Tito és a horvátok
Josip Broz Tito a II. világháború idején
_ folytatás a 74. oldalról 1945. március 7. Tito vezetésével megalakítják a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia ideiglenes kormányát. A fõbb tisztségeket, a külügyminisztérium kivételével, a kommunisták töltik be. 1945. április 11. Aláírják a szovjet– jugoszláv barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerzõdést. 1945. május 8. A partizáncsapatok bevonulnak a németek és usztasák által elhagyott Zágrábba.
ugoszlávia északnyugati területein csak a német kapitulációval egy idõben ért véget a II. világháború, amit más kelet-európai államokhoz hasonlóan súlyos megtorlások követtek. Bár Horvátország a II. világháborúban a tengelyhatalmak oldalán harcolt, mégsem fenyegette annak veszélye, mint az I. világháború után, hogy ellenséges és vesztes területként fogják kezelni. Mi több, jelentõs területi nyereségre is szert tett: megszerezte Isztria nagyobbik részét, és az egykor Olaszországhoz tartozó dalmát részek is a Horvát Köztársasághoz kerültek. Ennek hátterében egyfelõl az állt, hogy területén komoly ellenállási mozgalom bontakozott ki, másfelõl legalább ilyen súllyal esett latba Josip Broz Tito jó alkupozíciója, eltökéltsége, hogy az „elsõ” Jugoszláviából kimaradt délszlávok lakta területeket az új államban egyesítse.
J
A kommunista veszélyre figyelmeztetõ usztasa plakát, 1945
Partizánok bevonulása Zágrábba, 1945. május 8.
1945. május közepe A brit hadsereg átadja a partizánoknak a fogságába esett usztasákat, horvát és szlovén domobránokat, csetnikeket és számos menekülõ civilt. A partizánok bosszújának néhány napon belül több tízezer hadifogoly és civil esik áldozatul, s az állam jóváhagyásával szervezett megtorlások 1945 késõ nyaráig, õszéig folytatódnak. Súlyos atrocitások érik a kisebbségeket is (németeket, magyarokat, olaszokat, elõbbieket már 1944 õszétõl kezdve). A jugoszláv hatóságok 1944 és 1948 között szinte teljesen felszámolják, elüldözik az országból a helyi német kisebbséget,
76
Az új jugoszláv állam föderatív berendezkedésû népi demokratikus államként határozta meg magát, amelyben Horvátország egyike volt a hat tagköztársaságnak és, legalábbis papíron, nagyfokú belsõ függetlenséget élvezett. A tagköztársaság belsõ határait 1945– 1946 során alakították ki, túlnyomórészt a történelmi hagyományok figyelembevételével, amitõl a határkijelölõ bizottság (vezetõje a montenegrói Milovan oilas volt) csak a Szerémség és a Kotori-öböl esetében tért el Horvátország kárára.
A korábbi politikai erõk kiiktatása Az ország meghatározó politikai erejévé a háború végére a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) vált, amely „a gyõztes mindent visz” alapon a politikai, a társadalmi és a gazdasági élet gleichschaltolására törekedett, teljes Független Horvát Állam (NDH)-ellenes, antifasiszta plakát, 1944
A id
ék
Karlovac
I s z t r i a
r
z
z
Kostajnica
H
D
a
o
Jajce
l
Omiš
t
i
Á
G
Travnik
i
r
I Sze ré m
Mitrovica
Szá
va
Priboj
Foøa
S
i nHum a Tepca
Prijepolje
z a n
Turnu Severin
Kuøevo
e
r
b
Kraljevo
d
a
Kruševac
Knjaãevac Niš Prokuplje
z s Novi Pazar á k
Kosovska Mitrovica
Nikšiå Peå
Pirot Leskovac
Pernik
K o s z o v ó
Djakovica
Caribrod
Priština Vranje
Bosilegrad
Uroševac
Kjusztendil
R
Preševo Kumanovo
Prizren
Shkodra
Á
Cetinje Podgorica Kotor
Vidin
Zajeøar
i
Kumanica
n e g r ó
Bar
Bor
Øaøak
L
Skopje Tetovo
Koøani
I
Ulcinj
B
N
Tirana
Veles
M
a
Kiøevo
c
e Prilep
d
ó
Štip
A
Á
Durrës
n
i
Strumica
a Petrics
Ohrid
A
Bitola
r
da Var
I
Szerbiától Montenegróhoz (Szandzsák egy része)
GÖRÖGORSZÁG
Bosznia-Hercegovinától Montenegróhoz (Sutorina környéke)
sikerrel. A politikai hatalom megragadása Horvátország vonatkozásában is elsõsorban a korábbi politikai polgári erõk kiiktatását jelentette. Ezt megkönnyítette, hogy a nagy hagyományú és a két világháború közötti idõszakban a horvát nemzet szinte egészét reprezentáló Horvát Köztársasági Parasztpárt tekintélye súlyosan megingott, miután a háború alatt a kivárásos politikára játszott. A párt vezetõje, az 1928-ban a belgrádi parlamentben meggyilkolt Stjepan Radi helyébe lépõ Vladko Ma
ek 1945 májusában nyugatra emigrált. A vezetõ nélkül maradt pártot a Tito vezette JKP a kelet-európai kommunista pártok kedvelt módszerével, az úgynevezett „szalámitaktikával” igyekezett bomlasztani. Ennek eredményeként a párt három frakcióra szakadt: az emigrációból visszatért s a királyi kormányban is helyet kapó korábbi horvát bán, Ivan Subaši vezette szárnyra, amely részben külsõ ráhatásra megpróbált együttmûködni Titóval; a Radi özvegye köré csoportosulók körére, amely hû maradt az emigrált Ma
ekhez; míg a harmadik szárnyat a Horvát Republikánus Parasztpárt nevet viselõ csoportosulás jelentette, amely csatlakozott a Nép-
na Du Poãarevac
Raška
BELSÔ KÖZTÁRSASÁGHATÁROK VÁLTOZÁSA:
Horvátországtól Montenegróhoz (Kotori-öböl)
g
Negotin
z
Horvátország területi nyeresége Olaszországtól (Isztria, Zadar, szigetek)
Horvátországtól Szerbiához (Szerémség)
g
Versec
á
BELGRÁD
Uãice
S
Goraãde
Szlovénia területi nyeresége Olaszországtól (Nyugat-Szlovénia)
Szerbiától Horvátországhoz (Dél-Baranya)
g
A
Országhatárok 1945 után Tagköztársaságok határa 1945 után Autonóm tartományok határa, 1961 Trieszt Szabad Állam határa, 1947–1954
á
Kragujevac
M o n t e -
Sutorina
s
Valjevo
Bijelo Polje
Dubrovnik
s
Pancsova
D rin a Srebrenica
Szarajevó
Neum Ston
a sé
n
Mladenovac
a
Gacko
á
Nagybecskerek
d
Tuzla Zvornik
Kladanj
Trebinje
e
Šid
B
G
g
j
Újvidék
Vukovár
a
Temesvár
Óbecse
a
L
n
V
i
Nagykikinda
B á c s k a
Fojnica
Stolac
a
a
Šabac
Zenica Duvno
Zenta
Zombor
y
Brøko
n
Makarska
e
n
Doboj
Ãepøe
Arad
U
Starigrad
Z
B
á
c
S
Szabadka
Diakóvár
H e r c Konjic e g Imotski o Mostar v
Trogir Split
R
Morava
m
Šibenik
ó
z
Glamoø
Trilj
-
s
Livno
a
v
Banja Luka
Knin
r
O
Baja
Derventa
as
Drvar
Zadar Novigrad
d
a
b Vr Kljuø
Biograd
A
l
Prijedor
B
Gospiå
R
Eszék
Pozsega Száv a
Bihaå
Ubdina Graøac
i
Verôce
Slunj
Una
B a ra Dráv n a
S
Sziszek
v
Otoøac
Karlobag
i
g
á
o
Senj Pula
á
t Kulpa
A
Szeged
s
r
o
Y
Pécs
a sz Ti
Ogulin
G
N
Zágráb Samobor
Trieszt Koper
A
Kapronca
S z l o v é n i a
Fiume
M
z
Varasd
A
rakö
Celje
Ljubljana
Rovinj
Nagykanizsa
Mu
Á
av
M
ur
O
O L A S Z O .
Kranj Goricia
A SZOCIALISTA JUGOSZLÁVIA 1945–1991
M
R
I
Dráv a Maribor
Timok
R
Metoh ija
T
a
Z
Sz Klagenfurt áv a
D un
S
K a r i n t i a
Bo sn a
U
Mura
A
fronthoz. Utóbbiban viszont egyértelmûen a JKP szava volt a meghatározó, így a csatlakozás egyenlõ volt a politikai megsemmisüléssel.
de az olaszok zöme is távozik a horvát és szlovén tagköztársaság területérõl. 1945. augusztus 23. Kihirdetik az agrárreformot, a 25–35 hektár feletti birtokokat államosítják. Az egyházi, kolostori és alapítványi földek is állami tulajdonba kerülnek. 1945. augusztus 25. A nép és az állam ellen elkövetett bûntettekrõl szóló törvény elfogadása Jugoszláviában. Lehetõvé teszi a hazaárulóknak és kollaboránsoknak ítélt személyek vagyonának kisajátítását, megteremti az ipar államosításának jogi alapjait. 1945. november 11. A nemzetgyûlési választásokon a népfront jelöltjei 90%-os gyõzelmet aratnak. Az ellenzéki pártok bojkottálják a választást, mert a JKP által irányított hatóságok ellehetetlenítették mûködésüket. 1945. november 29. A népszavazás után az alkotmányozó nemzetgyûlés II. (Karaœorœeviå) Pétert trónfosztottnak nyilvánítja, az ország hivatalos elnevezése: Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság. 1946. január 31. Az alkotmányozó nemzetgyûlés két házának együttes ülésén kihirdetik az új alkotmányt, amely Jugoszláviát szövetségi népköztársaságnak nyilvánítja. Hat köztársaságból áll, Szerbia része a Vajdasági Autonóm
Az új hatalom kiépítése A háború utáni Jugoszláviában az elsõ választásokat 1945. november 11-én tartották, amely a Népfront elsöprõ, 90% közeli gyõzelmét hozta, ami csak részben volt magyarázható a megfélemlítéssel. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy az új hatalomnak Horvátországban is jelentõs számban voltak támogatói. A radikális társadalmi változtatások hangoztatása és az ebben az irányban már megtett lépések, például a földreform (az agrárreformra 1945 augusztusában került sor, a 25–35 hektárnál nagyobb birtokokat kártérítés nélkül kobozták el a földbirtokosoktól), valamint az a tény, hogy a felszabadítást kivívó partizánmozgalom vezetõ ereje, a JKP állt az élén, természetszerûen eredményezte a Népfront nagyfokú támogatottságát. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy ezeken a választásokon a választópolgárok csak a Népfront listájára szavazhattak, illetve amennyiben ez-
Tito, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság miniszterelnöke. Time-címlap, 1946. szeptember 16.
Tartomány és a Koszovó-Metóhiai Autonóm Körzet. Meghatározzák a szövetségi (külügy, védelem, posta, külkereskedelem, közlekedés), a szövetségi köztársasági (pénzügy, belügy, igazságszolgáltatás, ipar, bányászat, kereskedelem, mezõgazdaság), valamint a köztársasági (kultúra, egészségügy, szociális kérdések) hatásköröket. Deklarálják a polgári szabadságjogokat. 1946. július 18. Törvény a termelõszövetkezetek megalakításáról. Ez az elsõ
77
lépés a mezõgazdaság kollektivizálása felé. 1946. október 8. Törvénnyel összevonják a hitelintézeteket és bankokat a nemzeti bank keretében. 1946. október 11. Koncepciós perben 16 év börtönre ítélik Alojzije Stepinac zágrábi érseket. Öt évet tölt börtönben, utána élete végéig nem térhet vissza székhelyére (1960-ban hal meg), szülõfalujában, belsõ számûzetésben, házi õrizetben tartják. 1946. november 25. A népi milíciákról szóló törvény. 1946. december 5. Törvény a magánvállalatok államosításáról. Teljesen megszûnik a magánszektor az iparban, bányászatban, a bankéletben és a nagykereskedelemben. 1947. február 10. Jugoszlávia aláírja a békeszerzõdést Olaszországgal, Bulgáriával és Magyarországgal. Fiume és a dalmát szigetek Jugoszláviához kerülnek. Triesztet szabad területté nyilvánítják.
A Népfront kecsegtetõ jövõképe. Plakát, 1946
zel a lehetõséggel nem kívántak élni, akkor volt egy másik urna is, ahová az elutasító szavazatokat lehetett bedobni. Horvátországban ezekbe az úgynevezett protest-urnákba a szavazatoknak alig 10%-a került. Jugoszláviában, azon belül Horvátországban valósult meg a leggyorsabban a szovjet típusú államszocialista
gazdasági és politikai berendezkedés az egész késõbbi szocialista blokkon belül. A politikai hatalom megragadása mellett megkezdõdött a gazdasági élet „megtisztítása” is, amiben a nagyipari üzemek és bankok államosítása mellett a polgárság anyagi létalapjának megsemmisítése is szerepet kapott. A vád a megszállók és a Független Horvát
MNM Történeti Fényképtár
A Magyar–Jugoszláv Társaság ülése, 1948
1947. április 28. Elfogadják az 1947– 1951-re szóló ötéves tervet. 1947. július 9. Visszautasítják a Marshall-segélyt. 1948. március 18. Nyikolaj Bulganyin táviratában közli: a Szovjetunió hazarendeli Jugoszláviából a szovjet gazdasági és katonai szakértõket. A JKP március 20-án tiltakozik ez ellen. 1948. június 20–22. A Kominform bukaresti határozata elítéli a JKP vezetését. Tito nem fogadja el a bírálat jogosságát. Szakításra kerül sor Jugoszlávia, valamint a sztálini Szovjetunió és csatlósai között. Tito sztálinista módszerekkel számol le vélt és valós politikai ellenfeleivel. 1949. szeptember 8. Jugoszlávia amerikai hitelt kap. 1949. október 20. Jugoszlávia az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja lesz. 1949. az év folyamán A szocialista országok felmondják az elõzõ években Jugoszláviával megkötött barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerzõdéseket. – Erõszakos téeszesítés Horvátországban és egész Jugoszláviában. Következmé-
78
Alojzije Stepinac (1898–1960) gyszerû paraszti származású horvát fõpap, 1937-tõl zágrábi érsek, 1952tõl bíboros. Fontos szerepet játszott az 1935. évi meghiúsult konkordátum megkötésében. A II. világháborúban a Független Horvát Állam elsõ számú egyházi méltóságaként kapcsolatban állt az usztasa vezetõkkel, de igyekezett megõrizni a távolságot a rezsimtõl és kiállt a náci törvények alkalmazása ellen. 1945 májusában letartóztatták. Júniusban Tito megpróbálta rávenni, hogy egyháza mondja ki elszakadását Rómától és hozzon létre egy önálló, szláv jellegû nemzeti katolikus egyházat, ezt azonban Stepinac elutasította. 1946 szeptemberéAlojzije Stepinac (balra) tárgyalásán, 1946. szeptember 9–október 11. ben ismét letartóztatták a nácikkal és az usztasákkal való együttmûködés vádjával, és 16 év börtönbüntetésre ítélték. 1951-ben azonban, összefüggésben a Tito–Sztálin-szakítással, nyugati közbenjárásra – a Nyugat jóindulatának biztosítása érdekében – kiengedték. A rendszer szerette volna, ha külföldre távozik, az érsek azonban a maradás mellett döntött, és nem ment el az országból még akkor sem, amikor a pápa kinevezte bíborossá. Tudta, a hatóságok nem engednék vissza az országba. A rendszerrel való szembenállás élõ szimbóluma maradt 1960-ban bekövetkezett haláláig. 1998-ban II. János Pál boldoggá avatta.
E
Állam (Nezavisna Drãava Hrvatska – NDH) kormányzatának kiszolgálása volt. Ez szinte minden esetben a vádlottak teljes vagyonelkobzásával járt (egyéb szankciók mellett). 1945 folyamán a vállalatok fele állami tulajdonba került, 1948-ra pedig már a kiskereskedelmet is teljes egészében államosították. Az I. világháború utáni helyzethez hasonlóan a központi kormányzat ismét élt a valutaváltás eszközével, aminek révén további pénz- és anyagi forrásokat sikerült elvonni a tehetõsebb rétegektõl. A kommunista párt más kelet-európai államokhoz hasonlóan igyekezett visszaszorítani az egyházak befolyását a társadalomban. A második Jugoszlávia vallási közösségei közül a legnagyobb csapást aligha meglepõ módon a horvát katolikus egyházra mérték. Társadalmi befolyása, történelmi szerepe miatt ugyanis ez az intézmény számított a legnagyobb akadálynak a totalitárius rendszer bevezetése elõtt, ráadásul az egyházfõ kívül esett az ország politikai vezetésének hatáskörén.
Az egypártrendszer „tiszta korszaka” 1948-ban Tito szakított Sztálinnal, ami új korszak kezdetét jelentette a második Jugoszláviában és azon belül Horvátországban is. A szakítás kihatással volt az egész államberendezkedésre, a szocializmus megvalósításának módszerére, a kollektivizálásra, gazdaságpolitikára és nem utolsósorban a párton belüli erõviszonyokra. A szakítás leginkább a JKP szerb és montenegrói tagjai körében váltott ki traumatikus hatást, mivel a szlovénok és horvátok történelmileg kevésbé kötõdtek Moszkvához. Ennek ellenére a horvát kommunista vezetõk körében is sor került tisztogatásra. Így letartóztatták például Andrija Hebrangot, aki potenciális lehetõségként szóba jöhetett volna Tito helyettesítésére, s akire napjaink horvát történetírásának egyik szárnya mint a horvát függetlenség egy korai megtestesítõjére tekint. A „kominformizmus” vádjával összesen 2558 horvát kommunista került börtönbe, és több mint 4000 tagot zártak ki a pártból. A horvát történetírásban máig vita folyik arról, hogy a horvát gazdaság szemszögébõl nézve a második Jugo-
szláviában eltöltött bõ négy évtized negatív vagy pozitív mérleget mutat-e. A kérdésre nem lehet teljesen egyértelmû választ adni. Kétségtelen tény, hogy a háború utáni modernizációs folyamatok felgyorsultak a kelet-európai térségben, így nem kerülték el Horvátországot sem. A II. világháború utáni korszakban Horvátország gazdasága intenzív fejlõdésen ment keresztül, amely azonban korántsem volt egyenletes. Ezt jól szemlélteti az az adat, amely szerint miközben 1953 és 1959 között a jugoszláv gazdaság 202%-os növekedést produkált, addig a horvát csak 19%-kal nõtt. Hatalmas beruházásokra került sor, elsõ lépésben a nehézipar területén, majd az 1950-es évek második felében az idegenforgalom elõmozdítását szolgáló adriai autóút, a Jadranska magistrala megépítésével. (Mire azonban az autóút megépült, a megnövekedett forgalom igényeit nem tudta már kielégíteni, így új, korszerû autópálya elkészítésének kérdése merült fel a horvát vezetés részérõl 1970– 1971 táján, amit azonban a szövetségi kormányzat nem kívánt támogatni, s csak a függetlenedés után másfél évtizeddel, 2005-ben készült el.) Az idegenforgalom volt a titói korszakban a horvát gazdaság legdinamikusabban fejlõdõ ágazata, 1958-ban 8,1 millió, 1969-ben 28 millió, míg 1985-ben már 67,5 millió vendégéjszakát töltöttek el a horvát tengerparton. A horvát gazdaság szerkezetének változását jól jelzi, hogy a mezõgazdaságból élõk aránya az 1948. évi 62,45%ról 1981-re 15%-ra csökkent, és ennek megfelelõen nõtt az iparban, illetve a szolgáltató szektorban (elsõsorban a turizmusban) foglalkoztatottak aránya.
A „horvát tavasz” Az 1965. évi gazdasági reformok után a piaci elvek viszonylag következetes alkalmazása eredményeként Horvátország területén több gazdaságtalanul mûködõ üzem bezárt, megnõtt a munkanélküliség, ami egyenesen vezetett a külföldi munkavállalási kedv növekedéséhez. Valóságos áradata indult meg a horvátságnak elsõsorban Németországba, egyes adatok szerint csak 1961 és 1971 között 300 ezren hagyták el Horvátország területét, ami megközelítõ-
nyei: éhínség, súlyos társadalmi feszültségek, helyi lázadások, amelyeket az államvédelmi erõk elfojtanak. 1951. Tito rákényszerül, hogy nyisson a nyugati hatalmak felé, amelyek a hidegháborús logika alapján félreteszik az ideológiai ellentéteket és politikai elõfeltételek nélkül támogatást nyújtanak a jugoszláv kormánynak. Anyagi segítségük nélkül Tito állama összeomlott volna a jugoszláv gazdaságot megbénító szovjet blokád következtében. 1952. Az úgynevezett szocialista önigazgatás rendszerének bevezetése. 1955. május 26–június 2. Nyikita Hruscsov és Nyikolaj Bulganyin vezetésével szovjet párt- és kormánydelegáció látogat Jugoszláviába. Június 2-án a belgrádi nyilatkozatban leszögezik: az államközi viszonyokban tiszteletben kell tartani az egyenrangúságot, a másik fél szuverenitását, függetlenségét és területi épségét. A szocializmus építésének formája kizárólag az adott ország ügye. Megkezdõdik a kapcsolatok normalizálása. 1956. június 1–23. Jugoszláv állami és pártdelegáció hivatalos szovjetunióbeli látogatása. Tito többször tárgyal Hruscsovval. Az aláírt moszkvai nyilatkozat szerint az eltérõ körülmények között különbözõ utak léteznek a szocializmus építésében, a kommunista és munkáspártok együttmûködésének az önkéntességen és az egyenlõségen kell alapulnia. 1956. november 2. A Titót felkeresõ Hruscsov kérésére Jugoszlávia elõzetesen hozzájárul a november 4-i magyarországi szovjet intervencióhoz. 1956. november 11. Pulai beszédében Tito bírálja a Szovjetunió elsõ magyarországi fegyveres beavatkozását, a másodikat a szocializmus védelmében és a háború megakadályozása érdekében elfogadhatónak mondja. 1961. október 4. Törvényt hoznak arról, hogy Jugoszlávia menedékjogot ad az NDK-ból szökött polgároknak. 1962. március 13. A parlament amnesztiatörvényt fogad el. Ez azokra vonatkozik, akiket II. világháborús tevékenységük miatt ítéltek el. (Mintegy 150 ezer emigránst és ezer Jugoszláviában élõ személyt érint.) 1963. április 7. A parlament új alkotmányt fogad el. Az állam neve: Jugoszláv Szocialista Szövetségi Népköztársaság. 1964. december 7–13. A JKSZ VIII. kongresszusa megerõsíti a párt eddigi politikáját. Elõször vizsgálják meg a nemzetiségi viszonyokat, veszélyesnek ítélik meg a jelentkezõ nacionalista tendenciákat. 1965. július 24. Gazdasági reformról szóló törvények, a gazdaságosság elvének fontosságát hangsúlyozzák.
79
1967. március Vezetõ horvát értelmiségiek a horvát nyelv helyzetérõl nyilatkozatot fogadnak el. Néhány hét múlva megjelenik a szerb értelmiségiek válasza. Mindkét akciót elítéli a JKSZ KB.
Olajfinomító. Urinj, 1970-es évek
1968. december 26. Életbe lépnek az alkotmánymódosítások, amelyek az önigazgatási rendszer fejlesztését jelentik. A tagköztársaságok jogai tovább növekednek. 1970–1971. Demokratikus reformmozgalom Horvátországban, amely a Horvát Kommunisták Szövetségén (HKSZ) belülrõl indul ki, de rövidesen az értelmiség, a diákság és a horvát társadalom jelentõs része is bekapcsolódik. Szabadabbá válik a sajtó és a közélet. A horvát reformtörekvéseket, köztük a köztársaságoknak nagyobb gazdasági önállóságot biztosító, alkotmánymódosítást igénylõ elképzeléseket Tito eleinte támogatja, de amikor a mozgalom megítélése szerint veszélybe sodorja a JKSZ egyeduralmát, szembefordul a „horvát tavasszal”. 1971. június 30. Alkotmánymódosítással létrejön a kollektív államelnökség, amely az állam egységét hivatott kifejez-
leg a lakosság 7%-a. A munkaerõ-kiesés (ami tulajdonképpen nem tekinthetõ kiesésnek, hiszen jórészt munka hiányában távoztak) mellett negatív hozadéka volt ennek az elvándorlásnak a falvak elnéptelenedése. Ez kihatással volt a mezõgazdasági termelésre, amely egyébként is csak fele volt a jugoszláv növekedés átlagának. A Gastarbeiterek (vendégmunkások) pozitív hozadéka volt viszont a tetemes deviza-hozzájárulás az ország bevételeihez, amit a vendégmunkások hazautalásai eredményeztek, valamint a privát gazdasági szféra relatív megélénkülése az 1980-as évektõl, amikor is a vendégmunkások külföldön összegyûjtött tõkéjüket a hazai gazdasági életben fektették be. A föderáción belül az 1960-as évek második felétõl megélénkültek a gazdasági viták. Horvátország és Szlovénia alkotott egy többé-kevésbé közös frontot, amely az évek során elvezetett az úgynevezett „horvát tavasz”-hoz. A követelések többsége a nagyobb gazdasági és belsõ önállóság elérését célozta. Aligha véletlen, hogy e két nyugati tagköztársaság vetette fel a pénzügyi források elosztásának megreformálását, miután arányaiban Horvátország és Szlovénia járult hozzá legnagyobb mértékben a közös költségvetéshez, ugyanakkor az újraelosztásból nem részesültek ennek megfelelõen. Konkrétan: a horvát gazdaság adta az állam devizabevételeinek 40-50%-át, miközben az exportra termelõ horvát üzemek csak Horvát tavasz. Savka Dap
evi-Ku
ar beszél egy zágrábi gyûlésen, 1971
80
devizabevételeik 7, a turisztikai cégek pedig 12%-át tarthatták meg. A nagy hatalmú Aleksandar Rankovi szerb belügyminiszter 1966. évi bukása után kialakult enyhülés légkörében a horvát értelmiség egyre határozottabban lépett fel a kulturális önállóságért. Ennek egyik legemblematikusabb megnyilvánulása a Horvát Írószövetség és a Matica hrvatska 1967-es nyilatkozata volt a horvát nyelvrõl, amely követelte a horvát nyelv önálló nyelvként történõ elismerését. A nyilatkozatot aláírta több vezetõ horvát értelmiségi, élén a legtekintélyesebb személyiséggel, a Tito barátjaként számon tartott horvát íróóriással, Miroslav Krleñával. A mozgalom ugyan ért el eredményeket – 1968-tól a kormánydokumentumokat immár szerb és horvát nyelven is ki kellett adni, s nem csak latin betûs szerb nyelven, mint korábban –, de számos vezetõjét kizárták a pártból vagy kényszerû hallgatásra ítéltek. Ennek ellenére a horvátországi kommunista vezetésben egyre nagyobb szerephez jutottak a reformok hívei. Az 1950-es években bevezetett szocialista önigazgatás is éppen a legfejlettebb tagköztársaságokban talált a legkedvezõbb fogadtatásra. A két neves személyiség Savka Dap
evi-Ku
ar és Mika Tripalo volt. A horvát pártvezetés síkraszállt a piaci mechanizmusok szélesebb körû alkalmazásáért és a megkezdett, de félbehagyott, vagy felemásra sikeredett reformok folytatásáért. A rendszer megreformálásának igénye azonban nem tekinthetõ kizárólag horvát jelenségnek. Hasonló tendenciák jelentkeztek a többi tagköztársaságban is, amelyeket a legfelsõbb szinten maga Tito is támogatott. 1970– 1971-ben azonban a reformtörekvések kezdtek kényelmetlenné válni a szövetségi vezetés számára. A horvát reformerek tisztázni akarták a köztársaságok és a föderáció közötti pénzügyeket. Ezeket a törekvéseket egyre szélesebb körben tették magukévá a horvát tömegek is, így az egyfajta tömegmozgalommá, masovni pokrettá vált (MASPOK). Három csoportosulás állt a mozgalom élén: a Horvát Kommunista Szövetség (HKSZ) reformerei, a Matica, illetve az egyetemi hallgatók köre. Míg a HKSZ csak a föderáción belüli na-
A Viktor Lenac hajógyár madártávlatból, 1970-es évek
gyobb önállóságot követelte Horvátország számára, addig a Matica és az egyetemi ifjúság kimondva-kimondatlanul eljutott az önállóság gondolatáig. Mindez együtt járt a szellemi élet pezsgésével, új történeti kutatások megindulásával, sajtóorgánumok alakításával. Ráadásul a Matica Horvátországszerte és a horvátok által jelentõs mértékben lakott más tagköztársaságokban (Bosznia és a Vajdaság) létrehozta vidéki szervezeteit s kezdett egyfajta „nemzeti párt” jelleget ölteni.
Horvát önállóság? Felmerült, hogy Horvátországnak önálló ENSZ-képviselete legyen, de még nagyobb népszerûségnek örvendtek azok a jelszavak, amelyek a horvát sorkatonaság döntõen Horvátország területén történõ állomásoztatását követelték. Mindez már érthetõen kezdett kényelmetlenné válni a központi vezetés számára. Ráadásul ez a horvát nemzeti ébredés igen erõteljes ellenérzéseket váltott ki a nagyszámú horvátországi szerb lakosság körében. Ne feledjük, csak alig negyedszázaddal vagyunk túl a II. világháborún. Egyes szerblakta falvakban kezdtek fegyveres õrséget szervezni (kísértetiesen hasonlított ez a helyzet az 1989–1990-es esztendõre). A dolgok dinamikájából és logikájából egyenesen következett Tito erõteljes fellépése, aki megriadt, hogy a mozgalom veszélyezteti a rendszer alapjait. Leváltották a HKSZ vezetését, letartóztatták a diákság vezetõit, több ezer személyt zártak ki a pártból és hurcol-
tak meg, leggyakrabban nacionalista elhajlás vádjával. A „horvát tavasz” elfojtása után a horvát nemzeti gondolat és a horvát nemzeti ügyek egyedüli képviselõje a horvát katolikus egyház maradt, aminek elsõsorban kulturális vonalon volt látványos megnyilvánulása. Valóságos horvát vallási megújulásról beszélhetünk, melynek keretében egyre több és egyre nagyobb számú résztvevõt felvonultató rendezvényre került sor, szemben a szocialista állami ünnepségek iránt a horvát lakosság részérõl tanúsított viszonylagos érdektelenséggel. Politikai téren azonban Horvátország mély hallgatásba merült. A HKSZ élére került ultrakonzervatív vezetés gondosan ügyelt arra, hogy semmilyen változásra ne kerülhessen sor a politikai életben. A „horvát tavaszt” azonban ennek ellenére sem lehet eredménytelennek tekinteni. Nagymértékben hozzájárult az 1974-es szövetségi alkotmány kidolgozásához és elfogadásához, amely nagyobb önállóságot adott a tagköztársaságoknak. Ez volt a második Jugoszlávia utolsó alkotmánya, amely egyes vélemények szerint elindította az országot a konföderáció felé vezetõ úton, nagyban hozzájárulva az 1980-as évek végén, 1989-ben bekövetkezõ változásokhoz, és kikövezte a függetlenséghez vezetõ egyébként igen rögös utat.* HORNYÁK ÁRPÁD * A tanulmány Sokcsevits Dénes: Horvátország a 7. századtól napjainkig (Mundus Novus, Bp., 2011) címû könyv adatainak a felhasználásával készült.
ni. Bizonyos gazdasági, politikai intézkedések joga a tagköztársaságok hatáskörébe kerül. 1971. december 1–2. Tito a karaporpevói pártplénumon lemondásra szólítja fel a HKSZ reformista vezetését (ennek december 12–13-án eleget tesznek). Megkezdõdik a mozgalom résztvevõinek üldözése, az elkövetkezõ években százakat tartóztatnak le, ezreket bocsátanak el munkahelyükrõl, sokan menekülnek emigrációba. 1972–1989. A „hallgatás évei” Horvátországban. Az új horvát párt- és állami vezetés szövetségpárti. 1973. június 13. 13 éves gazdasági tervet fogadnak el. 1974. február 21. Az alkotmányban szabályozzák a köztársaságok jogait, a megtermelt jövedelmekkel való rendelkezést, a munkásigazgatás rendszerét. Részben teljesülnek az 1970–1971-es horvát követelések. 1980. május 4. Meghal Josip Broz Tito. Halála után megindul Jugoszlávia lassú felbomlása, amelynek elsõ látható jele az 1981. évi koszovói albán mozgalom.
209 külföldi kormányküldöttség Tito temetésén, 1980. május 8.
1984. november 27. Törvényt fogadnak el a külföldi befektetések lehetõségérõl: a külföldi részesedés maximuma 49% lehet. 1985. december 8., 18. Törvény a bankés devizareformról. 1988. július 9. Szerbiában tömegtüntetéseken követelik az alkotmány módosítását, illetve az autonóm tartományok eltörlését. 1989. június 17. Megtartja alakuló ülését a Horvát Demokrata Közösség. Részletes programját 1990 februárjában fogadják el. 1989. december 11–13. A Horvát Kommunisták Szövetsége XI. kongresszusa Zágrábban. A köztársasági vezetésen belül egy liberálisabb szárny veszi át a vezetést. Elfogadják a többpártrendszer és a szabad választások lehetõségét. 1990. január 20–22. A JKSZ utolsó, félbeszakadt kongresszusa. A szlovén, majd a horvát küldöttek is elhagyják a kongresszust.
81
