor 57-ben befejeztem, már tudtam, hogy nem lesz belôlem zenész. Lusta voltam, nem gyakoroltam, így a többiek elhúztak mellettem. Nem akartam középszerû zenész lenni, sem tanítani. Tanultam csellózni is, hogy tudjak egy zenekari hangszeren is játszani – abban például segítettek, hogy kiváló csellótanárt találjak – de végül úgy döntöttem, hogy a Mûegyetemre megyek, és vegyész leszek. – Kadosa nem bánta, hogy elhanyagolta a zenét? – Nem, dehogy. Nem erôltette soha, egy pillanatig sem. Én akartam zenész lenni, de az a fajta elhivatottság, hogy tûzön-vízen át akarom, nem volt meg bennem. – Kadosa munkájának mekkora hányadát tette ki a zeneszerzés, és mennyit foglalkozott tanítással? – Délelôttönként fôként komponált, eleinte papíron, hang nélkül, aztán zongorán. Az ebédhez szigorúan fél 2-kor ült le – volt háztartási alkalmazottunk, aki fôzött. Kadosa ebéd után lefeküdt pihenni, mindig tíz percre. So-

sem értettem, hogyan tudott tíz perc után teljesen kipihenten fölkelni. Azokon a napokon, amikor tanított, elindult gyalog a Március 15. téri lakásáról a Zeneakadémiára. 3-kor kezdett tanítani, este koncertre ment vagy hazajött. – Gondolom, csodálattal hallgatta, amikor zongorázott? – Akkor már nem nagyon játszott. Azt mondta: ez kis ország, egy pódiuma van, kell a hely a fiataloknak – ô már eleget játszott. Késôbb lett valami kézbetegsége is, és csak nagyon ritkán játszott, többnyire olyan kortárs zenét, amelyrôl úgy gondolta, fontos, hogy ô mutassa be, aki érti a lényegét. Azt nagyon sajnálom, hogy a legendás koncertjét nem hallhattam a háború végén, amikor Beethoven Gdúr koncertjét játszotta a Zeneakadémia Goldmark-termében. Mindenki azt mondja, aki hallotta, hogy az a koncert olyan volt, hogy a lassú tételt végigzokogta a közönség. Sajnos nem játszotta el többé. Sok régi felvételét hallottam, szerencsére összeállított belôlük egy lemezre valót Kocsis Zoltán. A rádiónak is volt egy mûsora, amelyben zongorázik, de azt még nem sikerült megszereznem. Ezer közül is megismerem a játékát, sôt, azt is, amikor valamelyik tanítványa zongorázik. Egyszerûen teste van a hangnak. Nem tudom ezt másképp mondani – ugyanazt a fortét el lehet érni úgy, hogy az ember odacsap, és úgy, hogy az belülrôl jöjjön a hangszerbôl. – A két zongorista – Kadosa és az édesanyja – otthon hogyan osztozott a hangszeren? – Kadosa akkor már rendszeresen nem gyakorolt, de persze sokat zongorázott – tanítás közben elôjátszott, a saját darabjait is próbálgatta. A lakásban két zongora volt, csak az idôt kellett beosztaniuk anyámmal. Kadosa írt kétzongorás szonátát is, amivel turnéztak anyámmal 1947–48-ban, voltak Németországban, Csehországban is. Úgy gyakoroltak, hogy kinyitották a két szoba közti ajtót, és közel tolták a zongorákat. – Kadosa mennyire volt kritikus az egykori tanítványával? – Kölcsönösen kritikusak voltak egymással. Kadosa nagyon adott anyám véleményére. Ne-


11

TAZI 110

ki anyám volt az elsô felesége, és nem születtek vér szerinti gyerekei. Ma már azt mondom, nagy hálátlanság volt tôlünk a húgommal, hogy nem akartuk, hogy örökbe fogadjon minket. – Miért nem akarták? – Apám emléke miatt. Neki ez nyilván nem esett jól, de soha egy árva szóval sem említette. Nekem még van emlékem az apámról, a húgomnak már nem volt, tehát ô inkább miattunk nem akarta. Nem is igazán beszéltünk errôl, mert én határozottan kijelentettem, hogy nem akarom. Pedig nagyon ragaszkodtam Ka-

dosához. Amikor elutazott egy-egy hosszabb külföldi útra, nagyon hiányzott, és aggódtam, hogy mi lesz velünk. Szükségem volt apára, és ô ezt a szerepet teljesen betöltötte. De a mai napig ragaszkodom ahhoz, hogy én Szabó Júlia vagyok, és nem Kadosa. Pedig én intéztem el az önkormányzatnál, hogy legyen emléktáblája, és mindent megtettem érte, amit csak tudtam. De a nevemet nem adtam. Anyám halála után Kadosa újra megnôsült, de továbbra is tartottuk a kapcsolatot, egészen a haláláig. Mihalicz Csilla

KADOSA ZONGORAFESZTIVÁL ZÁRÓRENDEZVÉNY A Budapest Music Center színpadán fellépni nem mindennapi dolog. Ez a lehetôség adatott meg nekem, amikor a Tóth Aladár Zeneiskola zenekarával szerepeltem. A Kadosa-napok zárókoncertjén zenekarral adhattam elô a szerzô Concertinójának III. tételét. A hangversenyt sok próba elôzte meg, amelyeket karmesterünk, Héja Benedek vezetett. A kezdeti döccenôkön együtt sikeresen túljutottunk, mivel a karmester úr nagy türelemmel foglalkozott velünk, és a koncerten szinte tökéletes összhangban muzsikáltunk. Ez az élmény sokáig emlékezetes marad. Ekkor játszottam elôször zongoraversenyt egy igazi zenekarral. Nagyon különleges érzés volt, ahogy körülöttem megszólalt az együttes, ráadásul szinte minden zenekari hangszer megtalálható volt a mûben, az ütôsöktôl a fúvósokon át az összes vonós hangszerig. A terem és a közönség pozitív hangulatot teremtett, a zongorával is könnyen megbarátkoztam. Nagyon remélem, hogy lesz még alkalmam zenekarral játszani! Szedmák Eszter, zongora, TK III. B osztály

2013. október 20. – Budapest Music Center, a Tóth Aladár Zeneiskola Ifjúsági Szimfonikus Zenekara, középen Szedmák Eszter és a kép bal oldalán Héja Benedek karmester

12


REFERENCIAINTÉZMÉNY

Módszertani Továbbképzés a Taziban KEZDÔK

ZONGORATANÍTÁSA

Nagy sikerû országos tanár-továbbképzés helyszíne volt iskolánk a 2013/2014-es tanév elsô hónapjaiban. A Kezdôk Zongoratanítása címmel rendezett kurzusra nagy számban érkeztek érdeklôdô zongoratanár kollégák. Két nagy tudású, tapasztalt elôadó vezette a foglalkozásokat, akik a magyar zongoraoktatás elismert szaktekintélyei: Kovács Kálmánné – „Babszi néni”, iskolánk nyugalmazott zongoratanára, egykori igazgatónôje, a Fôvárosi Pedagógiai Intézet Ny. vezetô szaktanácsadója, illetve Becht Erika, a II. kerületi Járdányi Pál Zeneiskola zongoratanára, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem gyakorlatvezetô tanára. ❋❋❋ Az elôadás szünetében arról kérdeztem Babszi nénit, miben látja a továbbképzés fontosságát és lényegét: – Viszonylag kevés szó esik a kezdôk tanításának feladatairól, nehézségeirôl. A mai tanárképzésben nincs elég lehetôség a tanítás gyakorlatának folyamatát megismerni, pedig az elsô lépések határozzák meg a diák zenei fejlôdésének irányát. A kezdôk tanításának jelentôsége az általános iskola elsô éveinek, az alapvetô készségek elsajátításának súlyával azonos. Az elsô idôszakban az órai munka legyen a legfontosabb: helyesen leülni, a kottaolvasással megbarátkozni két kulcsban, a zongorán tájékozódni, a billentyûk megszólaltatásának módját megérezni. A ritmus és a vertikális mozgás gyakorlása is az elsô tanári feladatok közé tartozik. Az indirekt tanítási módszer célravezetô ebben az idôszakban: a növendékkel ki kell mindent próbáltatni, ismételtetni, visszakérdezéssel rávezetni, mit kell megoldania. Itt dôl el a munkára, gyakorlásra nevelés, a tanuló csak azt tudja javítani, amit hall és ért. Nem mindenki egyformán rátermett, azonos képességû, de az akarat átsegíthet az esetleges nehézségeken. Emellett igen fontos, hogy a tanár a kezdetektôl éreztesse a zenetanulás kurtági értelemben vett játék-mivoltát.

Becht Erika tanárnôvel arról beszélgettünk, mennyiben változott mára a zeneoktatás helyzete: – Egyfelôl könnyebb, ám egyben fáradságosabb is – a tanárok sokkal jobb körülmények között dolgoznak, több idôt szánhatnak egy órára (régen huszonnégy perc jutott egy-egy növendékre), ám manapság a diákok lehetôségei, ezzel együtt a velük szemben támasztott elvárások is megnövekedtek. Nehéz felvenni a versenyt az egyéb, kortársakkal együtt végezhetô szabadidôs tevékenységekkel. A tanításban számomra az elsô pillanattól leglényegesebb a hang minôsége, hogy a növendék hallja a feszültségeket, oldódásokat, a levegôvételeket, a fontos és kevésbé fontos hangokat. Mindig a jó zenei megoldások meghallgatására, meghallására kell törekednünk. ❋❋❋ Egy-egy délelôtt alatt négy-öt növendékkel foglalkoztak az elôadók, s élmény volt látni, hogy egy kéthangos darabból is elôadásra méltó produkció születhet. A két tanárnô ismeretlen gyerekekkel is rövid idô alatt alkotói kapcsolatot alakított ki. Ez nagy létszámú közönség elôtt igen nehéz feladat. Rengeteg ötletet, hasznos tanácsot kaptunk arra nézve, hogyan lehet az elsô pillanattól éreztetni a növendékkel, mit szeretnénk elérni. Az utolsó alkalommal kezdôk tanításával foglalkozó kottákat ismerhettünk meg, régebbieket és külföldieket is - igen érdekes és gondolatébresztô volt. Remélem, minden résztvevô sokat hasznosíthat az itt látott és hallott gyakorlati tanítási módszerekbôl, a problémákat felvetô beszélgetésekbôl. Hálásan köszönjük Babszi néninek és Erika néninek, hogy megosztották velünk tudásukat, tapasztalataikat, emberismeretüket. Újra felhívták a figyelmünket arra, hogy a kezdôk tanításának, haladásának figyelemmel kísérése mindig fókuszban tartandó a zenepedagógusok számára. Kaiser Adrienne zongoratanár


13


DO YOU SPEAK JAZZ? „GONDOLKODVA

ZENÉLNI

-

EZ AZ IMPROVIZÁCIÓ”

Hat alkalomból álló kreatív improvizációs kurzus indult november végén a Tóth Aladár Zeneiskolában. Kitalálói játékos bevezetésnek szánják ezt a programsorozatot az improvizáció és az izgalmas ritmusok világába – diákoknak és tanároknak egyaránt. A kezdeményezésrôl Dely Róberttel, a jazz tanszak vezetôjével beszélgettünk. – Soha még a zenének ilyen kultusza nem volt, mint manapság, amikor minden gyereknek fülhallgató lóg a fülébôl – csak éppen nem klasszikus zenét hallgatnak. Ez a mostani kurzus egyfajta nyitás a könnyû mûfajok felé, amelytôl azt remélitek, hogy átjáró lehet a klasszikus és a jazz-zene világába? – Egyelôre nem jazzt tanítunk – nem is lehet 12–14 éves gyerekeknek – hanem azt, amit ôk naponta hallgatnak, szeretnek. Néhány hónap múlva próbálkozunk meg az elsô jazz sztenderd megtanulásával. A jazzhez könnyebb egy popslágeren keresztül közelíteni, mert azt el tudjuk nekik játszani mindenféle stílusban, ami már közelít a jazzhez. Jelasity Petivel már többször is csináltunk ilyet, például a nyári táborokban, amikor együtt improvizáltunk a srácokkal. Nagyjából ezt tesszük ezen a kurzuson is. És persze szeretnénk, ha a klasszikus tanárok is eljönnének, megnézni, mit csinálunk.

– Gondolom, te is klasszikus zenén nevelkedtél – hogyan történik az átmenet? – Én nem tanultam klasszikus zenét gyerekkoromban. – Ez elôny egyébként? A klasszikus zene tanulása nagyon meghatározza a zenei gondolkodást? – Én mindig azt a zenét tanultam, amit éppen hallgattam és szerettem, arra tudtam igazán koncentrálni, és pillanatok alatt megtanultam eljátszani is. Ezen a kurzuson mi is ennek mentén haladunk. Az elsô néhány alkalommal nem is kezdünk el kottát olvastatni – azután kicsit persze belemegyünk abba is. Játszogatjuk az ismert dallamokat, és ezzel párhuzamosan ritmusfejlesztô gyakorlatokat is kipróbálunk a dél-amerikai iskola szerint: a közönséggel együtt megtanulunk néhány egyszerû, két ütemes ritmust, amiket összetéve egy poliritmiát kapunk. Ez adja a dél-amerikai zenék ritmusát (son, cha-cha, rumba, merengue, bembe

Dely Róbert és Jelasity Péter

Improvizációs foglalkozás közben

14



stb.). A klasszikus zenészeknek egyébként ez nem egyértelmû azonnal. Ezért is ajánlom minden klasszikus tanárnak, hogy gyakoroljon a gyerekekkel ilyesmit, nagyon egyszerû nyolcados – csak éppen szokatlan – ritmusokkal. – A laikusnak van egy olyan képzete, hogy improvizálni bárki tud, elég valamennyire tudni egy hangszeren, és játszani szabadon, „ahogy jön”, ahogy érzéseink diktálják? Valójában hogyan tanulható az improvizáció? – Nagyon egyszerûen az a lényege, hogy nem csak eljátszom valamit a kottából, hanem kicsit gondolkozom is közben. Betöltök egy nagy csomaggal a fejembe abból a zenébôl, amiben sok jó improvizáció, harmóniai érdekességek, klassz ritmusok, sok finomság van (például jazz sztenderdek nagyon jó elôadóktól), és amikor improvizálok, akkor csak elôhúzom a már meglévô dallamokat. Sok zenehallgatással lehet tehát fejleszteni az improvizációs készséget, otthon vagy koncerteken – és ehhez még tanár sem kell. Aztán lehet gyakorolni a skálákat és motívumokat. Amikor egy világsztár kimegy a színpadra, és úgy néz ki, mintha csak úgy lazán odatenne valamit, amögött nagyon komoly munka van. – Említetted, hogy te egybôl blues-rock tanulással kezdted – hogyan vezetett el ez a jazzhez? – A suliban minden fiú gitározott, mert azzal lehetett csajozni. Zenekart alakítottunk, és mindent játszottunk, amit csak lehetett a középiskolai rendezvényeken. Apám még kiskoromban sokszor játszott az LGT zenekarral, mint ütôhangszeres, és elvitt magával a koncertekre. Késôbb adott egy Charlie Parker kazettát, amit a Berlinben élô nagybátyámtól kapott. Ez a zene irányított a jazz felé. Két év után aztán lett egy tanárom, Faragó Miklós, aki jazz-gitáros volt, és ô mutatott Wes Montgomery-t, Pat Metheny-t. Innen már világos volt, hogy jazz gitáros leszek. – Ha nincs egy ilyen személyes élmény, indíttatás, akkor mi vezetheti el a fiatalokat a jazzhez? – Jó esetben eljuthatnak arra a szintre, hogy kialakuljon az igényük a színvonalas zenére.

Nincs különösebb recept. Én csak azt tudom, hogy akik rájöttek, hogy a kedvenc daluk mennyire egyszerû, kezdenek érdeklôdni más zenék iránt is. Ekkor mutatok nekik jazz-zenét. Klasszikusokat, Wes Montgomery-t, Miles Davis-t, Charlie Parker-t, Bill Evans-t, Keith Jarrett-et stb., de olyan dalokat választva, amit könnyû megérteni. Nagyon pontosan érdemes felépítenünk ezeknek a kurzusoknak a menetét. Érzékenyen kell figyelni, hogyha valamire nem vevôk a gyerekek, akkor villámgyorsan tudjunk váltani. Akik most eljöttek, nagyon aranyosak voltak, hatalmas kerek szemekkel figyeltek és vettek részt a foglalkozáson. Játszottunk rajzfilmekbôl zenéket, Lady Gagát – innen lehet elindulni. – A jazzben is igaz, amit a klasszikus tanárok mondanak, hogy aki nagyjából 10 éves koráig nem kezd el hangszeren tanulni, az szinte behozhatatlanul lemarad, mert a manuális készségek nem tudnak kifejlôdni? – Nem tudom. Én nagyjából 10 évesen kezdtem hangszeren tanulni. Fontos, hogy a zenéhez köze legyen valakinek. Az is játszik hangszeren, aki nem tanul, de a keze-lába mozog a zenére, dobol az asztalon. Az a lényeg, hogy körülötte szóljon a zene. Amikor improvizál valaki, látszólag új dolgokat talál ki, de ez csak a látszat. Csak azt tudja eljátszani, ami a fejében van – azt tudja összerakni új formában. Mihalicz Csilla


15


GITÁRISKOLÁK RÉGEN ÉS MA Gitárszerû, rezonátortesttel és nyakkal ellátott pengetôs hangszerek szinte minden népi kultúrában megtalálhatók. A legrégebbi emlék ezekrôl a hangszerekrôl egy dombormû, amely gitárhoz hasonló hangszeren játszó muzsikust ábrázol. Ez a lelet, amely a mezopotámiai Úr városában került elô, Kr. e. az 1800-as évekbôl származik. A gitár valószínûleg az arabok közvetítésével került Hispániába. A 14. századból való az az írásos dokumentum, ami elôször említi meg a gitárt. Elôdei, a gittern, guitern, a vihuela, a guitarra latina, a guitarra moresca voltak. Ezek a hangszerek méretüket, felépítésüket, húrszámukat tekintve sokban eltértek a ma használatos gitártól. A gitár a 17. századtól kisebb-nagyobb megszakítással a mai napig rendkívüli népszerûségnek örvend. A 18. század második felétôl a polgárosodás megerôsödésével, felemelkedésével megnövekedett a zene iránti igény. Divattá vált a házi muzsikálás, hivatásos és amatôr együttesek alakultak. A kor gitármûvészei számtalan darabot írtak a gitárt tanulók számára, és gitáriskolákat jelentettek meg. Közülük a legismertebbek a spanyol Dionisio Aguado, Fernando Sor, az olasz Ferdinando Carulli, Matteo Carcassi, Mauro Giuliani, Luigi Legnani és a magyar Mertz János Gáspár. Mûveik ma is kedveltek a gitárosok körében. A spanyol gitárkészítô, Antonio de Torres (1817–1892) készítette el azt a gitárt, amely formájában, szerkezetében és nagyságában megegyezik a ma használatos gitárral. Az elsô magyar gitáriskolát Pfeiffer Ferenc írta az 1800-as évek elején. Ebben az idôben hazánkban is igen népszerû volt a gitár. Elsô16

sorban a polgárság köreibôl származó fiatalok, valamint a diákok kedvelték. Korabeli újságok és plakátok tanúsága szerint a színházakban gitárkoncerteket rendeztek a felvonások között, a széphistóriákban, népszínmûvekben is gyakran szerepelt a gitár, mint kísérôhangszer. Kevesen tudják, hogy Arany János is tudott gitározni. A 19. század második felében a gitár sokat veszített népszerûségébôl. A halk hangú hangszer nem vetekedhetett a zongorával, az egyre nagyobb létszámú vonós, fúvós együttesekbe nem illett bele. Mégis létezett, csak kissé háttérbe szorítva. Ez a visszavonulás nemcsak Magyarországon, de egész Európában érzékelhetô volt. A 20. század elején azonban a spanyol gitármûvésznek, Andrés Segoviának (1893–1987) köszönhetôen a hangszer újra visszanyerte népszerûségét. Segovia a flamenco zenének magas szintû interpretálása mellett mûsorára tûzte az elfeledett gitárdarabokat, átiratokat készített az elmúlt századok nagy zeneszerzôitôl, és kortárs zeneszerzôket kért fel új mûvek írására. Hangszerét az egész világ koncertpódiumain elismertette, máig tartó népszerûségét útjára indította. Andrés Segovia három alkalommal koncertezett Magyarországon óriási sikert aratva. Hatására ismét fellendült a magyar gitáros élet. Újabb gitáriskola jelent meg, melyet Kleineche Rudolf állított össze. Megalakult a Magyar Gitár Egyesület, amelynek közel 300 tagja volt, elsôsorban amatôr gitárosok.. Az Egyesület a II. világháború idején, 1944-ben szûnt meg.



A háború utáni magyar gitározás meghatározó személyisége Szendrey-Karper László volt (1932–1991). Miután a zenemûvészeti szakközépiskolában és a fôiskolán nem volt gitár tanszak, zeneszerzés szakon tanult. A varsói Világifjúsági Találkozón elért nagydíja után hamar berobbant a zenei életbe. 1960-ban vezetésével elindult a gitár tanszak a Bartók Béla Zenemûvészeti Szakiskolában, majd 1964-ben a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fôiskolán is. Hangversenyei, lemezei, iskolája mellett meg kell említeni az 1973-ban útjára indított Esztergomi Nemzetközi Gitárfesztivált, melynek haláláig vezetôje volt. A gitárfesztivál mérföldkô volt a magyar gitározás történetében, 1991-ig a világ legjelentôsebb gitáros találkozó helye volt. Szendrey-Karper László és tanítványai tevékenységének köszönhetôen néhány évtizeden belül olyan mértékben fejlôdött a gitározás Magyarországon, hogy ma a zeneiskolákban az egyik legnépszerûbb hangszer. Magam is olyan szerencsés voltam, hogy nála tanulhattam a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fôiskolán. Több gitáriskola is megjelent hazánkban a 20. század második felétôl. Ezek Kovács Barna, Puskás Tibor, Mosóczi Miklós és Nagy Erzsébet munkái. Mivel jó ideig csak 3/4-es és 4/4-es gitárok léteztek, a gitározást csak idôsebb tanulók kezdhették el. Ma már mindenféle méretû gitárt lehet vásárolni, ezért úgy gondoltam, hogy szerkesztek egy olyan gitáriskolát, amibôl az érdeklôdô 7-8 évesek is elkezdhetik a tanulást. A gitáriskola 2013 májusában jelent meg a Solo Music Zenemûkiadó

KFC. kiadásában. A kotta sok magyar gyermekdalt, népdalt tartalmaz, de találhatók benne más népek dalai, mûzenei szemelvények, többek között Szokolay Sándor, Papp Lajos, Puskás Tibor mûvei, könnyû etûdök, átiratok, rövid ujjgyakorlatok, skálák, kánonok, duók, triók. A pengetést magyar népi mondókákkal gyakoroljuk. A kétszólamú játék bevezetéséhez is találtam olyan felelgetôs magyar gyermekdalokat, amiknek gyakorlása után sokkal könnyebb lesz az egyszerre pengetés elsajátítása. A kezdôk szívesen játszanak olyan dalokat, amiket már ismernek. A népdalok kiválasztásában sokat segítettek kis növendékeim is. A darabokat úgy válogattam össze, hogy lépésrôl lépésre haladva nemcsak a gitártudást tökéletesítjük, hanem a zenei alapismereteket is elsajátítjuk. Vass Valéria gitártanár


17


Öt perc torna, egy mosoly, és megyünk a színpadra A versenyeken nemcsak a növendéket és a felkészítô tanárt díjazzák, hanem a korrepetitort is. Ô az, akire a kritikus pillanatban a szólista leginkább számíthat, akinek a szemébe még a színpadon is belenézhet, hogy erôt merítsen belôle. Arató Ágnest kérdeztük munkájáról, akit számtalanszor tüntettek ki korrepetitori díjakkal. – Milyen rendkívüli tulajdonságok révén lesz valaki jó korrepetitor? – Nem kell hozzá semmi rendkívüli – egyszerûen az, hogy legyen az illetô jó zenész, tudjon alkalmazkodni, legyen jó diplomata, vagyis tudja, mikor, kinek, mit, hogyan lehet úgy mondani, hogy segítsen, és ne bántson. – Mégsem lehet egyszerû kétfelé alkalmazkodni: a növendékkel és a kollégával is megtalálni a hangot. Egyszerre kell a középpontban lenni, illetve a háttérben maradni. Van erre egy kialakult munkamódszered? – Az emberi együttmûködésre nincs, hiszen van olyan tanár kollégám, aki bevon a munkába, és van olyan is, akinél szinte meg sem szólalok. Ezt az ember megtanulja, hogy kinél, mire van igény. Ugyanígy a növendékek támogatásánál: mindenkinél más módszer a célravezetô. Sokszor nem is szavakkal tudom segíteni a közös munkát – egy tapasztalt növendék abból, ahogyan játszom a szólamot, veszi a jeleket.

– A nézôtérrôl is jól látszik, milyen összpontosítással figyelsz a növendékre. Az ilyen egymásra hangolódásra való képességet – gondolom – sok évbe telik megtanulni? – Ilyen habitus kell hozzá. Én például nem szeretek egyedül lenni a színpadon, viszont ha már ketten vagyunk, akkor felszabadulok és élvezem a játékot. – Mi van, ha úgy érzed, a kollégád valamit nem jól csinál. Figyelmezteted rá? – Az attól függ, mennyire fontos dologról van szó. Van, amit muszáj helyretenni, nagyon finoman. Általában ha egy kis jelzést adok, akkor a kolléga már kapcsol és korrigál. Ha nem életbevágóan fontos dologról van szó, akkor inkább késôbb kérdezem meg: „ezt tényleg így akartad?” Nincs is ezzel gond, ezt magamról tudom, hiszen én is szívesen veszem, ha figyelmeztetnek valami hibára. – Neked is nagyon sokat kell otthon gyakorolnod? – Darabja válogatja. Van olyan, 2012. MÜPA – Gaál Júliával amit igen, és van, amit inkább együtt kell gyakorolnunk. Annak a híve vagyok, hogy már az elejétôl hallja a gyerek a kíséretet is, mert az a jó, ha a teljes zenemû épül be a fülébe és a fejébe. A próbák mellett legalább olyan fontos az is, hogy közönség elôtt, koncerten is eljátsszuk a versenydarabot, minél többször. Az elsô koncerten ugyanis még csak 60 százalékosan lehet elôadni. A darab a koncerteken kezd el igazán fejlôdni. – Legalább ennyire fontos az a lelki kapocs a színpadon, ami

18



Ácsné Szily Éva versenygyôztes növendékei Kállai Ernô hegedûmûvésszel és Arató Ágnes zongoramûvésszel 2012-ben a Magyar Rádióban. Hátsó sor balról jobbra: Becze Szilvia, Ácsné Szily Éva, Dósa Csenge, Korossy-Khayll Csongor, Stark János, Váradi Gyula, Arató Ágnes Elsô sor balról jobbra: Gaál Julianna, Králik Abigél, Hévizi Virág, Gaál Eszter, Bácsy-Schwartz Zoltán, Kállai Ernô

segíti a gyereket, hogy leküzdje a lámpalázat. Van ennek valami titka? – Minden körülmények között biztonságot kell sugározni, annak ellenére, hogy egy komolyabb fellépés elôtt nyilván én is izgulok – de ezt nem mutatom. A gyerek mellett egy nagyon magabiztos, nyugalmat sugárzó embernek kell állnia. Persze beszélünk az izgalomról, és nem teszünk úgy, mintha valami tét nélküli semmiségre készülnénk. Megbeszéljük, hogy az izgalom természetes, de le lehet gyôzni. Van egy speciális mozgássor, amit el szoktam végeztetni a gyerekekkel: olyan gimnasztika ez, amely kicsit eltereli a figyelmüket, átmozgatja az ízületeket, serkenti a vérkeringést. Amíg várunk a mûvész szobában, az utolsó öt percben szoktunk tornázni, utána egy mosoly – és megyünk a színpadra. – Te is szoktál téveszteni? – Persze, elôfordul néha. Olyankor tovább kell menni, mintha mi sem történt volna. Ezt is megtanítjuk nekik, hogy hibázhatunk, hiszen

nem vagyunk gépek. De nem szabad a múlttal foglalkozni, azon rágódni, amit elrontottunk. – Milyen nagy pillanatokra emlékezel szívesen? – Nagyon sok ilyen volt. Elôször az izgalmas és váratlan helyzetek jutnak eszembe, például amikor egy hegedûvizsgán, miközben egy nehéz versenymûvet játszottunk, egyszer csak kidôlt alólam a zongoraszék. Pedig akkor sem voltam sokkal több ötven kilónál – egyszerûen elfáradt a fa. Arra nagyon büszke vagyok, hogy a növendék, akit kísértem, nem is vette észre, mi történt. Zongoráztam tovább, a szék a földön, és végigjátszottuk a darabot. Sok történetem van jó és rossz lapozókról is, hogy menynyit segít az elôbbi, és milyen az, amikor például egy benyúló férfizakó kitakarja vagy lerántja a kottát. A rengeteg szép pillanat közül nem is tudnék választani. Tehetséges gyerekkel együtt zenélni mindig felemelô élmény, akár versenyen, akár tanszaki koncerten. Mihalicz Csilla


19


„Még játszd el párszor, aztán Éva néni segít!” Ácsné Szily Éva, iskolánk hegedûtanára, 2013 augusztusában megkapta a tehetséggondozásban kiemelkedô munkát végzô hazai és határon túli pedagógusok elismerésére alapított „Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért” díjat. – Melyik a nagyobb kihívás: felnevelni kicsi korától egy növendéket, mint egy palántát, vagy a már felfedezett tehetséget tanítani? – Mindegyik kihívás. Az is, aki újonnan jön be, mert lehet, hogy a jövô nagy tehetsége kopogtat nálam. Aki pedig már tanult valahol, nyilván azért kerül hozzám, mert bizalommal vannak irántam a szülôk. Az is lehet persze, hogy a szülôk túlzott reményeket táplálnak, és akkor azt valahogyan meg kell mondani. De ha a kisgyerek nyitott, érdeklôdô, érzékeny, akkor hamar egymásra hangolódunk és tudunk haladni. – Híres muzsikusok, hegedûmûvészek is hozzád íratják be a gyermekeiket. Nehezebb helyzet az, amikor a családi háttérben is szakemberek állnak? – Az eddigi visszajelzések azt mutatják, hogy tisztelettel elfogadják, amit mondok. Hiába ôk is jó muzsikusok, tudják, hogy a lépésrôl lépésre való türelmes foglalkozás vezet eredményre. – És ezt a kellô türelmet hogyan teremted meg újra és újra ennyi éven keresztül? – Amikor elkezdek tanítani, becsukódik körülöttem minden, megszáll a nyugalom és a tisztánlátás. Attól kezdve, hogy belép az ajtón a növendék, látom, milyen „állapotban” van, és tudom, miképpen szóljak hozzá. Abban a pillanatban kreatív leszek. – Elôfordul, hogy nem alakul ki az egymásra hangolódás, és emiatt „elkallódik” egy tehetséges gyerek? – A tehetséges gyerek mellé mindig kell egy 20

tehetséges szülô is, és a tehetséges tanárral együtt alkotott háromszögbôl alakul ki valami. Olyan szülôre gondolok, aki nem anyagilag tehetôs, és nem is zeneileg, hanem szülôi mivoltában tehetséges. Aki tudja azt mondani, amikor látja, hogy kínlódik a gyermeke: nem baj, még játszd el párszor, de ha nem megy, majd Éva néni segít. Aki tudja bíztatni, hogy mindig kap segítséget, nem kell egyedül rátalálni a megoldásra. Nyilván egy tehetséges növendék minél elôbb szeretné megtalálni a megoldást, és ingerült, ha nem megy – és ez a szülôn csattan. Magam is megéltem ezt a saját gyerekeimmel, hallottam tôlük ezerszer: „anya te nem értesz hozzá” – az én segítségemet elutasították. Mert a szülô, szülô marad a gyerek számára, bármennyire is zeneértô. – Nagyon unhatják a gyerekek, hogy a versenyre ugyanazt a darabot hónapokon át kell gyakorolni, és még mindig azt mondja Éva néni, hogy nincs kész. Hogyan lehet inspirálni ôket a további gyakorlásra? – Ilyenkor úgy alakítom, hogy a növendékeim úgy érezzék: Éva néninek van még egy ötlete, hogyan lehetne még jobb – és ez inspiráló. – Kire emlékszel, akit nagy öröm volt tanítani? Milyen kedves pillanatok jutnak eszedbe? – A mai napig látom magam elôtt például – a ma már 27 éves mûvész – Kállai Ernôt, ahogy bejött hajdan a zeneiskolába. Nem az iskolai ruhájában jött, mert hát „a hegedûóra ünnep”, amit ô nagyon komolyan vett. Sok gyerekkel végigéltem a versenyek izgalmát. A sikerek



ezer arca, a rengeteg jó érzés is nagyon elôttem van. Mindig megkérdezem utána a gyerekeket, hogy milyen érzés volt játszani. Általában azt mondják: „nagyon boldog voltam, hogy játszhattam!” Sok növendékemet sikerült ilyen állapotba elvezetnem. – Ôk az igazán színpadra valók. – Igen. A felkészítés nem csak arról szól, hogy technikailag fejlesztem a gyereket, hanem pszichésen is mûködésbe hozom azokat a csatornákat, amelyek ôt magabiztossá teszik. Ezeket a fortélyokat nem feltétlenül tudtam kezdô tanárként, rengeteget olvastam errôl, mert úgy éreztem, komplex módon kell a gyerekeket felkészíteni. Ebben például a szülô nem tud jó lenni – ezt a magam példájából is tudom. Tanárként viszont higgadt vagyok. Egy kicsi gyerek mellett állva, a korrepetitorral együtt nekünk kell mindent – a szülôt is – pótolni, és éreztetni vele, hogy bármi lesz is, ôt minden körülmények között nagyon szeretjük. – Milyen érzés, amikor hosszú évek után el kell engedned egy növendékedet? – Amikor a búcsú pillanata van, akkor a gye-reknek is kell segíteni. Kialakult közöttünk egy szorosra kötött szál, és azzal segítem az elválásban, ha nem köszönünk el egymástól, és nekem már van is ötletem, hogy mikor találkozzunk, amikor megmutathatja, hogyan fejlôdött. A folytonosság megvan, hiszen a tanárral, akinek átadom, jó a szakmai kapcsolatom. – Nem haragszol néha azokra a gyerekekre, akik tehetségesek, de lusták? Nem érzed úgy, hogy a te erôfeszítéseddel élnek vissza? – Olyankor mély beszélgetésekre van szükség, mert ebben a helyzetben sok ki nem mondott dolog lehet. Elmondom, hogy én hiába adom a tudásom legjavát, nélküle nem jutunk elôbbre. A gyermeknek nyilván valami miatt nehéz döntenie, hogy milyen szándékkal akarja folytatni a hegedûtanulást. Biztosítom arról, hogy ha eldöntötte és elmondja, akkor én tudok segíteni abban, hogy ez a szándék körülbelül mennyi munkabefektetést igényel. Ha viszont nem akar a pályára menni, akkor azt ôszintén meg kell mondani nekem is és a szüleinek is.

– Volt-e kezdô tanár korodban nehéz korszakod? – Igen. Mindkét gyerekem születése után nagy ambíciókkal mentem vissza tanítani, de abban az iskolában, ahová gyerekként magam is jártam, nem nagyon tudtam az ötleteimet megbeszélni. Akkor úgy láttam helyesnek, hogy kiszálljak a szakmából. Adódott erre lehetôség Tatabányán, ahol akkor mindent a bányászat uralt – az volt a fenntartója a tánckarnak, az énekkarnak, a képzômûvész körnek. Ugrin Gábor volt a kórus vezetôje, tôle rengeteget tanultam. Játszottam magam is a bányászzenekarban, és én lettem a mûvészeti együttesek vezetôje, fesztiválokat, külföldi turnékat szerveztem – de azért maradt néhány magántanítványom is. Mindig is voltak szervezési ambícióim, és itt kiélhettem magam. De azért az íróasztal mögött is mindig tudtam, hogy az életem végéig biztosan nem ezt szeretném csinálni. Másfél év után elköszöntem, és viszszatértem a tanításhoz – egy másik iskolába. Az a másfél év nagyon sokat segített abban, hogy többet lássak az életbôl. A tanításnak megvan az a veszélye, hogy négy fal közt töltöd el az életedet nyugdíjas korodig, 15 négyzetméteren. Az új helyemen aztán találkoztam azzal az igazgatóval, aki kíváncsi volt az ötleteimre és támogatott. – A megfelelô szellemi-szakmai közeg tehát mindenképpen szükséges? – Igen, és még valami: merni kell kérdezni. Annak idején, amikor még kezdô voltam, csodáltam egy idôsebb kolléganôt, Felvinczi Takács Alice-t, aki nagyszerû szakember és muzsikus volt. Mindig okos dolgokat mondott vizsga után, de soha nem mertem a tanácsát kérni. Talán valami arisztokratikus tartás volt benne, amitôl megközelíthetetlennek tûnt. Fiatal korában rendkívüli tehetség volt, tanárnak kicsit távolságtartó. Pestrôl járt tanítani, és amikor bejelentette, hogy már nem vállalja tovább, én kísértem ki az állomásra. A hangosbemondóba bemondták, hogy a vonat másfél órát késik, így a sorstól kaptam idôt arra, hogy Alice nénitôl megkérdezzem azokat a dolgokat, amiket mindig szerettem volna. Még javában beszélgettünk volna, amikor jött a


21


vonat, és meg kellett szakítanunk. A mai napig ôrzöm a levelet, amit ezután kaptam tôle. Több oldalon keresztül írta le az elképzeléseit a tanításról – egy zöldfülû okulására. Tapasztalt tanárként tehát minden fiatal kollégát arra bíztatok, hogy merjen kérdezni. Túl kell lépni a félelmeinken, a szégyenen, hogy mennyi mindent nem tudunk. Ezt a szakmát nem lehet az egyetemen megtanulni, csak egy másik kollégától, és a magunk kínján. Én mentortanárként is nehezen vagyok képes csendben maradni az órán, és megállni, hogy ne segítsek a tanárnak és a növendéknek, csak utána mondjam el a meglátásaimat. Ha egy tanár megkeres azzal, hogy „Évi, hozok egy gyereket, hallgasd meg, és mondj valamit”, akkor én boldogan adom át a tapasztalataimat. Amikor a Tóth Aladár Zeneiskolába jöttem, hallottam és láttam Dénes Lászlót tanítani – Oláh Vilmos volt a növendék neve –, és elbûvölt, hogy így is lehet ezt. Szerettem volna tôle tanulni, és tudtam, hogy ô nem fog hozzám bejönni, hogy megtanítson, nekem kell ezt kezdeményez-

nem. Éreztem, hogy megéri feláldozni a szombatjaimat, mert a tudás nyugalmat ad a tanításban. Amikor érzem, hogy van eszközkészletem, az nyugodttá és kreatívvá tesz. Arató Ági, a korrepetitor kollégám szokta kérdezni, amikor együtt próbálunk verseny elôtt, ha mondok valamit, amitôl tovább tudunk lendülni: „ez most hogy jutott eszedbe?” De nem tudom megmondani – csak úgy jött. – Úgy látod, a mostani fiatal tanároknak nehezükre esik segítséget elfogadni? Vagy szégyellnek kérdezni? – Nem tudom, de az biztos, hogy nem kell semmit szégyellni. Én például zongoristákhoz is bemegyek néha – rengeteget lehet tanulni. Nem a hangszer a lényeg, hanem a zene. Emlékszem, amikor fiatal tanárként a kezembe adták a munkakönyvemet, és beírták a személyimbe, hogy „zenetanár”, megütköztem ezen, merthogy én hegedûtanár vagyok. Pedig dehogy – zenét tanítok hegedû közvetítésével, vagyis zenetanár vagyok. Mihalicz Csilla

Hátsó sor balról jobbra: Ácsné Szily Éva, Hévizi Virág, Sárréti Márton, Arató Ágnes Elsô sor balról jobbra: Gaál Julianna, Veér Lili

22


ARCKÉPCSARNOK

FEGYELMEZETT

ÖNKÍVÜLETBEN

Beszélgetés Faragó Laurával, iskolánk népi ének tanárával Faragó Laura tizenöt éve tanít a Tóth Aladár Zeneiskolában, mellette korábban rádiómûsorokat szerkesztett, és a mai napig különbözô dalestjein hallhatja gyönyörû hangját a közönség. Terézvárosban hosszú éveken keresztül végzett közéleti tevékenységéért 2013 ôszén „Terézvárosért” kitüntetésben részesült. – Tíz testvér és szinte folytonos muzsikaszó vett körül gyerekkorodban – menynyiben segített ez abban, hogy azzá válj, akivé lettél? – Megszoktam kislányként, hogy gyakran énekelek otthon, akár a színpadon. Zongorázni kötelezô volt, a karácsony pedig úgy telt, hogy jöttek a nagynénik is, és várták a gyerekek mûsorát. Belenôttem az éneklésbe, úgy, hogy nem volt tétje, hiszen dicséretözön vett körül minket. Így késôbb elkerült a bénító fellépési izgalom. A karácsonyi házi koncertet a legkisebbek kezdték, aztán az egyre idôsebbek jöttek, és az egész megkoronázása az volt, amikor apukám leült énekelni: „Mi füstölög ott a síkon távolban, talán bizony édesanyám kunyhója?” – Petôfi-dalokat, egyházi énekeket, Dankó Pista-nótákat, a Sarastro-áriát… ami éppen belement a fülébe. – Édesapádnak mi volt a foglalkozása? – Szada fôjegyzôje volt 1948-ig. A fordulat évében a régi rendszer köztisztviselôit gyári munkássá tették, így került édesapám a téglagyárba, azután a porcelángyárba. Aztán kiemelték, és a könyvelési csoportba került. – Mindez nem vette el a dalos kedvét? – Azt nem. Zongorán is nagyon jól játszott – kotta nélkül, mûkedvelô amatôrként. Az édesanyjától tanulta, aki az Arizona moziban volt mozi-zongorista. A nagyanyám tanult klasszikus, illetve egyházi zenét, de sokat hallgatott cigányzenét is, mert a dédszüleimnek kifôzdéjük volt, ahol zenészek játszottak. Az tud improvizálni, aki jól ismeri a különbözô stílusokat

– így neki nem okozott gondot például a King Kong címû film alá játszani. – Akkor a zene neked nem tûnt olyan „pályaszerû” dolognak, hanem az élet természetes része volt? – Igen. Ráadásul Pécelen, ahol laktunk, nagyszerû énektanárom volt: Zalatnay Ernôné – ô küldött engem énekversenyekre. Késôbb is nagy szerencsém volt: Budapest legjobb énektanáraitól tanulhattam. A Zeneakadémiára karvezetés szakra jelentkeztem, de összhangzattanból nem voltam jó. Mivel imádtam a verseket, szavalgattam, végül a szegedi tanárképzô fôiskolára felvételiztem. Ott az ország legjobb kórusvezetô tanárának, Kardos Pálnak a növendéke lettem. A speciális szakterülete a tiszta intonáció volt, ô tanított meg nem temperáltan énekelni, hanem a felhangrendszer szerint. A dó és a ré közötti távolság nem egyforma a dúr és a moll hangnemben – különbség van a dúr –, illetve moll-vonatkozású dó és ré között.

A „Röpülj páva” népdalversenyen, 1970-ben


23

ARCKÉPCSARNOK

Nagy dolog volt, hogy én a Röpülj páva dalversenyen ezt a kristálytiszta, felhang nélküli éneklést zongorakíséret nélkül meg tudtam mutatni. Meg kellett érte harcolnom, mert a Röpülj páva versenyen nem lehetett kíséret nélkül énekelni. Mi azzal érveltünk, hogy a balladát a népi környezetben soha nem énekelték feldolgozással. Mondták az elôszûréseken, hogy rendben, de így biztosan nem fogok továbbjutni. Mire azt mondta az én zseniális tanárom, „nem baj Laura, nem kell feltétlenül továbbjutni”. Amikor aztán a képernyôre kerültem, és meghallgattak a szakemberek, azt mondta Sárosi Bálint: „persze, hát ez kíséret nélkül született!” Így szólalhatott meg a nagyközönség elôtt a népdal a maga egyszerûségében, mint egy költemény. – Maga a népdal is ismeretlen volt, amit énekeltél? – Igen. A csángó népdalok még a meglepetés erejével hatottak. Szegeden a magánéneket Gábor Éva tanította, aki Kézdivásárhelyrôl került Budapestre Trianon után, és Lajtha László népdal-lejegyzôje volt. A Néprajzi Múzeumban dolgozott másodállásban, és Szegeden tanított hangképzést – tôle kaptam az elsô csángó népdalt. Erdélyi Zsuzsanna barátnôjeként Kodály és Bárdos Lajos köréhez tartozott. Én pedig jó képességû, a zenébe belenôtt kislány voltam, akivel jól lehetett kísérletezni. A '70-es években már megérett az idô arra, hogy a pódiumon is megszólaltassuk az eredeti népdalgyûjtésekbôl származó népdalokat, mi voltunk az elsô fecskék, Budai Ilonával. – Azt mondta a tanárod az elôdöntôben, hogy nem muszáj nyerni. Mégis, milyen volt nyerni? – Föl sem tudtam fogni. Annak örültem, hogy jól sikerült, amit olyan sokáig gyakoroltam. A legnagyobb hozadéka az volt, hogy rájöttem, hogyan tudom az izgalmat csillapítani úgy, hogy a szövegbe kapaszkodom bele: mondom, mint egy mantrát, és nem azon idegeskedek, hogy kijön-e majd az a hang. A gyerekekbe is azt sulykolom: tanuld meg a szöveget, és mondd el, mint egy verset. Akkor már az éneklés nem éneklés lesz, hanem közlés, és átugorja a lélek a zenei nehézségek miatti ag24

gódást, ha mélyebbrôl, a szöveg mondanivalójából hozom elô a dal szépségét. – Úgy tanítod a népi éneket, ahogyan magad is tanultad, vagy van valami speciális módszered? – Ma már könnyen hozzájutnak a gyerekek a parasztzenéhez, meg tudják nézni, hallgatni az elôadókat, élvezhetik az eredeti hangzást. Az én specialitásom, hogy aki a mûzene felé akar indulni, nem erôltetem rá a torokéneklést. – Nagyon más a kettô? – Igen. Berlinben végeztem a dal- és oratórium szakon, ahol az olasz éneklésmódot nagyon megtanultuk. De például tudok jódlizni is, amikor a „paraszthangra”, vagyis a beszédszerû préselt hangra rátesszük a fejhangot, vagyis a „kóristahangot”. Az operaénekesek még erre is ráerôsítenek az izmaikkal. A népdalénekesek inkább a díszítések kidolgozására fektetnek hangsúlyt, azzal fejezik ki az érzelmi sûrítéseket, nem dinamikával és hangerôvel. Viszont ha a gyereknövendék operakórus-tag is egyben – mint a Tóth Aladár Zeneiskolások esetében például –, akkor inkább a szép hangzású és nagyobb ívû éneklést gyakoroljuk, minimális díszítéssel. A népdalnál a díszítést csakis az úgynevezett eredeti éneklésmóddal, a „torokhanggal” lehet megoldani. – Többen akarnak ma népi éneklést tanulni, mint régen? – Nem mondhatnám. Inkább azok a szülôk íratják be a gyereküket, akik szeretnék az általános mûveltségét gyarapítani, illetve a magyarságélményt gazdagítani a népzene tanulásával – hogy belülrôl érezze, miért szép a népi örökség. A magyar népdalnak hihetetlenül gazdag a kifejezô ereje. Közel kétszázezerre tehetô a feljegyzett népdalkincsünk – a német akadémia népzenetárában negyvenezer van. Nálunk tovább megôrzôdött a helyi kultúrákban a népköltészet. – Te magad is gyûjtöttél népdalt? – Igen. Negyedéves fôiskolás voltam, amikor Moldvába utaztam egy költôcsoporttal, és megszervezték, hogy kijussunk a csángókhoz. Elintézték a vendéglátóink, hogy egy-két jó adatközlô odajöjjön. Anna néniék mezítláb jöttek be a mezôrôl, és olyan balladákat énekel-


ARCKÉPCSARNOK

tek, hogy a lélegzetünk is elállt. Ez már a Röpülj páva után volt, és engem erkölcsileg feltöltött az élmény: átéreztem, hogy ezt a hivatást nagyon komolyan kell vennem. Utána az áttelepült csángók közt, Baranyában, a legjobb énekesekkel tudtam én is dolgozni, Domokos Pál Péter közremûködésével – magát a lejegyzést én végeztem. A baranyai csángók népdalkincsének anyagát akkor eltettem, most fogom kiadni. Összehasonlítva azokkal a népdalokkal, amelyeket Kallós Zoltán gyûjtött a kilencvenes években, ez sokkal archaikusabb anyag. – A népzenei oldaladat ismerjük, pedig van egy klasszikus vonal is… – Hogyne. Húsz év alatt a Filharmóniában az egész klasszikus dalirodalmat végigénekeltem, majd Bartók és Kodály népdalfeldolgozásait is – erre tudtak alkalmazni. Volt egy kétrészes koncertsorozatom, amelyben Bartók összes népdalfeldolgozását elénekeltem kronológiai sorrendben. Meg is van CD-n. Azt hiszem, ez volt életem legnagyobb tette. Bartók és Kodály népdalfeldolgozásai azért kevésbé népszerûek, mert például egy Molnár Anna balladát vagy egy Lakodalmast úgy dolgoztak fel, hogy az egyik szereplô lent énekel az alt lágéban, a másik a szopránban. Nagyon kevés olyan énekes van, aki egyszerre tud altban és szoprán fekvésben is énekelni. A korai feldolgozásaikban még inkább a népdal alázatos szolgájaként látták el egyszerû kísérettel a dalokat. De késôbb már erôsebb volt bennük a zenei önkifejezés vágya, és az énekhangot sokszor elnyomta a zongorakíséret. Nem véletlen, hogy Bartók utolsó népdalciklusát a Húsz magyar népdalt Kocsis Zoltán próbálta áttenni kórusra, hátha jobban érvényesül az énekszólam ezáltal a zongorakíséret mellett. Énekesi szempontból például a késôi Bartók feldolgozások inkább tekinthetôk zongoraversenyeknek szoprán kísérettel, így nehéz komoly énekesi sikert elérni velük, de a lényeg, hogy megcsináltam, és gazdagodtam általuk. – A Röpülj páva – hasonlóan a mostani tehetségkutató mûsorokhoz – együtt járt azzal, hogy az elôadómûvész egy csapásra a karrierje csúcsára került? – Nem egészen. De szerencsére egy cso-

dálatos balladamondó, Jancsó Adrienne, még amikor a középdöntôben voltam, azzal keresett meg: „kislányom, mindegy, hogyan végzel, lesz egy ballada-estem, a Földédesanyám, te lehetnél a közremûködô”. Persze, elvállaltam, a Radnóti Színházban (akkor még Irodalmi Színpadnak hívták) ment a mûsor, és aztán országos könyvtárakban, vidéki pódiumokon is elôadtuk több mint ezerszer ezt a népdalokkal oldott versmondó estet. A filharmóniai állásom megszûnése (1993) után jött pár nehéz év, de aztán a zeneiskolai énektanításban megtaláltam a biztonságos sínt. Eleinte inkább rákényszerültem, de mostanra ez az a tevékenység, amiben ki tudok teljesedni. Többször is elakadhat életünk során a „szerelvényünk”, ezért fontos, hogy kitegyünk szilárd talpfákat többfelé is. Az is nagyszerû, hogy vannak gyerekeim, hat unokám, így akkor is boldog leszek, ha már nem tudok énekelni. – De azért ma sem csak a tanításnak és a nagymamaságnak élsz… – Nem. Erkel Ferenc írja, hogy „a mûvészet fegyelmezett önkívület” – nos ez az önkívület bennem is megvan: szeretem habzsolni az éle-


25

ARCKÉPCSARNOK

tet, nemcsak a zenéhez vonzódom, de a színházhoz és az irodalomhoz is. Az irodalomtörténész férjem mellett pedig megtaláltam a lehetôséget arra, hogy megéljem a fegyelmezett önkívületet is. 22 éve vagyunk házasok, és az otthonunk a mûvészetek szentélye is. A hétköznapjaim szinte túlcsordulnak a mûvészettôl, a családtól és a munkától. Akkor vagyok a legboldogabb, ha mûvészi feladatom is van. 2000-ben a Bartók Rádióban indult egy sorozatom Szülôföldem, zengô anyanyelvem címmel, amelynek anyaga könyvben is megjelent 2003ban. Utána a Katolikus Rádióban folytattam ezt a mûfajt – Zene és poézis címmel –, 24 magyar költô munkásságát mutattam be 30 percben, két éven át. Magam válogattam a költôket, a verseiket is én olvastam föl, sôt a mûsor klaszszikus zenei anyagát is én találtam ki, hangsúlyozva vele, hogy a magyar nyelvû versköltészet nem provinciális, hanem világklasszis. Hasonló verses irodalmi mûsorom volt nemrég a Gárdonyi Emlékév tiszteletére összeállított Égre nézô lélek címû est is, valamint nagyon inspirált, amikor a Magyar Mûvészeti Akadémiától

felkértek, hogy mutassam be karácsony elôtt Terényi Ede kolozsvári zeneszerzô mûveit. – Teljesnek érzed a mûvészi karrieredet is? – Nem egészen. Az én hangom az operához kevés, a népdalhoz erôs, így a dalirodalom tolmácsolásában tudtam volna magamat leginkább kifejezni. A Schubert- és a Richard Strauss-dalokba voltam szerelmes – azokat viszont csak németül lehet énekelni. A magyar dalirodalom a XX. századnál kezdôdik, úgyhogy az én romantikus lelkemhez nem találtam a régebbi korokból magyar mûdalokat. Van egy lemezem A magyar dal évszázadaiból címmel, de a középkortól a XX. századig tartó csokor csupán egy lemezre való anyag. Nehéz volt összerakni azt a mûsort, ami az én érzelmi lobogásomhoz illik. A népdalban nem lehet lobogni, a népdal „üt”, – olyan, mint a kôbôl faragott Krisztus. Ha még egyszer születnék, korán elkezdeném az operaéneklést, mert abban lehet érzelmileg leginkább kiteljesedni. Mihalicz Csilla

Operettszínház – 2012. február 27. A képen balról jobbra: Kovács Ágnes, Péter Fruzsina, Tolnay Lea, Sági Dóra és Faragó Laura

26



Új pedagógiai módszerek a TAZI-ban 2013 szeptemberétôl a szolfézs órák keretében B tagozatos növendékeink a Kovács-módszerrel ismerkednek Olesiák Fédra vezetésével. Czékmány Szilvia csellótanárnô a Kokas-pedagógia alapján foglalkozik óvodáskorú növendékeinkkel. SZOLFÉZSTORNA Már a 19. században Robert Schumann is felhívja a figyelmet a hangszeres játék egészségi problémáira. „A zene életveszélyes foglalkozás. Gyakran járj szabadban. Már sok szépen induló pálya tört ketté a testi kondíció elhanyagolása miatt.” A zenei munkaképesség gondozás – vagy más néven Kovács-módszer – a zeneoktatás és a sajátos zenei nevelés speciális feladataival foglalkozik. Segítséget nyújt növendékeinknek a hangversenyekre, meghallgatásokra, zenei versenyekre történô fizikális felkészítésben. A különbözô mozgássorok otthoni gyakorlásával elkerülhetôvé válnak a hangszertanulásból eredô egészségi problémák (ínhüvelygyulladás, gerincferdülés, fáradtság), valamint eredményesebb lesz a zenei órákra való felkészülés. A módszer kidolgozója, dr. Kovács Géza (1919–1999) több éves kutatómunkával tárta fel a zenei foglalkozási ártalmak okait és speciális mozgássort dolgozott ki az idegrendszeri, fizikai gyengeségek orvoslására. A módszert jelenleg munkatársa, dr. Pásztor Zsuzsa zenetanár folytatja (www.kovacsmethod.com). Réti Tamás, zongoratanár

Az éneklés, játékos improvizáció során a gyerekek együttmûködnek, együtt éreznek – vidámságot vagy éppen szomorúságot – elfogadják a másikat, figyelnek egymásra. Zenét hallgatunk. Figyelmesen, akár szemünket becsukva ráhangolódunk a felcsendülô dallamokra. A muzsika ereje által történetek kelnek életre. Eltáncoljuk, lerajzoljuk ôket. A gyermeki lélek mesevilága keveredik a valósággal. Pillangók, tündérek, balerinák lakják be a teret, és néhány alkalom után a szégyenlôsebb gyerekek is megmozdulnak. Akik pedig ijesztô vagy nevetséges figurákkal feszegetik a határokat – kíváncsian figyelve a körülöttük táncoló gyerekek reakcióit – megszelídülnek. Újra mernek álmodni, beszélnek érzéseikrôl, gondolataikról. Mi, pedagógusok pedig csodálattal figyeljük azt a fajta szellemi játékosságot, merészséget, kíváncsiságot, ami ösztönösen árad a gyerekekbôl. Ennek az érzékenységnek a megôrzésével, az önkifejezésnek fejlesztésével hozzájárulhatunk a személyiség egészséges kibontakozásához. Fontos, hogy felnôttként is elérhetô legyen számunkra a bennünk lakó gyermek, a humor, a kíváncsiság, az önmagunkba vetett hit. Czékmány Szilvia, csellótanár

ÉNEKELD A NEVEDET! „Az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségbôl kigyógyít, koncentrál, testi-lelki diszpozíciót javít; munkára kedvet csinál, alkalmasabbá tesz, figyelemre, fegyelemre szoktat. Egész embert mozgat, nemcsak egy részét. Fejleszti a közösségi érzést.” (Kodály) Kokas Klára a huszadik század közepétôl foglalkozott a gyerekek képességfejlesztésével, a zenei nevelés eszközeit használva. Foglalkozásain a gyerekek énekeltek, improvizáltak, szabadon mozogtak zenére. A Kokas-módszer, ami nagymértékben segített a gyerekeknek kifejezni érzelmeiket és feldolgozni a velük történteket, hazánkban és külföldön is ismertté vált. TÓTH ALADÁR HÍRMONDÓ

27

HÁZUNK

TÁJA

MIÉRT LEHET ÉRDEMES MA ZENÉT TANULNI? A zenetanulás ma a legtöbb zeneiskolás számára kedvtelést jelent, néhány délutáni különórát és az azokra való felkészülést. Amikor valaki elmegy egy zeneoktatási intézménybe, vagy a szülei elviszik beíratni egy hangszerre, valószínûleg még nem gondolkodik abban, hogy egyszer majd a kedvtelés önzetlen szenvedélynek adja át a helyét, amely a hétköznapokban is jelentôs idôráfordítást igényel, cserébe viszont rengeteg felfedezést és élvezetet ad. Szokás mondani, hogy ha valamit nagyon komolyan akarunk folytatni, akkor az „egész embert kíván” – talán minden más különóránál jobban igaz ez a zene terén. A zene mint hivatás, életpálya megítélése ma igen vegyes. Vannak, akik teljesen megértik, ha annak szenteljük magunkat, amit a szívünk diktál; és vannak, akik nem tudják megérteni, ha valaki egy ilyen pályát választ, mert úgy vélik, nem is tekinthetô igazi foglalkozásnak, csak egy hobbitevékenységnek. Ez nem igaz; a zene legalább ugyanannyi kemény készülést és állandó munkát kíván, mint bármi más. Vagy még többet, éppen azért, mivel nem konkrét számokkal dolgozunk, nem statisztikát készítünk, hanem számos technikai fogást és stíluselemet kell ismernünk, és legfôképpen mindig eredetit, magunkat kell adnunk, úgy, hogy közben ne „nyomorítsuk meg” a mûvet, ne fosszuk meg az alkotói szándék megvalósításától. Amikor én megkezdtem a zenetanulást, egyáltalán nem sejtettem, mennyi dilemmát fog ez okozni késôbb, és mennyire meghatározó lesz számomra. Miközben közismereti tanulmányaimat erôs gimnáziumban végzem, és mellette zeneiskolába járok, egyre erôsebben érzem, hogy valójában nagyon szeretném az életemet a zenének szánni, és egyre nehezebb mindkét helyen a lehetô legjobban teljesítenem. Biztosan vannak többen is, akiket azzal 28

ejtenek gondolkodóba, hogy azt mondják nekik: elpazarolják az egyéb képességeiket, ha a zene javára döntenek. Néhányan például kételkednek abban, hogy nekem érdemes lenne zenére adnom a fejem, holott válhatna belôlem „normális dolgozó ember” is, orvos vagy vegyész vagy mérnök, legalábbis ha az elméleti oldalát nézzük, és nem azt, mihez van a legnagyobb kedvem. Sôt, édesanyámat azzal vádolták, hogy nem szabadna hagynia engem ennyire ingoványos és rossz útra térni, illetve még idôben meg kellene állítania, mielôtt túlzottan rombolnám az intenzív zenetanulással az egészségemet. Valóban nem egyszerû öszszeegyeztetni a kétféle tanulmányi munkát, a zene azonban bárkit képes kárpótolni minden fáradságért, amit rááldoz, ha nyitottan viszonyul hozzá. Ki ismerne olyan embert, aki képes huzamos ideig muzsika nélkül élni? (Nem kell itt feltétlenül a klasszikus zenére gondolni, hiszen az kétségkívül nem a többség preferenciáját képezi.) A mindennapokban felmérhetetlen segítséget jelent a zene, valószínûleg mindannyiunk számára – különbözô formában ugyan, de mind mûveljük. Emellett a zene, azon belül is a klasszikus és a jazz, a zeneiskola fô képzési területei, kimagasló szerepet töltenek be a kulturális élet formálásában, és abban is segíthetnek, hogy a lelkünket minél finomabbá, érzékenyebbé és fogékonyabbá tegyük. Egyáltalán nem kell szégyellni, ha zeneiskolába járunk, szeretjük a zenét, netán az átlagosnál sokkal jobban. A zeneiskoláknak kiemelkedô hely jut minden ország kulturális jelenében és jövôjében. Erre pedig már jóval régebben rávilágított egy idézet: „Akik nem adnak esélyt a zenének a világ megváltoztatására, azok nem is szeretik igazán.” (Bern Harper) Molnár Fanni fuvola TK II.B osztály


KEDVES OLVASÓ! BEKÖSZÖNTÔ. Egyes emberek is létre tudnak hozni értékeket, de csak egy közösség tudja azokat életben tartani. (Csíkszentmihályi Mihály)

Recommend Documents