1
Juhász József – Valki László Mladics Hágában Mladics tizenhat éves késéssel érkezett meg Hágába. Jóllehet a nemzetközi büntetı törvényszék már 1995-ben vádat emelt ellene, a tábornokot csak néhány hete, május 26-án, csütörtökön hajnalban fogták el a vajdasági Lazarevóban. Igaz, az eljárást ekkor alaposan felgyorsították. Mladicsot nyomban Belgrádba, a titkosszolgálat egyik épületébe vitték, ahol egy zakót, egy simlis sapkát, némi epret és egy televíziós készüléket kért magának, az utóbbit nyilván azért, hogy nyomon követhesse a róla szóló riportokat. Pénteken a háborús bőnösök ügyeiben eljáró különbíróság úgy határozott, hogy átadható Hágának. A határozat ellen Mladics fellebbezést nyújtott be, kedden reggel azonban azt másodfokon elutasították. Délelıtt a tábornokot kérésére, nagy rendıri biztosítás mellett a fiatalon öngyilkosságot elkövetett lányának sírjához vitték. Délután a szerb igazságügy-miniszter aláírta az átadásról szóló dokumentumot, majd a tábornokot lezárt útvonalon, kilenc rendırautó által körbefogott páncélozott gépkocsiban a repülıtérre vitték, ahol a Republic of Serbia feliratot viselı kormánygép várakozott rá. A gép azonnal felszállt, és Rotterdamba repült, ott egy hangárba gördült, amelynek hatalmas kapuját becsukták. Kisvártatva a hangár két ellentétes oldaláról egy-egy helikopter emelkedett a magasba, az egyikben Mladiccsal. Ez utóbbi a hágai törvényszék scheveningeni börtönének az udvarán landolt, utasa pedig - az elfogása utáni ötödik napon - máris elfoglalhatta az ıt megilletı helyet egy cellában, benne az elmaradhatatlan televíziós készülékkel. A nemzetközi sajtó igen elismerıen írt az elfogásról, de egyik tudósító sem feledkezett meg annak a kérdésnek a megfogalmazásáról, hogyan kerülhette el ilyen hosszú ideig a népirtással alaposan gyanúsítható tábornok a felelısségre vonást. Kik, milyen politikai felhatalmazással, kinek a tudtával rejtegették több mint másfél évtizedig? Mi indította a szerb kormányzatot arra, hogy „éppen most" vegye ırizetbe a boszniai mészárost? Sajtóértékelések szívesen láttatják úgy a helyzetet, mintha Belgrádban a kérdéses idıszakban csupán elhatározás kérdése lett volna Mladicsnak - vagy korábban Karadzsicsnak és a többi háborús bőnösnek - az elfogása. Mintha minden azon múlott volna, hogy egy Szerbia nevő állam teljesíti-e a hágai törvényszékkel szemben fennálló, a Biztonsági Tanács kötelezı határozatában megfogalmazott nemzetközi jogi kötelezettségeit. A helyzet azonban korántsem volt ilyen egyszerő. A hágai törvényszéket ugyanis 1993-ban, a boszniai háború kellıs közepén állították fel. A vezetı hatalmak célja az volt, hogy véget vessenek a háborúnak, egyidejőleg pedig állítsák bírák elé az ugyanebben a háborúban bőntetteket elkövetı politikusokat és katonai vezetıket. Így ugyanis váltakozva lehetett volna alkalmazni a furkósbot és mézesmadzag taktikáját. Súlyos büntetéssel lehetett volna fenyegetni a fontosabb szereplıket, viszont kilátásba helyezve felelısségre vonásuk mellızését, ha készek együttmőködni a béke megteremtése érdekében. Ez azonban nem ment ilyen egyszerően, egyebek között azért, mert hamis reményeket és képzeteket keltett mind az érintettekben, mind pedig a többi politikusban.
2
A háború alatt a nyugati hatalmak magas rangú képviselıi folyamatosan érintkeztek Karadzsiccsal és Mladiccsal, megpróbálván ıket visszatartani Szarajevó ágyúzásának folytatásától, újabb és újabb bosnyák területek elfoglalásától. Nem voltak kétségeik afelıl, hogy kikkel állnak szemben. „Hollywood sem talált volna Mladicsnál alkalmasabb figurát a háborús gonosztevı szerepének eljátszására" - írta memoárjában a legendás amerikai fıtárgyaló, Richard Holbrooke. Amikor elıször tárgyaltam vele, folytatta, nem volt nehéz megértenem, hogy miért tisztelték annyira katonái. Mladics ugyanis „a történelem halálos kombinációinak egyike volt, a karizmatikus gyilkos". A hágai törvényszék 1995 áprilisában emelt vádat Karadzsics és Mladics ellen, ez azonban a legkevésbé sem tartotta vissza ıket attól, hogy júliusban parancsot adjanak közel nyolcezer srebrenicai muzulmán férfi és fiú lemészárlására. Ennek a végrehajtása ráadásul szinte a holland békefenntartók szeme láttára történt. Novemberben Karadzsicsék már nem mertek ugyan a daytoni béketárgyalásokra az Egyesült Államokba utazni, de a Republika Srpskát még az ı embereik képviselték. A daytoni megállapodás létrejöttében egyébként egy másik háborús bőnös, Milosevics játszotta a fıszerepet. A szerb diktátornak abban az idıben még semmitıl sem kellett tartania, mivel ellene még semmilyen vádat sem emelhettek Hágában. Holbrooke és európai kollégái ugyanis tisztában voltak azzal, hogy vele kell megegyezésre jutniuk, az ı együttmőködése nélkül semmire sem mentek volna. Jellemzı momentum, hogy amikor a megállapodást Párizsban magasabb szinten szentesítették, még Clinton is rövid beszélgetést folytatott Miloseviccsel, elismerését fejezve ki annak kompromisszumkészségéért. A biztonsági embereknek csupán arra kellett vigyázniuk, nehogy véletlenül egy riporter felvételt készítsen a két elnök kézfogásáról. Így aztán Dayton és Párizs után Milosevics továbbra is a helyén maradt, hiszen ı volt az egyetlen, aki rákényszeríthette Karadzsicsot és Mladicsot a daytoni kötelezettségek betartására. Az IFOR-csapatok a háború végén egyébként is csak Boszniát szállták meg, így a Milosevics-vezette szerb politikai rendszer teljesen érintetlen maradt, és ez nem is történhetett másképp. Milosevics ellen talán a mai napig nem indítottak volna eljárást, ha közben nem tör ki a koszovói konfliktus, ha Belgrád nem hajt végre súlyos megtorló akciókat a függetlenségre törekvı koszovói albánokkal szemben, és ha emiatt a NATO 1999 tavaszán nem indít légitámadásokat Szerbia ellen. Ezek felmorzsolták a milosevicsi vezetés ellenállását, aminek eredményeként a szemben álló felek között megindulhattak a tárgyalások. Még messze voltak a megegyezéstıl akkor, amikor a törvényszéknek elege lett Milosevicsbıl, és májusban vádat emelt ellene. Ettıl függetlenül tovább folytatódtak a tárgyalások, amelyek végül júniusban vezettek eredményre. Az elnök - körözött személyként - még további egy évig a hivatalában maradt, és csak 2000 októberében, igen erıs nyugati nyomásra sikerült eltávolíttatni a hatalomból. Amíg Milosevics hatalmon volt, szó sem lehetett arról, hogy Karadzsicsot és Mladicsot átadják Hágának, hiszen mindketten a diktátor teljes védelmét élvezték. Milosevics távozása után ugyan a Nyugat minden lehetséges alkalommal felszólította Szerbiát a két háborús bőnös
3
átadására, erre azonban az ottani belpolitikai erıviszonyok miatt nem kerülhetett sor. Milosevics 2000 októberi bukása után a szerb politikában két meghatározó irányzat érvényesült. Az egyiket nyugatos pragmatizmusnak nevezhetnénk, amely a 2003-ban meggyilkolt szerb kormányfı, Zoran Djindjics nevéhez főzıdött. A másik, mérsékelt nacionalizmusként emlegetett felfogást Vojiszlav Kostunica képviselte, aki elıször a formálisan még létezı jugoszláv föderáció elnöke, majd pedig szerb miniszterelnök volt. Jelen volt még a háborús évek agresszív nacionalizmusa is, ez azonban ekkor már csak ellenzékben, igaz, olyan komoly választói támogatottsággal, hogy a kormányzatnak mindig számolnia kellett vele. A két fı irányzat között az egyik legfontosabb különbség éppen a hágai törvényszékhez való viszonyban mutatkozott meg. Djindjics a legfontosabb céljának Szerbia nemzetközi rehabilitációját tekintette, felismerve, hogy ehhez nélkülözhetetlen a Hágával való együttmőködés. Kostunica viszont a hagyományos szerb nemzeti célok mentén politizált, és a törvényszékrıl azt tartotta, hogy az elfogultan a szerbség kollektív bőnösségét sugallja. Ezért bár tudomásul vette azt, hogy az együttmőködést külpolitikai okokból nem lehet megtagadni, azt mégis a lehetı legalacsonyabb szinten igyekezett tartani. Djindjicsnek volt köszönhetı, hogy 2001 áprilisában letartóztatták Milosevicset, majd júniusban átadták Hágának. A további átadásokra irányuló konzekvens, szilárd politikai akarat azonban továbbra sem jöhetett létre. Ennek egyik oka a „nemzetárulás" bélyegétıl való félelem volt. Nem lehetett kiszámítani a letartóztatások belpolitikai hatásait, a népszerőségvesztést, a gyanúsítottakkal szolidáris erıszakszervezetek reakcióit, de nagy valószínőséggel nem voltak hitelesek a megvádolt háborús bőnösök tartózkodási helyeire vonatkozó információk sem. Milosevics aligha nyújtotta át utódainak a búvóhelyek címlistáját, így a kormányzatnak óvatosan kellett eljárnia. S ebbıl alighanem Mladics húzhatta a legnagyobb hasznot. Amíg a megvádolt politikusok népszerősége hamar kopni kezdett, addig ı sikeresnek ítélt hadvezérként megtestesítette a szerb nemzet mitikus önképét. Azét a nemzetét, amely Dobrica Csoszics neves író-politikus szavaival - „mindig gyıztes volt a háborúkban, de vesztes a békében". A következetlenség másik oka az volt, hogy az országban két hatalmi központ létezett. Bár akkoriban már a Djindjics által betöltött szerb kormányfıi poszt állt a politikai rendszer középpontjában, szövetségi elnökként azonban Kostunicának is fontos szerepe volt a fegyveres erık és a titkosszolgálatok felügyeletében. Ezért aztán az átadások rapszodikusak voltak, és néhány önfeladást leszámítva (Seselj, Milutinovics) igazi nagy hal nem is került Hágába. 2004-ben fordult a hatalmi szereposztás. Kostunica került a miniszterelnöki székbe, de számolnia kellett Djindjics utódjával, Borisz Tadiccsal, akit ugyanabban az évben választottak meg szerb államfıvé. A meghatározó politikus azonban egy ideig még Kostunica volt, részben pozíciója miatt, részben pedig azért, mert vele szemben Tadics eleinte csak „lágy ellenpólusként" viselkedett. A döntı változást a 2008-ban tartott választások hozták. Megszőnt a „kettıs hatalom", az államfıi poszt és a parlamenti többség egyaránt a Tadics-vezette demokraták kezébe került. Ekkor a szerb közvélemény sem volt már olyan érzékeny a hágai ügyekre, mint korábban. Ilyenformán a háborús bőnösök átadása tekintetében csak 2008-ban alakulhatott ki egy
4
viszonylag szilárd politikai akarat. Ennek legfontosabb jele Karadzsics júliusi letartóztatása és átadása volt, pedig nála tökéletesebben kevesen álcázták még magukat a kriminalisztika történetében. A szerb hatóságok egyébként május 26-a elıtt összesen 43 gyanúsítottat adtak át Hágának. Mladics elfogásának a hátterét nagyon-nagyon kevesen ismerhetik. Ezért kissé gyanakodva olvastuk azokat az elemzéseket, amelyek szerzıi magabiztosan jelentették ki, hogy a szerbek „mindig is tudták", hol van Mladics, de vagy ki sem akarták adni, vagy csak a legkedvezıbb pillanatot várták, nevezetesen azt, hogy mikor lehet érte a legtöbbet kapni. Egyes kommentátorok szerint azért jött el ez a pillanat éppen május 26-án, mert aznap látogatott Belgrádba Catherine Ashton uniós külügyi fıképviselı. Ám mielıtt mérget vennénk arra, hogy ilyen egyszerően átlátható idızítésrıl volt szó, gondoljuk meg, hogy számos olyan alkalom volt, amikor Belgrád jobb üzletet is köthetett volna. Ha például Mladicsot csak néhány nappal korábban tartóztatják le, akkor nem Ashtont, hanem az EU-Bizottság elnökét, Barrosót vagy a hágai fıügyészt, Brammertzet lephették volna meg, sıt akár Joe Biden amerikai alelnök 2009. májusi belgrádi látogatását is választhatták volna. Felmerülhet azonban az Európai Unióhoz való csatlakozás ennél szélesebb horizontja is. Lehet, hogy már tényleg hosszú ideje ismerték Mladics tartózkodási helyét, de elfogását az Európai Bizottság novemberi országjelentését közvetlenül megelızı hetekre idızítették. Ez a jelentés ugyanis meghatározó lehet abban, hogy Szerbia még az idén megkaphatja-e az uniós tagjelölti státust. Volt olyan vélemény is, miszerint a szerb kormányzat el akarta vinni a show-t a lengyelországi csúcskonferencia elıl, amelyen Obamától Sarkozyn át Merkelig bezáróan mindenki jelen volt, aki fontos, de amelyet Koszovó képviselıjének jelenléte miatt éppen Tadics bojkottált. Végül az is lehet, hogy a lazarevói ırizetbe vételt Mladics egészségi állapota miatt kellett elırehozni, mert ha az tényleg annyira rossz, mint belgrádi védıje állítja, és netán meghal, akkor Belgrád soha nem moshatta volna le magáról azt, hogy nem is akarta ıt átadni a hágai igazságszolgáltatásnak. Tisztában vagyunk azzal, hogy a politikában milyen fontos szerepe van az alkufolyamatoknak és az idızítéseknek, s valóban volt már példa arra, hogy egy-egy hágai gyanúsítottat éppen egy fontos dátum elıtt „sikerült megtalálni". Tisztában vagyunk azzal is, hogy egy ilyen fontos személy, mint Mladics, nem bujkálhat ilyen hosszú idın keresztül szervezett támogatás nélkül. Ebbıl azonban még nem következik, hogy az a bizonyos, a hágai ügyészek által is sokat emlegetett támogató hálózat mindig elérte a kormányzati csúcsokat. Egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy elérte a Milosevics-érában, és valószínőleg elérte Kostunica alatt is, nem gondoljuk azonban, hogy Djindjicsen vagy Tadicson múlott volna a boszniai tömeggyilkos elfogása. Egyáltalán nem negligáljuk tehát az efféle szempontokat, csak azt állítjuk, hogy több lehetséges szcenárióval lehet számolnunk, és ha ezek közül ma valaki az egyiket kiválasztja, akkor voltaképpen csak a belgrádi politikáról alkotott általános benyomása szerint tippelget. De hagyjuk a találgatásokat, mert Mladics elıkerülésének módjánál ma már fontosabbak az átadás lehetséges következményei. Mladics kiszolgáltatásával Belgrád olyan politikai bónuszra tett szert, amivel, ha jól sáfárkodik, sokat nyerhet, de amit el is pocsékolhat. A közelmúltban néhány kormánypárti
5
politikus - köztük Ivica Dacsics belügyminiszter - ismét szóba hozta Koszovó felosztását. Erre azonban a belátható jövıben semmilyen esély sincs, mivel a nemzetközi közösség ahhoz aligha járulna hozzá. Ezért Belgrád zsákutcába téved, ha a Mladics-ügyben szerzett „zsetonjait" koszovói területekre akarná beváltani. Persze lehet, hogy Dacsics Koszovóról nyilatkozva valójában Boszniára utalt, közelebbrıl arra, hogy ami járt az egykori jugoszláv föderáció albánjainak (mármint az elszakadás), az jár a boszniai szerbeknek is. Ismerve azonban a nemzetközi közösségben uralkodó jelenlegi világpolitikai szemléletet, nem hisszük, hogy ez az út ne ugyanabba a zsákutcába vezetne. Mladics átadása ugyanakkor valóban kimozdíthatja az immár három éve tartó holtpontról a szerb uniós csatlakozás ügyét. Befejezıdhet a 2008-ban aláírt társulási egyezmény ratifikálása, és Szerbia az év végére elérheti a csatlakozási folyamat következı állomását, a tagjelölti státust. Ma ez az ország legfıbb külpolitikai célja, és azzal, hogy most eltávolították a legnagyobb akadályt a Hágával való együttmőködés útjából, nagymértékben javultak a tagjelöltség esélyei. Ha Tadicsék még az utolsó Hága által körözött személyt, a horvátországi szerb szakadárok egykori elnökét, Goran Hadzsicsot is elfogják, akkor Belgrád joggal remélheti, hogy a tagjelölti státus elnyerése után nem sokkal megkezdıdhetnek a tényleges csatlakozási tárgyalások. Ez a Tadics-kormányzatnak rendkívül jól jönne a választások elıtt. Szerencsére az EU meghatározó tagállamaiban is világosan látják, hogy eddig valamennyi uniós gesztus - különösen a vízummentesség nemrég történt megadása - a szerb progressziót, azaz Tadicsot és annak demokrata pártját erısítette. Más kérdés, hogy néhány éven belül még nem lehet számítani a teljes uniós tagságra. A csatlakozási tárgyalások eleve hosszú évekig tartanak, Szerbiának pedig még az uniós bıvítési fáradsággal is meg kell küzdenie. Így aztán az is megeshet, hogy uniós ügyekben Horvátország lesz Mladics átadásának elsı igazi nyertese. Ha ugyanis az EU „megjutalmazni" készül Belgrádot, akkor aligha teheti meg, hogy tovább várakoztassa a sorban elıtte levı Zágrábot. Az Európai Bizottság legutóbbi, június 10-i állásfoglalása arra enged következtetni, hogy június végén, függetlenségének 20. évfordulóján Horvátország régóta várt uniós ajándékot kaphat: lezárják vele a csatlakozási tárgyalásokat. És akkor talán nem lesz többé akadálya annak, hogy Szerbia maga is úgy érzékelje: más szomszédjaihoz hasonlóan részévé válhat Európának. (Megjelent az Élet és Irodalom folyóirat 2011. június 17-i számában)
