MEGBÉKÉLÉS A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN
Kárpótlás Kelet-Közép-Európában Esettanulmány: a németek I. Magyarország A kollektív jogfosztás: vagyon- és földbirtokvesztés, kitelepítés Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 15-én rendeletet bocsátott ki a nagybirtokrendszer megszüntetésérõl és a földmûves nép földhöz juttatásáról (600/1945. M. E.). Az 1945. szeptember 16-án törvényerõre emelt földreform-rendelet (1945. évi VI. törvény) földbirtokelkobzással büntette „a hazaárulók, a nyilas, nemzetiszocialista és egyéb fasiszta vezetõket, a Volksbund-tagokat, továbbá a háborús és népellenes bûnösöket”. A rendelet értelmében a földbirtokok, a mûvelésükre
Válogatás a História kitelepítéssel foglalkozó számaiból, cikkeibõl
28
Haladunk, igaz, lassú ütemben a Duna menti népek történelmi megbékélése felé. Egymást és magunkat emésztõ önvizsgálatokat élünk meg. Átélõk, utódok, politikusok, történészek egyaránt. Most Szerbiában törtek felszínre a viták a II. világháború utáni háborús bûnök felülvizsgálata és az ártatlanok kárpótlása körül. Milliós tömeget érintõ erkölcsi és anyagi kárpótlásról van szó. Politikai és etnikai alapon megölt, vagy kiközösített, vagyonuktól megfosztott emberekrõl, leszármazottaikról. Elsõsorban szerbekrõl, de kisebb arányban horvátokról, németekrõl, magyarokról, zsidókról, volt királypártiakról, polgári demokratákról és tényleges fasisztákról is. 1990 után Magyarországon, Csehszlovákiában, Romániában, Lengyelországban, Németországban már lejátszódott folyamatról van szó. Sajnos a térség összehasonlító történeti vizsgálata – így a háború utáni felelõsségre vonások összehasonlító vizsgálata is – hiányzik. Felkértük az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének vezetését: adjon áttekintést, hol tart az egyes országokban a kárpótlási folyamat.
MNM Történeti Fényképtár
MNM Történeti Fényképtár
Zsákhalmok, formátlan batyuk, tétova emberek, tehervagonok... Zajlik a svábok kitelepítése Békásmegyerrõl, 1947
szolgáló összes eszközzel, élõ és holt gazdasági felszerelésükkel, valamint a rajtuk levõ épületekkel, s az úgynevezett belsõségekkel együtt az államra szálltak át. A rendelet által sújtott személyek az igénybe vett földbirtok, ingó és ingatlan felszerelés elkobzásakor törvényben rögzített kivételként kárpótlásra nem voltak jogosultak. A 12 330/1945. M. E. számú kitelepítési rendelet súlyos vagyoni korlátozásokat rendelt el: „áttelepülésre kötelezett személyeknek – tekintet nélkül arra, hogy az ország területén vagy azon kívül tartózkodnak – minden ingó és ingatlan vagyonát a rendelet hatályba lépése napjától kezdõdõen zár alá vettnek kell tekinteni.” -
t kb. 4,8 millió német l e a e n i 1945–1947 á K r
A NÉMET LAKOSSÁG MENEKÜLÉSE ÉS KITELEPÍTÉSE (1944–1948)
tKele
szág szor Poro
e
m
o
A zár alá vett vagyon helyzetét A telepítésrõl és a földreform befejezésének elõmozdításáról szóló 1946. évi IX. törvény szabályozta. A törvény 1. §-a rögzítette, hogy „a Szövetséges Ellenõrzõ Tanács 1945. évi november hó 20. napján hozott határozata alapján Németországba áttelepített magyarországi német lakosság által visszahagyott minden vagyon tulajdonjoga tehermentesen a magyar államra száll”. A törvény ezt követõen megadta a lehetõséget, hogy az ily módon a magyar állam tulajdonává vált ház-, mezõ- és erdõgazdasági ingatlanokat, az ezekkel kapcsolatos mezõ- és erdõgazdasági ipari üzemeket, valamint terményeket, állatokat, gazdasági és háztartási felszerelési tárgyakat
P
kb. 2,7 millió német 1944 vége – 1945. május
Német többségû területek 1944-ben
L E N G Y E L O R S Z Á G
A német lakosság menekülése a Vörös Hadsereg elôl 1944–45-ben
kb. 3 194 ,25 m illió z 5–4 7 ném i kb. et l 370 ez
S
z
S
A német lakosság kitelepítése 1945 után
er n é éme t z d é t a - v ,i1944 i uC d a é k S
E
kb.
180
H
kb. 3 millió német 1945–1947 S Z L O V Á
ezer
S Z O V J E T U N I Ó Szepesség
K
I
A
ném
et 1 946
c s B á
–194 8 A U S Z T R I A kb k MAGYARORSZÁG . 1 b. 50 200 E r d é l y ez kb. er ezer 150 O M Á N né n ezeR OLASZO. me éme r né zföld t 1 met t Szás 945 19 194 44 4
JUGOSZLÁVIA
k
a
B
á
n
s
á
g
I
A
és egyéb ingóságokat a földreformrendelet (600/1945. M. E.) alapján eddig juttatásban nem részesített helyi földigénylõk kielégítésére, illetõleg telepítési célokra használják fel (2. §). Az 1947. október 28-án kihirdetett 12 200/1947. kormányrendelet immár egy normaszövegen belül szabályozta az „áttelepülésre kötelezett személyek” ingatlanának zár alá vételét (8. §) és állami tulajdonba kerülését (10. §). A rendelet értelmében a zár alá vett ingó és ingatlan vagyon az áttelepülési kötelezettség megállapításával egyidejûleg tehermentesen az államra szállt át, és a Földbirtokrendezõ Alap állagához tartozott. Szabály alóli kivételt csak az az ingóság jelentett, „amelyet az áttelepülésre kötelezett személy Németországba való áttelepülés esetén magával vihet”.
Kárpótlás: 1990, 1991, 1992 A magyarországi német közösség erkölcsi rehabilitációja viszonylag gyorsan – a rendszerváltozás során és az azt követõ esztendõkben – történt meg a Magyar Köztársaság Országgyûlése 35/1990. (III. 28.) OGY határozatában – tehát még a Németh-kormány elõterjesztésében –, mely a magyarországi német kisebbség kollektív sérelmeinek orvoslásáról szólt. Ugyanez az országgyûlési határozat mondta ki azt is, hogy a magyarországi németek ugyanolyan elbírálásban részesüljenek a kártalanításról szóló törvényjavaslatban, mint azok a nem német nemzetiségû magyar állampolgárok, akik hasonló sérelmeket szenvedtek. Ennek az alapelvnek tett eleget a tulajdonviszonyok rendezése érdeké-
29
ben, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény. A törvény alapján járt kárpótlás az elvett termõföldért, egyéb ingatlanért (lakásért), üzemért a magyarországi német polgárok számára akár Magyarországon, akár más országban éltek, de megfeleltek a törvényi feltételeknek. A törvény – összhangban a szövetkezeti, úgynevezett átmeneti törvénnyel – meghatározta a termõföldalapok létrehozásának módját. Végezetül kárpótlás járt az életüktõl és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény alapján azoknak a magyarországi német polgároknak, akiket, illetõleg hozzátartozóikat 1939. március 11. és 1989. október 23. között az életüktõl vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak. E törvény alapján azok a magyarországi németek kaptak kárpótlást, akik a szovjet fronton estek hadifogságba, malenkij robotra hurcolták, vagy a magyar hatóságok áttelepítették õket Magyarországon belül. Mind a vagyoni, mind a személyes szabadság korlátozása, illetve az élet elvesztése miatti kárpótlás kérhetõ volt kárpótlási jegyben vagy életjáradékban is. Bár nem készítettek elemzést a kérdéskörben, ismereteink szerint a magyarországi német kárpótoltak jellemzõen kárpótlási jegyben nyújtották be igényüket.
II. Románia
területeken lakhellyel bírók tulajdonát képezõ bármilyen természetû vagyonok – beleértve az értéktárgyakat és pénzt is – a fõparancsnokság engedélye nélkül történõ kivitelét vagy kisajátítását. A román kormány és fõparancsnokság ezeket a vagyontárgyakat a szövetséges fõparancsnokság részérõl megállapítható feltételek mellett fogja megõrizni.” A törvény értelmében elrendelték a Románia területén tartózkodó magyar természetes és jogi személyek, valamint az úgynevezett „vélelmezett ellenségek” javainak zárolását. „Vélelmezett ellenségnek tekinthetõk a német vagy magyar területen, vagy ezek által elfoglalt területeken tartózkodó személyek, állampolgárságra való tekintet nélkül, valamint azok a román állampolgárok, akik 1944. szeptember 12-e elõtt vagy után Németországba vagy Magyarországra, vagy általuk elfoglalt területekre menekültek.” Az 1945-ös földreform immár a második volt – az elsõt 1921-ben hajtották végre – Románia történetében, és az államosítási törvényekkel együtt teljesen tönkretette a magángazdaságokat, továbbá konzerválta az életképtelen törpebirtokokat. 1948. június 11-én lépett életbe a román államosítási törvény, mely kiterjedt mind az ingó, mind az ingatlan vagyonra. Az államosítás szinte az 1989es rendszerváltásig folyt. Utolsó nagy hulláma 1974-ben zajlott, amikor visszamenõleges hatállyal is elkobozták azoknak a vagyonát, akik nem rendelkeztek állandó romániai lakhellyel, vagyis a hazájukat elhagyni kényszerült magyar és német nemzetiségûekét.
1945–1947 – vélelmezett ellenségek: magyarok, németek
Kárpótlás: megindult, megáll
A II. világháborút követõ idõszakban a CASBI-törvény (Casa de Administrare Õi Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelõ és Felügyelõ Pénztár), az 1945-ös agrárreform és az 1948-as államosítási folyamat járt súlyos következményekkel a romániai kisebbségek – fõleg a magyar és a német – számára. A CASBI-törvény szerint: „a román kormány és fõparancsnokság kötelezi magát, hogy nem engedélyezi Németország és Magyarország vagy ezek állampolgárai, vagy ezek területén, vagy az általuk elfoglalt
1989 után Románia az elkobzott javak természetbeni visszaadása, vagyis a restitutio in integrum mellett döntött. Amennyiben erre nem volt mód, úgy kártérítésre adtak lehetõséget. Az 1945. március 6. és 1989. december 22. között jogtalanul elkobozott ingatlanok (épületek, erdõk, szántók és egyéb mezõgazdasági célú területek) jogi helyzetének rendezése, azaz visszaszolgáltatása terén az elmúlt két évtizedben törvények és (sürgõsségi) kormányrendeletek sora született: 18/1991., 19/1991., 112/1995., 169/1997.,
30
83/1999., 94/1999., 1/2000., 94/2000., 10/2001., 501/2002., 290/2003., 66/2004., 127/2005., 247/2005., 1093–1095/2005. Ebbõl a legfontosabbak: – 18/1991. sz. földalapról szóló és az azt kiegészítõ, módosító 169/1997. törvény; – 10/2001. törvény az 1945. március 6. és 1989. december 22. között jogtalanul elkobzott ingatlanok jogi helyzetérõl, illetve a kártérítés rendezésérõl; – 501/2001. törvény az ugyanebben az idõszakban az egyházaktól elkobozott vagyonra vonatkozóan; – 66/2004. törvény a nemzeti kisebbségektõl kisajátított vagyonról; – 9/1998. törvény a bolgár állam által román állampolgároktól 1940-ben kisajátított vagyonra vonatkozóan; – és a 290/2003. törvény a Besszarábia, Észak-Bukovina és Herta megyékben 1947-ben államosított vagyonra vonatkozóan. A javak visszaszolgáltatása azonban nagyon vontatottan halad, bizonyos területeken le is állt.
III. Szerbia 2011. szeptember óta a szerb parlament napirendjén van a restitúciós törvény. Ennek kapcsán a szabadkai székhelyû Német Népi Szövetség (NNSZ) a II. világháború végén még Szerbiában élt, illetve ma is ott élõ németektõl elkobzott tulajdon visszaadását követeli. Becslésük szerint az egykor elkobozott vagyon mai értéke 30 milliárd euró. (A szerb kormány szerint a jogosultnak találtak személyesen vagy az õ hozzátartozóik kapnák vissza a tulajdont, ha ez nem lehetséges, akkor 2 milliárd eurónyi összeg állna a kártalanítás rendelkezésére, záloglevél formájában. A kormány mintegy 150 ezer igénnyel számol.) A szeptember 26-án elfogadott törvény azonban kizárta a kedvezményezettek (valamikori károsultak) körébõl azokat a személyeket és leszármazottaikat, akik a II. világháború idején a megszállók hadseregében harcoltak. Az NNSZ 1996 óta követeli a következõket, és ezt 2001 óta minden évben átadja az állami szerveknek: 1. az 1944. november 21-i AVNOJ-határozatok eltörlését, és minden olyan törvényét, amely ezeken nyugszik; 2. az archívumokban lévõ anyagok feldolgo-
zását; 3. kártalanítást és jóvátételt; 4. a gyilkosságok és táborok helyén emlékmûvek állítását. Eddig 400 német család igényelte vissza tulajdonát. (Szerbiában mintegy 4000 német él.) A visszaigénylés tárgyai legtöbbször házak, földek, szõlõk. Sokan attól tartanak, hogy a világháború után elûzött németek semmit sem fognak kapni, mivel a törvények szerint Szerbiában külföldinek nem lehet földingatlana. Márpedig ezeket a németeket annak idején megfosztották állampolgárságuktól. A kritikusok szerint Szerbia úgy jár majd el, mint Lengyelország, Szlovákia vagy Csehország. Az Európai Unió elõszobájában rendszeresen a megegyezés szükségességérõl beszélnek majd, de ha bekerülnek, akkor onnantól kezdve már semmi sem kötelezi õket a visszaszolgáltatásra. A kárpótlás ellenzõi arra hivatkoznak, hogy Tito és Brandt megegyeztek volna arról, hogy az NSZK lemond a kisajátított javak visszaadásáról. – Többen vitatják, hogy egy ilyen jellegû formális megállapodás valóban létrejött-e. Rudolf Weiss (NNSZ) arra biztatja honfitársait, hogy adják be a kárpótlási kérelmeiket, s ha kell, forduljanak Hágához majd az ügyben. Fontos érvet hozott fel Weiss a németek kárpótlásból való kizárása ellen: „A háború idején a Vajdaságban a különbözõ katonaságok mozgósították a helybéli lakosságot, márpedig köztudomású, hogy mi járt azért, ha valaki nem tett eleget a mozgósítási parancsnak – halál [...] Most pedig azt a tényt, hogy ezek az emberek, halálbüntetés terhe mellett eleget tettek a mozgósítási parancsnak, ürügyként használják fel arra, hogy utódaiktól megtagadják a vagyon visszaadását.”
IV. Lengyelország Németország és Lengyelország 1990. november 14-én megkötötte a szomszédsági és barátsági szerzõdést, majd 1991. június 17-én a határszerzõdést. Ezek egyike sem tartalmazott kitételeket a háborús és a kitelepítéssel kapcsolatos kártalanításról. A Preußische Treuhand GmbH (magáncég) 2004-ben, a szövetségi kormánytól függetlenül panaszokat ké-
szített elõ a lengyel és a nemzetközi bíróságokon az „elmaradt” lengyelországi kártalanítások ügyében. (2006-ig 22 panasz érkezett be hozzájuk – 40-50 panaszra számítottak összesen –, amelyek alapján Lengyelországot az Európai Emberi Jogi Konvenció megsértésével vádolják.) Gerhard Schröder utódjának, Angela Merkelnek és Jaroslaw Kaczynskinek is tudomására hozta, hogy a német kormány a „Treuhand” törekvéseit nem támogatja. A német parlamenti pártok sem álltak a Lengyelországgal szemben megfogalmazott kártérítési igények mellé. Erika Steinbach, a „Bundesverband der Vertriebenen” elnöke visszafogottan reagált a törekvésre, és egy nemzeti kártalanítási törvény meghozatalát javasolta Lengyelországnak. Minden bizonnyal erre az akcióra válaszul a lengyel szejm 2004. szeptember 10-én felszólította a kormányt, hogy tegyen lépéseket abba az irányba, hogy Németország fizessen kártérítést a világháború alatt Németország által okozott károkért. Egyúttal elutasította annak lehetõségét, hogy Lengyelország kártérítést fizessen német állampolgároknak. Ebben a kérdésben a feszültség 2008ban ismét nõtt a két állam között. A lengyel tulajdonjogi törvény vitája kapcsán Donald Tusk Jeruzsálemben kijelentette, hogy ez a törvény minden nemzetiségre vonatkozni fog, amely tulajdonát a kommunista hatalomátvétel következtében elvesztette. Nem sokra rá azonban a pénzügyminiszter-helyettes (K. H. ºaszkiewicz), aki a reprivatizációs törvényt készítette elõ, kijelentette, hogy a német kisebbség vonatkozásában szó sem lehet kártalanításról, mert õk a háború után kibocsátott rendeletek értelmében még ma is ellenségeknek tekintendõk. Hivatalosan német részrõl nem foglalkoztak a kérdéssel, mondván, a törvény elõkészítõ fázisban van. A sajtó által megszólaltatott kormány közeli források azonban jelezték, hogy ebben a formában a törvény elfogadását Németország diszkriminációnak tekintené. Wlodzimierz Borodziej történész szerint a hivatkozott dekrétumok és törvények 1949 után jórészt érvényüket vesztették. Jelenleg Németország és Lengyelország álláspontja közel áll egymáshoz, ha más okokból is. Németország számára a
A vasútállomás felé indulnak a Lengyelországból kitelepített németek, 1945 után
lengyelországi gazdasági kapcsolatok bírnak elsõdleges fontossággal, a kitelepítettek törekvései inkább zavaró tényezõnek számítanak. Új szempontként került be a képbe a nemzetiszocializmus lengyel származású németországi áldozatainak kártalanítási kérdése 2011-ben. A német kormány ez elõl nem zárkózott el. Júniusban, egy lengyel–német külügyminiszteri szintû kerekasztalbeszélgetésen azonban a kérdés nem került napirendre, csupán arról volt szó: az áldozatokról mindkét oldalon megemlékeznek.
V. Németország Kölcsönösen lemondani a kártalanításról? Németországban 1952 után érvénybe lépett az úgynevezett „Lastenausgleichgesetz”, melynek legfontosabb célkitûzése a háborús károk és a kitelepítettek vagyoni kárainak „kárpótlása” volt. (A kifizetések mintegy 64 milliárd eurót tettek ki.) Ez Németország integrációs politikájának egyik alapköve volt. A kormányok úgy tekintik, hogy a kitelepítettek, illetve menekültek ezután beilleszkedhettek a német társadalomba. Egyesek aláhúzzák azonban a törvénnyel kapcsolatban, hogy az egyáltalán nem jelenti azt, hogy az érintettek lemondtak volna bárminemû kártalanítás jogosságáról. 2000-ben a német kormány és a német gazdaság létrehozott egy alapítványt „Emlékezet, Felelõsség, Jövõ” névvel, összesen 10 milliárd márka tõkével, hogy az egykor kényszermunkára kötelezetteket legalább részben kártalanítsák. 2005-ig a lengyel partner-
31
A csehországi Szudéta-vidékrõl kitelepített németek menete a vasúthoz, 1947
szervezetnek mintegy 970 millió eurót utaltak át, mivel 484 429 lengyel áldozat igényét pozitívan bírálták el. (Persze gondot jelentett, hogy sokan nem érték meg a kártalanítást.) Szakértõi megjegyzés a sajtóból: az lenne kívánatos, ha mindkét állam egyszer s mindenkorra kölcsönösen lemondana a kártalanítások igényérõl.
VI. Csehország A „Landesversammlung der Deutschen in Böhmen, Mähren und Schlesien für die deutsche Minderheit in der R” 2001 márciusában Csehország uniós belépési szándékára építve, a nyomásgyakorlás érdekében hat pontban foglalta össze a német kisebbséget ért jogsértésekért kívánt kárpótlásra vonatkozó követeléseit. Augusztus közepén pedig hivatalosan is eljuttatta a dokumentumot a cseh parlament petíciós bizottságának. 1. Hivatalosan is nyilvánítsák érvénytelennek a Beneš-dekrétumokat. 2. A német nemzetiségû polgároktól a dekrétumok alapján elkobzott tu-
A pünkösdi szudétanapok egyik eseménye: néprajzi kiállítás. Augsburg, 2011
lajdont szolgáltassák vissza. Amennyiben ez érdekeket sértene, akkor a tulajdon 2001. január 1-jei becsértékét utalják át az érintetteknek. 3. Azon személyek munkaszolgálatáért, akik elvesztették állampolgárságukat: 100 korona jár minden egyes napért, amit gyûjtõ-, internáló- vagy munkatáborban töltöttek. Ezen túl az öregségi nyugdíj tekintetében 15 koronát kapnak minden ledolgozott hónapért. Emellett egyszeri kifizetésként kapják a következõ összeget: minden megkezdett hónapra a minimálbér 20%-át. 4. A befagyasztott számlák visszaadását a tulajdonosnak a 2001. január 1-jei vásárlóerõre átszámítva. 5. Egyszeri 10 000 koronát igényelnek azoknak a személyeknek, akik tulajdonviszonyaikban kárt szenvedtek az erõszakos áttelepítés, a továbbtanulás betiltása, az iskolák bezárása, az erõszakos névváltoztatás és a német kisebbség kriminalizálása miatt. 6. Egyszeri 10 000 koronát igényelnek azoknak, akiknek a rendeletekkel az egyetemi végzettségét törölték, s
Benes-dekrétumok Edvard BeneÓ, Csehszlovákia köztársasági elnöke 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétumot bocsátott ki. Ezeket az 1945. október 28-án megalakult ideiglenes nemzetgyûlés 1946 márciusában, visszamenõleges hatállyal törvényerõre emelte. A 143 dekrétumból 13 vonatkozott közvetlenül a német és a magyar kisebbségre, s jó néhány további közvetve szintén tartalmazott olyan rendelkezéseket, amelyek összefüggtek a két kisebbség kollektív bûnösként való elmarasztalásával. A nemzeti kisebbségi csoportokra vonatkozóan tartalmazták a kollektív felelõsségre vonást, vagyonelkobzást, kitelepítést, kényszermunkára kötelezést. (Vö. a História 2002/2., 2004/5., 2006/4. számaival.)
32
emiatt nem dolgozhattak végzettségüknek megfelelõ állásban. Ha az érintett elhunyt, akkor házastársa vagy gyerekei lesznek az igényjogosultak. Ha ilyenek nincsenek, akkor testvérei, illetve a jogos örökösei. Az igényeket a cseh pártok egyértelmûen elutasították. Mindössze a KDU-CSL (a Cseh Kereszténydemokrata Néppárt) mutatott némi hajlandóságot arra, hogy a felvetett igények közül némelyikkel foglalkozni kellene. 2002-ben a cseh törvényhozás megmásíthatatlannak nyilvánította a Beneš-dekrétumok azon rendelkezéseit, melyek a tulajdonviszonyok megváltoztatását eredményezték. Ezek után német magánszemélyek kereseteit sorra utasították vissza a cseh bíróságok. 2004-ben 79 kitelepített szudétanémet magánszemély beperelte Csehországot, az Emberi Jogok Európai Bíróságánál kárpótlást követelve. Igényeik 50 ezer eurótól 4 millió euróig terjedtek. Keresetüket a bíróság elutasította. (Azért, mert nem merítették ki a közbeesõ jogi fórumok lehetõségét.) 2008 elején az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága elõtt 47 szudétanémet panaszolta be a cseh államot a kárpótlásból való kimaradásuk miatt. 2009 nyarán Prága betiltotta a szudétanémetek csehországi, követeléseket támasztó szervezetét. 2011 júniusában a szudétanémetek 62., Augsburgban tartott pünkösdi gyûlése alkalmával Václav Klaus kemény szavakkal bírálta a szudétanémet törekvéseket, mivel azok vezetõje bocsánatkérésre szólította fel Prágát a Beneš-dekrétumok miatt. EILER FERENC, MARCHUT RÉKA, TÓTH ÁGNES
