Kányádi Sándor: Nyergestető

Kányádi Sándor: Nyergestető A néhai jó öreg Gaál Mózesre, gyermekkorom regélőjére is emlékezve Csíkországban, hol az erdők zöldebbek talán, mint máshol, ahol ezüst hangú rigók énekelnek a nagy fákon, s hol a fenyők olyan mélyen kapaszkodnak a vén földbe, kitépni vihar sem tudja másképpen, csak kettétörve, van ott a sok nagy hegy között egy szelíden, szépen hajló, mint egy nyereg, kit viselne mesebeli óriás ló. Úgy is hívják: Nyergestető; egyik kengyelvasa: Kászon, a másik meg, az innenső, itt csillogna Csíkkozmáson. Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek. Évszázados az az erdő, áll azóta rendületlen, szabadságharcosok vére lüktet lenn a gyökerekben, mert temető ez az erdő, és kopjafa minden szál fa, itt esett el Gál Sándornak száznál is több katonája. Véres harc volt, a patak is vértől áradt azon reggel. Támadt a cár és a császár hatalmas nagy hadsereggel. De a védők nem rettentek - alig voltak, ha kétszázan -, álltak, mint a fenyők, a harc rettentő vad viharában. Végül csellel, árulással délre körülvették őket, meg nem adta magát székely, mint a szálfák, kettétörtek. Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán, zászlót hajtva temette el a hősöket a hegy hátán. Úgy haltak meg a székelyek, mind egy szálig, olyan bátran, mint az a görög háromszáz Termopüle szorosában. Nem tud róluk a nagyvilág, hőstettükről nem beszélnek, hírük nem őrzi legenda, dicsőítő harci ének, csak a sírjukon nőtt fenyők, fönn a tetőn, a nyeregben, s azért zöldell az az erdő egész Csíkban a legszebben.

Kányádi Sándor: Az elveszett követ Hogy s hogy nem, de egyszer Kolozsvárra jövet elveszett az úton, el a török követ. Pedig egyenest az isztambuli öreg szultántól jött volna, ha megjön a követ. Fényes kísérettel, ahogyan csak jöhet Konstantinápolyból egy szultáni követ. Födte a lovát is selyembrokát-szövet, bíborban, bársonyban lovagolt a követ. Turbánjára forgót, derekára övet a fényes szultántól kapott volt a követ. Csillogtatta a nap a sok drágakövet: éjszaka sem veszhet el egy ilyen követ! S mégis, amint mondják, Enyed táján jövet kámforrá változott, odalett a követ. Telt és múlt az idő, s a szultánnak szöget ütött a fejébe: hová lett a követ? Se híre, se hamva, kerékbe is töret mindenkit, ha el nem kerül a követ. - Halál fia, aki parancsot nem követ, reggelre meglegyen az elveszett követ! – Agák, bégek, basák, ki csak számba jöhet, indultak keresni, hol lehet a követ. Jöttek dérrel-dúrral, s Enyed táján jövet kámforrá változtak, akárcsak a követ.

Dühbe jött a szultán. - Biztosan egy követ fújnak a piszkosok s a hóhányó követ. Együtt szedik ezek a tejről a fölet, de jaj nektek, agák, bégek, basák s követ! – Azzal lóra pattant, s jött, ahogyan jöhet maga a nagy szultán s nem holmi kis követ. Pompáját leírni fölösleges szöveg, koldusnak látszana mellette a követ. Jött hát, s mit ad Allah! Enyed táján jövet eltűnt a szultán is, akárcsak a követ. S így a mai napig nem tudjuk, az öreg szultántól mi hírrel jött volna a követ. Hódolatot kívánt, vagy csak aranyövet, ónkupát szegődni jött volna a követ? Hódoltatni ide ugyan jönni jöhet, de amit kap aztán, viheti a követ. Vihetné, de hol van? Enyed táján jövet el mégsem párolgott kámforként a követ! Gördítsük le hát a titokról a követ: vénséges vén pince mélyén ül a követ. Az történt ugyanis, Enyedre béjövet, szörnyen megszomjazott, s vizet kért a követ. - De vízzel Enyeden, ó, nagyságos követ, akkor se kínáljuk, ha kerékbe töret! Kortyolt egyet-kettőt, de minthogyha tüzet,

lett a bortól egyre szomjasabb a követ. Lement a pincébe - elég is a szöveg! – még most is ott iszik az elveszett követ. Agák, bégek, basák, Enyed táján jövet, jutottak a nyomon, ahová a követ. Ott van a szultán is, azt fújja az öreg: - Tudtam én, hogy egyszer megkerül a követ. Én is majd folytatom egy-rímű versömet, mikor Kolozsvárra érkezik a követ.

Csukás István: Gilice-síp Tamkó Sirató Károlynak Gyalókára gyalog mentünk, Vencsellőre elcsellengtünk. Görgetegen átgörögtünk, Tiszasülyön elsüllyedtünk. Gyónon gyóntunk, Nyőgéren nyögtünk, Dadon dadogtunk, Bujon bújtunk, Duzson duskáltunk, Dőrön dörmögtünk, Acsán acsarogtunk, – szemünk, szánk tátva, így értünk Tátra, s bedugtak, mert nem köszöntünk, Zsákán egy zsákba. Bicsérden a bicsérdisták ránkolvasták a bűnlistát. Mecsekszakálra mekegve kecskepatákon mentünk be, sem aranyért, sem bagóért nem találtunk egy jó bordélyt. Orfün fű nőtt az orrunkból, kaszát fentek irgalomból. Sósvertikén vertikális cíncsatorna, menny-kanális, lüktető nagy isten-erek kint a ház falán függenek. Ásványrárón a föld alatt nyihognak az ásványlovak, – szemük éjjel fölparázslik – egy sem pókos, egy sem sántít. Gigén elkérték gigánkat, s rajt egy búsat trombitáltak, aki hallotta gigánkat, szeme lassan könnybe lábadt.

Kömlőn tömlőbe, Süttőn sütőbe, Ölbőn bő ölbe, Kámon kámzsába, Bödén bödönbe, Zsibriken ibrikbe, Pátrohán potrohába, Penyigén zöldültünk vén venyigén. Bősárkányon szappannal mosdik a szárnyas, körmös hal, míg az apja kövéren szunyókál a főtéren, s rámordul: „Még ezer év, s igen híres lesz e név!” Etesen etessél, Pátyon pátyoljál, Imolán szeressél. Sárfimizdón mocsár hömpölyög, várj rám éjjel-nappal: megjövök, gerincem csontfokán hold lépked, meótiszi tánchoz fejéked. Ukkon egy mukkot, Kosdon egy kost, Küngösön egy inget, Epölön kölest, Látrányon kátrányt, Upponyon puttonyt, Méhkeréken lépesmézet, Apcon, Pencen szövőszéket. A horizonton gurul Görömböly, álmod pinceajtóján dörömbölj!

Lackfi János: Vers a madárságról Fenn a madárlesen ülök És újmadárul füttyögök Leplezni cseppet sem tudom Enyhe ember-akcentusom, Dalaimban többnyire van Valami tán madártalan, Amint némi madáros is, Csak remélem, hogy nem hamis. Madárkodás nem kenyerem, A madár virtust ismerem. Madár himnuszra ébredek, És madártejjel festeget, Fenyegető, nagy fényeket Madár tájra madár ecset. Madárvér hányszor ontatott Emitt a madár ugaron, Számkivetetten jár madár, Ott, ahol már madár se jár. A szembeszéllel szembeszáll, Sörét kaszál, fogy a madár. Bár erdeink határain Túl is madár szót hallani, De rajtunk madár átok ül, Nézzük egymást idegenül. Madár madárnak farkasa, Nem anyánk a madár haza. Ritka az is, hogy pár madár Zsivajgó rajba összeáll, Madár madárnál madarabb, Egymást cibálja mind a rab. Madárharapást csőrivel, Míg nagyobb madár nem visz el. A madár nemzet óhaja Ősmadaraknak óhaza, Hív a haza, talpra, madár, Madár földön ki-ki megáll. Ki hígmadár, ki mélymadár, Amerre tárul a határ. Madár modor nem jellemez, Madár vagyok, nem jelmez ez, Idegen tollam veszthetem, Aki madár, nem tart velem.

Szabó T. Anna: A reformkori nők A férfinak hazája volt, a nőnek otthona, a férfié a parlament, a nőé a szoba, hová a fáradt férfifő mint révbe, visszatért, hol békét, ártatlan derűt és megnyugvást remélt. De olvastak az ifjú nők és szólt a zongora, hömpölygött, mint az áradat, reform, romantika, és szabadság és szerelem úgy összetartozott, mint a választott férfival szerelmes asszonyok. A csitrik függönyök mögül lesték Vasvári Pált, a Szendrey-lány megszökött, lapokban publikált, rokonát, Wesselényijét imádta Polika, és Angliában agitált Pulszky Terézia – a március felpezsdített szűk otthont, tág hazát, s a reménység a lelkeket mint bor hatotta át. Csatába ment a katona a nagy eszmék után, vele maradt a szerelem, hátramaradt a lány – dörgés, villámlás: ágyú, kard, esőz a honfivér – s amelyik nő nem menekül, mit is tehetne? Vár. Az asszonyé a vakremény, a férfié a tett – de férfié lesz a remény és asszonyé a tett: mert leng a fekete-piros, a gyász, vér zászlaja, Világosnál lement a nap, s tán nem kel fel soha –

veszve szabadság, szerelem, és harcos ifjai – a tiprott földből a remény hogy sarjadhatna ki? Ablaknál áll a feleség, ajtóban az anya: és elesettet, bujdosót mind visszavár – haza

Lackfi János: Készülődés Egyszerűen nem értem, a felnőttek csak lótnak-futnak, képtelenek átélni a közelgő Karácsonyt, pedig az üzletek kirakatában már mindenhol téli tájat rendeztek be, szánkóval, rénszarvasokkal, Mikulással, füstölgő kéményű, világító ablakú, favázas házikókkal, keringő kisvonattal, és legfőképp hóval, rengeteg hóval, legszívesebben belefúrnám lángoló arcomat. Az utcán mindenki szatyrokkal, hosszú bevásárlólistákkal csörtet, este nálunk a vacsorák kibírhatatlanok, meg lehet süketülni, többen mindig telefonálnak, röpködnek az érkezési dátumok, melyik nagyszülő, unokatestvér, ismerős melyik busszal, vonattal, repülővel jön, ki kell-e menni érte, mi a kedvenc étele, van-e már piros csíkos nyakkendője és meleg harisnyája, kész diliház, nekem meg a csend és a hó és a jég jár az eszemben, végtelen fenyvesek suttogása. Kinyitom a hűtőt, állok előtte, odabenn csupa fagyos malac, töltött pulyka, meg egy guvadó szemű hal, szájában citromkarikával, sütemények, rajtuk a porcukor, mint a hó, a kiáramló hidegbe temetem az arcomat, és behunyom a szemem, és kapok egy tockost hátulról, mert a hűtő elromlik, ha nyitogatják, és akkor aztán meg leszünk lőve. Öcséim és húgaim egész nap ki-be szaladgálnak, csapkodják az ajtót, teljesen meg vannak huzatva, a nagybátyám, José Emilio a létra tetején állva átveszi anyám kezéből a gömböket és díszeket, szépül a messziről hozatott fa, nagybátyám elég furán néz ki mellényben, nyakkendőben, hosszúnadrágban, foga közt sziszegve szitkozódik, arca csurom izzadság, nézem lentről, a kedvenc ruhám van rajtam, a bermudám pálmafákkal, meg egy színes póló MARE felirattal, megtörlöm a homlokom, reménytelenek ezek a felnőttek, nincs bennük áhítat, pedig gyermek születik nékünk, az égbolt vérvörös, csodaszép strandidő van odakinn, negyven fok, mindenki Karácsonyra készülődik a Rio de Janeirói alkonyatban.

Szabó T. Anna: Sajtó Mi csak szorongunk, veszélyt érzünk kint-bent, de szépen élünk: képen látunk mindent. Mi éppen élünk, nem is élünk tényleg: csak azok élnek, akik írva élnek. Csak ők, kiket az Írás kőbe vésett. Mi sodródunk, nem értjük az egészet – de története van minden papírnak. Annak van sorsa csak, akinek írnak. Más eljátssza, mit véletlene ráoszt. Hogy megszoktuk már az otthonos káoszt! A híradóban egyfolytában ölnek, a filmcsillagok fényben tündökölnek, a reklám csupa mennyei ígéret, csak kívánd meg, és megkapod, ha kéred, a kripta falát lefestik, ha nyirkos, a krimiben megbűnhődik a gyilkos. A kisgyerekre ráesett a sírkő. A terhes nőt elgázolta az autó. A háború, a földrengés, a tűzvész. Egy szökőár, és nyolcszázezer elvész. Versenyt tarol a tűz, az ég, az ember, ez késsel döf, az meg lesújt és rombol. Miért hagy ennyi szörnyűséget Isten? Hogy megírhassák azután a Blikkben. A balvégzetről bugyborog a bulvár. Kitapogatja odalent a búvár, mit lenn az éhes, síkos fogú hal lát: a ronggyá ázott, puffadt hasú hullát, mi két hónapja szép mosolyú lány volt, még vadul csókolt, még vadabbul táncolt, de a korláton magát átvetette, és összecsapott a hullám felette. Már ismerjük mind, arcról, névről, képről, a család semmit nem ért az egészből, de róluk beszél boltos, fodrász, taxis, a riporter szól: mitől olyan faksznis? Ha ölsz vagy halsz, a fél világ hall rólad, és rejtegetett titkaidra rálát, s hogy szétszedhessen téged minél jobban, a képed nézi tévében és lapban. A gyilkost, aki kiflit eszik tejjel, a csecsemőt, akit kidobnak éjjel, az őrt, aki üt, és azután kérdez, a haldoklót, ki mindent összevérez, a celebet, ki azt hiszi, hogy sármőr, a politikust, aki tiszta sár már –

a szokott műsor, híg, érzelmes esztrád – szakadt a függöny, síkosak a deszkák. Mégis: az élet mítosz és legenda. Van áldozat, és gyilkos, és gyehenna. Mint zsákba, egymás vaksorsába varrva elásatnak az újságlap-avarba – ez marad róluk az utolsó írás. A földből hosszan felhallszik a sírás. Ki beszél értük? Ki hallja meg őket? Ki vigasztal meg árvákat, szülőket? Ki érti meg a sorsukat? Akad, ki képes a sárból sírkövet faragni? Nem. Az embernek sziklahite nincsen. Ő cikket ír csak – sorsot írjon Isten.

Varró Dániel: Szösz néne Fönt a Maszat-hegy legtetején, ahol érik a Bajuszos Pöszméte, és ahol sose voltunk még, te meg én, ott ül a teraszán Szösz néne. Ott ül a teraszán, vénkora tavaszán, néha kiújul a köszvénye. Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin, szimatol körülötte az öszvére, hogyhogy sohasem tetszik berekedni a nagy dudolásban, Szösz néne? Hogyhogy a köszvény, hogyhogy az öszvér nem szegi kedvét, Szösz néne? ”Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek, nálam csupa szösz az asztal, a kerevet, csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon, szösz van a padlón, csempén, plafonon, szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin, szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön, öszvér, köszvény, semmi sem búsít, nem szegi semmi se kedvem, köszönöm.” Futottak a Takarítók a teraszhoz, sipitoztak máris: „Szösz néne, Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz, nem lesz ennek rossz vége? Csupa szösz a nyugdíjm csupa szösz a TAJ-szám, szösz van a porcica kunkori bajszán, szösztelenítsünk, portalanítsunk, föltakarítsunk, Szösz néne?” Fönt a Maszat-hegy legtetején, ahol érik a Bajuszos Pöszméte, és ahol sose voltunk még, te meg én, dudorászik a teraszon Szösz néne: „Szösztelenítés, portalanítás, föltakarítás? Kösz, még ne.”

Varró Dániel: Üzenet az olvasónak Mivel az olvasásnak volt most az évada, – jusson az eszetekbe Závada, – Esterházy Péter és Tandori Dezső, – meg a többi potyaleső, – de mindannyiunknak sok örömet szerző – kortárs magyar szerző. – Hiszen írók nélkül az olvasás bajos – (eszembe jut még Parti Nagy Lajos), – ha ők nem volnának, az olvasók, komálnák, nem komálnák, – kénytelenek volnának olvasni a Románát, – meg a többi rissz-rossz szerelmes füzetet, – ebből az apropóból szól most az üzenet. De mielőtt még kivenném a szót a számból, – fölteszem a kérdést a jámbor – olvasónak esdvén – itt a költészet és a próza közti mezsgyén, – ami ugyebár a rímes próza, más néven makáma – (mintha az ember aranyat kakálna, – és ami másfelől, mint közismert, nem könnyű dolog, – hiszen olyan, mint repülni gyalog), – szóval fölmerül a kérdés, – hogy az olvasó olvas-e és mikor és hogyan és mért, és – ha ugyan olvas, akkor is mit, – Garaczi Lacit vagy Eörsi Pistit, – és honnan tudja, hogy mit érdemes – olvasni a nyájas, szíves, érdemes – olvasó? – Mit olvasson, ha ő egy kistesó, – ha vénül, – ha szerelmes és a rét gyepén ül, – vagy ha kamaszodik, és tucatszám nőne ki – az arcán őneki – a sok mitesszer meg a csúf kis pattanások? – Ebben a kérdésben adnék szaktanácsot. Üzenem hát, hogy ki-ki olvasson illőt az alkatához, – ha egyszer úgy határoz, – hogy könyvet kíván a kezébe venni. – Röviden ennyi. Magyarul: akinek a szíve kőkemény, – annak nem való a költemény, – aki durván harsog, és bömbölve herseg, – az ne olvasson verset, – olvasson inkább prózát, – ha meg akarja őrizni a komoly ember pózát, – sorakozzanak a polcán a vaskos regények – szegénynek, – amíg a szem ellát, –vagy olvasson novellát. Ezen belül, aki nem ragad bele a sárba itt alant, – akinél jelentkezik a kaland, – mint hiány, – aki a lelke mélyén indián, – és aki szerint az anyjukat – azoknak, akiknek fáj a vadnyugat, – az jobban teszi, ha Coopert és Karl Mayt – meg más hasonló regényeket fal majd. – Aki Prousttól – prüszköl, – és irtózik Joyce-tól, – annak gondolom, jobban fekszik Tolsztoj, – viszont akinek az olvasás csak afféle ebéd utáni ejtőzés, – az olvasson Rejtőt, és – ha még nem olvasta a Svejket – (ami elég sokat sejtet), – akkor ajánlom neki Hasekot, – ne sokat – habozzon, – lapozzon – bele, – de ha elégedetlen vele, – és ha nem jön be neki Wodehouse, – mert amilyet ő ír, olyat tud száz, – leküzdeni a lélek undorát – olvasson egy kis Kunderát. De ne olvassatok ti prózát, – mimózák! – És ne olvassatok prózát, ti kábák, – akiknek a lábát – az élet – kemény bakancsa nyomja, mert szűk a méret, – és fölsértik apró kavicsok; – olvassatok ti Babitsot! Hiszen azok az ászok, akik a lírát – írják, – és akinek alkotóterülete a próza, – az a tehetségét nyilvánvalóan elaprózza, – szóval sok-sok verseskönyvet vegyetek, – húzzák le a súlyos verseskötetek – a kabátzsebeket, retikülöket, tasókat, – ezt üzenem a nyájas olvasóknak.

Varró Dániel: Unalmas vers az únalomról Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt, vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon, ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron, fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom, s rémisztő volt? Hú nagyon! „Bocs, de nincs időm momentán – mondtam perceim rohantán – régi költők régi kincsét szórom órák óta már aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe – verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár, fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.” „S szólt a holló: Marimar.” Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor? Jaj, miféle szörnyű átok károg át e hangsoron? S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol, csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom, fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom), s hízik ott a Dallaszon. Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen át megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom, Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán, tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom, míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom, meg kellett hát hajlanom. És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam, örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng, s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget, melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen, hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem, s unjuk egymást rémesen. Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos, untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán, rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár, félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán, búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán, nézze el, ha hall talán.

Kovács András Ferenc: Állati kérdések 1. Kérdezd meg a koalát: Fák hegyéről hova lát? „Láttam százegy kengurut! Száz ugrált, egy elgurult.” 2. Számol a kétujjú lajhár: Egy, kettő, egy-két ujj, majd hár… Ennyi is elég nagy baj már! Bánat fityeg a lajháron: Kettőből nem lesz, jaj, három! 3. Kérdi a görény a nyércet: „Mondd, a te szőrméd ma mért szebb?” A nyérc egy élcet elnyelint. „Kérdezd inkább a hermelint. Prémet mi drágán termelünk!” 4. Tevékeny a mosómedve: Mosópora s mosónedve Bőven van… Ám egy nyestmedve Lazsál a fán eltespedve! 5. Megkérdezték az okapit: Miért legelget sok lapit? Felelt az okos okapi: „Én nem tudni, hogy oka mi? Az okapi csak bekapi a sok lapi.” 6. Azért bölcs a gyapjasmajom, Mert bölcs volt az apja s majom! Azt bőgte: „Lett egy óhajom! Bár volnék lenge pókmajom!” 7. Kérdi a mongúz a mangusztát: „A mérges kígyóknál van gusztább?”

Eltöpreng a manguszta: „Hát, talán a languszta… Ám kérdésed, mon cher Mongúz, Bár lényeges – kissé konfúz!”

Takács Zsuzsa: Macska A vihar a kapunkba verte. Valaki kitehette, ahogy a regényekben a csecsemőket szokás kitenni. Szerencsére nem volt otthon senki, csak mi, a gyerekek. Először a szobánkban raktuk le a földre, de bevette magát a ruhásszekrénybe. Mindnyájan bementünk utána, öt fogas leszakadt, ránk ereszkedtek a ruhák, mint a köd, a kavarodásban a macska kiugrott. Behoztuk neki a másnapi tejfölt, megette. Hagyta simogatni magát a legfeljebb hathetes, teljesen fekete, még a talpa is sötét, kényeskedve járó gyerek-macska. Mikor egyedül maradtam vele, észrevétlenül a füléhez hajoltam: „Ne félj, itt maradhatsz, rossz sorodnak vége!” Rám nézett és megértett. Ezután a szekrényt kiraktuk, a ruhákat kikeféltük, a cipőket letöröltük, a fürdőszobában csináltunk egy dobozvackot. A macska hátára ráírtuk egy QUICKPLAST ragtapaszra: „KÖNYÖRGÖM, NE TEGYETEK KI” plusz még két összetett mancsot rajzoltunk aláírás helyett, és lefeküdtünk. Szem nem maradhat szárazon! – suttogta elalvás előtt még Mari. Sajnos maradt. Másnap új helyet kellett szereznünk neki. Nagymamáék roskadt bérházába vittük. A nagytestű, csirkebélt zabáló, patkányölő, vörös kandúrmacska fölhorkant és utánaugrott, a miénk meg eltűnt a fáspincében előlünk mindörökre. Naponta látogattuk, két héten át, azontúl nagyanyát. És végre most vasárnap láttam az udvarunkban egy szőrehullott, fél szemére vak, fekete kamaszmacskát. Lehajoltam hozzá, de elinalt. Nem tudom, mit kívánjak inkább, ő legyen az a kényes kölyökmacska, akit az ólomkristály hamutartóból etettünk, vagy az a lény legyen már – halott? Mi jobb? Meghalni vagy élni akárhogy?

Rigó Béla: Városmese Amikor elmentek a bulldózerek, visszalopóztak a házak. Csend van. Az égen a Hold didereg. Hol vannak a régi utcák, terek? Összebújnak és fáznak. – Jó estét, kedves Sarokház Úr! Megismertem a kéményéről. – Drága Villácska! Ó, hogy illik Kegyedhez szép repkény ruhája! Ne süsse le a spalettáit! – Jaj, hagyjon! Lássa, megvénültem… – ó, hisz alig múlt százhúsz éves! – De két tűzvész! Meg a háború is! Szegény uram a bombázáskor… Azóta foghíjas az utcánk… Amikor elmentek a bulldózerek, visszalopóztak a házak. Csend van. Az égen a Hold didereg. Hol vannak a régi utcák, terek? Összehajolva vitáznak. – Én itt álltam a templom mellett! – Hagyja, kérem, a templomot csak! Jól kibulizta, műemlék lett! – Rongyos, fehér sziromruhában sírnak a fák. Őket majd holnap. Majd jönnek, és követ dobálnak kis kutunk rémült kék szemébe. Sóhajt a föld, őt meg leöntik szürke betonnal, s elfelejtik. – De jó, hogy ezt már meg sem értük! Amikor elmennek a bulldózerek, visszalopóznak a házak. Csend van. Az égen a Hold didereg. Hol vannak a régi utcák, terek? Csend van. Nincs magyarázat.

Ajánljuk még az alábbi kötetek verseit: Tóth Krisztina: Állatságok Varró Dániel: Bögre azúr Lackfi János – Vörös István: Apám kakasa Friss tinta Kinőttelek