Kaposi Zoltán 1. Bevezetés

Földrajzi Konferencia, Szeged 2001.

TÉRGAZDASÁGI ÁTALAKULÁS EGY DÉLNYUGAT-DUNÁNTÚLI TERÜLETEN A 18-19. SZÁZADBAN Kaposi Zoltán1 Bevezetés Dolgozatunkban egy meglehetően sajátos gazdaság- és természetföldrajzi adottságokkal rendelkező vidék fejlődésének két mozzanatát, mégpedig a Somogy és Zala megyét elválasztó határvidék tájátalakítását vesszük szemügyre egy olyan korban, amikor – részben a napóleoni háborús konjunktúra, részben a lassan meginduló belső urbanizációs folyamatok hatásaként – egyre nagyobb erővel jelent meg a nemesi és agrárszakírói gondolkodásban a modernebb művelési eljárások bevezetése és a jövedelemtermelésre való átállás igénye. Sajnálatos módon a vármegyék határvidéke meglehetősen elkerülte a szaktörténészi kutatásokat, hiszen általában is megfigyelhető hogy a területek hovatartozása és a tulajdonlás osztódása önmagában is a rendelkezésre álló írásos anyagok szétszóródásához vezethetett, s nem véletlen, hogy az ilyen vidékekről szóló feldolgozások száma meglehetősen csekély. Ennek megfelelően a forrásokat is több helyről kell megszerezni, s ez már önmagában is körülményessé teheti a feldolgozást. írásunk – ami szorosan kapcsolódik stratégiai kutatásunk témájához – így tehát egyaránt épít vármegyei, országos és családi levéltárak kútfőire, természetesen nem elhanyagolva a meglévő szakirodalmi forrásokat sem. Ez a korszak egész Európában a nagy tájátalakítások időszaka. A 18. század elején a nyugat-európai térségben az agrárárak lassan elkezdtek emelkedni, s ez egy permanens konjunktúrát hozott létre. A mezőgazdasági expanzió együtt járt a föld területi koncentrációjával, a nagybirtok megerősödésével, a nagyüzemi gazdálkodás gyors terjedésével, új növények beillesztésével a művelési szerkezetbe, s nem utolsósorban megnövelte a termelékenységet, s ezáltal a föld eltartóképességét. Az agrárforradalom elindulása után egy-két évtizeddel a népesség növekedése is elkezdődött: a halandóság gyors csökkenése az eddigi születési arányszámok fennmaradása mellett relatíve gyorsan növelte a népességet, egy valóságos népességrobbanás keletkezett.2 A két folyamat a későbbiekben egymást gerjesztette, de a végeredmény egyértelműen egy jobban táplálkozó, tovább élő, nagyobb számú társadalom lett. A szaporodó népesség ellátása újabb és újabb földterületeket igényelt, amit főleg az eddig nem művelt avagy művelhetetlen földekből lehetett csak kialakítani. Hatalmas földnyerési folyamat indult meg a 18. század közepe felé a kontinens nyugati vidékein, Angliában, Hollandiában és Franciaországban. Ennek során óriási kiterjedésű mocsarakat csapoltak le, a legnagyobb vállalkozás valószínűleg a "Fen" nevű délangliai mocsár 150 év alatti lecsapolása és szántóvá, legelővé alakítása volt, befejezése már a 19. század első éveire esik. A mocsárlecsapolások együtt jártak csatornázásokkal, egyáltalán a infrastruktúra átalakításával is. Angliában 1757-1830 között mintegy 6400 km csatornát építettek, ehhez hozzáadva a holland, belga, francia és német csatornákat, mintegy 10 000 kmre tehetjük a megépített kanálisok hosszát.3 Ha kisebb mértékben is, de Magyarországon is elindult a folyamat. A török utáni Magyarország nem volt a legüdítőbb látvány: a korabeli leírások szerint végeláthatatlan 1

Dr. Kaposi Zoltán, tanszékvezető egyetemi docens, PTE Közgazdaságtudományi Kar, Gazdaságtörténeti Tanszék, [email protected] 2 Kaposi Zoltán: A gazdasági folyamatok és a közgazdasági gondolkodás kapcsolata a 18. században. Pécs, 1996. 124-126.p. 3 Taylor, David: Mastering Economic and Social History. London,1989. 141.p. Macmillen

1

Kaposi Zoltán: Térgazdasági átalakulás…

pusztaságok, elvadult tájak, gátak és szabályozás nélküli folyók és patakok léte határozta meg az ország – főleg a volt hódoltsági területek – arculatát.4 A Rákóczi-szabadságharc után az országra hosszú távú békeévek köszöntöttek, az ország területét különösebb pusztítóbb jellegű háborúk nem sújtották. Ugyanakkor Magyarország az 1722/23-as országgyűlés törvényei alapján a Habsburg-birodalom részét képezte, következésképpen a birodalmi háborúk érintették az ország gazdaságát és társadalmát, ám ezek a háborúk nem Magyarországon zajlottak, így a magyar gazdaság inkább csak az állandó állami keresletet érezte meg, amely elsődlegesen a magyar mezőgazdaság számára biztosított piacot: nagy mennyiségben lehetett eladni szarvasmarhát, gabonát, bort, és egyéb termékeket. Ez a háborús kereslet a folyamatosságával, a lassan bővülő belső és külső keresleti formákkal, az osztrák urbanizációval egy lassan meginduló majorsági árutermelést gerjesztett Magyarországon, s ez a nyugat-európai területekhez hasonlító földnyerési lázat hozott létre. Megindult a nagyobb folyók szabályozása a 18. század közepe felé, de ennél talán jelentősebb volt a helyi kezdeményezésre létrejövő lokális területnyerés: számos helyen az országban mocsarakat csapoltak le, csatornákat építette, gátakat emeltek, utakat javítottak. A Rába, a Dráva melletti munkálatok, a Béga- és a Ferenc csatorna kialakítása világosan jelzi a folyamatot. Főleg a piacorientáltabb vidékek földesurai igényelték leginkább a változást, ami ez esetben a nyugatdunántúli, illetve az északnyugati vidékek uraságait jelenti. Sopron megyében például a Sopron körüli falvak lakói mintegy 30000 holdat tettek művelhetővé.5 A dolgozatunk szempontjából fontosabb dél-dunántúli területek különösen rossz természetföldrajzi adottságokkal rendelkeztek ebben az időben: a Zala, a Balaton, a Kapos, a Koppány, a Dráva és a Rinya a török időkben elmocsarasította a vidéket, vagyis az új tulajdonosoknak avagy a visszatért nemességnek mindenképpen foglalkoznia kellett a vidék arculatával, a mezőgazdasági termelés terével. A továbbiakban a térséget meghatározó ormándi és kanizsai berek átalakulásának folyamatát külön-külön vizsgáljuk, hiszen a különböző tulajdonosi és helyi partikuláris érdekek eltérővé tették a lecsapolási tevékenységét. Az Ormánd szabályozása Földbirtok és népesség a 18-19. században A vizsgált terület keleten a Marcali-hátság nyugati határától a Kis-Balaton keleti vonaláig, míg délen egészen Kanizsa déli határáig terjed. A vidék lényegében észak-déli irányú földrajzi értelemben vett "teknők" egymásmellettiségét jelenti, a teknők közötti völgyekben délről északra, tehát a Kis-Balaton illetve a Zala folyó irányába relatíve kis esésű patakok, folyók folydogálnak. A Kis-Balaton környékén négy hatalmas meridionális völgy szabdalja kisebb nagyobb árkokra, nyugatról keletre a Zalaapáti-hát, a Zalavári-hát, a Keszthelyi halomgerinc és a Marcali hát. A hátak között 3-5 km széles teknők húzódnak. A teknők legalacsonyabb pontjai a Balaton tengelyében fekszenek.6 A Zalavári- és a Keszthelyi-hát közötti lápteknőt metszi ketté a Zala folyó keleti irányban, itt a legmélyebb a lápvölgy, ez a Kis-Balaton medencéje. A mai térképek szerint a Zala és Somogy megyét elválasztó határárok délről ömlik a Zalába, (régi nevén az Ormánd folyó). Mint minden lápvölgyet, így az Ormánd völgyét is kisebb falvak és puszták szegélyezték, a somogyi oldalon helyezkedett el Főnyed, Sávoly, 4 5 6

2

Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete (1700-1830). Pécs,1992. 58-59.p. A magyar vízszabályozás története. Budapest, 1973. 63.p. (Szerk.:Ihrig Károly) Csupor Tibor: A Kis-Balaton. Budapest, 1983. 24.p.


Szőkedencs, Sávoly, egészen Somogysimonyiig, Pathig és Varászlóig lenyúlva. A zalai oldalon található Hídvég, Magyaród, Kiskomárom, Komárváros, és Miháld. Az Ormándvölgy lápteknőjének teljes mérete mintegy 42 km2, a mai megyehatárok szerint Zalára 31, Somogyra mintegy 11 km2 jut.7 Ez azonban a történeti időkben nem így volt, hiszen Path és Miháldi régen Somogy vármegyéhez tartozott. Itt a Kis-Balaton környékén egy hatalmas mocsárvilág alakult ki a 18. századra, amelynek nagy része átnyúlt Zala megyébe. Ennek a vidéknek a talaja alapvetően tőzeg, a terület déli részein homok, a maga alacsony fokú termékenységével. Népesség már a kora középkortól élt ezen a tájon, elsődlegesen a patakok melletti falvakban. A homokos, sovány talaj a föld eltartóképességét erős korlátok között tartotta, így nem véletlen, hogy a népsűrűség az adott technika szintjének megfelelően hagyományosan alacsony maradt, aprófalvas településszerkezet jött létre ezen a tájon, és lényegében maradt mind a mai napig. A 18. században újjáéledő magyarországi nemesi birtokrendszer alaposan kicserélte a vidék tulajdonosait. Megtartotta a terület déli-délnyugati részén birtokait az ősi somogyi thóti Lengyel-család, amely még a 16. század elején az un. Somlyay-Faiszy-hagyatékból szerezte meg Path, Vrászló falvak és Gardos puszta birtokát, s ezt még a Neoacquistica Comissio előtt is el tudta ismertetni.8 A Lengyel-család földjeitől északra helyezkedett el Simonyi falu, amit a 18. század első felében Festetics Kristóf szerzett meg s csatolt a balatonkeresztúri uradalmához, később,9 1792 után a falu a vrászlói uradalom szerves részévé vált, előbb Boronkay József, később pedig Festetics Imre földesurasága alatt. Simonyi mellett keletre terült el a nemesi compossessorok által lakott Vid és Déd faluja, talán a szűkebben vett térség leggazdagabb, s a 18. században az egyik legnépesebb települései, amely falvak vásártartási jogot szereztek a 19. század elejére. A térség meghatározó elemének, az Ormánd folyónak a keleti oldalán északkeletre haladva feküdt a másik nemesi falu, Csákány, amely korábban a Zala és Somogy vármegyében birtokos Póka-család faluja volt, s hajdan jelentős monostorral is rendelkezett.10 Számos nemesi kis- és középbirtokos telepedett be a faluba a 18. század során. Fölötte Szőkedencs a Véssey középnemesi família birtoka volt. A mocsárvilág északiészakkeleti részén feküdt Főnyed faluja, ami szintén a Festetics-birtokokhoz kapcsolódott, ám ez már a Festetics György-féle Keszthely központú birtokkomplexum része volt. A tőle valamivel délebbre fekvő Sávoly possessio szintén ennek az uradalomrendszernek illeszkedett a balatonkeresztúri szervezetébe.11 A folyó forrásvidékének bal oldalán a vidék egyik legnépesebb települése, Miháldi található, amely falu ebben az időben a dinamikusan gazdagodó és presztízsében is emelkedő Inkey-família birtokai közé tartozott, az 1830-as évektől pedig a Zichy-család illesztette be a falut a vrászlói uradalom üzemszervezetébe.12 Ez volt az egyetlen olyan birtok, ahol minőségi szőlőtermelés folyhatott, már a 18. században is található három nagy szőlőhegy a faluban. Miháldi volt egyben a legkiemelkedőbb magaslati pont is a környéken, ahonnan szinte az egész vidéket be lehetett látni, vagyis birtoklása egyben stratégiai jellegű is lehetett. Miháldi fölött a folyó nyugati partján található a Zala megyei Ormándpuszta. A település több néven fut a 18-19. században, a források egy része "Ormányhídnak" nevezi, előfordul az "Ormándi puszta" néven is. A település birtokjogát a 18 század közrpén a sárdi Somssich-család szerezte meg, s erről a famíliáról közismert, hogy az egyik legbefolyásosabb családja volt Somogy vármegyének ebben a korban. Egy 1831-es leírás szerint itt egy komoly majorsági üzem 7

Ugyanott. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: OL), R 319. 34.csomó, 164.p. 9 Szabó Dezső: A hg. Festetics-család története. Budapest, 1928. 10 Tóth Péter: Somogy vármegye leírása 1812-ből. In.: Somogy megye múltjából 1988.Kaposvár, 1988. 52-53.p. 11 Somogy Megyei Levéltár (a továbbiakban:SML) Ö. 73-as birtokösszeírás. 1804. 12 Kaposi Zoltán: A vrászlói uradalom kialakulása a 18-19.században. Agrártörténeti Szemle, 1989. 1-4. 197.p. 8

3


működhetett: "...az uraságnak itt vagyon szép rendbeszedett és épített majorja, Tiszti lakással együtt egy nagy vendégfogadó és jó fellül csapó malom is találtatik itten, sok allodiális föld és rétekkel, igen szép Spanyol faju birkákat és szarvas marhákat neveltet az uraság - egynehány Zselléren kívül semi Jobbágyok nem találtatnak, mégis 137 R.C. lélek lakja...".13 Ormándpuszta fölött található a kiskomáromi uradalom, mely nagybirtok a pesti Generale Seminarium jószága volt, de az Esztergomi Káptalan kezelte. A reformkori leírások általában szép és nagy mezővárosnak mondják Kiskomáromot: országos vásárokat tarthatott, ahol még tolnai és baranyai kereskedők is megfordultak. Ehhez az uradalomhoz tartozott Kiskomáromtól nyugatra Galambok, amelyen a Miháldi felől érkező patakok és erek folydogáltak keresztül. A lápvölgy nyugati oldalának északi részén pedig két Széchenyi-birtok terült el: Magyaród, amely népesebb jobbágyi település volt, illetve Hídvég, amely nem annyira nagy lakossággal, hanem inkább stratégiai jelentőséggel bírt, már a török korban is a legfontosabb átkelőt biztosította Bécs irányába.14 Infrastrukturális szempontból meglehetősen sajátos a térség. Mint azt már említettük, a térség somogyi oldala alapvetően aprófalvas, s földrajzilag jól körbehatárolható. A folyókkal, mocsarakkal és völgyekkel határolt területek külső peremvidékén viszonylag gyorsan fejlődő mezővárosok, uradalmi központok találhatók. Kiemelkedik ezek közül a délnyugati szögletben Kanizsa mezővárosa, amely közismerten a 19. század első felére a térség legjelentősebb piacos helyévé vált, országos vásáraival, távolsági kereskedelmi tevékenységével 1828-ra a hetedik legnagyobb piacközpontjává vált az országnak. A vizsgált terület alatt délen is viszonylag nagyobb, népesebb uradalmi központok találhatók. Iharosberény az Inkey-família, Böhönye a Festetics, még délebbre Csurgó a másik Festetics-ág mezővárosa volt, stb. S a keleti legfontosabb település, Marcali is egy gyorsan fejlődő Széchenyi-mezőváros volt ebben az időben, míg északról a vidéket a gróf Festeticsek Balatonmelletti keresztúri és a gróf Hunyadyak balatonszentgyörgyi uradalma zárja le. Az említett települések a 18. században egyre jelentősebb gazdasági centrumokká váltak ebben a térségben, következésképpen a vizsgált tájegység a maga alacsony népsűrűségével, a 18. századból örökölt embertelen létviszonyaival alapvető verseny-hátrányokkal küszködhetett. Érdekes ugyanakkor, hogy Somogy vármegye szempontjából is rendkívül fontos északi országos postaútnak kényszerszerűen keresztül kellett haladnia ezen a tájon, mivel a Balaton alatt lévő Nagyberek megkerülése csakis Simonyi és Komárváros települések érintésével volt lehetséges, s ez volt az az útszakasz, amelyen könnyen elérhető volt a legközelebbi nagy piacos hely, Kanizsa városa. A vizsgált terület falvai ugyanakkor széles, nagy határral bírtak, olyannal persze, amit a török kor óta szinte alig használtak valamire. A területi kiterjedtség mellett ugyanakkor a népsűrűség hosszú időn keresztül alacsony maradt ebben a térségben. Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a somogyival szemközt a zalai oldal települései látványosan nagyobbak, népesebbek.15

13

Bencze Géza: Zala megye leírása a reformkorban. In.: Zalai Gyűjtemény, 23. Zalaegerszeg, 1986. 172.p. Ugyanott. 15 Kaposi Zoltán: Uradalmi gazdaság és társadalom a 18-19. században. A vrászlói társadalom átalakulásának folyamata. Budapest-Pécs, 2000. Dialóg-Campus Kiadó. 47.p. 14

4


1. táblázat. A térség népességi és birtoklási rendszere a folyó somogyi oldalán a 18. század vége felé 16 település Csákány Főnyed Sávoly Szőkedencs Nemesvid Vrászló Simonyi Path Miháldi összesen

a birtok allodiális úrbéres föld össznépesség parasztok területe föld (1767) 1767-ben 1786-ban 1786-ban 2793 2512 281 597 30 1015 898 117 121 7 5057 4405 652 383 8 2795 2476 319 409 11 3065 3065 1038 2114 2083 31 234 9 2925 2911 14 98 4 932 857 75 202 7 4261 3650 611 513 17 24 957 22857 1800 3595 fő 91 magyar hold hold hold

Mindazonáltal meglehetősen kis létszámú falvakról van szó, az 1787-es népszámlálás szerint az egy falura eső létszám a somogyi oldalon (nemeseket, mindenkit beleértve) átlagosan 400 fő mindössze, ami természetesen azt is jelenti, hogy hagyományos járadékoltatásból túl nagy bevételt a földesuraknak nem nagyon lehetett elkönyvelni. Jelentősebb paraszti (úrbéri) népesség csak Miháldiban, Sávolyban és Szőkedencsen található. Viszont meg kell említenünk, azt is, hogy a vizsgált időpontban a századra oly jellemző nagy tömegű telepítések még nem zárultak le, tudjuk például, hogy Vrászló és Simonyi esetében még az 1830-40-es években is történt betelepítés.17 A földesúrak a gyér népesség miatt egyre inkább a majorsági árutermelés felé tolták el a gazdálkodási rendszert, ehhez viszont a termelés terét kellett kialakítani. Érdemes arra felfigyelni, hogy az 1804-es összeírás szerint szokatlanul magas a "servi nobilium", a "nemesek szolgái" rovat aránya, ami világosan utal a majorsági termelés létére.18 Az Ormánd teremtette természetföldrajzi körülmények és a lecsapolás folyamata Jól jellemzi Somogy és Zala megyének ezt a határvidékét Fényes Eleknek az 1830-as években írt ezen néhány sora: "Végre különös ezen vármegyében az, hogy itt alig van határ, mellyben kissebb vagy nagyobb posványság nem volna (Somogyban Bereknek hijják); a hegyi patakok számtalanok, de kavicsot egyiknek ágyazatjába se szemlélhetni. A Balatonnak 40 000 holdra terjedő mocsárja fonyódi, marczali és ormándi bozótnak neveztetik...".19 Bár ezek a sorok nagyban támaszkodnak a 18. századi szerzők véleményére, mégsem tűnik túl merésznek az a kijelentés, miszerint nem sok minden változott ezen a tájon a 19. század első harmadáig. 16

A táblázat adatai: SML Ö 73 Birtokösszeírás, 1804., Pótlás az első magyarországi népszámláláshoz. Budapest, 1975., illetve Az úrbéri birtokviszonyok Magyarországon 1767-ben. Budapest, 1971. című munkákból valók. 1971. 17 Kaposi Zoltán: A vrászlói uradalom társadalma a 19. század első felében. Történelmi Szemle, 1986.2.365-366.p. 18 SML. Ö 73. Birtokösszeírás 1804-ből. 19 Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pest, 1836. 1.kötet, 202.p.

5


Az 1730-as évek elején Bél Mátyás, aki hosszabb időt töltött Balatonkeresztúron, s viszonylag pontosan ismerhette a térséget, még a következőképpen jellemezte az Ormándot: "...az ormándi víz folytonos választóvonalat alkot megyénk és Zala megye között, széltében és hosszában árasztja habjait, mindkét oldalon sűrű nádasokkal benőve, helyenként egy mérföldet is meghalad a szélessége, különösen ahogy a tóhoz közeledik. Ideérve, amint Bottyán és Hídvég között szétterül, könnyen két mérföldet is eláraszt. És mivel itt a Szala mocsaraival is összefolyik, majdnem hogy a tenger alakját ölti fel. Nehéz erre az utazás és csakis a hellyel ismerősök tudnak e tájon közlekedni. Idegenek könnyen rejtett mélységekbe esnek, vagy úgyszólván áthatolhatatlan ingoványba vesznek. Ez az egész vidék ugyanis mélyen át van nedvesedve és végeláthatatlan nádasokkal beárnyékolva.... kevés helyen lehet általjárni. Itt kezdődik a Balaton tava."20 Hozzá kell tennünk, hogy valójában a 19. század elejétől egyre inkább Kis-Balatonnak nevezett tóba (amely valójában a Balatonnal egybefüggő víz volt, annak mintegy délkeleti nyúlványát alkotta) ömlött az Ormánd, s csak később, a 20. századi területátalakítás eredményeképpen vezették az ormándi árok vizét a Zalába. Az Ormándon kívül számos kisebb patak és ér is táplálta a berek vízkészletét, ilyen volt például a rendkívül sok ágból összefutó Miháldi-folyás, a Sárosdi árok stb. Bár ma már elég nehezen lehet elképzelni ezt az irdatlan kiterjedésű mocsárhalmazt, mégis a 18. század első felétől fennmaradt források világosan mutatják létét. Az ormándi mocsárnak állapotát, kiterjedését kiválóan érzékelteti az a térképvázlat, amit Bél Mátyás munkájának fordítója, Lukács Károly illesztett a "Zalamegye leírása" elé. A 20. századra a régi szép Ormánd nevet elfelejtették a hivatalos térképészet alkotói, helyette a jellegtelen "határárok" kifejezés született meg. A 18. század egyik legnagyobb térképészének, Mikoviny Sámuelnek egy 1741-es térképén is jól elkülöníthető az a vízzel borított völgy, amely szerint az ekkor még élő tavat alkotó Kis-Balatonnak lefelé Kiskomáromig egy 11 km-nyi folytatása van. Mikoviny gondolkodott egy hajózható csatorna létrehozásán is, ami Path falunál ért volna véget, nem messze Kanizsától.21 Bél Mátyás részletes leírásán túl szerepel az Ormánd folyó Cholnoky Jenőnek a balatoni hidrográfiájáról írt munkájában, ahol is egy 1780-as térkép van bemutatva. Lukács Károly említi egy jegyzetében, hogy az 1783-as Neu ezredes-féle katonai térképen "Ormányság" név alatt szerepel. Tomasich 1792-es térképén csak a folyó folyása van feltüntetve, illetve a mellette lévő mocsár, a megnevezés azonban hiányzik.22 Az Ormánd folyó neve a mai időkre elsődlegesen az Ormándpuszta elnevezéssel maradt fenn, a folyó nevét a lecsapolás után fokozatosan elfelejtették, bár helynévgyűjtések az idősebb lakosság körében még mindig ismert folyónévnek mutatják az Ormándot. A 18. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a térség nagy részét még bizonyíthatóan mocsár, nád, sás és erdő borította. A II. József által elrendelt és végrehajtott 1782-es "Landesbeschreibung" is megjegyzi, hogy a "...réteken sok a mocsaras hely..." vagy "...a kis patak, mely itt folyik, sosem szárad ki...".23 Talán az 1802-ben létrejött vármegyei térkép jelzi legvilágosabban azt az óriási mocsarat, ami az Ormánd folyó Path és Vrászló közötti folyása mentén keletkezett; a folyó két forrásága az említett falvak határánál találkozott, s a torkolat körül óriási elmocsarasodott tavakat teremtett. Érdemes egy megjegyzés erejéig arra is rámutatni, hogy a somogyi folyó-és vízrendszer rendkívül lényeges eleme az a belső-somogyi 20

Lukács Károly:A Balatonfelvidék földrajza kétszáz év előtt. Bél Mátyás "Notitia Comitatum Veszpremiensis Simighiensis et Szaladiensis" c. kéziratának fordítása és ismertetése. In.:Bél Mátyás: Veszprém megye leírása. Veszprém, 1989. 187.p. 21 Bencze Géza: Török Ferenc, Somogy megye mérnöke. In: Somogy megye múltjából 1975. Levéltári Évkönyv. Kaposvár, 1975. 22 Ugyanott 23 Dobai András: Somogy megye az első katonai felvétel (1782-85) idején In.: Somogy megye múltjából, 1983. Levéltári Évkönyv. Kaposvár, 1983.

6


dombsághoz kapcsolódó vízforráskészlet, amely valahol az inkei-iharosberényi vidéktől a Marcali-hátság déli részén található Tapsony-Mesztegnyő-Szenyér falujáig nyúlik el. Lényegében ezen a mintegy 50 négyzetkilométeres területen erednek a Nagyberekbe (Balatonba) ömlő patakok, de innen veszi délnek útját a Rinya egyik ága is, amely 70-80 kmes út után éri el a Drávát. Nem messze található ettől a vízforrás-rendszertől a másik centrális csomópont sem: a Kapos-folyó és a Rinya másik ága a Kiskorpád környéki erdőkben veszi kezdetét, s a Duna felé tart. A századforduló környékén egyre erősebbé váló külső keresleti növekedés valóságos háborús konjunktúrát hozott létre a mezőgazdaság területek számára. Kihasználásához a termelési tényezők közül elsődlegesen a földviszonyok átalakításával kellett foglalkozni, hiszen enélkül – potenciális termelékenység-javulás híján – profitábilis gazdálkodást ezen a tájon nem lehetett folytatni. Ismereteink szerint az első tájátalakító kísérlet a thóti Lengyelcsalád kihalása után apró darabokra szétesett hajdani óriási uradalom újraegyesítőjének, a Lengyel-család oldalágába beházasodott Boronkay József nevéhez fűződik.24 Boronkay József, a vrászlói uradalom (Vrászló, Path, 1792-től Simonyi falu és a hozzá tartozó Gardos puszta) tulajdonosa a 18. század végétől kezdve nagy energiát fordított a terület átalakítására. A 18. század felé felerősödő konjunkturális hatások leginkább a szarvasmarhatartást és a gabonatermelést értékelték fel, ezt érte meg leginkább termelni, ehhez viszont haladéktalan átalakítások kellettek: növelni kellett a hasznosítható legelő-és szántóterületet. Boronkay is írja egyik levelében testvérének, hogy "...marha az sok van, de legelő nincs".25 A művelhető föld megteremtése elsődlegesen mocsárlecsapolásokat, csatornázásokat követelt meg. A piaci konjunkturális hatások kezdetétől vannak adataink arra, hogy komoly tájátalakító tevékenység folyt a vrászlói birtokokon. 1793-ban szerződést kötöttek a pathi malom árkának megásására, ami azért volt jelentős, mert ez volt az első komolyabb vízelvezető kanális, ugyanakkor a víz elvezetésének egyik potenciális szabályozható módja.26 A konjunkturális években természetesen sokkal többet áldozhattak a földesurak a mocsártalanításra. Erre azért is szükség volt, mert a folyó - aminek teljes hossza egy későbbi felmérés szerint két mérföld (16 km) - elöntötte az erdőket, ingoványossá tette szinte az egész területet, s ez lényegesen összeszűkítette a legelő nagyságát. A folyó jobb partján a pathi határtól a vrászlói szőlőhegyig terjedő, mintegy egy kilométer széles mocsarat csapolták le először. A rét későbbi neve "Örvényes rét" lett. Bél Mátyás még úgy vélte, hogy az "...Ormánd...talán a magyar örvény szóval függ össze, amely mélységet jelent".27 A munka végérvényesen Boronkay veje, gróf Festetics Imre tevékenységének eredményeképpen fejeződött be 1813-ban. A személyi változás legfontosabb oka kétségkívül az lehetett, hogy 1806-ban Boronkayt vrászlói udvarházába tartva útonállók támadták meg, s olyan súlyosan megsebesítették, hogy életének visszalévő 10 évét nyomorékan tölthette csak le, testamentumában a birtokirányítást átengedte vejének.28 Pesty Frigyes 1864-es kiadású helységnévtárában megemlíti, hogy "Örvényes rét, hajdan roppant tó, lecsapoltatása emlékére gróf tolnai Festetics György (ez nyilvánvalóan helytelen, forrásaink szerint Imréről van szó) kőemelvényt állított, mely mai napig is a tó közepén jó karban díszeleg".29 A Boronkay idejében megkezdett lecsapolások és árokmetszések, kanálisok létrehozása, a tókiszárítások 1813-ig tartottak, az átalakítás utolsó éveiben óriási összegeket fordítottak az erre a tevékenységre. 1811-ben ástak egy árkot a pathi malomhoz, kijavították a dencsi és a 24

Kaposi Zoltán: A vrászlói uradalom kialakulása a 18-19.században. Agrártörténeti Szemle, 1989. 1-4. 189.p. OL. P.18. 16.csomó, 1138.szám 26 SML.Varászlói Uradalmi Levéltár (a továbbiakban:VUL.) 22.csomó, 1793-as szerződés 27 Lukács Károly: i.m. 1989. 187.p 28 SML.VUL. 11.csomó, Boronkay-család. Testamentum 29 Pesty Frigyes helységnévtára. SML. Xerox-másolat. Vrászló, 1864. 25

7


pathi határárok csatornáját, az inkei határárkot szabályozták, a simonyi malomtól a vrászlói malomig 337 ölnyi árkot ástak, stb. 1811-ben 2860 öl hosszúságban vágtak csatornát, 1812ben 860, 1813-ban 2477 ölnyit készítettek. Ez az utolsó három évre 6197 öl hosszúságú kanálist, vízelvezető és vízgyűjtő árok metszését jelentette.30 Ezzel a két település (Vrászló és Path) között az Ormánd gyakorlatilag szabályozott folyóvá vált, ugyanakkor a folyó melletti területek kiszáradásra ítéltettek, ahol a kiszáradás néhány esztendő alatt végbe mehetett, s onnantól kezdve már csak a terület megtisztításáról kellett gondoskodni. A későbbi földkönyvek alapján világos, hogy a két falu közti Ormánd folyó szabályozása és a terület kiirtása után Vrászló településen az Örvényes rét és szántó 129 holddal növelte a művelhető földeket; a Pajtahely nevű rét 57 holdat tett ki; az Új major 129 holdas föld volt, a Dűlőrét 63 holdra rúgott, s akkor még nem is beszéltünk a vrászlóinál jelentősebben megnövekedett pathi területekről, hiszen Pathon a folyónak két ága is volt, aminek a köztes területeit szinte állandó jelleggel elöntötte a víz.31 Ki kell még azt is emelnünk, hogy az új vízcsatornák létrehozása egyben alkalom volt a szomszédos településekkel való határrendezésre is: korábban a mocsarakban kitett táblák jelezték a települések határát, most viszont a frissen metszett árkok egyértelmű líneát jelentettek a különböző tulajdonosokhoz tartozó birtokok között. Nem volt azonban mindig békés aktus az árokásás, hiszen ez esetleg a szomszéd birtokosoknak, illetve az ott élőknek problémákat is okozhatott, mivel a visszahúzódó víz csökkenthette a térség tradicionális élelemkészletét. Előfordult az is, hogy Boronkay az uradalom népét kiparancsolta a határra, s elvezettette a vizet, megváltoztatta a víz folyását, s különösen érdekes, hogy ezt olyan nagy hatalmasság ellen engedte meg magának, mint például az éppen kegyvesztett, de amúgy 200 000 holdas birtokos, gróf Festetics György. Történt ugyanis, hogy 1792. június 19-én Boronkay vrászlói, gardosi és pathi emberei a vrászlói kasznár, Grafits János irányításával puskával, fejszékkel és kapákkal felszerelkezve kivonultak a gardosi és simonyi közti Vörösfolás patak partjára, ami addig a Festetics György-féle simonyi birtok és a Boronkayhoz tartozó Gardos puszta határát jelezte, s egész egyszerűen eltérítették a folyót, "...régi folását hatalommal eltöltetni, a folást más felé vezetni..." és a már Festetics György emberei által vágatott fákat "...erőszakosan és mint egy haramia módon elvinni merészelték".32 A történet pikantériája, hogy Boronkay korántsem ijedt meg a Dunántúl egyik legnagyobb urától: tudta, hogy az esemény előtt pár hónappal egy családi szerződés keretében Festetics György megosztozott három fiútestvérével, többek között azzal az Imrével is, aki Boronkay lányát, Krisztinát vette feleségül, s a fenti családi egyezség keretében Simonyi falu Festetics Imréhez került.33 Joggal számíthatott Boronkay – aki egyben táblabíró, s mellette az 1790/91-es országgyűlésen Somogy követe is volt – arra, hogy előbb-utóbb családi belüggyé válik az esemény, vagyis nem lesz jogi következménye. Voltak más jellegű határvillongások is, de ezek – ha hosszú időbe került is – általában békésen rendeződtek. Sokszor kapcsolódtak az ilyen események az irtásokhoz, a kiszárítás területén lévő fák kivágásához, ellopásához. 1810-ben Somssich Pongrác emberei "több szálfákat" vágtak Gardos puszta és Simonyi falu határában.34 Az ilyen eseményeket általában komoly procedúra követte: a vármegye kiküldött egy táblabírót, esetleg szolgabírót a határok megvizsgálására, aki aztán rengeteg tanúvallomás meghallgatása után döntött. 1800-ban például két nemesdédi közbirtokos, név szerint Szabó Sámuel és Szabó Mihály testvérek írtak Széchényi Ferenc főispánnak panaszlevelet, miszerint a Vrászló és Nemesdéd közötti 30

SML VUL 22.csomó, 18.szám. 1811-13. SML.VUL. Funduális könyvek, 1830. Vrászló, Path, Simonyi 32 SML.VUL. 24.csomó, 3.szám. 1792. július 18. 33 Szabó Dezső: i.m. 1928. 192.p. 34 SML.VUL. Elenchus, 1769-1851. Gardos, 1810. 31

8


határfolyóul szolgáló Vörösfolásra a két nemes édesapja tíz évvel korábban, s akkor még a résztulajdonosok egyetemleges beleegyezésével malmot épített úgy, hogy a meder megváltoztatásával egy kis duzzasztót hozott létre. A mederváltoztatás mintegy negyven ölnyi volt összesen. Most azonban Boronkay átvágatta a gátakat, s a patak folyását eredeti medrébe tereltette vissza, ami viszont a dédi köznemesek megélhetési lehetőségeit veszélyeztette.35 1815-ben a fazekasdencsi (antallfalvi) vízfolyás útjának megzabolázása miatt kellett perlekedni a miháldi és iharosberényi uradalom földesurával, Inkey Antallal.36 A területátalakítás folyamatos irtásokat feltételezett, a lecsapolások időszakában óriási erdők foglalták el a terület nagy részét. A II. József-féle katonai térkép szerint az uradalomban mindössze 10-15 % lehetett a "róna jellegű" föld, s ezen próbáltak a kiszárított területek megtisztításával segíteni. A vrászlói birtokokon egy korábbi résztulajdonos, Wrancsics óbester irányítása alatt az 1770-es években már 211 holdat sikerült kiirtani Vrászlón, Pathon és Gardoson.37 A földesúr rendszerint visszaváltotta az úrbéresek által kiirtott területeket, erre 1788-ból és 1795-ből is vannak töredék adataink. Sokszor hátráltatta a folyamatot, hogy - főleg a szomszédos falvak esetében - a parasztok által elvállalt földek tisztítatlanok maradtak. 1815-ben gróf Festetics Imre a nemesdédi birtokosokat emlékeztette arra, hogy még 1807-ben Boronkay Józseffel kötöttek szerződést, miszerint a vrászlói berek kitisztítását fölvállalták, ezt azonban nem teljesítették, ugyanis a földben egy bejárás után a földesúr és tiszttartója tuskókat, törzsököket talált, ami megakadályozhatta az őszi, illetve tavaszi szántást: "...mit azonban a szerződés folytán nem teljesítettek, a még benn hagyott fa tükét, és törzseket 15 napok alatt kiirtsák és perlekedésre okot ne adjanak." 38 A tájátalakítás eredményeként az 1810-es évekre, jelentősen megnőtt a művelés alá fogható terület, becsléseink szerint kb. 400-500 holdas gabonatermelésre alkalmas allodiális földje volt már Boronkaynak. A századfordulón elkezdődött lecsapolási és földnyerési folyamathoz hasonlóan fontos volt a gróf Festetics Imre által kezdeményezett területjavítási s növelési kísérlet az 1820-as években. Előbb már említettük, hogy az Ormánd határfolyó továbbra is hatalmas mocsarakat teremtett a vrászlói uradalom északi vidékén, ami nyilvánvalóan mezőgazdasági művelésre teljesen alkalmatlan terület volt még ebben az időben is. Boronkay idején a Vrászló és Path falu közötti két nagy berket már lecsapolták és csatornázták, most azonban, hogy a Boronkay Krisztina és Festetics Imre házasságából származó Festetics-gyerekek (két fiú és két lány) révén már Simonyi is szerves része lett a vrászlói uradalomnak, elkerülhetetlenné vált, hogy a Vrászlótól északra lévő Simonyi falu belvíztelenítése és mocsártalanítása is megtörténjen. Az Ormánd folyó Vrászló mentén haladt északi irányba, és egy darabig Simonyi nyugati határát adta, majd a falu közepe felé hirtelen kelet felé fordult, majd egy kilométer után ismét északi irányba fordulva érte el a Kis-Balaton déli mocsarait. A probléma a folyó keleti irányú szakaszánál kezdődött, onnan ugyanis megszűnt a szabályozottsága, így Magyaródtól a Csákány-Főnyed vonalig lényegében egy nagy uradalomnyi területet mocsarasított el. Festetics Imre gróf, a vrászlói uradalom földesurának kérésére 1816. novemberében a vármegye Török Ferenc földmérőt küldte ki a bereklecsapolás feltételeinek felmérésére, a lecsapolási tervek elkészítésére. Jelentését november 27-én készítette el Tapsonyban.39 A terepbejárásból és a felmérésből kiderült, hogy a berekbe három patak ömlik be: az Ormánd, illetve a két kisebb, a Vörösfolás és a Vidi folás, ezek táplálják az óriási mocsarat. Ezek közül legnagyobb az Ormánd volt, de érdekes Török Ferenc földmérő 35

SML. Malmok I. 1800. Nemesdédiek panasza Boronkay József ellen SML.VUL. Elenchus, 1760-1930. Path, 1815. 37 SML.VUL. 22.csomó, 10.szám 38 SML.VUL. Elenchus 1760-1930. 1815. 39 SML.VUL. 24.csomó, 8.szám 36

9


jellemzése, miszerint az Ormánd a legnagyobb, "... de még sem oly nagy, hogy a foló vizek rendbe állhassan, mert eredetének legtávolabb lévő pontjai sincsenek egész két mérföldre...négy fő ágakból gyülekezvén, lassankint összve ese foló", vagyis nem elég a patak hossza ahhoz, hogy végül is felvegyen egy folyó alakzatot, s nagyon hamar eléri a Balatont. Török felmérte a terület szintkülönbségét, s ebből kiderült, hogy bár az esés csekély, megoldható a víz hatékony elvezetése. Bár pontos térképei a terepbejárás alkalmával még nem voltak, úgy becsülte, hogy a Zala-Somogy megyei határon összesen 5690 hold területet lehetne kiszárítani, s ennek fele esne a somogyi területre, másik fele pedig Zala vármegye használható területeit növelné. A Somssich-féle Ormándpusztához tartozna mintegy 945 hold, a kápolnai határhoz 2800 hold, míg a somogyi rész is durván 2800 holdra becsültetett.40 Később aztán elkészültek a pontos térképek is, valószínűleg a vármegye utasíthatta Török Ferencet ezek elkészítésére. A térkép címe: "Török Ferenc rajzolatja azon Bereknek, melly az Ormándi-hidi Malom tájátul a Mogyoródi határig Tekintetes Zala és Somogy Vármegye közt kiterjed". A térkép a rajt lévő dátum szerint 1818-ban készült el, színezett kivitelezésben, Bencze Géza véleménye szerint Török egyik legszebb munkája.41 Török az ekkoriban használt hármas villás elágazású rendszert valósította meg, ami egybeesett a hivatalos ajánlattal. Három árok megásását javasolta: egyet a berek nyugati határán, egyet a keleti oldalon, amelyek azért voltak szükségesek, mert az itt lévő talaj agyagos, kemény föld volt, s ez egyrészt a csatorna masszív állapotát erősíthette, másrészt megakadályozhatta a mocsár továbbterjedését. A harmadik csatornát a berek közepére tervezte, s ez a középső kanális képezte – a terveknek megfelelően – a továbbiakban a vármegyei határárkot (ma ZalaSomogy megyei határárok). A három csatorna mélysége és szélessége Török Ferenc tervezete szerint biztosítani fogja, hogy a berekbe ezentúl nem fog víz befolyni, így az kiszáríthatóvá válik. Készített egy költségtervet is, eszerint összesen 64 425 Ft-ra volt becsülhető az árkok ásásának összköltsége, s ezenkívül a szokásos természetbeni ellátás is a környék birtokosait terhelte. 2. táblázat. A berek lecsapolásának költségterve 1816. októberében42 falu neve Sávoly Szőkedencs Csákány Nemesvid Simonyi+Gardos Ormándhida Kápolna összesen

pénzben fizetendő rozsmennyiség költség (ft.) pozsonyi mérőben 12 250 98 7 025 96 6 575 52 2 600 21 3 725 30 7 925 65 24 325 200 64 425 522

bormennyiség akóban 73,5 42 39 16 22,5 50 157 401

A táblázatból látható, hogy a lecsapolás költségei pontosan 50-50 százalékban oszlanak meg a somogyi és zalai falvak illetve birtokosok között, bár a terhelés még így is egyenlőtlen, hiszen Zalára csak két falu esik, míg Somogyra 5, ráadásul eltérő tulajdonosokkal. A legnagyobb áldozatot kétségkívül Kápolnapuszta, Sávoly és Ormándhida (Ormándpuszta) birtokosa hozta, a többiek számára kisebb hozzájárulást feltételezett a terv. De még így is előfordult, hogy a munka nem kezdődhetett el azonnal, ugyanis nehéz volt egyeztetni a 40

Ugyanott. Bencze Géza: Török Ferenc, Somogy megye mérnöke. In: Somogy megye múltjából 1975. Levéltári Évkönyv. Kaposvár, 1975. 42 Lásd: 38-as jegyzet 41

10


környéken lévő uradalmak tulajdonosai között. A költségek szaporodása a "..csákányi közbirtokosokat 1817. május 11-én egy, előző ajánlatukat visszavonó nyilatkozat megtételére ösztönözte. Nem tudták vállalni a szaporodó terheket, árokmetszési díjat, csatorna ásatását".43 T.Mérey Klára írja egyik tanulmányában, hogy ezek "...a magánlecsapolási munkák nem jártak mindig sikerrel, így például az ormándi berek egy részén a talaj annyira lágy volt, tele élő fákkal, régi gyökerekkel, hogy a megásott árkokat a víz ismét rövid idő alatt elmosta".44 Pedig 1818-ban már a környékbéli földesurak - mind Zalából, mind Somogyból - már a határokat is megállapították a bozótos-mocsaras területen.45 Az ellentmondó adatok alapján valószínűnek tarthatjuk, hogy a munkákat megkezdték, de valamikor 1818-20 között abbahagyták, nem végleges szándékkal, hanem azért, mert további egyezkedésekre volt szükség, hiszen a siker csakis a teljes kooperációt feltételezve jöhetett csak létre. A munkában, illetve annak szervezésében kulcsszerep jutott gróf Festetics Imrének, illetve Somssich Pongrácnak, az utóbbi személy egyben somogyi alispán és az ormándi puszta földesura is volt, tehát egyrészt hivatalból, másrészt magánérdekből is igyekezett a berek ügyét előmozdítani. 1821 első felében a két földesúr már majdnem kötött egy szerződést a "Simonyi és Ormánd (ti. Ormándpuszta) között vezettendő vízcsatorna" tárgyában, ám végül is csak Festetics írta alá.46 Ám ugyanezen év második felében a két fent nevezett személy között Véssey Ferenc szolgabíró előtt végül is megszületett a megállapodás.47 A vita az ormándi malom miatt alakult ki. Oka pedig az volt, hogy a folyó egyik nagy kanyarjában kivételesen jó lehetőség adódott nagy teljesítményű őrlőmalom felépítésére, s ezt mind a két fél ki akarta használni. Végül is közösen viselve a költségeket, "...Khern mérnök terve s ügyelete alatt építtetett és 6-8-1200 mérő gabonát hoz évente" - írja a földmérő és orvos Csorba József.48 Valószínű, hogy az építmény létrehozása végül is a nyugati oldalon, tehát a Somssichbirtokon történt, és Festetics csak a malom jövedelmének felét bírta. Különben az 1830-as években, amikor a keleti oldal birtokai már gróf Zichy Károly tulajdonában voltak, állandó probléma adódott a malommal kapcsolatban. 1833-ban a simonyi jobbágyok instanciáztak, miszerint "Somssich Pongrátz Ormánd Hidi malmának árka" elöntötte a birtokukat, "...annyira kiáradt, hogy az rétjeinket egészen a vízben vagynak". Azt kérték Zichy gróftól, hogy érje el azt, hogy az árokra "...gondoskodással legyenek...és ezen kárt nekünk elhárítani lehessen".49 A dolog végül is az 1840-es évek elejére rendeződött, természetesen a jobbágyok kárát senki nem térítette meg. Egy 1824. szeptember 23-án kelt iratból kiderül, hogy Somssich ígéretet tett arra is, hogy ő a keleti oldalon akkor is elkezdi a munkát, ha az a nyugati oldalon nem történik meg.50 Erre valószínűleg azért került sor, mert Festetics Imre új tervek kidolgozását kérte a vármegyétől, valószínűleg azért, mert az északi területek vélhetően újra víz alá kerülhettek. Török Ferenc és Póka Antal Zala megyei mérnök többször is beadta terveit, de végül a megyék meghajoltak a kamarás tiltó szava előtt, pedig a tervezetek

43

T.Mérey Klára: A feudalizmus válságának megnyilvánulása Somogyban (1815-1836) Pécs, 1962. (Klny.) Ugyanott. 45 SML.VUL. 24.csomó, 10.szám. 1818-as határmegállapítás 46 SML.VUL. Elenchus, 1767-1924. Simonyi, 1821. A Somssichokra lásd: Kaposi Zoltán: A Somssich-família az 1848-as forradalom időszakában. In.:Emlékezet, kultusz, történelem. Tanulmányok az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából. Szerkesztette: Hudi József és Tóth G. Péter. Veszprém, 1999. (Laczkó Dezső Múzeum - VEAB) 197-221.p. 47 SML.VUL. Elenchus, 1767-1924. Simonyi, 1821. 48 Csorba József: Somogy vármegye ismertetése. Pest, 1857. 44.p. 49 SML.VUL. 24.csomó, 1833.február 25. Panaszlevél 50 SML. VUL. 22.csomó, 18. szám 44

11


hibátlan voltáról meg voltak győződve, mivel azokat az Építészeti és Hajózási Igazgatósággal is megvizsgáltatták.51 Nehéz, s talán fölösleges is utólagosan ítélkezni az ügyről, annyira nem gazdagok a források, hogy ezt megtehessük. Természetesen a berekben a határokat előre elkülönítették, nehogy esetleg utólagosan perre kerüljön sor. Végül is az ormándi berek lecsapolása 1825-30 között történt meg: az árokásások elzárták és elvezették a vizet, így a mocsár gyors ütemben száradt. Csorba József 1857-ben megjelent leírása szerint "Míg az újabb időkben a felébredt szorgalom által az érdekelt birtokosok, főképp a felejthetetlen Somssich Pongrácz vezetése alatt árkok, csatornák nem vágattak, nagy mocsárt okozott, melly Hídvégig nyúlt" - írja.52 Csorba orvosi hivatása mellett földmérő is volt, s dolgozott korábban Törökkel együtt is, tehát valószínűleg hihetünk neki. Leírása szerint a víztelenítésben már elsődleges szerepe Somssichnak volt, s nem Festeticsnek, de azt is hozzá kell tennünk, hogy a haszonélvezők között azonban ott volt Festetics Imre, s két fia, Miklós és László is. Elképzelhető az is, hogy Festetics Imrének nem is az átalakítással volt baja, hanem a vármegyének akart ártani, mivel egy korábbi zárgondnoki jelentés elmulasztása miatt az 1820-as évek elejétől tiszti perbe próbálták idézni Somogy vármegye részéről, aminek azonban hat éven keresztül nem tett eleget.53 Mindenesetre tény, hogy 1826-tól már van olyan contractusunk, amely a kiszáradó allodiális berekben maradt faanyag irtását jelzi: 106 hold allodiális föld kiirtására szerződtek vrászlói és pathi jobbágyok, árendások és konvenciósok.54 Az 1816-os kiszárítási contractus pedig azt mutatja, hogy vélhetően Csorba József fenti 1825-30 közti datálása a lecsapolásra igaz lehet. Töredékes forrásaink vannak a munka végeredményére vonatkozóan. A berek lecsapolásának Simonyit illető adatai egy 1819-es és egy 1830-as felmérés tükrében jól értelmezhetőek. 1819-ben Simonyiban még mindössze 7 hold szántó és 100 hold rét állt az uraság rendelkezésére, 1830-ban viszont már 313 hold urasági szántó, és 259 hold rét volt Festetics gróf használatában. Ugyanakkor az erdő 1124 holdról 982 holdra csökkent, amivel egyetemben Simonyi falu határa - a mocsár elfoglalása miatt - 254 holddal nőtt. Mindenesetre tény, hogy a lecsapolás és kiszárítás előtt az erdő Simonyiban a terület 80 %-át foglalta el, ezzel szemben 1830-ban már csak 59 %-nyi területre terjedt ki, vagyis egyértelmű, hogy a reformkorra alaposan megváltozott a vidék képe: a mocsártalanítást megoldották, lényegesen megnőtt a szántóföldi növénytermelésre és az állattartásra használható urasági terület.55 Csorba József megemlékezése szerint nagyon jó minőségű területet nyertek a lecsapolással: "...s több itt fekvő ormándi pusztán a leggazdagabb réteknek, s termő földeknek örülhet a gazda...".56 A kanizsai berek lecsapolásának folyamata Az ormándi vidékhez hasonlóan Kanizsa környékén is a 25-30 km hosszú dombhátak között különböző patakok futottak, s ezek a vízfolyások a völgyeket szinte teljesen be tudták borítani vízzel, ahol aztán temérdek nádas, mocsár keletkezett. Maga a kanizsai teknő néhol 10-12 km szélességet is elérte. A nyugati részén kissé meredekebb partháttal rendelkezett, a keleti volt a lapályosabb része. A teknő földfelszínének mélysége 150-160 méter tengerszint 51

Bencze Géza: i.m. 1975. Csorba József: i.m. 1857. 44.p 53 SML. Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1822.március 22., 1822. augusztus 12. A.C. 1322. 54 SML.VUL. 30-31.csomó, 1826-os contractus 55 SML.VUL.Funduális könyvek, 1830. Simonyi 56 Csorba József: i.m. 1857. 44.p 52

12


felett, míg a mellette lévő domboldalak magassága néha elérte a 230-250 métert is. A terület viszonylag jó altalajjal rendelkezik, az általában löszös, néhol agyagos, vagy éppen homokos talaj a 18. század eleji meglehetősen alacsony népességnél jóval nagyobb lakosság eltarthatóságát is biztosítani tudta, hiszen az egyéb klimatikus tényezők (például az évi napsütéses órák száma, a 850 mm-en felüli évi csapadék mennyisége stb.) biztosították, hogy az itt élő népesség szélesebb mezőgazdasági termelés lehetőségekhez jusson.57 A Grassicsok és a Szapáryak alatti időszakban Kanizsa mezőváros földterülete meglehetősen siralmas képet mutatott a 17-18. század fordulója táján. A felszabadító háborúk során jelentős pusztulás ment végbe a környezeti, s egyben az egész ökológiai rendszerben, aminek legfontosabb oka az volt, hogy az 1690-es visszafoglaló ostrom technikája a kiéheztetésen, vagyis a vár melletti termőterületek és élelmiszerkészletek teljes elpusztításán alapult. Ez a népességszám gyors csökkenése mellett azt is magával hozta, hogy a kanizsai vár körüli - addig szabályozott – vizek szabaddá váltak, s viszonylag gyors elmocsarasodás indult meg. Ha megnézzük az 1690-es ostrom körül készült ábrázolásokat, akkor látható, hogy a vár szinte szigetként emelkedik ki a mocsárból. S nemcsak a szűkebben vett vár körüli, hanem az egész korábbi váruradalom területén hasonló folyamat volt megfigyelhető, a vártól szinte minden irányban 15-20 km-es egybefüggő mocsárszerű terület jött létre ebben az időben. A hatalmas láp kiterjedését pontosan nehéz behatárolni, keleti vége valahol a Bagola-hegy, a Miháldi-víz és az Ormánd-folyó környékén található, észak, dél és délnyugat felé folyamatos volt a mocsár, míg nyugatra a sormási-szepetneki és esztregnyei magasabb dombok határolhatták be.58 Kanizsa mezőváros szempontjából a Kanizsa-patak, vagy másik nevén a Kógyár-patak (a későbbi Principális-csatorna elődje) volt a meghatározó vízgyűjtő rendszer, valamint egy északról a Kanizsa-berekbe befolyó kisebb patak, amelyről sokáig azt hitték, hogy a Zalafolyó egyi délre folyó kis ágáról van szó.59 Bél Mátyás az 1730-as években azt írta a Kanizsapatakról, hogy "Somogy felé határolja megyénket és ered a nevét viselő város környékéről, a szőlőtermő Bogláts hegy egy dombja alól, aztán Szentmiklós mellett elfolyik és Zerin Újváron túl a Muráéval egyesíti vizét".60 Egy más helyen pedig - a lényeget megtartva - azt mondotta patakról, hogy "...a Bogláts-hegy túlsó oldalán ered számtalan sok más vízérrel együtt, köztük azokkal, melyek az Ormándi víz kútfejénél vannak. De ha szomszédosak is a források, mindegyik folyása más irányba tart...".61 Bél Mátyás úgy képzelte, hogy a Bogláts hegy lehet az a dombvonulat, amely viszonylag kiemelkedő pontként mintegy vízelosztó funkciót tölt be a vidéken, s onnan északra folyik az Ormánd a Kis-Balaton felé, míg délre a Kanizsa-patak viszi a vizet. Azonban ez nyilvánvalóan tévedés, hiszen a Kógyár (Kanizsa)-patak és az Ormánd eredete között jó 15 km távolság lehet.62 (A Bogláts minden bizonnyal a Kanizsától néhány kilométerre lévő Bagola-hegy, ami valóban kiemelkedik az amúgy lapályos térségből, s kétségtelen, hogy sok patak ered is a környékén, ám azok Nagykanizsa alatt érik el a mocsárból kifolyó patakot. Ezzel szemben a Kógyár-patak jóval északabbra, Nagykapornak alatt, Misefánál eredt a hegynyeregben, s szinte folyamatosan dél felé folyt, s Kanizsa városát 57

A Dél-Dunántúl Atlasza. Budapest, 1976. 6.k., illetve: Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága (1690-1849) Nagykanizsa városmonográfia 2., megjelenés alatt álló kötete. 58 Degré Alajos: Nagykanizsa önkormányzata a 18. században . In.: A nagykanizsai Thury György Múzeum Jubileumi Emlékkönyve. 1919-1969. Nagykanizsa, 1972. 103.p. 59 Bátorfi Lajos: Adatok Zala megye történetéhez. Nagykanizsa, 1878. 5.k. 351.p. 60 Bél Mátyás: Veszprém vármegye leírása. Veszprém, 1989. 224.p., ill. Iványi Emma: Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális. In.:Zalai Gyűjtemény, 1982-83.115-129.p., ill. Mocsáry I.: A gyöngyösi Nagy-család. Turul, 1902.i.m. 1989. 206.p. 61 Ugyanott. 62 Kaposi Zoltán:Térszerkezeti változások Somogy és Zala vármegye határán a 18-20. században. Zalai Múzeum, 7. Zalaegerszeg, 1997. 64-65.p.

13


elhagyva Murakeresztúrnál ömlött a Murába.63 A kanizsai berekből kifolyó patak neve már megváltozott: a várostól délre lévő szakaszát a pataknak már Kanisniczának nevezték. A Kanizsát átszelő Principális-csatorna legkorábbi előzménye már egy a római korban, az i.sz. 3. században ásott csatorna volt, amely aztán persze eltűnt, hiszen teljesen feliszapolódott.64 Ám Bél Mátyást értelmezve annyiban igazat kell adnunk neki, hogy ahol a Kógyár ered, ott valóban egy olyan dombról van szó, amelyből északra is (ez volt a Foglár-patak) és délre is kifolyik egy patak, lehet hogy csak a pataknevek és a helynevek keveréséről van szó. A mocsárról Bél Mátyás enyhe túlzással azt írta, hogy az a mocsár amely Kanizsánál található, ".,..sokkal kisebb a Balatonnál, de halban gazdag".65 Azonban nincs kétségünk afelől, hogy a mocsár valóban olyan méretűvé válhatott az ostrom alatt és az utána következő években, hogy szinte nem is lehetett látni a végét. Lényeges kérdése volt a terület művelés alá vehetőségének, hogy ez az észak-déli irányultságú berek Kanizsán egy kevéssé összeszűkült, s így azon egy töltés segítségével átjáró utat (hidat) építhettek, s így az átmenő forgalmat tudták biztosítani. A hatalmas kiterjedésű mocsár, valamint a környék lápos-ingoványos jellege miatt ez volt a legalkalmasabb közlekedési útvonal a vidéken. Ahogyan azt számos 18-19. századi statisztikus, topográfus és tudós megjegyezte és leírta már, öt országos irányultságú útvonal találkozott az átjáró környékén. Kanizsáról indult út Szombathely, Sopron és Bécs; Marcali, Fehérvár Pest-Buda; Iharosberény, Szigetvár, Pécs, Eszék; Légrád, Kaproncza, Zágráb, illetve Varasd és Fiume irányába.66 Ezek a szerencsés gazdaságföldrajzi tényezők nyilvánvalóan perspektivikus jövőt adhattak a városi népességnek. Ám az is világos, hogy a mezőgazdasági termelés terjeszkedése, illetve a népesség potenciális szaporodása előtt determináltak voltak a természetföldrajzi lehetőségek: a lakosság vagy a patak partján kétoldalt a dombhátakra települ, vagy észak és dél felé - kihasználva a kinyíló teknőt - bővítik a termőterületet, vagy pedig hozzáfognak a mocsár megszüntetéséhez, s ezzel közelebb hozzák a két városrészt, Kiskanizsát és Nagykanizsát. A 18. század hetvenes éveire egyre világosabbá vált, hogy a két városrész terjeszkedése leginkább egymás irányába történhet, ám ennek legfontosabb akadálya a mocsár. Nagyon lényeges volt, hogy a mocsár lecsapolása egyrészt az eltartóképesség megnövelését eredményezheti, ám emellett járulékos hasznai is számottevőek: javulhatnak a közegészségügyi viszonyok, egységesebb formát nyerhet a városkép, s nem utolsósorban pozitívan változhattak az infrastrukturális feltételek. A földesúr és a város már az 1760-as évektől kezdve próbálkozott a lecsapolás kezdetleges formáival, hogy a vizek szabad járását valamiképpen korlátozza. A legjelentősebb kísérletek 1762-ben és 1766-ban történtek. 1762ben három ízben árkoltak, metszettek a városiak, aminek eredményeképpen 565 öl hosszúságban ástak ki csatornát, erre a tevékenységre a város 113 forintot fizetett ki.67 Négy évvel később pedig 442 ölnyi kanális készült el, ami 109 forintjába került Kanizsa lakosságának.68 A földesúr költségeit nem ismerjük, de tudjuk, hogy egy osztrák származású Wieser nevű földmérő készítette el a terveket, s irányította munkálatokat.69 A lecsapolási folyamat azonban megszakadt, ám elszórt utalásokból tudjuk, hogy a csatornákra továbbra is

63 64 65 66

67 68 69

14

Bencze Géza: i.m. 1986. 24.p. A magyarországi vízszabályozás története. Budapest, 1973. 276.p. Lásd: 59-60. sz. jegyzetet T.Mérey Klára: Zala megye útjai és a mellette fekvő települések a 18-19. század fordulóján. Zalai Gyűjtemény 46. Zalaegerszeg, 1999. ZML. pl. 90.p. OL. P. 1322. 100.cs. 1791. Tanúvallomások visszaemlékezései. Ugyanott Lukács Károly: i.m. 1989. 227.p.


odafigyeltek, nem engedték meg, hogy esetleg feliszapolódjanak. A mocsár nagy része azonban továbbra is megmaradt. A rendezés első nagy problémája a mocsár tulajdonjogának kérdése volt. A berek területén a város is és a földesúr is használt kisebb-nagyobb tisztásokat, legelőket, kaszálókat. A földesúr részéről a majorsági gazdálkodás növelése, a város részéről pedig a hasznosítható területek megszerzése jelentette ahhoz az indítékot, hogy az 1780-as évektől mind a két jogi személyiség magáénak tekintse a területet. Egy hosszú pereskedési folyamat indult itt el, amelybe a vármegyétől kezdve szinte minden joghatóság bekapcsolódott, s ez a folyamat csak 1811-ben - egy megegyezéssel - fejeződött be. A város már 1787-ben hivatalosan is jogot próbált formálni a berekre, azt írták a vármegyének, hogy "...a város ezen berektül és Kanizsának egész határjátul árendázott", vagyis olyan földek után fizetett cenzust, amely az övé volt.70 A város kénytelen volt valamit lépni, hiszen közismertek voltak már a gróf tervei arra vonatkozóan, hogy árkoltatni akarja mocsarat, s ezzel magának akarja kisajátítatni a területet. A per folyt, ám a földesúri tevékenység is, nagyon úgy tűnt, hogy Batthyány földesúr kész helyzet elé akarja a bírákat állítani. Ráadásul az uraság elkezdett egy úrbéri pert a város ellen, mondván hogy a kanizsaiak többször is megsértették az uraság saját kezelésű birtokait. Kanizsa a vármegye után az uralkodóhoz fordult, de végleges megoldás nem született. 1791. május 21-én a város újra a vármegyéhez fordult, hogy a megye vizsgálja meg, hogy a mocsár Kanizsáé vagy pedig a földesúré.71 Az ellentmondás abban állt, hogy hajdanában a Neoacquistica Comissio ugyan a földesúrnak adta ezt a területet, ám Szapáry földesúr végrendeletében azt a városra hagyta. Egymással ellentétes döntések halmaza jött létre. A vármegye egyik döntésében a berek tulajdonjogát a városénak mondotta, ám a jogi folyamat más irányt vett: a Batthyányak nagyon erősek és befolyásosak voltak magasabb helyeken. Elérték, hogy az uralkodó az egész kérdést urbarialis kérdésnek tekintse, hiszen Kanizsa mégiscsak mezőváros volt, s így a döntés joga nyilvánvalóan az úriszékhez tartozott, annak ítélete pedig nem lehetett kérdéses. A város is aktivizálódott, húzta az időt, újabb és újabb beadványokat fogalmazott, ahogyan az egyik szerződés megjegyezte: "...a Kanizsai Határban lévő Berek eránt újj kérdések támadván", megpróbált újabb tárgyalási pozíciót elérni.72 1802-ben aztán döntő lépésre szánták el magukat a kanizsai lakosok. Barbarits érzékletesen ecseteli a történteket városmonográfiájában. Elhatározták a berek lecsapolásnak megkezdését, függetlenül a földesúrtól. Megyei földmérők felmérték a berket, megrajzolták a kiásandó csatornák vonalát, a városi elöljáróság megtervezte a munka elvégzését, szétosztották a feladatot a lakosok között, és augusztus 3-án kora reggel megkezdték az ásást. Három nap alatt Kiskanizsa alatt 5000 ölnyi hosszúságban készült el a 2,5 méter széles csatorna, míg a következő két napon a Bajcsa alatt megkezdett kanálisnak álltak neki, s ástak ki 4000 ölnyit. A két észak-déli árkot fent északon két, összesen 980 öl - nyilván vízbevezető - csatornával egészítették ki. A munka nem került pénzbe, azt a városi lakosok végezték ingyen. A tulajdonjog ezzel persze még nem változott, továbbra is bizonytalan volt a per végkimenetele.73 Végül is mintegy 20 éves állandó pereskedés után 1808-ban - úgy nézett ki - végleges uralkodói döntés született: "...Szent Jakab havának 26-án ki adott Kegyelmes Resolutio szerint az Urodalomnak megítéltetett, és Executiora visszaküldetett", vagyis a földesúr pert nyert, s erővel elfoglalhatta a berek területét.74 A város még most sem adta meg magát, a végleges uralkodói döntés után is újabb kérelemleveleket fogalmazott Őfelségének, aminek hatására a 70 71 72 73 74

Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Budapest, 1929. 31.p. OL. P. 1313. 36.cs. Lad.13. N.36.B. OL. P. 1313. 1811.03.27-ei örökszerződés előszava Barbarits Lajos: i.m. 1929. 31-32.p. OL. P. 1313. 1811.03.27-ei örökszerződés előszava

15


végrehajtást is felfüggesztették. A város mindenhova instanciázott, ám hivatalos fórumokon az időn kívül - nem sok eredményt ért el, Zala vármegye például azt írta vissza, hogy "...a Városiak ezen Kérelem leveleikben semmi új okot elöl nem hoznak, és így kéréseknek a Törvény értelme szerént hel nem adatthatik". Ám végül is kiderült, hogy az időhúzás is lehet eredményes. A mindenféle beadvány eredményeképpen a Helytartótanács gróf Várkonyi Amade Antalt küldte ki a helyzet rendezésére, aki többek között "Tekintetes Nemes Zala Vármegye Fő Ispányi Hivataljának Kormányozója" is volt. Az egyeztetések eredményeképpen 1810 legvégén a földesúr és a város lezárhatta a perlekedést, rendezte a berek ügyét, s ezt összekapcsolták egy új úrbéri kontraktus megkötésével.75 Azonban hozzá kell tennünk azt is, hogy minden bizonnyal nagy szerepe volt a rendezés létrehozásában annak is, hogy az uradalom földesura is megváltozott: 1806-tól az a Batthyány Fülöp herceg irányította a majorátust, aki a korábbiakhoz képest lényegesen békülékenyebb hangot ütött meg a várossal kapcsolatban. A nagy kérdés eldöntése és értelmezése szempontjából érdemes azonban egy pillantást vetni arra, hogyan is nézett ki az 1811-es contractus előtt és után az uradalom és benne Kanizsa város földbirtokmegoszlási rendszere. 3. táblázat. Földbirtokszerkezet Kanizsán 1810-ben, a szerződés megkötése előtt76 (magyar holdban) földesúri terület belső házhely külső kert szántóföld rétterület erdő mocsár szőlő összesen

220 146 543 1719 2630

városlakók által bírt terület 503 489 3133 808 5333 56 10322

Ha hosszú távon vizsgáljuk a kanizsai fölbirtoklás kérdését, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy míg 1772-ben a város földjének 60 %-a volt a városiak használatában, addig 1810-re ez az arány kereken 80 %-ra emelkedett. Az is egyértelmű, hogy a földesúr alig folytatott szántóföldi növénytermelést a város határában, hiszen mindössze 220 holdnyi földdel rendelkezett, s nem voltak külső vagy belső kertjei sem. A területi kimutatásból következik az is, hogy az 1719 holdra kiterjedő mocsárban található legeltető területek, a kaszálható tisztások viszonylag nagy mennyisége az uradalom számára a 19. század első éveire - de láthattuk ezt korábbi időszakokra nézve is - az állattartást predesztinálták. Ha a városlakók földbirtokviszonyait vizsgáljuk, akkor pedig az tűnik először szembe, hogy viszonylag nagy a szántóföld kiterjedése. 1786-89 között 3261 holdnyi szántóval rendelkeztek a lakók, amely – figyelembe véve a számolási pontatlanságokat – 1810-re alig változott. Lehetséges, hogy ez a mozdulatlanság jelentette a városiak problémáját? Mindenestre tény, hogy a gazdák számának szaporodásával a szántók nem növekedtek együtt. Az erdőket is a városlakók használták elsődlegesen, s viszonylag nagyok voltak a kertek, amelyek a városban élés klasszikus földterületeinek minősíthetők. Ugyanakkor a királyi ítéletnek megfelelően az összeírás a mocsárból szinte semmit nem juttatott a lakóknak.

75 76

16

Ugyanott. OL. P. 1322. 100.cs. 377.sz. 1810. Lásd még: ZML. Causarum Sedrialiter Revisarum. F.32.N.288.C 1773-as pontos telekösszeírás. 3.doboz.


A 19. század első éveiben megindultak a lecsapolási munkák, s ennek során felmérték és funduális könyvben rögzítették a berek földállapotait. A ránk maradt levéltári forrásokból (de részben Simonffy Emil egyik tanulmányából is) tudjuk, hogy az osztozkodás eredményeképpen Kanizsa város lakosainak kezén maradtak azok a berekterületek, amelyeket egészen 1807-ig használtak, s amelyeket korábban irtás révén hódítottak el a mocsártól. Ezekért a földekért korábban cenzust nem fizettek. Egy levéltári csomónyi tanúvallomás a bizonyíték arra, hogy már a 18. század közepétől kezdve a városlakók a berek területén lévő kaszállóréteket minden megkötés nélkül használhatták, s ugyanúgy ott szabad legeltetést is folytathattak, ezt a tevékenységet sem az uradalom tisztjei, sem más hatóságok nem korlátozták.77 A város kapta - egy kisebb, 6 holdas földet leszámítva - az átvezető úttól északra, valamint a délnyugatra eső területeket, ugyanakkor megkapott az uraságtól a város két olyan földdarabot is, amit ugyan korábban az uraság használt, ám most a szétosztásnál nem lett volna értelme megtartani, hiszen olyan helyen feküdtek, amelyek most már a városé lettek. Ez a két földdarab a korábbi úrbéri szerződésekben is állandóan jelen lévő Pólay-sziget és a Pivári malomnál lévő föld volt. Ugyanakkor az uradalom kapta a berek délkeleti részét, és a berek északi részén, a Magyar utcánál egy 6 holdas földet. Még jelentősebb változás az egész földtulajdon kérdésnél, hogy a korábbi urbarialis conscriptiókban a lakosoknak átengedett három puszta (Bilke, Kerekes és Péterfa praediumok) használati jogáról a város lemondott, ugyanis ezek a Kanizsa-patak keleti oldalán feküdtek, ott, ahova most az urasági földrészeket tagosították össze. A három puszta nagysága több felmérés szerint sem volt túlságosan nagy, az 1770-es állapot szerint Péterfa 149, Bilke 226, míg Kerekes-puszta 251 holdnyi volt, ami összesen 626 magyar holdat tett ki. A csere legfontosabb eleme vélhetően az volt, "ezen berek részek, mellyek a Város mellett, és többnyire a kertek alatt helyheztetnek, s mellyekbül két s háromszor kaszállható rétek könnyű fáradsággal lesznek, az említett pusztáknál, mellyek a Várostul messze feküsznek, mint közelebb voltokra, mint haszonvételekre nézve nekünk sokkal hasznosabbak volnának". Fontos eleme volt a contractusnak, hogy a két szerződő fél kölcsönösen lemondott mindenfajta kártérítési igényéről.78 Az osztozkodás területi eredményeképpen – a pusztákat is ideértve – a város 975 holdat, míg az uradalom 1694 holdat kapott a berek területéből. Érdekes, s ugyanakkor a működési irányultságot jelzi, hogy a város a berek nyugati részén, vagyis a kiskanizsai oldalon szerzett nagyobb földet, míg a földesuraság az északi és a délkeleti területekre egyaránt ki tudta terjeszteni befolyását. S ha levonjuk, az átengedett irtás és egyéb földeket, akkor kiderül, hogy Kanizsa város nyeresége mindössze 230 hold, ám ahhoz képest, hogy 1808-ban még semmi föld sem járt volna a lakosoknak a törvényes ítélet szerint, mégis csak jó eredménnyel zárult a per. Ám mindenképpen meg kell azt is említenünk, hogy a berek átengedéséért a város felvállalt még 1400 forintnyi árendát, s így az amúgy is meglévő 1600 forintos árenda mellett a cenzus nagysága 3000 forintra növekedett.79 A megegyezés ugyanakkor egy olyan korszak vége felé következett be, amelyet általában csak napóleoni konjunktúrának szoktunk nevezni, s amelynek egyik legfontosabb vonása volt, hogy a kereskedelmi és mezőgazdasági pozíciók nagyban javultak. Amikor az urbarialis szerződést kötötték, akkor még éppen a devalváció előtt vagyunk, egy olyan időszak végén, amikor is a mezőgazdasági árak, s főleg a gabonaárak a dinamikusan növekedő állami kereslet miatt mintegy tízszeresükre emelkedtek, ráadásul azt is tudjuk, hogy a kanizsai gabonaárak egy kicsit magasabbak voltak például a veszprémi

77 78 79

OL. P. 1322. 100.cs. pl. 441.szám. OL. P. 1313. 1811-es örökszerződés Ugyanott.

17


gabonaáraknál, minden valószínűség szerint a nagyobb kereslet miatt.80 Vagyis az árenda növekedése az infláció miatt biztos, hogy nem jelentett komoly tehertételt a városnak. Hatások és következmények Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a Zala és a Kis-Balaton térségében – vélhetően hasonló okokra visszavezethetően – máshol is jelentős lecsapolási, belvíztelenítési munkák indultak meg a reformkorban, ami világosan mutatja a korszak sajátosságait. 1829. június 22én Zalaapátiban Széchenyi István, Deák Ferenc és Csányi László részvételével alakult meg az a társaság, amely a Zalavölgy, Hídvég és Magyaród községek határszélétől a Barátsziget felső határszéléig terjedő rész - vagyis főleg a Zala-folyó által teremtett mocsár - szabályozását kívánta elvégezni. A tervek létrehozásában itt is részt vett Póka Antal mérnök. A területnek ez a része itt is hatalmas mocsár, mégpedig náddal, sással, éger-és kőrisfákkal benőtt vidék volt. A hatalmas kiterjedésű mocsárból néhol szigetek emelkedtek ki, s csak a patak partján egy 50100 méteres sávban lehetett legeltetni, avagy kaszálóként használni a területet. Különböző tervmódosítások után már 1835-ben elkezdték a földmunkákat, s végül is a század vége felé fejezték be a tevékenységet.81 A különböző patakok által által teremtett hatalmas mocsár nyugati-északnyugati, zalai felének szabályozása 1836-ban indult meg, mikor is a Zala megyei Magyaród, Kiskomárom, Koros, Garaboncz, Kis-Rada, Nagy-Rada és Szobor községek földesurai, birtokosai által alakult a "...községek határában átvonuló vízfolyás szabályozására és annak partjain elterülő bozót lecsapolására" magántársaság.82 A működését megindított társaság 1836-40 között árkolásokat végzett, ami mintegy 58 ezer köbméter földmunkát igényelt, s végül is 1842-ig tartva csaknem 2000 hektár lecsapolását tette lehetővé.83 S végül meg kell említenünk, hogy 1842 augusztus 3-án megalakult a Balatonmelléki Somogymegyei Társulat, amely a Balaton déli partvidéke mintegy 22 falujának földesurait tömörítette, s a Balatonszentgyörgytől Szárszóig terjedő vidék lecsapolását tűzte ki célul. Ebben a társaságban benne volt Főnyed és Sávoly, a korábban már vizsgált két falu urasága is.84 Hangsúlyoznunk kell, hogy mindegyik említett társulat tevékenysége elhúzódott, a szabályozást többször hosszú időszakokra fel kellett függeszteni, s majd csak a század végén fejeződött be a munka. Mégis ezek a munkák elég tisztán mutatják a reformkornak a tájátalakítási kísérleteit, amely mindenképpen előfeltétele volt a modern nagyüzemi mezőgazdaság kialakulásának.

80

SML. Kanizsa hetivásár piaci árai 1796-1834. illetve. Kállay István: A magyarországi nagybirtok kormányzata. Budapest, 1980.157.p. 81 Péch Béla: A lecsapoló és vízhasználati társulatok. Budapest, 1901. 126-128.p. 82 Péch Béla: i.m. 1901. 140.p. 83 A magyar vízszabályozás története. Budapest, 1973. 270.p. 84 Péch Béla: i.m. 1901. 188.p.

18

Kaposi Zoltán 1. Bevezetés

Recommend Documents