Karánsebessy Balázs:
aluljárók
Soha nem nézett a szemükbe. Azokon a reggeleken, amelyek nehezen indultak, mert a veszteség érzése hatalmasodott el, vagy a menzesz előtti görcsök gyötörték – amúgy is merev nyakkal, fej leszegve törtetett át a tömegen, de egyéb alkalmakkor sem volt képes nyílt szemkontaktusra. Egy sarok, három megálló, átszállás, öt megálló. Ennyi a reggel. Harminchárom perc, rosszabb esetben harmincnyolc. Az időtúllépést csak az átszállások közti várakozás okozza. Aluljáró, megközelítőleg száz méter. Egyre több hajléktalan, évről évre. Ahogy számuk nő, úgy válik ő is konokabbá, a fejbiccentő izom olykor gránitkemény csomóba merevedik, mire újra a felszínre ér. Emelt fejjel, úgy tűnik, már csak azok járnak, akiknek nincs vesztenivalójuk, státuszuk, családjuk, jövőjük. Szégyenérzet? Vajon annak kiváltsága-e, aki kér, vagy azoké akik adnak, vagy süketen és vakon sietnek tovább, mintha a nem-látástól, nem-hallástól egyszeriben eltűnne a világ ezen tartománya. Szégyen. Miért van, hogy őt elfogja, mert a vizenyős tekintetekben ott bujkál valami régről maradt értelem, az olcsó bor, vagy kevert elnyomása mögött is sejthető. Ha képes volna egyszer beléjük merülni, parancsot adni a szemének, hogy nézzen! De ő, aki a kamaszkori „szemezéseken” sem járt sikerrel, nem fogja soha megtudni, amit ezek a szemek rejtenek. Neveltetés, genetika, autisztikus jelleg? Nem képes rá és kész! Ma ketten, tegnap hárman, de előfordult, hogy öten is megállították. Az indok változó. Akik a gyereküknek kérnek, eleve kudarcot vallanak. Nekik nem hisz. Akik őszintén (vagy annak tűnőn) kiflire, borra, cigire, gyufára – nagyobb eséllyel közelítenek. A szabály: egy nap egyet. Alkalmanként száz-kétszáz forint. A havi büdzsét átlagban háromezer forinttal rövidítik meg. Ennyi belefér. Nincs e mögött sem humanitárius célzat, sem a viszonylagos jólét miatti lelkifurdalás. Pusztán csak… Megszokás? Tudat alatti vallásos meggyőződés? A fene sem tudja. Az év kiemelkedő stresszhulláma. Teljes körű adóellenőrzés. Papírhalmok minden asztalon, a kisfőnök szájszélrágós betoppanásai; ezt megsemmisíteni, ezt átjavítani. ezeket úgy párosítani össze, hogy a kapott eredmény hajszálpontosan egyezzen a tavalyi bevallás ezen és ezen rubrikájával; a nagyfőnök amúgy is a tengeren, talán arra számít, hogy minden összedől és ő akkor már haza sem jön, a szart persze mindig azok árasztják lefelé, akik fönt kitermelték; számok és számok, táblázat, fejlécek, tisztelt igazgató úr, tisztelt asszonyom,
nyomatékosan kérem, elnézését kérem, tisztelt ügyfelünk, amennyiben, előző kérésére reagálva, vizsgálatunk alapján, amennyiben mégse, a határidő lejártával, utolsó, első, felszólítás, jogi útra, üdvözlettel. Este későn jár ilyenkor haza. Vagy alszanak, vagy a napi keresetet isszák, eszik el valahol. Az aluljáró mindenesetre csöndes. Otthon vacsora, képernyő, meleg. A három napos nagy hajtás ugyanúgy kivett belőle minden erőt, mint az ellenőrökből. Miért nem néz a szemükbe? Miért, hogy csak a kezük az, amely alapján dönt? Száz forint, kétszáz forint semmi. Bármelyiknek adhatná. Ugyanannyit ér, vagy nem ér vele, mint a másik. Lehetne mindig az első, aki elé toppan. Vagy az akárhanyadik. Miért a kezük? És, ha már: legalább a kéz viszonylagos ápoltsága, vagy meghatározható jellege volna az ok! Hiszen körül sem tudná írni, aznap miért éppen ez a kéz érdemli ki. Összevetve életének különböző területeit, ez az egy, amelyen csak az érzéseire hagyatkozik. Minden más racionális, érthető, kiszámolható, felbecsülhető. Áramfogyasztása a villanyóra állásának függvényében korlátozódik a leglényegesebb tevékenységekre. A lakás hőmérséklete az otthon- és távollét arányában szabályozva. A kalória bevitel meghatározott terv szerint évszakhoz, aktivitáshoz mérten alakítja napi étkezését. Gyermekük a meghatározható spermaszám alacsony értéke miatt nem született. Felkelését a busz menetrendje, lefekvését a felkelés időpontja szabja meg. Kálmán halálát a nem megfelelő óránkénti sebesség, a tapadási - súrlódási együttható, a centrifugális erő mértéke és a szakértő által megállapított pszichikai állapot egymásra (egymás ellen) hatása okozta. Miért a kezük? Aznap be sem kellett volna mennie. A különböző osztályok részmunkát végeztek, idejüket, feladataikat egymás között oszthatták meg, s ezért a nyár e három hete nyújtott lehetőséget a szabadság nem hivatalos kivételére. Szabadság csak papíron, dokumentálva a hivatalos szervek felé – a gyakorlatban nem létezett. A könyöklés, taposás július felé haladva átváltott körültekintő, kifelé irányuló, finoman empatikus tapogatózásba, mindenki a másik kedvét kereste, hogyléte, egészségügyi állapota, családja felől érdeklődött. Ha majd túljutnak ezen és mindenki napsütötte, martini vagy sörmámoros fásultsággal visszatér, hogy kipihenje a szabadság adta kíméletlen önszipolyozást, férj, feleség, barát, gyermek okozta mazochista jókedvhajhászást, újra visszatér a rend. Aki évek óta megfigyelőként vesz rész a játékban, szinte vidor kíváncsisággal várja ezt az időszakot, s ettől épp olyannak tűnik, mint akik saját érdekük miatt mérkőznek.
Szerencsés időszak ez, hiszen a papírok elfogytak asztaláról, újak nem érkeztek. Unatkozni azonban tiltott dolog. A csendben szembe kell néznie a legborzasztóbb rémséggel: önmagával. Napjainak megtervezett folytonossága megkímélte eddig e megtervezett folytonosság kicsinyességének belátásától, ami legalább akkora ostobaság, mint mikor valaki falat emel, hogy ne lássa a falat, amit emelt. Eszébe jutott olykor, mennyivel becsületesebb ez, mint a többiek köpönyegforgatása, hiszen ő kizárólag önmagának hazudott, ennél tovább azonban nem feszegette a kérdést. Mégis, ez a nap volt a változás napja. Ahogy ölbe ejtett kézzel, tekintete az üres íróasztal és az irodáján kívüli élet között cikázott, a tegnap esti oknyomozó riporter arca jelent meg. Sokáig nem vett róla tudomást, csak délutánra kezdte komolyan bosszantani, amiért nem szabadul tőle. Talán tudatalattija készíti föl valami előre nem látható történésre és figyelmezteti, hogy túlélése, tapasztalat híján csak úgy lehetséges, hogy megfogadja mások tanácsát, hiszen ezek a tévéműsorok épp azért készültek, mert ami valakivel, az „veled is megtörténhet”? Nem tudta fölidézni a műsor tartalmát. Próbált elvonatkoztatni, nem a témára koncentrált, csak a riporter – szemére. Hátha így, közvetett úton jut el a lényeghez. Semmi. Igaz, éjszakai műsor volt, félig aludt már, az álom be-betüremkedett a képernyő és felpolcolt lábbal fotelben ülő teste közé. Hajnalban ébredt, mint oly sokszor és elvonszolta magát az ágyig. Addigra a tévé már automatikusan kikapcsolt. A riporter arca azonban megmaradt és agyának mélyebb rétegei most küldik föl, hogy közöljenek valami lényegeset. De mit? Újra csak a férfi szemére összpontosított. Miről beszélt? A folyosón eközben felerősödött a zsivaj, heves szóváltásba keveredett a könyvelés egyik beosztottja a friss diplomával most idekerült pénzügyes fickóval. A halványkék zakó veszekedett a mályvaszínű inggel és ekkor megvilágosult. A riporter szeme az, amire figyelnie kell. Ahogy a kinti villongást nézte, a szavak lényegtelenné váltak. A szemkontaktus volt feltűnő. Ahogy le sem vették egymásról a tekintetüket. Majd a fiatalabb hirtelen a cipőjére pillantott, újra föl és újra le. Aztán úgy maradt. Vesztett. És megint csak az riporter jelent meg. Ahogy másokkal beszélt. Valahogy olyan… bátor szeme volt. Ő sohasem sütötte le. Egyetlen óvatlan pillanat kellett, hogy alattomosan befurakodjon a meg nem engedett gondolat: milyennek láthatják őt mások? Örök vesztesnek nyilván, hiszen folyton szemlesütve jár közöttük, míg ők nyíltan néznek egymásra akár jó, akár rosszindulat vezérli őket. Tizenhat éve dolgozik itt, körülötte cserélődtek, talán többszörösen is; új arcok jöttek – mentek, talán csak az egy kisfőnök kivételével, meg persze kivétel a nagyfőnök, de ő sok szempontból kivétel és igazából alig látta őt a sok év alatt egypárszor.
A megszokottnál korábban indult haza. A buszon tömeg. Összepréselődve a harminc fokos hőségben, izzadtság, bűz, mégis, biztonságérzet. Nagy tömegben könnyű magányosnak lenni. Az aluljáróban ketten állították meg. Mindkettő kezét ismerte már, mindkettő kapott tőle nemegyszer, most azonban elhatározta: a szemük alapján választ. Sugárzik-e belőle melegség, értelem, egyfajta szép szomorúság? Mindkétszer fölpillantott és mindkétszer elkapta tekintetét a rászegeződő szempárról. Szinte fizikai fájdalommal járt a szemkontaktus. Aznap – először – kihagyta a jótékony adakozást. Reggel már bánta, hogy elszaladt. Micsoda pipogya nő az, aki képtelen egy másik ember szemébe nézni? Ma megteszi. Ha egész nap az aluljáróban kell járkálnia fel-alá, akkor is! Keresztforma heg a második ujjperc dombján, a középső ujjon. Tövig rágva a hüvelyk körme. A többi alatt barnás kosz, talán a nikotin miatt tűnik barnának, mint az agyag. A tenyéren a megszokottnál több ránc, mintha megsokszorozódott volna az életvonal, vagy egy végtelen hálózat, önmagába visszaforduló. Érdekes kéz, többször választotta már. Most a szeme! Kínlódva kúszik fölfelé, a kabát hajtókája az orrával egy magasságban, hosszú fickó, bár görbén tartja magát, mert a hangja sosem szól túl magasról. A nyaka is ráncos, a ráncokat keresztbeszelve egy újabb heg, hosszú, vállától fölfelé halad, eltűnik a járomcsont mögött, talán a füléig ér. Az álla erőteljes, pont, mint a férfinak, akihez az életét kötötte annak idején. A szája talán érzéki lehetett valamikor, már csak egyetlen vékony vonal. Az orra. Ki tudja, mennyi harc árán jutott a fekvőhelyhez, amit otthonának tud. Az orra ferde, középen lapított. Nem egyszer törhetett be. Homlokán friss, kerek folt, származhatott esésből is, vagy éjszaka szegényes csomagja nyomta meg, amelyre feküdt, hogy el ne lopják. A haja meghatározhatatlan. Fakó, ritka. De a szeme kell, a szemébe kell nézni, belenézni, hogy bizonyíts! A szeme! A férfi, akihez az életét kötötte valamikor és aki, titokzatos múltja miatt később pszichés problémákkal küzdött, ivott, majd gépkocsijával balesetezett, hat évvel ezelőtt öngyilkos lett. És most a férfi ott áll előtte az aluljáró hámló fala mellett, a feljáróból szűrt fény esik rá oldalról, szeme valamely májbetegségtől sárgás, de akkor is ugyanaz. Egy százforintos pénzérme a nő kezében, lassan átvándorol a férfiéba, onnan pedig továbbgurul, végigcsúszik a szakadt nadrág szárán, a hajtókáján megpattan egy kissé, hogy azután a földön folytassa az útját. Nem kap utána senki, a férfi zavartan, hajlott pózába
merevedve, a nő ájulás határán, egymás tekintetébe veszve. A nő hátratántorodik, csupán egy lépést, a férfi végre mozdul, meglepően gyors a mozdulat. Utánakap és megtartja. A százforintos gyorsuló forgásba kezd, majd tőlük két méterre halk pendüléssel megállapodik. Sem a nő nem néz e hang felé, bénultságában gondolkodni is elfelejt. Sem a férfi, aki a ma éjszakát nem az aluljáróban tölti.
