Meyer Dietmar – Hevér Boglárka
Közgazdaságtan Racionalitás, várakozás, bizalom
2014.
Bevezetés
Az alábbi anyagban a címben szereplő három szó (racionalitás, várakozás, bizalom), illetve a hozzájuk tartozó gondolatok kapnak főszerepet. Mindenegyes tudományterület esetében – így a közgazdaságtannál is – szükség van egy keretre, amelyen belül gondolkodunk, vagyis a kiinduló feltételek nagyon fontos szereppel bírnak. Ebben az esetben egy ilyen alapfeltevést veszünk elsőként górcső alá – a racionális viselkedés hipotézisét. Ez az írás nem kategorizálható és részei sem kategorizálhatók aszerint, hogy mikroökonómiai vagy makroökonómia gondolatmenetet követ-e, hanem – kezdetben – megvizsgáljuk, hogy egy (vagy egyetlen) fogyasztónál és egy (vagy egyetlen) vállalatnál miként jelenik meg a racionalitás; aztán pedig az állam szempontjait követjük; szóval míg az előbbi inkább mikro szintű megközelítés, az utóbbi már a társadalom egészére vonatkozik, vagyis az makro szemléletet jelent. Ezzel jelezni szeretnénk, hogy a gazdasági élet minden területén és minden szintjén hozott döntések nem névtelen, „piaci” döntések, vagyis azt igyekszünk hangsúlyozni, hogy a gazdaságban nem személytelen események zajlanak, vagyis a piac önmagában semmire sem képes, hanem az egyéni döntések eredményeként alakulnak a gazdasági folyamatok. A racionális magatartás elemzése mellett megmutatjuk azt is, hogy igenis érdemes álmodozni, tervezni, jövőképet kialakítani, és talán ezek az elképzelések önbeteljesítő jóslatként be is teljesednek; (vagyis ha várakozásaik, terveik szerint ezt a tananyagot elsajátítják, racionális ezért a célért tenni, azaz készülni fognak, így valóban a terv valósággá válik). Közgazdasági szempontból az anyag keretében a várakozások hatásait vizsgáljuk különböző aspektusokban minden gazdasági szereplő esetében. Ha a várakozások nem személyek elképzelt viselkedésére, hanem helyzetekre vonatkoznak, akkor a bizonytalanság a szóban forgó helyzet bekövetkezésével kapcsolatos. Egy tengerparti szálloda vagy egyéb vendéglátóipari egység tavasszal nyilván várakozásokat képez a nyári szezonban várható turistaforgalomra és ennek megfelelően alakítja üzlettervét: belekezd tatarozási munkálatokba vagy nem, bővíti a létszámot vagy nem, stb. Ezeket a helyzeteket a bizonytalanság melletti döntéshozatal elméletével lehet kezelni. Más azonban a helyzet, ha a várakozások a partnerek vagy vetélytársak várható viselkedésére vagy döntéseire irányulnak. Ezekben az esetekben a bizonytalanság háttere leginkább az információs aszimmetriára vezethető vissza (nem tudhatják előre a dolgozat kérdéseit). De ebben az esetben fennáll a lehetőség, hogy a gazdasági szereplők megpróbálják egymás várakozásaikat különböző tudatosan küldött jelzésekkel befolyásolni, ami nyilván igen sajátos várakozásokat eredményez, de a másik oldalon egy szintén sajátos bizalmi kapcsolatot is feltételez, kell, hogy bízzunk az államban, az eladóban, a vevőben (a hallgatóban, az oktatóban...)
2
1. Racionalitás és árak
Közgazdaságtanból már az alapképzés során megismerkedhettünk a gazdasági szereplőkkel: a háztartásokkal, a vállalatokkal és az állammal (makroban a szereplőket aggregálva: háztartási szektorral, vállalati szektorral, az állami szektorral). Részletesen tárgyalásra kerültek az egyes szereplők viselkedése, magatartása. Minden szereplőről feltételeztük, hogy racionálisan hozza meg döntéseit. Eszerint a háztartások a szükséglet-kielégítés során elérhető hasznossági szintet maximalizálják, a vállalatok az adott feltételek mellett elérhető legnagyobb profitra igyekeznek szert tenni, az állam pedig a jólét vagy akár saját bevételeinek maximalizálására törekszik.
1.1 Racionális magatartás
Racionalis viselkedés modellezése tulajdonképpen egy optimumfeladat megoldását jelenti: a szóban forgó gazdasági szereplő adott feltételek mellett (termék- vagy tényezőárak, jövedelem, technológia, stb.) valamelyik célfüggvény szélsőértékét (profit- vagy bevétel maximumot, költségek minimumát stb.) keresi. Így például a háztartás döntése az alábbi feltételes szélsőértékfeladattal írható le: Ha a fogyasztó hasznossági függvénye
U(q A , q B ) , a költségvetési korlátja pedig
M = p A q A + p B q B , ahol q A és q B a termékmennyiségek, p A és p B pedig a hozzájuk tartozó
(
opt egységárak, akkor a fogyasztó olyan q opt A ,qB
) optimális termékkombinációt keres, amely
maximális hasznosságot biztosít, vagyis
U(q A , q B ) → max! , ha
M = p A q A + p Bq B .
A költségeit minimalizáló vállalat esetén a megfelelő probléma
TC(q ) → min! , ha
3
q = F(K, L ) ,
ahol TC(q ) a vállalat teljes költségeit reprezentáló függvény és F(K, L ) a jól ismert termelési
(
)
függvény. Itt a termelő tehát olyan K opt , Lopt tényezőkombinációt keres, amely a termelési költségeket minimalizálja. A racionális viselkedés tehát lényegében – a fenti értelemben vett – optimális viselkedés. Az első, ezzel az alapvetően nagyon egyszerű megközelítéssel kapcsolatos probléma az a kérdés, hogy vajon minden egyes döntésünknél alkalmazzuk-e az optimalizációs eljárásokat. A válasz természetesen nem, hiszen mindenki tud számos olyan példát hozni, amikor valamelyik kérdést „hasból”, azaz szinte gondolkodás nélkül, ösztöneinkre hagyatkozva oldottunk meg – a fenti eljárások felhasználásáról nem is beszélve. Akkor meg minek induljunk ki abból, hogy minden gazdasági szereplő racionális? Nézzünk egy másik – egyáltalán nem a közgazdaságtanhoz tartozó – példát! Ha a téli hónapokban – sőt, az utóbbi években nyáron is – a síugrók bátorságát csodáljuk, ahogyan a csak néhány centiméter széles léceken 100 vagy akár 200 métert is a levegőben töltenek, akkor tulajdonképpen minden egyes ugrásnál egy „test” mozgását figyeljük meg, amely egy differenciálegyenlet segítségével írható le. Tehát minden sportoló, aki a sáncot elhagyja a földet érés pillanatáig egy differenciálegyenlet által leírt pályán halad, s itt az „egy differenciálegyenlet” szó szerint értendő, mert minden egyes sportolóra ugyanaz az egyenlet érvényes – csak a egyéni paraméterekben különböznek egymástól. A fizika alapjait ismerők számára ez nem jelent semmi újdonságot. No de azzal, hogy minden egyes ugrás ugyanazzal a differenciálegyenlettel modellezhető, nem mondjuk egyben azt is, hogy minden sportoló saját egyenletét meg is oldja. E helyett azt szoktuk mondani, hogy „jól kapta el az ugrást”, a „kis bizonytalanságokat ügyesen korrigálta” vagy „mintha megérezte volna a széllökést, annyira gyorsan reagált rá”. Akikre ilyenkor gondolunk – ezek a sportág legjobbjai, aki tehetségük, gyakorlatuk, tapasztalatuk és nem utolsósorban megérzéseik alapján (és nem a matematikai tudásuk alapján!) érik el az eredményeiket. Tehát az említett téli sportnál a matematika megfelelő tudása ahhoz szükséges, hogy az ugrást elvileg, absztrakt módon tudjuk leírni, esetleg ahhoz, hogy olyan paraméteregyüttest válasszunk ki, amely a legszebb és egyben a legnagyobb ugrást teszi lehetővé, de a sportoló nem számol minden egyes ugrás során, hanem „hasból” dönt, pontosabban cselekszik. Hasonló a helyzet a racionalitással: itt egy minden gazdasági szereplőre érvényesnek tekintett viselkedést tételezünk fel, amelynek jelenléte utólag szinte minden egyes döntésnél kimutatható, de magát a döntést minden bizonnyal senki sem hozza úgy, hogy közben szem előtt tartja a racionális viselkedés elvárásait.
4
Ennyiben a racionalitás a közgazdaságtanban ugyanazt a szerepet tölti be, mint a sportoló mozgását leíró differenciálegyenlet a síugrásnál, elvi összefüggéseket tükröz vissza mindkettő. Azonban van egy lényeges különbség: a sportoló mozgását leíró általános összefüggés – az említett differenciálegyenlet – a Newton-féle klasszikus mechanika alapján vezethető le, a racionális viselkedés pedig maga egy axióma, egy feltevés. Annak ellenére, hogy nincsenek „Newtoni axiómák” a közgazdaságtanban, amelyek felhasználásával a gazdasági szereplők viselkedése levezethető volna, mégis elmondható, hogy a modern, uralkodó közgazdaságtani nézetrendszer „newtoni”. Az uralkodó nézeteket képviselő közgazdászok a nagy angol tudóshoz hasonlóan azt vallják, hogy ha valamelyik – fizikai vagy gazdasági – rendszer jelenlegi állapotát (egy test helyzetét, illetve a gazdasági szereplők feltételrendszerét) ismerjük, s ismerünk továbbá a szóban forgó rendszerben érvényes mozgástörvényeket (az erők hatásait, illetve a gazdasági szereplők viselkedését), akkor meghatározható a szóban forgó rendszerek bármelyik jövőbeni állapota (a test új helyzete, illetve a gazdasági szereplő döntésének hatására kialakuló új feltételrendszer). Így azt is mondhatnánk, hogy a gazdasági változók konkrét értékei és a paraméterek révén adott gazdasági állapot a fizikai test helyének felel meg, a szereplők viselkedése – a racionális döntéshozatal – pedig az erők kölcsönhatásainak megfelelője. Eszmetörténeti szempontból érdekes és egyben teljesen logikus, hogy maga a racionalitás fogalma a Francia Forradalom előtt és alatt működő ún. racionalisták (!) filozófiáját juttatja kifejezésre. A táborukhoz tartozó tudósok – természettudósok, irodalmárok, filozófusok – és a gyakorlatban dolgozó szakemberek az Enciklopédiák elkészítésével arra törekedtek, hogy az addig felhalmozott ismereteket összesítsék, s így a tudományok komplex rendszerét, az egyes területek közötti kapcsolatokat kidolgozzák. Rendező elvként itt a klasszikus fizika kínálkozott, amely Newton és követőinek korszakalkotó felfedezéseivel az ezt megelőző több, mint 100 év alatt több probléma megoldásánál is sikeresnek bizonyult. Az inkább kaotikusan mozgó testek helyváltozásait most már általános összefüggések segítségével lehetett megmagyarázni, sőt egy adott test bármelyik későbbi helyzetét is ki lehetett számítani. Ha ez a megközelítés ennyire sikeres, akkor miért ne lehetne ezt a gondolatmenetet az inkább spontán módon és szintén kaotikusnak tűnő társadalmi vagy gazdasági rendszerekre alkalmazni, egy jó viselkedési alapelvvel a jelenlegi társadalmi vagy gazdasági helyzet ismeretében a társadalom vagy a gazdaság bármilyen jövőbeni helyzetét meghatározni. Sőt: tovább is lehet menni. Nem volna akár az is lehetséges, hogy megfelelő gazdasági vagy társadalmi „erők” bevetésével a jelenlegi, kielégítetlen helyzetet egy szebb, kívánatosabb helyzetté változtassuk? Innen pedig már csak egy lépés választ el a társadalom és a gazdaság tudatos átalakításától, az esetleges forradalomtól.
5
1.2 Racionalitás – altruizmus
Az eddigi gondolatokat összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a racionális viselkedés egy – a gazdasági, társadalmi és politikai jelenségek értelmezésénél hasznosnak bizonyult – feltevés. Segítségével egy absztrakt – személytelen – gazdasági vagy társadalmi szereplő, akit gyakran a homo oeconomicus vagy homo politicus nevekkel illetnek, döntéseit tudjuk nyomon követni, esetleg valamelyest előrejelezni. Tegyük fel, hogy valaki egy meleg nyári napon elmegy egy cukrászda mellett, szinte gondolkodás nélkül bemegy és vesz egy fagylaltot. Racionális döntés volt ez? 1. Nem, hiszen semmi jel nem mutatott arra, hogy az illető optimalizálva határozta volna el a fagylalt vásárlását, spontán cselekedet volt. 2. Igen, racionális döntés volt, mivel az illető ebben a pillanatban nyilván úgy gondolta, hogy egy fagyi elfogyasztásával tudna legjobban változtatni a helyzetén. Vagy: Egy írásbeli vizsga közben valamelyik feladattal bajlódó hallgató szomszédjának lapján látja, hogy ő írt valamit a szóban forgó kérdéshez és mivel többnyire jó eredményeket szerzett a szomszédos hallgató, valószínűleg jó is a megoldás. A nehézségekkel küzdő hallgató azonban nem másolja át a látottakat, s a végén e feladat megoldása nélkül adja be dolgozatát. Racionális volt a viselkedése? 1. Persze, hogy nem, hiszen igen könnyen megszerezhette volna a megoldást és ezzel a jobb eredményt. 2. Igen, racionális volt, mert valamilyen megfontolásból (erkölcsi tartása, a lebukástól való félelem stb.) úgy döntött, hogy közérzete vagy lelkiismerete jobb, ha nem veszi igénybe a kínálkozó lehetőséget. A fenti példák néhány tanulsággal szolgálnak: a) Racionális viselkedésről mindig csak meghatározott feltételek mellett beszélhetünk, illetve egy konkrét viselkedést csak akkor értelmezhetünk racionálisnak, ha adottak a cselekvés feltételei. Ha a fagylaltot vásárló táskájában mondjuk egy üveg jéghideg ásványvíz lett volna, akkor más a szituáció, hiszen akkor el kellene döntenie, hogy fagylalttal vagy ásványvízzel hűtse le magát. Ha tudnánk, hogy van ásványvíz nála, akkor viselkedése csak úgy lenne értelmezhető, hogy még ennek figyelembevétele mellett is jobbnak ítélte a fagylaltvásárlást. Ha pedig nem tudjuk, hogy van-e nála ital, akkor abból kell kiindulni, hogy a fagylaltvásárlás bármilyen másik verziónál jobb neki. Ezek a helyzetek azonban eltérő feladatok, más-más feltételrendszerben gondolkodunk. Végzetes hiba lenne, ha a különböző helyzeteket összekevernénk! b) A racionális viselkedést az egyénhez kapcsoltuk, mint a helyzetén maximálisan javító, optimalizáló magatartási stratégia. A gazdasági döntéshozatal individuális jellegének elfogadása egyben azt is jelenti, hogy csak maga a döntéshozó tudja, hogy neki mi a jó, mi az a célfüggvény, amelynek alapján meghatározza a következő lépését. Azzal, hogy a viselkedést az individuumhoz kötöttük, egyben mind a mindenkori helyzet értékelését, mind az optimumot is az egyénre vonatkoztatjuk, vagyis csak ő tudja
6
megmondani, hogy neki miért jobb az egyik helyzet, mint egy másik, hogy neki miért ez vagy az a helyzet biztosít hasznosságmaximumot, vagy éppen maximális szükségletkielégítést; tehát maga a döntés modellezésénél használt célfüggvény is egyéni. Senki vagy semmi más – sem barát, sem ellenség, sem a szülők vagy akár az internet bölcsességei, sem egy többségi szavazás – nem határozhat helyette ebben a kérdésben. Amennyiben valakit ilyen – állandó vagy akár változó – hatások érnek, akkor ezek a mindenkori feltételrendszer részeit képezik, de nem érintik a döntéshozatalának mechanizmusát. A vizsga közben kínálkozó lehetőséggel nem élő hallgató társai többségének a szemében minden bizonnyal nem viselkedett racionálisan, csakhogy itt is igaz: az, hogy neki mi a jó, csak ő maga tudja. Úgy döntött, ahogyan döntött, mert – mondjuk – erkölcsi megfontolások vezérelték. Más lehet a helyzet, ha a hallgató a vizsgán hatodik alkalommal vesz részt, ami azt jelenti, hogy ha most sem sikerül, akkor kénytelen eddigi egyetemi tanulmányait befejezni. Ekkor az elbocsátás reális fenyegetése a hallgatót arra késztetheti, hogy erkölcsi nézetrendszerét – ideiglenesen vagy véglegesen – átértékelje. De ezt is csak ő maga teheti meg. Amennyiben e mellett döntene, akkor lényegében új célfüggvényt állítana fel, és akkor már ennek alapján döntené el a kérdést. Ebben az összefüggésben viszont azt is látni kell, hogy a racionálisan viselkedő gazdasági szereplő egy absztrakció, akit a valóságos szereplők több lényeges tulajdonságával ruházták fel, de aki ugyanakkor a modellezett verzióban talán soha sem létezik. Főleg az individuális döntéshozatal miatt lehet sokszor azt olvasni, hogy a racionális viselkedés egyben önző magatartás is. Ehhez talán nem kis mértékben a modern közgazdaságtan ősatya, Adam Smith, is hozzájárult, amikor a „láthatatlan kéz” paradigmáját fogalmazta meg. Ennek leggyakoribb és főleg a gazdaságtudományi stúdiumok legelején ismertetett interpretációja az, hogy „ha mindenki követi a saját érdekeit, akkor ezzel egyben a közjót is szolgálja”. Ha jobban belegondolunk a problematikába, akkor elég gyorsan világossá válik, hogy a saját érdekek következetes követése nem azonos az önző magatartással, mivel az utóbbihoz az is hozzátartozik, hogy az illető saját érdekeit követi a többiekre való tekintet nélkül. Egy racionálisan viselkedő gazdasági vagy társadalmi szereplő tehát nem feltétlenül önző is egyben, mégpedig akkor nem, ha döntéshozatalánál a többi szereplő érdekeit is figyelembe veszi. Az isztambuli bazárban megfigyelhető alkudozás során mindkét szereplő – az eladó és a turista is – racionálisan viselkedik. Egyikük az adott termék eladásából maximális bevételt kíván realizálni, természetesen adott feltételek mellett – a termék minősége, a potenciális vevők száma, ezek fizetőképessége stb. A másik szereplő, a vevő, az áhított terméket a lehető legolcsóbban szeretné megszerezni – szintén adott feltételek mellett, azaz van-e máshol ugyanolyan termék, ha igen: ez milyen messze van a mostani eladótól stb. Ugyanakkor semmiképpen sem lehet mondani, hogy ők egyben önzőek is, hiszen az alkudozásnak éppen
7
az a lényege, hogy a partner utolsó javaslatát figyelembe véve fogalmazzák meg az újabb ajánlataikat. Sőt, a racionális viselkedés igaz lehet az ún. altruizmusra is, vagyis arra a magatartásra, amelynél valamelyik szereplő mások jóléte érdekében teljesen önzetlenül viselkedik. Ez a racionalitás végül is csak annyiban más, hogy az illető nem a saját jólétét, hanem mások jólétét tartja szem előtt döntéseinek meghozatalánál, tehát az a tény, hogy másoknak tud jót tenni, tölti el legnagyobb boldogsággal. A szokásos példák ezzel kapcsolatban a szülőkgyerek kapcsolatok, mert minden nemzedék utódaiban látja saját magát is túlélni, és ezért igyekszik a gyermeknemzedéknek a lehető legjobb körülményeket biztosítani. Néha a szegénység elleni harcban önzetlenül részt vevőket is szokták említeni az altruizmussal kapcsolatban: olyan embereket, akik adott esetben saját vagyontárgyaikat feláldozva próbálnak másokon segíteni. Azonban ebbe az intézménycsoportba tartozik sok esetben az állam is, hiszen a sokszor „jóindulatú diktátorként” kezelt gazdaságirányítási szervezetekről azt szokták feltételezni, hogy döntéseiknél a lakosság jólétét igyekeznek maximalizálni. Talán ezek a példák is jelzik, hogy a racionális viselkedést kimondó feltevés sok területre alkalmazható és tényleg segíthet a gazdaságokban zajló folyamatokat elvi szinten, absztrakt szereplőket feltéve leírni.
1.3 A csere racionalitása
A racionális viselkedés modellezésére felírt optimumfeladat lényege, hogy a gazdasági szerepelő bizonyos számolási eljárások alkalmazásával optimális termék, illetve optimális tényezőkombinációkat határoz meg, vagyis a végén tudni fogja, hogy az A termékből a q opt A mennyiséget, a B termékből a q opt B mennyiséget fogja elfogyasztani, mert ez biztosítja neki a hasznosság maximumát; analóg módon a termelő tudni fogja azt, hogy a tőkéből a K opt mennyiséget, a munkából pedig az Lopt mennyiséget fogja alkalmazni, mivel ezek kombinációja eredményezi az adott technológia mellett a költségek minimumát. Eljárásunk tehát szinte egyetlen egy ugrással oldja meg a problémát: a kiinduló helyzetből azonnal képesek vagyunk levezetni a végeredményt. De hogyan néz ki az oda vezető folyamat? Minden érintett a maga módján elvégzi a számításait és közli ezek eredményeit? Mi lesz, ha két szereplő egymástól függetlenül meghatározta az optimális termék- vagy tényezőfelhasználását, de a mennyiségek nem állnak a rendelkezésre, illetve amit az egyikük kínál valamelyik termékből, az nem egyezik a másik által támasztott kereslettel? Tegyük fel az egyszerűség kedvéért, hogy két fogyasztó – jelöljük őket I-vel és II-vel – ugyanazon két termék vonatkozásában határozza meg a hasznossági szintjeit. A fogyasztók
8
természetesen szubjektíven és eltérően értékelik a két terméket, így az egyik fogyasztónak – legyen ez az I-es – az A termék fontosabb a B terméknél, a II-es fogyasztó viszont a B terméket tartja többre A-nál. Mindkét fogyasztó rendelkezik mindkét termékből egy meghatározott nagyságú készlettel, ezeket az A termék esetén q iA -vel, i = I, II , a B termék esetében pedig q iB -vel, i = I, II jelöljük. A helyzet most az, hogy az I-es fogyasztó növelni tudná a hasznossági szintjét, ha növelni tudná az A termékből való készletét, a II-es fogyasztó hasznossági szintje pedig akkor nőne, ha többel rendelkezne B termékből. Ezzel kezdetét veszi az alku, ugyanis az A terméket preferáló fogyasztó úgy tudja növelni a hasznosságát, ha több A termékhez jut – ezt úgy teheti meg, ha cserébe B-ből kínál valamennyit. A B terméket előnyben részesítő fogyasztó pedig ebből a termékből kíván többet megszerezni – ennek cserébe kínál A-ból egy bizonyos mennyiséget. Más szóval: az I-es fogyasztó az A terméknek egy bizonyos mennyiségét kéri a II-es fogyasztótól, cserében kínál neki egy bizonyos mennyiséget a B termékből. Fordítva, II-es fogyasztó B-ből kér valamennyit és cserében kínál az I-es fogyasztónak egy meghatározott mennyiséget A-ból. A kérdés az, hogy mennyit kérnek, illetve kínálnak a fogyasztók. A kérdés megválaszolása érdekében vegyük észre, hogy mindkét fogyasztó a kezdeti
( (q
készletével egyben egy bizonyos hasznosságszintet is elér: az I-es fogyasztó a q IA , q IB
(
kombinációval az U I q IA , q IB
(
)
)
hasznossági szintet, a II-es fogyasztó pedig a
II A
, q IIB
) )
kombinációval az U II q IIA , q IIB hasznossági szintet. Ha az I-es fogyasztó egy egységgel többet kapna A-ból, akkor hasznossági szintje megnőne, mégpedig pontosan az A termék egy egységéhez tartozó határhasznának1 mértékével, tehát MU IA =
∂U I -val. Az egy egység A-ért ∂q A
vajon mennyit fog a II-es fogyasztónak felkínálni? Ha lemond B-nek egy bizonyos mennyiségéről, akkor a hasznossági szintje nyilván csökken, mégpedig éppen az átadott Bbeli mennyiséghez tartozó határhaszonnal, azaz MU IB =
∂U I -vel. Az I-es fogyasztó nyilván ∂q B
csak annyit fog B-ből kínálni, hogy az erről való lemondása a hasznosságát kisebb mértékben csökkentse, mint amennyivel a cserében megszerzett pótlólagos A egység a hasznosságát növeli, sőt a lehető legkisebb B mennyiséget fogja cserére felkínálni, hiszen ekkor csökken a hasznossági szintje legkevésbé. Ezzel az I-es fogyasztó egy cserearányt határozott meg (mondjuk egy egység A-ért b egységet adna B-ből) és javasolt a II-es fogyasztónak, olyan cserearányt, amely az előbbi fogyasztó számára mindenképpen kívánatos és elfogadható. De mi a helyzet a II-es fogyasztóval? Ő most b egységnyi mennyiséget kap a B termékből, ∂U II ami a hasznossági szintjét növeli MU (b) = -vel. Mivel ennek érdekében azonban egy ∂q B II B
1
Határhaszon alatt az utoljára elfogyasztott termék által elért haszonnövekményt értjük.
9
teljes egységet kell átadnia az A termékből, ezért a hasznossági szintje a csere hatására ∂U II MU = -val csökken. Nyilván a II-es fogyasztó is arra törekszik, hogy a két egymással ∂q A II A
ellentétesen ható határhaszon együttes hatására a hasznossága csere után ne legyen kisebb, mint az a csere előtt volt. Tehát ahogyan az I-es fogyassztó az MU IA > MU IB
feltétel
teljesüléséhez ragaszkodik, úgy a II-es fogyasztó az MU IIB > MU IIA kikötés fennállásához köti a cserében való részvételét.2 Amennyiben a két egyenlőtlenség nem áll fenn együttesen, a csere nem valósul meg, és az Ies fogyasztónak kell újabb ajánlatot tenni, amelynek során értelemszerűen az A termék egységéért többet kínál B-ből. Ezt az újabb ajánlatot a II-es fogyasztó az előzőeknek megfelelő módon megvizsgálja és esetleges elutasításával kikényszeríthet még egy újabb ajánlatot az I-es fogyasztótól. Ha az a szélsőséges eset alakulna ki, hogy az I-es fogyasztó utolsó racionális, vagyis a MU IA = MU IB , feltételhez kapcsolódó ajánlata is visszautasításra találna, akkor nem jön létre csere és megmarad a kezdőkészlet. Ha viszont – akár mindjárt az első ajánlat esetén, de akár egy későbbi után – a II-es fogyasztó biztosítottnak látja saját magára nézve a MU IIB > MU IIA feltétel teljesülését, akkor belemegy a cserébe, így az I-es fogyasztó megkapja az áhított A-beli egységet, a II-es fogyasztó viszont növeli a nála lévő B termék mennyiségét. A csere megvalósulásával viszont még nem érkeztünk feltétlenül meg az optimális termékkombinációkhoz, ugyanis elképzelhető, hogy az I-es fogyasztó az A termék egy újabb egységért (vagy annak töredékéért) annyit tud a B termékből kínálni, hogy ezzel a hasznossága megint nő; ha a II-es fogyasztó ezt el tudja fogadni, akkor megint létrejön a termékcsere, amelynek eredményeként most mindkét fogyasztó hasznossági szintjei magasabbak, mint az előző csere után. Ez a folyamat egészen addig tart, míg valamelyik fogyasztó úgy látja, hogy a cserében való részvétele miatt csökken a hasznossága, azaz a felkínált termékmennyiség átadása nagyobb mértékben csökkentené a hasznosságát, mint amilyen mértékben a cserébe kapott termékmennyiség ezt növelné. Ha feltételezzük a termékek végtelen kis egységekre való oszthatóságát, akkor ez az állapot akkor állna be, amikor egyszerre érvényesülnek az MU IA = MU IB és az MU IIB = MU IIA szubjektív kikötések. Ha végiggondoljuk a tárgyalt folyamatot, akkor a fogyasztók úgy tudták hasznosságaikat maximalizálni, hogy minden egyes lépésnél számba vették a „mit adok?” és ezt összehasonlították a „mit kapok?”-kal. Mindig akkor vettek részt a cserében, ha az „adok” nem volt nagyobb, mint a „kapok”, mégpedig azért, mert csak ez biztosította, hogy az 2
Vegyük észre, hogy a cserében való részvételt biztosító feltételek mindig egy fogyasztóra vonatkoznak, azaz a fogyasztók sohasem hasonlítják össze egymással saját hasznosságukat a másik fogyasztó meghatározta hasznossággal vagy határhasznával. Az összevetés megmarad egy individuumnál, tehát a korábban említett szubjektív értékelés nem kerül veszélybe.
10
esetleges csere után hasznosságaik a maximum felé tartsanak3. Itt bezárul a kör: mivel a racionális viselkedést úgy értelmeztük, hogy ez az adott körülmények között elérhető maximális (vagy minimális) értékre való törekvés, és a fenti cserefolyamatban szemmel láthatóan ez játszódott le, ezért a csere folyamatát, az alkut, a benne résztvevő szereplők racionális magatartásával tudtuk megmagyarázni. Az elején bemutatott és lényegében ugyanahhoz az eredményhez vezető optimumfeladathoz képest az előzőekben leírt közgazdasági folyamat egy újabb mozzanattal gazdagította a szemléletünket. Láttuk ugyanis, hogy a cserénél, az alkudozásnál minden szereplő kénytelen döntésének meghozatalánál a másik (vagy akár a többi) szereplő döntését (vagy akárcsak várható döntését) figyelembe venni. Ezt végiggondolva egyáltalán nem meglepő, hogy a cserefolyamatok, az alkudozások egyik legsikeresebb modellezési technikája a játékelmélet.
1.4 Az ár értelmezése
Első megközelítésben egy termék vagy szolgáltatás árát azzal a pénzmennyiséggel azonosíthatjuk, amelyet a szóban forgó áru eladásáért kapunk, illetve amelyet fizetni kell érte. Az előző pont szóhasználatát használva: a vevő számára az ára az „adok”, az eladó számára pedig a „kapok”. Ezzel a vásárlást, illetve az eladást ugyanúgy lehet magyarázni, mint ahogyan ezt a közönséges termékcsere esetében tettük. Az eladás esetét nézve, induljunk ki abból, hogy mind a vevő, mind az eladó egy kezdeti pénzkészlettel rendelkezik. E mellett mindkettőjük birtokában vannak termékek – az eladónál az éppen értékesítésre váró áruk, a vevőnél pedig a szükségletkielégítés céljából korábban beszerzett termékek. A vevő most egy újabb áruegység megvásárlásával növelheti fogyasztását és ezzel hasznosságát, amely megint pontosan a termékegységhez tartozó határhaszon mértékével nő. Ennek fejében azonban egy bizonyos pénzmennyiséget, a termék egységárát, kell odaadni. Amikor az eladó a pulton vagy magán a terméken annak árát tünteti fel, tulajdonképpen a vevővel közli a csereajánlatát – ennyi forintot vagy eurót kér termékének egy egységéért. Ennek hatására csökken a vevő hasznossága. Mennyivel? Hát az előzőeknek megfelelően az átadott termék-, illetve jelen esetben pénzmennyiség határhasznával. De mi is a pénz határhaszna? A kérdés jogos, hiszen a pénzt önmagában nem fogyasztjuk el, hanem arra 3
Talán ide illik egy megjegyzés a modern közgazdaságtan egyik alapfogalmára, az ún. alternatív költségekre. Tudjuk, hogy ezen azt értjük, hogy ha több lehetőség közül egyet kiválasztottunk, akkor a többiek már nem kerülhetnek szóba, vagyis a róluk való lemondás szintén az „adok” kategóriába tartozik. Ilyen döntési helyzetekben nyilván nem lenne racionális olyan lehetőséget kiválasztani, amelynél a „kapok” kisebb, mint az „adok”. Tehát a racionális gazdasági szereplő azt a lehetőséget fogja választani, amelynél – ha ezt nem választaná – mindig többet adna, mint valamelyik másik lehetőségnél, azaz racionális gazdasági szereplő azt a lehetőséget választja, amelynek alternatív költsége a legkisebb.
11
használjuk, hogy segítségével árukat szerezzünk be, amelyek elfogyasztása növeli csak hasznosságunkat. Ezért célszerű a pénz határhasznát azon termékmennyiségek határhasznával meghatározni, amelyeket az adott pénzmennyiséggel meg tudunk vásárolni. A pénz azonban egy különleges áru. Közönséges termékeknél a csere akkor jöhet csak létre, ha a cserepartnereknek van kölcsönös keresletük a másik birtokában lévő termék iránt, ha tehát ezt a konkrét terméket szeretnék megszerezni és elfogyasztani. A pénz iránti igény viszont nem jelent egy konkrét termék iránti keresletet, hanem általános igényt, keresletet olyan termék iránt, amelynek segítségével bármilyen másik terméket meg tudok majd vásárolni. Ebből viszont az következik, hogy a pénztulajdonos – jelen esetünkben a vevő – többféle termék megvásárlására használhatja fel a pénzt. Ekkor az alternatív költségek koncepciója szerint a pénzt annak a terméknek vagy szolgáltatásnak a beszerzésére fogja fordítani, amelynél a legnagyobb kár keletkezne, ha a pénzt nem erre fordítaná. Más szóval a pénzt azon termék beszerzésére fordítja, amelynek a legnagyobb határhaszna. Összefoglalva: a vevő az eladó által kért árat abban az esetben fogja kifizetni, ha ezzel hasznosságát nagyobb mértékben tudja növelni, mintha a szóban forgó pénzmennyiséggel egy másik termék meghatározott mennyiségét vásárolná. Ha a kért pénzösszegért egy másik termékből tud annyit vásárolni, hogy ezzel hasznossága nagyobb mértékben nőjön, mint az eladó által kínálat termékmennyiséggel, akkor nyilván nem megy bele a cserébe. Az utóbbi esetben, amikor a vevő a terméket túl drágának tartja, megfogalmazhatja az eladó felé a saját ajánlatát, azaz megnevezi azt a legmagasabb árat, amely mellett még hajlandó és képes lenne a felkínált termékből egy egységét elvinni. Most az eladón a sor: neki kell eldöntenie, hogy vajon érdemes-e a felkínált kisebb pénzösszegért a terméket odaadni. Döntésénél minden bizonnyal figyelembe veszi azt is, hogy ha a vevő nem viszi el a terméket az eredeti áron, akkor szállítási és raktározási, esetleg karbantartási költségek merülnek fel, míg áruját megint a piacra viheti. Így az eladó mérlegeli, hogy ha a termék szállításán, raktározásán vagy karbantartásán többet veszít, mint az eredeti árnak a vevő által kért szintre való csökkentésével, akkor elég nagy valószínűséggel elfogadja a vevő ajánlatát, ha pedig nem, akkor kitart eredeti árajánlata mellett. Látjuk, hogy az ármeghatározás a közönséges termékek cseréjéhez hasonlóan egy cserearány meghatározását jelenti, pontosan a „pénzmennyiség per termékmennyiség” cserearány számszerűsítéséről van szó. Számszerűsítés azért, mert a pénz ebben a folyamatban egyfajta mértékegység vagy vetítési alap szerepét tölti be. Valamelyik termék ára tehát a termék ellenértéke pénzben kifejezve, a termék pénzben kifejezett cserearánya. A pénz egyetemleges jellege – az, hogy érte tulajdonképpen majdnem minden áru megkapható – nem változtat azon, a közönséges termékek cseréjénél is megfigyelhető jelenségen, hogy ebben az esetben is a cserearány – a termék ára – a gazdasági szereplők egyéni döntései révén áll be.
12
