JÉZUS CSALÁDJÁNAK SÍRBOLTJA

JÉZUS CSALÁDJÁNAK SÍRBOLTJA Simcha Jacobovici – Charles Pellegrino

Gold Book

A fordítás a HarperCollins Publishers 10 East 53rd Street, New York, NY 10 022 harpercollins.com kiadása alapján készült Eredeti cím: The Jesus Family Tomb Copyright © 2007 by Simcha Jacobovici and Charles Pellegrino All rights reserved Fordította: Kmilcsik Ágnes Szerkesztette: Békési József Korrigálta: Tóth Erika

ISBN 978 963 426 067 7 Magyarországon kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

TARTALOM James Cameron előszava Első fejezet A korszakok sírboltja Második fejezet A nyomozás elkezdődik Harmadik fejezet Az elveszett sír Negyedik fejezet A valószínűségről, lehetőségekről egyenlet”-ről Ötödik fejezet A Számok könyvén túl Hatodik fejezet Mária, akit Mariamnénak neveztek Hetedik fejezet Az ikertestvér Nyolcadik fejezet Újra a „Jézus-egyenlet”-ről Kilencedik fejezet A Jézus-szabvány Tizedik fejezet Honnan jöttek a nazarénusok? Tizenegyedik fejezet Újra felfedezve Tizenkettedik fejezet

és

a

„Jézus-

Az idő hangjai Tizenharmadik fejezet GATTACA: A DNS-sztori Tizennegyedik fejezet Jézus a bűnügyi laborban Végkövetkeztetés Irodalomjegyzék Köszönetnyilvánítás

ELŐSZÓ Mi van, ha Jézus egyáltalán nem is létezett? Sok tudós ma pontosan ezt állítja. Az elméletük szerint pusztán a pogány isten/ember és halál/feltámadás mítoszok egybeolvadása volt az I. századi zsidó messiáshagyományokkal, és történelmileg semmivel sem lehetett hitelesebb, mint mondjuk Zeusz. Az i. sz. (Kr. u.) I. századot megelőző különböző pogány misztériumvallásokban Ozirisz, Attisz és Dionüszosz mind ilyen istenemberek voltak, akik húsvét táján (a tavaszi napéjegyenlőség idején) meghaltak, majd három nap múlva feltámadtak. Mindhárom istenség évszázadokkal megelőzte Krisztust. A legtöbb tudós úgy véli, hogy a karácsony is egy téli napfordulót ünneplő pogány hagyomány átültetése. Mivel a Jézus-történet több alapvető narratív eleme – mint például a szűzi fogantatás és a feltámadás – több száz évvel megelőzte a feltételezett Jézust, igen erőteljes az az álláspont, miszerint soha nem is létezett, csupán mítosz volt, amit azért hoztak létre, hogy eleget tegyen bizonyos szükségleteknek. Mivel egyetlen morzsányi kézzelfogható bizonyíték sincs arra vonatkozóan, hogy Jézus Krisztus valóban élt, ezt a nemrégiben indult eszmei mozgalmat a történészek körében nem nagyon lehet tényszerűen megdönteni. Viszont Simcha Jacobovici és Charles Pellegrino ebben a megdöbbentő könyvben a bizonyítékoknak nemcsak

darabkáit, hanem egész áradatát zúdítják ránk. Kutatásuk véleményem szerint minden józan kétségen felül bebizonyítja, hogy az I. századi zsidó sír, amit 1980-ban fedeztek fel a jeruzsálemi Talpiotban, valójában nem más, mint Jézusnak és a családjának a sírja. Ennél is felvillanyozóbb az, amit a sírból származó kézzelfogható bizonyíték elárul Jézusról és a haláláról, illetve kapcsolatáról a család idősebb – ugyanezen a temetkezési helyen előkerült – tagjaival. Ez a könyv az elmúlt évszázad legmegdöbbentőbb régészeti leletének hároméves kutatási krónikáját meséli el. Simcha és Charlie módszeresen és következetesen elemzik a tárgyi bizonyítékokat, vetik egybe azokat a kanonikus és az apokrif evangéliumokban fellelhető nyomokkal, hogy kitöltsék a hézagokat a Jézus családjáról készülő első teljes képben. Olyan az egész, mint egy magával ragadó detektív-regény, az embernek meg kell erőltetnie magát, hogy ne feledkezzen meg róla: amit olvas, az a valóság. Egy riporter, aki már nagyon unta, hogy folyton csak a filmjeimről beszéljen, egyszer megkérdezte tőlem: „Ha találkozhatna bárkivel a történelemből, ki lenne az?” Ha lenne egy időgép, amivel lehetővé válna, hogy visszamenjünk az időben, és a szemébe nézzünk valakinek, aki évszázadokkal korábban élt? Newton, Ben Franklin, Julius Caesar – milyen lenyűgöző lenne látni, milyenek is voltak valójában. Talán Hatsepszutot választanám, az egyetlen asszonyt, aki Egyiptom háromezer éves történelme során saját jogán fáraóként uralkodott, mivel mindig is szerettem az erős nőkről szóló történeteket. Akkor viszont válaszként Jézus neve bukott ki belőlem. Noha nem vagyok vallásos, mindig is hittem, hogy a

valós, hús-vér, történelmi Jézus tényleg létezett, és ha más nem is, az biztos, hogy rendkívüli karizmával és személyes erővel rendelkező férfiú volt. Függetlenül attól, hogy hitünk szerint Jézus Isten fia volt, vagy csupán egyszerű ember, az minden kérdésen felül áll, hogy ő volt a valaha élt egyik legfontosabb ember, és vélhetően ő az a férfi, kinek élete a mai napig a legnagyobb hatást gyakorolja világunkra. Időgépünk azonban nincs, a fizika törvényei pedig afelé mutatnak, hogy soha nem is lesz. Kénytelenek vagyunk a történelemre, és testvértudományára, a régészetre támaszkodni. Mit tudunk hát történelmi és régészeti szempontból Jézusról? Másfél milliárd keresztény – a világ népességének több, mint egyötöde – hiszi, hogy pontosan tudja, ki volt Jézus. De mi az, amit tényleg biztosan tudunk? A létezéséről ez idáig semmilyen fizikai bizonyíték nem állt rendelkezésre. Sem ujjlenyomatok, sem csontok, sem életében készült portrék, semmi. Egyetlen cafatnyi pergamen sem, amit saját kezével írt volna. Ott vannak persze a híres szent ereklyék – például a kereszt egy darabja és a torinói lepel ezek származása azonban egytől egyig kétséges, és a keltezés is évszázadokkal későbbre teszi őket. A legtöbb régész el is veti ezeket. Amikor Jézus és tanítványai az I. századi Júdeát járták, nem voltak még fényképezőgépek vagy magnók, sem törvényszéki gyorsírók. Egyetlen pártatlan írásos feljegyzés sem maradt ránk, ami független bizonyítékként szolgálna, mint például a római törvényszéki eljárások jegyzőkönyvei. Még a legalapvetőbb népszámlálási feljegyzések sincsenek meg, amelyekben a születését feljegyezték. A legtöbb, amit tudunk – vagy amit tudni vélünk –, a

négy nagy evangéliumból származik, Mátétól, Márktól, Lukácstól és Jánostól. De mik ezek az evangéliumok tulajdonképpen? A mélyen és kétséget nem ismerően vallásos emberek számára Isten közvetlen és megkérdőjelezhetetlen szavai, melyeket a legszentebb emberek jegyeztek fel. A történészek azonban ma már szerkesztett műveknek tekintik, amelyek mindegyike több szerzőtől származik, alapjukat pedig a Krisztus földi szolgálata után évtizedekkel, vagy akár fél évszázaddal szájról szájra terjedő szóbeli hagyományok alkotják. Semmilyen történelmi bizonyíték nem támasztja alá, hogy a szerzők bármelyike – már ha igazán léteztek – valóban magától Jézustól, az ajkairól hallotta volna a szavait. Noha szakmám szerint nem vagyok történész, gyermekkorom óta rajongok a történelem és régészet iránt. Viszont abban az illúzióban nőttem fel, hogy a történelem szent és sérthetetlen – legalábbis nekem így tanították –, mivel „valahol minden le lett írva”. Már akkor kiderült, hogy ez a szemlélet téves, amikor először hatoltam be a történelmi/régészeti kutatások területére. A Titanic című filmem elkészítéséhez részletesen tanulmányoztam a katasztrófát, azt az eseményt, ami mindössze egy évszázaddal korábban történt, és amit száz és száz szemtanú írt le, s amit a már akkor is túlnövekedett média pedig azonnal feljegyzett. Mindezek dacára hiányos és ellentmondásos információkat tudtam csak öszszeszedni, és egyes tanúk nyilvánvalóan saját személyes vagy vállalati érdekeiknek megfelelően ki is színezték a vallomásukat. Ennek eredményeképpen az eseményről alkotott képünkben még ma is óriási lyukak tátongnak. Robert Ballard oceanográfus igencsak meglepte a történészeket, amikor megtalálta a Titanic két részre tört hajó-

testét a tengerfenéken, hiszen a „hivatalos” történet szerint egy darabban süllyedt el. Még a helyszínen végzett harminchárom merülés, és ötvenórányi robotkamerafelvétel után sincs teljes képem arról, mi is történt valójában. A tizenkét éven át tartó kutatás után kénytelen voltam levonni a következtetést, hogy a történelem nem más, mint konszenzuson alapuló hallucináció. Egy mítosz, egy egyezményes megegyezés. Az igazság mozgó célpont: minden új nyom latba esik, és felülírhatja az „igazságot”. A történelmi feljegyzéseket mindig meg kell kérdőjelezni, és mindig figyelembe kell venni a feljegyzés készítőinek céljait és perceptuális kontextusát. A hajótörés helyszínén azonban nagyon sok meglepő dolgot tudtunk meg, melyek bizonyos történelmi „tényeket” megerősítettek, másokat megcáfoltak. Az acél, vagyis a tizenkétezer láb [3650 méter] mélyen a tengerfenéken fekvő kézzelfogható bizonyíték nem hazudhat. Nem torzíthatja el az emberi érdek. A történet, amit Simcha és Charlie Jézus családi sírjáról elmond nekünk, szilárd fizikai bizonyítékokból tevődik össze, olyan bizonyítékokból, melyek ugyancsak nem hazudhatnak. A bizonyíték az, ami. Ugyanakkor szükséges, hogy minden kézzelfogható bizonyítékot értelmezzünk egy bizonyos történelmi kontextusban, és ez az értelmezés nagyban függ azoktól a szórványos részletektől, melyeket a történelmi forrásokból Jézussal és a családjával kapcsolatban sikerült összeszedegetni. Miként támogatja vagy cáfolja az újonnan előkerült bizonyíték mindazt, amit a történelmi források kétezer éven át belénk sulykoltak? Az evangéliumok azokban a formájukban, ahogy ma ismerjük őket, többszörösen másolt és újraírt verziók, amit egyik nyelvről a másikra fordítottak – arámiról gö-

rögre, koptra, latinra, majd többféleképpen angolra –, a jelentésárnyalatok pedig ennek megfelelően tompultak. Évszázadokkal azután, hogy a bennük leírt szavak eredetileg elhangzottak, az egyházatyák átszerkesztették a szövegeket, hogy hozzáigazítsák őket a későbbi ortodox látásmódhoz. Mégis, ezek voltak a kizárólagos rendelkezésünkre álló feljegyzések Jézus életére és korára vonatkozóan, mivel egyetlen apró kézzelfogható bizonyítékdarabkával sem rendelkeztünk. Az ügyet azonban tovább bonyolítják a további evangéliumok, az apokrif iratok, mint például a Nag Hammadi-i könyvtár gnosztikus evangéliumai, melyek az egyiptomi sivatagban kerültek elő 1945-ben. Ezek az értékes és elképesztő könyvek – melyeket agyagkorsókban temettek el, hogy elrejtsék a IV. századi ortodox keresztények elől, akik igyekeztek eltörölni minden úgynevezett eretnekséget – a korai keresztény gondolkodás gazdag sokféleségéről tanúskodnak, és olyan nyomokat kínálnak a történethez, melyek a négy nagy evangéliumban – Máténál, Márknál, Lukácsnál és Jánosnál – nem lelhetők fel. Mária evangéliumában vagy Fülöp cselekedeteiben például Mária Magdolna az „apostolok apostolaként” szerepel, egy fontos tanítóként, aki Jézus társa volt szolgálatában, és akit Jézus még Simon Péternél is jobban szeretett. Jézus „társának” írják le, aki a többi tanítvány megrökönyödésére „szájon” is csókolta Jézust (sokak szerint ez a szó áll annak helyén, ami az evangélium szövegéből hiányzik). Miről szól ez az egész? Magdolna a kanonikus evangéliumokban igen titokzatos figura, többször említik, mint bármely más asszonyt, kivéve Máriát, Jézus anyját, és jelen van mind a keresztre feszítésnél, mind pedig a feltámadásnál. Miért ennyire fontos ő?

A remek tudományos kutatás és a törvényszéki orvostani laboratóriumban végzett munka eredményeképp Simcha és Charlie nagy visszhangot keltő választ kínál erre a kérdésre, és ugyanilyen nagy horderejűek a talpioti sír tartalmáról készített elemzéseik eredményei. Noha én voltam a vezető producere a dokumentumfilmnek, ami ezt a kutatást lehetővé tette, és a folyamat minden fázisában részt vettem, ez a könyv – a bizonyítékokkal és az egységes rendszerezett érveléssé összeállt szövevényekkel – olvasás közben még engem is magával ragadott. Charlie meggyőzően részletes képet rakott össze az evangéliumok mögött meghúzódó valóságról ugyanazzal a pedáns megközelítéssel, ahogy a Titanic hajótörésének színhelyén, a New York City-i robbanás epicentrumában, a pompeji és herculaneumi romoknál, illetve az akrotiri mínoszi romoknál dolgozott. A következtetések, melyeket ő és Simcha ezek után le tud vonni, gyakorlatilag megcáfolhatatlanok, ugyanakkor megdöbbentő implikációkat hordoznak. Társadalmunk skizofrén viszonyban van az empirikus bizonyítékok fogalmával. Az igazságszolgáltatási rendszerünk a bűnügyi orvostan összetett tudományára támaszkodik. Fejlett eszközöket vetünk be a parányi vér-, szövet- és DNS-minták analizálására, mindezt azért, hogy emberek sorsáról – nemritkán élet és halál kérdéséről – döntsünk. Ugyanakkor a közelmúltban készített közvélemény-kutatások alapján az amerikaiak negyvenöt százaléka még ma sem hisz az evolúcióban. Ennek a racionális, „ide nekem a bizonyítékot” társadalomnak közel a fele képes figyelmen kívül hagyni két évszázadnyi kutatási eredményt, azt a tudományt, amit ugyanolyan kérlelhetetlenséggel és felszereltséggel művelnek, mint

ahogy ítéletet mondanak egy ember életéről. A hit és a törvényszéki orvostan kényelmetlen hálótársak. Vannak, akik a jelen könyv lapjain bemutatott nyomozás eredményeit túlontúl kihívónak fogják tekinteni a hitrendszerükre nézve. Az efféle olvasóknak semennyi tudományos bizonyíték nem lenne elegendő, számukra a mi következtetéseink mindig is csupán vészjósló eretnekségek lesznek. Mások viszont izgalmasnak, sőt inspirálónak találják az eredményeket, és nem fogják a hitük elleni támadásnak tekinteni, ők látni fogják, hogy ez a könyv lenyűgöző új részlettel gazdagítja a hitrendszerük és egész életük középpontjában álló történetet. Megnyugvást lelnek majd a teljesebb képben, amit Jézusról, Máriáról, Mária Magdolnáról, illetve a többiekről kapnak, akik két évezreden át haloványan felvázolt és némiképp rejtélyes archetípusok voltak csupán, nem teljes, hús-vér emberek. Ez idáig. Ez a nyomozás mindazzal, amit a nyugati civilizációra oly mély hatást gyakorló, élő, lélegző egyénekről elárul, azokat is lenyűgözi majd, akik nem keresztény hitűek. Charlie Pellegrinót már tíz éve ismerem, és több alkalommal dolgoztam vele együtt a legkülönbözőbb dolgok után nyomozva, mint például a Titanic roncsa, Pompeji romjai, illetve a szélsőséges körülményeket kedvelő baktériumok és a hidrotermikus hasadékok. Mindketten szenvedélyesen rajongunk a történelemért és a tudományért, és szenvedünk a kíváncsiság átkától, ami oly sok macska és felfedező életét követelte. Charlie némi kalandos titokzatossággal mutatott be Simchának – még egy titoktartási megegyezést is aláírtunk –, majd ők ketten elém tárták a bizonyítékot. Bár még az elején jártak csak a nyomozásnak, már akkor meggyőzőnek találtam a törté-

netüket, kiváltképp a statisztikai érvelésüket. Tényleg igaz lehet? Valóban megtalálták Jézus, Mária és Mária Magdolna csontjait, és egy fiúét, aki minden eshetőség szerint Jézus fia lehetett? A nyomozás az elkövetkező két év során számos fordulatot vett, és olyan meglepetésekkel szolgált, ami minden korábbi képzeletünket felülmúlta, engem viszont már akkor is magával ragadott. „Egyetlen történet sem lehet ennél nagyobb durranás” – mondtam Simchának. Noha bibliakutatóként fabatkát sem érek, mégis benne akartam lenni. Dokumentumfilm-készítő voltam, ez pedig egy régészeti sztori, egy detektívtörténet, ilyet pedig már csináltam. Megtanulom majd, amit meg kell tanulnom ahhoz, hogy hasznos tagja legyek a csapatnak. Szerintem végül az egészséges adag laikus rálátással segítettem a legtöbbet. Simcha és Charlie túl sokat tudtak az ügyről, én viszont csak annyit, amennyire a hittanórákról emlékeztem. Az én feladatom volt emlékeztetni őket, hogy a nézők és olvasók túlnyomó többsége nem jártas az I. századi zsidó szokások bonyodalmaiban, sem a korai kereszténységben annak minden szakadár szektájával, és sokan talán soha nem is hallottak a gnosztikus evangéliumokról. Ha én voltam a csapat „edzője”, akkor Simcha volt az „összekötő játékos”. Ő volt a való életben Indiana Jones, kinek kutatása e rejtély megoldása után mindannyiunkat magával rántott. Ő vezette a helyszíni nyomozást, és ő volt minden tevékenység tengelypontja. Simcha rendezte a filmet is, ami ezt az egész kutatást elsősorban lehetővé tette. A filmet az amerikai Discovery, a kanadai Vision TV és a brit Channel 4 finanszírozta, és a költségvetés lehetővé tette, hogy több expedíciót is szervezzünk az elve-

szett sír felkutatására, hogy DNS-teszteket végezzünk, robotikát alkalmazzunk, patinalenyomatokat vegyünk, meg ilyesmi, tehát olyan tudományos módszereket vessünk be, melyek a legtöbb régész számára elérhetetlenek. Simchát vicces, szenvedélyes, nagy tudású fickónak ismertem meg, aki fáradhatatlanul űzi az igazságot. Azonnal barátok lettünk. Ez a történet megrémített minket. Nagy durranás volt, olyan, mint villámcsapás egy palackban. Egész biztos, hogy vitákat szül majd. Biztosan lesznek, akiket annyira nyugtalanítanak majd az eredmények, hogy tagadásuk dühös ellenállásban nyilvánulhat meg. Valóban szükségem van nekem erre? Ugyanakkor hogy is fordíthatnék hátat minden idők legnagyobb régészeti sztorijának? Hogyan nevezhetném magam dokumentumfilm-készítőnek, ha hagynám, hogy a félelem eltántorítson egy ilyen fontos nyomozástól? Úgy döntöttem, fejest ugrok, hagyom, hogy záporozzanak a szilánkok, ahová csak akarnak. Voltak viszont bizonyos szabályok, melyeket követnünk kellett, ha csatlakozom a csapathoz, mivel tudtam, hogy egy napon nekem is ott kell majd állnom az eredményeink mögött. Noha az orvostani munkánk egy kétórás Discovery Channel dokumentumfilm költségvetésének korlátai közt elég kezdetleges lesz, előtte rendkívül szigorú eljárást kell követnünk a minták származását és azt követően a bizonyítékok láncolatát illetően. Megfelelő kontrollcsoportokkal ki kell szűrnünk a hamis megerősítéseket. Pártatlan és hiteles kutatókat kell felfogadnunk az orvostani és statisztikai elemzések elvégzésére. Továbbá következtetéseink vizsgálata érdekében időt kell hagynunk az alapos áttekintésre ugyanúgy, ahogy egy tudományos tanulmány esetében is ten-

nénk. Charlie-ban az ő sokat publikált tudományos hátterével megvolt a szükséges precizitás, amit a folyamat igényelt, Simcha pedig a régészet és a bibliakutatás világában szerzett kiterjedt kapcsolatai révén fel tudott hajtani egy világszínvonalú szakértői csapatot. A nyomozáshoz a bibliai történelem és a régészet legnagyobb tiszteletben álló szakértői járultak hozzá. Az eredményeinket így is megkérdőjelezték – ez így is van rendjén. Ez az a tudományos folyamat, ami végül elvezet egy általánosan elfogadott igazsághoz. A nyomozásunkat továbbiaknak kell követniük, hogy a bizonyítékok gazdagabb részletességgel (és nagyobb költségvetéssel) feltáruljanak, és ez a nagyobb szabású kutatás alapos áttekintési fázissal kiegészülve akár éveket, sőt talán évtizedeket is igénybe vehet. Én viszont azt hiszem, hogy Simcha és Charlie kezdeti nyomozása rendkívül meggyőző. Ezeket a sorokat karácsony este vetem papírra. A világot háborúk szaggatják, mint mindig, és ezek a háborúk egyre inkább a bibliai földre összpontosulnak, jobban, mint az elmúlt közel ezer év alatt bármikor. Néhány hónappal ezelőtt a filmünk elkészítésének utolsó szakaszát el kellett halasztani, mert a libanoni Katyusa rakéták túl közel csapódtak be a názáreti forgatási helyszínünkhöz. Jézus felhívása az egymás iránti könyörületre egy kétségbeesett üzenet, amire ugyanúgy szükség van, mint mindig. Karácsonykor egy olyan ember születését ünnepeljük, aki a bennünk – mindannyiunkban – jelen lévő jóság szikrájához szólt, egy olyan emberét, aki kétezer évvel ezelőtt reményt adott a világnak. Szavai, gondolatai és tettei töretlenül visszhangoznak az évszázadokon át. De ki volt ez a Jézus?

Lapozzanak csak tovább. Hamarosan megismerik. James Cameron 2006. december 24.

Első fejezet A KORSZAKOK SÍRBOLTJA A történelem leghíresebb halálesete a názáreti Jézus keresztre feszítése volt. Két évezreddel ezelőtt Jeruzsálemben Jézust megostorozták és kivégezték a római katonák. Az evangéliumok elmondása szerint a testét ezután levették a keresztről, lepelbe burkolták, és egy családi sírba fektették, ami egyik követőjéé, Arimateai Józsefé volt. A harmadik napon Mária Magdolna – Jézus bizalmas tanítványa – üresen találta a sírt. Ez a momentum jelenti a keresztények feltámadásba vetett hitének a kezdetét. A sok millió szó és gondolat közt, amit ennek az eseménynek szenteltek, hány ember tette fel a kérdést, hogy Jézus testét vajon miért sziklába vésett sírba helyezték, miért nem temették egyszerűen a földbe? Az ókori és ma is érvényes zsidó törvények szerint a testeket még a halál napján napnyugta előtt a földbe kell temetni. A sziklába vésett családi sírboltok ebből a szempontból „földnek” számítottak. Jeruzsálemnél a sziklaágy a legtöbb helyen alig néhány hüvelykre a talajszint alatt kezdődik. A holtakat ezért már meglévő, a környező hegyoldalakba vágott barlangokba helyezték. Az i. sz. I. században a legtöbb jeruzsálemi sír ilyen ember alkotta barlang volt, amit a szilárd kőzetbe vájtak nem messze a város falain kívül. Egy sír általában két kamrából állt. A

külső kamrában a testet bekenték illatszerekkel, fűszerekkel és olajokkal, majd lepelbe bugyolálták. A jeruzsálemi hegyekben feltárt több száz I. századi sírból származó régészeti bizonyítékok teljesen egybevágnak azzal, amit a négy evangélium Jézus temetéséről leír. A régészet és az evangéliumok egyetértenek abban, hogy a sír lezárásához egy hatalmas követ görgettek a bejárata elé. A zárókő mögött a fehér lepelben nyugvó testet egy teljes éven át hagyták oszlani. Miután a hús elbomlott, a lepelbe burkolt csontokat összeszedték a külső, ideiglenes kamrában, és egy kis mészkő ládába rakták, amit ossuariumnak – csonttartó urnának – neveznek. Előfordult, hogy a csonttartó urna egyik oldalára a tulajdonosa nevét is felvésték, aztán végső nyughelyére, a sír falába vágott mély fülkébe helyezték. A csonttartó urnákat – melyek egyazon család három vagy akár több generációját is felölelhették – végül egy-egy sír legbelső fülkéiben egymás után lepecsételték. Senki sem tudja, hogy a csonttartó urnák használata miért pont Jézus születése előtt jött szokásba. Egyes régészek és teológusok gyanítják, hogy a zsidók testi feltámadásba vetett hite vezetett a csontok összegyűjtéséhez, felkészülendő a végítélet napjára. Az indoktól függetlenül az evangéliumok tanúsága szerint Jézus hívei nagy gondot fordítottak rá, hogy testét megfelelően bebugyolálják, és sírba fektessék. Mivel péntek délután elég későn halt meg, gyorsan el kellett vinniük a sírhoz, még napnyugta, tehát a szent szabbat beköszönte előtt. Arimateai József frissen kivájt családi sírja épp a közelben volt, és Jézus családja ezt igénybe vehette, amíg a testet nem tudták elvinni a végleges nyughelyére. Az evangéliumok azt is elárulják, hogy vasárnap –

még mielőtt átvihették volna – Jézus legyőzte a halált, üresen hagyva a sírt, és később több alkalommal és több különböző formában meg is jelent tanítványai előtt. Az evangéliumok azonban egy alternatív magyarázatot is kínálnak Jézus üres sírjára vonatkozóan. Máté azt mondja, hogy Jézus keresztre feszítése után egy másik történet is keringett Jeruzsálemben. A szóbeszéd szerint – noha Máté ezt hazugságnak nevezi – Jézus tanítványai éjjel titokban odalopóztak, és ellopták mesterük testét. Máté szerint ez a történet nagyon sokáig fennmaradt a zsidók körében (Mt 28:11–15). Ha a tanítványok elvitték a testet, akkor csak egyetlen dolgot tehettek vele. Újratemették. Ha viszont Jézust újratemették, akkor a családja megvárta volna, hogy a hús eltűnjön róla, majd csontjait urnába tették volna, hogy örökre mélyen elzárják a családi sírjuk fülkéiben.

1980 tavasza Amikor a keresztény nagyböjt már egy hónapja tartott, és a vége felé járt, 1980. március 28-án reggel tizenegy óra körül először hatolt be fény egy sírba egy földmunkagép munkájának nyomán. Ezen a különösen szép pénteki napon a sír előkamrájának teljes déli oldala feltárult, és felszínre került valami, ami a világon mindenki számára bejáratnak tűnt. Fölé olyan szimbólumot véstek, amilyet az építkezésen dolgozók közül még senki sem látott. Senki sem értette igazán, mi is az, ami a dinamitrobbantások sora és a buldózerbaleset a felszínre hozott egé-

szen a rá következő napig, amíg a szabbat el nem múlt, a por el nem ült, és égetnivaló iskoláskölykök egy kisebb serege fel nem fedezett néhány különös új játékot a földben. Így kezdődött minden. És majdnem így is ért véget. Ha nem lett volna Rivka Maoz és néhány mérnök, akik tisztelték a múltat, a pusztítás nem ismert volna határt, amíg eposzi méreteket nem öltött volna anélkül, hogy bárki is gyanította volna a veszteséget. Rivka családja az építkezési tereptől néhány méterre lakott. Rivka történetesen tanult némi régészetet, hogy megszerezze a bizonyítványát, amivel idegenvezetőként dolgozhat Jeruzsálemben. Még új volt neki Izrael és a judaizmus. Franciaországból vándorolt be. Ouriel – Rivka tizenegy éves kisfia, aki hamarosan már folyékonyan beszélt héberül – így hát minden éjjel könyveket olvasott Rivkának az óvárosról, a templomról és az ottani sírokról. Azon a pénteken a kisfiú rohanvást érkezett haza ebéd után, és könyörgött anyjának, hogy jöjjön, nézzen meg valamit, ami szerinte biztosan nem lehet más, mint egy újonnan előkerült ókori sír. Viszont amikor Rivka felhívta a Régészeti Minisztériumot (a későbbi Izraeli Régészeti Hivatalt, az angol elnevezése – Israel Antiquities Authority – után röviden IAA-t), azt mondták neki, hogy a délután fele eltelt, és a szabbatra készülve minden hivatal zárni készül. Rivka megpróbálta megértetni az IAA-val, hogy látta a sír bejáratát. Kétség sem merült fel benne azt illetően, hogy fontos felfedezést tettek. Sürgette őket, hogy küldjenek valakit a sír őrzésére, nehogy a régiségkereskedők

vagy a csatlósaik éjszaka odaosonjanak és eliszkoljanak a barlang teljes tartalmával. A hivatalban viszont csak anynyit tudtak ígérni, hogy kiadnak egy utasítást mindenféle robbantás beszüntetésére a sír környékén, és vasárnap reggel – amikor a szabbat véget ért – régészeket küldenek a helyszínre. Aztán a szabbat reggelén Rivka fia ismét rohanvást érkezett haza. – Mama! – kiabálta. – Gyere gyorsan. A srácok találtak néhány koponyát a síron kívül, és fociznak velük! „Na most már elég” – döntötte el Rivka. Az egész domboldalban folyamatosan robbantgatták és vágták a földutakat és az épülő társasház alapjait, hatalmas nyílt színi bányává változtatva a teljes nyugati szomszédságát. Azt már sehogy sem lehetett kideríteni, addig hány sírt robbantottak szilánkjaira és döngöltek bele az utak töltéseibe. Rivka csak abban volt biztos, hogy a helyi kavicságyak összetevői közt biztosan akadt némi urnatöredék és ókori fog. Negyed évszázaddal később úgy emlékszik vissza minderre, hogy a tíz urna sírját csakis a csoda menthette meg, miközben annyi más sír egyszerűen örökre eltűnt a dombok közt. Rivka és a férje fekete műanyag zsákokat lobogtatva szállt szembe a „koponyás gyerekekkel”, akik erre szétszaladtak és elmenekültek, nyomukban szemöldökcsontok és törött állkapocsszilánkok borították a talajt. Legalább két koponya úgy tört szilánkokra, amikor belerúgtak, mint agyaggalambok a söréttől. Rivka és családja a műanyag zsákokba gyűjtötték a koponyákat és a koponyatöredékeket, és hazavitték, hogy biztonságba helyezzék, amíg át nem tudják adni az egészet a régészeknek. Rivka évekkel később a történé-

szeknek megjegyezte, tulajdonképpen egész „vicces” volt, hogy ókori emberek nyugszanak a pincéjében. Ő és Ouriel valamennyire még büszkék is voltak rá, hogy a szabbat idején kellő tiszteletben részesítették ezeket a hajdan élt embereket.  A sok száz év alatt, mióta a sírt először kidekorálták és lezárták, a templom főpapjai, a rómaiak, sőt maga a templom is mind-mind elestek. Most egy új civilizáció szökkent szárba a Templom-hegy körül, és kezdett el terjeszkedni a legmagasabb kelet-talpioti dombon. A térség is új nevet kapott: Armon Hanatziv. Az 1980. év turizmus, bevándorlás és építkezések terén csúcsidőszak volt a jeruzsálemi hegyek közt. Az építkezési vállalatok ez idő tájt havonta tucatszám bukkantak véletlenül új régészeti lelőhelyekre Izrael-szerte. A törvény szerint (noha ennek a törvénynek ritkán engedelmeskednek) minden leletet azonnal be kell jelenteni, és mindenféle építkezési munkát be kell szüntetni, amíg a régészek el nem készülnek, ami akár napokig vagy hetekig is eltarthat a lelet méretétől és jelentőségétől függően. Egyes kalkulációk szerint a civilizációk több, mint négyezer évre visszanyúló kereszteződései több ezer, az Izraeli Régészeti Hivatal térképein még fel nem jegyzett régészeti lelőhelyet eredményeztek. Ugyanezen számítások szerint egy új csatorna nyomvonalának, egy alagsor, vagy egy lakókomplexum alapjának lefektetésére irányuló bármiféle kísérlet valójában szerencsejáték, ami bármely ásónyomnál rosszul sülhet el. A lelőhely, melyet végül IAA 80/500–509. jel alatt ka-

talogizáltak – a felfedezés éve, illetve a sorrend alapján, ami szerint a fontosabb leleteit feljegyezték a katalógusba –, addigra szerzett némi kétes hírnevet és nem kevés szomorúságot egy Efraim Shochat nevű mérnöknek, aki a Soleh Boneh Építkezési Vállalat megbízásából frissen kirobbantott föld elhordásánál a földmunkagépeket irányította. Abban persze semmi szokatlan nem volt, hogy előkerült egy régi, elfeledett kripta, főleg, ha egy vállalat történetesen egy új külvárosi negyed építkezéseit előkészítendő többhektárnyi földet mozgatott meg. Shochat kollégái a költséges építkezési késedelmek elkerüléséért folytatott küzdelemben hajlamosak voltak elfordítani a tekintetüket a földben előbukkanó érdekes üregekről, és bizony előfordult, hogy feláldoztak egy sírt, főleg ha kicsi volt, és mondjuk csak egy-két csonttartó urnát tartalmazott. Shochat viszont – ortodox zsidóként, akinek a bibliai törvények tiltják a holtak nyughelyének megszentségtelenítését – még egy kis sír esetében sem tudott félrenézni. Az a sír pedig, amibe az egyik földmunkagépe kis híján belecsúszott, még csak nem is volt kicsi. A helyi mészkőbe és krétába vágott évezredes vörösagyag- és nádréteg alá temetett sír homlokzata előtt volt egy külső udvar. Már maga az udvar is közel öt méter széles volt. Az udvar maradványaitól északra a dinamit és a földmunkagép együttes támadása nyomán egy teljes fal összeomlott. Amikor a mérnök bemászott, észrevette, hogy ami első ránézésre egy sérült, de egyébiránt még viszonylag érintetlen föld alatti kamrának tűnt, az valójában csak előkamra egy bejárattal az északi fala aljában. A kőtorlasz félig nyitott ajtónak tűnt, ami nagyobb kamrába vezetett le. Az IAA 80/500–509 nyilvánvalóan nem volt kis sír. Noha az előkamra törmeléke közé koponya-

darabok vegyültek, a térségre oly jellemző csonttartó urnáknak egyetlen töredéke sem mutatkozott. A sír lakóival ellentétben azokat az embereket, kiknek koponyáját az előkamrában megtalálták, nem az I. századi zsidó temetkezési szokások szerint temették el. Amikor Shochat kimászott a sír előkamrájából, így szólt sajnálkozó, ugyanakkor izgatott hangon: – Le kell állnunk. Attól tartok, valami érdekesre bukkantunk. Valami fontosra. Körülbelül ekkor történt – azon az első pénteki napon –, hogy Ouriel hazarohant az anyjához. A fiú nyomában Shochat az előkamra kéthektáros körzetében azonnal leállított minden rombolást és ásási munkálatot, majd Rivka Maozzal közel egy időben nekiállt telefonálgatni. Így történt, hogy jeruzsálemi idő szerint délután egy óra körül, egy máskülönben átlagos pénteki napon az IAA 80/500–509 először került a régészek figyelmébe. A Rockefeller Múzeumban székelő IAA biztosította Shochatot és Maozt, hogy a régészek a szabbat elmúltával azonnal indulnak, és az új hét első napjának hajnala előtt már a helyszínen lesznek. Az IAA illetékesei tudták, hogy állniuk kell a szavukat, és vasárnap már hajnal előtt tudósokat kell a helyszínre küldeniük, még azelőtt, hogy a munkanap megkezdődne. Ha leállítják az építkezést, aztán pedig késlekednek, miközben a munkások tétlenül ácsorognak egy vagy akár két napig, miközben „nem ketyeg a munkaóra”, az megengedhetetlenül rossz fényt vetne az IAA-ra, ami pedig oda vezetne, hogy előbb vagy utóbb egy fontos leletet szántanának be vagy köveznének le, persze bejelentés nélkül. Eliot Braun hivatásos régész történetesen épp az épít-

kezési terep közelében lakott, így ő volt az első, akit a sír felfedezését követő harmadik napon hajnaltájt odarendeltek. Az volt a feladata, hogy kivigye Yosef Gatot a helyszínre. Gat, a talpioti sírhoz kirendelt régiségügyi felügyelő nem tudott vezetni. Hamarosan Gat főnöke, a jeruzsálemi körzet régészeti vezetője, és egy Amos Kloner nevű doktorandusz is csatlakozott a csapathoz. „Ennek nem szabadna már itt lennie” – gondolta Gat, amint Klonerrel együtt egy újonnan épülő út ágyazatában álldogált a lerombolt zárt udvart és az előkamrát szemlélve. A három férfi sokáig egy szót sem szólt. Csak álltak a barlang felett a hajnal előtti szellőben, próbálva összerakosgatni a történelemnek ezt a piciny területét. Az építkezők munkanapja még nem kezdődött el, de az elmúlt néhány órányi munkájuk nyomaiból – az elmúlt néhány percnyi szemlélődés során – Gat még a halvány pirkadati derengésben és a zseblámpák fényében is jól látta, mennyire kévésén múlott minden. A bejárat körül az egész környéket mélyen felszántották a földmunkagépek, és hatalmas halmokban állt a vöröses talajjal elkeveredett sziklás törmelék. Az építkezési terepeken előforduló efféle felfedezések esetén a régész munkája olyan volt, mint egy tűzoltóé, amikor mentési műveletet hajtanak végre egy égő épületben. Mindent gyorsan kellett csinálni. Az ember a legvadabb álmaiban sem gondolhatta, hogy ez egy gondos, legjobb körülmények között végrehajtott régészeti feltárás lesz. „Leletmentő” régészetnek nevezték. Hetek helyett napokat kaptak rá. Csak annyit tehettek, hogy minden tárgyat elvisznek, odabent pedig minden strukturális részletet feltérképeznek. Erre a feladatra egy diákot, Shimon Gibsont jelölték

ki, hogy felvázolja a sírt, és pontosan elhelyezze egy térképen az egyes kamrák tartalmát. Gibson fiatal kora ellenére született tehetség volt, és kivételes képességei révén már szert tett némi ismertségre. Shimon Gibson viszont csak jóval napkelte után tudott a helyszínre jönni – mint azt Kloner előre bejelentette –, ezen a vasárnapi reggelen, 1980. március 30-án viszont nem volt vesztegetni való idejük. Gat tehát előrement, át a sír udvarán a félig lerombolt előkamrába. Az északi falon a zseblámpája megvilágított valamit, ami első ránézésre egy ajtó fölé faragott V alakú díszoromzatnak tűnt. Alaposabban megvizsgálva viszont kiderült, hogy kőből faragott díszítő dombormű, egy csúcsív, vagy felfordított V, esetleg Y alakzat, amit szándékosan véstek oda. Több, mint egy méter széles volt, közepén előugró kör alakzattal. Az emberek rövid ideig tanácstalanul ácsorogtak felette. A szimbólum alatt átjáró nyílt, ami egy alsóbb kamrába vezetett, épp elég széles ahhoz, hogy egy férfi a hasán a könyökével átpasszírozhassa magát rajta. A járatban a levegő áporodott volt, és szinte biztosan egészségtelen is, amit némi nedves krétaszag járt át a doh és a penész szagával keveredve. Miután mintegy két méter hosszan háton vagy hason átkúsztak a nyíláson, odabent végre felegyenesedhettek. Bokáig álltak a vörös sárkupacokban. Ennyi csak évszázadok alatt halmozódik fel. Jellegzetes ókori mezőgazdasági talaj volt, aminek nevet is adtak: terra rossa. A terra rossa agyag az előkamrából szivárgott át, az előkamrában viszont a falazókövek viszonylag tiszta padlózatra omlottak, amikor a földmunkagépek munkához láttak. A földet – szinte az egészet – valami átmosta ide azon a nyíláson

keresztül, amely előtt valaha a zárókő állt. Egyes helyeken térdmagasságnál is magasabbra halmozódott. Akárcsak Gat, Shochat és Kloner is úgy vélte, annak semmi értelme, hogy emberi koponyadarabokat helyeztek volna el a síron kívül az előkamrában. Más hasonló, kétezer évvel ezelőtti sírokban az emberek a központi kamrán kívül olajlámpásokat, illatszeres üvegeket hagytak, illetve olyasmit, amit talán áldozati ételnek lehet tekinteni. Az ember néha talált egy-egy tálat és serleget, vagy fűszereket és illatszereket finom római üvegben, az i. sz. I. századi zsidók azonban sosem hagyták vénjeik maradványait a síron kívül, hogy a zárókő rossz oldalán bomoljanak el. Az IAA 80/500–509 egyre több ellentmondással szolgált. Még a levegő is ellentmondásos volt: egyszerre nyomasztóan nedves és nyomasztóan száraz. A régészek legkisebb mozdulata is porszemcséket kavart fel, melyek a lélegzetvételek keltette áramlatokkal mikroszkopikus szentjánosbogarak rajaként villództak, amikor csak rájuk vetült a zseblámpák fénye. Amos Kloner soha nem tudja elfelejteni ezt a helyet, noha az elkövetkező években újra és újra azt állította, hogy nem emlékszik rá. Az előkamra ajtaja feletti érdekes szimbólum díszítette később a jeruzsálemi sírokról szóló könyve borítóját,1 de ennek ellenére még 2005-ben is háromszor tagadta le a kamerák előtt, hogy a sír bármi fontosat jelentett volna. Akik a történet többi részét megértették, sosem vádolnák őt emiatt. A két tudós a majd’ méteres „vörös föld” halmain át Kloner, Amos és Zissu, Boaz: The Necropolis of Jerusalem irt the Second Temple Period. Yad Izhak Ben-zvi, 2003, The Israel Exploration Society. 1

kúszva körbejárta az IAA 80/500–509 belsejét, és észrevették, hogy a kamra négy fala közül háromban hat temetkezési fülke teteje világlik elő. A fülkékben tíz csonttartó urnát tudtak összeszámlálni. Miután Gat a kezével elsöpörte a földet, és minden fülkébe bevilágított, hamar meg tudta mondani, hogy a hat fülke közül – amiket héberül kokhimnak, latinul pedig loculinak neveztek – öt tartalmazott csonttartó urnákat. A terra rossa beáramlása az urnák tetejét nem borította el, így azok nem merültek el teljesen az agyagba. Az ókorban – mivel a sírt a közelmúltban jól láthatóan senki sem bolygatta – valaki elmozdította az öt zárókövet, amik normális esetben elfalazták volna a fülkéket. A pecsétek eltávolítása és a kövek elmozdítása biztos jele volt annak, hogy valamikor a vörös föld beáramlása előtt fosztogatók vagy vandálok jártak a sírban. A csonttartó urnák – annak rendje s módja szerint, ugyanakkor önellentmondásba hajlóan – mégis megvoltak, még a tetejük is pontosan a helyén volt, mindegyik épségben, mintha a behatoló fosztogatók vagy vandálok sem fosztogatni, sem rombolni nem akartak volna. Ez a sír kevés tekintetben felelt csak meg az elvárásoknak, kivéve talán az építészetét. A csonttartó urnák fülkéi felett – ahová a terra rossa áradatai már nem jutottak el – két boltíves arcosoliát, avagy elsődleges temetkezési emelvényt vágtak az északi és a nyugati falba. Ezek az oltárszerű emelvények – akárcsak minden más a sírban – a jeruzsálemi hegyek tömör kőzetéből lettek kivágva. Gat megvizsgálta a kézművesmunkát a két emelvényen, és csodálattal adózott készítőik odafigyelésének, amit a részletek iránt tanúsítottak. – Jól méretezett, nagy gonddal készült sír ez, olyasva-

laki rendelésére készült, aki nyilván nem volt híján a pénznek – figyelte meg. – Fontos embereket temettek ide. Yosef Gat az egyik leghidegvérűbb egyéniség a régészet szakterületén, így hangjában semmi izgalom nem érződött, miközben a valaha kimondott leglekicsinylőbb kijelentéssel belépett a történelembe. Amint a két emelvény mellett guggolva elővett egy kis nagyítót a zsebéből, és a zseblámpája fényét alacsony szögbe fordította, tényszerűen kijelentette, hogy az emelvények igen szegényes körülményeket biztosítottak a sírtulajdonosok maradványainak megőrzésére. Csak töredékes és elporladt csontok maradtak, de a még mindig betemetett csonttartó urnákban olyan biológiai csodák rejtőztek, és vártak még fel sem fedezett kutatási módszerekre, amilyenekről Gat, Kloner és Braun nem is álmodtak. – Essünk neki – mondta Gat, és elkezdte kiosztani az ásókat és lapátokat. A csonttartó urnákhoz kapcsolódó nevek kérdése először fel sem merült. Gat legfőbb gondja az volt, hogy a leleteket kiemeljék az agyagból anélkül, hogy megkarcolnák vagy kárt okoznának bennük. Gatot és Klonert túlságosan lefoglalta, hogy az urnákat fapalánkokra helyezzék, és épségben felhúzzák a keskeny bejáraton keresztül, annak már nem tudtak túl sok figyelmet szentelni, hogy kinek a csontjait rejthetik, vagy mi van rájuk írva. A fülkék nyílásában álló első két csonttartó urnát valójában olyan vastagon beborította a vörös talaj, hogy kutatni sem volt érdemes rajtuk feliratok után, nemhogy elolvasni őket. Gat többet tud majd mondani arról, mit is árulnak el a tárgyak, miután egy vagy két órát aszalódtak kint a napon. Utána egy egyszerű ecset is elegendő lesz,

hogy felfedje, milyen írás rejtőzik az agyagréteg alatt – ha egyáltalán van rajtuk írás. A jeruzsálemi csonttartó urnák körülbelül húsz százalékán van valamilyen felirat. Egy kis szerencsével tehát ez a tíz is elárulhat valami érdekeset. Gat csak akkor állt meg a központi kamrában, hogy igyon egy kortyot, és kissé alaposabban szétnézzen, amikor két csonttartó urna már kint száradt a napon és lengedező szélben, három másik pedig már kikerült a fülkéjéből. Lejjebb eresztette a zseblámpáját, hogy elmélyítse az árnyékot egy gyakorlott kéz faragta jellegzetes rozettamintán. Nevet nem tudott kiolvasni, csak egy „Jes” szótöredéket, amit a héber nyelv egyik rokon nyelvén, arámiul írtak. Egy másik csonttartó urnán Mária neve szerepelt hébernek látszó betűkkel, de latin kiejtés szerint. Egy harmadik urna – amennyire a sötétben, és a vörös földet csak félig lesöpörve ki lehetett venni – egy bizonyos „Mará”-ról beszélt, ezúttal görögül. „Milyen szokatlan” – gondolta. „Ilyen sok nyelv egyetlen sírban.” Mindeközben egy munkás – aki épp keresztszelvényt ásott gondosan a padló mentén, hogy összekössön egy urnafülkét egy másikkal – emberi koponyába botlott egy olyan helyen, ahol annak semmi keresnivalója nem volt. Nem az egyik emelvényen (arcosoliumon) hevert, nem is egy csonttartó urnában, hanem a kamra puszta padlóján. Gat tanácstalanul folytatta a szelvényezést – most már kicsit élénkebben –, és egymás után küldte felfelé az előkamra járatán át a földdel teli kosarakat. Hamarosan másik koponyát is találtak a padlón, majd egy harmadikat, ezeket feljegyezték a térképen. Valamikor ez idő tájt Rivka Maoz felhozta a két csonttal teli zsákját a nyughelyükről, amit a szabbat idejére

otthonában kijelölt számukra, és az újonnan kialakított úton a sír felé sétált velük. Az erősödő szellő – lassan már szél – a vándorló krétapor rétegeivel vonta be ruháját, és belement a szemébe. A domb roskadozott a nehéz munkagépektől. Rivka ennél nagyobb sírokról is hallott már szóbeszédeket, sírokról és a hatalmas kövekről, melyek hajdan a bejáratukat torlaszolták el, és melyeket válogatás nélkül beborítottak a hatalmas törmelékgödrökbe a csonttartó urnák töredékeivel és az összezúzott sziklaággyal együtt. Mindent egybevetve Rivka szemében kiábrándító és tisztességtelen volt, hogy az ősök, miután megtették az évszázadokon át tartó utat az ő korába, ilyen közönnyel szembesüljenek a jövőben. Shimon Gibson kissé megkésve elindult a sír felé, ami a jelentés szerint elég nagy volt, de egyébiránt nem különösebben rendkívüli. A nap félúton járt a zenit felé, és a munkanap mindenki más számára régen elkezdődött, mint azt a keresztény negyed harangjainak kongása egyértelműen hírül is adta. Shimon először azt vette észre, hogy a hatalmas dombot Talpiot közepén a ragadozók teljesen felfalták. A gépek igen precíz és gondos pusztítást végeztek, miközben elsimították a gyakorlatilag négyzetcentiméteres pontossággal kijelölt utakat. Mintegy ötven méterrel feljebb annál, ahová Shimon készült, az építők már az új külváros első acélmerevítőit fektették le. Shimon másodjára a domboldalba vágott lyukat vette észre – ahol a porfelhők tisztán látni engedték – ott, ahol a sír előkerült. Annak ellenére, hogy a területet még nem kerítették el, hogy a teherautók és földmunkagépek nagy

ívben elkerüljék, és akkor még kisebb tömeg sem verődött ott össze, a távolból így is kivehető volt, hogy a bejárat elkülönül a környezetétől. Shimon harmadjára a sír bejárata fölé faragott szimbólumot vette észre: a kört a nagy csúcsíven belül. (A terepjelentésében később feljegyezte, hogy a piramisforma csúcsívnek volt egy kis „kémény” a tetején.) Shimonnak azonnal két egymásnak ellentmondó elmélete volt a sír szimbólumát illetően. Az egyik elmélet szerint a szimbólumot egyszerű díszítőelemként lehet értelmezni, amit befejezetlenül hagytak. A kör vagy ő betű ezek szerint koszorú lett volna, aminek a részleteit később akarták kidolgozni levél- és gyümölcsfaragványokkal. Ha így van, akkor senki sem fogja már megtudni, hogy valóban koszorúnak készült-e, mivel a sírépítők csak durva vázlatot hagytak hátra, ami előugrik a falból, mint végső lenyomatra váró üres érme. Shimon Gibson második elmélete szerint viszont ez volt a sírkészítők mondanivalójának végső verziója. A megfigyelő személyes meggyőződése szerint akármilyen rejtélyesek is voltak a szimbólumok, abban biztos volt, hogy befejezettek, és pontosan úgy néznek ki, amilyennek a készítőik szánták őket. Ebben az esetben senki sem tudta kétséget kizáróan megállapítani, hogy a kör valóban koszorú akart-e lenni, ami a zsidó és a római hagyomány szerint királyi vérvonalra utalt ugyanúgy, mint az aranyfüzér, amit Julius Caesar óta a római császárok viseltek. Az evangéliumok is megemlékeznek a rómaiak gúnyolódásáról, amikor a királyság arany babérfüzérét töviskoronával helyettesítették, és azt nyomták Jézus fejére. Shimon meg volt róla győződve, hogy a kör – függet-

lenül attól, hogy valóban koszorú vagy babérfüzér volt-e – több, mint befejezetlen üres sablon. A többi I. századi sír volt számára a meggyőző bizonyíték. Amikor i. sz. 70ben a rómaiak lerombolták Jeruzsálemet, minden folyamatban lévő akkori sírépítkezés félbeszakadt, így a különböző fázisban levő sírok megőrizték az egyes építkezési fázisokat, mintha a mérnökök keze munkája útközben kőbe fagyott volna. Ez a szimbólum azonban más volt. Ezt befejezték. Mint később megjegyezte, az ilyen kidolgozott homlokzat egy olyan síron, amit egyébként semmilyen más dekoráció nem díszít, igencsak szokatlan. Mire Shimon Gibson odaért a sír zárt előudvarához, nagy izgalom támadt a két fekete zsák tartalma körül, és Yosef Gat hevesen integetett felé, arckifejezése pedig arról árulkodott, hogy „valami érdekeset találtak”. – Biztos benne, hogy ezeket az előkamrában találták? – kérdezte Gat Rivka Maoztól a koponyára és a csontokra mutatva. – Igen – felelte Rivka. – Ez alatt a faragott kör alatt volt, a gyerekek itt találták meg a csontokat. Ez látszólag megmagyarázná az előkamra törmeléke közé keveredett apró csontdarabokat, ennek ellenére sem Gat, sem Gibson nem látta ennek sok értelmét. Korábban soha nem találtak még testeket az előkamrán kívül. Ez nem illett bele a képbe… hacsak Rivka nem tévedett, és a gyerekek nem egy másik sírból származó csontokra bukkantak, melyeket egyszerűen ide hajítottak. Mindenki izgatott volt, csupán Yosef Gat nem. Shimon mindig is „Mr. Lelkes”-nek tartotta magát. Gat ennek épp az ellenkezője volt. Shimont mindig is lenyűgözte Gat egyedülállóan érzelemmentes természete. Ez a férfi volt a régészek közt Mr. Spock, még a fülei is szokatlanul

hosszúkásak, viszont Spockkal ellentétben Gat hatalmas szarukeretes szemüveget viselt. Shimon egyszer megkérdezte – Mit tenne, ha egyszer találnánk, nem is tudom, mondjuk valami igazán izgalmasat, mondjuk a frigyládát vagy a Szent Grált? – Nos, ez a régészet. Érdekes munka, de akkor is csak egy munka, mindennap kilenctől ötig – felelte Gat. Shimon Gibson számára viszont a régészet mindig több lesz, mint egy mindennap kilenctől ötig tartó munka. Mielőtt a sír bejáratán át háton lecsúszott volna, Shimonnak lehetősége volt megvizsgálni az előkamra padlóját borító kavicsméretű törmelékek halmait. A kavicsokat félresöpörve ő és Gat megtalálták az eredeti padlófelület nyomait, ahogy a földmunkagép érkezése előtt kinézett. Itt a vörös föld alig bokamagasságban halmozódott fel, a nagy része beáramlott az alant fekvő sírba. Akadt néhány emberi csontmaradvány, de sem maradványok, sem nyomok nem utaltak az edényekre, amiket a családtagok a sír előkamrájában szoktak hagyni. Olyan volt, mintha aki az emberi csontokat idehalmozta a kamra bejárata elé, elvitte volna a kupákat és tálakat. De miért? Szuvenírnek? Vagy mert hirtelen kupákra és tálakra volt szüksége, esetleg valamiért hirtelen újra fontosak lettek? Yosef Gat kezdett kételkedni benne, hogy az előkamrában talált csontok valóban i. sz. I. századi jeruzsálemi lakosok csontjai. A judaizmusnak nagyon hosszú emlékezete és nagyon régi hagyományai vannak. A sír ajtajánál rendezett megemlékező lakoma alkalmával használt serlegeket és tálakat azután, hogy ilyen közel

kerültek egy halott maradványaihoz, soha nem akarták más célra használni. Yosef legelőször az árkokban talált három koponya pontos helyét mutatta meg, és Gat hangja Shimon szerint ekkor állt a legközelebb ahhoz, amit izgatottságnak neveznénk. – Ezeket azonnal fel kell vezetned a rajzodra – mondta Gat nyomatékosan. – Pontosan itt, itt, és itt találtam őket. A rétegződés alján feküdtek érintetlenül. Szerintem fontosak lehetnek. „A rétegződés alján – mondta Gat – érintetlenül.” Ez azt jelentette, hogy a koponyák jelentőségét nem lehet lekicsinyelni vagy elvetni egy hányaveti magyarázattal, például, hogy egy másik gyerekcsapat talált egy másik lerombolt sírt, és egy másik szülő – ahelyett, hogy hazavitte volna a csontokat, mint Rivka Maoz – ásott három lyukat, és mindegyik koponyát eltemette az IAA 80/500– 509 központi kamrájában. Gatnak elég tapasztalata volt a régészeti lelőhelyekkel ahhoz, hogy felismerjen egy érintetlen talaj- vagy sziklaréteget, ha a szeme elé kerül. Miután az első talajréteg beömlött a sírba, sok hét, hónap vagy akár év telt el, mire a következő réteg felhalmozódott. Ez idő alatt az agyagnak volt ideje leülepedni és összetömörülni, a talaj felszínén pedig finom üledék kezdett képződni, ami nagyrészt porladt krétából állt, tetején mikroszkopikus apatitkristályokból álló vékony ásványi patinaréteggel. Amikor a sár újra beömlött, egy régebbi, eltérő textúrájú agyagrétegen terült szét. Az egymás utáni rétegek így még nagyítók nélkül is jól elkülöníthetők. A rétegek ugyanúgy elkülönültek, mint egy torta lapjai. Abban is hasonlított egy tortalapáttal megbontott tortára, hogy ha

valaki az elmúlt három nap során leásott volna a terra rossa rétegein át, és megbontotta volna az egymásra halmozódó rétegek szekvenciáját, hogy eltemessen valamit az aljára, akkor a feltöltött lyukak kilógnának a szekvenciából, és megszólalna a régészeti vészcsengő. Ha keresztmetszetben nézzük, a három koponyát három akna alján találták volna meg, és ezek visszatöltve – a kétoldali évszázados tortamintával éles kontrasztban – nyomát sem mutatnák rétegződésnek. A régészeti kutatások szóhasználatával élve viszont minden réteges volt, „mint egy torta”, körös-körül, egészen a padlóig a koponyák alatt. – Torta – szögezte le Gat, amivel arra utalt, hogy valódi lelettel van dolguk. Gat szelvényeiben a koponyák mellett addig egyetlen medencecsont, combcsont vagy más nagyobb maradvány sem került elő. Gibson első és maradandó benyomása az volt, hogy itt valamilyen szertartást végezhettek, melynek keretében szándékosan helyezték ide a három koponyát a sír főkamrájába. Miután Shimon bejelölte a térképen, hogy a koponyákat miként rendezték el a padlón, a szertartás gyanúját nem lehetett félretenni. Egyenlő szárú háromszöget alkottak, aminek az alapját, a jeruzsálemi Templom-hegy irányába tájolták. Gat feltette magának a kérdést: „Vajon tettek volna ilyet az I. századi zsidók?” „Nem – döntötte el Gat. – Biztos, hogy nem a sírépítők életében. De ha az emberi maradványokat vallási célzattal rendezték el, akkor milyen szertartás keretében?” Shimon megvizsgált egypár csonttartó urnát, melyek még mindig a fülkéikben voltak, majd körbenézett. A

szeme előtt ott volt egy igazi felfedezés. Az IAA 80/500– 509. padlóját az elmúlt évszázadok során először tapodta emberi láb. A kutató olyan dolgokat érintett, melyeket saját korából ez idáig senki. Más lelőhelyeken átélte már a felfedezés örömét, tehát most sem érte váratlanul, de örült, hogy elmondhatja magáról: máig sem sikerült igazán hozzászoknia az érzéshez. Remélte, hogy akárhány évtizedet tölt is el ebben a munkában, a rejtélyeket mindig ilyen újdonságnak fogja érezni. Még mindig a koponyaháromszög rejtélyén töprengett, amikor Gat emlékeztette, hogy nincs vesztegetni való idejük, és meg kell kezdeniük a csonttartó urnák fényképezését, lerajzolását és feltérképezését. Összesen tíz csonttartó urna volt. Az egyik – IAA 80/509. – már önmagában rejtély volt: eltűnt még azelőtt, hogy lefényképezhették volna, vagy tüzetesen megvizsgálhatták volna, hogy vannak-e rajta jelzések, dekorációk vagy nevek, viszont már az után, hogy katalogizálták. Miközben a mészkő tárgyakat biztonságosan összekötözték, hogy el ne törjenek, és egyenként felvitték őket a bejárathoz, az előkamrán át ki, a lerombolt zárt udvarra, Amos Kloner végső következtetésre jutott. Annak dacára, amit a padlón háromszög alakban elhelyezett koponyák, vagy a kívül felvésett csúcsív és kör jelenthetett, a járatokban talált tárgyak az ő szemében tipikus I. századi zsidó csonttartó urnák voltak. Az viszont nem volt tipikus, hogy a tíz közül nem kevesebb, mint haton látszottak a finoman elsöpört sár alatt olyan nyomok, melyek arra utaltak, hogy annak idején neveket írtak rájuk. Más ismert csoportos urnaleletekhez képest ez kivételesen nagy arány volt, hiszen azok tulajdonosai többnyire név-

telenek maradtak. Akárhonnan is származott, a mészkő urnák készítésének szokása legalább olyan pontos keltezési rendszert nyújtott a régészeknek, mint az egyes császárok nevét megörökítő érmeleletek. A zsidó törvény mindig is azt diktálta, hogy az elhunyt személyt napnyugtáig el kell temetni. Jeruzsálemben – ahol a talaj a legtöbb helyen alig néhány hüvelyk vastag, mielőtt az ásó sziklát érne – i. e. 430 körül egy különleges felmentő rendeletet hoztak: az ideiglenes temetés egy barlangban vagy járatban ugyanúgy temetésnek számított, mint az elföldelés. Jézus és az apostolok korában – i. sz. 30 körül – Jeruzsálemben a testeket vászon vagy gyapjú szemfödélbe csavarták, és ember alkotta barlangokban kialakított falba vájt emelvényekre fektették őket. Majd később a csontokat összegyűjtötték, és csonttartó urnákba helyezték, azokat pedig kokhimba zárták. Jeruzsálem i. sz. 70-ben történt felgyújtása csírájában elfojtotta az egyre népszerűbb urnahagyományt, még mielőtt szélesebb körben elterjedhetett volna, így egy urnasír már a puszta létezéséből adódóan ugyanolyan pontos keltezéssel szolgál, mint a szénizotópos elemzés. Semmi egzotikus vagy ellentmondásos nem volt abban a feltételezésben, miszerint az emberek, akik a tíz urna sírját készítették, akik az előkamrában és az udvaron gyászoltak, és akiknek a maradványait elzárták a legbelső terem fülkéiben, valamikor közvetlenül Jézus kora előtt, az ő korában, vagy nem sokkal azután élhettek. A jeruzsálemi magaslat mélyén a régészek óvatosan elhordták a vörös földet, miközben odafent az udvaron a száradó csonttartó urnákról elkezdett lepattogzani a vékony agyagréteg, és kezdtek előbukkanni a feliratok.

A 80/505. urnán a Mária név szerepelt, a bibliai Mirjam latin verziója héber betűkkel. Ez felettébb szokatlan volt. Shimon úgy emlékszik rá vissza, hogy amikor először meglátta a nevet, elképzelhetőnek tűnt, hogy itt egy zsidó nő nyugodott, akit nem zsidó és zsidó ismerősei történetesen Máriaként ismertek, a héber neve latin verziójának megfelelően.2 A mellette talált 80/503. urnán – miután a megkeményedett talaj lehullott – a József név került elő. Pusztán a nevekből ítélve lehetségesnek tűnt, hogy tipikus családi sírboltról van szó, és hogy a két urnán szereplő Mária és József házasok voltak. A 80/502. urnán a MÁTÉ név volt olvasható, héberül, nagy betűkkel. Ezen a ponton a családi sírbolt kezdett kissé kevésbé tipikusnak tűnni. Egyes keresztény hagyományok szerint Evangélista Szent Máté azonos Mátéval, a tanítvánnyal, aki Jézus mellett volt, és feljegyezte egyes jövendöléseit, beszédeit és kinyilatkoztatásait. Az ifjú Shimon Gibson nem akarta izgatott ugrándozásra ragadtatni magát, még csak meg sem kívánt jobban izzadni az újszövetségi nevek egyre növekvő koncentrációja láttán. Nem, nem történhet meg. Yosef Gat, vagy a szinte ugyanolyan érzelemmentes Amos Kloner előtt egyenesen ízléstelen lenne izgatottságot mutatni. A 80/506. csonttartó urnát komoly ásványi kicsapódások károsították, miközben a földben nyugodott, és egy nagy, kereszt alakú jeltől eltekintve az oldalán, a krétaszerű mészkőn ejtett minden karcolás kivehetetlenné vált. A 80/504. urna egyik oldalára azonban kivehető volt egy „Yosa” vagy „Yose” (angolul talán „Jose”) fel2 A több ezer eddig előkerült csonttartó urna közül csak nyolc másikon fordul elő a Mária név héber betűkkel.

irat, amit Kloner és Gat egyaránt a József név rövidített formájának tekintett. Ha Amos Kloner el is gondolkodott a Jézuskapcsolaton, az biztos, hogy nem mutatta. A „József” név különös betűzése Kloner szemében csak annyit jelentett, hogy ebben a családban többféle „József” megszólításra volt szükség. Kloner számára semmi különös nem volt abban, hogy egy családban két József is volt. Egyszer csak (arra senki sem emlékszik, hogy pontosan mikor) a feltárást végzők visszatértek a 80/503. csonttartó urnához – a másik József urnájához –, és kicsit közelebbről is szemügyre vették. A JÓZSEF szó előtti vékony, alig olvasható karcolásokat a patinának nevezett ókori ásványi kicsapódások vastag rétegei többnyire teljesen eltüntették (mint mindig). Amikor a csonttartó urnát átvitték az árnyékba, és zseblámpával épp megfelelő szögben éles fénypászmákat irányítottak rá, egy teljes arámi felirat tűnt elő: YESHUA BAR YOSEF – Jézus, József fia. Ezután azt is észrevették, hogy az első nevet egy nagy kereszt alakú jel előzi meg, nagyobb, mint maga a név. Ekkor valaki nyilván elkáromkodta magát, noha ezt konkrétan soha senki nem idézné fel. – Ha ezen az úton megyünk tovább, mindenki komplett idiótának fog tartani minket – vonta le a következtetést Amos Kloner. – Ezek gyakori nevek, az X pedig alighanem egy kőfaragó jele, nem kereszt. Csakis véletlen egybeesés lehet. Ebben mind a négyen egyetértettek, legalábbis hivatalosan. – Ennek ellenére – tette hozzá Gat – jobban érezném magam, ha találnák idebent egy-két urnát, aminek nincs

köze a Jézus-sztorihoz. Gat és Kloner kiemelték a 80/501. urnát a fülkéjéből, és kitolták a nyíláson a vakító délutáni fénybe. A simára csiszolt 80/501. csonttartó urnát vésett keretbe foglalt faragott rozetták díszítették. Héberül írt feliratát nagyobb gonddal vésték be, mint a többi urnáét, mintha egy gyakorlott kalligráfus munkája lett volna, aki kővel dolgozott, és fontos volt neki, hogy el is olvassák. Kloner, miután elolvasta a feliratot, egyetlen szóval foglalta össze a teljes urnagyűjteményt: – Nevetséges. Azt várta volna, hogy egy Dániel vagy egy Jonatán nevű illetőt talál. Azt remélte, hogy valami másra bukkan majd, olyasvalamire, ami kilóg az eddig kibontakozó mintából – még egy „Zsuzsika” feliratú urnával is megelégedett volna ehelyett azonban a betűk a következő szöveggé álltak össze: „Yehuda bar Yeshua” – Júdás, Jézus fia. Senki sem emlékezett, hogy vajon Gat vagy Kloner szólt-e először, hogy egy „Mara” vagy egy másik Mária is előkerült a sírból. Ez az urna – az IAA 80/500. – nagyobb volt, mint a többi, közel hetven centiméter hosszú, és szirmos rozetták gyönyörű mintázata díszítette. A régészek lesöpörték róla a száradó földet, mire előbukkant a teljes felirat. A szavakat görögül írták. Kloner első ecsetvonásai alól a második név betűi kerültek elő, melyek közt egész biztosan volt egy M és egy A. – Görögül? – csodálkozott Gat. – Görögül írták ide a nevét? Ez valóban megdöbbentő volt. Ugyanebből a sírból ko-

rábban már előkerült egy Mária, akinek a nevét latinul írták. Most pedig itt egy másik Mária, akiét pedig görögül. Amos Kloner szerint fel sem merülhetett, hogy ez Jézus családjának sírboltja lenne. Ami Gibsont illeti, ő nem akarta Jézus csontjaival kezdeni és egyben itt és most be is fejezni a pályafutását. „És ha a 80/500. nem más, mint Magdolna, akkor mi van? És ha a 80/500. és a 80/503. – a görögül írt »Mária« és »Jézus, József fia« – házasok voltak? És ha ők ketten házasok voltak, akkor vajon »Júdás« a kettejük fia lehetett?” – Egy csoportba venni ezeket, és kijelenteni, hogy ez a történelmi Jézus és az ő fia, illetve velük együtt a két Mária, igen messzemenő spekuláció lenne, és nagyon meszszemenő következményekkel járna. Olyan vonal ez, aminek átlépésétől tanácsos óvakodnunk – mondta később Kloner. Shimon Gibson számára már az előkamra falainak faragásai és a koponyák kamrán belüli elhelyezése is épp elég izgalommal szolgált. Huszonöt évvel később Shimon szerint el kellett telnie némi időnek ahhoz, hogy „újraértékeléssel” állhassanak elő. – Kétség sincs bennem afelől, hogy ez a sír bizonyos elemei miatt maradt meg az emlékezetemben annyi évtizeden át. Ma már nem vagyok diák, már néhány hajszálam megőszült. Ma másképp tekintek a dolgokra. Ma sem vagyok meggyőződve róla, hogy ez a sír bármilyen kapcsolatban állna Jézus családjával, de el sem vetem a lehetőséget. Néhány teljesen általános névnél azonban meggyőzőbb bizonyítékra lenne szükségem. Hihetetlen, de negyed évszázadnak kellett eltelnie – úgy tűnik, ezt diktálta az idő és a véletlen mire valami

meggyőzőbb bizonyíték előkerült, amíg valaki alaposabban meg nem vizsgálta a 80/500. sír Máriáját. Tal Ilan, a feliratok specialistája 2005 decemberében rájött, hogy a második Mária feliratának – a „Mará”-nak – két lehetséges jelentése is van. Kétféleképpen lehet olvasni: „mester” vagy „úr” értelemben. A „Mara” szót egy görög szimbólum előzte meg, ami annyit jelent, „más néven”. De akkor mi lehetett a neve ennek az asszonynak, akit más néven „Mester”-nek vagy „Úr”-nak hívtak? A talpioti sír ókori zárt előudvarában az egyetlen jelentős kérdés az volt, hogy a felirat többi részének letakarítása után vajon a „Magdolna” név fog-e előbukkanni. Amos Kloner természetesen nem hitte, hogy ez megtörténhet. Yosef Gat és Shimon Gibson sem hitte. Így hát senki sem lepődött meg, amikor az M és az A után nem egy G, hanem egy R következett. A meglepő „Júdás, Jézus fia” felirat tetejében ez volt Kloner számára a második és az elsőnél is halálosabb csapás a Jézuskapcsolatra nézve, és megkönnyebbülten fellélegzett magában. Kloner nem igazán szerette a tévékamerákat és a „Carl Sagan- és Steven Spielberg-féle poptudományt”. Még a National Geographictól is ideges lett és dadogni kezdett, egy tudományos szimpóziumtól pedig „kiverte a lámpaláz”. Akárcsak kollégáinak többsége, ő is a csendes, tanulásnak szentelt életet kedvelte, és igyekezett kerülni minden csinnadrattát. Így hát valóban megkönnyebbült, amikor a megszáradt agyag gondos letisztítása után a harmadik betű helyén egy R állt. Még ennél is könnyebben lélegzett, miután meglátta, hogy a negyedik, az ötödik és a hatodik helyen egy I, egy A és egy M terpeszkedik. A sír második Máriája nem a „Magdolna” volt. Egy

Mariamené vagy Mariamné nevű nő volt, ami a héber Mirjam görög változata. Ekkor Amos Kloner és a munkatársai végre bedobozolhatták a csonttartó urnákat, felpakolhatták egy raktár polcaira, és egész hátralevő életükre megfeledkezhettek róluk. Úgy tűnt, a nevek ily nagyszámú felbukkanása különösen Klonernek szerzett néhány kelletlen percet, mintha személyes támadásként élte volna meg. Noha később bizalmasan bevallotta, hogy a csonttartó urnák feliratai nagy benyomást tettek rá, a sírfeliratok szavai iránt hivatalosan teljes közönyt – ha nem egyesen lenéző tagadást – tanúsított. Shimon Gibson számára a megkönnyebbülés érzése egyben ugyanolyan – és persze ellentétes – csalódottsággal párosult. – Ha „Mária Magdolna” neve szerepelt volna rajta – idézte fel sokkal később –, akkor minden harang megkondult volna, még akkor is, ha engem nem különösebben érdekelt a korai keresztény történelem. Akkor is azt mondtam volna: „Nos, ez igazán rendkívüli, igen szokatlan lelet”. És persze részletesebben szemügyre vettem volna. De úgy alakult, hogy amikor a feliratot megláttam, megértettem: ezeken a csonttartó urnákon gyakori I. századi zsidó nevek szerepelnek. Ennyi. Semmi más. Az ellentmondás bökkenője a „Júdás, Jézus fia” és „Mariamné” lett. Jézus életében nem volt Mariamné nevű nő, és nem volt fia. Kloner és Gat számára az ellentmondás oly izzóan szembetűnő volt, hogy szinte már az első pillanatoktól fogva eltörölt minden kapcsolatot a 80/503. urna Jézusa (József fia) és a történelmi Jézus között. Ez egy másik Jézus volt. Egy másik Mária. – Ezek a szavak, ezek a nevek statisztikailag egyáltalán

nem valószínűtlenek – zárta le a témát Kloner. – Jeruzsálemben minden negyedik nőt Máriának hívtak. Nincs itt semmiféle szenzáció. Shimonnak nem állt szándékában, hogy ellentmondjon Gatnak és Klonernek, de azért elég érdekes lett volna Jézus családja sírboltjának hírével előmászni egy gödörből. Karrierje kezdetének – vagy talán az egész pályafutásának – tagadhatatlanul legizgalmasabb kalandja lett volna. Viszont nem nagyon hajlott rá, hogy megszegje a legfőbb akadémiai szabályt: soha ne kavarj nagyobb szenzációt, mint a tanszék-vezetőd. Shimon Gibson elég régóta forgott már ezekben a körökben ahhoz, hogy tudja: az elefántcsonttornyok veszélyes helyek. – Nincs itt semmiféle szenzáció – mondta bölcsen a fiatalember, és mindenki bólogatott. A történelemnek azonban – akárcsak magának az időnek – előbb vagy utóbb, de meglesz minderről a maga mondanivalója. Néha még az izzón szembetűnő ellentmondások is megtalálják a módját, hogy szembetűnőbbek legyenek a valóságnál. A nagyhét idején, nagypénteken napnyugtakor már mindennel kész voltak. A régészek szisztematikusan kiástak minden csonttartó urnát, minden csontdarabkát és minden köbméter terra rossa talajt. Mintegy négy nappal korábban, április 1-jén, egy keddi napon az új urnasírról és a bibliai nevek szokatlan csoportos felbukkanásáról már kiszivárgott és szárnyra kelt a szóbeszéd. Szerencsére épp április 1-je volt, a bolondok napja, így még a jeruzsálemi keresztények is a nap viccének vették a hírt, miszerint megtalálták Jézust, Máriát és Józsefet együtt egy sírban. Délebbre viszont,

Talpiot központi dombján a helyi zsidó vallási hatóságok ezt a viccet egyáltalán nem találták olyan szórakoztatónak. Egy helyi síron dolgozó régészek híre számukra sosem volt nevetnivaló. Felfogásuk szerint a régészek sírrablók voltak, akik semmilyen tiszteletet nem mutattak őseik évezredes álma iránt. Egy régész legalább biztosan akadt, aki e tekintetben nem okozott csalódást. Amos Kloner évekkel később elmesélte, hogy tovább kutakodott a tíz urna sírjától mintegy húsz méterrel feljebb, és felfedezett egy második – ugyancsak az építkezési munkák révén felszínre került – sírt. Lemászott az új lyukba, és egy másik nagy központi kamrába jutott, amit megint csak urnafülkék szegélyeztek. Ez a kamra annyiban különbözött az első sír kamrájától, hogy minden záróköve ép volt, és ide soha nem ömlött be a terra rossa talaj. Amikor kifeszítette a záróköveket, több csonttartó urnát talált – legalább hetet. Az egyiket finoman faragott rozetták díszítették, három másikon pedig görög felirat volt. Arra azonban nem volt idő, hogy lemásolja a feliratokat vagy fényképeket készítsen. – Többet nem lehetett tenni – jegyezte fel később. – Nem emlékszem pontosan, mi is történt ott, de úgy döntöttem, az egyik kisebb csonttartó urnát – ami nagyon közel feküdt a sír bejáratához – talán el lehet vinni. Kloner később panaszkodott, hogy csak ezt a kicsi – egy gyermek csontjait rejtő – urnát sikerült a barlangból kihozni és „megmenteni”, mert ez idő tájt diákok érkeztek a közeli rabbiképzőből, és szidalmazni, köpködni kezdték. Akármi is volt Kloner válasza, a köpködés hamarosan kődobálássá és halálos fenyegetésekké fajult. Több, mint két évtizeddel később a történet más szem-

szögből is elterjedt Talpiot környékén. Miután a vallási hatóságok megtudták, hogy a földmunkagépek egy újabb sírt forgattak fel, és megneszelték, hogy a helyszínre már kiszálltak a régészek, rajtakapták Amos Klonert a barlangban, és látták, amint a legkisebb urnából kiborogatja egy ókorban élt gyermek csontjait a sír padlójára – nyilvánvalóan azért, hogy könnyebb legyen az urna. Emlékeik szerint ez szította fel dühüket. Ugyanakkor lehet, hogy a tíz urna sírjában épp azért folytatódhatott a munka, mert ez az eset önkéntelenül is elterelte a vallási hatóságok figyelmét. Így hát 1980. április 6-ra, húsvét vasárnapra az IAA 80/500–509., vagyis a tíz urna sírja, avagy a talpioti sír már üresen tátongott. A vallási hatóságok nem sokkal ezután az IAA 80/500–509. sírra is felfigyeltek, és az üres sírt hamarjában lezárták egy acél védőburkolattal, fölé pedig betonburkot vontak. Shimon Gibson évekkel később azon tréfálkozott, hogy a szellemek alighanem mérgesek lehettek a régészekre, vagy legalábbis a fényképezőgépeikre. Amos Kloner egyetlen fényképét leszámítva -amit a sír bejárata feletti szimbólumról készített – minden negatívjuk olyannyira alulexponált lett, hogy akármilyen varázslatot hajtanak is végre a sötétszoba mélyén, a fényképeket lehetetlen lett volna publikálni. Az egyetlen éles képet a sír belsejében Rivka Maoz készítette valamikor 1980 nagypénteke után és még az előtt, hogy Shochat végleg lepecsételte volna az IAA 80/500– 509. sírt. A Rivka családi albumát gazdagító képeken már az összes urna hiányzik, és a „vörös föld”-et is kitakarították. A fal egy méter magasságig – majdnem az üres

urnafülkék tetejéig, pontosan Shimon Gibson rajzainak megfelelően -elszíneződött, mutatva, hogy milyen magasan nyomult be a terra rossa addig a napig, amíg Gibson először belépett a központi kamrába. Amikor Rivka Maoz belépett a vörös kamrába, az egyik urna addigra eltűnt, a többi fennmaradt urna pedig már az IAA egyik külvárosi raktárában volt. A főkamrában előkerült három koponyát, az előkamrában talált csontokat, illetve a csonttartó urnák belsejében rejtőző összes koponyát és csontot – köztük a „Jézus, József fia” urnájában talált különálló csonttöredékeket – kiemelték, és ideiglenesen félretették további tanulmányozás végett. A régészek és a rabbik közötti megállapodás értelmében a csontokat végül újratemetésre átadják majd a vallási hatóságoknak. A környéken több nagy sírt is kijelöltek az „ókori emberi maradványok tiszteletteljes újratemetése” céljából. Egy évvel később a sír eredeti udvara helyén már egy hatalmas, minden irányba több háztömbnyire nyúló lakókomplexum állt üzletekkel, kövezett udvarokkal és hátsóudvarokkal. Ugyanebben az évben váratlanul elhunyt Yosef Gat. Amos Kloner, Eliot Braun és Shimon Gibson folytatták egyébirányú tanulmányaikat, és mind abban a hitben voltak, hogy miután elmentek, Shochat csapata egyszerűen mésszé-kaviccsá zúzta, és földbe döngölte a sírt, és beépítették egy lakóépület alapjába. „És ennyi” – mondta Kloner magának. Tizenhat évvel később – 1996-ban – egy BBC-filmstáb megtalálta az IAA 80/500–509 csonttartó urnák némelyikét a polcokon, az Izraeli Régészeti Hivatal raktárának egyik hátsó helyiségében. A brit forgatócsoport húsvéti dokumentumfilmet forgatott Jézus korának zsidó teme-

tési szokásairól. A nevek egybeesésére egy azonosítatlan diák vagy raktári dolgozó hívta fel a csoport figyelmét. A BBC főhadiszállásán felszított izgalom ugyanolyan rövid életűnek bizonyult, mint a sír körüli felhajtás tizenhat évvel korábban. Amos Kloner és néhány régésztársa önként lépett a kamerák elé, és zárta rövidre a felindulást. – Ezek hétköznapi nevek, semmi szokatlan nincs bennük – magyarázta Kloner. Nem sokkal az interjú után – a felfedezést követően tizenhat évvel – Amos Kloner végre összegyűjtötte és öszszerendezte a saját maga és Yosef Gat jegyzeteit, valamint Shimon Gibson térképeit. Jelentése az Atiqot című izraeli régészeti folyóirat 29. számában jelent meg, 1996ban. (Shimon észrevette – és mindig is kíváncsi volt, vajon miért és hogyan történt –, hogy a publikáció során valaki „kimeszelte” a térképei nyomtatott verzióját, és az alaprajzairól kitörölt két koponyát a három közül, amit Gat elég fontosnak tartott ahhoz, hogy a helyüket pontosan bejelöljék.) – Ráadásul ez a Mariamné nevű hölgy nem tartozik Jézus családjához – mondta Kloner a BBC-nek. – Nevetséges – mondta ismét. A BBC számára egy ilyen tanult szaktekintély bólintása kellő lökést adott. Így tehát az IAA 80/500–509. urnák csak mellékesen kerültek szóba (mindössze öt percet kaptak a The Body in Question [A kérdéses test] című kétórás műsorban), utána pedig mindenki megfeledkezett a tíz urna sírjáról. Nos, talán mégsem mindenki. Ön talán nem találja csodálatosnak, talán még akkor sem ta-

lálta volna annak, ha saját kortalan szemeivel nézhette volna végig, hogy a csonttartó urnákkal telerakott föld alatti sírok építésének zsidó szokása rövid idő után – még azelőtt, hogy bárhol Jeruzsálemen kívül elterjedhetett volna – megszakadt, vagy ha láthatta volna azokat, akik lerombolták a hagyományt, ami később a jövő régészei számára egy mindenféle izotópos kormeghatározásnál pontosabb keltezési rendszer paradox megteremtője lett. Önre talán nem hat csodaként, hogy valamikor az időszámításunk utáni és előtti kor választóvonalán már négyezer éves emberi történelem hevert az emberek lába alatt, akik szőlőskerteket ápoltak és sírokat vágtak a sziklába a jeruzsálemi dombok közt. A civilizációnak ezek az elfeledett évei mesterséges hegyekké nőttek a jeruzsálemi tájban, és mindegyik a pusztulás és az újjászületés egymásra halmozódott rétegeit rejti. Valahol az időben – valamikor Igaz Jakab i. sz. 62 és 66 közt bekövetkezett halála és Jeruzsálem i. sz. 70-ben történt lerombolása között – nem messze a Templom-hegytől lezártak egy sírt. A sír legmélyebb kamrája csonttartó urnákat rejtett, köztük pedig volt egy, amely szőtt szemfödélbe burkolt ereklyéket rejtett, a csontok pedig várták a megjövendölt feltámadást.

Második fejezet SIMCHA: A NYOMOZÁS ELKEZDŐDIK Hershel Shanksszel 2002. szeptember 11-én találkoztam először. Amolyan Alice Tükörországban-élmény volt. Alig néhány órája ismertük csak egymást, mikor azt mondta: – Mi van, ha azt mondom, Izraelben azonosítottunk egy csonttartó urnát, amin egy „Jakab, József fia, Jézus testvére” felirat olvasható? Ez a találkozás volt későbbi szakmai életem ősrobbanása. Egyike volt azoknak a meghatározó pillanatoknak, amelyekben megvolt a magja mindannak, ami azóta történt. Először is ott volt a véletlen egybeesés vagy isteni közbeavatkozás eleme, attól függően, hogy miként tekint az ember az ilyen dolgokra. Hershellel – a Biblical Archaeology Review (BAR) legendás szerkesztőjével – pusztán szeszélyből találkoztam. Nagy rajongója voltam, olyan, mint egy megszállott, aki mindenhová követi kedvenc zenekarát, és valami okból – amit ma sem értek teljesen – késztetést éreztem, hogy felhívjam őt Washington D. C.-ben, és próbáljak megszervezni egy találkozót. Véletlenül épp Torontóba tartott, ahol élek. Miután megszerveztem vele egy interjút a legnagyobb kanadai napilapnak, eljött hozzám reggelire dokumentumfilmekkel

foglalkozó belvárosi produkciós irodámba. Hershel magas, szikár alak, és kissé vontatottan beszél, mint egy zsidó Jimmy Stewart. Korábban kerületi főügyész volt, aki szenvedélyesen rajongott a bibliai régészetért. Emellett pedig hamar tanul. Gyorsan körülnézett a tanácstermünkben, látta a különböző díjakat, köztük a tényfeltáró újságírás kategóriájában elnyert két Emmydíjat, felmért engem, és úgy döntött, elmondja a történetét. A kulcsmondatot érdemes megismételni: „Mi van, ha azt mondom, Izraelben azonosítottunk egy csonttartó urnát, amin egy »Jakab, József fia, Jézus testvére« felirat olvasható?” Ez valójában egy kód. Olyan állítás, aminek csakis egy viszonylag szűk beavatott csoport számára van értelme, és én akkor még nem voltam tagja a klubnak. Akárcsak a világ nagy része, én sem tudtam, mi az a csonttartó urna, és azt sem tudtam, hogy a keresztény evangéliumok állítása szerint Jézusnak voltak testvérei. Ma már látom, hogy pont a csonttartó urnákat és Jézus családját övező tudatlanság tette lehetővé, hogy Jézus családi sírboltjának felfedezése közel harminc éven át homályban maradjon. Akkor viszont tőlem csak ennyi tellett: – Mi az a csonttartó urna? Mint később megtudtam, a tudósoknak valójában fogalmuk sincs, miként kezdődött a csonttartó urnák rituáléja. Azt viszont tudjuk, miért szakadt félbe. Akkor ért tüzes véget, amikor a római seregek az i. sz. 66 és 70 között a zsidó felkelés leverése végett i. sz. 70-ben lerombolták Jeruzsálemet, mintegy kétezer évre eltörölve a zsidó szuverenitást. Izrael bibliai földjén csak a modern Izrael 1948. évi újjászületése óta létezik ismét független zsidó állam.

A felszínen úgy tűnik, Jézus halála és állítólagos feltámadása szervesen összekapcsolódik a másodlagos temetkezés – vagyis a csonttartó urnák használatának – szokásával, de ezt látszólag senki sem vette észre. Ha az Izrael Múzeumban az ember végigjárja a csonttartó urnák tárlatát, láthatja, hogy az urnák használatát az I. századtól kezdődően „tipikus” zsidó temetkezési szokásként írják le. Még rövid idézet is szerepel egy korai rabbinikus iratból, ami a másodlagos temetkezés szokásáról tanúskodik. De ha tipikus zsidó temetkezési formának nevezzük, akkor felmerül a kérdés: Hogyan lehet valami „tipikus”, ha csak emberek egy igen kis hányada alkalmazta igen rövid ideig, és csakis Jeruzsálemben, illetve kisebb mértékben Galileában? A Talmudban egyetlen esetet sem jegyeztek fel, hogy egy zsidó bölcset így temettek volna el. Tulajdonképpen az egyetlen híres haláleset, amit az ókori zsidó forrásokban a jeruzsálemi másodlagos temetkezés módszere kapcsán feljegyeztek, a Jézus nevű rabbi halála volt. Amikor Hershel a „Mi az a csonttartó urna?” kérdésemre elmagyarázta, hogy a zsidók az ókori Jeruzsálemben halotti lepelbe burkolták a holtakat, sírba helyezték őket, majd egy év elteltével visszajöttek, és mészkő urnákban újratemették a csontokat, kigyúlt a fény a fejemben. Ekkor értettem meg először Jézus temetésének történetét. Ezt a különös történetet mindig is furcsállottam. Ha Jézus a feltámadás előtt három napon át halott volt, ahogy azt a keresztény dogma tanítja, akkor miért nem ástak sírt, és helyezték abba a testét? Miért vitték a testét egyik tehetős hívének – az evangéliumok szerint Arimateai József (lásd például Mt 27:15) – a családi sír-

boltjába? A zsidó törvény szerint (és Jézus végeredményben zsidó volt) a testet a haláleset napján még napnyugta előtt a földbe kellett helyezni. Mindig is foglalkoztatott, hogy miről is szólt ez a sírügy, amit mind a négy evangélium megemlít. Most végre megkaptam a választ: a csonttartó urnákról. Egyes galileai és jeruzsálemi zsidók Jézus nyilvános fellépésének idején a másodlagos temetkezés szokását követték. Jézus követői pedig nyilvánvalóan ehhez a csoporthoz tartoztak. Idővel igyekeztem megkaparintani minden fellelhető irodalmat, ami az izraeli sírokról és csonttartó urnákról valaha megjelent. Még tréfálkozni is kezdtem vele, hogy az I. századi csonttartó urnák olyannyira lenyűgöztek, hogy létre akartam hozni egy egész világot behálózó kiskereskedelmi láncot „Ossuaries-R-Us” [szabad fordításban talán „Ide-Nekünk-Az-Osszáriumokat” – a ford.] cégér alatt. Az izgatottságom oka a csonttartó urnákhoz kapcsolódó temetkezési szokásban megbúvó történelmi információkban rejlett. Gondoljuk csak el: adott egy keskeny történelmi ablak – mindössze száz év –, amikor Jeruzsálem térségében csonttartó urnákat használtak, a szokás tehát önmagát keltezi. Semmilyen költséges tesztre nincs szükség, ha meg akarjuk határozni, hogy egy urna az I. századból származik-e vagy még pontosabban, hogy a Jézus életét közvetlen megelőző időszakra, az ő korára, vagy az őt követő időszakra tehető-e. Továbbá mindent egybevetve a csonttartó urnák használata nem terjedt el a tömegek körében. Az ingatlan Jeruzsálemben akkor is felettébb drága volt, és ma is az. Csakis a vallási, politikai és gazdasági elit engedhetett meg magának családi kriptákat vagy sírokat, ahol a

csonttartó urnákat tárolhatták. A szegényeket a földbe temették (vagy a helyi „krétakőzet”-be vágott kis fülkékben helyezték el őket, vagy a városfalaktól messze a földbe temették). Azokat, akik megengedhették maguknak a sírboltot, vagy akik vallási okból gyakorolták a temetésnek ezt a formáját, csonttartó urnákba helyezték. Az is valószínű, hogy a csonttartó urnákba temetett emberek közül sokan hittek a testi feltámadásban, mint egyfajta ókori mélyhűtésben.3 A híveket a templom irányába tájolt csonttartó urnákban helyezték el. A Sion-hegyet koronázó Isten háza volt az ókori judaizmus középpontja, és a világ egyik csodája. Sokan úgy hitték, hogy a messiás – a világ rég várt megváltója – a Templom-hegyen fogja kihirdetni az „idők végét”. Más szóval, azok, akiket csonttartó urnákba temettek, első sorból nézhették végig az apokalipszist. Erre maga Jézus is utalt, amikor azt mondta, három nap alatt újjáépíti majd a lerombolt templomot – ez volt ugyebár az ellene felhozott vádak magja (Jn 2:19). A hívei szerint alighanem a templom irányába tájolt csonttartó urna tűnt a második eljövetelben való részvétel leggyorsabb módszerének. Nem, a zsidók körében szokásos másodlagos temetkezésben semmi „tipikus” nincs. De ha beismerjük, hogy a csonttartó urnák használatának szokása valamiképpen kapcsolatba hozható a korai Jézus-mozgalommal, azzal azt is beismerjük, Lehetséges, hogy a szadduceusok, azaz a templomi kultusz elitje, és/vagy néhány hellenista, akik nem hittek a feltámadásban, ugyancsak felvették a csonttartó urnák használatának szokását. Valószínűleg azért tették, hogy utánozzák a rómaiak szokását, akik urnákban tárolták a hamvakat. Mivel a zsidó törvények tiltják a hamvasztást, a csontok urnákban való elhelyezése volt a lehető legjobb megoldás. 3

hogy a Jeruzsálemben manapság előkerült ókori maradványok közül sok Jézus követőinek maradványai. Egy zsidó államban ezzel az elképzeléssel nem sokra mennénk. A legtöbb csonttartó urnán faragott növényi motívumok láthatók. Sok vallási szimbólumokat is mutat. Némelyik szimbólum felismerhető, de van, amelyiket máig sem sikerült megfejteni. Mint már szóba került, az előkerült csonttartó urnák húsz százaléka feliratos, általában az elhunyt nevét írták rá. Néha életrajzi adatokat is írtak az urnára, olyasmit, hogy az illető valakinek az „anyja” vagy „apja”. Ezek a feliratok később felbecsülhetetlen értékűek lesznek a detektívmunka során, ami elvezet majd Jézus családi sírboltjához. Attól a pillanattól kezdve, hogy létezésükről tudomást szereztem, azon tűnődtem, hogy miért nem fordulnak elő minden Újszövetség-kutató szavai közt a csonttartó urnák. Továbbá, mint a zsidó történelem régi lelkes kutatója, azon is csodálkoztam, hogy miért nincsenek előtérben a csonttartó urnák a korszakról szóló történelmi tanulmányokban. Miért nincs egy „Csonttartó urnák 101” kód alatt futó kurzus minden zsidó tanulmányi programban és minden egyetem Újszövetség Tanszékén? Hiszen a csonttartó urnáknak köszönhetjük, hogy van egy valódi telefonkönyvünk Jeruzsálem Jézus korabeli politikai, gazdasági és vallási elitjéről. Gondoljunk csak bele. Akkoriban nem volt még olyan sok ember a Föld nevű bolygón – talán ha 300 millió. Az ókori Izraelben kevesebb ember élt, mint ma Brooklynban. Azok, akik ma kimennek egy profi focimeccsre, többen vannak, mint ahány ember Jézus korában Jeruzsálemben élt. Mi több, az akkor Jeruzsálemben élő keve-

seknek csak kis töredéke engedhette meg magának vagy volt szándékában, hogy sírboltokba temessék, és csonttartó urnákban helyezzék örök nyugalomra. Ahogy a húszfilléres leesett, hirtelen rádöbbentem, hogy egyáltalán nem őrültség egy csonttartó urna feliratát a történelmi Jézushoz kapcsolni. Valójában nagyon is elképzelhető, hogy azonosítani lehet az I. századi Izrael kulcsfontosságú szereplőit, és kapcsolatba lehet őket hozni a csonttartó urnájukkal. Más szóval, ahogy senkinek sem lehet meglepő, ha a mai Egyiptomban, a Királyok Völgyében előkerülhetnek a történelemből ismert fáraók múmiái – hiszen végeredményben Egyiptomban is csak az elit engedhette meg magának a mumifikálást –, azon sem kell meglepődni, ha Jézus követőinek, például testvérének, Jakabnak a csontjait megtaláljuk eltemetve Jeruzsálemben. Egyszerűen arról van szó, hogy akkoriban nem sok ember gyakorolta a másodlagos temetkezés szokását. Történelmi szempontból nézve pedig a másodlagos temetkezést követő és Jeruzsálemben élő I. századi családok közül a leghíresebb kétségkívül Jézus családja volt. Amikor Hershel beszélt nekem arról, ami később Jakab-urnaként vált ismertté, egyáltalán nem gondoltam ennek a leletnek a lehetséges implikációival. Csupán izgatottan konstatáltam, hogy a csonttartó urnák használata az ókori Izraelben csakis Jézus korában volt jellemző, semmikor máskor, és ez segített megmagyarázni, miért temették Jézust Arimateai József sírjába. Azt is meglepetten hallottam, hogy az evangéliumok határozott kijelentése szerint Jézusnak voltak testvérei. Azt viszont nem tudtam megérteni, hogyan lehetett Jézusnak egy Jakab

[azaz angolul James] nevű fivére.4 Jézusnak talán angol ajkú testvérei voltak? A feliratban az áll: „Yakov bar Iosef, achui d’Yeshua”, avagy „Jákob, József fia, Jézus fivére”. A „James” [Jakab] nem is olyan régen – 1611-ben, amikor Jakab király angol nyelvű Bibliája készült – a héber Yakov vagy Jákob fordításaként került a köztudatba. Azt megelőzően az evangéliumok minden verziójában – a Jézus életének történetét elmondó négy evangéliumban – egyaránt az állt, hogy Jézusnak négy fivére volt: Jakab, Simon, József és Júdás. Úgy alakult, hogy Jakab a latinon, az olaszon és a spanyolon keresztül valahogy „James” formában került át az angolba. Nekem úgy tűnt, hogy Jakabnak, Jézus fivérének a csonttartó urnája vélhetően minden idők legnagyszerűbb régészeti lelete. Végül is itt volt előttünk a názáreti Jézus létezésének régészeti bizonyítéka, szó szerint kőbe vésve. Kizárólagos televíziós jogokat kértem a csonttartó urnára vonatkozóan, és meg is kaptam. De mi van, ha hamis? Senkinek sem kell csonttartó urnát hamisítania. Ez tény. Bárki megveheti a jeruzsálemi régiségpiacon, ha nincs rajta felirat vagy növényi motívum, akkor potom ötszáz dollárért. A csonttartó urnák ma tulajdonképpen reneszánszukat élik, noha nem temetési céllal. Az emberek – legfőképpen az Izraelben élő külföldiek – kaspónak használják őket. Az egyik nagykövet felesége több ezer A szerző a Jakab angol verziója, vagyis a James miatt teszi fel a kérdést, ami hangzásában sokkal távolabb áll az eredeti héber alaktól, mint a magyar Jakab vagy Jákob. Ezért a fordítás ennek kapcsán a továbbiakban a név általa vizsgált angol verziójára hivatkozik. – A ford. 4

dollárt fizet a legkisebbekért, amiket csecsemők temetésénél használtak. Ki tudja tenni őket a dohányzóasztalokra, mivel nem foglalnak túl sok helyet. Kétezer dollárért már egy gyönyörű, növényi motívumokkal és feliratokkal díszített csonttartó urnát vásárolhat az ember. Ha alaposan belenézünk a jeruzsálemi régiségpiacon az eladó üres urnákba, látni fogjuk, hogy a csontokat – amiknek az elmúlt kétezer év nagy részében rejtekhelyül szolgáltak – ugyan kivették belőlük, de gyakran marad az aljukon és az oldalukra tapadva olyasmi, amit a bűnügyi helyszínelők „emberi maradványokénak neveznének. Ez is kulcsfontosságú lesz majd a Jézus családi sírboltját érintő nyomozásban. Hogy a csonttartó urnák miként kötnek ki a régiségpiacon, az igen érdekes történet. Mint kiderült, Izrael államában megállapodás született a vallási és a régészeti közösségek közt. Ez a megállapodás megtiltja az ókori sírok feltárását, nehogy megbolygassák a holtak nyugalmát. Az izraeli régészek persze nem örülnek ennek, de a másik oldalon ott vannak kezükben kövekkel az ortodox tömegek, akiknek a szemében a sírok feltárása egyenértékű a sírok megszentségtelenítésével. A modern Izraelben a vallás politika, és a rabbinikus hatóságok akkor sem engednek a régészeknek, ha be lehet bizonyítani, hogy a holtakat senki sem háborgatná. Beszélgettem egyszer Schmidl rabbival az Atra Kadishától, a zsidó temetkezési lelőhelyek megóvása érdekében alakult szervezettől. Ő tárgyal a régészeti közösségekkel, és kifejtettem neki, hogy ha nem engedi az izraeli régészeket a sírokba, azzal szabad kezet ad a sírrablóknak, és hagyja, hogy megszentségtelenítsék mindazt, amit oly hevesen próbál védelmezni. Az érvelésem nem hatotta meg. Amit a régé-

szek tesznek, arra hatással tud lenni. Amit a sírrablók tesznek, az a lelkiismeretük és az istenük közt áll. Ami a régészeket illeti, ők csak azt kapják, amit megérdemeltek. A legtöbbjük profán megvetéssel bánik az ősök csontjaival, bedobozolva tartják őket az Izraeli Régészeti Hivatal alagsorában, vagy elsüllyesztik a szemétben. A régészeti status quo eredményeképpen a sírokat ma csak akkor lehet feltárni, ha egy építkezés során a földmunkagépek felfedik őket. Az így előkerült csonttartó urnákat hatalmas, Az elveszett frigyláda fosztogatóiban látott depóhoz hasonló raktárakban tárolják Bét Semes városában, a bibliai Sámson ókori otthonában. Ettől eltekintve a régészek csak akkor tudnak sírokat megvizsgálni, ha korábban az eladható ókori relikviák után portyázó palesztin fiatalok feldúlnak egy sírt, és eliszkolnak a leletek egy részével. Furcsamód, ha az embert rajtakapják, hogy kifosztott egy sírt, akkor letartóztathatják és elítélhetik. De ha eljut egy hivatalos régiségboltig, a zsákmány automatikusan legálissá válik, és a tett így már visszamenőleg is kóser. Más szóval nincs értelme csonttartó urnákat hamisítani. Bárki könnyen hozzájuthat valódihoz. Amikor viszont a feliratokra kerül a sor, az már más kérdés. Azután, hogy bejelentették Jakab urnájának létezését, azonnal számos szakértő került elő akadémiai körökből, hogy megcáfolja a felirat eredetiségét. Ne felejtsük el, soha senki nem tartotta az egész feliratot hamisítványnak. Akik hamisítványnak vélték, inkább amellett érveltek, hogy a felirat első fele – „Jakab, József fia” – valódi, de a második fele – „Jézus fivére” – már hamis. Jelen

érvelés szerint az arámi felirat5 két utolsó szavát egy cinikus hamisító tette hozzá, aki port akart hinteni a világ szemébe, és veszettül igyekezett készpénzre váltani valamit, amit kétségkívül a kereszténység legnagyobb szent ereklyéjének fognak tekinteni. A Hershellel folytatott első beszélgetésem alkalmával azonban a fenti témák közül egy sem merült fel. Akkor csak annyit tudtam, hogy a csonttartó urna egy névtelen tel-avivi magángyűjtő birtokában van, és hogy az Izraeli Földtani Kutatóintézet (az angol elnevezése – Israel Geological Survey – után IGS) és a franciaországi Sorbonne világhírű epigráfusa, egy korábbi pap, André Lemaire már ellenőrizte és hitelesítette. Nekem pedig csak erre volt szükségem ahhoz, hogy nekiinduljak az utazásnak, aminek a vége egy egyórás dokumentumfilm lett a Discovery Channel egész világot behálózó csatornái számára James, Brother of Jesus [Jakab, Jézus fivére] címmel. Nemzetközi szinten is a címoldalakra kerültünk, viszont megkezdődött az akadémiai ellentámadás, és attól fogva a lelkesedés nem tartott sokáig. Azok, akik megpróbálták a csonttartó urnákról elterelni a figyelmet, a felirat második felének hamis mivoltával érveltek, a világ pedig készséggel elhitte nekik anélkül, hogy valóban felmérték volna a bizonyítékok súlyát. Nekem azonban már túl késő volt. Amikor a Jakab urnájának hitelességét megkérdőjelezték, addigra Jakab már bemutatott engem a családjának.

5 Az I. századi Izraelben a héber nyelvet inkább csak liturgikus környezetben használták, a mindennapi beszélt nyelv a héber egy rokon nyelve, az arámi volt.

Amos Kloner kis termetű, hamiskás mosolyú ember. Éveken át dolgozott az Izraeli Régészeti Hivatalnak, így valamelyest szakértőjévé vált a Jeruzsálem környéki síroknak. Szó szerint könyvet is írt róluk, pontosabban szólva egy katalógust. Klonerrel 2003-ban találkoztam először Jeruzsálemben, a régi IAA-raktárban, még azelőtt, hogy a gyűjteményt Bét Semesbe költöztették volna. Kicsi épület volt, ami roskadozott a régiségektől, egészen a kőkori szerszámoktól a keresztes kardokig és a török ágyúkig. Az ígéret földjén minden civilizáció rajta hagyta a maga nyomát, és az IAA raktára lett a hátrahagyott romok egy részének letéteményese. Az IAA régi alagsorában – amit spirális vaslépcsőn lehetett megközelíteni – szó szerint át kellett lépni a leleteken, ha az ember meg akarta találni, amit keresett. Én csonttartó urnákat kerestem. Megpróbáltam kontextusba helyezni a Jakab-urnát, így kapcsolatba kellett lépnem dr. Klonerrel, mert mint kiderült, csak egyetlen másik urna van, amin szerepel a „fivér” szó. A következő áll rajta: „Simi, [olvashatatlan] fia, Hanin [vagy Hanania] fivére”. Az apa nevét nem sikerült megfejteni. Van viszont a Talmudban egy nagyon híres rabbi, egy Hanania ben Akasa nevű csodatevő. Ha a Simi-urnát határozottan azonosítani lehetne, mint Hanania fivérének csonttartó ládáját, az precedenst teremtene a Jakab-urnának. Azt jelentené, hogy a csodatevők fivérei megemlítették híres testvéreiket a koporsóikon. Kloner az a fajta fickó, aki nagyon sok mindent tud, de lusta összekötni a pontokat, mivel fél, hogy esetleg képpé állnak össze. Nem szereti a képeket. A pontokat szereti. Kloner szerint a pontok összekötése áltudományos spekuláció. Számára a csonttartó urnák töm-kelege csak név-

telen, megismerhetetlen emberek katalógusa. Mindanynyian I. századi zsidók. Ez a legtöbb, amit elmondhatunk róluk. Amikor nemrégiben megkérdeztem tőle, mit mondana, ha előkerülne egy urna, rajta a „Mária Magdolna” felirattal, csak vigyorra és egy rövid megjegyzésre futotta tőle: – Azt mondanám… nagyon érdekes. 2003-ban az IAA alagsorában térdig gázolva a csonttartó urnákban, héberül megkérdezte tőlem, miért érdekes ennyire a Jakab-urna. – Egy ok miatt – feleltem. – Lehet, hogy ez a láda rejti Jézus klánjának DNS-ét. Kloner hangosan felnevetett, mondván: – Ha ez a helyzet, miért a fivér urnájára összpontosít? Miért nem magának Jézusnak, József fiának az urnájára? Ezt viccnek szánta. Mivel egyetlen ókori „Jakab”-ot sem lehetett az újszövetségi Jakabhoz kapcsolni, egyetlen ókori „Jézus”-t sem lehetett összefüggésbe hozni a názáreti Jézussal. Ami Klonert illeti, neki Jézus, Jakab, Júdás, Mirjam és a többiek csak mindennapi zsidó személynevek voltak az I. századi Jeruzsálemben, az pedig, hogy igyekezett nem összekapcsolni őket a keresztény evangéliumok főszereplőivel, furcsa szokás volt. Én mindenesetre feltettem neki a kérdést: – Megtalálta Jézus nevét az egyik csonttartó urnán? – De még hányszor – érkezett a válasz. Mint később kiderült, nem is olyan sokszor, tulajdonképpen hat esetben. Engem viszont nem érdekelt az öszszes urna, ami Jézus nevét viselte. Engem csak azok a feliratok érdekeltek, melyekben megemlítik Jézust, József fiát. A régészet több, mint kétezer éve alatt csak két ilyen feliratot találtak.

Az első olyan csonttartó urna, ami a „Jézus, József fia” nevet viselte, 1926-ban került elő. Amikor 1931. január 6án egy berlini konferencián bejelentették a létezését, világszerte a címoldalakra került. Ezzel kapcsolatban sok mindent érdemes volt megfontolni. Először is azt, hogy a feliratot a Héber Egyetem professzora, Eleazar Sukenik azonosította, az a régész, aki 1948-ban felfedezte a Holttengeri tekercseket. Másodszor azt, hogy a fedele kivételével az egész urna épségben megmaradt. Ma is az Izrael Múzeum állandó kiállításán szerepel, noha nem, mint az urna, ami valaha Jézus csontjait rejtette, hanem mint annak illusztrációja, milyen elterjedt név volt a Jézus és a József az I. századi Júdeában. A kiállítási darab mondanivalója az, hogy nem szabad izgalomba jönnünk, ha egy újszövetségi név hirtelen felbukkan egy csonttartó urnán. A harmadik érdekes dolog a Sukenik professzor által azonosított „Jézus, József fia” feliratot viselő urnával kapcsolatban az oldalára írt becenév: „Yeshu” avagy Jézus. Sok ember nem veszi észre, hogy a „Jézus” névnek nincs héber megfelelője. A helyes névalak a Yeshua vagy Joshua. Az ókorban egyes Yeshuákat „Yeshu”-nak is hívhattak, ahogyan ma „Josh”-ozzuk a Joshuákat. Lehet, hogy Jézust a Josh ókori változata szerint szólították. Itt pedig – ezen a csonttartó urnán – a név mindkét verzióját feljegyezték. Amikor Sukenik nagy felhajtást csapott a lelet körül, a kollégái intették, hogy inkább fogja be a száját. Véleményük szerint a csonttartó urnákon felbukkanó nevek öszszekapcsolása az Újszövetséggel legjobb esetben is felelőtlenség volt. Sukenik engedett a nyomásnak. Nem erőltette tovább a Jézus-urna dolgát, jóllehet igazi furcsaság volt, a származását nem lehetett meghatározni, mert

Sukenik a Rockefeller Múzeum alagsorában bukkant rá. Nem lehetett többet mondani róla, mivel a kontextus, amiben annak idején előkerült, réges-rég elveszett. Lehet, hogy a síron, amiben nyugodott, az „emberiség megváltója” felirat szerepelt, vagy a „Jeruzsálem legjobb pékje”. Ezt már sehogy sem lehet megtudni. Bár Sukenik az urna ügyében visszalépett, egy másik ehhez kapcsolódó témát kezdett firtatni: a zsidó keresztényeket, azaz ebionitákat. Az „ebionita” elnevezést eredetileg Jézus néhány korai követőjére használták. A név a korai keresztény egyházatyáktól maradt ránk, például Ireneusztól. A héber evionim, azaz „szegények” szóból ered. Minden bizonynyal azokat nevezték így, akik a lelki értékek kedvéért lemondtak a földi javakról. Jézus korai híveinek egy másik történelmi megnevezése a „nazarénusok”, akik szintén zsidó keresztények voltak. Az előbbi a korai keresztény szerzőknél is megtalálható. Az ebioniták és a nazarénusok közti különbségek nem teljesen világosak, de egyes tudósok szerint az ebioniták lényegében zsidók voltak, akik hitték, hogy Jézus a messiás, az isteni mivoltát viszont elutasították, a nazarénusok viszont olyan zsidók voltak, akik elfogadták a kibontakozó keresztény hit tanait, köztük a szűzen fogantatást és a szentháromságot. A „zsidó keresztény” kifejezés modern akadémiai kreáció, ami az ebionitákra és a nazarénusokra is vonatkozik. Jézus ókori zsidó követőinek gyűjtőneve. Noha Sukenik elvetette a Jézus-urna ügyét, meg volt győződve, hogy a Jeruzsálemben még felfedezésre váró sírok, és a bennük rejlő csonttartó urnák a korai Jézus-mozgalom – vagyis a zsidó keresztények – nyomai. A zsidó keresztények kutatása, mint tevékenység tele volt – és ma is tele van – lehetséges ellentmondásokkal.

Az ember zsidó és keresztény oldalról is meleg helyzetbe kerülhet, mivel fényt vethet az úgynevezett zsidókeresztény hagyomány árnyoldalaira. Olyasvalami, amibe a Kloner-félék nem szívesen keverednének bele. Miért okoznak a zsidó keresztények ilyen problémát? Kezdetnek vizsgáljuk meg a dolgot a keresztények szempontjából. A legtöbb tudós szerint Jézust i. sz. 30 körül feszítették meg. A kereszténység Constantinus uralkodása idején, i. sz. 312-ben lett a Római Birodalom államvallása. Durván háromszáz év telt el aközött, hogy Jézust a Római Birodalom elleni lázítás vádjával keresztre feszítették, és hogy ő lett ugyanennek a birodalomnak az egyik főistene – ha nem az egyetlen főistene. Üstökösként felívelő hatalmi pályafutása során a követői üldözött zsidókból a civilizált világ domináns vallási hatalmának egy szektájává váltak. Mindeközben egyéb zsidó messiások – például Bar Kohba – továbbra is támadták a Római Birodalmat. Gondoljunk csak bele: Jézust beadni a rómaiaknak olyan volt, mintha a vietnami háború után arról próbálnánk meggyőzni az amerikaiakat, hogy valaki, akit korábban Vietkong vezetőnek véltek, valójában Isten békeszerető fia. Meg kell hagyni, nehéz lenne. Jézus korai nem zsidó követői részben azért tudták a Jézus-mozgalmat üldözött zsidó szektából nem zsidó világvallássá tenni, mert elhatárolódtak az úgynevezett zsidó keresztényektől, vagyis Jézus zsidó követőitől. Jeruzsálem i. sz. 70-ben történt lerombolását követően ez merő képtelenség volt. Végül is Jézus, a családja, az apostolok, és minden egyes fontosabb híve zsidó volt. Az emberek, akik Jézust megérintették, akik beszéltek vele, akik kenyeret törtek vele, és akik hittek messiási mivoltában,

egytől egyig zsidók voltak. A keresztre feszítés után viszont egy Saul nevű zsidó – a későbbi Pál apostol – a nem zsidó hívek élére állt, és félő volt, hogy az eredeti csoport fölé kerekedik. A Jézus zsidó és nem zsidó követői közötti harcnak semmi értelme nem volt, amíg Jeruzsálem állt. Más szóval, amíg a zsidó templom működött, a korai Jézusmozgalom teológiai irányát a zsidó keresztények szabták meg. Jakabot, „az Úr testvérét” (Gal 1:19) és a jeruzsálemi zsidó keresztények vezetőjét még Pál sem hagyhatta figyelmen kívül. De azután, hogy a templom lángba borult, és Jeruzsálem füstölgő hamuvá vált, az eredeti mozgalom elvesztette hatalmi bázisát, és eltűnt a hivatalos történelemből. A legenda szerint a zsidó keresztények a mai Jordánia területére, Pellába menekültek, és ott még fennmaradtak néhány évszázadig, mielőtt teljesen beleolvadtak volna a nem zsidó kereszténységbe, vagy ismét felszívta volna őket a rabbinikus judaizmus. Az egyházatyák – akik a kereszténységet formálták – vagy nem vették tekintetbe az ebionitákat és a nazarénusokat, vagy az eretnekségek elleni különféle vitairataikban foglalkoztak velük. Tulajdonképpen gyakran ezek az írások az egyetlen feljegyzéseink ezekre a szektákra vonatkozóan. A létezésüket végül is nem volt értelme túlságosan előtérbe tolni. Tekintve, hogy ezek a teológiai Jézussal szemben a történelmi Jézusra helyezték a hangsúlyt, ha előtérbe kerültek volna, az kellemetlen kérdéseket vetett volna fel, például azt, hogy ha Mária szűz volt, akkor hogyan lehetett Jézusnak négy fivére és két húga. Ezt a problémát egyébként úgy oldották fel, hogy a testvéreit féltestvérekként vagy unokatestvérekként értelmezték. A többi kérdéssel azonban már nehezebb volt

megbirkózni, például, ha Jézus és a követői megtartották a szabbatot, követték a kóser törvényeket, és átestek a körülmetélésen, akkor a keresztények miért nem? Teológiai válaszokat persze mindig ki lehet találni, a legjobb azonban az volt, ha nem is törődnek azokkal, akik hajdan Jézus mellett jártak. Egy szó, mint száz, azzal, hogy gyakorló zsidók maradtak, a zsidó keresztények nemkívánatosak lettek a korai egyház szemében. A zsidó keresztények tehát eltűntek a radarképernyőkről. Ebből visszavezetve pedig nem is léteztek. A zsidó keresztényeket többnyire még a Constantinus császár előtti keresztény mozgalmak szakterületén dolgozó akadémikusok sem veszik figyelembe. A kereszténység sokak szerint Rómában született a IV. században. Ennek következtében aligha számít bárki is korábbi régészeti források előkerülésére. Mivel nem is léteztek, miként hagyhattak volna maguk után anyagi kultúrát, amit a régészek előszedhetnének?6 A zsidók mindent egybevetve belenyugodtak a keresztények érzéketlenségébe. Végül is a két évezred folyamán a kereszténység és a judaizmus – a keresztények és a zsidók – közti kapcsolat nagyrészt az uralkodók és az alávetett kapcsolata volt. A zsidók nem voltak abban a helyzetben, hogy azt mondják a pápai hatóságoknak: „Mellesleg Jézus közénk tartozott. A mi szempontunkból 6 nem bukott messiás, hanem kemény hazafi, és ha nem hiszitek el, miért nem tanulmányozzátok az ebionitákat?” így mivel a nem zsidó kereszténység egy hajdani zsidó 6 A legkorábbi ismert keresztény templomot 2006-ban fedezték fel véletlenül egy megiddói börtön udvarán. A mozaik egyértelműen nem zsidó keresztény, tehát nem ad okot vitára.

szektából alakult ki, a rabbinikus hatóságok éles vonalat húznak a kereszténység és a zsidók közt. Az ő látószögükből nézve, mivel a kereszténység egy a zsidótól eltérő vallás lett, Jézus követőinek választaniuk kellett Jézus és a zsidó nép között. Mindkettőt nem tarthatták meg. A zsidó keresztényeket i. sz. 90 körül kergették ki a zsinagógából, és ennek az volt a meghatározó momentuma, amikor a zsidó templomi imádságba bevezették a „Birkat ha-Minim” átkot.7 A minim héberül „nem”-et, „típus”-t vagy „ág”-at jelent. Vallási fogalomkörben „szekta” értelemben szerepel, gyakorlati szinten viszont felvette az „eretnek” jelentéstartalmat. Izrael ellenségeit – például a rómaiakat -érdekes módon nem említi az átok. Ez belső ügy volt. Az átkot csak akkor ítélték hatékonynak, ha – megint csak gyakorlati fogalmakkal élve – az imádságot eretnekek vezették. A „Birkat ha-Minim” átok megkövetelte, hogy a hitközségi vezetők nyilvánosan leleplezzék magukat, hogy valójában Jézus követői. Ennek a liturgikus változtatásnak az volt a végcélja, hogy az ebioniták és a nazarénusok – akik közül sokan vezettek templomi imádságot – fogják az imasáljukat és sétáljanak ki a zsinagógából. Ezzel pedig gyakorlatilag a történelemből is kisétáltak. Két teológiai pad közt szó szerint a földre ültek. A zsidók és a keresztények szemében is nemkívánatosak lettek. A zsidók el akarták felejteni, hogy Jézusnak viszonylag nagy és egyre növekvő tábora volt, a nem zsidók pedig boldogan prédikálták, hogy mivel a zsidók elutasították Jézust, így most már ők maguk is elutasítottá váltak. 7 Az átkot Jabnehben vezették be, II. Rabban Gamaliel pátriárka idején.

A zsidó keresztények eltűnése a történelemből régészeti fogalmakkal élve azt jelentette, hogy a IV. század előtt hiába is kutatnánk keresztény leletek után. Azt megelőzően az elfogadott bölcselet szerint a zsidó keresztényeket nem lehetett megkülönböztetni a zsidóktól. Nincs „anyagi kultúra” – semmilyen szilárd bizonyíték a létezésükre vonatkozóan, amit fel lehetne fedezni. A történészek és a Közel-Kelet régészeinek többsége szerint tehát a korai keresztény régészet Constantinusszal kezdődik, vagy közvetlenül előtte, az i. sz. IV. évszázad elején. Sukenik mindezzel nem értett egyet. Úgy vélte, Jeruzsálemben és a környékén – elsősorban a Talpiotdombon – korai zsidó keresztény sírok nyomaira bukkant.8 Abban is hitt, hogy a régészet be tudja tömni a teológia által hagyott hézagokat. Az általános izraeli régészeti szakmai közösség szemében Sukenik megszállottsága a zsidó keresztények iránt hóbort volt csupán, egy máskülönben józan elme bizarr érdeklődése. Sukenik örökségének ezt az oldalát nem vették – és ma sem veszik – figyelembe. De gondoljunk csak bele: ha Sukeniknak igaza volt, és lokalizálni tudnánk a korai zsidó keresztény sírokat, akkor Jézus családjáét miért is ne? 1945 szeptemberében Talpiotban találtak egy sírt, benne tizenegy csonttartó urnával. Sukenik volt az ásató. Építészetileg nagyon hasonlít a tíz urna sírjához. A 8. urnán hatalmas keresztek voltak. Görög nyelvű felirat is volt rajta: „Jesus Aloth”. Felmerült, hogy ez utóbbi a héber aleh, azaz „felemelkedni” ige egy változata. A 7. urnán szénnel írt görög nyelvű felirat látható. Sukenik fordításában: „Jézus, jaj!” Az 1. urnán héber feliratot találtak: „Shimon bar Saba”. A Barszabbász családi név csak az Apostolok Cselekedeteiből ismert (1:23; 15:22). 8

Sukeniknek a keresztény világban is megvolt a maga megfelelője: Bellarmino Bagatti ferences atya (1905–1990). A 30-as évek kezdetétől fogva a jeruzsálemi Studium Biblicum Franciscanumban volt katedrája, ott tanított, tanult, írt és dolgozott. Amellett, hogy ferences rendi szerzetes volt, az olasz származású Bagatti atya kiváló régészeti tevékenységet is folytatott. Még egy kis múzeumot is nyitott, ahol kiállított néhányat számos lelete közül. A múzeuma ma is ott áll a Via Dolorosán, a második stáció, vagyis a Megkorbácsolás temploma mellett. A ferencesek 1953-ban felújították a Dominus Flevit („Megkorbácsolt Úr”) templomukat az Olajfák hegyén, a Templom-heggyel szemben. Az egyházi hagyomány szerint Jézus itt látta meg a Jeruzsálemi Templomot – ami akkor már ezer éve a zsidó kultusz központja volt – és siratta eljövendő lerombolását, amit ő helyesen előre látott. Fontos epizódja ez a korai keresztény mozgalom történelmének, mert Jézus nemcsak megjövendölte a templom pusztulását, hanem azt is megjövendölte, hogy végül újjáépül majd. Jézus megígérte, hogy miután lerombolták, személyesen fogja a templomot három nap alatt újra felépíteni. Ezzel bejelentette az „idők végé”-nek eljövetelét, a harmadik templom koráét, és Isten földi uralmának eljövetelét. Amikor ez nem történt meg, a hívei közül néhányan arra a következtetésre jutottak, hogy nyilván félreértették Jézus szavait. A „templom” alighanem a „testére” utalt, a három nap alatt végrehajtott „újjáépítés” pedig a saját feltámadására vonatkozó utalás lehetett, ami három nappal a keresztre feszítés után történt.9 9 Így magyarázza János evangéliuma Jézus utalását a templom újjáépítésére vonatkozóan (Jn 2:19-22).

A többi hívő viszont ezt nem hitte el. A szemükben Jézus volt a messiás, és mint messiásnak az volt a dolga, hogy újraegyesítse Izrael törzseit, felszabadítsa Isten népét, újra felállítsa Isten szent trónját Jeruzsálemben, beharangozva ezzel az isteni uralom minden fölé kiterjedő államát. Mivel a templomot a keresztre feszítés után rombolták le, újjáépítve nyilván a második eljövetel után lesz – ezzel érveltek. Amikor meghaltak, sokan bizonyára az Olajfák hegyén akartak volna temetkezni, hogy első sorból nézhessék végig a második eljövetelt. Legalábbis 1953-ban Bagatti ezt gondolta, amikor felfedezte azt, amit „zsidó keresztény nekropolisz”-nak nevezett. Bagatti azon a helyen legalább fél tucat sírt és több tucat csonttartó urnát tárt fel, melyekre olyan újszövetségi neveket írtak, mint például „Zafira” vagy „Márta”. Egyes urnákra kereszteket is véstek. Sukenik Jézus-urnájával ellentétben Bagatti felfedezése – amit a legkorábbi zsidó keresztény temetőnek vélt – nem került a címoldalakra. Épp ellenkezőleg, Bagatti állításai mind keresztény, mind zsidó körökben – vallási és világi oldalról egyaránt – gúnyos kirohanásokat eredményeztek. Le is tett a dologról. Leállította a Dominus Flevitnél az ásatást, feltáratlan sírboltokat és nyitott sírokat hagyva maga után. A Dominus Flevitnél mindenesetre még ma is ott áll egy tábla, ami a nekropoliszt „zsidó keresztényinek titulája – Bagatti ezt az állítását nem vonta vissza –, és a turisták megbámulhatják azoknak az embereknek a kihantolt csontjait, akik Bagatti szerint Jézus első követői voltak. Nem temették újra őket, talán épp elkerülendő a vitát, hogy zsidó vagy keresztény temetést kell-e kapniuk. Ha Bagattinak igaza volt, a Dominus Flevitnél lévő temető egyike a kereszténység legfontosabb régészeti le-

leteinek. Miért hagyták hát abba az ásatást, és siklottak el leletei felett? Lényegében négy okkal álltak elő, de egyik sem jó. Először is ott van a visszatérő érvelés, miszerint zsidó keresztény maradványokat sosem fogunk találni, hiszen a zsidó keresztényeket nem lehet megkülönböztetni a többi zsidótól. Másodszor a konvencionális bölcselet szerint a kereszt (a csonttartó urnákon szembeszökő szimbólum) csak Constantinus után jelent meg a keresztény szimbolikában. Ez egyszerűen nem igaz. Például már Tertullianusnál – egy korai keresztény szerzőnél – is találni említést a keresztre, mint keresztény jelképre vonatkozóan, holott ő legalább száz évvel Constantinus előtt élt.10 A két következő indok inkább politikai, semmint történelmi. Bagatti mindössze öt évvel a modern Izrael megszületése után, és csupán nyolc évvel Auschwitz után találta meg a Dominus Flevitnél a zsidó keresztény temetőt. A gyermekcipőben járó állam holokauszt utáni zsidóságának elege volt az európai kereszténységből. Ismét meg akarták találni a kapcsolatot saját zsidó múltjukkal. Egy ferences rendi szerzetesre – aki ráadásul azt állította, hogy a Jeruzsálemben előkerült legkorábbi sírok Jézus híveinek a sírjai – aztán végképp nem voltak hajlandók hallgatni. „Hagyjátok békén a történelmünket” – ez volt, és ma is ez az izraeli régészek mantrája. Az ember azt hihette volna, hogy az egyház támogatja majd Bagattit, de a leleteivel volt két probléma, melyek egyikének sem volt semmi köze a régészethez. Először is Lásd Tertullianus nézetét A koszorú című írásában (iii), ahol szerinte „úgy kapartuk ki homlokukat, hogy az a kereszt jelét formázza”. 10

Bagatti azoknak a maradványait ásta ki, akiket az egyházatyák eretnekeknek neveztek. Aligha lett volna okuk ünnepelni őket. Másodszor pedig a Dominus Flevitnél akadt egy különösen zavarba ejtő lelet: Bagatti talált valamit, amit Szent Péter csonttartó urnájaként azonosított. A Vatikán éveken át ásott Rómában a Szent Péterszékesegyház alatt bizonyíték után kutatva, hogy Szent Pétert valóban ott temették el, ahogy azt a hagyomány tartja. A Szent Péter-székesegyház alatt valóban van ókori római temető, de az egy pogány nyughely. Ezt a vatikáni temetőt egyetlen szilánknyi hihető régészeti nyom sem kapcsolja össze Péter apostollal. Mégis, időről időre felröppennek pletykák, miszerint megtalálták Szent Péter ereklyéit. Egyszer csontokat találtak egy ókori sírkertben, egy II. századi műemlék alatt, ami állítólag Szent Péter mártírhalálának helyét jelölte, és be is került a nemzetközi hírekbe, amíg ki nem derült, hogy a csontok több különböző embertől – köztük nőktől – származtak, ráadásul csirkecsontokat is dobtak közéjük. Semmi sem bizonyítja, hogy Pétert a Vatikánban temették volna el, de ez még hagyján, hiszen arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy bármiféle keresztény, zsidó vagy zsidó keresztény temető lenne ott. De ha valamit mégis találnának, vajon hogy nézne ki? Nos, kétséges, hogy Szent Péter sírkövén például egyáltalán szerepelne a „Péter” név. Végeredményben nem is ez volt a neve, ez inkább a titulusa volt. Az evangéliumok elmesélik, hogy Jézus odafordult a Simon (héberül és arámiul is „Simon”) nevű tanítványához, elnevezte Kéfásnak – ami arámiul sziklát jelent (görögül Petrosz) –, és kijelentette, hogy ő lesz a kőszikla, amire a Jézusmozgalom épül majd (Jn 1:42; Mt 16:16-19). Más szóval a

„Péter” a „Petrosz” név fordítása, ami az arámi Kéfás görögre fordított alakja, egy cím, titulus vagy becenév, amit Jézus adott az egyik első tanítványának. De mi volt ennek a tanítványnak az eredeti neve? Nos, ezzel kapcsolatban nincs semmiféle vita. Az evangéliumok egyértelműen megadják, hogy Péter neve eredetileg Simon bar Jonah (azaz Simon, Jónás fia). Mint látni fogjuk, a Simon az I. századi Júdeában a legelterjedtebb név volt. Ha talál az ember egy csonttartó urnát ezzel a névvel, az a világon semmit nem jelent, mivel a zsidó férfiak mintegy húsz százalékát Simonnak hívták. A Jónás név ugyanakkor igen ritka volt. Bibliai névről van szó, ami valamikor az I. században kikopott a használatból. Ha az ember egy „Simon bar Jonah” feliratú csonttartó urnára bukkan, az igen ritka eseménynek számítana, és egy ilyen lelet vélhetően mindenhol az újságok címoldalára kerülne. Tulajdonképpen biztonsággal állíthatjuk, hogy ha a Vatikán találna a Szent Péter-székesegyház alatt egy csonttartó urnát „Simon bar Jonah” felirattal, abból hatalmas sajtókonferencia lenne, a pápa ünnepi misét celebrálna, és az urna a kereszténység legszentebb relikviájává lépne elő. Minden bizonnyal a Szent Péterszékesegyházban őriznék, és ez jelentené a Vatikán középpontját. Hívek milliói állnának sorban órákig, hogy tisztelettel telve elhaladhassanak és imádkozhassanak előtte. Pedig találtak már egy „Simon, Jónás fia” feliratú urnát, méghozzá olyan régészeti kontextusban, ami meggyőzőbb, mint egy pogány temető a Szent Péterszékesegyház alatt. Bagatti találta meg ott, ahol a Dominus Flevit zsidó keresztény nekropoliszát sejtette. A jeruzsálemi térségben előkerült ezernyi csonttartó urna

közül a maga nemében ez az egyetlen. A felirata valójában oly ritka, hogy egyetlen I. századi írásban sincs rá precedens, sem csonttartó urnán, sem pergamenen, sem bármilyen más felületen. De mivel az urnát nem ott találták, ahol a hatalmasok szerették volna, nem volt sem sajtókonferencia, sem mise, az urnának nem készült szentély, és a csontokat sem temették újra. Semmi sem történt. Elsuvasztották Bagatti kis múzeumában Jeruzsálem óvárosában, a Megkorbácsolás temploma mellett, ma is ott van törötten, elfeledve. A csontokat elszórták, a fedele és két oldala is elveszett, és minden különösebb ünnepélyesség nélkül bedugták mintegy harminc másik csonttartó urna közé, melyek némán tanúsítják, mi történik a leletekkel, ha nem felelnek meg a teológiai vagy régészeti várakozásoknak. Az ember megtalálja, aztán elfelejti őket. Az IAA régi raktárépületében 2003-ban dr. Kloner társaságában még mindig hónapokra voltam attól, hogy mindezt megtudjam. Akkor csak annyit tudtam, hogy egy „Yakov (Jakab), József fia, Jézus testvére” feliratú urnát vizsgálok éppen, és itt ez az ember, aki azt mondja, találtak egy másik urnát is, amire Jézusnak, József fiának a nevét vésték. – Hol van? – tettem fel a kérdést. – Itt, helyben – felelte Kloner, és odafordult az ifjú hölgyhöz, aki a bejáratnál ülve az egyetemi vizsgáira készült. A húszas évei elején járó, vonzó, kissé könyvmolynak tűnő fiatal lány volt. Részmunkaidőben dolgozott az IAA-nak. Kloner megkérte, hogy keresse ki a „Jézus, József fia” urnát, ő pedig megkereste nekünk. Szemében nyoma sem volt izgalomnak. Az ujjai sem reszkettek, miközben megkereste a kártyát a mutatóban. A homlokán

sem ütközött ki izzadság, amikor végigvezetett a polcokon és a padlón nyugvó urnák sorai mentén. – Itt van – mosolygott, és odavezetett a legegyszerűbb csonttartó urnához, amit valaha láttam. – Látja, itt van az oldalán a felirat -mondta. – Nehéz kiolvasni – jegyezte meg Kloner. – Olyan, mint az orvosok kézírása – tette hozzá nevetve. – Csak a gyógyszerészek tudják elolvasni. Oldalról az urna feliratára irányítottam a zseblámpámat, Kloner pedig végigvezette az ujjait a feliraton: „Jézus, József fia”. Megpróbáltam nyugodt maradni, de valami azt súgta, hogy ez nem egy mindennapi eset egyszerű példája. Kloner azt mondta, hogy a csonttartó urnát egy Talpiot keleti részén – Jeruzsálem egyik kerületében, a Betlehem felé vezető út mentén – fekvő sírban találta. A sírt 1980ban bontották ki a földmunkagépek, amikor a környéken sokemeletes lakókomplexumot építettek. Őt és Yosef Gatot – egy román-izraeli régészt – hívták a helyszínre, hogy megvizsgálják. A sírból tíz csonttartó urnát emeltek ki. Ez volt köztük az egyik. – Voltak más feliratok is? – kérdeztem. Felnevetett. – Ha elmondanám, fel-alá rohangálna, és azt kiabálná, „megtaláltam Jézus egész családját”. Én nem nevettem. Egy mosolyt azért valahogy sikerült magamra erőltetni, és megkérdeztem: – Milyen más nevek voltak még a sírban? – Ha nem tévedek, volt egy Matia [Máté], egy Ioseph [József] és két Mária – mondta. – És miért mondja azt, hogy ennek semmi jelentősége? – kérdeztem.

– A Mária vagy Mirjam a legáltalánosabb női név volt az I. századi Izraelben – mondta. – Álljon csak ki egy ókori piactérre és kurjantsa el, hogy „Mirjam”. A nők huszonöt százaléka oda fog fordulni. Ezért van ilyen sok Mária az evangéliumokban. Mindenki Mária. Ha egy Mária nevű nőt találunk egy Jézus nevű férfi mellett, az nem nagy kaland. – Tényleg – mondtam. – És hányszor találtak még olyan sírt, amiben két Mária, egy József és egy Jézus nyugodott? – Soha – válaszolta Kloner. – De van egy probléma: a második Máriának van egy másik neve is, és az nem Magdolna. A neve Mariamné, ami hellenisztikus név, a Mirjam makkabeus változata. Nagy Heródes egyik feleségét is így hívták. Viszont a Jézussal kapcsolatba hozott emberek közül senkit sem hívtak Mariamnénak. Ez önnek nem túl jó hír, Mr. Jacobovici – mondta nevetve, és kifurakodott a régiségek mellett, ki a csonttartó urnák halmai közül. Maradtam egy kicsit, és megszemléltem a feliratot. Még az én képzetlen szemem is ki tudta venni a betűket, melyek lefordítva kiadták a „Jézus, József fia” feliratot. Aztán áthajoltam felette, körbenéztem, és amikor biztos voltam benne, hogy már senki sem figyel, levettem a csonttartó urna fedelét. Üres volt. Az alján viszont, valamilyen vörös földbe ágyazódva, és az urna falairól levált mészkőszilánkok közül jól láthatóan emberi maradványok voltak. Ron Pappin egy anomália. Timminsből, egy Ontario északi részén fekvő bányavárosból származik. Volt már minden a hardver-üzlet-vezetőtől a világítótorony-őrig. Egyike azon ritka telkeknek, kiknek életpályája látszólag

semmilyen összefüggést nem mutat a környezetükkel. Szakértője lett mindennek, amit a múlt ránk hagyott. Az ókori Róma útjairól többet tud, mint a mai New Yorkról, és az igazat megvallva soha nem járt Kanadán kívül. Réges-rég eldöntötte, hogy csak képzeletben hajlandó utazni, mivel inkább az ókori világba látogatna el. Ron az ókortudományi doktori fokozatát készült megszerezni a Torontói Egyetemen, amikor nála sokkal fiatalabb felesége elkapta a Lou Gehrig-kórt, avagy ALS-t, és azóta őt ápolja. Pipázik, így a fogai sötétbarnák és szuvasak. Elöl egyáltalán nincs foga, de mivel minden pénze elmegy a felesége ápolására, nem tudja pótoltatni őket. Indiana Jones kalapjának ontariói változatát viseli, és tekintélyes pocakja van. Elég maradandó benyomást tesz. A barátom, és a cégünk egyik vezető kutatója. Amikor 2003 őszén visszajöttem Jeruzsálemből, magammal hoztam Kloner publikált IAA-jelentését a Talpiot keleti részén felfedezett sírról. – 1980-ban találtak egy sírt Jeruzsálem déli részén – mondtam, miközben ledobtam a jelentést Ron asztalára. – Ott elég sok sírt találtak – mondta. – Mi köze ennek a Jakab-urnához? – kérdezte. Egy filmen dolgoztunk éppen, aminek a tárgya később a világ leghíresebb csonttartó ládája lett. – Nos – mondtam –, a talpioti sírban találtak tíz csonttartó urnát, amiből haton felirat is volt. A feliratosok közt volt egy „Máté”, egy „József”, két „Mária”, és egy „Jézus, József fia”. Ron felvonta az egyik szemöldökét. – És ezt senki sem vette észre? – Hát – feleltem – az egyik Máriát Máriának hívták, ami figyelemre méltó, de a másikat…

– Magdolnának? – vágott közbe nevetve. – Nem, Mariamnénak – mondtam. – Róla még sosem hallottam. Kár – kuncogott, majd visszatért a munkájához. – Nézz utána – kértem. – Hátha van valamilyen kapcsolat a Mariamné és a Magdolna nevek közt. – Na jó – villantott rám Ron egy fogatlan mosolyt – ma már itt az internet. Miért nem nézünk utána most rögtön? A Google-n bepötyögte a „Mariamné” nevet, és kissé elsápadt. – Nézd, Simcha! – kiáltott fel Ron. A válla felett odasandítottam a képernyőre és a cikkre, ahová a kereső irányította. – „A tudomány mai állása szerint – olvasta fennhangon – Mária Magdolna valódi neve Mariamné volt.”

Harmadik fejezet SIMCHA: AZ ELVESZETT SÍR Oded Golan a bibliai régiségek leghírhedtebb gyűjtője az egész világon. 2002 októberében találkoztam vele először, épp azután, hogy Hershel Shanks kizárólag nekem elmesélte a történetet Jézus fivérének, Jakabnak a csonttartó ládájáról, amit a Biblical Archaeology Review (BAR) címlapjára szánt. Abban a szűk körben, akik tudtak róla, a Jakab-urna akkoriban teljesen kóser volt, és az izraeli tulajdonosa névtelen kívánt maradni. Tel-Avivba repültem, hogy videóra vegyek még egy utolsó vizsgálatot az urnáról, mielőtt a cikk a BAR hasábjain megjelenne. Jó eséllyel ez volt az első régészeti lelet, ami tanúskodik a názáreti Jézus létezéséről, a világ pedig még akkor sem tudott róla semmit. Hershel elmondta, hogy az akkori utolsó vizsgálat után a tulajdonos talán soha nem enged többé minket az urna közelébe. – Lehet, hogy ez az egyedüli alkalom – mondta, így meg kellett ragadnom a lehetőséget. A megjelölt napon kiléptem a Földközi-tenger partján álló Carlton Szállóból és Tel-Aviv központja felé hajtottam. A tulajdonos mobiltelefonon igazította útba a sofőrömet. Egy hollywoodi stílusú utat képzeltem el, ami a part mentén fut egy szikla tetején álló elzárt villa felé. Ehelyett csak néhány háztömbnyit haladtunk, majd megálltunk egy jellegtelen, alacsony tel-avivi lakóépület előtt.

Az izraeli stábom és jómagam ezután egy kis liftbe szálltunk, ami felvitt a harmadik emeletre, majd egy legénylakásban találtam magam, ahol egy fiatalos kinézetű, középkorú, középtermetű fickó sietett az üdvözlésemre. Oded Golan igen összetett személyiség. Jó családból származik. Édesanyja visszavonult agrárprofesszor, édesapja pedig mérnök. Fivére tankönyveket publikál. Maga Golan izraeli katonatiszt és magán-vállalkozó. Szenvedélyesen rajong az ázsiai nőkért, a modern építészetért és a klasszikus zenéért. Az egyetlen, ami amúgy jelentéktelen lakásában kitűnik, a fehér rövid hangversenyzongora a nappaliban. A lakás egy kissé piszkos, de takaros, ahogy egy agglegény a rendet képzeli. Egyáltalán nem olyan, amilyennek a bibliai régiségek egyik legaktívabb gyűjtőjének otthonát képzeltem volna. A legendás multimilliomosnak, Shlomo Moussaieffnek – aki alighanem a leghíresebb bibliai régiséggyűjtő a világon – több lakása is van Izraelben, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban, és mindegyik híresen fényűző és pazarul díszes. Golan lakásának a közepén álldogálva úgy éreztem, becsaptak. Moussaieffet vártam, és Golant kaptam. Golan azonban megnyomott egy gombot és minden megváltozott. Redőnyök húzódtak fel a falakon, mögöttük pedig üvegpolcok tűntek elő, rajtuk a bibliai időkből származó felbecsülhetetlen értékű leletekkel. Úgy éreztem magam, mintha egy James Bond-filmben lettem volna, nem egy Jakab, József fia, Jézus fivére dokumentumfilmben. Golan gyűjtő. Ez a lételeme. Miközben csevegtünk, kapott egy hívást egy arab férfitől Hebron közeléből, Ciszjordániából, abból a térségből, aminek a hovatartozá-

sa kapcsán Palesztina és Izrael máig vitában áll. A férfi a vonal túlsó végén egy internetes honlapra irányította Golant. Követtem a számítógépéhez, és ott volt a szemem előtt egy jogtalanul eltulajdonított bronzkori kincslelet, amibe palesztin fiúk botlottak bele az előző napon: kardok, kések, ékszerek, kerámia, miegymás. Miután gyorsan szemügyre vette az árut, Golan néhány ezer dollárért vett néhány bronzkori kardot. Ha a bibliai exodus a bronzkor alkonyán történt, lehet, hogy azok a kardok a Józsue seregében szolgáló izraeli katonáké voltak. – Az IAA nem tud erről a fontos felfedezésről. Sosem fog tudomást szerezni róla. Az arabok megkeresnek, hogy – ahogy önök mondanák – én „vethessek először szemet rá”. Amit én nem veszek meg, az kikerül az országból, valahol egy tokiói tanácsteremben végzi, és örökre elvész a kutatás számára. Én szolgálatot teszek ennek az országnak, gondoskodom róla, hogy a kincseinknek legalább egy része itt maradjon. És gondolja, hogy kapok díszdoktori kinevezést az erőfeszítéseimért? Épp ellenkezőleg. Azért, mert leleteket Vásárolok a ciszjordániai araboktól, a Régészeti Hivatal úgy bánik velem, mint illegális üzletben utazó bűnözővel. Ön szerint van ennek értelme? – kérdezte Golan. Tulajdonképpen nem sok értelme volt. Valójában, ha én lennék az IAA, azzal próbálnám szabályok közé szorítani a régiségpiacot, hogy én venném meg a régészeti felfedezések leletanyagát a palesztin fiataloktól. Egyfajta „tisztatű-program” lenne ez a bibliai régiségek területén. Amit nem tudsz ellenőrzésed alatt tartani vagy büntetni, azt ne tedd bűncselekménnyé. Hozz rá szabályokat. 2002 őszén mindenesetre semmiféle mélyenszántó gondolatom nem volt a bibliai régiségek kereskedelmét

illetően. Csak a Jakab-urna érdekelt, és az oldalán olvasható felirat: Jakab, József fia, Jézus fivére”. Így hát egész nap a különböző teszteket videóztam, amiket a szakértők végeztek Golan lakásában. André Lemaire – a Sorbonne nagy hírű epigráfusa – még egyszer utoljára megvizsgálta a feliratot, értékelte az írás stílusát, a nyelvtant, és így tovább. Dr. Shimon Ilani és dr. Amnon Rosenfeld, az Izraeli Földtani Kutatóintézet munkatársai megvizsgálták a patinát, a vékony réteget, ami évezredek alatt fejlődik ki a mészkőládák falán. Ennek kapcsán Hershel Shanks áttekintette, mit is tudunk történelmi szempontból Jakabról, megpróbálva összeegyeztetni ezt az információt a csonttartó urnával. Josephus Flavius – az I. századi római zsidó történetíró – például feljegyezte, hogy Jakabot Jeruzsálemben ölték meg, így hát nem volt meglepő, hogy az urnája itt került elő. A történelem egybevágott a régészettel. Jakabra az Újszövetség is határozottan, mint az Úr testvérére utal (Gal 1:19). Az tehát, hogy a csonttartó urnájának felirata kapcsolatba hozza Jézussal, megfelelt annak, amit tudunk róla. A csonttartó urna egybevágott az Újszövetségben leírtakkal. A lakásban igen jó volt a hangulat. Mindenki ugyanazt az álláspontot képviselte. A felirat passzolt. A nyelvtan passzolt. A patina passzolt. A csonttartó urna egy asztalon állt a szoba közepén. Belekukkantottam, és csonttöredékeket láttam benne. „Jézus családjának DNS-e!” – ütött szöget rögtön a fejembe. Később megtudtam, hogy Golan műanyag tárolóedénybe helyezte a darabokat, és átadta egy barátjának megőrzésre. Amikor mindenki végzett, kicsit hátramaradtam. Golan odament a fehér rövid zongorához, és Beethovent

kezdett játszani. Egyike volt ez az élet afféle szürreális pillanatainak. Itt álltam Tel-Avivban, német klasszikus zenét hallgattam, amit egy különc izraeli régiséggyűjtő játszott Jézus fivérének csonttartó urnája mellett. Golan a szonáta végére ért, megdicsértem az előadását, majd visszamentem a szállodába. Amint végigsétáltam a tengerpart mentén, a nap épp készült lenyugodni. Valamelyik étteremből Barbra Streisand-szám szűrődött ki, és a hely véletlenül épp a Simcha’s Place [Simcha helye] nevet viselte. Nem álltam meg enni. Tovább andalogtam, kezemben szorongatva a videoszalagokat. A filmdobozban ott volt Jézus fivére! A nap vörös gömbként bukott alá a tengerbe, csak arra tudtam gondolni, hogy a kamerám által felvett képek hamarosan lenyűgözik majd az egész világot. 2002. október 21-én Hershel Shanks és a Discovery Channel sajtótájékoztatót tartott Washington D. C.-ben. A rá következő reggelen a Jakab-urna megjelent a New York Times címoldalán, méghozzá színesben. A sztori tulajdonképpen a világon mindenhol a főcímre került, és a Golan lakásán felvett anyagomból a CNN jóvoltából harminc másodpercnyi részlet az egész földgolyót bejárta. 2002. október 31-én a csonttartó urna ismét a címoldalakra került, ezúttal azért, mert útban Torontó felé eltörött, ott akarták ugyanis kiállítani a Royal Ontario Museumban (ROM). Megint én kerültem az események középpontjába, én filmeztem le a törött urnát, aztán a restaurálás folyamatát, és az urna első nyilvános kiállítását. Torontói bemutatása során látogatók százezrei sorjáztak el a helyreállított urna előtt, hogy lássák. Köztük volt James Tabor professzor is, az Észak-karolinai Egyetem

Vallástudományi Tanszékének vezetője Charlotte-ból. Valójában sikerült lencsevégre kapnom Tabort, miközben a csonttartó urnát vizsgálta az üveg alatt, de akkor még nem tudtam, hogy ő volt az. Egyike volt a számtalan akadémikusnak, aki történetesen épp akkor Torontóban tartózkodott, mivel a Bibliai Irodalmi Társaság (angol elnevezése [Society of Biblical Literature] után SBL), az Amerikai Vallástudományi Akadémia (AAR), az Amerikai Keleti Kutatások Intézete (ASO) és a Bibliai Régészeti Társaság (BAS) mind ugyanakkor, ugyanabban a torontói szállodában tartották éves közgyűlésüket. Elég különös volt. Korábban Hershel is eljött hozzám, most pedig több, mint ezer bibliakutató érkezett szintén Torontóba a csonttartó urnával együtt. Úgy tűnt, a történet szereplői követnek engem, nem pedig fordítva. A csonttartó urna kiállításakor még nem ismertem Tabort. Néhány hónappal később beszéltem csak vele először, miután az urna már visszatért Jeruzsálembe, ahol az IAA hamisítványnak nyilvánította. Egy vasárnapi napon csörgetett fel telefonon, amikor épp próbáltam segíteni a feleségemnek, hogy négy lányunkat és a fiunkat valahogy ágyba tuszkoljuk. – Simcha? – Héber nevemet sajátos akcentussal ejtette, mint egy gyermek, aki úgy nőtt fel, hogy légi bázisról légi bázisra cipelték. Miután beszédbe elegyedtünk, Tabor kifejtette, hogy egy évvel azelőtt egy régész barátjával, dr. Shimon Gibsonnal feltártak egy rablók által feldúlt jeruzsálemi sírt. Penészes emberi maradványnak tűnő leleteket találtak benne. A mikroszkóp alatt kiderült, hogy ez a Jeruzsálem környékén előkerült legrégebbi halotti lepel. Egy Jézus korából származó temetési lepel darabja volt. A szemfö-

dél hajdan olyan embert takart, aki leprában – azaz Hansen-kórban – szenvedett. Ez a leprás volt a Hansen-kór legkorábbi esete, ami valaha bárhol is előkerült. A felfedezés bebizonyította, hogy Jézus korában az emberek valóban szenvedtek leprától. Nemrégiben néhány tudós azzal az elmélettel állt elő, hogy amikor az Újszövetség lepráról beszél, valójában bőrkiütésekre gondol. Tabor és Gibson véget vetett az efféle spekulációknak. Tabor lenyűgöző és barátságos ember, ugyanakkor rendkívül eszes és művelt. Akkoriban írta Jesus Dinasty [A Jézus-dinasztia] című későbbi bestsellerét. Arra viszont nem jöttem rá, hogy miért hívott fel csak úgy hirtelen. – Önnek bizalmasan elmondhatom – mondta. – Úgy vélem, Oded Golan Jakab-urnája abból a sírból származik, ahonnan a halotti lepel. Nem hiszem, hogy valóban a hetvenes vagy a nyolcvanas évektől van a birtokában, ahogy állítja. Szerintem csak egy éve van nála. Viszont azt hiszem, a felirat hiteles rajta. – Miért hazudna a lelet megvásárlásának időpontját illetően? – kérdeztem. – Mert Izrael 1978-ban változtatta meg a régiségekre vonatkozó törvényt – felelte Tabor. – Tehát ha az ember 1978 előtt talált vagy vett valamit, az az övé. Ha később, és ha egy jelentős leletről van szó, akkor az államé. – Miért gondolja, hogy abból a sírból van? – kérdeztem. – Sok csonttartó urnát loptak el onnan, így könnyen megvehette bárkitől, aki a leplet rejtő sírba betört. A sírban volt egy Mária, egyike az alig maroknyi Máriának, akinek neve urnára írva előkerült. Ha a Jakab-urna is ebből a sírból való, akkor lehet, hogy a halotti leplet rejtő sír

Jézus családjának a sípboltja. Nem voltam vevő Tabor elképzelésére. Túl kevés volt az idő. Golan nem vehette a csonttartó urnát mindössze egy évvel korábban. Ez így túl gyors volt. Golan megveszi. Lemaire megvizsgálja. Megállapítják a kapcsolatot Jézus fivérével, és hipp-hopp, máris a címoldalon van. Lehet, hogy Golan nem a régiségtörvények megváltoztatása előtt vette, de akkor is úgy véltem, hogy a csonttartó urnának már régóta a birtokában kell lennie. Ha nem is 1978 óta, de legalább a 80-as évek eleje óta. Ráadásul addigra megismertem Golant. Lehet, hogy kissé kiszínezte a dolgokat, de amennyire meg tudtam becsülni, nem talált volna ki dolgokat a semmiből. Úgy gondoltam, hogy Tabor téved: a csonttartó urna nem abból a sírból való, ahonnan a halotti lepel. – Hol jövök én be a képbe? – tettem fel a kérdést. – Nos – felelte sietve Tabor a sírban talált több urnából is sikerült DNS-mintát kivonnunk. Ha szerezni tudnánk néhány csontszilánkot a Jakab-urnából, akkor azokból is vehetnénk DNS-t, és összehasonlíthatnánk a mi sírunkból származó DNS-sel. Így megtudnánk, valóban onnan van-e. Golan bízik önben. Ha sikerült neki bármilyen hitelesíthető csonttöredéket kiszednie, önnek biztosan odaadja. – Oké, James – mondtam. – Megpróbálom. De úgy vélem, hamis nyomon jár. A válaszomat hallván James tudni szerette volna, miért gondolom, amit gondolok. Kedveltem őt. A legtöbb bibliakutatót nem érdekli, mit gondolnak az újságírók és a filmkészítők. Annyira el vannak telve azzal, hogy szó szerint tudják idézni Ireneuszt, hogy képtelenek bármiféle eszmecserére. Ők csak kioktatnak. Ez az akadémikus

azonban tudni akarta, hogy szerintem melyik sírból származik a Jakab-urna. Noha soha nem találkoztam vele, valahogy megbíztam benne, így hát titoktartást fogadtunk egymásnak, és elmondtam neki, mit gondolok. – Úgy vélem, egy másik sírból való, ahol szintén volt egy Mária-urna. A talpioti sírból – mondtam. A vonal másik végén egy pillanatra beállt a csönd. – Arra a sírra gondolt, amiben Jézus és a két Mária volt? – bökte ki végül. Le voltam nyűgözve. A legtöbb tudós azt sem tudta akkor még, hogy a sír egyáltalán létezik. – Igen – mondtam – arra. – De a második Mária nem stimmel. Nem Magdolna – mondta Tabor. – Találkozzunk – javasoltam – és miután aláírtunk egy titoktartási megállapodást, elmondok önnek egy titkot.  Ahogy a régi dal mondja: mi minden változhat egyetlen nap alatt. Vagy adott esetben egy év alatt. 2002 őszén Tel-Avivban voltam, és egy filmet forgattam, ami akár az évtized legnagyobb sztorija lehetett volna. 2003 őszére azonban a hírnév széliránya megváltozott. A közvélemény ítélőszéke előtt Oded Golan remeteéletet élő gyűjtőből mesteri hamisítóvá vált, a Jakab-urnát pedig az IAA egy szakmai közössége egyszerű hamisítványnak nyilvánította. Ami engem illet, kitartottam a James, Brother of Jesus [Jakab, Jézus fivére] című dokumentumfilmem mellett. 2003 húsvétján ment adásba világszerte a Discovery Channelen. Hershel Shanks szintén kiállt a történet mel-

lett, és azóta is fáradhatatlanul védelmezi az urnát. De attól a pillanattól fogva, hogy megfordult a szélirány, Hershel és én kisebbségben maradtunk. Mindenki más lemorzsolódott. Golannál razziát tartott a tel-avivi rendőrség, majd vizsgálati fogságba helyezték, hogy kihallgassák. Végül csalással és hamisítással vádolták meg. Miként történt mindez, és miért? A „miként”-et könnyű megmagyarázni. Az urna két elektronmikroszkópos teszten ment át (az egyiket Izraelben, a másikat Kanadában végezték). A legendás harvardi epigráfus professzor, Frank Moore Cross vizsgálatán is megfelelt. A torontói Royal Ontario Museum még hosszú hullámú ultraibolya-vizsgálatnak is alávetette a feliratot, aminek célja az volt, hogy megállapítsák, vannak-e idegen mikroszkopikus törmelékdarabok a felirat réseiben. Semmi sem volt. Más szóval ez a csonttartó urna volt a történelem során a legtöbbet vizsgált régészeti lelet, és minden próbán csont nélkül átment, lebegő ultraibolyaszín zászlókkal. Amikor viszont a ROM-ban rendezett kiállítás a végéhez ért, az IAA nem engedte, hogy a Jakab-urnát tovább vigyék a Tennessee állambeli Nashville-be, ahol több különböző keresztény szekta is várta, hogy kiállíthassák. Ehelyett az IAA ragaszkodott hozzá, hogy Golan visszaszolgáltassa a csonttartó urnát Izrael államnak. Miután Golan ennek eleget tett, az IAA elkobozta a kétezer éves csonttartó ládát, és még egy tesztnek alávetette, egy oxigénizotóp-vizsgálatnak, ami azt vizsgálja, milyen hőmérsékleten szívódik fel víz a felszíni ásványokba. Az elképzelés szerint, ha a hőmérséklet egy csonttartó urna egyazon sírban eltöltött (feltehetően) változatlan élete során ingadozik, akkor a feliratnak hamisítványnak kell lennie.

Az „elmélet” természetesen abban az esetben áll csak, ha lezárt sírt feltételezünk. A „teszt”-et nem úgy tervezték, hogy figyelembe vették volna mondjuk egyméternyi terra rossa beömlésének lehetőségét. Az IAA tagadói úgy vélték, a felirat első fele – „Jakab, József fia” – hiteles, a „Jézus fivére” szavakat viszont Golan tette hozzá. Később az izraeli rendőrség azzal is megvádolta Golant, hogy egy ötszáz dolláros csonttartó urnából akart felbecsülhetetlen értékű ereklyét csinálni. Az IAA izotópvizsgálatával – amit egy Yuval Goren nevű cowboycsizmás geológus végzett el a Tel-avivi Egyetemről – az a probléma, hogy a felirat egyetlen része, ami átment a teszten, az a „Jézus” („Yeshua”) szó utolsó betűje volt (egy héber „ajin”). E lekötetlen izotópok szerint ha a felirat valamely része hiteles, akkor az épp a második fele, és a hamisítónak az első felét („Jakab, József fia”) kellett volna hozzátennie. Ez nyilvánvalóan lehetetlen volt. Mégsem vette észre senki. A sztori bejárta a világot: egy izotópteszt kimutatta, hogy a felirat patinája nem felel meg a temetkezési sír hőmérsékleti adatainak, és a felirat második fele (a Jézusról szóló rész, vagyis az, amelyik átment a teszten) hamisítvány. A köztudatba ezzel nemcsak a felirat került be hamisítványként, hanem maga a láda is gyanússá vált. Miközben tombolt a médiahisztéria, elmentem az Izraeli Földtani Kutatóintézetbe, aminek az égisze alatt az izotópvizsgálatot végezték. Találkoztam az igazgatóval, dr. Amos Biennel. Bien az ötvenes éveiben vagy a hatvanas évei elején járó ideges ember, aki nyugtalanul matatva elmondta, hogy az izotópvizsgálat eredménye két dolgot jelenthet. – Vagy azt, hogy a feliratot meghamisították… vagy…

– a hangja itt elhalkult. – Vagy mit? – sürgettem. – Vagy azt, hogy megtisztították – felelte. – De hát azt mindenki láthatja, hogy megtisztították – mondtam. – Ehhez nincs szükség különleges tesztekre. Az ember a saját szemével is láthatja. Tavaly dr. Ilani és dr. Rosenfeld még azon aggódott, hogy a tisztítás után túl kevés vagy egyáltalán semmi nem marad a patinából. – Oké – mondta dr. Bien. – Mi oké? – kérdeztem vissza. – Egy teszt miatt, amit az ön égisze alatt végeztek, most az egész világ azt hiszi, hogy a felirat hamisítvány, ön pedig azt mondja, hogy az izotópvizsgálat csak annyit bizonyít, hogy megtisztították? Alig hittem a fülemnek. – Én nem így mondanám – mondta dr. Bien, és tovább matatott. -De amit mond, az lényegét tekintve így van. Egy pillanatnyi döbbent csöndet követően a következő párbeszéd zajlott le: SIMCHA: – Az IAA azt mondja az egész világnak, hogy a felirat hamisítvány. DR. BIEN: – Ez az ő gondjuk. Nekik mondja. SIMCHA: – Az izotópvizsgálat szerint, ha bármi is hamisítvány, az a felirat első fele. A második felét, amiben Jézust említik, az izotópok igazolták. DR. BIEN: – Mondhatni. Míg ezeket a sorokat írom, Oded Golan kafkai pere még mindig az izraeli bíróság előtt van. 2006-ban, amikor már jócskán benne jártunk a perben, dr. Wolfgang

Krumbein, a németországi Oldenburgi Egyetem profeszszora és a világ egyik élenjáró kőpatina-szakértője kijelentette, hogy a felirat hiteles, és az izotópteszt téved. Akkor viszont már senki sem figyelt oda rá. Ami a világ véleményét illeti, a Jakab-urna jól kidolgozott hamisítvány volt, amit egy kapzsi hamisító készített, így akarván milliókat bezsebelni a vallásos keresztényektől. Miért történt mindez? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az IAA megszerezte a Jakab-urnát. Az évek során próbáltam megérteni, miért. Talán lelkiismereti kérdést csináltak belőle. Amikor a történet kipattant, az IAA-nál senki sem tudott róla. Amikor a New York Times kritikát váltott ki, ott mindenki úgy érezte, készületlenül érte a dolog. Amikor a csonttartó urna Torontóba utazott, megint mindenki ostobának érezte magát. Amikor Golan utaztatási engedélyért folyamodott régészeti lelete számára, őszintén beírta, hogy az urna „egy kétezer éves csonttartó láda”. Azt viszont nem emelte ki, hogy az oldalán viseli talán az egyetlen régészeti forrást a názáreti Jézusról. Azt hiszem, az IAA úgy döntött, megfizet Golannak, amiért ostobának érezték magukat miatta. Azt azért nem gondolom, hogy leültek, és megtervezték, miként fogják összetörni, de akár ezt is tehették. A rendőrség pokollá változtatta az életét. Golan a per folyamán több, mint egy évig házi őrizetben volt, még a sarki fűszeresig sem mehetett le. Lehet, hogy tévedek. Volt egy másik ok is, amiért az IAA ki nem állhatta Oded Golant. Ő egy gyűjtő, méghozzá igen komoly gyűjtő. Az IAA nézőpontjából a gyűjtők a bibliai régészet kerítői. Azzal, hogy leleteket vesznek, piacot teremtenek, és arra bátorítják a rablókat, hogy ókori sírokat fosszanak ki. Az IAA szerint, ha egy sírt egyszer

kiraboltak, és a régészeti kontextust megzavarták, attól fogva ismeretlen eredetű leletei minden történelmi értéküket elvesztik. A régiségek védelmének egyetlen módja, ha a gyűjtőket eltapossák. Az IAA példát akart statuálni Golannal, ezzel az arrogáns gyűjtővel, aki nem átallta beleütni az orrát a hatóságok dolgába. Ráadásul függetlenül attól, hogy a Jakab-urnát ő hamisította, avagy nem, nekem bizalmasan több IAA-hivatalnok is bevallotta, hogy hamisítónak tartják. Tekintve, hogy a Jakab-urna a régiségpiacon bukkant fel, az ő szempontjukból nincs semmilyen történelmi értéke. Miért volt tehát fontos, hogy ezt a konkrét leletet valóban ő hamisította-e? Az volt a fontos, hogy eltapossák. Nem hiszem, hogy csak azoknak a leleteknek van történelmi értéke, amiket régészek kerítettek elő. Jobb, ha a leleteket régészek találják meg, de ez valójában elég ritkán fordul elő. Ostobaság lenne a régiségpiacon felbukkanó összes leletet hamisítványként kezelni. A legnagyszerűbb leletek közt nem is egy akad – köztük például a Holt-tengeri tekercsek –, amit hétköznapi emberek találtak meg merő véletlenségből, akik aztán eladták a tárgyakat a régiségpiacon. Az pedig egyenesen agyrém, hogy valakit hamisítónak titulálunk, aztán minden leletét hamisítványként kezelünk. De ahol frusztrált zsaruk próbálják mindhiába ráhúzni a vizes lepedőt valakire, akinek a bűnösségéről meg vannak győződve, ott könynyű átlépni a határokat. A Jakab-urnával kapcsolatos bizonyítékokat akkor is és most is hanyag fölényességgel kezelik. Ami engem illet, az IAA-nál persona non grata lettem. A személyem iránti ellenszenv 2006-ban csúcsosodott ki, amikor megvádoltak, hogy állítólag az IAA engedélye

nélkül behatoltam egy sírba éj tönkretettem. Megvolt a megfelelő társaságom is: dr. Shimon Gibsont ugyancsak megvádolták, és rendőrségi őrizetbe vették, hogy kihallgassák.11 A vádakat végül mindkettőnkkel szemben ejtették. A megfélemlítés légkörében a Jézus családjához kötődő csonttartó urnák felfedezése igen népszerűtlen vállalkozássá vált, a 2005. év nagy részét és a 2006. évet mégis ezzel töltöttem. És mindez egy telefonhívással kezdődött, amit Tabor kezdeményezett 2004 tavaszán. – Simcha! – mondta. – Szia, James, mi az ábra? – Nem fogod elhinni, mire jöttem rá. – Mire? – kérdeztem. – Mit gondolsz, mi történt a talpioti sírral, miután 1980-ban felfedezték? – kérdezte Tabor izgatottan felemelt hangon. – Legjobb tudásom szerint – feleltem – három régészt vontak be: Yosef Gatot, Amos Klonert és Eliot Braunt. Kijöttek, hogy megvizsgálják a sírt, elvitték a csonttartó urnákat, és otthagyták a sírt az építkezőknek. Gondolom, az építkezők lerombolták, amikor felhúzták a talpioti lakóépületeket. – Én is ezt hittem – mondta Tabor. – De ezt hallgasd meg! Jeruzsálemben voltam egy barátomnál, Shimon Gibsonnál. Te is ismered dr. Gibsont, elég neves régész. – Igen – mondtam –, hallottam már róla. 11

Amikor e sorokat írom, az IAA már ismét jó véleménnyel van rólam, miután az Izraeli Turisztikai Minisztériumban dolgozó közös barátunkon keresztül összebarátkoztam az igazgatóval.

– Nos – folytatta Tabor mivel együtt tártuk fel a halotti leples sírt, megkérdezte, miről beszélgettem veled a Jakab-urnából származó csonttöredékek kapcsán, és elmondtam neki az elméletedet, miszerint az urna a talpioti sírból származik, nem a halotti leples sírból. Találd ki, hogy 1980-ban ki rajzolta meg a talpioti sír térképét, ami Kloner első 1996. évi IAA-jelentésében szerepelt – szólított fel Tabor retorikai felhanggal. – Fogalmam sincs. Van egy példányom a jelentésből, gondolom, Kloner rajzolta – feleltem. – Gondolkozz, Simcha, öreg haver! – Tabor akcentusa mindig erősebb lesz, amikor fellelkesül. – Shimon volt az! El tudsz képzelni ilyen véletlen egybeesést? Shimon akkor még süldő siheder volt, de ma már veterán IAAkutató. Így Kloner őt hívta a helyszínre, hogy mérje fel a sírt, és vázolja fel. – Most viccelsz, ugye? – kérdeztem, miközben lerogytam a székbe. – Ez még semmi. – Tabor gyakorlatilag ujjongott. – Megjegyeztem Shimonnak, milyen kár, hogy a sírt lerombolták, mire Shimon kibökte, hogy szerinte nem ez történt. „Jézus családjának sírboltja még ép?” – reménykedtem. Csak annyit tehettem, hogy figyelmesen hallgattam tovább, mit mond Tabor. – Nem volt egyszerű menet – folytatta Tabor. – Shimonnal kimentünk Talpiotba. Shimonnak jó darabig eltartott, amíg kiismerte magát, mivel a környék persze már egészen másképp nézett ki, mint huszonhat évvel azelőtt. Van viszont ott egy benzinkút, és végül úgy tudta belőni, hogy körülbelül hol kell a sírnak lennie, hogy a benzinkutat használta iránypontnak. Aztán elkezdtünk

becsöngetni a lakásokba. El tudod ezt képzelni? Egy fickó, aki angolul beszél amerikai akcentussal, meg egy másik, aki héberül beszél brit akcentussal, becsönget az ajtódon, és azt tudakolja, hogy nincs-e véletlenül egy sír a pincédben. Hangosan felnevettem. Forgott velem a világ. Ezen a ponton meg kellett kérnem Tabort, hogy hívjon vissza a mobilomon. A feleségem és a gyerekek születésnapi partira és egy kis pancsolásra indultak anyámhoz. Tabor visszahívott, én pedig tovább hallgattam a történetét, miközben a gyerekeket pakoltam a kocsiba. A srácok összeverekedtek, a fürdőruhákat bepakoltuk, és miközben a biztonsági öveket bekapcsoltuk, Tabor folytatta: – Tehát miután jó néhány ajtón becsöngettünk, az egyik fickó azt mondta, az ő házában nincs sír, de a mellette lakó család háza alatt van egy. Tabor hangosan felnevetett. Odakiabáltam a gyerekeknek, hogy maradjanak csendben, mire a feleségem rám villantott egy „nem várhatod el a gyerekektől, hogy ne legyenek gyerekek, csak mert te hazahozod a munkát” pillantást. Tabor folytatta: – Átcaplatunk a következő ajtóhoz. Egy kedves szefárd család. Először láthatóan sokkolta őket a dolog, de nagyon szívélyesek voltak, és beengedtek minket. Megkínáltak amolyan izraeli stílusban, tudod, teával meg sütivel. Aztán kivittek a zárt udvarra, és… Készen állsz? – kérdezte Tabor. – Készen – mondtam. – A belső udvaron a padlóból két nefescső állt ki! A nefescső a lélekcső vagy lélekakna. A rabbinikus hatóságok ragaszkodnak hozzá, ha a sír fölé épületet emel-

nek. Az aknának két célja van: az egyik, hogy szabad átjárást biztosítson a sír és a külvilág közt a lelkek számára, melyek valaha a mélyedést lakták; a másik, hogy ezen keresztül hozzá lehessen férni ahhoz a térhez, amit az építők hagynak a sír teteje és a felette álló lakóépület padlója közt. Az utóbbinak a zsidó törvények értelmezésében vett rituális tisztasághoz van köze. A rituális tisztaság kérdése központi eleme a judaista életnek. Egyes mai emberek összekeverik a rituális tisztátalanságot a „kosz” elsődleges fogalmával. A zsidó feministák például fegyvert rántanak arra, hogy az ortodox judaizmus rituális értelemben tisztátalannak kezeli őket a menstruáció idején, mikor is a gyakorló zsidó hívők tartózkodnak bármiféle fizikai kontaktustól. A feministák ennek okát a hagyományos zsidó vallás patriarchális jellegében látják. Ezzel viszont elsiklanak a lényeg felett. A férfiak az ejakuláció után rituális értelemben ugyancsak tisztátalanok. Egy szeretett lény teste is rituálisan tisztátalan a halál után. A képzetnek semmi köze a tiszta és a piszkos fogalmához. Csakis az élethez, és annak hiányához. A judaizmus az életet szentnek tekinti. Ahol élet vagy potenciális élet leledzik, ott a szentség állapota is megvan. Amikor az élet vagy a potenciális élet elvész, hiányt – egyfajta szent vákuumot – hagy maga után. Gondoljunk csak egy vidámparkra vagy egy cirkuszra, miután mindenki hazament: a hely nemcsak üressé válik, hanem olyan ürességé, ami szinte sóvárog az élet után, ami nemrégiben még átjárta, így látja a judaizmus a rituális tisztátalanságot. Mivel a termékeny nő az élet lehetőségét hordozza magában, a menstruáció azt jelzi, hogy a lehetőség elillant, egészen addig, amíg a ciklus újra nem kezdődik.

Hasonlóképpen, amikor a lélek a testből eltávozik, hiányt hagy maga után, ami létrehozza a rituális tisztátalanság állapotát. Ugyanezt behelyettesítve, egy sír, amiben még ott vannak a testek, rituális értelemben tisztátalan. Gyakorlati szempontból ez ma már senkit sem érint, kivéve a Coheneket és a Katzokat. A mai zsidók közt a Cohen és Katz nevet viselők bibliai papok leszármazottai. A cohen héberül „pap”-ot jelent, a katz pedig „szent pap”ot. A zsidó papoknak ma sem szabad semmivel kapcsolatba kerülniük, ami rituális értelemben tisztátalan. A zsidó vallási törvények szerint tehát bárki, akit Cohennek hívnak, nem élhet olyan lakóépületben, ahol valakinek a belső udvara alatt sír van. Ez rituális értelemben megsemmisíti az egész épületet. Hacsak – és itt jön a zsidó törvények szolgálta ellenszer – nem hagy az ember egy légpárnát az épület és a sír között, vagyis nem szabad a belső udvart közvetlenül a sír tetejére építeni, hanem le kell kövezni a tetejét, hagyni kell némi rést, és oda lehet húzni az újabb padlóréteget. Most már eleget tudok a sírokról ahhoz, hogy megértsem, mit mondott akkor Tabor: a belső udvarból kiálló két nefescső csak egyetlen dolgot jelenthetett, mégpedig azt, hogy a szefárd család lakása alatt sír van. Jézus családjának sírboltja nem pusztult el. Valójában ott volt két cső, melyek közül legalább az egyik ahhoz a sírhoz vezetett. Azonnal tudtam, hogy a csövön keresztül be tudok küldeni robotkamerákat a sírba. Ha jó helyen vagyunk, akkor pedig áttörhetünk a belső udvar talaján, és beléphetünk Jézus családjának sírjába. Filmkészítő vagyok, újságíró, és buzgón tanulmányozom a történelmet. 2004-ben a testem minden szövete azt

súgta, hogy minden idők legnagyobb régészeti sztorijának küszöbén állok, a felfedezés küszöbén, ami nemcsak egy Jézussal kapcsolatos feliratra vet fényt, hanem Jézusnak és gyakorlatilag az egész családjának – köztük az anyjának, Máriának; Józsefnek, a fivérének (vagy az apjának); Máténak és Mária Magdolnának – a sírboltjára. Azonban sok kérdés volt még, ami megválaszolásra várt. Miért a „Yosa” nevet írták József urnájára, ami talán a „Józsi” ókori megfelelője lenne? Mivel József (az apa) még Jézus gyermekkorában eltűnik az evangéliumi beszámolókból, az ember azt hinné – miként a tudósok többsége is hiszi –, hogy József Názáretben halt meg. Ha a talpioti sír valóban Jézus családjának sírboltja volt, hogyan kötött ki az élemedett korú József Jeruzsálemben? Továbbá mit jelent a második Mária urnafeliratán az, hogy „Mariamné, akit Marának is neveztek”? Ki az a Máté, aki a sírban nyugodott? Vajon annak az evangéliumnak a szerzője, ami a nevét viseli? Sok munka várt még ránk, és a nap végére ráébredtem, hogy akár az is kiderülhet, hogy a talpioti sírnak a világon semmi köze a történelem leghíresebb családjához. Egy tavaszi éjjel, miután mindenki aludni tért, egyedül ücsörögtem a dolgozószobámban. Az íróasztalomon ott hevert a jeruzsálemi környék sírkutatásának bibliája, az A Catalogue of Jewish Ossuaries [A zsidó csonttartó urnák katalógusa] (1994) L. Y. Rahmani tollából. Tal Ilan profeszszor meghatározó tanulmánya is ott volt, amit az ókorból származó zsidó feliratokról írt Lexicon of Jewish Names in Late Antiquity: Palestine 330 B.C.E. – 200 C.E. [Késő antik zsidó nevek lexikona: Palesztina i. e. 330 – i. sz. 200] (2002) címmel. És persze ott volt még Amos Kloner 1996. évi jelentése a talpioti sírról. Kölcsönvettem a srácaim

Crayola zsírkrétáját és vízfestékpalettáját, és a rajzaikat félretolva kerestem egy szép tiszta fehér lapot. A tetejére nagy, vastag betűkkel felírtam: „AMIT TUDUNK”, és aláhúztam a címsort. Alá a következőket jegyeztem fel: 1. 1980. Egy földmunkagép nyomán felszínre kerül egy sír a jeruzsálemi Talpiotban. Kihívják az IAA-t. Megérkeznek a régészek: Gat, Kloner, Braun és a fiatal Gibson. Feltérképezik a sírt és elviszik a csonttartó urnákat az IAA raktárába, ahol katalogizálják őket. 2. A sírnak furcsa homlokzata van. Afféle szabadkőművesnek tűnő szimbólum van rajta, egy fejjel lefelé álló csúcsív a közepén egy körrel. 3. Egy újabb bizarr elem: az agyag alatt három koponya volt, amiket gondosan három temetkezési fülke bejáratánál helyeztek el, mintha őrök lennének. 4. A sírt az ókorban feltörték. A szokásos leletek – például kis olajlámpások, parfümös üvegcsék, agyagkorsók – hiányoztak. 5. A sír tartalma benne van Rahmani katalógusában. A csonttartó urnák sosem kerültek ki az IAA kezeiből, tehát a származásukkal vagy esetleges hamisságukkal kapcsolatban nem merül fel kérdés. Négy csonttartó urnán nem volt felirat. Hat urnán volt. 6. A csonttartó urnákat a következőképp azonosították: a) „Jézus, József fia”. Nehezen olvasható, de végül elég könnyen megfejthető. Lehet, hogy oka van annak, hogy ilyen rosszul olvasható? Ha ez valóban Jézus csonttartó ládája, talán a követői így próbálták védeni a lehetséges ellenségektől? Amellett a tíz urna közül ez a legegyszerűbb. Egy csonttartó urna ennél nem is lehetne

egyszerűbb. Nincs rajta semmilyen növényi minta. Vajon az urna szerény kinézete megfelel mindannak, amit Jézusról tudunk? Vajon ezt a Jézust sietve temették el? Esetleg mindkettő igaz lehet? b) „Yosa”, „Jose” avagy „József”. Elképzelhető, hogy ez a József azonos azzal, akit Jézus urnáján említenek? ő lehet az apa? Rahmani szerint igen, mint azt a leírásában meg is jegyzi. c) „Maria” avagy „Mária”. Különös felirat. Héber betűk. A héber név latin változata. Szűz Mária neve minden helyen „Mária” formában maradt fenn. Pontosan úgy, ahogy az urnán áll. Rahmani szerint a sírban eltemetett József felesége lehetett. d) „Mariamné, akit Marának is neveznek”. Görög felirat. A vezető akadémikusok – köztük a harvardi François Bovon és Karen King – szerint ez volt Mária Magdolna igazi neve. Úgy tűnik, a professzorok nem tudják, hogy ez az urna létezik. Ha ő valóban Mária Magolna, akkor mit keres Jézus „családjának” sírjában? Házasok voltak? e) ”Matia” avagy „Máté”. Egyértelműen újszövetségi név. Lehet, hogy az evangélista? Vajon rokona lehetett Jézusnak? f) „Júdás, Jézus fia”. A sír legrobbanásveszélyesebb urnája. Bizonyos szempontból még a Jézus-urnánál is robbanásveszélyesebb. Ha „Mariamné” Jézus felesége volt, akkor talán ő lehetett a fiuk? Ez a sírban a legkisebb csonttartó urna. Lehet, hogy „Júdás” gyermekként halt meg? De az evangéliumok sehol sem tesznek említést fiúgyermekről. Talán „Júdás” lenne a rejtélyes „szeretett tanítvány”, aki János evangéliumában szerepel?

A lap aljára felírtam megint csak nagy nyomtatott betűkkel: „KÖVETKEZŐ LÉPÉS?” Ha van egy történetem, normális esetben szeretnék utánajárni, írok egy ajánlatot, vagyis puccos filmes szakszóval élve „kidolgozási tervet”. A kidolgozási tervhez költségvetési tervet és produkciós ütemtervet csatolok, és megpróbálok szerezni hozzá tévétársaságot. Ennek a történetnek a kapcsán viszont a dolgoknak ez a folyamata elég problémásnak tűnt. Először is ott volt a kiszivárogtatás problémája. Könnyen ellophatták az ötletet, hogy betegyék egy hírműsorba, például a 60 minutesbe [Hatvan perc] vagy a 20/20-ba, még mielőtt rendesen kivizsgáltuk volna. Ezzel máris lejárt lemez lett volna a sír történetéből, még mielőtt én egyáltalán nekiláthattam volna. Másrészről viszont bármikor megkereshettem a kapcsolataimat a Discovery Channelnél, azokat, akik a Jakab-urnáról szóló dokumentumfilmemet finanszírozták. Azonban látva a Jakab-urna körül kialakult vitát, lehet, hogy urnaügyben azóta óvatosabbak lettek. Ráadásul épp komoly szervezeti átalakulásokon mentek keresztül, és könnyen lehet, hogy a felvetésem elveszett volna a zűrzavarban. Nem voltam elájulva a lehetőségeimtől. A trükk az volt, hogy valakit be kellett volna vonni, de anélkül, hogy kiszivárognának a felfedezések. Így hát eldöntöttem, hogy mielőtt megkeresem a tévétársaságokat, jobban a magamévá kell tennem a történetet. Exkluzív hozzáférést kellett szereznem valamihez – ha nem az IAA raktárában heverő urnához, akkor legalább a belső udvar alatti sírhoz, amire Taborék rábukkantak. A 2005. év nagy részét Izraelben töltöttem, ahol a The Naked Archaeology [Meztelen régészet] című régészeti do-

kumentumfilm-sorozatomat forgattam. Ez nagyon jól jött, mert találkoznom kellett Shimon Gibsonnal, aki James Taborral együtt épp akkor jelentette be a világnak a felfedezést, amit „Keresztelő János barlangjának” véltek, egy I. században használt rituális alámerítő- vagy keresztelőhelynek. A barlangban késő bizánci rajzok is voltak a falakon, melyek Keresztelő János – Jézus anyai unokatestvére – történetét ábrázolják. Jánost Nagy Heródes fejeztette le, mint bajkeverőt, épp akkor, amikor Jézus megkezdte nyilvános prédikátori fellépését. Az evangéliumok szerint János keresztelte meg Jézust, nem pedig fordítva. Több ókori forrásból – köztük az evangéliumokból – egyértelműen kiderül, hogy János a saját korában mondhatni nagyobb szám volt, mint Jézus. Jánost a keresztény hagyomány afféle Illés-alaknak tartja, aki a messiás előtt érkezik, hogy bejelentse közelgő eljövetelét. Shimon Gibson az Egyesült Királyságban született. Kamaszkorában az édesanyja őt és az ikertestvérét elvitte a dél-izraeli Negev-sivatagba. Ott a dűnék közt kóborolva szerette meg az ifjú Gibson a régészetet. Felkértem Shimont, hogy legyen a talpioti sírról készülő dokumentumfilm kizárólagos konzultánsa, ő pedig elvállalta. – Ez nem jelenti azt, hogy mindennel egyet fogok érteni, amit mondasz – kötötte ki. – Nem is várom el – feleltem. – A kezdők kedvéért hadd mondjam el – kezdte Gibson. – A talpioti csonttartó urnákon szereplő nevek a leggyakoribb nevek voltak az I. századi Izraelben. Statisztikailag nézve, ha egy sírban találunk egy Jézust, egy Máriát, egy Júdást és így tovább, az a világon semmit nem jelent. Így is szeretnéd, hogy én legyek a konzultáns? –

vigyorgott rám. – Statisztikus vagy? – kérdeztem vissza. – Nem – felelte Gibson. – Akkor honnan tudod, hogy a neveknek ez az együttes felbukkanása statisztikailag jelentéktelen? Úgy tűnt, erre nem tud mit mondani. Széles mosoly terült szét az arcán. – A második Mária, Simcha. A második Mária tönkreteszi az egész csoportot. Az asztalon át elé toltam egy titoktartási szerződést. – Nocsak – mondta sunyi mosollyal –, van hát egy titkod. – De még mennyire. Miután a kamerák kereszttüzében aláírta, elmondtam neki a legutóbbi újszövetségi kutatási eredményeket Mária Magdolnával kapcsolatban. – A szakterület nagy koponyái szerint Mária Magdolnát valójában „Mariamné”-nak hívták, pont úgy, ahogy azt a nőt, akit Jézus mellett a talpioti sírban eltemettek. Gibson meglepettnek látszott. – Kik ezek a nagy koponyák? – kérdezte szkeptikus hangon. – Az egyik François Bovon a Harvardról – mondtam kissé diadalmasabban, mint kellett volna. – Ismerem Bovont. Tényleg szakértőnek számít. Tud a sírról? – Nem – mondtam. – Nem hiszem. Ezért a titoktartási szerződés. Ugyanez a megvilágosodás körülbelül hasonlóan zajlott le James Taborral egy torontói bárban. Miközben a háttérben tetovált divatmajmok biliárdoztak, feltártam Tabor előtt a

Mariamné-kapcsolatot. Majdnem leesett a székéről. Nem túlzók. Ragaszkodott hozzá, hogy áttanulmányozzon minden cikket, ami „Mariamnét” összefüggésbe hozta „Mária Magdolnával”. – Ez majd a statisztikusokra marad – mondtam. – Nos – mondta Tabor –, mielőtt odakerülnénk, még megerősíteném az érvelésedet. Félő volt, hogy most meg én esem le a székről. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Tudod, hogy a talpioti sír egyik csonttartó urnáján a „Yosa” név áll, ami a „Yosef” vagy a „József” becézett alakja? – kérdezett vissza. – Igen. Rahmani szerint ez a Yosa azonos a „Jézus, József fia” urnáján említett Józseffel – mondtam. – Persze. Mert feltételezi, hogy mivel egyazon sírban van egy „Jézus, József fia”, meg egy Józsi, a két feliratnak ugyanarra a személyre kell vonatkoznia – felelte Tabor. – De nagyon is logikus – mondtam. – Felületesen szemlélve az – vágta rá Tabor, és felhozta a Tal Ilan, Lexiconának „Yosa”-hivatkozását. – A csonttartó urnákra vésett nevek közt a talpioti „Yosa” az egyetlen „Yosa” – mondta, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. – A „Józsi” ma is gyakori becézése a „József”-nek – tiltakoztam. – Ez így van – mondta Tabor –, de nem a „Yosa”. Ilyet ma sem hallunk, és az ókorban is felettébb ritka volt. Találd ki, honnan ismerjük ezt a nevet – mondta kihívóan. – Fogalmam sincs – ismertem el. – Márk evangéliumában – suttogta Tabor előrehajolva. – Az angol változatban Yosát vagy Jósét, a görögben

Josest12 kifejezetten Jézus négy testvérének egyikeként említi.

12 A Szent István Társaság katolikus Bibliájában „József” alakban szerepel, a Károli-féle bibliafordítás viszont alakjában is megkülönböztetve, „Józse” alakban hozza. – A ford.

Negyedik fejezet CHARLIE: A VALÓSZÍNŰSÉGRŐL, LEHETŐSÉGEKRŐL ÉS A „JÉZUS-EGYENLET”-RŐL

Időszámításunk előtt 70-ben, amikor Titus katonái elhagyták Jeruzsálemet, reményeik szerint egy halott emberekkel teli halott tartományt hagytak maguk mögött. Titus – aki nemsokára császár lett – azt hitte, ezúttal végleg vagy legalábbis élete végéig elintézte a lázadó zsidókat és a vallási reformereket. Mögötte, a föld mélyének sötétjében tíz csonttartó urna feküdt a zsidók templomával szemben, mintha arra várnának, hogy valaki újra felfedezze, vagy eltemesse – vagy felfedezze és eltemesse – őket. Az egyiken a következő szavak álltak, hirdetve az örökkévalóságnak: „Jézus, József fia”. Simchával először 2004 októberében találkoztam. Simchánál senki sem áll közelebb a megszállottsághoz, ráadásul minden tekintetben polihisztor. Ennyi már a kezdet kezdetén is nyilvánvaló volt. Miután a nap lenyugodott Toronto felett, mi pedig Egyiptomból és a világmindenségtől kiindulva kibeszéltünk már Thérán és Krétán keresztül a Kivonulás könyvéig mindent, Simcha elmondta, hogy talált valami nagyon érdekeset, „valami igazán csodálatosat”.

Azon az októberi estén alig féltucatnyi ember volt az egész földkerekén, akik a régészeti kirakójáték minden elemét ismerték, és felfogták, milyen titkot készül Simcha a világ elé tárni. Hogy valójában mit ástak ki, azt még azok sem tudták, akik annak idején az IAA 80/500–509. sírt feltárták. – Tehát az ajánlatom – jelentette be Simcha. – Szükségem lesz valakire, akinek nincs semmilyen konkrét vallási érdekeltsége a dologban, valakire, aki bízvást követni fog, akárhová is vezessenek a nyomok. Ehhez a programhoz egy magányos farkasra van szükségem, aki gyakorlatilag a kákán is megkeresi majd a csomót. – Mit találtok, fiúk? Simcha elvigyorodott, és egy iratot tett az asztalra. A címlapon az állt: „Titoktartási megegyezés”. – Mégis, mi az ördögöt találtatok? – kérdeztem újra. – Nos – kezdte Simcha –, hadd kérdezzek előbb tőled valamit. Mit gondolsz, lehetséges, hogy Mária Magdolnát és a názáreti Jézust együtt temették el, egyazon sírba? – Az lehetetlen. – Helyes a válasz. Most akkor szeretnéd, ha bevonnálak, vagy nem? Másodszor nem kellett megkérdeznie. Simcha sietve – már azon a napon, amikor beavatott a részletekbe – rámutatott, hogy az ellentmondásos Jakaburna és az IAA 80/500–509. sírban talált szintén feliratos csonttartó urnák közt az a különbség, hogy az utóbbiak származása vitán felül áll. A régészcsoport még ott a helyszínen in situ (a sírban) megjelölte az előkerülésük pontos helyét, feltárta, lefényképezte, és katalogizálta

őket. Ezzel szemben a Jakab -urna fizikai valójában csak a jeruzsálemi régiségpiacon jelent meg 1980 táján a múltjára vonatkozó bármiféle dokumentáció nélkül. – A Jakab-urna is érdekes volt – mondta Simcha de egyáltalán nem olyan, mint ez a sír. Az egyszerű valóság az, hogy a talpioti sírt régészek tárták fel, olyan régészcsoport, akik tulajdonképpen nem a neveknek ezt a kombinációját akarták felfedezni, és akik a biztonságos megőrzés érdekében katalogizálták, és kötelességtudón elraktározták őket. Ez az egyszerű tény kizárja azt a lehetőséget, hogy a tárgyak vagy a felfedezőik szenzációhajhász csalás részei lennének. Kloner, Braun és Gibson hosszas hallgatása épp az ellenkezőjéről tanúskodott, arról, hogy szó sincs csalásról, szó sincs feltűnési viszketegségről. Minden jel arra mutat, hogy a régészek inkább abban, reménykedtek, hogy felfedezésük egy raktár mélyén fog porosodni, amíg nyugdíjba nem mennek, és végül maguk is el nem porladnak. Akkor már vitatkozhat felettük a következő generáció. Akkor már valaki más problémája lesz. Simcha mindeközben másolatokat szerzett a régészek jelentéseiről, és elkezdte tanulmányozni a csonttartó urnákat. Elárulta nekem, hogy noha a három még élő régész közül legalább kettő több, mint húsz éven át úgy hitte, hogy a sírjukat lerombolták, a sír mégsem pusztult el, hanem valahol egy úgynevezett lélekakna alatt várta, hogy újra felfedezzék. Abból a megérzésből kiindulva, hogy az IAA 80/500– 509 második Máriájának talán köze lehet Magdolnához, Simcha csapata utánanézett a Mariamné névnek, ez a kutatás pedig egyenesen François Bovon – a Harvard Egyetem Újszövetség-szaktekintélye – munkájához vezetett.

– És tudod, mire bukkant? – kérdezte Simcha, miután aláírtam a titoktartási megállapodást. Odanyújtott egy mappát, benne egy ókori görög nyelven írt kézirat másolataival, mellette Bovon professzor fordításával. Az első oldal tetején a következő szavak álltak: „Fülöp cselekedetei”. Ebben a szövegben Mária Magdolna apostolként szerepelt, aki prédikált, keresztelt, és csodálatos gyógyításokat hajtott végre. Ez a Mária nagyon, de nagyon különbözött az egyházi dogma Magdolnájától, ez nem egy „bűnös asszony” volt. – Észrevetted, hogy írják a nevét a görög szövegben? – kérdezte Simcha. – Fülöp apostol szerint, aki Mária fivéreként azonosítja magát, nem Magdolnának, azaz „magdalaidnak nevezték. Inkább a keresztnevén szólították, ugyanazon a néven, ami az IAA 80/500. urnán is szerepelt: Mariamné. – És akkor áruld el nekem: mennyi ennek az esélye? – mondta Simcha. – Az 1980. évi izraeli felfedezésben részt vevő régészek semmit sem tudnak Mariamné és a Fülöp cselekedeteinek kapcsolatáról, vagy akár az Újszövetség korának ókori szövegeit érintő legújabb kutatásokról. Ugyanakkor – meglepő módon – az ókori keresztény és gnosztikus írások vezető szakértői közül senki sem tud a sírról vagy az IAA raktáraiban heverő csonttartó urnákról. Habár a Bovon-Mariamné kapcsolat meggyőzőnek hangzott, egyáltalán nem volt döntő érv. A bibliai nevek csoportosulásának bizonyítéka a számokban fedheti fel magát. Milyen különös, nemde? Statisztikai alapon össze kellett vetnem a „Mariamné” nevet és a többit azzal, hogy hányszor fordulnak elő ezek a nevek más urnafel-

iratokon. De miközben a statisztikán törtem a fejem, Simcha előállt a DNS-ek lehetőségével. Az Izraeli Régészeti Hivatal normális esetben úgy járt el, hogy az előkerült urnákból összegyűjtötték a csontokat, és átadták őket a vallási hatóságoknak, hogy illően újratemessék őket. Viszont az IAA 80/500–509. több csonttartó urnájának alján vékony rétegben felhalmozódott valamilyen agyag vagy kikristályosodott lerakódás. Ebbe az ásványi ágyazatba beleragadt néhány apró csontszilánk, és két urnából már küldtek is csonttöredékeket Kanadába DNS-vizsgálatra. A laboratórium annak a hétnek az elején jelentette Simchának, hogy úgy tűnik, sikerült DNS-t kivonni a maradványokból. – És kikről van szó? – tettem fel a kérdést. – Jézusról és Mariamnéról – jött a válasz. „Jézus, József fia” DNS-éről? Nekem ez úgy hangzott, hogy a talpioti sírhoz képest Alice zuhanása a nyúl üregébe az előreláthatóság mintapéldája volt. Az ilyen pillanatokban a normális válaszreakció az, ha az ember megpróbál valahogy ellavírozni a káoszban, és valamennyire visszabillenteni az univerzum rendjét. – Várj csak egy percet – mondtam. – Ha a számok, miután átfutottam rajtuk, valóban arra utalnak, hogy ez Jézus és a családja végső nyughelye, akkor a feltámadt Krisztus csonttartó urnájának nem kellene üresnek lennie? – Te mit gondolsz? Üresnek kellene lennie az urnájának? – kérdezett vissza Simcha. – Hát, talán – feleltem. – De az is lehet, hogy nem. Akik hisznek a testi feltámadásban, nem lennének oda Jézus csonttartó ládájának az előkerülése hallatán. A

gnosztikus evangéliumokban Jézus egyfajta kísérteiként jelenik meg az apostolok előtt: megjelenik, eltűnik. A keresztre feszítés után még közel két éven át megmegjelenik ebben a formában. A négy evangéliumban Jézus csak itt-ott jelenik meg testi valójában, például amikor a hitetlen Tamás Didimusz megérinti az öt sebet mindössze néhány perccel azután, hogy Jézus csukott ajtókon át szellemi alakban belépett a szobába (lásd Jn 20:26–29). Lukács evangéliumának szerzője szinte mentegetőzve már az elején elismeri, hogy amit ír, az nyilván különösnek fog hatni, látszólag mégis minden úgy történt, ahogy leírja. Olvasd csak el Lukácsot és Jánost, és látni fogod, mire gondolok. Ezek az emberek olyan feltámadásban hittek, ami néha többé-kevésbé fizikai, máskor meg teljesen szellemi minőségben nyilvánult meg. – Igen, de egy esetleges testi feltámadás sem attól függ, hogy az első sír üres volt-e, vagy sem. Csakis attól függ, hogy Jézus megjelent a tanítványok közt. A keresztény hívő hihet abban, hogy Jézust az első sírból – amit a hagyomány a jeruzsálemi szent sírral azonosít -elvitték, és másik sírban helyezték nyugalomra. Ami pedig a mennybemenetelét illeti, még az Újszövetség sem árulja el, hogy a krónikásai szerint Jézusnak a mennybemenetelkor szüksége volt-e arra, hogy teljes testi mivoltát is magával vigye. Tehát ha a testi mennybemenetelben hiszel, akkor a csonttartó urna valóban nagy gond. Viszont ha a szellemiben, akkor kultusztárgy lesz belőle. Mivel időgépünk nincs, a tudomány sosem fogja kideríteni, hogy a tanítványok mit láttak vagy hittek a feltámadás kapcsán. A statisztikai bizonyíték, a sír kristályos patinájába vésett kémiai nyomok, és a DNS-tesztek eredményei viszont alig várták, hogy felfedhessék, való-

di-e az áru. Máté evangéliuma elmondja, hogy amikor Jézus meghalt a kereszten, a városban már közelgett a szabbat előestéje, ami a hagyományos pihenőnap beköszöntét jelezte. Egy tehetős és befolyásos tanítvány, Arimateai József elment a római helytartóhoz, Pilátushoz, és engedélyt kért, hogy levegye Jézus testét a keresztről, és a zsidók törvényeinek megfelelően még napnyugta előtt eltemesse. Mivel a szabbat már a küszöbön állt, az idő alatt pedig tilos volt temetni, csak arra volt idő, hogy Jézus testét lepelbe burkolják. Arimateai József ideiglenesen „sziklába vájt új sírboltjába helyezte. A sír bejáratához nagy követ hengerített, és elment” (Mt 27:60). Az Újszövetségtől függetlenül a római zsidó történetíró, Josephus Flavius i. sz. 80 körül azt írta, hogy „a zsidók oly nagy gondot fordítottak az emberek eltemetésére, hogy levették azokat, akiket elítéltek és keresztre feszítettek, és eltemették őket, mielőtt még a nap lenyugodott volna” (A zsidó háború 4:5,2). Ha mindez a korabeli szokásoknak megfelelően történt, akkor a szabbat után elmennek a testért, hogy átvigyék Jézus családjának sírboltjába. A keresztre feszítés után egy évvel Jézus csontjait és halotti leplét összeszedik a sírban az emelvényről, csonttartó urnába helyezik, és azzal együtt becsúsztatják egy fülkébe a végső nyughelyén. De mint azt az Mt 27:61:66 sorai elárulják, mindez nem a szokásoknak megfelelően történt: „Mária Magdolna és a másik Mária ott maradtak, leültek a sírral szemben. Másnap, a készület napjának elmúltával a fő-

papok és az írástudók egybegyűltek Pilátusnál és figyelmeztették: »Uram, emlékszünk rá, hogy az a csaló még életében azt állította: Harmadnapra feltámadok. Rendeld hát el, hogy harmadnapig őrizzék a sírt, nehogy odamenjenek tanítványai és ellopják, aztán híreszteljék a nép között: Feltámadt a halálból. Ez utóbbi csalás rosszabb lenne az előbbinél.« »Legyen őrségetek – válaszolta Pilátus – menjetek, őrizzétek, ahogy csak tudjátok!« Erre elmentek, lepecsételték a követ, és őrséget állítottak a sírhoz.” Érdekes, hogy Máté olyan korabeli hagyományt jegyez fel, amiből kiderül, a hatóságok aggódtak, hogy talán Jézus testét ellopják a tanítványok. A keresztre feszítés idején nem is mutatkoztak, mondhatni illegalitásba vonultak. Az viszont várható volt, hogy később előkerülnek, és elviszik a testet. Nem csoda, hogy a hatóságok „őrséget” állítottak, hogy gondoskodjanak egy forradalmi vezetőnek, a „zsidók királyáénak tartott ember testének az őrzéséről, az viszont már nagyon is furcsa, hogy a sírt „lepecsételték”. A sírt már a temetés alkalmával lezárták, hogy a holttestet nehogy elhurcolják a vadállatok. A szövegnek ez a hibája rámutat, hogy Máté evangéliumának szerzője nem volt tisztában a másodlagos temetés mechanikájával. Ezt a jelenetet alighanem azért tehette hozzá, hogy megcáfolja a szóbeszédet, miszerint Jézus tanítványai ellopták volna mesterük testét. A szövegben egy másik nyom is utal arra, hogy mi történt a következő napon, vagyis a szombaton. A „főpapok és az írástudók” nyilván még nem állítottak őrt. A sírhoz oda lehetett jutni. Feltételezték, hogy Jézus tanítványai a szabbat ideje alatt nem fogják elvinni a testet, mivel az az írástudók körében egyet jelentett volna a szent nap meg-

szentségtelenítésével. Azt hitték, hogy várnak napnyugtáig – vagyis a szabbat végéig –, és „éjnek idején” jönnek majd érte. Talán rosszul hitték. Az evangéliumokban több helyen is kiderül, hogy Jézus tanítványai kevésbé vették szigorúan a szabbat törvényét, mint az írástudók vagy akár Jézus maga (lásd például Mt 12:1-2). Nagyon is lehetséges, hogy – az evangélium időrendje szerint – a tanítványok a szabbat idején, „napvilágnál” jöttek érte. Ha így történt, könnyen elvihették a testet. Akár oda is mehettek és elhelyezkedhettek, hogy a sírban várják meg a napnyugtát, és közvetlenül napnyugta után, de még az előtt, hogy az őr elfoglalta volna a posztját, elinaljanak a testtel. Tehát nagyon is lehetséges, hogy Jézus teste végül a családi sírboltban kötött ki. Ha volt ilyen sír, akkor milyennek látták volna a mai régészek? 2004. december 14. Mervyn Fernando atya részére, Subhodi Intézet, Srí Lanka Kedves Fernando Atya! Érdekes kérdés merült fel, és komolyan tudni szeretném, mit gondolsz ezzel kapcsolatban, még akkor is, ha csak elméletben. Mi lenne, ha a régészek megtalálnák, mondjuk Jézus csontjait vagy DNS-ét? Egy ilyen felfedezés feltétlenül ellentmondana annak, amit a keresztények a feltámadás történetéről hisznek? Hamarosan látjuk egymást Barátod Charlie P.

Kedves Charles! A kérdésed felettébb érdekes, még akkor is, ha elméleti. Az evangéliumok – Jézus életének krónikái – alighanem valamikor Kr. u. 75 és 100 között íródtak. Az Újszövetség legkorábbi írásai közt ott vannak Szent Pál levelei is. A test feltámadásáról szóló „klasszikus szöveghely” Szent Pál korinthosziakhoz írt első levelében található, a 15. fejezet végén, a 35. verstől kezdődően. Amit ott mond, az Krisztus feltámadására vonatkozóan is érvényes. Eszerint Krisztus feltámadt teste (Pál értelmezése szerint) spirituális test, nem az anyagi/fizikai test, amit életében birtokolt. A fizikai test azóta elenyészett, és ha bármilyen része (a csontok) előkerülne és sikerülne azokat azonosítani, az semmi esetre sem befolyásolná a feltámadás valóságos mivoltát. Forró és szívből jövő jókívánságaimat küldöm, boldog, Isten áldásától kísért karácsonyt és új esztendőt kívánok. Mervyn Az én megítélésem szerint lényegében minden a statisztikára marad majd. Ha a sztori egyszer kipattant, miután felhangzanak a szükségszerűen vele járó gúnyos hangok, miután átírjuk a történelmet, és visszavonjuk az állításokat, a talpioti sír tényei még mindig állni fognak. Egyszerűen túl világosak voltak. És akkor minden a statisztikára marad. „Mi annak az esélye – kérdik majd az emberek –, hogy a talpioti sír valóban a názáreti Jézus sírja, és nem egy másik Jézusé?” Így tehát 2005-ben újév napján volt egy névlistám, ami temérdek, a jeruzsálemi dombok közül származó csonttartó urnáról lett összeírva olyan tapasztalt epigráfusok

megjegyzéseinek a kíséretében, akik néha még az egymástól kilométerekre kiföldelt urnákon látható azonos kézírásokat is azonosítani tudták. Ideje volt előzetes statisztikai elemzést készíteni. Az izraeli régészek anélkül dobták félre a talpioti urnagyűjteményt, hogy egyáltalán kapcsolatba léptek volna egy statisztikussal. Én képzett statisztikus vagyok, így hát adtam nekik egy esélyt. A Central Parkban ücsörögtem a kedvenc padomon. Mellettem görkorcsolyás fiatalok húztak el, a sakkjátékosok pedig kibiceik gyűrűjében mélyen a gondolataikba merültek. Egy üres sakkasztalra kitettem két jegyzetfüzetet. Az egyik sárga volt, a másik fehér. A sárgára ezt írtam: „Előzetes alapfeltételezések”. A fehér jegyzettömbre jöhet a matematika. Az IAA 80/500–509., vagyis a talpioti sír matematikája annak függvénye volt, hogy a lehető legkonzervatívabb statisztikai megközelítés révén be tudjuk-e „bizonyítani”, hogy a talpioti sír valóban a názáreti Jézus sírja. Természetesen azzal kezdtem, hogy rávetettem magam a „Jézus” feliratra. Hogy állna ez a név a néhány száz többi urnafelirattal szemben? Mennyire lehetett gyakori „Jézus, József fia”? Az olyan tudósok, mint L. Y. Rahmani, Tal Ilan és Rachael Hachlili úgy vélik, a Jézus és a József nevek mindennapiak voltak az I. századi Jeruzsálemben. Az IAA-nál katalogizált 233 korabeli feliratos csonti tartó urnán 14 százalékban fordul elő a József név, és 9 százalékban a Jézus. A becslések szerint a csonttartó urnák használatának korában Jeruzsálemben a férfilakosság lélekszáma legfeljebb 80 000 lehetett. Ezek közül 7200-at hívhattak Jézusnak, és 11 200-at Józsefnek. Ha a 2 százalékot megszorozzuk egymással (0,9×0,14×80 000), azt kapjuk,

hogy az urnás temetkezés 100 éve alatt összesen 1008 embert hívhattak Jézusnak, József fiának. Más szóval minden hetvenkilencedik férfit neveztek Jézusnak, József fiának. A fehér jegyzettömbömre fel is írtam: 1 a 79-ből. De az 1008 férfi közül, akik közvetlenül a názáreti Jézus kora előtt, alatt vagy után éltek, hányat temethettek el egy Máriával, Júdással vagy Mátéval együtt? Ettől a ponttól kezdve a „Jézus-egyenlet”-hez a sírcsoportban előforduló neveket egyszerűen fel kell bontani valószínűségi tényezőkre, egyiket a másik után, és be kell szorozni egymással. Az urnás temetkezések korában a név szerint ismert nők közel egynegyede viselte a Mária nevet vagy annak valamilyen változatát. A 80/505. csonttartó urna azonban másféle statisztikai történetet mesél. Ez a „Mária” a héber név egy latinosított változata. Mint kiderült, James Tabor és Shimon Gibson nagyon hasonló feliratot találtak a „leples sírjukban”, de 1980-ban, az IAA 80/505. Máriája így, héber betűkkel, „Mária” alakban elég ritka esetnek számított. Hasonló I. századi „Mária”-feliratot Pompeji romjai közül is ismerünk, a „keresztény feliratos házból”. Lehet, hogy a Mirjam keresztény verziójaként vették át, hiszen Jézus anyját eredetileg így hívták. Az is kiderült, hogy a názáreti Máriát Fülöp cselekedeteiben és a többi fennmaradt apokrif könyvben a Mária névvel különböztették meg a Mária Magdolnától. Tal Ilan professzor 8 Máriát jegyzett fel 193 csonttartó urnáról. Ezek szerint körülbelül minden 24. nőt hívtak Máriának. A fehér jegyzettömbömre ismét felírtam: 1 a 24-ből.

„Júdást, Jézus fiá”-t az Újszövetség név szerint sehol sem említi, sem a kanonikus, sem a nem kanonikus verziók. Az evangéliumi Jézusnak Júdás néven volt egy szeretett fivére, és egy bizalmas tanítványa is, mégis úgy döntöttem, ennek a csonttartó urnának nem tulajdonítok matematikai jelentőséget. Akármilyen értéket adok neki, az csökkentette volna a valószínűséget, vagyis segítette volna az ügyünket. Tehát a konzervatív megközelítéssel élve ezt az urnát teljesen semlegesnek tekintettem. Ezután jött az a „Mária”, akit „Mariamné”-nak hívtak, és akinek a nevét görög betűkkel írták fel a 80/500. urnára. A név tulajdonképpen „Mariamn-u”, vagyis lefordítva „Mariamnéé” formában szerepel, a végén egy díszítő kiöblösödéssel vagy vonással. A „nu” a jobban ismert „Mariamné” becéző alakja, ami viszont a Mirjam – vagyis Mária – görög verziója. A felirat második része, a „Mara” az arámi „úr” vagy „mester” szó görögösített alakja. A teljes felirat olvasata „Mariamnéé, akit Úrnak/Mesternek (is) neveztek” lehetett. A csonttartó urnán szereplő cím tökéletesen egybevág azzal a Mariamnéval, aki Fülöp cselekedeteiben Fülöp húgaként szerepel. Ott apostolnak vagy „Mester”-nek nevezik. Amellett kifejezetten azonosítják azzal a nővel, aki az evangéliumokban Mária Magdolna néven szerepel. James Tabor professzor rámutatott, hogy ugyanez a nyelvtani szerkezet máshonnan előkerült urnákon is előfordul, melyekről kiderül, hogy a birtokos eset magára az urnára utal, a feliratot tehát így olvashatjuk: „Mariamné (csonttartó urnája), akit Mesternek (is) neveztek”. Ez a felirat egyedülálló helyzetet teremt, ami egyéb-

ként beleillik mindabba, amit Mária Magdolnáról tudunk: egyszerűen nincs egyetlen más hasonló urnafelirat sem. Mivel az urnák egy bizonyos típusához tartozik – egyike a női nevet tartalmazó 193 urnának –, mondhatnánk, hogy minden 193 nő közül csak egy viselte a „Mariamné, akit Marának neveztek” nevet. Az „1 a 193ból” aránypár is felkerült a jegyzettömbömre. Ezen a ponton összeszoroztam az 1/79-et az 1/24gyel, majd az 1/193-mal, és 1/365 928 lett az eredmény. Ez azt jelenti, hogy előzetes kalkuláció alapján kijelenthető: azon férfiak száma, akik valószínűleg a „Jézus, József fia” nevet viselték, és akik egy sírban nyugodtak egy „Mária” nevű – a név latinosított alakját viselő – nővel, és ugyanabban a sírban nyugodott mellettük egy görög felirat által azonosított „Mariamné, akit Mesternek hívtak”, 1 a 365 928-ból. Más szóval mivel az urnatemetkezés korában Jeruzsálemben legfeljebb 80 000 férfi élt, körülbelül négy Jeruzsálem kellett volna ahhoz, hogy a nevek és urnák ilyen kombinációjával együtt még egy Jézus előforduljon. Egy dolog már biztos volt: lehet, hogy a „Jézus”, a „József” és a „Mária” nevek mindennaposak voltak az I. századi Jeruzsálemben, de ezeknek a neveknek az együttes előfordulása így most már nagyon ritkának tűnt. A számok lépésről lépésre felfedték, hogy a neveknek ez a fajta kombinációja a jeruzsálemi urnatemetkezéses kultúra egész időtartama alatt egyszer sem fordulhatott volna elő. Simcha meggyőződése, miszerint itt valóban Jézus családjának a sírboltja került elő, a „Jézus-egyenlet” minden új bejegyzésével egyre erősebb lett, és a szemem előtt

alakult át kezdeti hipotézisből életképes elméletté. Ezt volt a helyzet négy csonttartó urna után, és még kettő hátra volt. Ezután következett „Jose” urnája. Márk evangéliumából (6:3) konkrétan kiderül, hogy Jézusnak voltak fivérei és nővérei, és a fivéreit meg is nevezi: „Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József Júdás és Simon testvére? S ugye, nővérei is itt élnek közöttünk?” Márk evangéliumában Jézus fivére, József a becenevén, „José”-ként szerepel ugyanúgy, mint a 80/504. urnán. Amos Kloner úgy közelített a „Jose”-felirathoz, hogy megpróbált alternatív magyarázatokat keresni, és legitim tudományos szkepticizmusával amellett érvelt, hogy noha a „Jose” szokatlan felirat, viszont a második templom korának második leggyakoribb nevének rövidített alakja. A „Jose”-feliratot azonban másképp is lehet értelmezni. A becenév egyedülálló volt. Egyetlen más ismert csonttartó urnán sem bukkan fel, viszont az Újszövetségben visszaköszön. Ha vesszük a férfiurnákra Tal Ilan professzor által megadott 1 az 519-ből arányt, és megszorozzuk 365 928-cal, akkor közel 190 milliót kapunk. Ez viszont lényegében túl soknak tűnt. Ezért úgy döntöttem, egyetértek Klonerrel, és a „Jose”-feliratot úgy fogom kezelni, mintha egy másik „József” lenne a sírban. Abból indultam ki, hogy a férfilakosság 14 százalékát hívták Józsefnek, tehát minden 7 férfiből egyet. Ha ezt a 7-et megszorozzuk 365 928-cal, akkor is több lesz, mint 2,5 millió. „Sakk-matt” – mondta a mellettem ülő idős úr. És végül ott volt még Máté. Egyes nevek – például egy Jónás vagy egy Dániel –

oda vezethettek volna, hogy megkérdőjelezzük az egész gyűjtemény jelentőségét, mert ilyen nevek nem fordulnak elő József vagy Mária evangéliumi családfájában. Ha feltételezzük, hogy az Lk 3-ban leírt genealógia Máriának, Jézus anyjának a családfáját vezeti elő – ahogy azt sok tudós véli –, akkor kiderül, hogy a „Máté” viszont általános név volt a családjában. Miként James Tabor rámutatott, ez papi név, és Máriának Erzsébettel – Keresztelő János anyjával – való rokonsága révén volt pap a családjában. Mária nagyapját is Máténak hívták, tehát nagyon is lehetséges, hogy az egyik első unokatestvérét, akit a nagypapa után talán Máténak neveztek el, például ott temették el a családi sírboltban. Emellett az Apostolok Cselekedeteiben (1:23–26) van egy érdekes incidens, amikor Jézus tanítványai arról szavaznak, ki álljon Iskarióti Júdás helyére. Egy Máté nevű embert választanak.13 Ha ez a Máté családtag volt, az megmagyarázná, hogy emelkedett ilyen hirtelen tanítványi státuszba. Mindenesetre a talpioti sírban talált csonttartó urna „Máté”-felirata semmilyen kifejezett egyezést nem mutat egyetlen ismert családtaggal sem. Ez statisztikai szempontból semmit sem érvénytelenít, viszont nem is érvényesít semmit. Elvetettem. Ezután a figyelmemet a feliratokat kísérő szimbólumokra összpontosítottam. A 9 hitelesített és katalogizált mészkő láda közt akadtak olyan jelképek és betűk, melyek borzongatóan valószínűtlennek tűntek. A 80/503. urnán a „Jézus, József fia” szavak előtt különös jel állt. A magyar bibliafordításokban Mátyás alakban szerepel. – A ford. 13

Közel kétezer évvel ezelőtt valaki hatalmas keresztet karcolt a mészkőbe, aminek az alapját pontosan hozzáillesztette a „Jézus” szó első vonásának aljához. A kereszt jele magasabb, mint a név, és a felirat jobb oldala felé (vagyis a jobbról balra haladó héber írás eleje felé) dől olyan szögben, ami kísértetiesen hasonlít azokra a középkori ábrázolásokra, melyeken Jézus maga cipeli kínjainak és megaláztatásának eszközét. A jel mélysége és szélessége megegyezik a felirat egyes betűinek vonásaival, ami arra utal, hogy a keresztet és a szavakat ugyanaz a kéz véste be ugyanazzal a stílussal, ugyanakkor, a keresztet csupán másodpercekkel a név előtt. Amos Kloner az 1996. évi jelentésében annyival intézte el a keresztet, hogy faragott minta lehet, ami vagy a kőfaragó műve, vagy az véste oda, aki a csontokat összegyűjtötte Jézus csonttartó urnájába. A vélekedés szerint efféle kőfaragó jelek segítettek a kőfaragóknak és a családtagoknak, hogy a megfelelő fedelet a megfelelő urnára helyezzék fel a megfelelő irányban. Egy kis „V” vagy „X” a csonttartó urna bal oldalán, ami egyezik az urna fedelének bal oldalára vésett jellel, egybevágott volna a más urnákról ismert temérdek összeillő „kőfaragó jellel”. A kőfaragó jelekre azonban nem jellemző, hogy valaki nevének a részeként szerepelnének az urnákon, miként az sem jellemző rájuk, hogy nagyobbak lennének, mint maga a név. Ráadásul a párjuk ott szokott virítani a fedélen. „Máté” csonttartó urnáján is voltak fura szimbólumok. Az edény belső felületére valaki a héber ábécé sietve odakapart betűinek látszó feliratot karcolt: egy kisbetűs mem (vagyis „m” betű), egy kisbetűs táv („t”) és egy kisbetűs he („h”). A szimbólumok akkor „olvashatatlanok” voltak. Lehet viszont őket „Matya”-nak, vagyis Máténak

olvasni. Talán a kőfaragó jele lehetett, amit magának karcolt oda még azelőtt, hogy a külsejére felvéste volna a hivatalosabb feliratot. Mariamné csonttartó urnáján két V volt egymás mellett (a fedélen nem volt ennek megfelelő kőfaragó jel). A 80/506. urnán nem volt név. Csak magányos szimbólum árulkodott világosan: egy egész oldalát uraló kereszt, ami nagyobb volt, mint amekkora bármiféle kőfaragó jel lehetett. Kloner a jelentésében ennyivel intézi el az IAA 80/506-ost: „A hátulsó panelen egy másik nagy kőfaragó jel látható.” Amos Kloner mindig is kerülte, hogy a kereszteknek, a csúcsíveknek vagy a héber „tav”-oknak egyszerű kőfaragójel-készleteknél bármilyen nagyobb jelentőséget tulajdonítson. A kereszt különösen vitatott pont lett volna, ami ellen nyilván azt a széles körben elterjedt tankönyvdogmát hozta volna fel, miszerint a kereszt jele csak Constantinus korában, i. sz. 312 körül lett keresztény szimbólum. Ahhoz, hogy évtizedeken át a saját létét fenntartó „tény”-ként ismételgessék, az ember azt várná, hogy az i. sz. 312. választóvonal – „ha halat látunk, akkor Constantinus előtti, ha keresztet, akkor Constantinus utáni” – többkötetnyi adaton alapszik, melyek az adott időintervallumra vonatkozóan fel tudnak hozni néhány száz régészeti lelőhelyen előkerült kereszt- és halszimbólumot. Ha viszont gondosan visszavezetjük az eredetéig, meglepő módon hamar kiderül, hogy a constantinusi választóvonal csak a XIX. század táján bukkan fel (vagy nem sokkal azelőtt), és egyáltalán nem adatokon alapul, hanem valójában önmagát beteljesítő prófécia, tautológia. A jelképek – a kereszt és a hal – valóban kulcsfontosságú

diagnosztikai elemek lettek a régészeti lelőhelyek keltezésében. Egyszóval a hal azt jelenti, hogy az ember i. sz. 312 előtti lelőhelyen kapirgál, a kereszt pedig azt, hogy i. sz. 312 utáni lelőhelyen. Ahogy az a tautológiák esetében lenni szokott, az efféle dogma sok felfedezőt tett érdekes logika áldozatává: ha egy leleten a kereszt jelét látjuk felvésve, ez azt jelenti, hogy a leletet i. sz. 312 után feliratozták, ha viszont be tudod bizonyítani, hogy a lelet (jelen esetben Jézus csonttartó urnája) mondjuk i. sz. 70-ből származik, akkor az a véset biztos, hogy nem lehet kereszt. Az tény, hogy a korai Jézus-mozgalom nem tett volna magáévá vallási szimbólumként kínzóeszközt. Mint azt Jerome Murphy-O’Connor domonkos rendi atya, a jeruzsálemi École Biblique professzora egyszer kijelentette: „Ha a korai keresztények kereszttel a nyakukban sétálgattak volna, az olyan lett volna, mintha a mai ember kis villamosszékeket viselne a nyaka körül.” Ez viszont nem jelenti azt, hogy Jézus korai követői nem használtak olyan kereszt alakú szimbólumokat, melyek nem a római keresztet jelképezték. Más szóval a korai Jézusmozgalom nagyon is használhatott keresztszerű jeleket vallási szimbólumként, de az nem a kínzóeszközt jelképezte, amire Jézust felszegezték. Keresztforma jelképek alighanem már a constantinusi kereszt előtt is léteztek, és csak később váltak a keresztnek azzá a szimbólumává, amit ma ismerünk. 2005 januárjában a „Jézus”-urna és a rajta lévő kereszt valóságpróbáért kiáltott: elég volt egy régészeti pillantást vetni vissza a kereszténység legkorábbi évtizedeibe, és máris kiderült, hogy amikor a Vezúv rázúdult Pompejire – tehát mintegy negyven évvel Jézus keresztre feszítése

után –, a kereszt szimbólumát már szekták sokasága használta. Egyiptomban i. sz. 80 körül Izisz és Ozirisz, Széth és Jézus tisztelői, és akik magukat gnosztikusoknak nevezték, az evangéliumi fejezeteik elejét – azokat a fejezeteket, melyek már akkor Jézus keresztre feszítéséről és feltámadásáról írtak – kézzel festett keresztekkel díszítették, melyek összeolvadtak az „élet” ókori egyiptomi szimbólumával, az „ankh”-hal. Tehát Jeruzsálemtől nyugatra, a Nílus mentén, több, mint két évszázaddal Constantinus előtt egy keresztényekhez hasonló szekta összeolvasztotta az ankhot és a keresztet. Pompeji kevésbé ismert testvérvárosában, Herculaneumban a Vezúv i. sz. 79. hamufelhője két emelet magasan megőrzött egy udvarházat, minden egyes fahasábot, melyek nem csak elszenesedtek, hanem épségben maradtak két évezreden át anélkül, hogy elbomlottak volna. Ebben a „Justa házá”-nak nevezett épületben a felső szinten volt egy kis helyiség vagy „kápolna”, amit simán fehérre festettek. Ez volt az egyetlen helyiség az egész épületben, amit nem díszítettek elegáns freskók. A szoba egyik oldalán tökéletes állapotban megmaradt faszentély állt, ami a szomszédos házakban talált díszes pogány szentélyekre emlékeztetett, kivéve, hogy ez a szentély – akárcsak maga a helyiség – kicsi volt és díszítetlen, az alapját pedig úgy képezték ki, hogy arra valaki letérdelhessen. A fából készült „oltár” tetejére, a térdeplő ember (feltehetően a gyülekezet vezetője) szemmagasságába egyszerű tálat helyeztek. A térdeplő hívek szemmagassága felett pedig fakeresztet erősítettek szögekkel a falra. Ha i. sz. 80 körül keresztek vagy keresztforma jelképek két helyen is előfordultak a Földközi-tenger térségében –

Egyiptomban és Itáliában –, akkor miért ne fordulhattak volna elő Izraelben, a tíz urna sírjában? Valójában semmilyen ésszerű érv nem szólt az ellen, hogy a Jeruzsálemben élők, akik Jézus fivérét, Jakabot követték, és hittek Jézus prófétai vagy messiási mivoltában, miért ne használhatták volna a keresztet, mint jelképet már i. sz. 70 körül. Ami viszont az IAA 80/500–509. statisztikáit illeti, egyelőre úgy döntöttem, e jelek közül egyet sem veszek be a „Jézus-egyenlet”-be. Ennek egyik oka az volt, nem létezett megbízható módszer arra, hogy valós számértékeket rendeljek olyan szimbólumokhoz, melyekről más csonttartó urnák összeírása alapján nem rendelkeztünk kereszt-hivatkozással, főleg ha a többi „kereszt” és „csúcsív” némelyikének volt megfelelője az urnatetőkön, és talán valóban valamiféle kőfaragó jelrendszerhez tartoztak. Camille Fuchs professzor, a Tel-avivi Egyetem statisztikatanára azt mondta, ha efféle urnafeliratokat akarunk kiértékelni, akkor nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy családi kriptát csak vékony elit réteg engedhetett meg magának, és hogy a feliratos csonttartó urnák csakis az írástudó lakosságot képviselik, akik akkoriban elenyésző hányadát alkották a jeruzsálemi lakosságnak. Ha Jeruzsálem lakosságának lélekszámát az urnatemetkezések szokásának korára vonatkozóan lecsökkentettem volna úgy, hogy a vizsgálódásunkat a tehetős írástudó emberekre korlátozom, akkor a számok túlságosan is a kezünkre játszottak volna. Ezért úgy döntöttem, hogy mind a vagyoni helyzetet, mint az írástudást figyelmen kívül hagyom. A statisztikai elemzésemnek ezen a pontján a valószí-

nűségi tényezőm egy volt a két és fél millióból. Ez azt jelenti, hogy az esély két és fél millió volt az egyhez annak javára, hogy a talpioti sír valóban a názáreti Jézus sírboltja. Hadrianus császár i. sz. 130-ban ifjú szeretője, Antinous halálát gyászolva új csillagot látott váratlanul felvillanni, ami fényesebb volt, mint a többi. A haldokló napot Antinousnak nevezte el, mert hitt benne, hogy a csillag valamiképp az ifjú lelkét testesíti meg. Az elnevezés jóformán alig élte túl Hadrianus álmát, hogy felépítse Jupiter örökkévaló templomát a jeruzsálemi Templom-hegy romjainak tetején. Hadrianus álma – mint azt előre látni lehetett – egy második zsidó felkelést robbantott ki, épp amikor az emberek hat évtizeddel az első felkelés és Jeruzsálem felgyújtása után úgy gondolták, most már biztonságban visszatérhetnek a városba. I. sz. 180-ra – amikor Jeruzsálem már kezdett újjáépülni, és a Rák csillag vérvörösen izzott – a korai egyházatya, Lyoni Ireneusz írásaiban kiátkozta Júdás evangéliumát, a Megváltó dialógusát és Mária Magdolna evangéliumát. Jézus hívei körében addigra sok változás ment végbe. Noha a küldetésüket nyilvánvalóan zsidó reformmozgalomként kezdték, és eszükbe sem jutott, hogy új vallást alapítsanak, Ireneusz korára zsidó keresztény, gnosztikus, és nem zsidó római/görög szektákra szakadtak, melyek minden ízükben olyan ellenségesek voltak egymás iránt, mint az akkor még oly távoli jövő ír katolikusai és protestánsai. A tíz urna mind ez idő alatt titkaival együtt érintetlenül, változás nélkül folytatta útját a távoli, zaklatott nemzedék felé.

Ötödik fejezet CHARLIE: A SZÁMOK KÖNYVÉN TÚL A titok maga eddig még biztonságban volt. Viszont ha expedíciót akarunk szervezni a sír felderítésére és lefilmezésére, illetve az összes elkerülhetetlen laboratóriumi munka elvégzésére, akkor produkciós vezetőket és tudományos szakembereket is be kell vonnunk a titoktartási szerződésbe. Minden egyes új aláírással új bizonytalansági tényező lép be a vállalkozásba: ahhoz, hogy a történet berobbanjon a hírekbe, és hirtelen ki ne csússzon a kezünkből még azelőtt, hogy minden tudományos vizsgálatot elvégeznénk, és majd harmadszor is ellenőriznénk a bizonyítékokat, elég volt egyetlen ember, aki megtörik a tudás súlya alatt, és elejt néhány célzást, hogy tudni véli, hol található Mária Magdolna és a názáreti Jézus – valamint a fiuk – sírja. Eddig senki sem szivárogtatott ki egyetlen tényszerű részletet sem arról, hogy mit találtunk, vagy mire jöttünk rá. Viszont azon keveseken túl, akik titoktartást fogadtak, ott volt a beavatott státuszban levők egyre táguló köre, akik megbízási alapon a program egy-egy szeletéért feleltek anélkül, hogy ismerték volna a teljes vállalkozás kollektív jelentőségét. Az ő kezükben levő szeletek azonban maguk is árulkodó nyomok voltak, mi pedig szükségszerűen intelligens és

hozzáértő emberekkel dolgoztunk. A titokról előbb vagy utóbb fel fog lebbenni a fátyol. Simcha emberei egyelőre odaillő, mégis félrevezető címet adtak az expedíciónak: „Egyiptom-projekt”. Az irodáikban az íróasztalaikat beborították a többségükben egyiptomi – a Nag Hammadi-i könyvtárból való – gnosztikus szövegek kopt-angol fordításai. A titok elrejtésére a nyilvánosság szeme elől az „Egyiptom-projekt” elnevezés nagyon is jónak tűnt. – A helyzet a következő – mondta Simcha. – Sok hónapnyi munka áll előttünk, és sok új embert kell belevonnunk… – És minden új ember új potenciális kockázatot jelent – tettem hozzá. – Pontosan. A kérdés tehát az: kiben bízhatunk? Nem kellett túl sokáig gondolkodnom. – Az életem során – mondtam Simchának – több ezer emberrel találkoztam. Hatan vannak köztük, akikben meg is bízom. Az egyik James Cameron. Polihisztorok. Úgy tűnik, valahogy mindig megtalálják egymást. 2004-ben nem sok ember tudott róla, hogy az egyik Mars-szonda landolási rendszerét a Terminátor atyja, James Cameron tervezte, vagy hogy a filmkészítő részt vett az Európa űrszonda tervezésében, vagy hogy ő vezette a történelem néhány legmegdöbbentőbb mélytengeri tudományos expedícióját, vagy hogy párhuzamosan több tudományos szakterületen is tevékenykedik. Ha valaha is elgondolkodott azon, hogy hol bujkálnak korunk művész-tudós-felfedező polihisztorai – napjaink da Vincijei – hát annyi biztos, hogy nem vásznakat és kápolnafalakat festenek. Egy újabb médium határait fesze-

getik, olyan képeket festenek, melyek mozognak és dalolnak, néha akár nagy felbontásban és három dimenzióban. Logikusnak – már-már iszonyúan nyilvánvalónak – tűnt, hogy az 1997-es Titanic-film óriási gazdasági sikere után James Cameron, mivel végre szabadon teheti, amit csak akar, egyre jobban a mérnöki és tudományos terület, a felfedezés és a tudományos kalandokról szóló dokumentumfilmek felé fordította a figyelmét. Az út, amit választott, ma már nyilvánvaló, olyan nyilvánvaló, mint a történelem legtöbb meglepetése az utólagos életlátás tükrében. Simcha Jacobovici is egy ilyen XXI. századi kamerás polihisztor volt, egy újabb kutató, aki részben azért került a dokumentumfilm-iparba, mert ez a szakma néha lehetővé teszi, hogy az ember az életét teljes egészében a tanulásnak szentelje. Így senkinek sem kellene meglepődnie azon, hogy a tíz urna sírja ügyében Simcha volt az első, aki rámozdult arra a néhány összekötetlen pontra, amit a szakemberek nem vettek észre. Akkor azonban még nem kerestük meg Cameront. Az újságírói közösségben 2005 februárjában egyre intenzívebb szóbeszéd és spekuláció indult meg, hogy valami szokatlan készül „Egyiptomban”. Simcha értesítést kapott néhány nagymenő televíziós producertől, miszerint tudják, hogy valami nagy dologban töri a fejét, és „korlátlan költség-vetést” ajánlottak neki, ha mindenki más kizárásával együttműködik velük. Simcha úgy ítélte, hogy a vállalkozás gyorsan megindult a kibontakozás útján. Tartott tőle, hogy a cica még azelőtt kiszabadul a zsákból, hogy akár a sír pontos helyét meghatároznánk. Ha ez megtörténik, akkor csak ta-

lálgatni lehet, hogy milyen téves, a közönséget megosztó értelmezések mehetnek adásba világszerte a friss hírekért való küzdelemben, és milyen károk keletkezhetnek még azelőtt, hogy az IAA 80/500–509. sírt egyáltalán megfelelően átvizsgálnánk és gondoskodnánk a megóvásáról. A kiszivárogtatással kapcsolatos aggodalmaink olyanok voltak, mintha ezerszer vágtuk volna el papírlappal a kezünket, és az emberek most sót hintenének a sebekre. Simcha mint filmkészítő, bevont a vállalkozásba egy tévéadót, amiben megbízott. Remélte, hogy a sír felkutatását, illetve az azt követő tudományos vizsgálatokat egy dokumentumfilm elkészítése révén tudja majd finanszírozni. A tévéadó viszont ekkor valamilyen okból habozott zöld utat adni a programnak. – Áll még az ajánlatod, hogy bemutatsz James Cameronnak? – kérdezte Simcha. – És tud titkot tartani? – A hírnevemet is feltenném rá. 2005. március 8. Kedves Jim! Csatolom az előzetes jelentésemet… Sajnálom, hogy amikor januárban találkoztunk, nem tudtam többet mondani róla, de ha a részleteket elolvasod, érteni fogod, miért… Egy ideje már ezen dolgozom, kezdetben mint az ördög ügyvédje, aki statisztikai anomáliaként próbálta kimagyarázni a csonttartó urnák és leletek egybeesését. Mint látni fogod, az ilyen egybeesés valószínűsége kb. egy a kétmillióhoz. Az Athosz-hegyi Kódex (Fülöp cselekedetei) – amit a titoktartási megállapodás után külön el fogok küldeni neked – párhuzamban áll a temetkezések egybeesésével, amit a sírral kapcsolatban megállapítottam, ez pedig

ennél is hihetetlenebb szintre íveli a valószínűséget. Mindez in situ került elő, az igazi régészeti kontextusából, 1és régészek tárták fel. Így tehát ezúttal is – mint általában – komoly és teljes mértékben kézzelfogható régészeti orvostan. Hamarosan látjuk egymást. Charlie P. 2005. március 8. Simcha! Ha sikerül igazolni, akkor ez lesz minden idők legnagyobb régészeti sztorija. És persze az egész világon mélyreható következményekkel fog járni. Szeretnék veletek dolgozni rajta. Jelenleg nem tudom megígérni, hogy fogok is, ahhoz sokkal többet kellene tudnom, viszont számíthattok az abszolút titoktartásomra. (…) Küldd el a titoktartási megállapodást, hogy találkozhassunk (te, Charlie és én), és részletesebben megbeszélhessük. Köszönettel Jim 2005. március 21-én Simcha, Jim és én találkoztunk Jim tágas malibui otthonában, hogy végre először személyesen is beszéljünk a vállalkozásról. Másodperceken belül feloldódtunk egymás társaságában, és Simchára való tekintettel kóser vegetáriánus fogások felett rátértünk az üzletre. – Ebben a történetben az zavar engem – kezdte Jim –, hogy az emberek mintha eddig folyton el akarták volna

fordítani a tekintetüket. Igen, értem, hogy hiányzott az életbevágó információmorzsa: a „Mariamné” név, így, görögül betűzve… de hogy lehet, hogy a neveknek e meggyőző egybeesése felett mindenki így elsiklott? Jim szavaiból bárki kihallotta volna a csalódottságot. A tudósok viselkedése, akik először léptek be a talpioti sírba, rejtély volt számára, mintha minden tudományos kíváncsiságnak híján lettek volna. Vagy ez volt a helyzet – próbálta kitalálni vagy az, hogy féltek valamitől. – Bele kell élned magad az izraeliek gondolkodásába. A csonttartó urnákon szereplő nevek, már amennyire az izraeli régészeket érinti, tipikus I. századi zsidó nevek – felelte Simcha. – Naná, hogy nem volt ínyükre hozzányúlni néhány mindennapi zsidó név miatt egy ilyen politikailag és vallásilag érzékeny témához. Akkor viszont felfigyeltek volna rá, ha tudnak a kapcsolatról „Mariamné” és „Magdolna” között. – Azt értem, hogy Mariamné a kirakójáték kulcseleme – mondta Jim. – De valakinek akkor is észre kellett volna vennie. Nézzük csak meg Charlie statisztikai elemzését arról, hányan éltek akkor Jeruzsálemben! – Valóban nagyon szűk horizont – erősítette meg Simcha. – Maximum százéves intervallum. – Igen. És ezen az intervallumon belül maximum hetven-nyolcvanezer ember – mondtam. – I. sz. 70-ig bezárólag – tette hozzá Simcha. – Nem túl széles horizont – értett egyet Jim. – Tehát ha a Jézus és a József gyakori nevek is, ha magában mindkettő csak minden tíz vagy húsz urnából egyen fordul elő, az olyan, mintha azt mondanánk: „Mondj egy számot egytől tízig.” Ezek gyakori számok. Viszont egy négy számjegyű kombinációs zárnak, aminek minden

tárcsája nullától kilencig van számozva, tízezer az egyhez a találati esélye. Ezért működnek jól a kombinációs zárak. Hogyhogy nem vették észre? – Nem statisztikusok – mondta Simcha. – Ráadásul nem is kérték statisztikusok segítségét. Ezt nevezik chutzpahnak. – Erről semmit sem tudok – folytatta Jim. – Ha félre is tesszük a Mária Magdolna-elemet, a sír tulajdonosaként még akkor is csak elenyészően kevés család jöhet szóba. Alig néhány. De még ha csupán egy az öthöz is az esélye annak, hogy Jézus családjáé volt, akkor sem értem, hogy hagyhatták a sírt felszántani, mert hát az IAA alapvetően azt hitte, hogy felszántották, nem igaz? Hogy elpusztult! És miért hagyná bárki is, hogy a csonttartó urnákat csendben elsuvasszák? Meg vagyok róla győződve, valami céljuk volt ezzel. – És van itt még egy furcsaság – vetettem közbe. – Észrevetted, valójában mennyire homályos Kloner 1996-os jelentése? Egy ekkora sírt a maga különös díszítményeivel a bejárat felett, a szakterület egyik szélesebb körben ismert közlönyében kellett volna publikálni. – Furcsa – mondta Jim. – Soha nem adtak ki róla akadémiai publikációt. – Meg kell értened – magyaráztam –, hogy Kloner 1996-os jelentését valószínűleg maximum néhány tucat ember olvasta. Egy IAA belső jelentés természetéből adódóan észrevehetetlenül belesimult a több, mint ezer hasonló urnakatalógus alkotta háttérbe. Tehát ha az ember sosem botlik bele az IAA belső jelentésébe, vagy ha történetesen nem falja mohón az urnakatalógusokat… – … akkor soha nem tudja meg, hogy ez a sír egyáltalán létezik – fejezte be Jim.

– Ezért nem tudott róla Bovon professzor a Harvardon! Amikor találkoztam vele, épp Mária Magdolnáról írt cikket, szinte mellesleg említette csak meg, hogy valójában „Mariamné” volt a neve. Dokumentált minden esetet, amikor a „Mariamné” vagy „Mariamn-u” vagy a név bármely más variációja előfordult. Az egyetlen, amit Bovon sosem említett, az a Mariamné-urna volt. Még ma sem tud a létezéséről. Nem régész. – Össze kell rakni a részleteket – mondta lassan Jim. – És ezek az információk egyelőre mind csak néhány ember kezében futnak össze… – Kétszer annyi kézben, ahányan most itt ülünk ennél az asztalnál – mondta Simcha. – Mi van a „Júdás, Jézus fia” urnával? Azzal mi a helyzet? – dobta be a témát Jim. – Miután megölték az apákat, a gyerekek után vetették magukat – felelte Simcha. – A rómaiak nem tréfáltak. A „zsidók királyá”-nak nevezték Jézust. Kigúnyolták a királyi vérvonalát. Egy túlélő fiúgyermek is nyilván célpont lett volna. El kellett rejteni. Ezért nem hallottunk felőle. – Én úgy vélem, Jim, hogy ő a „szeretett tanítvány” – mondtam. – Vagy ő lenne Júdás, Jézus fivére, akiről Márk beszél? De az is lehet, hogy mind egy és ugyanaz a személy, a „szeretett tanítvány”, a „fivér” és a „fiú” – folytattam Jimre és Simchára szegezve a tekintetemet. – Nézzétek csak meg a római gyilkosságok történetét. A vetélytárs gyermekeinek a sorsa meg volt pecsételve, a testvéreket azonban néha életben hagyták. Amikor Caligulát megölték, kiskorú gyermekét sem hagyták életben, a nővéreit azonban megkímélték, és a nagybátyja, Claudius nemcsak túlélte, de később még császár is lett belőle. Jézus

bizalmas köreiben tehát tudhatták, hogy a rómaiak a próféta gyermekét meg fogják ölni, míg egy kistestvérnek talán legalább a küzdelem esélye megadatik. – Tehát azt akarod mondani, hogy Júdás, Jézus „kisöccse” valójában mindig is Jézus fia lehetett – mondta Jim. – És a túlélésnek a kulcsa a tanítványok állítása volt, miszerint ő valójában valaki más gyermeke. – Nem lehetetlen – mondtam. – Emlékezzetek, hogy még a Biblia is azt mondja, Ábrahám a húgának nevezte Sárát, hogy mentse magát. Euszebiosz szerint pedig, a keresztre feszítés után mintegy ötven évvel Domitianus császár maga elé hozatja Júdás két unokáját, mivel a rómaiak még mindig fenyegetve érzik magukat Jézus leszármazottaival szemben. – Így elsőre őrültségnek hangzik – gondolkodott Jim fennhangon –, de van benne valami logika. A 80/501. urnában nyugvó gyermeknek, ennek a Júdás fiúnak a létezését már akkor is igyekezhettek eltitkolni, amikor Jézus még élt, talán még a legtöbb tanítvány sem tudott róla. Valószínűleg Jézus utasítására rejthették el. Ezen a ponton Simcha elárult valami újat. – A sírban tíz csonttartó urna volt. Tízet katalogizáltak. Haton volt felirat. Négyen nem volt. De Tabor és Gibson megnézte a régi feljegyzéseket, és találjátok ki, mit találtak! – mondta Simcha. – Mit? – kérdeztük mindketten. – Az IAA raktárépületében csak kilenc urna van. Az egyik hiányzik. – Melyik? – kérdeztem. – A 80/509., egy „sima” urna – felelte Simcha. – De ez az egyetlen, amit nem fényképeztek le, a méreteit pedig

kerekítették. – Mire következtetsz ebből a hiányzó urnából? – kérdezte Jim. – Úgy számolom, valahol Talpiot és az IAA főhadiszállása, vagyis a Rockefeller Múzeum között tűnhetett el – mondta Simcha. – Alighanem az történhetett, hogy valaki elvitt egy csonttartó urnát. Másnap pedig Gatnak és a többieknek el kellett kezdeniük magyarázkodni, hogy miért számoltak és mértek le tíz urnát, mikor a raktárba csak kilencet hoztak be. Az 509-est így végül törött vagy sérült urnaként jegyezték be, kerekített, 60×26×30 centiméteres mérési adatokkal, fénykép nélkül, és „sima” jelöléssel, ami arra utal, hogy nem volt rajta látható felirat. – És ezzel el volt intézve. Senki sem kérdőjelezi meg. Senkinek sem jut eszébe. Senkit sem érdekel – mondtam. – Miért olyan fontos ez a hiányzó csonttartó urna? – kérdezte Jim. – Mert úgy vélem, ez lehet a Jakab-urna – válaszolta Simcha. – Azt hittem, az hamisítvány – mondta Jim. – Mindenki azt hiszi. Azért, mert így tálalták a történetet – mondta Simcha. – Én viszont azt hiszem, valódi. Ráadásul azt senki sem állítja, hogy maga az urna hamisítvány, és azt sem vitatják, hogy a felirat első része, a „Jakab, József fia” ne lenne hiteles. Minden a felirat második részét, a „Jézus fivére” szavakat vitatja. Ezzel akár ki is jelenthetjük, hogy a hiányzó urna a Jakab-urna… – Ha Jakabot is hozzátesszük a nevekhez, azzal a statisztikai valószínűség a sztratoszféra magasságába szárnyalna – mondtam. – Akkor kérdés sem lehetne, hogy valóban Jézus családjának a sírboltjáról van szó.

Semmi sem akadályozhatta meg őket, hogy átlépjenek az ajtókon ebbe az elveszett világba. Azon a bizonyos napon, ott, Kaliforniában, egyikük sem akarta eltolni magától a kelyhet. A tíz urna sírja minden képzeletet felülmúló rejtély volt, ami a puszta véletlennek köszönhetően épp az ő korukban került ismét elő. Az urnafeliratok úgy vitorláztak át két évezred öblén, mint egy palackba zárt üzenet, magukkal hozva egy különös elegyet, ami régészetből és szentségből, DNS-ből és patinából, Jézusból és Magdolnából tevődött össze. Egy olyan család felé vonzották a három férfit, amit a világ ez idáig csak a bibliai forrásokból és homályos történelmi utalásokból ismert, és a család egy tagjáról – Júdásról, Jézus fiáról – pedig a történelem eddig még semmit sem tudott. Miközben előkészületeket tettek a sír, a leletek, a szent és az apokrif iratok vizsgálatára, tudták, hogy egyre közelebb és közelebb fognak kerülni ehhez a családhoz, mind közül a leghíresebbhez. A múlt – a tudományos és a vallási, lelki és a világi mélységek – saját életüket is kísérti, sőt néha mélységesen felkavarja majd. Ha eltűnt embereket vagy családokat idézünk fel, és keltünk életre a képzeletünkben, azzal bizonyos szempontból szellemeket teremtünk lelki szemeink előtt. 2005. április 5. Kedves Charlie! A dokumentumfilm el van intézve. Néhány nappal azután, hogy Jim beszállt a csapatba, sikerült televíziós támogatást szereznünk a Discovery Channeltől, a brit C–4-től és a kanadai Vision TV-től. A kutatás a sír után most már tényleg elkez-

dődhet. A legjobbakat. Simcha Jeruzsálem alatt a föld mélyén alvó tíz urna sírja továbbra is ásványi párában fürdött. I. e. 312-re – amikor Constantinus felhagyott a keresztények elleni harccal, és úgy döntött, inkább csatlakozik hozzájuk – a csontok felületét már kalcium, szilikon és fémes nyomelemek membránja, avagy patinája borította. Egy felirattal vagy díszítéssel néha előfordul – miként a csonttartó urna esetében, ami később az IAA 80/506. jelet kapta –, hogy a nagy része végül elenyészik és olvashatatlanná válik (az IAA 80/506. esetében az egyik oldalán látható nagy kereszt kivételével). Más helyeken patina keletkezik, egyik réteg a másik után, valahogy úgy, mint egy gyöngy rétegei (csak még annál is lassabban). Az ásványi patina, ahogy felhalmozódik a fogak és a szemöldökcsontok felületén, esetenként védő és önmagát elzáró héjat képez, újabb védelmi vonalként a külvilággal szemben. Egy sír patinájának egyik meghatározó tulajdonsága – akárcsak a szerves borostyánkőnek – az, hogy ha elég vastagra nő, akkor megőrzi a velő és a száradt vér nyomait, bennük pedig a DNSt, a molekuláris szoftvert, minden emberi lény egyedi leírását.

Hatodik fejezet MÁRIA, AKIT MARIAMNÉNAK NEVEZTEK Az Athosz-hegy ormai úgy emelkednek ki az Égeitengerből, mintha egy elveszett város őrtornyai lennének, melyek Görögország északnyugati partjait őrzik. Az őszi szeles évszak során szerzetesek és zarándokok sorai másszák meg a kőtornyokat, melyek csúcsait gyakran teljesen elrejtik az alacsonyan csüngő fellegek. A teraszokon és sziklákon a ködbe burkolózott kertek tele vannak mindenféle gyümölcsfákkal. Mikor pedig a szelek megváltoznak, és a felhők eloszlanak, Athosz húsz sziklacsúcson álló kolostora közül a legmagasabból lélegzetelállító kilátás kínálkozik az Égei-tenger szigeteire, melyek hosszú láncokban terpeszkednek nyugat felé egészen Théra vulkanikus maradványaiig. A Fülöp cselekedetei egy apokrif újszövetségi szöveg, amit a hivatalos kánonból kihagytak. A II. században az „apokrif” annyit jelentett, hogy „titkos” vagy „elutasított”. Fülöp cselekedeteit a korai keresztény szerzők széles körben idézték, végül mégis elveszett, csak néhány töredéke maradt fenn. François Bovon és Bertrand Bouvier tudósok 1976-ban engedélyt kaptak, hogy megvizsgálják az Athosz-hegyen álló Xenophontosz-kolostor könyvtárának anyagát. Ott megtalálták Fülöp cselekede-

teinek egy közel teljes XIV. századi másolatát, amit talán ezer évvel korábban keletkezett szövegből írtak át. Bovon és Bouvier 2002 júniusában publikálták az első teljes fordítást – francia nyelven – a Fülöp cselekedeteinek Athosz-hegyi verziójáról, amiben Mária Magdolnát „Mariamné”-ként, Fülöp apostol húgaként azonosítják. Fülöp cselekedetei sokkal teljesebb képet fest Mária Magdolnáról, mint az evangéliumok. 2006-ban Simcha találkozott Bovonnal a Harvard Egyetem Vallástudományi Karán, ahol a professzor tanít. – A történet a következőképp hangzik – fejtette ki Bovon. – A Fülöp cselekedetei két szakaszra oszlik. Az elsőben Fülöpöt a feltámadt Jézus útjára bocsátja, ő viszont túl gyenge és túlságosan telve van dühvel ahhoz, hogy egyedül útra keljen. A második szakaszban a húga, Mariamné, valamint Bertalan apostol is vele van. Fülöp cselekedeteinek nyolcadik fejezetében a kilencvennegyedik vers így kezdődik: „És úgy történt, hogy amikor a Megváltó elküldte az apostolokat, és mindegyik elindult arra, amerre ő rendelte, Fülöpre jutott, hogy a görögök országába menjen.” Ezt hallván Fülöp könnyekben tört ki. „Nehéznek gondolta” ezt a veszélyes megbízást, elhatározása meggyengült, mire Jézus Fülöp húgához fordult, hogy erősítse meg és vezesse őt: „Tudom, te kiválasztott az asszonyok közt, hogy [a te fivéred dühös]; de menj vele, bátorítsd, mert tudom, hogy haragos és meggondolatlan ember ő, és ha hagyjuk, hogy maga keljen útra, sok megtorlást hoz majd az emberekre [mind mennyei, mind pedig e világi megrontható hatalmak büntetése révén]. De ím, elküldöm én Bertalant és Jánost, akik vele együtt fognak szenvedni ugyanabban a városban az ott lakozó nagy gonoszságok miatt. (…) Te pedig változtasd meg női mivoltodat, és tarts Fülöppel.” Mire [Jézus] azt

mondta Fülöpnek: „Miért vagy telve félelemmel? Hiszen én mindig veled vagyok.” – Ha végigkövetjük az utazás első fejezeteit – folytatta Bovon az írnokok szerint az Úr azt mondta Máriának: „Asszony vagy, de egy férfi [belső, szellemi] ereje lakozik benned, és vigaszt, tanácsot kell adnod fivérednek.” – Tudja, Simcha, ő valóban erős személyiség, pont olyan, mint az a Magdolna, kinek képét egy másik ókori szövegből, Tamás gnosztikus evangéliumából megismerhetjük. Azok szerint, akik mindezt leírták, úgy tűnik, egy nőt ruházott fel hatalommal. Ez – vagyis, hogy egy nő papi és szellemi szempontból egyenrangú lehet egy férfivel – abban a korban forradalminak számított. Fülöp apostol húga már akkor is nagyon erős, hűséges, és nagyon közel áll az Úrhoz, amikor először találkozunk vele, míg Fülöp kezdetben épp az ellenkezője. – A szövegben tehát kifejezetten az áll, hogy Mariamné az ő húga? – kérdezte Simcha. – Igen – vágta rá Bovon. – Egyértelműen az áll benne, hogy nemcsak spirituális értelemben a húga, hanem nyilvánvalóan Fülöp családjához tartozik. Amellett az is kiderül, hogy ezt a Máriát nem lehet összekeverni Máriával, Jézus anyjával, mert Szűz Máriát ugyanebben a szövegben külön is említik, de egészen más kontextusban, mint Máriát, Fülöp húgát, aki vele tart az úton. – Fülöp cselekedeteiben ugyanilyen határozottan benne van, hogy Fülöp húga az „apostol” címet is viselte. Ahol a szöveg erről a három apostolról beszél, akik városról városra jártak, ugyanabban a sorrendben hozza a nevüket: Fülöp. Mária és Bertalan. Ezek szerint őt is apostolnak tekintették, ami „küldött”-et jelent, hiszen őt is elküldték, akárcsak a másik két apostolt. Nem volt köz-

tük különbség. – Ez a Mária Magdolna – mondta Bovon Simchának –, ez a Mária itt, Fülöp cselekedeteiben nyilvánvalóan egyenrangú a többi apostollal, és úgy ábrázolják, mintha sokkal megvilágosodottabb lenne, mint Fülöp. – Ugyancsak érdekes aspektus – folytatta –, hogy ezt a Máriát teljesen úgy formálták meg, mint egy egyházi vezéralakot anélkül, hogy akár egyetlen említést is tennének a korábbi életéről, leszámítva azt, hogy Fülöp húga. Az üzenet viszont mindenekelőtt az, hogy határozottan keresztény misszionáriusnak tekintik. Én pedig nagyon érdekesnek találom, hogy ugyanazt teszi, amit Fülöp és Bertalan férfi misszionáriusként. Prédikál. Keresztel és gyógyít. Csodákat tesz. A Fülöp cselekedetei 8:95-ben, amikor a feltámadt Jézus megjelenik Mariamné előtt, az apostolokra ruházott csodálatos erőkről beszél, és aggodalmát fejezi ki, hogy ha a pogányok fellázadnak Fülöp ellen, lehet, hogy gorombán, haraggal fog élni ezekkel az erőkkel, mivel még nem emelkedett fel Jézus üzenetéig – mint a Lk 6:35-36ban –, hogy kedves és könyörületes legyen a hálátlanokkal szemben, és még azokkal szemben is, akik gonoszságot művelnek. Ezért Mariamné – az asszony, akit Jézus „kiválasztott” – Fülöppel tart, akárhová is menjen. – „Te pedig – mondja Jézus utolsó útmutatásként Mariamnénak – változtasd meg női mivoltodat.” Akadt tudós, aki ezt az útmutatást egyszerűen így fordította: „Te pedig, Mariamné, öltözz át. Ne viselj kényelmetlen nyári ruhát a Görögországba tartó hosszú úton.” Bovon ennek sokkal misztikusabb jelentést tulajdonít, ami ma már el van temetve egy az ókor iránt érzéketlen

egyházi kultúra mélyén. Megfigyelte, hogy a Tamás evangéliumának utolsó verseiben is nagyon hasonló üzenet visszhangzik, olyan üzenet, miszerint a férfi vagy a női testet nem kell többnek tekinteni, mint külső buroknak, amibe a lélek „felöltözik”, a végső ítéletnél úgyis csak a „lélek” számít, ami benne lakozik. Ha a 80/500. csonttartó urna Máriája valóban az a Mária apostol, akire Bovon rálelt, akkor a végső nyughelyére való fizikai és lelki utazása szokatlanul nehéz lehetett. Tamás evangéliumában a 114. mondásban az áll, hogy Simon Péter végül felállt, és felszólalt Mária Magdolna ellen. A férfi kijelentette, hogy a nők nem méltók a szellemi életre, és követelte, hogy Máriát küldjék el a hitközösségből. Jézus erre vaskos, savanyú humorral így felelt: „íme, én biztatni fogom őt, hogy férfiúvá teszem; hogy ő is élő szellemmé legyen, amely hozzátok, férfiakhoz hasonlít. Mert minden asszony, aki férfiúvá lesz, be fog menni a mennyek királyságába” (Tamás evangéliuma, 114. mondás).14 Mária Magdolna státuszának kérdése a lelki szolgálat során, illetve a Péterrel való konfliktusa Mária Magdolna evangéliumában is előkerül, amit az egyiptomi Nag Hammadiban találtak meg 1945-ben. Ennek a szövegnek az ötödik fejezete azzal kezdődik, hogy Fülöpnek és a többi apostolnak inába száll a bátorsága ugyanúgy, ahogy János evangéliumában, a keresztre feszítés utáni passzusokban, illetve az Athosz-hegyen őrzött Fülöp cselekedeteiben: „Igen nekikeseredtek. Jajveszékelve mondták: »Hogy mehetA Tamás evangéliumából vett részleteket Hubai Péter fordításában idézzük. – A ford. 14

nénk az idegenek közé, hogy prédikálhatnánk nekik az Emberfia királyságának evangéliumát? Ha neki [Jézusnak] nem kegyelmeztek, hogy kegyelmeznének nekünk?«„ Itt megint csak Mária Magdolna volt az, aki beszédre emelkedett, és aki erőt öntött a férfiak lankadó elhatározásába: „Ne sírjatok és ne bánkódjatok, ne inogjatok meg, mivel az ő kegye mindig veletek lesz, mindig óvni fog titeket” – ez pedig ugyanaz az üzenet, amit a Fülöp cselekedeteiben (8:95) Mária Magdolna intézett fivéréhez: „Miért vagy telve félelemmel? Hiszen én mindig veled vagyok.” Szedjétek hát össze magatokat, és álljatok ki férfiként, folytatta Mária (Mária evangéliuma 5:1–3): „Ne sírjatok. (…) Dicsérjük inkább az ő nagyságát, hiszen ő az, aki minket felkészített és ő tett minket férfivá.” Ez a szöveg azt is elmeséli, hogy másfél évvel a keresztre feszítés után Jézus ismét megjelent Mária Magdolna előtt (anélkül, hogy a többi apostol előtt testet öltött volna), és végső kinyilatkoztatást és útmutatást ad neki. Mária a Megváltóval folytatott párbeszédét titokban tartotta. Péter azonban sürgette, hogy ossza meg velük is, amit megtudott, mondván: „Nővérem, tudjuk, hogy a Megváltó jobban szeretett téged, mint a többi asszonyt. Mondd hát el nekünk, mire emlékszel a Megváltó szavaiból – mindazt, amit te ismersz, de mi nem ismerünk, s sosem hallottunk.” (Mária evangéliuma 5:5–6). Amikor elmondta, hogy az apokalipszis nem fog az ő életükben bekövetkezni, hanem csak valamikor a távoli jövőben, azzal megzavarta és feldühítette az apostolokat. Ezt hallván Péter kifakadt: „Vajon tényleg egy asszonyhoz beszélt volna a mi tudtunk nélkül, titokban? Mostantól mindannyiunknak őrá kell hallgattunk? Hát jobban szerette

talán őt, mint minket?” (Mária evangéliuma 18). „Mária erre sírva fakadt” – írja az evangélium, és szembeszállt Péterrel: „Hát azt hiszed, én gondoltam ki mindezt a szívemben, vagy hogy hazudnék a Megváltóval kapcsolatban?” Ezen a ponton Lévi Magdolna védelmére kelt, és megrótta Pétert: „Látom, úgy vitázol az asszonnyal, mintha esküdt ellenséged lenne. De ha a Megváltó méltóvá tette, ki vagy te, hogy ellene szegülj? A Megváltó jól ismeri. Ezért szerette őt jobban, mint minket.” A Fülöp evangéliuma címet viselő III. századi gnosztikus szöveg – amit ugyancsak Nag Hammadiban találtak – a következőt állítja: „Az Úr jobban szerette Mária Magdolnát az összes tanítványánál, és sokszor megcsókolta…” (55). Itt a szöveg hiányos, de sok tudós úgy véli, hogy az eredeti változatban „a száján” szó szerepelt. Fülöp húga Fülöp cselekedeteinek második szakaszában – amit Bovon a „második cselekedetnek” hív – sem árul petrezselymet az egyházi hagyománynak. A Jézus életében történt csodák most megismétlődnek (Fülöp cselekedetei 1:1–4), többek között Apollón és Arész egy római hívének lázári feltámasztása révén. Előfordul, hogy Fülöp csak Mariamné segítségével tud efféle csodákat végrehajtani. Amikor megismétli a vak látóvá tételének jézusi csodáját, a férfi szemét a húga szájából vett nyállal dörzsöli be. Úgy tűnik, Fülöp cselekedetei ablakot nyitnak a korai keresztény hiedelmekre, és amellett az IAA 80/500–509. feliratainak jelentésére is. – Ebben a szövegben – magyarázta Bovon Simchának – Mariamné és a társai átkeltek Szírián észak felé a görög ajkú világba. Ez a Mariamné nevű apostol pedig az ókori kereszténységben Mária Magdolna görög átültetéseként

szerepel, és itt, az eredeti görög verzióban, Fülöp cselekedeteiben természetesen ugyanezzel a névvel találjuk szemben magunkat. – Tehát, csak hogy tisztázzuk – folytatta Bovon –, Fülöp cselekedeteiben az első Máriát, vagyis Magdolnát Mariamnénak nevezik. A második Máriát is említi a szöveg, de csak egyetlenegyszer, egy Jézus születéséről szóló mondásban. Az ő megnevezése viszont… – … Mária – fejezte be Simcha helyette. – Mária – ismételte meg Bovon. – És Mária Magdolna… – … Ő egyértelműen Mariamné – mondta Bovon. – Itt tehát nincs a kettő összekeverve. Jeruzsálem akkoriban a római fennhatóság alatt folyó kereskedelem nemzetközi csomópontja volt, és ez a talpioti sír urnaleletén is tükröződik, melyen belül arámi, görög, héber és héberül írt latin nevek egyaránt előfordulnak. A sír látszólag arról tájékoztat minket, hogy a korabeli Jeruzsálem nemcsak kétnyelvű, hanem háromnyelvű kultúrát képviselt. Frank Moore Cross epigráfus a feliratok ilyetén egybeesését azonban még egy háromnyelvű városban is felettébb különösnek találja. Ez az egybeesés valami szokatlant őrzött meg. A tíz urna sírjában jelen lévő három generáció láttán az ember normális esetben azt várná (mint ahogy más „normális” sírokban ezt is látja), hogy ha a szülőket a gyermekek temették el, akkor nyilván ugyanazt a nyelvet használták volna minden temetkezésnél, hacsak – találgat az epigráfus – nem arról van szó, hogy a családtagok sokat utaztak, és az idegen országokból új becenevekkel, kedves becézésekkel tértek vissza Jeruzsálembe.

Bovon akkor még nem tudott az IAA 80/500–509. sírról és a nevek szokatlan egybeeséséről. Ennek dacára Bovon Mariamnéval kapcsolatos következtetései Talpiot felé mutattak, Simcha pedig képtelen volt elrejteni izgatottságát. – Az újszövetségi Mária Magdolna – folytatta Bovon – úgy lép be a történetbe, mint Jézus küldetésének jómódú szomszédos támogatója a Galileai-tó mellől. Na már most, a régészektől megtudhatod, hogy ez a térség akkoriban többnyire kétnyelvű volt. A Názárettől nem messze fekvő Szepphorisz például egy fontos, római uralom alatt álló görög ajkú város volt. Tehát lehetséges, hogy Mária Magdolna a héber és a latin mellett görögül is beszélt. Azt mondanám, többnyelvűnek kellett lennie. – Igen! – mondta Simcha. – Ilyen közel Szepphoriszhoz feltétlenül! Abszolút logikus, hogy görög ajkúak közt élt, és így a neve… Simcha elharapta a mondata végét. – Simcha, tudta, hogy az ortodox görög egyház még ma is megüli minden év július 22-én az általuk Mariamnénak nevezett Mária Magdolna ünnepét?15 – Nem – felelte Simcha. – Erről nem tudtam. Ezután ő tett fel egy kérdést: – Professzor, ön tehát azt mondja, hogy Szent Fülöp kapcsolatban állt Jézus görög ajkú híveinek vezetőivel. Mariamné pedig Fülöp társa volt. Azon tűnődöm, hogy ha a régészek egyszer felfedeznék Mária Magdolna sírját, ön szerint a neve ott görögül lenne felírva? 15 Az ortodox görög vallásban a július 22-én tartott ünnep „Szent Mária Magdolna, a szent mirhahordozó, az apostolokkal egyenrangú” ünnepe.

Bovon cserfesen méregette, mintha egy vicc poénjára vagy valamiféle megvilágosodásra várna. – Tudja – kezdte Simcha –, amíg mindezt nem említette, azt gondoltam, hogy ha Mária Magdolnának lenne csonttartó urnája, azon héber vagy arámi felirat állna. – Nem feltétlenül – mondta Bovon. – Ön szerint hol lenne eltemetve? – kérdezte Simcha. – Fülöp mártírtörténetének végén Bertalan és Mariamné nem halnak vele együtt mártírhalált, hanem további részleteket olvashatunk a sorsukról. Bertalan állítólag Kis-Ázsiába ment, Mariamné pedig a Jordán völgyébe, nem messze korábbi otthonától. Azt viszont nem tudom, hogy ezt a szöveget alátámasztja-e bármiféle más bizonyíték. Különös információ ez, már ha arról beszélünk, hol is halt meg. Ellentmond a többi hagyománynak. – Tehát visszatért a Jordán-folyóhoz – mondta Simcha. – Igen. Hazament. – Hová is? – Izraelbe. Azonban ismétlem, ez némiképp eltér attól az uralkodó hagyománytól, miszerint valahol Franciaország déli részén telepedett le. A Fülöp cselekedeteinek végén viszont Mariamné hazatér Izraelbe, és később ott hal meg, tehát ott is temetik el. Ez a legkorábbi hagyomány. – Ezek szerint szükségünk van régészeti forrásokra, vagy… – Valószínűleg még a régészet sem bizonyítana semmit… – vágott közbe Bovon, majd hirtelen a gondolataiba merült, aztán felhúzta az egyik szemöldökét, és gyanakvó pillantást vetett Simchára. – Talán rábukkanunk a sírjára – mondta Simcha. – Hát ebben reménykedik.

– Igen, ebben. Merem remélni. Simcha arcáról ekkor lefagyott a mosoly. – Talált is már valamit? – kérdezte a professzor. – Ezért van itt, nem igaz? A Fülöp cselekedetei nagyon fontos értesülésekkel szolgált, melyeket mérlegre tehettünk a talpioti sírral szemben. Először is más-más nevet adott Jézus anyjának és Mária Magdolnának: az egyik Mária, a másik Mariamné néven szerepelt; másodszor megadta Mariamné státuszát, miszerint apostol volt és tanító, vagyis arámi nyelven „mara”; harmadszor kiderült, hogy görög körökben mozgott; negyedszer pedig az is kiderült, hogy a csontjait Izraelben temették el. Mind ez idő alatt a tíz urna sírja háborítatlanul aludta álmát. A VI. század hajnalán, amikor Perzsia és a bizánci Szent Római Birodalom nem a „barbárok” vagy egymás ellen harcoltak, akkor megpróbálták megtámadni és magukhoz ragadni a Szent Várost. Később Heraclius császár keresztény katonái i. sz. 610 körül elfoglalták Jeruzsálemet. Aztán mikor Heraclius megpróbált leverni egy arab lázadást Szíriában, különös levél érkezett birodalmi előőrséhez, a Damaszkusztól délre található Bosztrába. A levelet egy furcsa sivatagi nyelvről kellett lefordítani. Mint a sivatagi írnokok feljegyezték, az üzenetre – amiben felszólították a császárt, hogy „ismerje el az egyetlen igaz Istent” – olyan választ adtak, amit leginkább talán lenézően közönyös hallgatásnak nevezhetnénk. A küldöncnek azt mondták, „távozzon”. Mint kiderült, a levelet egy arab vezér vetette papírra, akit a keresztények kiűztek a keleti sivatagba, és aki Jézus prófétát követte, de ugyanakkor magát is prófétai rangra emelte. A férfit Mohamednek, Isten prófétájának nevezték. Omár kalifa i. sz. 638-ban elfoglalta Jeruzsálemet, tizenhét

évvel később pedig Mohamed hívei a bizánci flotta utolsó maradványait is felmorzsolták. Egy újabb évszázad köszöntött be és múlt el. Majd még egy. És még egy. A világon addigra minden megváltozott, és továbbra is változóban volt, a tíz urna sírjában viszont minden ugyanaz maradt, csak a patina lett lassacskán egyre vastagabb és vastagabb.

Hetedik fejezet AZ IKERTESTVÉR Miért temették volna Fülöp húgát Jézus sírjába? Talán a felesége volt? És miért állt az övék mellett egy csonttartó urna, amire Júdásnak, Jézus fiának a nevét vésték? Ő lehetett a fiuk? Mária Magdolnáról, avagy Mariamnéról egyik evangélium – sem a kanonikus, sem az apokrif írások – sem állítja, hogy Jézus házastársa lett volna. Jézus gyermekét sem említik sehol. Ugyanakkor logikai szempontból nézve, ha Jézusnak lett is volna felesége és fia, vagy egyáltalán nem, vagy csakis rejtjelekkel beszéltek volna róluk. Jézus, a családja és a hívei fájdalmasan tisztában voltak vele, hogy római társadalomban élnek, és a rómaiak az általuk uralt területeken fellépő trónkövetelők minden örökösét megölték, a testvéreket azonban gyakorta életben hagyták. Jézus idejében Rómában, miközben Tiberius azért küzdött, hogy felülhessen Róma trónjára, elődjének, Augustus császárnak a három legkedveltebb unokáját az apjukkal, Agrippával (Augustus vejével) egyetemben meggyilkolták. Juliát (Augustus lányát és Agrippa feleségét) egy távoli szigetre száműzték, ami végül a halálos ítélete lett. Miután Tiberius császár lett, Agrippa lányát, Agrippinát letartóztatták, és halálra verték. Augustus egy másik utódja, az ifjabb Germanicus – akit Augustus császár

kifejezetten azzal a céllal fogadott örökbe, hogy ő legyen a trónörökös – rejtélyes körülmények közt halt meg, akárcsak maga Augustus. De míg az egyik testvér meghalt, a másikat, Claudiust életben hagyták. Claudius azért maradhatott életben, mert őt Augustus sosem fogadta örökbe, így Tiberius sosem tekintette őt jelöltnek a császári trónra. I. e. 30 körül húsvét idején a „tömérdek nép hírét vette, hogy Jézus Jeruzsálembe érkezik” – írja János evangéliumának krónikása, és „Pálmaágakat szedtek, kivonultak eléje, és így köszöntötték: »Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya!« (Jn 12:12–13). A helyi kormányzó a húsvét idején alighanem különösen sebezhetőnek érezhette magát, hiszen a lázongás szelei otthon és külföldön is egyre több erőt gyűjtöttek. Rómában a praetorianus őrgárda parancsnoka, egy Aeulius Seianus nevű férfi megpróbálta magához ragadni a trónt. Tiberius megölette Seianust, a feleségét, a szeretőjét, és két, még serdülőkorba sem lépett gyermekét. A testvérét viszont – Seianusnak volt egy húga – életben hagyta. Egyszerű és közvetlen üzenet volt ez: ha megöljük az apát, a feleség és a gyermekek lesznek a következők. Ezt az üzenetet a Jézus Jeruzsálembe való érkezését megelőző és az azt követő években folyamatosan igyekeztek megerősíteni: ha megölik a messiást – Izrael királyát akkor a messiás felesége és gyermeke is veszélyben van. Egy testvérnek azonban jó esélye volt a túlélésre, főleg, ha a háttérben maradt. Ilyen egyszerű volt. A politikájuk ismeretében a rómaiaknál számítani lehetett rá, hogy a lázongásra hajlamos Jeruzsálemben, mint valós és folyton jelen lévő veszélyforrást figyelemmel fogják kísérni a dávidi trón minden lehetséges trón-

követelőjének vérvonalát. Az evangéliumok szerint a római prefektus, Pilátus a következőt íratta az önjelölt király feje fölé helyezett táblára: „Názáreti Jézus, a zsidók királya”. Töviskoronát nyomtak a fejére, a kezébe nádszálat adtak jogarként, és bíborba öltöztették, mindezt nyilvánvalóan gúnyból (Jn 19:2; Mt 27:29). Jézus fivérei és az apostolok biztosan tudták, mi lesz a rómaiak következő lépése. A rómaiak minden krónika szerint nagyon ügyesen vadászták le a fiakat, lányokat és feleségeket. Jézus feleségét tehát – már ha létezett – valószínűleg Jézus „társának” vagy „szeretett” barátjának megnevezése alá rejtették. A kis Júdást pedig – noha a keresztre feszítés napján már tíz-tizenhárom év körüli fiúcska lehetett – még az apostolok sem „Júdás, Jézus fia”-ként ismerték, hanem valaki más gyermekének, talán Jézus kisöcscsének hitték. Ha valóban létezett egy „Júdás, Jézus fia”, akkor sem valószínű, hogy a Jézus-mozgalom túlélő tagjai a római politikát ismerve világgá kiáltották volna a nevét a piactéren. Rá is ki kellett találni egy kódneve: „Láttad Jézus fivérét?” vagy „Láttad már ma a kis ikertestvért?”. De ha az ókori szövegek kódokban beszélnek, vajon lehetséges ezeket megfejteni? Márk evangéliuma (6:3) vitathatatlanul kijelenti, hogy Jézusnak volt családja, és a családjához a testvérei is hozzátartoztak: „Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József Júdás és Simon testvére?” A keresztény hagyományban „Júdás”, Jézus fivére Szent Júdásként, az apostolok egyikeként maradt fenn. A hagyomány egy másik apostolról, Didimusz Júdás Tamásról is megemlékezik. A „Júdás” – vagy Júda – és a „Tamás” közti kapcsolat

az ókorban gyakran előfordult. Tamás gnosztikus evangéliuma például az alábbi szavakkal kezdődik: „Ezek a rejtett szavak, amelyeket az élő Jézus mondott, és amelyeket Didymos Júdás Tamás írt le…”16 Ki ez a rejtélyes „Didymos Júdás Tamás”? A „didimusz” (avagy „didymos”) nem tulajdonnév, hanem köznév. Görögül szó szerint annyit jelent: „ikertestvér”. Ami a „Tamás”-t illeti, héberül ilyen név sosem létezett. Ez is köznév, nem tulajdonnév. A „tamás” – héberül teom – jelentése: „ikertestvér”. Ezeknek a szavaknak – egy görög és héber szó – a jelentésében rejlő erő akkor mutatkozik meg, ha visszatérünk Tamás evangéliumának első mondatához. Itt a krónikás elárulja, hogy Jézus „titkos” tanításait Didimusz Júdás Tamás írta le, ami lefordítva körülbelül így hangzik: „Ikertestvér Júdás, az ikertestvér”. A név elég erőteljesen utal rá, hogy Júdás (a fivér) és Tamás egy és ugyanaz a személy volt. Tamás evangéliumában Jézus azt mondja Tamásnak: „Ama napon, mikor egyek vagytok – váltatok kettővé” (10. mondás). Úgy tűnik, Júdással pontosan ez történt. Ő lett Júdás és ő lett Tamás is. „Ikertestvér Júdás, az ikertestvér”. Ezt a különös kódot lehetetlen lenne feltörni, ha nem lenne Talpiotban egy csonttartó urna, amire történetesen a „Júdás, Jézus fia” feliratot írták. Vajon lehetséges, hogy a fiúból azért lett „ikertestvér” – talán ez az „ifjabb” jelző egy ókori kódolt verziója –, hogy megvédjék őt a római A Tamás evangéliumából vett részleteket Hubai Péter fordításában idézzük. – A ford. 16

hatóságoktól? Elképzelhető, hogy Jézus fia – ami azt illeti, még gyermekként – mindvégig bujkált a nyílt tekintetek elől? Márk evangéliumában (12:1–12) Jézus egy jó emberről mond példabeszédet, aki szőlőműveseknek (földműveseknek) bérbe adja a szőlőskertjét. Egy idő után a földbirtokos elküldi a szolgáját, hogy fizetségként gyűjtse be a gyümölcsökből a neki járó részt. A szolgát megtámadják, összeverik, és üres kézzel elzavarják. A földbirtokos ezután egy másik szolgát küld, majd egy másikat, és mindegyikkel jobban elbánnak, mint az előzővel, az utolsót pedig meg is ölik. Végül a földbirtokos elküldi fiát és örökösét, „akit nagyon szeretett”, bízva abban, hogy a szőlőművesek őt nem fogják bántani, de őt is megölik. Tamás evangéliuma megőrizte ennek a példabeszédnek egy variációját, amiben a fiút – aki egyben az örökös is – megölik, a szolgákat viszont csak bántalmazzák. Ez utóbbi verzió szerint Jézus egy esetleges fiának – már ha valóban volt neki – sokkal mélyebb és közvetlenebb jelentősége van: „Mondta: egy derék embernek szőleje volt, (ki)adta azt szőlőmunkásoknak, hogy megműveljék azt, s elvegye annak gyümölcsét tőlük. Elküldte a szolgáját, hogy a szőlő gyümölcsét a szőlőmunkások adják oda neki. Megragadták a szolgáját, elverték őt, még egy kevés (kellett volna hozzá), és megölik őt. A szolga (vissza)ment, elmondta az urának. Mondta az ura: talán nem ismerték őt. Elküldött egy másik szolgát; a szőlőmunkások elverték a másikat is. Akkor az úr elküldte a fiát. Mondta: talán megbecsülik a fiamat. Azok a szőlőmunkások, mivel tudták, hogy ő a szőlő örököse, megragadták őt, megölték

őt. Akinek van füle, hallja!” (Tamás evangéliuma, 65. mondás) Lehet, hogy Jézus elméletben beszél. Az is lehet, hogy – miként sokan értelmezik – saját haláláról mond példabeszédet. A szőlőskertről szóló példabeszéd ebben a régebbinek tűnő formájában viszont közvetlenebb és egyszerűbb jelentést is hordozhat. Talán arra a sorsra utal, ami bármely életben maradt fiúra várna, akit Jézus küldött a világra, és ezt az értelmezést az is támogatja, hogy a példabeszéd krónikása nem más, mint maga Didimusz Júdás Tamás („Ikertestvér Júdás, az ikertestvér”). A 13. mondásban Júdás Tamás olyan titkokról beszél, amiről csak ő és Jézus tudtak, és amit a többi apostol elől örökre elrejtettek. „Mit mondott neked Jézus?” – kérdik tőle. Mire Didimusz Júdás Tamás így válaszol: „Ha megmondok nektek egyet azokból a szavakból, amiket mondott nekem, követ fogtok ragadni, rám vetitek (azokat), és tűz jön ki a kövekből, s meg fog égetni titeket.” Nyolcszáz év telt el, és a sír még mindig érintetlen volt. Addig még senki sem lépett be, és helyezett el a közbülső teremben gondosan elrendezve három emberi koponyát. A sír kamrái még viszonylag tiszták voltak, kivéve egy vékony csillámos szilikon és kristályos apatitréteget, valamint az erodált krétakő vékony porrétegét. A padlót és a falakat az elmúlt évek alatt a kőzet apró élőlényei és kicsiny bogárkák uralták. Előfordult, hogy egy kis százlábúnak sikerült átpréselnie magát egy repedésen az előkamra fala és a zárókő között. A barlang ökológiája valószínűleg elegendő táplálékot nyújtott ahhoz, hogy ezek közül az

élőlények közül néhány megérje a kifejlett kort – éppen csak. Néhány hiányos táplálkozású százlábú nyomától eltekintve a tíz urna sírja olyan néma volt, mint a kietlen űr. A csend azonban csak haladék volt. Nem tarthatott örökké. Semmi sem tart örökké.

Nyolcadik fejezet CHARLIE: ÚJRA A „JÉZUSEGYENLET”-RŐL A tudósok, felfedezők és kutatók szűk körén belül egy rejtélyes sír a jeruzsálemi hegyek egy távoli sarkában úgy megragadta a képzeletet, mint egyetlen más tudományos téma sem. 1980-ban a „Jézus, József fia” felirat kérdését elintézték egy gyors és könnyű kitérő válasszal: akkoriban e nevek mindegyike hétköznapi volt. Azt viszont akkor – oly sok évvel ezelőtt – nem vették figyelembe, hogy a nevek nem egyenként, külön-külön érdekesek. Inkább a nevek egybeesését kellene vizsgálni, ami viszont egyáltalán nem volt hétköznapi. Mint korábban már láthattuk, a talpioti neveket nagyon konzervatív statisztikai módszerrel vettem górcső alá, és mint kiderült, 1 a 2,5 millióhoz az esélye annak, hogy ez a sír a názáreti Jézuson és a családján kívül bárki más nyughelye lehetett. Ezek szerint közel 2,5 millió férfinak kellett élni Jeruzsálemben – a város férfilakosságának mintegy harmincegyszerese – ahhoz, hogy egy a názáreti Jézushoz nem kötődő családban ezek a nevek csak egyszer is együtt forduljanak elő. Simcha megerősítő szakvéleményt kért Andrey Feuervergertől, a Torontói Egyetem professzorától, Észak-Amerika egyik vezető statisztikai szakemberétől.

Feuerverger hozzám hasonlóan konzervatív módszerrel állította fel egyenletét. Akárcsak én, ő sem rendelt értéket a „Júdás, Jézus fia” felirathoz, a szokatlan „Jose” feliratot pedig „Józsefinek vette. Feuerverger egyenlete végül megközelítően ugyanabban a statisztikai tartományban kötött ki, mint az enyém: neki 2,5 millió helyett millió jött ki. Később nem mulasztotta el hangsúlyozni: – Ezzel a sírral kapcsolatban az egyik legérdekesebb dolog – jelentette Feuerverger Simchának hogy ha a neveket egyenként vesszük szemügyre, akkor könnyű arra a benyomásra jutni, hogy ebben az egybeesésében a legkevésbé sincs semmi szokatlan. – Viszont, Simcha – folytatta –, a csapatodnak igaza volt abban, hogy ezt úgy lehet a legjobban elemezni, ha a neveket együttesen vesszük szemügyre. – És ha ezt tesszük – erősítette meg a statisztikus –, látni fogjuk, hogy noha az egyes nevek előfordulási valószínűsége nem különösebben kicsi, hogyha együttesen nézzük őket, olyan kép kezd belőlük összeállni, miszerint a sírban megtalálható egybeesés igen ritka esemény. – Valóban lehetséges – mondta Feuerverger –, hogy ez a konkrét lelőhely tényleg az újszövetségi család sírja. Olyan lehetőség ez, amit, úgy vélem, komolyan kell venni. Feuervergert különösen a „Mariamné-Mara”-felirat nyűgözte le (matematikai szinten). – Ez különösen szokatlan – mondta –, ezzel a Magdolna-kapcsolattal Fülöp cselekedeteiből. Mintha azt akarná mondani, hogy ebben a sírban van a helye. Feuerverger ezután nekilátott egy cikknek a talpioti

sírral kapcsolatban, amit egy statisztikai szemlében kívánt publikálni. Viszont tekintve az eredményei robbanásveszélyes jellegét, mielőtt hivatalosan beadta volna, hogy elbírálják, nem hivatalosan megmutatta néhány kollégájának, akik mind az érvelését, mind pedig a számokat helyesnek látták, azonban figyelmeztették, hogy ha statisztikai szempontból bármit is publikál egy Jézus családjához köthető sírral kapcsolatban, az igen heves vitákat válthat ki. Ezen a ponton Feuervergernek eszébe jutott, hogy akármilyen konzervatív megközelítéssel állította is fel a „Jézus-egyenletet”, valaki valahol ennél is konzervatívabb módszert fog követelni. Úgy döntött, még egyszer átgondolja az egyenletet. Egyszer csak váratlanul felhívta Simchát, és így szólt: – Megvan. Nemcsak pusztán a csonttartó urnákon levő nevek együttes előfordulásának valószínűségével fogok számolni, mintha a semmiből, légüres térből bukkantak volna elő. – Szuperkonzervatív módszerekkel áll neki? – kérdezte Simcha. – Csak próbálok pontos lenni – magyarázta a matematikus. – A következőt fogom tenni. Összevetem a nevek egybeesésével és a jelenlegi valószínűségi eredményekkel azt, amit én meglepetésfaktornak nevezek. Ez azt jelentette, hogy Feuerverger hozzáadja az egyenlethez Jézus ama családtagjainak értékeit is, akik nincsenek a sírban. Az ő értékeik csökkentik majd a sírban jelen lévő nevek matematikai értékeit. – A meglepetésfaktor a következőképp működik – kezdte Feuerverger. – Simcha, tudom, hogy amikor a

„Mariamné” feliratot megláttad, és megtudtad, hogy ez azonos lehet Mária Magdolnával, azt mondtad, „hűha”. Azt is tudom, hogy a „Jose” név felbukkanását Jézus fivéreként nagyon fontosnak véled. Ez itt az igazi „húha”faktor, vagy ahogy én hívom, meglepetésfaktor. Tekintve, hogy Simon is az egyik fivére volt, egy „Simon”-ra is azt mondtad volna, „hűha”, és egyetértenél azzal, hogy ha egy „Simon”-felirat a sírban növelné annak valószínűségét, hogy valóban Jézus családi sírboltjáról van szó, tehát a hiánya, ennek megfelelően csökkenti a valószínűséget. – Ezzel tehát – magyarázta tovább Feuerverger – emelem a valószínűség kritériumait. Ha kívánod, összevetem az összes „hiányzó” fivért is, és ezzel a módszerrel csökkenni fog annak valószínűsége, hogy Jézus családi sírjával van dolgunk. Mivel „Máté kuzint” statisztikailag semlegesnek vettük, Feuerverger úgy döntött, a hiányzó apostolokhoz vagy unokatestvérekhez nem rendel meglepetési értéket. Figyelembe kellett venni azt is, hogy nem találtunk olyan urnát, ami Józsefé, Jézus apjáé lett volna. Mindent egybevetve úgy tűnik, József Jeruzsálemtől távol hunyt el – még azelőtt, hogy Jézus szolgálata megkezdődött volna-, és valószínűleg sosem nyugodott a talpioti sírban. Noha az igaz volt, hogy egy „József, Jézus apja” felirat igen komoly „húha”-faktorral bírt volna (még ha Simcha meg is tudta magyarázni a hiányát), Feuerverger nem volt biztos benne, hogy a „Józsefhez rendelt negatív érték”-kel valóban számolni kell. Ebben az esetben a nyomok azt diktálták, hogy a hiányzó „József, Jézus apja” feliratot a meglévő „Jézus, József fia” felirat képviseli. Ugyanezen minta szerint ha a „Jézus”-urnán az állt vol-

na, hogy „Jézus, József fia, Jakab fivére”, ez pozitív, nem pedig negatív értéket adott volna, még akkor is, ha „Jakab”-urna történetesen nem lett volna a sírban. A sír nevei és az egyes nevek valószínűségének egybeesése alapján a „Jézus-egyenlet” felállítása viszonylag egyszerű és egyértelmű művelet volt. A csonttartó urnákon szereplő nevek jelentőségének csökkentése ugyanilyen egyszerűnek és egyértelműnek ígérkezett. Feuerverger első kihívása, a hiányzó Simon elég rövid életűnek bizonyult. A „Simon” – akárcsak a „Máté” – a legáltalánosabb nevek közé tartoznak az I. századi urnákon. Valójában annyira mindennapi volt, hogy egy tíz urnát rejtő sírban, ahol öt feltehetően férfié, matematikai szempontból biztos, hogy találunk egy Simont (minden négy férfi közt egyet), tehát statisztikailag nem beszélhetünk „hűha”-faktorról. Egy „Simon”-urna hiánya tehát értékében ugyanannyi, mint a jelenléte: a „Simon” név érdekes, de semleges név, függetlenül attól, hogy jelen van-e vagy nem, és nincs semmilyen számszerű értéke. A „Jakab, Jézus fivére” felirat hiányának a talpioti sírban ugyancsak valószínűség-csökkentő ereje van. A „Jakab” (vagy Jákob) név Rahmani és Ilan számadatai szerint mindössze a csonttartó urnák két százalékán fordul elő, tehát ötven esetből egyszer. Egy „Jakab” hiánya tehát negatív irányba módosította az egyenletet. A „Júdás, Jézus fivére” felirat hiánya a talpioti sírban tovább csökkentette az értéket. A Júdás név tízszázalékos gyakorisággal fordult elő az urnákon, tehát tízből egy esetben. A hiánya tehát itt is számított. Feuerverger végül úgy vette bele mindezt a számításba, hogy a 2,4 milliót elosztotta egy négyes faktorral, hogy a történelmi források „nem szándékos elfogultsá-

gát” is figyelembe vegye. A „valószínűségi faktor” ezen a ponton a korábbi 2,4 millióról leesett 600 ezerre az 1-hez a sír javára. Ezután a 600-ezret elosztotta még 1000-rel, vagyis a Jeruzsálemben hajdan fellelhető I. századi sírok maximális számával. Amikor mindezzel végzett, 600 az 1-hez „P-faktort” (valószínűségi faktort) kapott a názáreti Jézus családjának sírja javára.17 – Kiábrándító az eredmény? – kérdezte Feuerverger Simchát. – Nem bánom – mondta Simcha. – Nem rossz eredmény ez, mivel, azt jelenti, hogy ha azokat a csonttartó urnákat is számba vesszük, amelyek ott sincsenek, és olyan sírokat is, amelyeket meg sem találtak és talán nem is léteznek … végül is, ha bukméker lennék, és megengednéd, hogy én legyek a bank, ugyanakkor biztosítanál róla, ha bárki megforgatja a kerekemet, az esély mindig 600 lenne az 1-hez az én javamra, habozás nélkül beszállnék a játékba. Viszont Simcha ezután feltette Feuervergernek a kérdést: – Mi lenne, ha kiderülne, hogy „Jakab, Jézus fivére” ugyancsak ebben a sírban nyugodott? – Az úgynevezett „Jakab-urnára” gondolsz? – Igen. Mi van, ha kiderül, hogy nemcsak „úgynevezett”? Andrey Feuerverger eleresztett egy nyújtott füttyöt. – Ha a bizonyítékok ebbe az irányba mutatnak – Amikor ezeket a sorokat írom, Feuerverger már benyújtotta a cikkét egy élenjáró amerikai statisztikai szaklaphoz szakmai bírálatra. 17

mondta –, akkor a számok szerintem felkúsznának legalább 30 ezerig az 1-hez. Ha ezt a nevet, mint faktort bevehetnénk a „Jézus-egyenlet”-be, akkor olyan helyzet állna elő, amit tökéletes statisztikai zsákolásnak nevezünk. – De véssétek az eszetekbe – mondta –, egy 600 az 1hez P-faktor még Jakab nélkül is azt jelenti, hogy ha lenne egy gyógyszeretek, ami állításotok szerint gyógyír a rákra, de hatszáz beteg közül egyet nem gyógyítana meg, attól még megkapnátok a Nobel-díjat. Jeruzsálemtől délre Egyiptom könyvmásoló iparának az utolsó nyomait is eltörölték. Az alexandriai könyvtárból – a keresztények, muzulmánok, majd ismét a keresztények támadásai után – a VIII. század elejére nem marad más, csak hamu. I. sz. 900-ban viszont a spanyolországi Córdobában, illetve Jeruzsálemben iszlám és zsidó tudósok könyvtárakat alapítottak, és ismét működésbe hozták a vezetékek, ciszternák és öntözőcsatornák rendszerét. A sír feletti és körüli dombokon két sémi törzs dolgozott együtt, bevezetve az utcai világítást, az alkímiát és a teraszos földművelést. Az esetlen római számokat egy új matematika megfosztotta a trónjától a maga arab számaival, és létrehozta az algebrát, valamint a kémia és a fizika első egyenleteit. Úgy tűnt, az új fémötvözetek, színezékek és optikai lencsék végre tényleg megmutatják a sötét korból kifelé és felfelé vezető utat, de nem így lett. A civilizáció hosszú álma a talpioti sír szempontjából azt jelentette, hogy annak az álma is folytatódik, legalábbis még egy ideig. Mivel a táguló tudás és iparosodás kora még nem jött el, a tudományos felfedezés továbbra sem érhette el a sírt. A felfedezés, a megvilágosodás egy másik kornak lesz osztályrésze.

Kilencedik fejezet A JÉZUS-SZABVÁNY Mindig lesznek olyanok, akik szemében az újszövetségi személyek és csonttartó urnákban nyugvó csontok öszszekapcsolása esélytelen elképzelés. A tudósok körében komoly ellenállást váltott ki (és vált ki ma is) az a lehetőség, hogy esetleg előkerülhet bármi olyan régészeti lelet, ami közvetlenül kapcsolódik a Jézusról és családjáról szóló evangéliumi beszámolókhoz. Ennek ellenére – és sok olvasóra ez bizonyára meglepetésként hat – a tudósok előszeretettel hoznak összefüggésbe csonttartó urnákat az evangélium főszereplőivel, persze csak akkor, ha ezek a szereplők nem rokonai Jézusnak vagy nem tartoznak így vagy úgy a családjához. Például tíz évvel a talpioti sír felfedezése után a jeruzsálemi Peace Forest mellett egy földmunkagép nyomán felszínre került egy sír Kaifás nevével. Ezután a tudóstársaság kiadott egy nyilatkozatot, miszerint megtalálták annak a templomi főpapnak a családi sírboltját, aki megvádolta Jézust. A nemzetközi sajtó főcímekben hozta a sztorit. A sír, amit a földmunkagépek kiástak, körülbelül feleakkora volt, mint a talpioti sír, és nem volt előkamrája. Odabent kerámia olajlámpások voltak, valamint egy finom római üvegből készült fiola, amiben még megvoltak

az olajos illatszer maradványai. A legkivételesebb lelet az a két csonttartó urna volt, melyeken rajta volt Kaifás neve. A kettő közül a díszesebbre – a pálmaágakkal keretezett, faragott, virágszerű ötszögletű rozettáival a legdíszesebb ismert csonttartó urnák egyike – a Yehosef bar Qafa‘, avagy József, Kaifás fia nevet vésték, utóbbi azonos az evangéliumok (Lk 3:2; Jn 11:49) főpapjával, kinek teljes nevét Josephus jóvoltából ismerjük (A zsidók története, 18:2). Statisztikai szempontból a Kaifás-felirat „József” eleme az egyik legnépszerűbb férfinév volt Jeruzsálemben a második templom korában. A „József” név a férfineveket tartalmazó feliratok tizennégy százalékában megtalálható, a „Kaifás” viszont ritka volt (kevesebb, mint egyszer fordul elő minden kétszáz esetben, tehát durván fél százalékban). Az iménti százalékos arány (0,14×0,05) mentén elindulva arra az eredményre jutunk, hogy Jeruzsálemben minden ezernégyszáz emberből alighanem csak egyet nevezhettek Józsefnek, Kaifás fiának. A tudósok érdekes módon sosem nézték meg matematikai szempontból ezt a csonttartó urnát. Pusztán feltételezték – mint később kiderült, helyesen hogy a csonttartó urna bizonyára a hírhedt újszövetségi Kaifásé lehet. Ma Józsefnek, Kaifás fiának az urnája az Izrael Múzeum állandó kiállításán látható. A felirat szerint ez az a láda, ami hajdan a főpap földi maradványait rejtette. De a statisztika nélkül hogy lehetnek ilyen biztosak a tudósok benne, hogy ez az a bizonyos Kaifás? David Mevorachot, az Izrael Múzeum hellenisztikus és római kori leleteiért felelős kurátorát saját elmondása szerint két dolog vezette erre a következtetésre. Először is a Kaifás név igen „ritka”, másodszor pedig az urna nagyon

„kidolgozott”, ami főpapi tulajdonosra utal. A Kaifás-urna azonban nem az egyetlen, amit a tudósok összefüggésbe hoztak az Újszövetséggel. Ugyanezen laza szabványok mentén a tudósok úgy vélik, az evangéliumok egy másik főszereplőjének a csonttartó urnája is előkerült. A jeruzsálemi keresztút ötödik stációjánál áll egy kápolna, amit Cirenei Simonnak szenteltek, annak az embernek, aki az evangéliumok szerint segített Jézusnak cipelni a keresztjét a keresztre feszítés helyére vezető úton. Márk evangéliuma (15:21) Simont és két fiát név és származási hely szerint azonosítja: „a cirenei Simont, Alexander és Rufusz apját … kényszerítették, hogy vigye a keresztjét”. Úgy látszik, Simon zarándoklatra jött a húsvéti ünnepre Kürénéből (a mai Líbia területéről) Jeruzsálembe, ahol megtörtént a végzetes találkozása Jézussal. A tízezernyi zarándoknak, akik ellátogatnak a Via Dolorosán az ötödik stációhoz, hogy Cirenei Simon kápolnájában imádkozzanak, fogalmuk sincs róla, hogy előkerült a csonttartó urnája. Ma egy asztal alatt hever a jeruzsálemi Héber Egyetem raktárában. A Simon-urna története 1941-ben kezdődött, amikor Izrael brit uralom alatt létezett, és Pearl Harbor lebombázása miatt Amerika még csak akkor készült belépni a II. világháborúba. Simon családjának sírját Jeruzsálemtől keletre, a Kidron-völgyben fedezte fel Eleazar Sukenik professzor. Simon családi sírboltja egyszerű egykamrás sír volt. A padlóján tizenegy urna állt tizenkét felirattal és tizenöt névvel. A Kürénében általánosnak számító nevek mellett az egyik urna oldalára a híres „Simon” nevét írták fel.

Ugyanennek az urnának a fedelén egy „Küréné” felirat is szerepelt. A Bibliai Régészeti Társaság egyik elemzője, Tom Powers szerint mindamellett, ami 1941-ben a világban történt, nem csoda, hogy a „Cirenei Simon” felirat sem laikus, sem tudományos körökben nem kapott figyelmet. A csonttartó urna tehát csak hevert ott elhanyagoltan egészen 2003-ig, amikor Powers publikált róla egy cikket a Biblical Archaeology Review [Bibliai Régészeti Szemle] oldalain („Treasures in the Storeroom: Family Tomb of Simon of Cyrene” [Kincsek a raktárban: Cirenei Simon családi sírboltja], 2003. július-augusztus). A tudósok ma alapvetően egyetértenek, hogy ez a csonttartó urna azé a fontos újszövetségi szereplőé, aki állítólag a Jézusmozgalom egyik első követője volt. De ismét felmerül a kérdés: hogy lehetünk ebben biztosak? Végül is a Simon név az egyik legnépszerűbb név volt az I. századi zsidók körében. – Ha figyelembe vesszük, milyen ritka volt az Alexander név – mondta Powers –, akkor a tények nagyon is egybevágnak. A csonttartó urnákon szereplő nevek Kürénaiából származó családra utalnak, és az egyik feliraton olvasható is az Alexander név, méghozzá itt is Simon fiaként azonosítva, tehát ugyanabban a rokoni kapcsolatban, ami az evangéliumokban is szerepel. Power érvelése igen meggyőző. Kérésünkre 2006-ban James Tabor megvizsgálta az urnát a jeruzsálemi Héber Egyetemen. Ő is megerősítette, hogy a fedélen szerepel a „Küréné” helynév, az egyik oldalán pedig görög betűkkel a következő szavak állnak: „Alexander, Simon fia”. A másik oldalon zöld krétával írva egy név, Simoné, egy másik név, Alexanderé felett

szerepel, ami alapján Tabor úgy véli, hogy az apa és a fia csontjait egyazon csonttartó urnába temették. De hogy áll „Simon” a matekkal szemben? Nos, bár a Simon gyakori név, az Alexander – mint arra Powers rámutatott – elég ritka, a kürénéi kapcsolat pedig még annál is ritkább. Mindazonáltal ha Cirenei Simon urnáját alávetjük Feuerverger „meglepetésfaktorának”, az nem válik Simon javára, mivel a feliraton csak Alexander nevű fia szerepel, Rufusz viszont – akit az evangéliumok említenek – távolmaradásával tüntet. Mindenesetre az esély még akkor is 200 az 1-hez a Cirenei Simon-urna javára, ha alávetjük a feliratot Feuerverger szabályának. Noha a számok nem olyan meggyőzőek, mint Jézus családi sírboltja esetében, a tudósok mégis eredetinek ismerik el Cirenei Simon urnáját. Végül is Simon nem Jézus. Ő csak segítette neki vinni a keresztjét. I. sz. 1054-ben, július hónapjának negyedik napján a már hatezer éve felravatalozott Rák csillag utolsó haldokló sikolya is elérte a Földet. A Rák nóva Jeruzsálem keleti horizontja fölé emelkedve olyan fényes volt, hogy délutáni, késő esti árnyékot vetett, és közel két héten át olyan volt, mintha a Napunk nővére lenne. Több, mint egy év után halványodott csak el. A sírba persze a Rák hamis napvilága sem jutott be (miként semmilyen más napvilág sem), de a csillag porából egy kevéske – azon belül új, sajátos, a nóvából fénysebességgel távozó atommagok halmaza – átjutott a krétakövön és a csontokon, és folytatta útját a Föld kérgébe. A Rák néhány könnyebb, kísérteties részecskéi akadálytalanul jutottak át a Földön, a nyomukban viszont a csillagporának néhány érzékelhető részecskéjét a kalcium- és szilikonatomok megállították és foglyul ejtették a

krétában és a csontban, így a Jézus nevű férfi, a Mária nevű nő és a Júdás nevű fiuk csonttartó urnája megőrizte szubsztanciáját annak a fellobbanó és elhaló csillagnak, ami (Josephus leírása szerint) i. sz. 70-ben Jeruzsálem felégetésének előfutára volt. Ugyanez a csillag ezernyi messiás eljövetelét is hirdette – köztük egy Jézus nevű gyermekét –, akik fellázadnak majd Róma ellen, és kereszten végzik. I. sz. 1099-ben egy keresztes sereg – egy csapat bárdolatlan vadállat, akiknek végre eljött az idejük – bevette Betlehemet, és tovább indult Jeruzsálem felé. A város határában a keresztesek birokra keltek egymással, hogy a hódítók melyik csapata ossza szét az aranyat és az ékszereket, ami esetleg vár rájuk a városkapu mögött. Aztán az egymás közti vérontás rövid közjátékát követően – egyháztörténészek szerint – a sereg áttört Jeruzsálem falain és benyomult a városba. Az evangéliumok ekkor már végső leírt formájukban is több, mint hétszáz évesek voltak, de az északi megszállók sem írni, sem olvasni nem tudtak. Az egyházi írnokok feljegyezték, hogy az ember hamarosan nem lovagolhatott végig az utcákon anélkül, hogy ne csapódott volna vér az arcába. Jeruzsálem falain belül ezrével terelték össze a muzulmánokat, zsidókat és görögöket – a sebesült védőket, ifjú tudósokat és nőket, karjukon síró gyermekeikkel –, hajtották őket mecsetekbe és zsinagógákba, torlaszolták rájuk a kapukat és égették el őket élve. Azon az éjszakán, amikor a keresztesek megérkeztek, újabb megszenesedett hamuréteg kezdett terjengeni a levegőben és beszivárogni a talajba a szétdúlt vízvezetékekből kiömlő víz segítségével. A hódítók örömünnepet ültek, hogy a keresztények végre visszatértek a Szent Városba. A tíz urna sírjában az aláhulló hamu azzal kecsegtetett, hogy a következő esőkkel erősebb savak érkeznek, több homok és kőzet oldódik majd a talajvízbe, vastagabb és több védelmet nyújtó patina simul a fogakra és sípcsontokra, valamint a „Jézus, József fia” feliratra.

Tizedik fejezet HONNAN JÖTTEK A NAZARÉNUSOK? Hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy a keresztesek betették volna ide a lábukat, valaki teraszokat vágott a sír fölé és köré, ami a domboldalt szegélyes mélyedések alkotta keresztöltéses térítővé változtatta, a peremükig megtöltve gondosan odahordott és elegyengetett termőfölddel. Ez a ritka mezőgazdasági talaj, a terra rossa titániumot és vasat tartalmazott. A felkelő nap fényében és napnyugtakor a „vörös föld” ragyogó vöröses visszatükröződései rózsaszínűre festették a dombokat. Valamikor a XII. század felé – a keresztesek és a templomosok kora táján – a tíz urna sírjába betörtek azok az emberek, akiket később „terra rossa emberek”-nek neveztek el. Nem helyi zsidók voltak, és nem is muzulmánok, mivel egyik nép szokásait sem követték. A behatolók feltörték az ötödik urnafülke zárókövét, elvitték a legészakabbra fekvő urnát, megszemlélték, majd finoman visszatették a helyére, de az egyik vége kilógott. Az összes urna megmaradt a rombolás vagy fosztogatás bármilyen jele nélkül. A terra rossa emberek a sír közepén otthagytak valamiféle névjegyet. A kamrában három koponyát helyeztek el különös, és nyilvánvalóan szertartásos elrendezésben.

Ezután a sírt a történelem fura fintoraként másodszor is lezárták, és vagy feledésbe merült, vagy titokban tartották, mindenesetre ismét eltűnt a történelem süllyesztőjében. A Santa Monica körúton lévő irodájának ablakán kitekintve Jim Cameron nap, mint nap szembetalálkozott a Santa Monica-i Szabadkőműves templommal, melynek második szintjét egy műszaki rajzoló csúcsos körzője díszítette, ami kör alakú G betűt foglal magában. A szimbólumban a világon mindenki felismerné a talpioti sír homlokzatán látható csúcsívet és kört. – Fel kell hívni a figyelmet a hasonlóságra – mondta egy nap Jim Simchának. – Úgy értem, bárki, akinek van egy egydolláros bankó a zsebében, észre fogja venni, és sokan azt is tudni fogják, hogy ennek a jelképnek köze van a keresztény eretnekségekhez. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A nyomozásban részt vevők közül senki sem akarta látni, hogy a történelem lemásolja a művészetet, mint egy Ron Howard/Dan Brown forgatókönyvben. – De mi van – vetette fel Jim Cameron –, ha Dan Brown minden csűrés-csavarásával együtt végül valahogy mégis fején találta a szöget? – Oké – mondta Simcha. – Játsszunk „da Vinci-kód”ot. A spekulációinkat pedig alapozzuk a tényekre, már amennyire lehetséges. Kezdetnek Leonardo helyett vegyük inkább Pontormót, a leghíresebb tanítványát. Brown elszabadult könyvsikere, A Da Vinci-kód óta Leonardo Utolsó vacsora című festménye igen nagy figyelmet vonzott. És mégis, ha egy „kód”-ról van szó, sokkal érdekesebb és idevágóbb az a festmény – a maga félreérthetetlen szimbólumaival –, amit a tanítványa,

Jacopo Carucci da Pontormo festett Emmauszi vacsora címmel. – Ez is egy „vacsora”, de ami a mi megfontolásainkat illeti, sokkal „jobb” vacsora, mivel a keresztre feszítés után történt – mondta Simcha. Pontormo festménye a feltámadás utáni vacsorát idézi fel egy Emmausz nevű faluban, ami a Lukács evangéliumában leírtak szerint „Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra”, tehát körülbelül hét mérföldre [mintegy tizenegy kilométerre] feküdt (Lk24:13). Lukács beszámolója szerint azok ketten, akik látták üresen a sírt, Emmauszba indultak, és útközben a történteken tanakodtak, mikor egyszer csak „maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk”. Amikor megkérdezi őket, miért szomorúak, a férfiak nem ismerik fel. Az egyikük így szól Jézushoz: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott a napokban. (…) A názáreti Jézus esete – felelték – aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban Isten és az egész nép előtt.” Jézus ezután velük tartott, és a Szentírásról, a próféciáról beszélt, és még akkor sem ismerték fel, amikor meghívták, tartson velük Emmauszba vacsorára. „Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, s odanyújtotta nekik.” Majd azután, hogy egy pillanatra kézzelfogható teremtménynek látszott, aki kenyeret tört és evett, Jézus hirtelen felismerhetővé tette magát előttük: „Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték. De eltűnt a szemük elől” (Lk 24:13–31). Ez a vacsora lett Pontormo festményének témája. A központi alak természetesen Jézus. Természetesen megtöri a kenyeret, akárcsak Lukács evangéliumában. A feje

felett természetesen csak neki van glória. A tündöklő aura formája Jézus feje felett azonban egyáltalán nem természetes-, egy háromszög, a közepén a mindent látó szemmel. Ha Pontormo tudott valamit Jézus családi sírboltjáról és a szimbólumról a homlokzatán, vajon hogy jutott el ez a tudás Jeruzsálemből Firenzébe tizenöt évszázadon át, hogy aztán Pontormo belekódolja a festményébe? – Van erre egy elméletem – mondta Simcha. – Egyelőre még nem tudom bizonyítani, de végül is „da Vinci-kód”ot játszunk, nem igaz? Jim láthatóan jól szórakozott. – Ki vele – mondta. – Úgy vélem, Jézus kezdeti követői, akiket vagy ebionitáknak vagy nazarénusoknak vagy zsidó keresztényeknek hívnak, nem „tűntek el” csak úgy Constantinus és a nem zsidó egyház felemelkedésének idején. Azt hiszem, még nagyon sokáig köztük jártak annak ellenére is, hogy Euszebiosz a IV. században eretneknek nyilvánította őket. Mi derül ki ebből? – nézett ránk Simcha várakozón. – Föld alá vonultak – mondtam. Az „ebioniták”-nak még akkor is léteztek kisebb csoportjai, amikor Euszebiosz püspök i. sz. 325-ben befejezte a Constantinusnak készült Egyháztörténet megírását. Ő „csapdá”-nak tekintette őket az első keresztények számára, eretnek hajtásnak, akik Jézust „egyszerű, mindennapi embernek” tekintették (3:27). Minden hatalmas csodája és jövendölése ellenére az ebioniták úgy vélték, hogy Jézus mélységesen emberi életet élt, és mint minden normális lény, József és Mária testi egyesüléséből született” (5:8). Euszebioszt továbbá az is sértette, hogy az ebioniták

amellett, hogy hittek a feltámadás igazságában és követték Jézus tanításait, azzal együtt a zsidó törvény, a Tóra betartásához is ragaszkodtak. „Megülték a szabbatot, és megtartották a teljes zsidó szertartásrendet – kifogásolta Euszebiosz –, de az Úr napjain olyan rítusokat mutattak be, mint amilyeneket mi magunk bemutatunk a Megváltó feltámadásának emlékére. E szokások miatt nevezik őket ebionitáknak, amely mint név értelmük silányságára utal, mivel az elnevezés héberül „szegény”-t jelent.” Más szóval korabeli nyelvhasználatban Euszebiosz Jézus zsidó híveit egy szakajtónyi idiótának nevezte. Annyi viszont bizonyos: Jézus és a két Mária, és az eredeti tizenkét apostol, valamint Jézus legkorábbi jeruzsálemi hívei (köztük Cirenei Simon) egytől egyig zsidók voltak. Jakab és a társai, akik az első jeruzsálemi egyházat alapították, először is zsidó mozgalmat alapítottak. Ha nem „ebioniták”-nak, akkor „nazarénusok”-nak nevezték Jézus korai híveit. Akárhonnan ered is maga az elnevezés – talán abból, hogy Jézus Názáretből való volt, vagy talán „nazireus” (egyfajta bibliai aszkéta) mivoltából, de akár a „Netzer”-re, vagyis Dávid király családjának egyik ágára is utalhat –, úgy tűnik, a legkorábbi Jézus-mozgalmat „nazarénus”-nak hívták. Máténál ez a megnevezés magára Jézusra vonatkozik: „így teljesedett a próféták jövendölése: »Názáretinek fogják hívni«” (2:23). A nazarénusok mozgalmára i. sz. 57-ben is hivatkoztak, amikor Pált Caesareai Félix előtt perbe fogták. Tertullus, Pál vádlója így szólt: „Itt van ez a hitvány ember, ez az egész földkerekségen viszályt szít a zsidók között, és a názáretiek felekezetének is ő áll az élén” (a kiemelés tőlünk szárma-

zik).18 Pál a válaszában habozás nélkül elfogadja a megnevezést, és a következő szavakkal büszkén, sőt dacosan körül is írja nazarénus eretnekségét: „Azt azonban megvallom nektek, hogy atyáim Istenének aszerint a tanítás szerint szolgálok, amelyet ők eretnekségnek mondanak, de hiszek mindabban, ami a törvényben és a próféták könyvében meg van írva” (ApCsel 24:5, 14). A „nazarénus” (vagy „názáreti”) jelző Jakab, „az Úr fivére” idejében a názáreti messiás-rabbi zsidó követőire vonatkozott, köztük olyanokra, mint Pál. Amikor Pál és Barnabás Jeruzsálembe ment, hogy megvitassák a nem zsidók felvételét az egyházba – anélkül, hogy eleget kellene tenniük a zsidók körülmetélési elvárásának –, a végső döntést Jakab mondta ki: „Ezért az a véleményem, hogy nem kell terhet rakni azokra, akik a pogányságból tértek meg az Istenhez, hanem csak azt írjuk elő nekik, hogy tartózkodjanak a bálványoktól, nehogy tisztátalanná váljanak miattuk, továbbá a paráznaságtól, a fojtott állattól és a vértől” (ApCsel 15:19– 20). Más szóval, amíg Jeruzsálem állt, a nazarénusok/ebioniták álltak a zsidó Jézus-mozgalomban a teológiai viták kereszttüzében, és az általános zsidó lakosság körében megkülönböztethetetlenek voltak. Tacitus és Gaius Suetonius római szerzők a Claudius császár uralkodásáról írt krónikáikban sosem tudták megkülönböztetni a zsidó keresztényeket a zsidóktól. „Christust, akitől ez a név származik – írta Tacitus –, Tiberius A Szent István Társaság katolikus Bibliája „názáreti” alakban hozza, de a Károli-féle Bibliában például már „nazarénus” alakban szerepel („Mi ugyanis úgy találtuk, hogy ez veszedelmes ember, és hasonlást támaszt a föld kerekségén levő valamennyi zsidó közt, és a nazarénusok felekezetének feje.”) – A ford. 18

uralkodása alatt Pontius Pilátus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is…” (Annales, XV. 44.).19 Suetonius szerint (Az isteni Claudiusban): „A zsidókat, akik Khrésztosz bujtogatására állandóan békétlenkedtek, [Claudius] kiűzte Rómából.”20 Noha Jeruzsálem lerombolása után állítólag eltűntek, vannak történelmi nyomok, miszerint a zsidó keresztények még sokkal azután is léteztek. Euszebioszon kívül ott van az az érdekes hagyomány, ami az „igazi keresztet” övezi. A keresztény tradíció szerint Heléna, Constantinus császár édesanyja ellátogatott Jeruzsálembe, hogy felkutassa a Jézushoz kapcsolódó történelmi helyszíneket. Hogy megtalálja a helyet, ahol keresztre feszítették, Heléna magához hívta a helyi „rabbikat”. Ők nyilvánvalóan nem tartozhattak a zsidó vallás fő áramlatához, mivel akkor nem őriztek volna meg ilyen gondosan olyan hagyományokat, melyek egy általuk egy hamis messiásnak tartott embert öveztek. Akiket Heléna összehívott, nyilvánvalóan zsidó keresztények voltak. A történet szerint Ilonának tudomása van róla, hogy a „rabbidnak „titkos tudás” van a birtokukban azokkal a történelmi helyszínekkel kapcsolatban, melyek Jézus nyilvános fellépéséhez kapcsolódnak. Kínzással kicsikarja egy Júdás nevű zsidó keresztényből – aki később püspök és keresztény mártír lett –, hogy fedje fel a keresztre feszítés titkos helyét. – De mi van, ha Heléna nem a megfelelő kérdéseket tette fel? – kérdezte Simcha. – Ha Jézus családjának volt 19 20

Borzsák István fordítása. – A ford. Kis Ferencné fordítása. – A ford.

sírboltja, ő viszont soha nem is gondolt rá, hogy erre rákérdezzen, a zsidó keresztények pedig önként sosem adták volna ki az információt. Mi van, ha Heléna után hétszáz évvel a jelenet újra lejátszódott? Ezúttal a zsidó keresztények adták ki az eretnek titkot, nevezetesen, hogy Jézus testét Jeruzsálemben helyezték sírba. – A zsidó keresztények tehát még a XI. században is léteztek – mondta Jim. – A templomosok akkor készültek őket kardélre hányni. Akkor aztán felfedték, kik is ők valójában, és odavezették a templomosokat a sírhoz. Valahogy meggyőzték a lovagokat az általuk mutatott helyszín történelmi hitelességéről, és lényegében áttérítették a templomosokat az ő eretnek hitükre. Jó kis sztori. De nehéz bizonyítani! A tény az, hogy a sírban, ami Jose, Júdás, Mária, Mariamné és Jézus csonttartó urnáját őrizte, az előkamra falára valaki csúcsívet vésett a közepén körrel. Ma hasonló jelkép – egy teljes piramis (vagy háromszög), közepén Isten mindent látó szemével – látható a keresztény és szabadkőműves templomokban szerte a világon, a názáreti Angyali Üdvözlet templomának modern festett üvegablakaitól a jeruzsálemi Kereszt kolostorának ókori festményein és a németországi aacheni katedrális tornyának faragványain keresztül a Jim Los Angeles-i irodájával szemben álló szabadkőműves templomig, mégsem tudja senki, mit is jelent valójában ez a szimbólum. Akkortájt, amikor Simcha és a forgatócsoportja egy belső udvar alatt a talpioti sír után kutattak, James Tabor közelebbről is megvizsgálta Cirenei Simon csonttartó urnáját, és többirányú megvilágításban is szemügyre vette a

kifakult zöld krétával írt Simon és Alexander neveket. A pásztázó fények hirtelen épp a megfelelő szögben árnyékot vetettek valamire, amit addig senki sem vett észre. A bevésés durva volt, és láthatóan elég régi. A véset részleteire aligha fordítottak több figyelmet, mint a kecses koszorúra a 80/500. urna „Mariamné” felirata alatt, vagy a névtelen 80/506. urnára karcolt keresztre. Taborban azonban szemernyi kétség sem volt afelől, hogy a bevésés körkörös barázdát, illetve azt keretező csúcsívet akar ábrázolni, ami fordított V betűt és egy benne helyet foglaló sötét kört alkot. A fedélen nem volt nyoma második V-nek. Tabor szemében egyáltalán nem tűnt véletlen egybeesésnek, hogy a talpioti sír bejárata feletti szimbólumhoz hasonló I. századi jel megjelenik egy csonttartó urnán, amire Simonnak, Alexander apjának a nevét írták, akit családjával együtt Jézus egyik korai követőjének tartottak. – Lehetséges vajon – tűnődött Tabor –, hogy az a csúcsív a halhoz hasonlóan Jézus első híveinek korai jelképe volt? Talán titkos zsidó keresztény szimbólum lehetett a Nérótól Vespasianusig tartó zűrzavaros keresztényellenes korban? – Már hallottam olyat – jegyezte meg erre Charlie –, hogy a csúcsívbe foglalt kör a talpioti sír homlokzatán nem más, mint szegényesen kivitelezett rozetta, rozettákat pedig százszámra találtak az I. századi jeruzsálemi csonttartó urnákon. Erre is fel kell készülnünk. – Először is – mondta Simcha – a talpioti sír homlokzatán nincs semmi „szegényesen kivitelezett”. Egyébként mi az a „rozetta”? A tény az, hogy a tudósoknak fogalmuk sincs. – Sok történész fickó állítja, hogy csak egyszerű, köny-

nyen felvéshető díszítés, semmi több. Aligha. Az emberek nem aszerint választottak – és választanak ma – szimbólumokat a sírjukra, mert könnyű bevésni őket. Tehát mit jelképezhetett? – A Dávid-csillag ma Izraelre utal, de kétezer évvel ezelőtt a legtöbb zsidó jelkép Istenre és a templomára vonatkozott, nem magára Izraelre. De akkor mi volt Izrael jelképe? Miért ne lehetett volna a mindenütt megtalálható rozetta? Ezt az elképzelést nem a semmiből rángattam elő. Az Énekek énekében (2:1-2) Izrael „szároni nárcisz”-ként utal magára, Isten pedig „bogáncs közt a liliom”nak nevezi. Ez egyértelmű. Az Énekek énekében Izraelre utal az Istenhez hű nemzetek közt. Egy csonttartó urnán – és különösképp egy római korin – alighanem a reményre utal, hogy létezhet „igaz Izrael” a bogáncs közt. – Ami a háromszöget illeti – folytatta Simcha –, sok helyütt előfordul a Jeruzsálemi Templom rövidítéseként. A szerint az elv szerint, hogy a szimbólumok folyamatosan egyszerűsödnek, a legrégebbi csonttartó urnákon a háromszöget még oszlopok támasztották, de később egyes művészek elhagyták az oszlopokat, és csak a háromszöget tartották meg. I. sz. 70 és a csonttartó urnák hagyományának eltűnése után a háromszög sok zsinagógán felbukkan. A mi sírunk előkamrájában látható nagy háromszögben viszont az az egyedülálló, hogy befejezetlen. Ez csak egy csúcsív. Shimon Gibson szerint ez jelent valamit, de azt nem tudja, mit. Íme, az én elképzelésem: világos, ha egy befejezett háromszög a templomot jelképezi, akkor a befejezetlen háromszög a leomlásra ítélt és újjáépítésre váró templom jelképe (ami Jézus jövendölésében is jelen van). A harmadik templomot. A messiási kornak, az idők végének a templomát.

Eszerint nézve a csúcsív és a kör – a sír lezárását és a templom bukását megelőző utolsó években – Izrael és a templom remélt feltámadását szimbolizálta. – Oké. Ez talán magyarázatot ad a homlokzati szimbólumra, de nem magyarázza meg, hogy került Pontormo festményére – mondta Jim. – A tény az, hogy a csúcsív és a kör egész Európában hirtelen, mintegy magától jelent meg az első keresztes hadjárat után. Az egyik legkorábbi, ha nem a legkorábbi példa egy középkori keresztény szerzeteshez, a franciaországi St. Omarból való Lamberthez köthető, aki festett egy általa Mennyei Jeruzsálemnek nevezett képet. A könyvben, amihez a festményt rendelték, sokat sejtetőn épp a keresztes teológia egyes elemeit kívánták megőrizni. Lambert festményét a Mennyei Jeruzsálemről csúcsívekbe zárt körök uralják, ugyanaz a szimbólum, amit a talpioti sír bejárata fölé véstek. Nem Lambert volt az egyetlen. A jelkép látszólag önálló életre kelt, és leggyakrabban olyan eretnek csoportokkal hozták összefüggésbe, mint a templomosok vagy később a szabadkőművesek. Az Emmauszi vacsorán a jelkép ebben a történelmi kontextusban jelenik meg, ami arra utal, hogy Jézus mennybemenetelének titka még da Vinci és Pontormo korában is élt. De ki fedezhette fel a sír titkait az XI. században? Nos, az tény, hogy alighanem valamikor a keresztes háborúk idején valaki bejutott a sírba, aki nemcsak felfedezte a sír titkát, hanem meg is értette azt. Ide valamikor nagyon régen törtek be. Erről árulkodott a fokozatosan felhalmozódó „vörös föld” méteres rétege. Akárkik is törték fel a zárókövet, a sír belsejét nem dúlták fel, és ha egyáltalán bármit is elvittek, a fosz-

togatás akkor is csak olajlámpásokra, illatszeres üvegcsékre, ivókupákra és egyéb, a hasonlóan megépített sírok előkamráiban jellemzően előforduló edényekre korlátozódott. De ha a hiányzó leleteket valóban a behatolók vitték magukkal, vajon mi célból tették? A többi sírban az efféle tárgyakat közönséges égetett agyagból és kőből készítették. Nem voltak értékesek. Hacsak valaki azt nem hitte, hogy a leleteknek közük van Jézushoz. Nos, úgy tűnik, a behatolókat – akárkik is voltak – jobban érdekelte, hogy hagyjanak ott valamit, minthogy bármit is elvigyenek. Idehoztak három koponyát a központi kamrába, és gondosan elhelyezték őket a padlón. Lukács szerint (23:33) a Golgotán – amit Máté a. „Koponyák helyé”-nek nevez (27:33) – három férfit feszítettek meg. A padlón díszőrséget álló három koponya valószínűleg a valódi Golgotát jelképezte. – Spekuláció – mondta Jim. – Igen, de a koponyák a padlón részei a tényállásnak – mondtam. – Akkor tekintsük át a tényeket – folytatta Jim. – Tény, hogy a templomosok az első keresztes hadjárat évszázada során mindvégig Jeruzsálemben voltak. Az is a történelem egy nagy rejtélye, hogy miként tudtak ilyen rövid idő alatt ilyen hatalmas vagyont felhalmozni. Sokan úgy okoskodnak, hogy volt valami a birtokukban, ami az egyházra nézve terhelő volt. Végül túl sikeresek lettek, túl sok király és püspök tartozott nekik. A templomosokat szinte totálisan kiirtották, és az egyház ez idő alatt annyi vádat hozott fel a lovagok ellen, hogy lehetetlen a tényeket a pletykáktól elválasztani. A legérdekesebb vádak közt viszont akadtak olyan ál-

lítások, miszerint a lovagok egy emberi koponyát imádtak. Az is felmerült, hogy ez a koponya valahogy kapcsolatban állt Jézus családjával (általában Keresztelő János koponyájának mondják). Azt is mondták, hogy a templomosok titkos szertartást celebráltak, minek során a beavatottnak körül kellett járnia egy koponyát és két keresztbe tett lábszárcsontot először háromszög, majd kör alakban, és azt is rebesgették, hogy a vagyonukat jeruzsálemi szent ereklyék felfedezéséből szerezték, melyek a Vatikánhoz fűzték őket, és egy időre valamiféle titkos hatalommal is felruházta őket a Vatikánnal szemben. De mi van, ha a vádlóknak egyes dolgokban igazuk volt? Mi van, ha a templomosok – akik a keresztes háborúk során részt vettek a zsidók és a muzulmánok lemészárlásában – valahogy kapcsolatba kerültek az ebionitáknak, vagyis a korai Jézus-mozgalom túlélő ágának egy kisebb csoportjával? Ennél különösebb eseményeket is feljegyeztek. Irakban egészen a XXI. századig fennmaradt egy magukat „mandeusok”-nak nevező szekta. Ókori szekta tagjainak tűnnek, akik Keresztelő Jánost imádták, és elutasították Jézust. Ha a mandeusok Irakban napjainkig fennmaradhattak, akkor miért ne maradhattak volna zsidó keresztények Jeruzsálemben a XI. századig? A saját írnokaik által feljegyzett mészárlást tekintve – a „győzelmet”, mely során a zsinagógák és a mecsetek közti utcák úgy vöröslöttek a vértől, mint a feltépett erek – nagyon is elképzelhető, hogy a lovagok a zsidó foglyok egy kis szektáját is kardélre készültek hányni. Azt is el lehet képzelni, hogy amikor úgy hitték, eljött életük utolsó pillanata, ők is Jézus nevét kezdték kiabálni, akárcsak „Júdás” Heléna színe előtt a IV. században. Lehet, hogy a

templomosok így bukkantak rá újra a nazarénusokra, avagy ebionitákra évszázadokkal azután, hogy hivatalosan „eltörölték” őket. Mivel felkeltették az érdeklődésüket, a hódítók talán megkímélték néhány zsidó keresztény életét, akik ezután (együttműködve vagy kínzás hatására) megosztották a templomosokkal ősi titkaikat. Lehet, hogy ez vezetett a sír különös feltöréséhez, amiről a régészeti nyomok árulkodnak? A templomosok és a nazarénusok találkozása sok mindent megmagyarázna. Lehet, hogy a sír rövid időre templomos rituálék szentélyévé vált? A három koponya ezt sugallja. Lehetséges, hogy a zsidó keresztények szent iratokat mutattak a templomosoknak, amivel meggyőzték őket, hogy csatlakozzanak a zsidó keresztény eretnekséghez? Az biztos, hogy az egyház eretneknek tartotta a templomosokat, akik tagadták Jézus isteni mivoltát. Elképzelhető, hogy a sírban templomos vezetőket temettek el, hogy az ott felfedezett koponyák ezért kerültek oda? Mi lenne méltóbb tisztelet a vezetőknek annál, mint ha Jézus valódi sírjában földelik el őket? És az vajon elképzelhető, hogy a csonttartó urnákból maguk a templomosok vittek el egy-két koponyát? Ez ugyanis megmagyarázná az ellenük felhozott bizarr vádakat. Lehet, hogy épp a templomosok hozták magukkal Európába a homlokzaton látható jelképet, így került be a köztudatba a piramis és a „mindent látó szem”. Vajon tudták, hogy Jézus nem testi valójában ment fel a mennybe? Vajon az egyház abban a hitben volt, hogy a templomosoknál van a názáreti Jézus koponyája? Kevés dokumentum maradt ránk, ami arról tanúskodik, mi is történt tulajdonképpen a templomos lovagok-

kal. A témával kapcsolatos kevés lejegyzett korabeli írás egyikéből viszont kiderül, hogy négy, az inkvizíció által megvádolt lovag feloldozást nyert az egyháztól. Az iratot „chinoni pergamen”-nek nevezik (a francia kastély után, ahol a kihallgatások folytak). A dátum 1308. augusztus 17–21., de a Vatikán titkos archívumából csak 2002-ben emelték ki. A chinoni irat titkosságának feloldásáig a koponyaimádástól a boszorkányságon át a fekete misékig terjedő vádakkal meghurcolt templomosok történetei nagyrészt dokumentálatlan legendákon alapultak. Senki sem tudta, valójában milyen vádakkal illették őket. Ebből az iratból viszont nyilvánvalóan kiderül, hogy a vádlottakat bálványimádással és a kereszt leköpésével vádolták, valamint azzal, hogy titkos szertartásokon vettek részt, aminek egy fej vagy koponya, vagy egy emberi fejből készült bálvány is a része volt. 1307. október 13-án, pénteken IV. Fülöp, Franciaország királya V. Kelemen pápa együttműködésével gyors és hatékony lépést tett a templomosok elpusztítására. Azon a reggelen kezdődtek a letartóztatások és a kihallgatások, és mire az éj leszállt, nem kevesebb, mint kétezer templomos lovagot börtönöztek be, vagy öltek meg. Egyes templomosokról sokfelé az a hír járta, hogy sikerült elmenekülniük olyan területekre, melyek kívül estek a francia vagy a vatikáni ellenőrzésen. A templomosok kis fölközi-tengeri hajóhada eltűnt a legendák ködében. A törvényen kívüli hajók felhúztak egy zászlót, melynek címere először templomos sírköveken bukkant fel: a koponya és a keresztbe tett lábszárcsont. Még a zászló neve is a templomosoktól ered: a „Jolly Roger” a jolie rouge elnevezésből származik, amit a templomos lo-

vagok a XIII. századi hadihajóik vörös zászlóinak adtak. A XX. században a templomos sírokat feltáró régészek észrevették, hogy a lovagok lábait levágták, és a combcsontokat az urnákban keresztben a koponyák alá helyezték a templomos sírkövekre vésett koponya és lábszárcsontok mintájára. Honnan származik ez a jelkép, és vajon alátámasztja-e a talpioti sír és a templomosok közti kapcsolatot? A jeruzsálemi csonttartó urnák hosszúsága az emberi test leghosszabb csontjai, a combcsontok hosszának megfelelően változik. Még ma is, ha a régészek felnyitnak egy csonttartó urnát, általában egy koponya néz velük szembe – ez került bele ugyanis utoljára – alatta pedig a keresztbe fektetett combcsontok. A kisebb csontok – többnyire elporladva – ezek alatt helyezkednek el. A templomosok esetében a csontok sírbeli elhelyezésének ez a módja arra utal, hogy a testeket egy elsődleges temetést követően később exhumálták. Nyilvánvalóan sok fáradságba került, hogy a halottaikat ebben a testhelyzetben temessék el. Lehet, hogy a talpioti sír végül a templomosok minden rég elveszett titkára magyarázatot kínál majd. Továbbá, ha Simchának igaza van, és a homlokzati jelkép valóban Jézus – mint a zsidó messiás – ígéretére utal, miszerint az „idők végén” megépíti a harmadik templomot, akkor lehet, hogy maga a „templomos” elnevezés is a talpioti sírral van összefüggésben. Az emberek éveken át gyanították, hogy a templomosok a nevüket valamilyen régészeti felfedezés után kapták, amit a jeruzsálemi Templom-hegyen tettek. De lehetséges vajon, hogy a nevük abból ered, hogy áttértek egy – mondhatni – még élő zsidó keresztény eretnek vallásra, ami a talpioti sír körül

szerveződött, és az a várakozás állt a középpontjában, hogy Jézus egyszer fel fogja építeni Isten Szent Templomát? – Elég vadul hangzik – mondta Jim. – Nem olyan vadul, mint az, ami most következik – nevetett Simcha.

Tizenegyedik fejezet SIMCHA: ÚJRA FELFEDEZVE A jeruzsálemi Mahane Yehuda Izrael mikrokozmosza: egy arabok és zsidók, rabbik és papok, vallási és világi emberek alkotta piactér. A levegő terhes a nyílt tűzön fortyogó shawarma és a sülő friss falafel illatától. Zöldségek, gyümölcsök, a ketrecükben vijjogó csirkék – a Mahane Yehudán bármit megtalál az ember. A kedvenc standom egy jemeni gyógyítóé, aki makramésátor alatt, az orrukba füstöt eregetve diagnosztizálja a betegeit. Attól függően, hogy szerinte mi a bajunk, gyógymódként felírja egyik vagy másik csodás italát. Az emberek guavadzsúszt, gránátalmadzsúszt, citromdzsúszt és mindenféle egzotikus italokat fogyasztanak, hogy megszabaduljanak a székrekedéstől, csökkentsék a koleszterinszintjüket és késleltessék az ejakulációt. Az emberiségnek ebben az olvasztótégelyében találkoztam Yossival, a talpioti sír fölé épült lakás tulajdonosának, Davidnak a fiával. David ideges volt, hogy külföldi tévéstábbal akadt dolga. Fel nem foghatta, mit érdekel minket ez a sír. De mivel hisz benne, hogy a sír rá nézve csakis jó dolgokat hozhat, kész volt tárgyalni velünk. Annak idején, 1980-ban fillérekért sikerült hozzájutniuk a lakáshoz, mert az emberek nem akartak temetkezési hely felett lakni. – Én nem bánom – mondta nekem.

– Mindig jó energiákat kaptunk a sírból – kapcsolódott be a beszélgetésbe harmincéves felesége. Davidet azonban feszélyezte a televízió, és nemkülönben a Jézussal kapcsolatos történetek. Ortodox török zsidó családból származik, és semmit sem szeretne a világon annál kevésbé, hogy az ablakán kinézve amerikai evangélista keresztények sorait lássa, amint imádkozva térdepelnek a hátsó udvarán. – Beszéljen Yossival – mondta. – Az lesz, amit Yossi mond. Yossi vezeti a család zöldségüzletét a Mahane Yehudán. Eleve ortodox zsidó házban nőtt fel, de miután a katonai szolgálatát befejezte, még a korábbinál is buzgóbb hívő lett. Yossi soha nem járt egyetemre, mégis igen tanult ember. Intenzíven érdeklődik minden iránt, főleg a vallás és a történelem köti le. Korábban kommandós volt az Izraeli Védelmi Erőknél. – Mi van a belső udvar alatt? – kérdezte, amikor találkoztunk. – Nem vagyok benne száz százalékig biztos – mondtam –, de azt hiszem, kapcsolatban van Jézussal. A beszélgetés ezzel véget is érhetett volna, de sikerült felkeltenem Yossi érdeklődését: Izraelben születtem, Kanadában nőttem fel, folyékonyan beszélek héberül, a mindennapi szavak mégis nehezen jönnek a számra, ortodox zsidó vagyok, aki világi otthonban nőtt fel, és járatosabb a marxizmusban, mint a rabbinikus irodalomban. – Miért érdekli önt Jézus? – kérdezte. – Önt talán nem érdekli? – kérdeztem vissza. Alaposan végigmért, majd felnevetett. – Azt hiszi, hogy a szüleim lakásának hátsó udvarán van eltemetve? – kérdezte hitetlenkedve.

– Egyszer talán ott volt – mondtam –, 1980-ban viszont minden csonttartó urnát elvittek onnan. – Akkor miért a felhajtás? – kérdezte Yossi. – Úgy vélem, a sír még mindig rejt néhány titkot. Sosem lett szakszerűen feltárva – válaszoltam. – Ráadásul, ha valóban ez volt Jézus nyughelye, akkor a történelmi értéke felbecsülhetetlen. – Hogy fogadnák ezt a keresztények? – kérdezte. – Nem tudom – mondtam. – Ha valaki úgy gondolja, hogy Jézus egyetlen ízében sem emberi – ami egyébként nem egyezik a keresztény hit álláspontjával –, akkor Jézus sírjának esetleges előkerülése nyilván bosszantani fogja. Másrészről viszont az evangéliumokban az áll, hogy Jézust először ideiglenes sírban temették el, és hogy onnan eltűnt. Az evangéliumok egyike azonban egy másik történetet is megőrzött. Máté evangéliuma szerint (28:13–15) keringett Jeruzsálemben egy szóbeszéd – Máté szerint hazugság – arról, hogy Jézus tanítványai elvitték mesterük testét, és feltehetően újratemették egy végleges sírban. A keresztények számára a feltámadást nem az bizonyítja, hogy a sír üres volt, hanem az, hogy az emberek találkoztak Jézussal a keresztre feszítés után. Aki tehát hisz az első sírból való feltámadásban, annak egy második sírból való feltámadással sem lehet gondja. – Honnan tudja mindezt? – kérdezte. – Nos, több pappal és lelkésszel is beszéltem – mondtam. – Megkérdeztem őket, hogy mit szólnának, ha Jézus teste előkerülne. Az egyikük azt mondta, hogy az megingatná a hitét. A többiek viszont azt, hogy nekik nem számítana. Ezután előhoztam egy hipotetikus érvelést a második sírból való feltámadással kapcsolatban, mire érdeklődni kezdtek, és némiképp meg is könnyebbültek.

Soha nem gondoltak még rá. Jézus családi sírboltjának kérdése még csak rajta sincs a keresztények teológiai radarján. – De van itt egy lehetséges teológiai gikszer – tettem hozzá Yossi feszült arcát nézve. – A keresztények szerint, már amennyire én tudom, a feltámadást követően a következő lépés a mennybemenetel volt. Ekkor ment fel Jézus a mennybe, és csatlakozott ismét „mennyei Atyjához”. – És? – noszogatott Yossi. – És… ha egy keresztény hisz a testi mennybemenetelben, vagyis abban, hogy Jézus testi valójában ment fel a mennybe, akkor a Jézus-sír kérdése zavaró lehet. Másrészről viszont a keresztények közt ebben a tekintetben nincs teológiai megegyezés. Sokan hisznek benne, hogy a feltámadás testi szinten, a mennybemenetel viszont lelki szinten történt, egy Jézus-sír pedig nem mond ellent ennek a konkrét hiedelemnek, jóllehet meg sem erősíti. – És a zsidók? Minket is bosszantana? – kérdezte. – Nem tudom, mi okunk lenne rá – feleltem. – A zsidók magától értetődően nem hisznek Jézus isteni vagy messiási mivoltában, viszont hisszük, hogy mint történelmi személy, létezett. A Talmud ezt meg is erősíti, és Josephus abban az egyetlen, Jézus fivérére utaló sorában ugyancsak alátámasztja. Tehát létezett. Ha pedig létezett, akkor a zsidók szempontjából semmi sem indokolja, hogy ne lett volna valahol családi sírboltja. Tulajdonképpen annak is megvan a maga értelme, hogy miért választotta Jézus családja pont a mai Talpiot térségét a családi temetkezési üreg helyének. Végül is Talpiot földrajzi értelemben körülbelül félúton van Jézus hagyományos betlehemi otthona és Jeruzsálem között, ami a hatalom szék-

helye minden olyan család szemében, amely magát Dávid királytól származtatja. Ne felejtsük el, hogy Jézus apai és anyai oldalról is királyi leszármazott volt. – A zsidó közösséget nem fogja felingerelni ez a felfedezés? – erősködött Yossi. – Amikor a nem zsidó keresztények Istenként kezdték imádni Jézust, a zsidók nagyjából eltörölték Jézust a történelmi emlékezetünkből – feleltem. – Ez akkor talán szükséges volt, de nem ma. Semmi okunk így eltemetni a történelmünk egy részét. Akiva rabbi Simon bar Kohbát, a II. századi zsidó forradalmárt hitte messiásnak. Végül kiderült, hogy tévedett. De ez vajon azt jelenti, hogy Akiva rabbit, a legnagyobb rabbinkat ki kell törölnünk az emlékezetünkből? – Isten ments – mondta Yossi. – Azt jelenti, hogy Simon bar Kohbát ki kell törölnünk a kollektív tudatunkból? – kérdeztem. – De azt mondja, ha valaki imádni kezdené, akkor ki kellene törölni – felelte Yossi. – Így van – vágtam rá. – Ha erről a családi sírboltról kiderül, hogy az, aminek hisszük, akkor mind a zsidók, mind pedig a keresztények újra felfedezhetik maguknak a történelmi Jézust, a saját látószögükből. Mindenki a maga módján fogja kezelni az információt. De hogy a kérdésére válaszoljak, nem hiszem, hogy ennek a régészeti felfedezésnek fel kellene bosszantania a zsidókat. A sír mindenesetre létezik. Nem mi találtuk ki, az embereknek pedig el kell tudniuk viselni az igazságot. Az ember nem végezhet régészeti munkát, nem írhat régészeti jelentéseket úgy, hogy közben azon aggódik, kit fognak a tények felbosszantani. Csak fel kell tárni a tényeket, az embereknek pedig, akiket az igazság érdekel, tudniuk

kell, hogy mit kezdjenek vele. És végül mindig sikerül is nekik – zártam le. – És hogyan készül bejutni a sírba? – kérdezte Yossi hosszas hallgatás után. – Robotkamerákat küldök be a nefescsövekbe, hogy megbizonyosodjunk róla, valóban jó helyen járunk, aztán vágunk egy lyukat a szülei hálószobájának a falába, és bemegyünk az üregbe – feleltem. Yossi olyan harsányan nevetett, hogy kénytelen voltam vele nevetni. Viszont nem igazán értettem, mi volt ilyen vicces, hiszen tényleg erre készültem. Miután Yossi beleegyezett – legalábbis elvben –, hogy együttműködik velünk, elmagyaráztam neki, mi mindent akarok. Először is alá akartam íratni a családjával egy kizárólagossági megállapodást. Akármilyen híres is lesz a sír, azt akartam, hogy világos legyen, enyém a kizárólagos televíziós jog. Másodszor, megkértem, hogy amíg a sírt vizsgáljuk, költöztesse el a családját egy szállodába. A kellemetlenség miatt megalkudtunk egy árban. Yossi őszinte és tisztességes volt. – Apámnak néhány napra is nehezére esik elhagyni az otthonát – mondta. – Az ő háza az ő vára. Nem az a fajta fickó, aki szeret utazni és költözködni. De valahogy megoldom. Yossi ezzel elém tárta a feltételeket: – Először is, a családom nem lesz megemlítve a filmben – mondta. – Másodszor, folyamatosan tájékoztat róla, mi van a házunk alatt. És harmadszor, a rabbiktól előzetes jóváhagyást kérünk a vállalkozáshoz. Az utolsó feltételtől megijedtem. Izraelben a vallás egyben politika is. Mint korábban már említettük, a rabbinikus hatóságok és a régészeti szakmai közösség nem

épp a legjobb barátok. A régészek sokszor kerülnek a kődobálás célkeresztjébe a sírlelő helyeken, mert a vallásos emberek a sírok megszentségtelenítőjének tartják őket, olyanoknak, akik nem tisztelik a holtakat. Ami pedig a régészeket illeti, primitívnek tartják a rabbikat, akiknek a középkori felfogása a tudomány és a haladás útjában áll. Yossi azt akarta, menjek el vele B’nai Brakba, a vallási konzervativizmus izraeli védőbástyájába. Azt akarta, találkozzak a legendás (vagy hírhedt – attól függően, hogy honnan nézzük) Schmidl rabbival, a legszúrósabb tüskével a régészeti szakma oldalában. – Kössünk kompromisszumot – mondtam. – Hadd kukkantsak le a csöveken még azelőtt, hogy engedélyt kérnénk a rabbiktól, és ha valóban egy sír van ott lent, akkor mielőtt bemennénk, találkozom Schmidl rabbival. Megegyeztünk. Egy írásos megállapodással meg is pecsételtük, amit egy közeli hummus étteremből hozott tányéralátétre írtunk. Most már csak az maradt hátra, hogy megtaláljam a sírt és meggyőzzem Schmidl rabbit, adjon engedélyt valamire, amit addig egyetlen régész sem tehetett meg Izraelben: hogy hivatalos jóváhagyással belépjek egy ókori sírba. Néhány héttel azután, hogy Yossival megegyeztem, visszatértem Izraelbe a forgatócsoportommal. A társproducerem, Felix Golubev eredetileg Szentpétervárról, a hajdani Szovjetunióban Leningrádként ismert városból származott. Felix középmagas, negyvenes éveiben járó férfi. Erős orosz akcentussal beszél, és olyan betegségben szenved, amit én „ismételgetési kényszereként diagnosztizálok, mivel folyton szükségét érzi, hogy ugyanazt hússzor is megkérdezze, hozzátéve, hogy „biztos vagy-e benne”. Felix ezzel együtt az egyik legjobb és

legaprólékosabb dokumentumfilm-producer az egész világon. Évek óta dolgozunk együtt. 1996-ban Felixszel Izrael úgynevezett elveszett törzsei után kutattunk. Munkánk gyümölcse egy kiváló dokumentumfilm lett, Quest for the Lost Tribes [Kutatás az elveszett törzsek után] címmel. Az utunk egy pontján épp a Khyber-hágó pakisztáni oldalán voltunk, és hogy nagyobb területet is le tudjunk fedni, kettéosztottam a forgatócsoportot. Én az északi csapattal tartottam, Felix pedig a kamerával és az operatőrrel délnek Queta felé, ami szeptember 11. óta az Al Qaida főhadiszállásaként vált nemzetközileg hírhedté. Akkoriban persze mi is tisztában voltunk vele, hogy van ott néhány rossz fiú, de azt nem láttuk át, hogy valójában mennyire rosszak, vagy hogy pontosan hol is tömörülnek. Végül is a törzsek után kutattunk, nem a rossz fiúk voltak a legfőbb gondjaink. Felix az Al Qaida miatt nem aggódott, attól tartott, hogy esetleg belefut a tálibokba, a pakisztáni hírszerzés által létrehozott szélsőséges iszlám milíciába, akik akkoriban Afganisztánt uralták. – Mit csináljak, ha Quetában belefutok a tálibokba? – kérdezte. Habozás nélkül rázendítettem Harry Belafonte „Banana Boat Song (Day-O)” című dalára, persze saját interpretációban. – Énekeld el nekik, hogy „Come Mister Taliban, Taliban banana, daylight coming and me got to go home”.21 A Banana Boat Song („Banánrakodók dala”) eredeti szövege így hangzik: „Come Mr. Tally Mon, tally me banana / Daylight come and me wan’go home” Ez egy szójáték (Tally Mon = tallyman vagyis rakodó, illet21

Néhány nappal később az afgán határnál, Queta mellett egy felfegyverzett tálibokkal teli teherautó állította félre Felix autóját. Ők nem beszéltek angolul, Felix nem beszélt pastu nyelven, Afganisztán nyelvén. Így hát bátran rázendített: „Day-o me say day-ay-ay-o Daylight come and me wan’ go home Come, Mister Taliban, Taliban banana Daylight come and me wan’ go home” A tálibok remekük szórakoztak ezen az új himnuszon, és így az út hátralevő részében Felix fegyveres kísérettel kelhetett át a világ legveszélyesebb területén, miközben a tálib torkokból újra és újra felhangzott a „Banana Boat Song”. A sírról készülő film forgatásához Felix az izraeli Itay Heledet szerződtette, aki Torontóban élt feleségével és gyermekeivel együtt. Itay nagyon komoly ember. Olyan komoly, hogy már-már igazi kemény fiúnak tűnik. A korábbi ejtőernyős katona viszont valójában egy nagy puhány, aki szeret gyerekkönyveket írni, és a legtöbb izraelivel ellentétben mindig mindenhez engedélyt kér. Itay már évtizedek óta az izraeli filmiparban dolgozott, tehát ve ellenőr, aki a legyártott vagy kirakodott áru mennyiségét feljegyzi). Magyarra körülbelül így lehetne átültetni: „Hé, Mr. Tally Mon, tolj ide egy kis banánt / Virrad lassan, húznék má’ haza.” A szerző verziójában: „Hé, tálib úr, tálib banán. Virrad lassan, haza kéne húzni.” – A ford.

mindenkit ismert. Akármire volt szükségünk – mondjuk egy kőművesre, aki darabokra tud szedni egy sírt –, valahonnan előkerült Itay egyik családtagja, és megcsinálta a melót. Bill Tarrant a robotkamerák szakértője. Normális esetben Billt és a kameráit nem tudtuk volna megfizetni, de ő is zsidó, és már évek óta nem járt Izraelben. Tetszett neki az ötlet, hogy egy ilyen kaland kedvéért egy időre visszatérjen, és kamerái segítségével megpróbáljon Jézus sírjának a nyomára bukkanni. Ez volt a csapatom magja. Természetesen mindig volt velünk operatőr, hangmérnök és asszisztens. Felix, Itay és jómagam azonban mindig még jócskán dolgoztunk, amikor már mindenki más aludni tért, és jóval korábban keltünk, mint bárki más. Mindig milliónyi volt a tennivaló: fel kellett hajtani a hatósági tervrajzokat, hogy biztosak lehessünk benne, ha berontunk a sírba, nem fogjuk az egész építményt beomlasztani; találkozni kellett a társasházi egyesülettel és meg kellett venni az együttműködésüket; találkozni kellett az Izraeli Régészeti Hivatal munkatársaival, és el kellett intézni, hogy hozzáférhessünk a talpioti csonttartó urnákhoz – és így tovább végeláthatatlanul. Mindig volt valamilyen válság. Yossi apjának honvágya lett, a lakók megorroltak, az IAA gyanút fogott s a többi. Nagyon sok dolognak sikerült félresiklani. Először is kiderült, hogy a társasházi egyesület szerint Yossi hátsó udvara technikailag az. épület köztulajdoni részéhez tartozik, tehát bármilyen előnye származzon is Yossi családjának, azt egyenlő arányban el kell osztani. Yossi szerint viszont a társasházi egyesület csak egy csapat kotnyeles szomszéd, akiknek a saját dolgukkal kellene törődniük,

és nem beleütni az orrukat olyasmibe, amihez semmi közük. Végül aztán sikerült Yossi családját és a szomszédokat is kielégíteni. Ami a nefescsöveket illeti – melyek feltehetően a sírba vezettek –, nem lehettem biztos benne, hogy bárhová is vezettek. Az építők gyakran igyekeztek a rabbik kedvében járni azzal, hogy beépítették a csöveket, melyek aztán sehová sem vezettek, így a rabbik örülnek, mivel úgysem térnének jobb belátásra, és az építők is örülnek, mert folytathatják a munkát. A forgatást megkezdve tényleg nem tudtam, hogy a Yossi lakásában lévő csövek hamisak-e vagy valódiak. Később egy régész felvetette, hogy az építők alighanem az egész sírt feltöltötték cementtel, hogy megszabaduljanak az üregtől. Ha valóban ez a helyzet, akkor nekünk befellegzett. A különböző IAA-jelentések áradata közt lapozgatva szereztünk először tudomást a második sírról, amit húsz méterrel a Jézus-sírtól északra ástak ki. A „második sír” – ahogy elneveztük – sosem lett feltárva. Akárcsak az első sírhoz, ehhez is kihívták az IAA-t, és akárcsak az első sírhoz, ehhez is dr. Amos Kloner érkezett ki elsőként. De mint már említettük, itt elkövetett egy nagy hibát. Az építők szerint, amikor Kloner odaért, uralkodói fölénnyel belépett a sírba. Ezután kézbe vette egy gyermek csonttartó urnáját, és minden különösebb szertartás nélkül kiborította a tartalmát, hogy könnyítsen a terhen. Miközben kifelé cipelte a kis urnát a sírból, több száz jesiva „mészáros” (rabbinikus diák) zúdult a helyszínre, akik korábban a közeli akadémiáról figyelték Klonert. Kloner az életéért futott, a diákok pedig védőkört alkottak a sír körül, hogy senki se zavarhassa meg az ott nyugvókat. A patthelyzet csak akkor oldódott, amikor az IAA, az építők és a diákok kompromisszumot kötöttek: a

sírt újra lezárják, nem háborgatják, és feltáratlanul hagyják. Az építők pedig köré építhetnek. A belső udvaron kezdődő forgatás elején a leginkább az zavart, hogy az udvartól húsz méterre északra nem tudtam lokalizálni a második sírt. Nem mintha nem próbáltam volna. Átfésültük az egész környéket, becsöngettünk az ajtókon és bekúsztunk minden tüskés bokor alá. De Yossi lakásától északra sehol sem találtunk csöveket, és nem láttunk semmit, ami sírra utalt volna. Tehát 2005. június 25-én mindezekkel a kérdésekkel a fejünkben ott ültünk a belső udvaron, és vártuk, hogy Bill leeressze a kameráit a hathüvelykes csöveken. Az első cső sehová sem vezetett. Ennek két oka lehetett: vagy az, hogy – mint tartottunk is tőle – álcsövek voltak, amit az építők tettek oda, hogy bolonddá tegyék a rabbikat, vagy az, hogy az egyes számú cső a „tisztítótér”-be vezetett, aminek az volt a célja, hogy rituális okokból elválassza egymástól az épületet és a halotti kamrát. Nekiindultunk hát a második csőnek. Ez nem volt hamis. Tizenhárom láb [mintegy négy méter] mélyen akadályba ütköztünk. Ezúttal is két lehetőség volt: vagy az egész sírüreg fel volt töltve földdel és cementtel, vagy a törmelék bejutott a csőbe és eldugaszolta. Mindent megpróbáltunk. Még azt is, hogy a százezer dolláros kamerákkal próbáltuk faltörő kosként áttörni az eltömődést. Semmi sem hozott eredményt. Aztán Bill előállt egy remek ötlettel: – Hívjunk ki egy vízvezeték-szerelőt. Ő tudja, hogyan szüntessen meg egy dugulást. Először bizarr ötletnek tűnt, hogy vízvezeték-szerelő segítségével törjünk be oda, ahol vélhetően minden idők legnagyszerűbb régészeti felfedezése várt minket, de mi-

után jobb ötletem nem volt, hívtunk egyet. Mivel a vízvezeték-szerelők igen elfoglaltak, több, mint huszonnégy órát kellett várnunk. Addig is felhívtuk dr. Úri Bassont, a hang-radaros képalkotás szakértőjét. Mint kiderült, a hangradaros fickók kevésbé elfoglaltak, mint a vízvezeték-szerelők. Ráadásul olcsóbbak is. Basson néhány óra múlva a helyszínen volt, a csomagtartójából előhúzott egy számítógéppel összekapcsolt porszívóra emlékeztető masinát, és munkához látott. Az volt a feladata, hogy megbizonyosodjon róla: a belső udvar alatti sírt nem töltötték fel és nem is pusztult el. Basson módszeresen végigpásztázta az udvart a porszívójával. Mintegy két óra elteltével kijelentette, hogy alant valóban van egy hatalmas üreg. 2005. szeptember 15., csütörtök Simcha Jacobovicitől James Cameronnak Jelentés a jeruzsálemi 1. helyszínről Szia, Jim! Kiköltöztettük a családot a lakásból, elhelyeztük őket egy hotelben, és a házuk teljesen a rendelkezésünkre áll. Mivel a belső udvar nyitott tér, és több más lakásból is idelátni, egy közelgő esküvő ürügyén felhúztunk fölé egy napellenző ernyőt, így teljesen szabadon mozoghatunk anélkül, hogy bárki látná, mit csinálunk. Olyan volt; mintha bankrablásra készülnénk. Az emberi hiba és a hibás átalakítók együttes eredményeképp a második próba alkalmával sikerült megsütnünk a robotkamerák vezérlőit. Az új robotkamera-vezérlők már úton vannak Németországból.

Sikerült szondákat lejuttatnunk a belső udvar „lélekaknáin”. A második szonda húsz láb [mintegy hat méter] mélyre jutott az aknában. A képek elég drámaiak, de az aknát törmelék zárja el. Holnap reményeink szerint át tudunk törni. A szondák nem tudják átvágni magukat a sírhoz. Vízvezetékszerelőt hívunk, hogy megszüntesse a dugulást a robotok útjában. Shimon Gibson régésznek tudomása van róla, hogy a városban vagyunk. Teljes mértékben együttműködik velünk. Jelenleg azonban csak annyit akar tudni, hogy előzetes terepfelmérést végzünk. Jó éjt Simcha Másnap reggel Itaynak sikerült megszereznie a legjobb nyugat-jeruzsálemi vízvezeték-szerelő szolgálatait. Teddynek volt mindene: tudása, nadrágból kilógó feneke, és derékra csatolt pisztolya. Ráadásul azt is tudta, hogy miként kell megszüntetni a dugulást. Miután félórán át babrált egy speciális „kígyó”-nak nevezett fémhuzallal, sikerült áttörnie a törmeléken és megszüntetni a dugulást a nefescsőben. Ismét miénk volt a pálya. Monitoron figyeltük, amint Bill leengedte a robotkamerát a csőbe. Az udvar fölé egyfajta napellenző ernyőt húztunk, hogy távol tartsuk a tüsténkedő szomszédokat. Az árnyék a képet is élesebbé tette. A kamera öt… tíz… tizenöt lábnál tartott. Semmi. A sír azonban mélyen volt. Nagyon mélyen az udvar alatt. Húsz láb után hirtelen megláttuk a cső szélét. Le sem tudom írni, milyen érzés volt. A cső az elhunytak lelkei számára volt hivatva átjárót biztosítani, de most nekünk biztosított átjárót egy másik világba. A belső udvar alatti sír kora nem száz, hanem

ezer években volt mérhető. Úgy léptünk át az időn, ahogy Alice lépett át a tükrön. Azt hiszem, az űrben vagy az óceán mélyén dolgozó felfedezők érezhetnek hasonlót: hirtelen áttörni az egyik valóság határain, és belépni egy másikba. A monitoron láttam a cső szélét, és az üreget azon túl. Alig tudtam megállni, hogy ki ne ugorjak a bőrömből. Bejutottunk. A kamera fókusza és világítása alkalmazkodott, miközben felfüggesztve lógott a belső udvar alatti üregben. A csúcsívet kerestem – a fejjel lefelé álló V-t vagy Y-t – a közepén a körrel. Itt kellett lennie. Ha a csöveknek a lelkek számára kellett szabad átjárást nyújtaniuk, akkor csakis a síron kívül, a bejárat előtt helyezhették el őket. Nem tehették a sír valamelyik oldala mellé vagy a háta mögé. Miközben a képeket bámultuk, meg se tudtam mukkanni. Egy oromzatot láttam, és kerestem rajta egy csúcsívet, de végül temetkezési fülkék (kokhim) kerültek a szemem elé. „Mit keresnek ezek a síron kívül?” – kérdeztem magamtól. Aztán megláttam a csonttartó urnákat. Nem a síron kívül voltunk, a kameránk már a sír belsejében járt. Olyasvalamit rögzítettük éppen, amit azelőtt még senki sem rögzített: egy I. századi jeruzsálemi sírt, egy érintetlen állapotban fennmaradt sírt Jézus korából. Lélegzetelállító volt belepillantani így távolról irányítva a robotot. Mindenki el volt ragadtatva, amíg oda nem szóltam ujjongó barátaimnak: – Van egy jó hírem és egy rossz hírem. – Mi lehet itt rossz hír? – kérdezte Felix. – Úgy értem, megcsíptük, sikerült megtalálni a sírt! – A jó hír – mondtam –, hogy a síron belül vagyunk, nem kívül, mint vártuk. Amellett… a miénk az egyetlen felvétel, amit valaha egy feltáratlan, Jézus korabeli sírban

forgattak. – De akkor mi a rossz hír? – kérdezte Itay. – A rossz hír az, hogy a sírunknak – a sírnak, ahonnan Jézus, Mária és a többiek csonttartó urnái származnak – üresnek kellene lennie. Az urnák az IAA raktárában vannak. Nem abba a sírba jutottunk be. A kezdeti ujjongást döbbent csönd váltotta fel. – Akkor mi a fene van az udvar alatt? – kérdezte Felix. – Fogalmam sincs – dörmögtem, miközben a mélységes csalódottság és az újdonság felfedezésének izgalma közt tépelődtem. – Hát nem látod? – kérdezte Itay. – A második sírban vagyunk. Azt hittük, a második sír innen északra keresendő, de valójában a minket érdeklő sír van egy kicsit délebbre. – Igaza van – mondtam. – Azért nem találtuk meg az innen húsz méterre északra fekvő sírt, mert ez az a sír. A mi sírunknak tehát húsz méterre délre kell lennie. Felix átlapozta a kutatási mappáját. – Az IAA jelentésében az áll, hogy a második sírt akkor találták, amikor az építők öntőcsövet vezettek át a plafonján. A nefescsövünk bizonyára ezen a vájaton halad át, és a sír belsejébe torkollik. Nézzétek csak – folytatta izgatottan. – Kloner szerint a második sírt azért nem tárták fel, mert a plafon instabil volt, és aggódtak, hogy esetleg beomolhat. – De lehet, hogy Kloner akkor csak ködösített – mondtam. – Nem akarta megemlíteni sem a csecsemő urnáját, sem a jesiva diákokat. – Az IAA belső jelentése szerint – folytatta Felix – az udvarunk alatt nyugvó urnákon legalább három görög felirat van, de Kloner a nagy sietségben nem tudta őket

elolvasni. Forgott velem a világ. Rossz sírba jutottunk be. De akármilyen sírt is találtunk, végül is csak bejutottunk. Voltak feliratok, de egyiket sem fejtették meg. Mi van, ha valahogy még kapcsolódnak is a történetünkhöz? Mi van, ha apostolokat vagy a család más tagjait temették ide? Végül is a családokat mindig egy helyre temették. A csonttartó urnák közt akadtak nagyon díszes és szépen faragott példányok. Itt fontos embereket temettek el. Aztán ott volt az „arc”. – Látod? – kérdezte Felix. Mindannyian láttuk, de senki sem akarta kimondani. Az egyik csonttartó urnán – azon, aminek az oldalát finoman vésett rozetta díszítette – a patina egy szakállas férfi képét őrizte meg, aki egyenesen ránk nézett. – Ez csak a patina – mondtam. – Olyan, mintha felhőket bámulnánk. Mindig talál az ember mintát, ami hasonlít valamire. – Igen, de nem kerestem mintát, és te sem kerestél. Patina vagy nem, a hideg futkos tőle a hátamon – mondta Felix. – Természetesen vannak racionális magyarázatok – folytatta –, de a tény az, hogy mindannyian látjuk, és mindannyian ugyanazt a szakállas férfit látjuk. – Csupán a patina mintázata – mondtam, de én is csak félig hittem saját magamnak. Jó félórán át vizslattuk a sírt a robotkamerával. Kloner huszonhat éve sietve rajzolta meg a sír térképét, és az eredmény már alapjaiban is téves volt. Például nem voltak rajta a fülkék. Felhívtuk Klonert, és elmondtuk neki, mit találtunk. Nagyon izgatott volt, és megígérte, ha megmutatjuk neki a felvételünket, nem szivárogtat ki senkinek semmit. Később Jeruzsálem óvárosában, a Be-

gin Központ erkélyén levetítettük neki a szalagokat. Van ott egy remek étterem, a White Nights. Kloner a fogások közt egy kis képernyőn nézte végig a felvételt. Az arca sugárzott az örömtől a film láttán, hiszen ez volt az első mozgókép, amit egy I. századi jeruzsálemi sírról készítettek. Természetesen számtalan fontos kérdés volt, ami a második sírral kapcsolatban megválaszolásra várt, de ezeket egy pillanatra félre kellett tennünk. A sírt, ahová a kameráinkkal bejutottunk, négy épület, egy kert és egy parkoló vette körül. Valahol ott kellett lennie annak a sírnak is, amit feltárni készültünk, amit Jézus családi sírboltjának nevezünk. A fél éjszakát Bassonnal és a porszívószerű szonárjával töltöttük, és a belső udvaron talált sírtól kiindulva egyre nagyobb körökben haladva próbáltunk rábukkanni egy föld alatti üregre. Semmit sem találtunk. Lemásztunk minden csatornába, és a belső udvartól délre fekvő kertben robotkamerát dugtunk minden nyílásba. Abban reménykedtem, hogy a sír nem a parkoló alatt lesz. Ha ott lenne, sosem tudnánk lejutni. Akkor mostanra betonnal feltöltött üreg lenne. A fiúk vissza akartak menni a szállóba, én viszont elhatároztam, hogy még aznap éjjel megtalálom a sírt. De miközben kertről kertre jártam, alighanem túl közel kerülhettem az egyik ablakhoz, mert hirtelen szemben találtam magam egy férjjel, aki kezében kést szorongatott, és meg volt róla győződve, hogy a feleségét kukkoltam. Miközben egy hússzeletelővel hadonászott felém, megpróbáltam meggyőzni, hogy engem csak azok a testek érdekelnek, amelyek évezredek óta a földben hevernek. Azt hiszem, rájöhetett, hogy a sztori hazugságnak túl nyakatekert, mert a kést elrakta, és mormogott valamit arról,

hogy mit csinál velem azzal a késsel, ha még egyszer az ablaka alatt talál. Úgy döntöttem, ideje nyugovóra térni, úgyhogy tábort bontottunk, és visszatértünk a szállodába. Jézus családi sírboltjának várnia kellett. 2005. szeptember 16., péntek Simcha Jacobovicitől Jim C.-nek, Charlie P.-nek és James T.nek Sziasztok! Egy gyors helyzetjelentés a sírvadászat frontvonalából. Mint kiderült, a területünkön ötven méteren belül két sír is van. Lehet, hogy közük van egymáshoz. Bejuttattuk a robotkamerákat. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, milyen fontos ez a sír. A vallási hatóságokkal kötött megegyezés értelmében az izraeli régészek nem tárhatják fel a sírokat. Csak „leletmentő” régészeti tevékenységet végezhetnek, amennyiben a sírba korábban fosztogatók törtek be, vagy ha egy építkezés során a felszínre kerültek. Ennek következtében senki – ismétlem: senki – sem filmezett még le egyetlen, közel érintetlen állapotban megmaradt I. századi sírt sem Izraelben. A csonttartó urnák a helyükön vannak… egy Jézus korára keltezhető jeruzsálemi sírban. De nem ez a mi sírunk. Ja, igen. Említettem már, hogy a fenti művelet közben a robotunk bent ragadt a sírban, és még mindig azon munkálkodunk, hogy valahogy kihozzuk onnan? Ma végre elvégeztünk néhány mélyfeltáró radartesztet a domboldalon, a parkokban és a gyalogútokon, és úgy néz ki, nagyjából sikerült meghatározni a másik sír – a sír – elhelyezkedését. Vasárnap reggel megvizsgáljuk. Továbbra is mindenről beszámolok.

A legjobbakat Simcha Másnap visszatértünk a talpioti lakóházba. Mivel már nem védett minket az udvarban felállított napellenző, hanem a lakók árgus szemei előtt rohangáltunk – élünkön a szonárberendezést tologató Bassonnal –, mi lettünk a háztömbben a nap témája. Mivel Izraelben mindenki erősen védi a tulajdonát, néhány óra leforgása alatt mintegy húsz különböző embernek kellett megmagyaráznom, mit is keresünk ott. Szinte táncoltam a kérdések közt, azzal viccelődtem, hogy Jézus sírját keressük. Ha szerencsém volt, akkor az okvetetlenkedők kuncogva továbbálltak, ha nem volt szerencsém, akkor ott ragadtak egy időre, hogy megtudják, mit is keresünk valójában. Itay ezalatt megkereste az építkezés egyik akkori vezetőjét, Efraim Shochatot, a mérnököt. Shochat azóta nyugdíjba ment. Azt mondta, hogy a legtöbb építkezővel ellentétben vallásos zsidó lévén ő mindig is tisztelte a holtakat, és gondoskodott róla, hogy a földmunkagépei által felszínre került sírokat ne rombolják le. Arra is gondja volt, hogy a munkásai soha ne dobáljanak csontokat a szemét közé. Shochat mindkét sírra emlékezett. Elmondtuk neki, hogy az egyikre rábukkantunk egy belső udvar alatt. Nevetve idézte fel, hogy azt az udvart kénytelen volt ott kialakítani, mivel az épület tartóoszlopai már ezelőtt mind a helyükön álltak, hogy áttörték volna a második sír plafonját. – Az első sír tiszta, oda nem épült semmi – mondta. – Az építkezésekkel elkerültük. – Lehet, hogy a parkoló alatt van? – kérdeztem.

– Nem – válaszolta –, a parkoló alatt ciszterna van, egy ókori víztározó. Hatalmas építmény. Úgy találtuk meg, hogy cementet öntöttünk oda, az meg valahol folyton eltűnt. Azt hittem, valaki lopja a cementet, ezért kivizsgáltam az ügyet. Kiderült, hogy a cement ebbe a hatalmas föld alatti barlangba vagy ciszternába ömlik, ami sokkal nagyobb, mint egy sír. Végül feltöltöttük – nevetett. – Az első sírba öntöttek cementet? – kérdeztem, és lélegzetvisszafojtva vártam a választ. – Ugyan, dehogy. A sír, ami keres, valószínűleg az egyik terasz alatt lesz, amivel a lejtőt szintbe hoztuk – felelte Shochat nagy megkönnyebbülésemre. Shochatnak le kellett mennie a lakások alatt futó utcára, hogy kiismerje magát. – Ne feledkezzenek meg róla, hogy akkoriban kicsit másképp festettek itt a dolgok – mondta –, és én is sokkal fiatalabb voltam. Miközben az utca felé tartottunk, meg-megállt az épületek mellett, és felhívta a figyelmünket a szakértő kézművesmunkára. – Sok építő lefaragott a minőségből, zsebre vágta a pénzt és jól átlapátolta a későbbi lakókat. Én nem – mondta büszkén. – Nézzék csak ezeket a lépcsőket, nézzék ezeket az eresztékeket, nézzék a bejáratok kövét. Valódi márvány! Ami engem illet, miközben tisztelettel adóztam a kiváló kézművesmunkának, mindent megtettem, hogy Shochatot valahogy az alsóbb utca felé irányítsam. Már jócskán benne jártunk a napban. Basson nem talált semmit. Az emberek hamarosan hazajönnek a munkából, és kérdések egész szökőárját zúdítják majd rám. Shochat két épület közé vette az irányt, és felfelé muta-

tott. – Ott – mondta, miközben az első szint felé mutatott a dombon felfelé. – Valahol ott kell lennie. Felrohantam a lépcsőn oda, ahová Shochat mutatott, de semmi sem volt ott, amin a szemem azonnal megakadt volna. A kertben ugyan volt egy elég nagy – öt láb széles és öt láb hosszú [152×152 cm] betonlap, de Shochat nem hitte, hogy ezzel bármire is jutunk. A betonlap alatt Basson sem tudott jelet fogni. Shochat azzal állt elő, hogy a sírnak valahol ott kell lennie azon a kis kerten túl, ahol a betonlap hevert, a földsánc mögött, amivel a dombot vízszintbe hozták. – Ha a sír ott van – mondta Sarael, Itay unokatestvére, az építész, aki itt volt kéznél a lehetséges áttörés reményében –, akkor benne vagy pácban. – Miért? – kérdeztem. – Mert nem törhetsz át buldózerrel a teraszon. Alá kell támasztanod, vagy az egész megindul lefelé – nevetett. – Meg lehet csinálni, de nem lesz egyszerű. Nem úgy, mint betörni egy hálószoba falán át egy sírba, ahogy eredetileg terveztétek. Basson ekkor végigvezette a szonárporszívóját a terasz oldalai mentén, én egyik teraszról a másikra másztam, Shochat pedig integetett a karjaival, mint egy félőrült karmester, hogy honnan merre haladjunk. Sarael nagyon jól szórakozott. Itay feszengett, a szomszédok pedig kezdtek gyülekezni: az iskolából hazaérkezett gyerekek, idősek, akiknek nem volt jobb dolguk, orosz bevándorlók, néhány szíriai, és egy vagy két román. Az épületek közti parkosított területen a karneváli hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor befutott egy vak hölgy, és a kezét a betonlapra helyezve kijelentette:

– A sír itt van. Odalent. Itt van, amit keresnek. Lesétáltam hozzá a felső teraszról. – Hogy lehet ebben ilyen biztos? – kérdeztem. – Már a kezdetek óta itt élek – mondta. – A régészek nyitva hagyták a sírt. A gyerekek pedig ki-be járkáltak játék közben. Azt hiszem, az emberek megijedtek, hogy egy gyerek egyszer megsérülhet, ezért tették rá ezt a lapot. De a sír ott van. Ez nem kérdés. – Mit tegyünk? – kérdezte Felix. – Sarael, fúrj egy negyedhüvelyk [mintegy fél centiméter] átmérőjű lyukat egyenesen a cementbe. Bill, nyomd be rajta az egyik kis kamerádat, és lássuk, igaza van-e a hölgynek – mondtam, mire Sarael odahívta Anwart, az egyik magával hozott munkást, és nekiláttak fúrni. – Ez egy régészeti lelőhely – mondta Itay. – Ahhoz, hogy bemenjünk, talán szükségünk lenne az IAA jóváhagyására. Ráadásul magánterületen állunk. Ez nem Yossi belső udvara. Senkivel sem egyeztünk meg, senki sem engedte meg, hogy bemenjünk. Nem dúlhatsz fel csak úgy egy magánbirtokot. – Egyszerre csak egyet – mondtam. – Az izraeli régiségügyi törvények értelmében, ha egy feltárás alatt álló vagy az IAA által már lezárt lelőhelyre be akarsz lépni, ahhoz elég az IAA engedélye. A különböző nemzeti parkokban temérdek üres sír és barlang van, amibe a turisták nap mint nap ki-be járkálnak. – De ez nem nyílt lelőhely – tiltakozott Itay. – Az IAA szerint az – mondtam. – Hallottad a hölgyet. A lakók fedték le, nem az IAA. Ha bárkinek is gondja lehet belőle, akkor a lakóknak lesz, amiért lezártak egy lelőhelyet, aminek nyitva kellett volna maradnia. Lehet, ha felnyitjuk, azzal nekik segítünk – feleltem.

– Ügyvédnek kellett volna menned – nevetett Felix. – És mi van, ha nem kérnek a segítségünkből, és ezt a magántulajdonuknak tekintik? – kérdezett vissza. Abban a pillanatban felkiáltott Bill: – Ide, Simcha! Odarohantam a betonlaphoz. Bill műanyag ponyvaszerűség alatt üldögélt, hogy védje magát a naptól. Bekúsztam a ponyva alá, és a kis képernyőjére néztem. Eltartott néhány percig, amíg a szemem hozzászokott, de végül észrevettem azt a néhány rozsdálló vaslépcsőt, melyek lefelé vezettek… valahová. Nem tudtam pontosan kivenni, de ígéretesnek tűnt. Ledobtam a fejem fölül a ponyvát. Bill kihúzta a kamerát, és Anwar nekiállt, hogy lezárja a kis lyukat. Odamentem a vak hölgyhöz. – Kinek a kertje ez? – kérdeztem. – Ez nem egyértelmű – felelte. – Mint látja, e három épület közé esik. Abban az épületben tagja vagyok a társasházi egyesületnek – mutatott a három épület közül a legmesszebbre. – Fel kell újítanunk ezt a részt – mondta. – Nézze csak a lépcsőket. – Sokáig kitartottak – mondta Shochat hirtelen felélénkülve. – Igen – mondta a vak hölgy –, de néhány dolgot meg kell változtatni, és nem egyértelmű, hogy kihez tartozik a kert. A helyi hatóságok szerint a városhoz. – Ön szerint kihez tartozik? – kérdeztem. – A mi épületünkhöz – mondta mosolyogva. – Szerintem is – feleltem. – Alávethetem, kérem, egy próbának az elméletét, miszerint a sír, amit keresünk, itt van a betonlap alatt? – Persze – felelte. – Megadja az engedélyt? – kérdeztem.

– Mi az, hogy – nevetett. – Srácok – fordultam az embereimhez készítsétek a kamerákat. Sarael, pucold el onnan azt a betonlapot. Miközben mindenki akcióba lendült, Amir, az izraeli hangmérnök odahajolt Itayhoz, és a fülébe súgta: – Ezért mind börtönbe kerülünk. – Hallottam ám – mondtam, majd hozzátettem: – Csak hogy tudd, a törvény úgy szól, ha az IAA egy sírt nyitva hagyott, akkor nincs szükség az IAA engedélyére ahhoz, hogy bemenjünk, ez a hölgy pedig itt azt mondja, hogy a kert az ő épületéhez tartozik, és mint a társasházi egyesület teljes jogú tatja, engedélyt adott nekünk, hogy idejöjjünk. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy belekeveredjünk egy társasházak közötti vitába. Engedélyre volt szükségünk. Megkaptuk. Tehát nem vagyunk illetéktelen behatolók. Dr. Basson – mormoltam –, maradjon mellettem. Miközben Anwar kalapáccsal törni kezdte a cementet, Felix hozzám hajolt. – Jól van – suttogta. – Ha a zsaruk kijönnek, mindig jó, ha legalább egy fickó van velünk a terepen, aki doktori címet visel. Nem tartott sokáig szétverni a cementet a szélek mentén, és kiderült, hogy cementtel borított vaslappal van dolgunk. A vaslap persze meg se moccant. Ekkor viszont észrevettük, hogy a kis kertet körbevevő vaskerítést néhány helyen hozzáhegesztették a vaslaphoz. Nosza, elő az elektromos fűrésszel, és a kerítés nemsokára eleresztette a vaslapot. Ezután Sarael, Anwar és a többi munkás megpróbáltak arrébb tolni egy nagy követ, hogy rést nyissanak nekünk, amin át betekinthetünk a lenti lyukba. Mindenki beszállt a munkába.

– Felix – mondtam épp egy nagy követ görgetünk el Jézus feltételezett sírjának a bejáratából. – Értem – felelte, és tolta tovább. A cementborítású vaslap hirtelen engedett, és néhány lábnyit arrébb csúszott a kert felé. Benéztem az alatta tátongó üregbe, és azon nyomban gombóc keletkezett a torkomban. Mintegy tizenkét lábbal [körülbelül 3,5 méterrel] alattunk ott volt a sír bejárata, felette pedig a faragott csúcsív a körrel. Megragadtam egy zseblámpát, és lemásztam a vaslépcsőkön, amiket a robotkamerán át korábban már láttam. Egyszer csak ott álltam szemtől szemben a kutatásom tárgyával. Azt hiszem, mintha átöleltem volna a homlokzatot, a rejtélyes jelképet, ami kétezer éven át őrizte a sírt. Lenéztem. A bejáratot gyakorlatilag teljesen eltorlaszolta a törmelék, ezért háton kellett bekúsznom a sírba. Odabent vaksötét volt, a levegő pedig áporodott. A temetkezési üregbe közel harminc éven át nem jutott be oxigén. Nehéz volt lélegezni, és köhögni kezdtem. Egy légáramlat hatolt be odafentről, így megpróbáltam levegőhöz jutni. A zseblámpám fényében porszemecskék keltek táncra a levegőben. Azt hittem, képzelődöm, de úgy tűnt, héber betűk örvénylenek a fénysugárban, olyan volt, mintha a betűk egyfajta metafizikus, kabbalisztikus táncot lejtettek volna. Ekkor már Felix, és John, az operatőr is lemásztak a sírba. Paul, az asszisztens a bejáratnál dolgozott a világítással. Körbenéztünk. Kérdés sem volt, hogy ezúttal jó helyen járunk. Hat kokhim pontosan úgy, ahogy Gibson térképén láttuk. Két faragott emelvény is volt, melyeken – ha igazunk van – valaha Jézus családtagjainak testei feküdtek, amíg a húsuk el nem bomlott, és a csontjaik ké-

szen nem álltak a temetésre. Az egyik emelvény felett volt valami, ami feliratnak látszott, de akkor még nem tudtam pontosan kivenni. Mindent valamiféle vöröses talaj borított. Hirtelen rádöbbentem, hogy szörnyen közel vagyunk a plafonhoz, és valaminek a halmain csücsülünk. „Mi van idebent?” – futott át az agyamon. Amikor közelebbről megvizsgáltuk, úgy tűnt, a fülkék tele vannak… testekkel. – Ezek meg mik? – suttogta Felix. – Nem tudom – suttogtam vissza. Aztán a zseblámpám fénysugarában megláttam két teffilint. Tefillinnek (phülaktériáknak) nevezték azokat a bőrdobozkákat, amiket a hagyománytisztelő zsidók a bal karjukra és a homlokukra erősítenek, amikor reggel imádkoznak. A dobozokban szobortöredékek vannak. Ezzel a bibliai parancsot hajtjuk végre, miszerint a törvényt „az eszedhez és a szívedhez” kell kötni. A Kivonulás könyvében a teffilint. „Totaphot”-nak nevezik, ami alighanem egyiptomi elnevezés. A legrégebbi példái a Holt-tenger közelében, Maszadában kerültek elő, és abból a korból származnak, amikor a zsidók Rómával szembeni ellenállásának ez az utolsó bástyája – a keresztre feszítés után mintegy negyven évvel – elesett. – Felix, van itt néhány tefillin – mondtam. – Ókori? – kérdezte. – Mai – válaszoltam. – Mit keresnek itt? – csodálkozott. Körbenéztem, és hirtelen rájöttem. – Ez itt egy genizah – jöttem rá. A zsidó törvény szerint a szent szövegeket – például az imakönyveket és a Bibliákat – nem lehet kidobni, ha megrongálódtak. Ugyanúgy el kell temetni őket, mint az

emberi lényeket. A szent szövegeknek kijelölt sírkamrát héberül genizahnak hívják. A rabbinikus akadémiáknak sok gondot okoz megszabadulni az összes megrongálódott szövegtől. 1980-ban, amikor rájöttek, hogy az IAA nyitva hagyott egy sírkamrát, a helyi lakosok segítségével – akik féltek, hogy gyermekeik megsérülnek, ha a sírban játszanak – a rabbik alighanem átalakították az ókori sírkamrát genizahnak, és lezárták. A héber betűk, amiket a levegőben láttam úszni, a tönkrement szent szövegek maradványai voltak, a. kokhimban fekvő „testek” pedig oszló szent szövegekkel teli zsákok. Akkor – az ujjaim érintésétől széteső újkori szövegek halmain mászva – döbbentem rá, hogy valahogy belegázoltam Jónás egy megrongálódott könyvébe. Egyike volt azoknak a szövegeknek, amelyeket huszonhat évvel korábban temetett el a helyi rabbinikus akadémia az újonnan kialakított genizahjukba. Nem kerülte el a figyelmemet a helyzet iróniája: Jézus, aki példabeszédekben és kódokban beszélt, azt mondta tanítványainak, hogy a földi küldetésével kapcsolatban egyetlen „jelet” hagy csak rájuk, „Jónás próféta jelét”. A keresztény teológusok ezt mindig is úgy értelmezték, hogy miként Jónás három napot töltött a bálna gyomrában, Jézus is azt jövendölte meg ezzel, hogy három napot fog tölteni a sírban, mielőtt feltámadna. Korábban már tanulmányoztam Lukácsnak ezeket a sorait, mert azt hiszem, Jézus Jónás nyomában járt, amikor áthajózott a gadaraiak titokzatos vidékére. Ezen a végzetes úton történt – útban a gadaraiak vidékére, hogy Jézus az evangéliumok szerint lecsendesítette a vihart, és ott, a gadarai nekropoliszban űzte ki két férfiből, és tette át egy disznókondába a démonokat (Mt 8:24– 27; Mk 4:35–41; Lk 8:22–25). Ez egy kód volt. Érdekes

módon a sír kutatásával egy időben épp ennek a kódnak a megfejtésén dolgoztam. Most pedig hirtelen itt találtam magam, amint Jónás tucatnyi könyvén kúszok át a sötétben egy halotti kamra mélyén, ami vélhetően Jézusé volt. Felhívtuk Shimon Gibsont, és megkérdeztem, tudna-e haladéktalanul Talpiotban jönni. – Nem a belső udvar alatt van – csak ennyit mondtam. Miközben filmeztünk és Gibsonra vártunk, hogy viszszatérjen a sírhoz, aminek az ásatásánál oly sok éve segédkezett, a sír felett elszabadult a pokol. Az egyik közeli épület lakói kihívták a rendőrséget Felmásztam a rozsdás vaslépcsőn és dühödt tömeggel találtam szemben magam, akik megpróbálták elvágni az áramellátásunkat. – Mi a fenét csinálnak maguk? – kiáltott valaki közülük. – Filmet forgatunk – feleltem. – És jobban teszik, ha nem nyúlnak a felszerelésemhez – tettem hozzá. – Fenyeget engem? – kérdezte Mr. Kábelmetsző. – Kihívtam a rendőrséget. Meg fogom vádolni önöket illetéktelen behatolásért és magántulajdon megrongálásáért – mondta, miközben a sírban felállított világítás elektromos vezetékeit morzsolgatta. – Ha nem akarja a vádjai közé felvenni a személye elleni erőszakot is, akkor jobban teszi, ha lerakja a kábeleinket – mondtam. A vér az arcomba tolult, és kiragadtam a kezei közül a kábeleket. Egy klasszikus közép-keleti párbaj volt kialakulóban a lakók és a forgatócsoport közt. Noha a lakók elhátráltak, és úgy döntöttek, megvárják a rendőrséget, továbbra is kiabáltak felém. – Ki adott erre engedélyt?

– Shoshana – feleltem a vak hölgyre mutatva. – Neki nem volt joga hozzá – kiabálták. – Ez már nem az én gondom – mondtam, miközben a rendőrség megérkezett a helyszínre. Ezzel együtt Shoshana épületének lakói is megérkeztek, hogy támogassanak minket. A zsaruk remekül szórakoztak. Még lovas erősítést is hívtak, erre kiderült, hogy egy mindennapos elvadult társasházi vitának látszó esethez szálltak ki, és egy ókori sírral, egy televíziós stábbal és néhány tucatnyi lakóval találták szemben magukat, akik egy darab földterület hovatartozását eldöntendő készültek birokra kelni. – Kezdjük az elején – mondta a rangidős tiszt hivatalos hangnemben. – Ki hívta a rendőrséget? – Én hívtam – mondta Mr. Kábelmetsző, az ingerült lakó, akit fizikailag megfenyegettem, amennyiben nem hagyja békén a kábeleimet. Ezután Kábelmetsző elmagyarázta, hogy én vagyok minden gond forrása, mert behatoltam a magánterületére és megrongáltam azt. – Ön ki? – fordult hozzám a zsaru. – Több külföldi tévétársaságot képviselek – mondtam és ezzel a tudóssal dolgozom – folytattam belerángatva szegény Bassont a kellős közepébe. – Ne feledd. Mindig jó, ha van egy doktor kéznél – súgta oda Felix Egy órán át mindenki kiabált mindenkivel. Végül a zsaru azt mondta, ha Kábelmetsző vádat kíván emelni, szíve joga, de az hosszadalmas törvényszéki eljárást vonna maga után. Kábelmetsző határozottsága abban a pillanatban meggyengült. – Nézzék – mondtam, megragadva a pillanatnyi lehetőséget. – Jeruzsálem körül öngyilkos merénylők por-

tyáznak, mi meg itt kiabálunk egymással a semmi miatt. Mit szólnának ahhoz, ha visszamenőleg ismét engedélyt kérnék önöktől? Igent mondanak, de megszabják az árát. Mondjuk saját költségünkön fel kell állítanunk ide egy játszóteret, a sír mellé. Befejezzük a filmet, lezárjuk a sírt ugyanolyan jól, ahogy volt, és mindenki boldog. Kábelmetsző erősen törte a fejét a dolgon, amikor befutott a fia. A fia Basson barátja volt, és rávette az apját, hogy fogadja el. Nemsokára mindannyian kebelbarátok voltunk. Frissítőket hoztak, a zsaruk figyelték a filmforgatást, aláírtunk egy exkluzív megállapodást a sírral kapcsolatban, a gyerekek pedig az új játszóterüket ünnepelték. Amikor Gibson a helyszínre érkezett, fogalma sem volt róla, mi történt. – Shimon, nézd! – mondtam. – Megtaláltuk a sírt. Gibson lekukucskált, és láthatóan fellelkesült. A sír nemcsak a történelem része volt, hanem a saját történetében is szerepet játszott, hiszen ő térképezte fel a sírt valamikor a régészeti pályafutása kezdetén. – Szeretnék veled odabent interjút készíteni. Gibson habozott. – Én itt dolgozom, ebben az országban – mondta. – Engedélyt kell kérnem az IAA-tól. – Nyitott sír volt – feleltem. – Való igaz, és technikailag igazad is van. De én itt dolgozom, tehát ha azt akarod, hogy benne legyek, telefonálnom kell, és engedélyt kell kérnem. Gibson tehát telefonált. Az IAA azt mondta, semmi probléma, úgyhogy együtt lemásztunk a sírba. Gibson odalent felidézte a sírral kapcsolatos élményeit, aztán távozott.

Miután Gibson elment, folytattuk a forgatást és a felfedezést. Nem tudtuk, mikor lesz még egy esélyünk. A nap lenyugodott, a szomszédok pedig bementek. Épp jó felvételt próbáltam készíteni valamiről, ami feliratnak tűnt, amikor odafent ismét zavar támadt. Felmentem, és az IAA egyik körzeti felügyelője állt előttem. – Önnek nincs engedélye, hogy belépjen ebbe a sírba – mondta a hölgy. – Kérem, haladéktalanul zárja le. Mint kiderült, a sírral szemben épp az IAA egy alkalmazottja lakott. A konyhaablakából kinézve mindennap láthatta a betonlapot, de fogalma sem volt róla, hogy régészeti lelőhelyet rejt. Amikor meglátott minket, úgy döntött, felhívja a főnökeit. Akárkivel is beszélt, az illetőt jottányit sem érdekelte a rendőrség, a lakók, vagy az IAA képviselője, aki engedélyt adott Gibsonnak, hogy belépjen a sírba. Eldöntötték, hogy szednünk kell a sátorfánkat, és kész. Ez egyrészről igen szomorú volt. Másrészről viszont addigra végeztünk mindennel, amiért idejöttünk. Nem egy, hanem két sírt találtunk, amelyek valószínűleg még kapcsolatban is állnak egymással. Mindkettőt lefilmeztük. Átkutattuk és feltérképeztük őket, sőt még az eredeti ásatáson dolgozó egyik régészt is sikerült a felfedezés helyszínére csábítani. Viszont ekkor már nagyon késő volt. Fáradtak voltunk. Nem volt bennük erő a harchoz. Így hát kipakoltuk a felszerelésünket a sírból, és végignéztük, ahogy a betonlap az éjszakában felvillanó szikrákkal visszacsúszik a helyére. Ismét úgy nézett ki, mintha csak egy kis beton négyszög lenne egy virágoskert közepén. Miután felpakoltunk a teherautóinkra, a parkoló felől még visszanéztem az udvarba. A szomszédság már le-

fekvéshez készülődött. A hátam mögött a távolban a jeruzsálemi óváros, egyenesen előttem Betlehem, odalent pedig – a betonlap alatt – vélhetően minden idők legfontosabb felfedezése. 2005. szeptember 18., vasárnap Simcha J.-től Charlie P.-nek, Jim Cameronnak és James Tabornak Megtaláltuk! Megragadtuk a ritkán kínálkozó alkalmat, feltörtük a borítást és bementünk. Elmondtuk Shimonnak. Ő is eljött. Engedélyt kért az lAA-tól, és meg is kapta. Azután megjelentek a szomszédok. Megjelent a rendőrség. Mindenki megjelent. Aztán az IAA is megjelent, és bezárták a boltot. De végül is minden megvan, amire szükségünk volt, sőt annál még több is. Sajnálom, hogy nem lehettetek itt, de a lehetőség olyan szűkre szabott volt, addig kellett halászni, amíg jó volt a fogás. Majd még mesélek. … A lakosokkal békét kötöttünk, és aláírtak egy lemondó nyilatkozatot a sírra vonatkozóan. Ami az lAA-t illeti, de facto ők is békét kötöttek velünk. Teljesen kimerültem. A sír ismét le van zárva. A legjobbakat Simcha 2005. szeptember 18., vasárnap Charlie P.-től Simcha J.-nek Annyi kérdést szeretnék feltenni. Üledékminta hiányában a több, mint kétezer éven át megőrződött patina növekedési szekvenciája bizonyára sokat elárul majd a sír kémiai (és bakteriális) történetéről. Ismétlem, ez a szekvencia minden sír esetében egyedi lehet. Tudtál szerezni olyan patinás mészkőmintát a sír

falairól, amelyen a patina in situ megmaradt a sziklán? Nem is kell más, mint egy hüvelykujjnyi (esetleg három hüvelykujjnyi) minta. Kérlek, mondd, hogy igen. Remélem, vissza tudsz még menni oda. Néha az az érzésem, hogy ebbe a sírba még akkor is könnyebb volna lejutni, ha két és fél mérfölddel a tengerszint alatt lenne. Ott persze elsősorban a természet törvényeivel kellene szembenéznünk, de inkább a természet törvényei, mint az emberek törvényei és a kiszámíthatatlan emberi viselkedés. A természettel szemben mindig jobban tudod, hányadán állsz. Remélem, lejutunk még oda. Csak tíz perc kellene. Később találkozunk. Charlie P. 2005. október 24., hétfő Simcha J.-től Charlie P.-nek Charlie! Nem tudtunk üledékmintát szerezni. Tartok tőle, hogy az eredeti üledékrétegből semmi sem maradt. Mint említettem, az egész sírt egy méter vastagon imakönyvek és tekercsek borítják. Genizahnak használták, a sérült szent könyvek temetkezőhelyeként a zsidó törvények szabályai szerint. Költői. Viszont zavarja az üledékelemzést. … A falról lecsíptem egy patinaréteget, egy kicsi, egy centiméter átmérőjű mintát, műanyag tartódobozba tettem, és besülylyesztettem a szer számos nadrágom kis cipzáras zsebébe – tudod, hogy biztonságban legyen. … Mint nyilván tudod, az ember ruháinak dohos sírokból hazatérve nincs túl jó szaguk. Kimerült voltam, és amikor hazaértem, mindent úgy hagytam becipzárazva a nadrágomban, a feleségem pedig egyenesen bevágta őket a mosógépbe, amíg aludtam. Ennyit a patinamintákról. Sajnálom, de néhány hét múlva ismét lemegyünk a sírba. A

társasházi tulajdonosokkal, akik a múltkor kis híján megfojtottak, mostanra sikerült remek kapcsolatot kialakítanom. Együtt lemegyünk oda, és olyan elemzést végezhetsz, amilyet csak akarsz. A legjobbakat Simcha

Tizenkettedik fejezet CHARLIE: AZ IDŐ HANGJAI 1535-ben V Károly, a Szent Római Birodalom császára fogott egy német és itáliai tüzérségi és lovassági osztagokkal felszerelt spanyol és itáliai hajókból verbuvált egyesített flottát, és miután Tunisz kikötőjénél elpusztította az arab flotta nagy részét, előrenyomult, hogy áttörje magát Tunisz kapuin. Jeruzsálemben Szulejmán szultán – miután értesült róla, hogy V. Károly nyíltan a keresztes hadjáratok újraindításáról beszél, megbízott egy ottomán építészt, Szinan pasát, hogy tervezze át és erősítse meg a város falait mind támadási, mind pedig védelmi szempontból a tüzérségi és lőfegyver alapú harcmodor követelményeinek megfelelően. V. Károlynak hat év kellett, hogy megerősítse uralmát Tunisz kikötője felett, és nemzetközi koalícióvá bővítse flottáját, és ez alatt a hat év alatt Jeruzsálemet teljesen körbeérte a védőtornyokkal szabdalt új fal, ami nagyon hasonlított arra, amilyennek a kapukat és a falakat a XXI. századi látogatók látják. A falra végül abban a háborúban, amihez készült, sosem volt szükség. 1541-ben a téli viharok sortüze szinte teljesen megsemmisítette V. Károly flottáját. Az építkezés idejéből származó adólajstromok szerint Jeruzsálem falain belül összesen 557 görög ortodox keresztény élt, valamint az örmény egyház 216 tagja, 176 egyiptomi kopt keresztény, a szír egyház 92 híve, és számos ferences rendi szerzetes. Ludwig Tschudi svájci zarándok a naplójában feljegyezte, hogy az ortodox görög keresztények arabul beszéltek, és úgy

éltek, mint a muzulmánok, és az egyház papjainak – akárcsak a muzulmán imámoknak – szabad volt házasodni, és lehettek gyermekeik. A jeruzsálemi ortodox görögök még egy részletben elkülönültek a többi keresztény egyháztól: Mária Magdolnát majdnem ugyanolyan buzgó tisztelettel övezték, mint Máriát, Jézus anyját, és Szent Magdolnát az „apostolokkal egyenrangú”-ként ünnepelték. Ma ellátogattunk az IAA raktárába. A csendes megilletődöttség katasztrófával terhes délutánja volt. A raktárt keltezett és számozott csonttartó urnák végeláthatatlan sorai alkották, több, mint ezer urna felhalmozva a padlótól a plafonig. Az IAA 80/500–509. urnái egy kupacban voltak egy félreeső sarokban (kivéve Júdás, Jézus és Mária fia urnáját, amit kiemeltek a többi közül, és átvitték az Izrael Múzeumba). Három polcra voltak halmozva. A Máté-urna a pereme egyik oldalán törött volt, én pedig begyűjtöttem némi mintát a lepattant patinából, ami tisztán megőrizte a mészkőállomány keresztmetszetét, rajta a kőzetállományt beborító patinaréteggel. Úgy tűnt, a Máté-urna belsejét valaki alaposan kipucolta és kiporszívózta, mivel jövőbeli laboratóriumi vizsgálatra alkalmas szabad szerves anyag vagy törmelék alig néhány száz milligrammnyi volt az alján. A Mariamné-urnával viszont egész más volt a helyzet. A terra rossa pora beépült a csonttartó urna belső oldalára rakódott, hozzávetőleg egy milliméter vastag (tehát egy kartonlapnál vastagabb) ásványi rétegbe. Az IAA az ásványi réteget többé-kevésbé érintetlenül hagyta. A baktériumok, miközben hozzánőttek az ásványokhoz, és rögzítették azokat a helyükön, lapított koncentrikus

konkréciókat alkottak, melyek némelyike palacsinta alakú gyöngyökre emlékeztetett. Egy kézi nagyító alatt láttam, hogy a konkréciók rostdarabkákat (talán egy lepel maradványait?) őrizték meg, apró szilánkokat, melyek talán csontdarabkák lehettek, és még valamit, ami egy nagyrészt elporladt fa mikroszkopikusnál alig nagyobb, részben megkövesedett maradványainak tűnt. Ezután következett az a csonttartó urna, melyen a „Jézus, József fia” felirat mellett egy keresztszerű jel díszelgett. A láda alján kialakult ásványi felhalmozódás rétege sokkal kevesebb szerves törmeléket tartalmazott, mint a Mariamné-urna patinaágya, és kevesebbet, mint a szomszédos urnák patinaágyai. Mindazonáltal a „lapított palacsinta” formájú konkrécióknak itt is akadt nyoma, és ezek közepén egytől egyig egy kis megkövült szerves törmelékrögöcske és talán egy por-szemnyi csontmaradvány vagy egy vérfoltos halotti lepel darabkája foglalt helyet. Mintát vettem belőle. Korábban abban reménykedtem, hogy sikerül mintát vennem a kőzetállományhoz rögzült „Jézus”-patinából, de Máté és Mariamné csonttartó urnájával ellentétben a Jézus-urnán nem volt már meglévő tiszta törés, a láda alján tehát nem voltak letört szilánkok. Egyetlen apró lemezkét sem sikerült összeszednem. Az IAA jelenlévő alkalmazottja azt mondta, hogy ha valóban akarok szerezni mintát, amiből pontosan rekonstruálható a sír kétezer éves kémiai történelme, akkor szerezzek. Ez nem tehettem. Az IAA személyzetében senki sem tudta, amit mi tudtunk. Egyikük sem gyanította, hogy milyen végtelenül fontos lehet ez az urna. Nem tudtam rászánni magam, hogy elővegyem a zsákomból a szükséges szerszámokat, és lecsípjek egy kis keresztmetszeti da-

rabkát a kőből. Egy, két milliméter széles mintát is túl soknak tartottam volna levágni, még akkor is, ha így a tudományos kirakójáték egy fontos darabját hagytam veszni. Belevágni a Jézus-urnába – ennek még a gondolata is vandalizmusnak tetszett. Mintegy két órával később az urna maga is szolgált mintával, egy olyan pillanatban, amit leginkább ahhoz tudnék hasonlítani, amikor az ember a kezébe fogja a Szent Grált (amitől a 80/503. urna bizonyos értelemben nem is állt messze), aztán látja, ahogy szilánkokra törik. Késő délután az egyik kísérőnk és egy asszisztens épp a Jézus-urnát pakolták egy védőhabbal teli, de nem túl tartósnak tűnő rekeszbe. Az egész folyamatot nagy felbontásban rögzítettük, amikor az urna – vélhetően minden keresztény ereklyék legértékesebbike – a közepén kettéhasadt, és a másodperc töredékével később úgy tűnt, menten összeroppan. Más expedíciókon láttam már több százezer dollárt érő kamerákat, világítórendszereket és mélytengeri robotokat szétzúzva és összetörve; néztem már végig hajókon, miként borulnak fel függesztőkeretek és húznak magukkal fedélzetnyi acéllemezeket, és az ilyen események mindig csapások azonnali és látszólag véget nem érő sorozatát hozták magukkal. Most is pontosan ezt várta mindenki, pedig átokról szó sem volt. A kamerák hosszú-hosszú másodperceken át rögzítették a döbbent csöndet, mialatt mindenki eltűnődni látszott. „Vajon mindannyian ugyanazt láttuk? Tényleg ez történt?” Jeruzsálem felett egész háborúkat vívtak meg, ez a lelet – ez a felbecsülhetetlen értékű ereklye mégis meg tudott maradni épen közel kétezer éven át.

Majd miután végül összeroskadt, nem maradt más, csak az akasztófahumor különös, ösztönös formája, hogy valahogy átvészeljük. Amikor végül közelebb merészkedtem a romhalmazhoz, és rábírtam magam, hogy megnézzem, észrevettem egy körülbelül két centiméter (vagy valamivel kevesebb, mint egy hüvelyk) hosszú mészkőszilánkot – a kőzetállomány és a patina tökéletes keresztmetszetét – pont a halom tetején. Azonnal láttam, hogy tökéletesen beleillik a mintavevő fiolámba. Ezúttal begyűjtöttem a mintát. Ugyanebben a percben a kísérőnk úgy döntött, hogy a darabokat farekeszbe teszi, szögekkel lezárja a rekeszt, és villás targoncával elviteti, hogy helyreállítsák. Simchával ragaszkodtunk hozzá, hogy egyenként csomagoljon be minden darabot puha papírba, mielőtt leeresztenék őket a rekesz aljára, és addigra természetesen már alig tudtam visszatartani a könnyeimet. A helyiségre ismét csönd borult, mikor is Simcha észrevette, hogy a „Jézus, József fia” felirat tökéletesen épen maradt, egyetlen karcolás sem esett rajta. A hideg is kirázott, amikor megjegyezte, hogy a kőnek azon a részén, ahol a felirat volt, az egyetlen sérülés Jézus nevét választotta el a kereszttől. Kissé különös, valóban. De nem megmagyarázhatatlan. Átnéztem a felvételt, ami legalább két órával azelőtt készült, hogy a Jézus-urna összetört volna. Észrevettem egy hajszálrepedést a kövön, ami a csonttartó urna peremétől haladt lefelé a kereszt és Jézus neve között. Szerintem aligha lehet kétséges, hogy ez a repedés volt a törésvonal, amiből kiindulva az urna kettétört. Nincs itt semmiféle rejtély.22 22

Amikor ezeket a sorokat írom, az urnát az IAA szakembe-

Íme, még valami, amibe megint csak nem botlik bele az ember mindennap. 2005. december 14-én, szerdán beléptünk a sírba. A vas- és betonfedelet ismét félretoltuk, és a levegő persze most is rettenetes volt. A terra rossa agyagát az oszló könyvek tonnái váltották fel, lényegében ugyanolyan vastagon, mint ahogy Shimon Gibson eredeti rajzán látható. A levegő a bomlástermékeiktől volt terhes, és abban a pillanatban, amikor a fedelet elég szélesre húztuk ahhoz, hogy beférjünk rajta, az elporladt papír részecskéit a frissen kiáramló légáramlatok kivitték az előkamrába. Néhány széles, lapos pötty úgy villogott a napfény első sugaraiban, mint a hópelyhek, odalent az alján pedig valami más is mozgott: dió nagyságú pókok. Nem túl sok, de épp elég. Az előkamrában látható nagy szimbólum jól látszott, de a széles kör mellett egy másik, kisebb jelképet is látni véltem. Eredetileg alighanem háromszög lehetett, a közepén fánk méretű körrel. Nem vagyok biztos benne. A közelmúlt esőzései beszivárogtak a földbe, és a sírban mindent beborított a gyöngyöző pára, mégis mindenütt apró – nedves, de még így is ultrakönnyű – papírdarabkák repkedtek. Ilyet ekkor láttam először, és azt is most éreztem át először, hogy milyen lehetett az elmúlt két évezred esős évszakaiban, kivéve, hogy azokban az időszakokban az oxigénszint is alacsony volt, ugyanúgy, mint akkor, amikor Simcha először feltörte a sírt, és úgy érezte, menten megfullad. A levegőben akkor is – miként most is – papírdarabrei már teljesen helyreállították.

kák kavarogtak, és Simcha egy pillanatra azt hitte, hogy már hallucinál az alacsony oxigénszint miatt, és kötélen kell majd a többieknek az előkamrán át kirángatni. Mi mást gondolhatott volna, amikor hirtelen héber betűk kezdtek repdesni a szeme előtt? Amikor rájött, hogy a betűk valódiak, hirtelen nagyon megkönnyebbült. Nekem nem volt időm áhítatos csöndre, vagy arra, hogy a történelem megindító mivoltán elmélkedjek. Mielőtt bementem volna, szóltak, hogy a szomszédok nyugtalankodnak a „betolakodás” miatt, és várható, hogy a vallási hatóságok bármelyik pillanatban megjelennek a helyszínen, hogy elzavarjanak. Az elsődleges célom az volt, hogy bejussak tíz percre, annyi időre, ami elegendő hozzá, hogy mintát tudjak venni a sír falának patinájából. Korábban csukott szemmel végigtapogattam minden szerszámomat és tárolóedényemet a zsákomban, és a két videokamera használatát is kipróbáltam (az egyik arra az esetre volt nálam, ha a másik elromolna), amivel rögzítenem kellett minden egyes minta környezetét. Ha nem tudjuk mivel bizonyítani, hogy a falak patinája ugyanazt a kémiai történelmet őrizték meg magukban, mint a sírban talált csonttartó urnák patinája, akkor nem tudjuk meghatározni, hogy a síroknak és a csonttartó urnáknak a patinája olyan egyedi, mint egy ujjlenyomat. Gyanítottam, hogy ez a helyzet, de ezt még tesztelni kellett. Épp az előkamra melletti akna alján álltam – csak pillanatok választottak el attól, hogy a hátamon becsússzak a sírba –, amikor egyszer csak egy másik gondolat viszszavitt a felszínre. Simcha a központi kamrában volt a kamerákkal és Steve Quayle-lel, a fotósunkkal. A levegő be-becsúszott a vörös zónába, és idő kellett, hogy kicseré-

lődjön. Ez közel egyórás késedelmet eredményezett, és a gondolataimon eluralkodott a „mehetnék” rossz érzése. Az emberek hamarosan hazaérnek a munkából, még több szomszéd verődik majd össze, és ahhoz, hogy lefújják az egész műveletet, mielőtt még megszerezhetném mintáimat, elég volt, hogy két-három nézelődő összeráncolja a homlokát. Tíz perc odabent, csak ennyit akartam, ennyi elég lett volna. Délután négyre a levegő ismét biztonságos volt, a videofelvételek odalent már majdnem „a dobozban” voltak, és én is bejutottam. Alig két perce érkeztem le a központi kamrába, amikor tompa kiáltásokat hallottunk a felszínről. Mint kiderült, a kiabálásnak semmi köze nem volt hozzánk, de mivel tartottunk tőle, hogy bármikor kirángathatnak minket, azonnal nekiláttam a minták begyűjtésének és dokumentálásának. Tíz percen belül az elődleges mintákat egytől egyig „bezsákoltam”. Ekkor Simcha és Steve – akik háttal nekem épp fényszögeket állítottak be – odasandítottak a kamrán át. – Charlie, te meg mi a manót csinálsz ott? – kérdezték. – Lezárom a mintáimat – feleltem sietve, és folytattam a mintavételt. – Le akartalak filmezni, miközben a mintákat veszed! – mondta Simcha, és a hangjából majdnem olyan fájdalom csengett, amilyet én éreztem volna, ha nem kapok esélyt, hogy bejussak a sírba. – Sajnálom – mondtam. – De semmi gond. Nem valószínű, hogy kifutnék a mintatémákból. Ne aggódj. Van még mit lefilmezni. Engem viszont aggasztott, hogy a falakat és a plafont

borító sötétbarna patina – és a papíron élősködő baktériumok és penész szaga – mindent átjárt, és talán átdolgozta a patinát egészen a gyökeréig. Shimon Gibson azt mondta Simchának, hogy amikor 1980-ban belépett a sírba, a falak krétafehérek voltak itt-ott egy kis vöröses elszíneződéssel. Mint kiderült, a levegőben lévő mikrobák egyszerűen megtelepedtek a sír patinájának külső felszínén, és a patina maga száraz állapotában nagyon világos vöröses színt öltött. Én még mindig annak lehetőségén tépelődtem, hogy a patina esetleg tönkrement, és így nem fog egyezni a sír csonttartó urnáinak patinájával, Simcha pedig még mindig azon aggódott, hogy elmulasztotta az első mintavételem rögzítését, amikor új probléma adódott. A mészkövet annyira átitatta a nedvesség, hogy aligha lehetett szilárdabb, mint a formázóagyag vagy a svájci sajt. A kőtörő kalapácsra nem is volt szükség, sőt ami azt illeti, semmilyen kalapálásra. Vésőkre sem. A legtöbb, mintámat a sír északi temetkezési párkányának faláról és boltívéről vettem. Csak egy műanyag vajkésre volt szükség. És épp ez volt a gond. Amikor Simcha kamerája már készen állt, hogy felvegyen, észrevettem, hogy a központi kamra közepén valami nincs rendben a plafonnal. A vésőnyomok a sziklán olyan öregek voltak, mint Jézus maga, kívülről viszont vadonatújnak tűntek… amíg oda nem nyomtam a pengémet a plafonhoz. A penge teljesen besüllyedt, szinte ellenállás nélkül. – Srácok, azt hiszem, óvatosabban kellene mozognunk idebent. – Hogy érted? – kérdezte Simcha. Ismét tettem egy próbát a pengével, ezúttal sokkal fi-

nomabban. Steve füttyentett. – Mi a diagnózisa, doki? – Nem tudom – feleltem némi aggodalommal. Mint az egy ilyen sírban – ahol oly sok szent és próféta neve bukkant fel – elvárható, nem minden olyan volt, amilyennek látszott. Volt valami alapvetően nyugtalanító egy olyan tetőben, ami frissen vésettnek tűnt, pedig kétezer éves volt, és ami sziklaszilárdnak tűnt, mégis puhább volt, mint az agyag. – Őszintén szólva, nem tudom, mi tartja a plafont – mondtam. – Úgy becsülöm, a fejünk felett több, mint két köbméter átázott sajt terpeszkedik. Szerintetek az hány tonnára rúg? – Biztonságos idelent járkálni? – Nem vagyok biztos benne – mondtam. – Ha találgatnom kellene, azt mondanám, a plafon felfelé félútig sajt. Ha ebből egy puha tömb leválna, és a válladra zuhanna, valószínűleg túlélnéd (némi fájdalommal). Nem olyan rossz, mintha az egész beomlana, vagy ha egy nagy darab szikla zuhanna le, de azt hiszem, jó lenne a terepen kötelezővé tenni a védősisakot. Miközben elgondolkodva arrébb sántikáltam, felmerült bennem, hogy a sír valószínűleg minden évben átnedvesedett és „sajtszerűvé” vált egyszer vagy kétszer… tehát akár 3900 alkalommal is az elmúlt 1935 év során. A plafon mégis megmaradt, egyetlen nagyobb szilánk sem hullott le róla, miközben ez a Föld egyik leghírhedtebb földrengészónája, miközben a dombon 1980-tól egészen napjainkig dinamittal és markolókkal dolgoznak, miközben alig ötven méterrel arrébb egy széles, jelentős teher-

autó-forgalmat lebonyolító út fut. A mindennapos földrezgésekhez még adjuk hozzá a levagdosást, valamint a vas- és betonlap félretolását a közvetlen közelében, és… – És? – sürgetett Steve. – És világos, hogy a jeruzsálemi krétakőzetről nem tudunk mindent, amit tudni érdemes. Nem tudnám megmondani, mi tartotta ezt a tetőt a helyén ilyen körülmények között kétezer évig, de azt hiszem, ha néhány tonnányi svájci sajt itt valóban arra várt, hogy porrá zúzzon minket, akkor az életbiztosításunk mostanra már aktiválódott volna.

Tizenharmadik fejezet GATTACA: A DNS-SZTORI

Eljött, majd elmúlt a XVII. század. Eljött, majd elmúlt a XVIII. század. A hódító seregek menetelése folytatódott, és úgy tűnt, sosem érvéget, miközben a lábuk alatt csendes geológiai folyamat vert hidat a múlt és a jövő közt. Ha valaki kellően fejlett mikroszkóppal a Jézus-urna fölé hajolt volna, apatitkristályok és ásványi üveg aprócska erdőit figyelhette volna meg, melyek szépségét egy mikroszkopikus hófödte tájhoz hasonlíthatnánk. A kristályágy alatt – annak oltalmában – sima, papírszerű zúzalékból „szőtt” ruha vagy halotti lepel foszlányai rejtőztek. A DNS-sel tarkított, belső testnedvekkel és emberi csontszilánkokkal vegyült szövetek többségében fekete penésztelepek képződtek, majd kristályok nőttek rajtuk, megelőzve a szerves szövetek elbomlását. A „Mariamné”- és a „Jézus”-csonttöredékek a csonttartó urnák alján voltak, az ásványi konkréciók magjába ágyazódva. A legnagyobb töredékek sem voltak szélesebbek egy emberi fog koronájánál. IAA 80/503.: „Jézus, József fia” IAA 80/500.: „Mariamné [csonttartó urnája], akit Mesternek (is) neveztek”

Ha ez a két csonttartó urna valóban a názáreti Jézusé és Mária Magdolnáé, akkor a DNS-tesztek ki fogják mutatni, hogy az itt eltemetett két ember nem állt egymással rokoni kapcsolatban. A leszármazás kérdésében egy pontban minden szent írásos feljegyzés egyetért, legyen akár kanonikus, akár apokrif: a názáreti Jézus és Mária Magdolna két olyan személy volt, akik közt nem volt vérségi kapcsolat – ez kiderülne, ha a DNS-üket le lehetne olvasni. De milyen egyéb lehetőségek vannak? Az egy sírba temetett emberek mindig rokonok voltak vagy vér, vagy frigy által. Az ontariói Thunder Bay [azaz Mennydörgő-öböl] nem épp kedvelt úti célja a turistáknak. Telente a hőmérséklet –30 Fahrenheit-fok [–41 Celsiusfok] alá is lemegy. A diákok mégis tömegestül látogatják a Lakehead Egyetemet, mert noha a hely nélkülözi a naposabb éghajlatok előnyeit, a világ öt legjobb paleo-DNSlaboratóriumával büszkélkedhet. A paleo-DNS-laboratóriumok szakterülete a DNS kivonása olyan „emberi maradványok”-ból, amelyek bármely hagyományos DNS-berendezésen kifognának. James Tabor dr. Carney Matheson jó barátja, aki a lakeheadi laboratóriumok egyik igazgatója. Carney ausztrál, aki azért cserélte le Sydney homokos strandjait Thunder Bay hóviharaira, mert itt lehetősége van a lakehaeadi DNS-laborokban dolgozni. A mintákat nem nevekkel, hanem két számmal azonosítottuk: „80-500” és „80-503”. Simcha és Tabor azt akarta, hogy az elemzők „vakon” jussanak eredményre. Ezért dr. Mathesonnak csak annyit mondtak, hogy az ásványi felhalmozódás és a csontminták egy ókori jeruzsálemi

sírból származnak. – Egy királyi vérvonal családi kapcsolatait szeretnénk rekonstruálni – mondta Tabor. Matheson a maga részéről eleget tett a feladatának, és megpróbált DNS-t kivonni a csonttartó urnák aljáról származó ókori maradványdarabokból. Az volt az elképzelésünk, hogy mindkét embernek megalkotjuk a DNSprofilját, hogy meg tudjuk állapítani, fennáll-e köztük rokoni viszony. A mintákat futárral küldtük el, és mindenki türelmetlenül várta az eredményeket. A napok hetekbe fordultak, a hetek hónapokba, mire Matheson -akinek nincs mobiltelefonja, az e-mailjeit pedig csak hébe-hóba nézi meg – végre visszahívta Tabort. Sikerült kivonniuk a DNS-t. Simcha és Tabor erre olyan választ adott, amit még sosem hallott: – Ne telefonon mondja be az eredményeket. Jövünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Egy forgatócsoporttal jövünk. Majd akkor mondja el. – Kinek a csontjai ezek? – kérdezte Matheson. – Hamarosan megtudja – mondta Simcha. – Tulajdonképpen, ha kiderül, hogy valóban azok, akiknek hisszük őket, akkor velünk együtt fogja megtudni. Paleo-DNS. Így kezdett a történet közelíteni a végkifejlethez. – A minták, amiket küldtek – kezdte Matheson –, több évszázados csontanyagnak feleltek meg. Ezek az emberek a közép-keleti genetikai állományból származtak. Azért, hogy a minimálisra csökkentsék a modern kori, emberi érintésből vagy tüsszentésből adódó szennyeződést, a mintákat ott a laborban el kellett törni annak reményében, hogy az egyes töredékek felszíne alatt vi-

szonylag érintetlen anyagot találnak. – De amikor a mintáikat először megvizsgáltuk – magyarázta Matheson nem néztek ki túl jól: nagyon szárazak, nagyon aszalódottak, amellett pedig nagyon kicsik és nagyon töredékesek voltak. Éppen ezért – folytatta Matheson – tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz elvégezni az elemzést. Elmagyarázta, hogy egy „steril szobában” – ahol a technikusok is „űrruhában” dolgoztak – feltörték a csontokat, majd friss mintákat vontak ki belőlük, és nekiláttak, hogy feldolgozzák őket, miközben minden fázisnál megpróbálták megbecsülni és értelmezni a DNS minőségét. Ebben a konkrét esetben – magyarázta Matheson – a DNS-minták elég leromlott állapotban voltak (egy modern korban rákerült, tüsszentés okozta szennyeződésben természetesen ennek épp az ellenkezőjét találták volna), ami arra utal, hogy valóban az ókorból származtak. Leromlott és töredékes. Tabor úgy bámult Mathesonra, mintha azt kérdezné: „Mennyire súlyos a helyzet?” – Nos – mondta Matheson –, a sérülés, amit a DNS az idők során elszenvedett, korlátozza a vizsgálati módszereinket. – A kérdés az, hogy tartalmaztak-e a minták elég anyagot ahhoz, hogy értékelhető profilt lehessen belőlük alkotni – mondta Simcha. – Nos, azt hiszem, most már meg tudjuk válaszolni – felelte Matheson. – Tudja, mivel a mi szakterületünk az ókori DNS-ek, nagyon érzékeny berendezéseink és módszereink vannak kifejezetten az olyan sérült DNS-re specializálva, mint például ez a sírból származó anyag. Matheson ezután elmagyarázta, hogy a mintavételt

követően a csontokban rejlő nukleáris DNS – a tágabb genetikai térkép, aminek a másolata minden sejt magjában megtalálható – feltárása nagyon nehéznek bizonyult. A 2006. évi technológiával tulajdonképpen lehetetlen volt. – Viszont – folytatta Matheson – ezzel nem adtuk fel. Inkább a mitokondriális DNS-re összpontosítottuk a figyelmünket, ami természetesen az anyai ágon, tehát anyától gyermekére öröklődő DNS. Ez azt jelenti, hogy meg tudjuk állapítani az anyaságot. Ezzel együtt viszont csak olyan kérdéseket tehetünk fel, hogy „vajon ez a két személy – egy férfi és egy nő – anya és gyermeke volt-e?” Carney ezzel elhallgatott. Egy pillanat múlva Tabor törte meg a csendet. – Tehát? – Sikerült kivonnunk a mitokondriális DNS-t – jelentette be dr. Matheson mosolyogva. Az évszázadok során az időszakos vízbeáramlások szükségszerűen nem tettek jót a kromoszómáknak. A mitokondriumoknak nevezett baktériumszerű sejtszervecskék mégis viszonylag épségben megmaradtak a csonttartó urnákból vett összes mintában. A mitokondriumok tulajdonképpen minden állatban benne élnek a saját baktériumszerű membránjuk védelmében csakúgy, mint a baktériumok, amik valahogy bekerültek mindannyiunk legtávolabbi őseibe, és ott is tudtak maradni. Jézus teljes géntérképének rekonstruálása, úgy tűnt, túlmutat az emberi lehetőségeken. A mitokondriumokban viszont a természet épp elég információt őrzött meg. Éppen csak eleget… A mitokondriális DNS a Földön minden fajban csakis női ágon öröklődik. Körülbelül i. e. 100 000-től kezdődően jelent meg egy kis afrikai törzsben, aztán i. e. 76 000

körül átterjedt az afrikai-ázsiai vérvonalakra, majd mintegy húszezer évvel később az ázsiai-európai népcsoportokra is. A mitokondriális génállomány bizonyos gyorsan változó területei az összes szétágazó vérvonalat rögzítette, minden faj, törzs és család összes nemzedékén át, kezdve annak az egy afrikai asszonynak a törzsében (akit a tudomány Mitokondriális Évának nevez). Az efféle változásokon keresztül fel lehet rajzolni egyfajta „mitokondriális órát”, amin nyomon lehet követni, hogy például miként hoztak létre a görög és a sémi törzsek tagjai egy vérvonalat, aminek a szerteágazásából megszülettek a germánok és a britonok. 1980-ban az ifjú Shimon Gibson nem is képzelte, és nem is álmodott róla, hogy még az ő életében hallani lehet olyasmit, hogy „sikerült hozzáférnünk a mitokondriális DNS-hez”, arról meg főleg nem, hogy konkrétan az ő sírjából származó „Jézus” és „Mariamné” kapcsán fognak elhangzani. Egy 1980-as perspektívából nézve csakis egy tudományos-fantasztikus író képzelt volna olyasmit, amit Carney Matheson a mindennapi rutinmunkája során elért. – Tehát megvan a mitokondriális DNS – folytatta Matheson. – Nos, mivel nagyon töredékes volt, a menynyiség, amiről szó van, rendkívül csekély. Viszont fel tudtuk nagyítani és sorrendbe tudtuk rendezni. Ezután ezeket a sorrendbe rakott DNS-töredékeket klónoztuk. A DNS klónozásával sok-sok másolatot tudtunk összevetni, ami később, az egyik és a másik személy szekvenciáinak összehasonlításánál növelte a munkánk eredményességét. Lényegében erre jutottunk, és itt és most meg is tudom mutatni önöknek az eredményeket. Simcha és Tabor visszafojtották a lélegzetüket. Egy

pozitív egyezés azt jelentené, hogy ez a Mariamné és ez a Jézus mondjuk fivér-nővér kapcsolatban állhattak, és hogy ez a Mariamné nem lehetett Mária Magdolna, Fülöp apostol húga. Ebben az esetben az IAA 80-503. urna Jézusa és az IAA 80/500. urna Mariamnéja nem lehettek volna azok, akiknek tűntek. A „Jézus-egyenlet” azzal nyomban tévesnek bizonyult volna, és a sír teljes tartalma darabjaira hullott volna. – Kész vagyok megtudni az eredményeket – mondta Tabor nagy levegővel. – Oké – mondta Matheson. – Íme. Behívott egy számítógép képernyőjére két grafikont, egyiket a másik fölé: 80-503; 140. marker: CTACCC … 80-500; 140. marker: ACCTAG … Mindkettő elektrokardiogramra emlékeztetett, kivéve, hogy a grafikon csúcsai szívverés helyett egy bizonyos nukleinsav jeleit mutatták: adenin (A), citozin (C), guanin (G) és timin (T). A DNS-molekulában a genetikai információ úgy tárolódik, mint egy A, C, G és T elemekből álló lineáris kód, valahogy úgy, mint egy XXI. századi számítógépes szoftver bináris kódja, de csak „valahogy” úgy, mivel a genom quadnáris kódja végtelenül tágabb (és elegánsabb) variációt kínál, mint amilyet bármilyen bináris jumpdrive. Matheson átváltott a két párhuzamos grafikonon megjelenített 120. markerekre. – Ami ezen látható – mondta –, az a két személy között fennálló egynéhány eltérés. Na már most, a fenti előttem 80-503. mintaként ismert, az alsó 80-500.-ként.

80-503; 120. marker: CCAGTAGGAT – „Jézus, József fia” 80-500; 120. marker: ACCCACTAGG – „Mariamné, akit Mesternek (is) hívtak” – Egyszóval – mondta a paleogenetikus – itt „polimorfizmus”-sal van dolgunk, vagyis olyan genetikai variációval, ami itt C-vel, itt pedig A-val kezdődik, tehát világosan kivehető, hogy nincs genetikai egyezés. A szemünk előtt két ember genetikai variációját látjuk ugyanazon markeren belül, ugyanabban a génszekvenciában. És ez a polimorfizmus csak egy különbséget mutat a szóban forgó két ember közt. Vannak még mások is, többek között ez a példa a 130. makerponton. 80-503; 130. marker: ATCAACAAAC – Jézus 80-500; 103. marker: ATACCAACAA – Mariamné – Tehát – folytatta Matheson –, amikor két szekvencia közt több polimorfizmus látható, abból levonható a következtetés, hogy ez a két személy nem áll egymással rokoni kapcsolatban, vagy legalábbis anyai ágon nem. Simcha és Tabor szélesen elmosolyodtak, noha dr. Mathesonnak fogalma sem volt, miért. – És ez azt jelenti…? – mondta Simcha. – Hogy ennek a nőnek és ennek a férfinak nem ugyanaz volt az anyja – mondta végezetül Mathson sietve. – Nem lehet anya és gyermeke. Egyazon anyától származó fivér és nővér sem. Vagyis ezeknek a konkrét mintáknak az esetében, tekintve, hogy egyazon sírból származnak – és gyanítjuk, hogy családi sír lehetett – ez a két személy

rokoni kapcsolat híján bizonyára férj és feleség voltak.  A nő, akit a Jakab király-féle Biblia olvasói Mária Magdolna néven ismernek, a gnosztikus evangéliumok szerint „Jézus társa” volt. Ezekben a szövegekben – akárcsak az egyház által elfogadott evangéliumokban – Magdolna az, aki előtt Jézus a feltámadást követően először felfedi magát. Mária Magdolna gnosztikus evangéliumában (avagy Mária evangéliumában) tulajdonképpen ő az, aki előtt Jézus a keresztre feszítés után másfél évvel megjelenik, és akire rábízza végső kinyilatkoztatását az eljövendő világról. Mária evangéliumában Mária Magdolna az a nő, akit a Megváltó jobban szeretett, mint a többi asszonyt, és akit a Megváltó jól ismert. Az „ismerni” szó bibliai értelemben igen speciális és intim jelentést hordoz: „Az ember megismerte feleségét, Évát, ez fogant, megszülte Káint” és „Káin megismerte feleségét, az fogant, és Hénochot szülte” (Ter 4:1; 4:17). A názáreti Jézus és Mária Magdolna? Carney Matheson lehetetlennek tartotta, amikor a történet hátralevő részét elmondták neki. Lehetetlen. De a sírból kiemelt részletek eddig nem tudták következetesen megcáfolni ezt a következtetést, sőt tulajdonképpen egymás után kerültek elő azok a megerősítő jelek, amik alátámasztják. Elkezdték leolvasni Jézus és Mária Magdolna DNS-ét. Elképzelhetetlen. És mégis itt volt. Jézus mitokondriális DNS-e azoknak a sémi törzseknek a jellemzőit hordozta, amelyek Heródes és Pilátus

idején a Jordán völgyének térségét lakták. A génállományban Görögországból és Indiából származó nyomok is akadtak, de a mitokondrium legnagyobbrészt annak nyomait hordozza, amit ma „sémi” származásnak nevezhetünk, annak minden déli, Afrikába vezető örökletes útvonalaival. Egyelőre senki sem tudja pontosan megmondani, hogyan nézett ki Jézus és Mária Magdolna, de Matheson szinte biztos benne, hogy sötét hajuk és sötét szemük volt. Jézus haja valószínűleg göndör volt, akár „gyapjasának is nevezhető. Az mindenesetre valószínű, hogy Jézus nem hasonlított arra a halvány bőrű, egyenes hajú, kék szemű férfire, amilyennek a reneszánsz festők kora óta a világ szinte minden templomában ábrázolják. Simcha kevés dolgot akart volna most jobban a világon, mint szerezni egy DNS-mintát Júdástól, Jézus fiától. De sajnos az ismételt erőfeszítések dacára az IAA 80/501. csonttartó urnából való mintához vezető útjába áthághatatlan akadályokat emeltek. Senki nem mondta meg neki pontosan, hogy mi történt a csontanyaggal. Az egyik beszámoló szerint az ásványi felhalmozódást kipucolták a Júdás-urnából, amikor előkészítették egy múzeumi kiállításra, ami tipikus újszövetségi neveket hordozó csonttartó urnák gyűjteményét mutatta be. Egy másik beszámoló szerint a DNS-vizsgálat a jövőben esetleg elvégezhető lesz, ha letörlik a csonttartó urna falán található szennyeződéseket. Úgy tűnt, ez nem számít. Ha – miként a csonttartó urnák felirataiban áll – Jézus valóban József fia volt, és ha az ifjabb Júdás valóban Jézus fia volt (és ha Jézus és Mariamné mitokondriumai pontos és szavahihető útmutatók), akkor természetesen az ifjú Júdás anyja és Jézus

felesége nem lehetett más, mint Mariamné… akit Mesternek is neveztek… és akit Mária Magdolnának is hívtak. Ha ezek az elképzelések helytállók, akkor ez csak a derengés a hajnalpír előtt, csupán a „vörös föld”-höz vezető ösvény, ami rajtahagyta geológiai aláírását a sír falain és az összes csonttartó urnán. Olyan nyomokkal szolgál, melyek megoldást kínálhatnak egy rejtélyre, ami fantasztikusabb, mint amit bármilyen írói fantázia ki tud találni.

Tizennegyedik fejezet CHARLIE: JÉZUS A BŰNÜGYI LABORBAN

2006. január 1. Simcha J.-tól Charlie P.-nek Másolatot kap: Jim Cameron, James Tabor, Shimon Gibson Szia, Charlie! A dolgok jelenlegi állása szerint van egy ismert eredetű sírunk, in situ előkerült csonttartó urnáink, felirataink, melyek egybevágnak az újszövetségi elbeszéléssel – vagyis „Jézus, József fia”, „Mária”, „Jose”, „Mariamné, avagy Mester”… és most van már DNS-ünk is. Van viszont a talpioti sírból egy „hiányzó urnánk” is. A rejtélyes „Jakab, József fia, Jézus fivére” feliratú urna hirtelen feltűnik a régiségpiacon nagyjából ugyanakkor, amikor a „hiányzó” urna eltűnik. James Tabor ellenőrizte a Jakab-urna méreteit Shanks könyvében, és gyakorlatilag megegyezik az IAA által katalogizált hiányzó csonttartó urnával. Ha ki tudnánk mutatni, hogy a Jakab-urna azonos a talpioti „hiányzó urnával”, akkora talpioti sír azonosítása Jézus családi sírboltjaként lezárt ügy lenne. De addig is… hogy állnak a patinatesztjeid? Sikerült „ujjle-

nyomatokat” venni a talpioti urnákról? Megfelelnek a Jakaburnán talált nyomoknak? A patina szempontjából mindegyik urna egyezést mutat a többivel? Tudnom kell, amilyen gyorsan csak lehet. Simcha  Az elképzelésem a patina-ujjlenyomatokkal kapcsolatban azon a tényen alapul, hogy minden egyes talajtípusnak és sziklaállománynak megvan a saját magnézium-, titánium- és egyéb nyomelemspektruma. Egy sírban vagy a leletek felületén a patina elméletileg saját jellegzetes kémiai lenyomatot hagy az eltérő feltételek – többek között az adott helyen jelen lévő ásvány- és baktériumtelepek, illetve az adott környezet sajátos vízkörforgása – együttállásának megfelelően. Ha ez a kémiai „ujjlenyomat” megvolt, és a patinamintákat kvantumszinten átvilágítjuk elektronmikroszkóppal, a szemünk elé fog tárulni az adott sírra és az onnan származó bármely tárgyra jellemző sajátos kémiai spektrum. Izraelben Amnon Rosenfeld és Shimon Ilani geokémikusok már végeztek elektronmikroszkópos elemzést a Jakab-urnáról származó patinamintákon. Simcha kérésére elküldték nekem az eredményeiket a hozzátartozó mikroszkopikus mintával együtt. Vincent Vertolli, a torontói Royal Ontario Museum egyik kurátora Torontóból egy másik Jakab-mintát is küldött, ugyanis ott is végeztek elektronmikroszkópos vizsgálatot. Ha a minták, amiket a talpioti sír faláról és az onnan

származó csonttartó urnákról vettem, mind azonos elemi spektrumot mutatnak, akkor összevethetjük a Jakaburnával, és megnézhetjük, egyeznek-e. Amennyiben egyezést mutatnak, meg kell bizonyosodnunk róla – véletlenszerű mintákkal való egybevetések során át –, hogy az egyezés valóban jelent valamit. Ha viszont a talpioti sír falai és csonttartó urnái jelentősen eltérő spektrumot mutatnak, az azt jelentené, hogy nem tudott kialakulni egységes patinalenyomat. Ez arra utalna, hogy a síron belül az elszigetelt biológiai telepeken sajátos patinakémia alakul ki olyan széles variációs spektrummal, hogy a teljes sírkörnyezet megkülönböztetése egy másiktól ezen az alapon teljesen lehetetlenné válna. Charlie P.-től Simcha J.-nek és Jim C.-nek 2006. január 27. Kedves Simcha és Jim! Készek vagyunk nekilátni a sír falairól múlt hónapban begyűjtött patinamintáknak – a patinának, ami sokat köszönhet a jellegzetes terra rossa talajnak, ami valamikor i. sz. 200 után beszivárgott. Lehetséges, hogy a fal patinája megfelel majd a „Jézus”-, a „Mariamné”- és „Máté”-urnák patinájának, azok pedig megfelelnek a „Jakab”-urna patinájának. Az Izraeli Régészeti Intézet csomagját viszont csak azután nyitom fel, és csak azután nézem meg a „Jakab”-urna patinájából nyert adatokat, miután megvannak az eredmények a sírfalak és az IAA 80/500–509. urnák mintáiból (feltételezve, hogy értékelhető eredményeket tudok szerezni belőlük). Nem akarom megkockáztatni, hogy akár csak öntudatlanul

is hatással legyenek rám a Jakab-urna adatai. Vakon kell elvégeznem a vizsgálatokat. Később találkozunk. Charlie P. 2006-ban Bob Genna volt New Yorkban a Suffolk Megyei Bűnügyi Laboratórium igazgatója. Amikor ezen a területen kezdett dolgozni, igyekezett nem említeni, hogy miből is él, mert az általános reakció a visszarettenés vagy az enyhe összerándulás volt, amit az a kérdés követett, hogy „miként képes elviselni a halott emberek látványát?” Még ma is vonakodik megemlíteni a foglalkozását, de már más okból, amiről nagyrészt a Helyszínelők című népszerű televíziós sorozat tehet. Amikor megtudják, hogy Bob helyszínelő, mostanában már azt a kérdést teszik fel először, hogy „melyik a legrémesebb ügy, amin valaha dolgozott?” Bob nagyjából a tizenharmadik ember volt, akit „beavattunk”. Ő és én lélegzetvételnyi időre már korábban is találkoztunk 1996 júliusában, a TWA 800-as járat felrobbanásának kivizsgálása során. Akkor a NorthropGrumman Aerospace mérnöke, George Skurla hívott fel, hogy vessek pillantást a fémtörmelékre, és háromszázadikként mondjak én is véleményt arról, hogy miként tört ketté a repülőgép és zuhant az Atlanti-óceánba. Én viszont nem tudtam rávenni magam, hogy megérintsem a roncsot. Skurla nem tudta, hogy csak egy hirtelen jött családi válság választott el attól, hogy én is a katasztrófában odaveszett rengeteg utas közt legyek. Rajta kellett volna lennem azon a járaton. Ha másképp alakul, Bob Genna úgy találkozott volna velem először és utoljára, mint az

egyik áldozattal, akinek a DNS-ét a csapata azonosította. Ehelyett viszont évekkel később Jézus családi sírboltjának kémiai lenyomatai után kutattunk. Bob számára a sírprojekt kezdetben nem volt más, mint felkészülés egy új tudományos kihívásra: vajon tényleg ki lehet mutatni, hogy az egyes temetkezési helyek kémiailag eltérnek egymástól, és hogy az adott lelőhely talajából előkerült bármely tárgyról (legyen akár csonttartó urna, ékszer, gyilkos fegyver, vagy koponyatöredék) „ujjlenyomatot lehet venni” patinájának kémiája alapján? Az elméletnek – ha kiállja a próbát – igen széles körű alkalmazási lehetőségei lesznek a bűnügyi helyszínelés területén. Egy patinás fémdarabból vagy törött porcelánból ugyanúgy kimutathatóak a változó főzési szokások, vagy az adott otthonban egy nemzedéken át használt festéktípusok, ahogy a Szabadság-szobor patinája is megőrizte New York légszennyezettségének történelmét. Ez az eljárás alkalmas lesz arra, hogy mondjuk egy gyilkos fegyvert összefüggésbe hozzanak egy bizonyos hátsó udvarral. A laboratóriumhoz – és a sírprojekthez – közelebb a tudományos kihívás már összekapcsolódóban volt Oded Golan tengerentúli ügyével. A régiséggyűjtő Golant megvádolták, hogy a régiségpiacon rátette a kezét egy „Jakab, József fia” feliratú csonttartó urnára, és a feliratot kiegészítette a „Jézus fivére” szavakkal. Ezt állítólag azért tette, hogy ezzel feltornássza a lelet értékét. Golan tagadta a vádakat. A „Jakab, József fia” és „Jézus, József fia” urnák patinájának egyezése erőteljes bizonyíték lenne amellett, hogy nem történt bűncselekmény. – Akad ezek között a sírok között olyan ember sírja, akit ismerhetek a történelemből? – kérdezte Bob.

– Igen – mondtam. – Igen – csak ennyit, és semmi mást. 2006. január 30-án délután, mire az első mintát tartalmazó fiolát felnyitottuk, Bob már a történet többi részét is ismerte. Az elmúlt harminc év során több ezer tárgyat vizsgált meg a mikroszkóp alatt. Azt viszont be kellett ismernie, hogy a Mariamné és Jézus urnáinak aljáról származó ásványi felhalmozódások vizsgálata – egy olyan mikrokörnyezet átvilágítása, ami gyöngyszerű patinanövekmény-rétegeket tartalmazott, nemritkán beleragadt szövetdarabokkal – még neki is különösnek és példa nélkülinek hatott. Azonban hamar a felszínre tört belőle a törvényszéki orvos szakértő, és az érdeklődése nem arra összpontosult, hogy kik lehettek ezek az emberek, hanem magukra a patinamintákra, és arra, hogy tudományos alapon sikerüljön közöttük összefüggést találni. Az elektronmikroszkóp első „ping”-jeit (azaz mintaanalíziseit) a sír északkeleti faláról, az egyik elsődleges temetkezési emelvényről begyűjtött izolált „krétaállomány”-nyal és patinával végeztük. A minták „pingelése” hajózási szakkifejezés, amit a családom hosszú tengerjáró történelméből vettem kölcsön. Az elektronmikroszkóp – ami feltölti az atomokat, és addig gerjeszti őket, amíg az elektronburkok jellegzetes jeleket nem kezdenek sugározni – mindig is arra emlékeztetett, amikor az ember addig „pingel” hangradarral egy mélytengeri objektumot, amíg az megkülönböztethető jelet nem kezd el viszszasugározni. A „krétaállomány”, amiből a sír falait és a csonttartó urnákat kivágták, elsősorban őskori mikroszkopikus ál-

latkák kalcium-karbonát alkotta héjából tevődött össze, ugyanazokból a kövületekből, melyek a doveri fehér sziklák és a legtöbb fogkrémmárka legfőbb összetevői. Az eredmények (mint például a 8. mintaanalízis) megfeleltek annak, amit az ember egy kalcium-karbonátállománytól várhatott, aminek a vegyjele CaCO3: a kalcium, a szén és az oxigén voltak a domináns elemek, majd ezeket követte alig észrevehető mennyiségben némi alumínium, a szilikon, foszfor és vas. Mint várható volt, a falak patinája is a kőzetben megfigyelt erőteljes kalcium (Ca), szén (C) és oxigén (O) jeleit tükrözte, azonban (mint gyanítottuk) eltérést mutatott az alatta húzódó kőzetállománnyal szemben. A monitor képernyőjén az elemi spektrum arra emlékeztetett, amikor a színeket prizmával megtörjük, szivárvánnyá alakítva a napfény egy sugarát. A mágneses lencséken áthatoló elektronsugarak nagyjából ugyanilyen hatással vannak a kémiai összetevőkre: minden elemet egy-egy különálló függőleges sávba szórnak szét. A sír patinájának elemi spektrumában elég nagy hangsúlyt kapott a szilikon jele, szemben a mészkő általános értékeivel, amit Bob és én a patina alatt elhelyezkedő krétaállományban már megfigyeltünk. A spektrum azonban – ami egyfajta elemi ujjlenyomatra kezdett hasonlítani – magnézium, alumínium, foszfor, kálium lenyomatait, és ami a legfurcsább, kiugró titánium- és vasértékeket is mutatott. – Vas – mondtam. – Legalább most már tudjuk, honnan kapta a nevét a terra rossa. Merő rozsda az egész. A sír faláról és plafonjáról származó különböző patinaminták további tizenkét „ping”-je bebizonyította, hogy az eredmények megismételhetek, azaz az IAA 80/500–

509. patinamintái a világon bárhol, minden laborban ugyanezt a spektrumot mutatnák. Ezután áttértünk a Jézus-urna patinájára, és ugyanerre az eredményre jutottunk. A „Máté”-patina is megegyezett a „Jézus”-patinával, illetve a talpioti sír falaival. Ez különösen fontosnak tűnt, mivel féltem, hogy a sírban eltemetett szent könyvek bomlása negyed évszázadon át új baktérium- és gombakörnyezetet hozott létre, ami miatt a sír patinája más képet fog mutatni, mint a csonttartó urnáké, amiket évekkel korábban elvittek onnan. Lehet, hogy a sír patinája időközben átalakult – nem kizárt, hogy egészen a gyökereiig –, míg a Jézus-urnát és a társait az IAA raktárának száraz és bakteriálisán inaktív környezetében tárolták. Ha valóban ezt történt, akkor a Jézus-urna (a raktári környezetben) patinája nagyon különbözne a sír faláról és plafonjáról származó patinától. A vizsgálatot pedig lényegében meg kellene szakítani. A baktériumok azonban nem eredményeztek jelentős változást. Elemi spektrum tekintetében a patinák megegyeztek. Kezdtem derűsen látni a dolgokat: Shimon Gibson és a munkatársai nagy szolgálatot tettek azzal, hogy kiemelték a csonttartó urnákat a sírból. Ezzel lényegében sikerült kimutatni, hogy a sír kémiai történelmének egysége, amit a kétezer éves patina megőrzött, még úgy is megmaradt, hogy közel három évtizeden át jelentősen eltérő környezeti viszonyoknak volt kitéve. Mielőtt még aznap kifutottunk volna az időből, Bobbal „megpingeltük” a Mariamné-urna patináját is. Ez is egyezést mutatott. Mind ez idő alatt a Jakab-urna négy évvel korábbi elektronmikroszkópos vizsgálatának eredményeire egyetlen pillantást sem vetettünk. Ezután végre kinyitottam a dr. Amnon Rosenfeldtől

érkezett borítékot, és elolvastam a jelentést a „Jakab”patina elektronmikroszkóppal kimutatott spektrumáról, az eredmény pedig megint csak egyezést mutatott, még a kiemelkedő titánium- és vasértékek is egyeztek, aminek jelenléte úgy tűnt, a terra rossa jellegzetes lenyomata volt. Egy ellentmondás azt jelentette volna, hogy a Jakab-urna feltehetően másik sírból való, tehát nem lehetett volna a „hiányzó tizedik”. Az egyezés viszont épp az ellenkezőjére utalt. A bizonyítékok azonban még mindig messze álltak attól, hogy döntőek legyenek. Legjobb tudomásunk szerint a jeruzsálemi dombok közt minden sír és minden urna tökéletesen egyforma elemi spektrumot mutatott. Ha Jeruzsálemben több mérföldes körzetben minden sírt kémiailag azonos patinaréteg borít, és a „Jakab”-minta azért mutatott egyezést a „Jézus”-mintával, mert csak egy helyi patinalenyomat létezik, és így kizárt, hogy két csonttartó urna ne mutatna egymással egyezést, akkor a patina „ujjlenyomatának” feltérképezéséről könnyen kiderülhetett volna, hogy teljesen hasztalan. Mégis úgy tűnt, hamarosan igazolni tudjuk, hogy a Jakab-urna igenis jelentős régészeti lelet, tisztázni tudjuk a gyűjtőt, Golant az ellene felhozott vádak alól, és ajtót nyithatunk a „patinalenyomat”-vizsgálat, mint elfogadott tudományos módszer korába. Charlie P.-től Simcha J.-nek és Jim C.-nek 2006. január 30. Kedves Simcha és Jim! Jó nap volt a mai. Sikerült „megpingelni” a kőzet- és a pati-

naállomány húsz különböző pontját … és az eredmény: egyetlen jól elkülöníthető közös patinaspektrum mind a fal, mind a plafon, mind pedig az urnák felszíne esetében. Érdekes (de nem váratlan), hogy a „Jézus”- és a „Mariamné”-urna belsejéből származó félig megkövült szerves törmelékágy is ugyanazt az elemi spektrumot mutatta. Azt vártam volna, hogy sokkal nagyobb eltérésekkel fogok találkozni a sír különböző részeiről, sőt még ugyanannak a patinamintának a különböző rétegeiből is. … Mint kiderült, a patina különböző rétegeinek eltérései kémiai szempontból igen csekélyek (durván öt százalékon belül vannak). Az egyes rétegek egymástól olyan vonásaikban különböznek, mint például a kristálymorfológia, az elemi spektrumuk tekintetében viszont kevésbé. Találó analógia lenne egy fa évgyűrűi keresztmetszeti nézetében: a rétegek különbözők, ugyanakkor elektronmikroszkóp alatt lényegében azonos arányban látnánk bennük szenet, oxigént és vasat, miként a gyöngy rétegeiben is azonos menynyiségű kalcium-karbonátot találnánk. A KÖVETKEZŐ LÉPÉSEK: Tágítanunk kell a patinaadatbázisunkat. A következő fázis az, hogy meg kell vizsgálnunk, bagatellizálható-e a mi sírpatinánk és a Jakab-patina egyezése egyszerű mindennapi esetként (tehát igaz-e, hogy valószínűleg minden sír patinája megegyezik a többi sír patinájával). Ha a talpioti sír patinája állja a kimagyarázás próbáját, akkor jó nyomon járunk. … Azzal kell kezdenünk, hogy összevetjük más sírokból származó csonttartó urnákkal. Egyetlen patinaminta átmérőjének sem kell egy milliméternél nagyobbnak lennie. A minták akár szó szerint mikroszkopikus méretűek is lehetnek, tehát nem kell semmilyen jelentős sérülést okozni a leleteken. Később találkozunk.

Charlie P.  Bob Genna elég rendkívüli hónapot zárt. Először is kis kőmintákkal teli dobozt hoztak a laborba, hogy „tüzetesebb vizsgálat alá vegyék a patinák képződését” a sírokban és egyéb helyeken, melyek mind egy folyamatban lévő kutatás részét képezték. Ez a kutatás olyasvalamire irányult, amiről kiderülhetett, hogy nem más, mint Jézus családjának sírboltja. Most pedig James Cameron partnerei azt tervezgetik, hogy filmre veszik a következő patinatesztet. A kísérletről pedig szépen lassan kezdett kiderülni, hogy sokkal messzemenőbb jelentősége van, holott csupán szabadidős tanulmánynak indult a patinalenyomatok terén. A következő összejövetel 2006. február 27-én történt forgó kamerák kereszttüzében – a tudományos eredményeket pedig már bezsákoltuk. Ezúttal Amnon Rosenfeld is csatlakozott hozzánk. Négy évvel korábban ő végezte el dr. Ilanival karöltve a Jakab-urna patinájának elektronmikroszkópos elemzését Jeruzsálemben. Megdöbbenve hallotta Simchától, hogy a Suffolk Megyei Bűnügyi Laboratóriumból származó előzetes eredmények kimutatták annak lehetőségét, hogy a Jakab-urna visszavezethető egy bizonyos sírhoz. Rosenfeld szerint a kiemelkedő titánium- és vasértékek nem lehetnek túl gyakoriak. 2002-ben ő is arra az eredményre jutott, hogy a Jakab-urna patinája hosszú történelmének egy pontján egy vagy két vöröses talajtípus – redzina vagy terra rossa – környezetében, részben azokba besüllyedve növekedett. A két talaj közül a terra rossa volt

a vörösebb és a ritkább, és ma már tudjuk róla, hogy a vastartalma is magasabb (közel két százalék). Mindez egybevágott mind a Jakab-urna, mind pedig a talpioti urnák patinájával. A mai nap feladata nagyrészt az volt, hogy megvizsgáljuk, meg lehet-e ismételni a korábbi eredményeket a Jézus- és a Mariamné-urnákról származó különböző patinamintákon is. Ha az idő engedné, csontdarabokat és egyéb biológiai maradványokat is keresnénk az ásványi felhalmozódásokban ennek a két urnának az alján. Az Jézus-patina első „ping”-je egyezést mutatott a falról és az urnából vett korábbi patinamintákkal. A 22. ping is egyezett. A 23. ping is egyezett. A 24. ping is egyezett. – Érdekes és kulcsfontosságú az itt megfigyelhető kevéske nyomelem – mondta Bob Genna a kamerába, miközben a képernyőn a 24. pingre mutatott. – Észrevehető a vas, a titánium, a kálium, a foszfor és a magnézium. Eddig az elemi összetétel, amit a patina e konkrét metszeténél elemeztünk, egybevág azokkal a nyomelemekkel, melyeket Amnon Rosenfeld talált a Jakab-urnában. – A lenyomat ugyanaz – erősítettem meg. – Egyezik. A 25. pinggel az ásványi felhalmozódás egy olyan mintáját teszteltünk, ami a Mariamné-urna belsejében, az urna legalján képződött. A rétegződés síkját szilikon tartja egyben, amit a víz hordott ide az évszázadok folyamán, és nyilvánvalóan a terra rossából származik. Az ásványi lerakódás elemi spektruma majdnem tökéletesen megegyezett a csonttartó urnák külső felületéről, illetve a sír falairól vett patinamintákkal. Itt azonban volt egy enyhe eltérés: a nátrium, a kén és a klór szintje hajszálnyit magasabbnak tűnt.

A mikroszkóp alatt ennek oka is feltárult: az apró gyűrűs férgek nyomaiból kiderült, hogy a törmelékréteg a csonttartó urna alján olyan puhává vált, mint a nedves iszap, legalábbis időnként. Az iszaplakó gyűrűs férgek nagyon hatékonyan bontják le a többségében romlott csontokból álló oszló törmelékhalmokat, és megkövült nyomaik arra utalnak, hogy a terra rossa férgei időről időre jól belakmároztak. A gyűrűsféreg-populáció növekedése és csökkenése könnyen megmagyarázta a foszfor és a kén nyomait a csontokban, és a nátrium-klorid – tehát a NaCl, vagyis a só – jelenlétére is magyarázatul szolgált. A csontpenész és a vér mindig tartalmazza. A vérplazmát a sejtjei nélkül kémiailag tulajdonképpen semmi sem különbözteti meg a tengervíztől. Az ásványi felhalmozódásban és a felszínén további anyagok is voltak. Némelyikük többé-kevésbé közönségesnek mondható, de akadt köztük olyan is, ami egyáltalán nem volt közönséges. Az ásványi felhalmozódás felszínéhez tapadt egyik rostszálról például kiderült, hogy még a sónál is érdektelenebb: újkori szennyeződés volt, ami a levegőből került oda, alighanem az IAA raktárában, ahol a Mariamnéurnát – a Jézus-urnával ellentétben – fedele nélkül tárolták. Egy rovarszárny darabkája viszont tényleg ókorinak tűnt. Egy bogár elülső szárnyából származott, amire szilikonban gazdag patina nőtt. Ez, valamint néhány további, hasonló állapotban megmaradt rovarmaradvány (köztük egy légy szájszerve) valószínűleg az elsődleges temetés korára – tehát az i. sz. 70-et megelőző időkre – tehető. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a férgek a lebomlás és oszlás gépezetei, de a valóságban a „féreg” nem más,

mint a rovarok féregszerű, lárva állapotú fejlődési fázisa. Az elmúlt nyolcmillió év során a minden élő ember ereiben ott keringő szénatomok legalább hússzor fordultak meg a rovarok emésztőszerveiben. A gyűrűs férgeknek csak a visszamaradt morzsák jutnak. Érdekes, hogy amikor legközelebb a Jézus-urnát is leteszteltük, úgy tűnt, a Mariamné-urnával szemben ez utóbbi sivatag volt a gyűrűs férgeknek, ami talán alátámasztja a gyanúnkat, miszerint a nagyobb csontokat és/vagy a koponyát valakik – mondjuk a keresztes háborúkban részt vevő templomosok – már régen elvitték. A 26. és a 27. ping sokkal érdekesebbnek bizonyult, mint a többi. A Mariamné-urna alján volt egy mikroszkopikus fadarab – a keresztmetszete az egy millimétert sem éri el –, ami köré valódi ásványi konkréció épült. A mikroszkóp alatt a szélei korhadás nyomait mutatták, ami arra utal, hogy nagyobb – hüvelykujjkörömnyi vagy annál is nagyobb – darab része lehetett, ami egyszerűen eltűnt a sírban. Az ókori urnaműhelyekbe sokféle forrásból kerülhetett faszennyeződés. Nem feltétlenül kell arra gondolni, hogy családi mementó lehet abból a bizonyos keresztből, noha be kell vallanom, nekünk is megfordult a fejünkben. Ezen a ponton Bob és én készen álltunk, hogy megvizsgáljuk a Jakab-urnából származó patinamintákat, amiket az Izraeli Földtani Kutatóintézet küldött. Az intézet eredményei egyezést mutattak a talpioti sír patinájával, de a következő lépés az volt, hogy bebizonyítsuk, az eredmények itt, New Yorkban is megismételhetők. A mintákon az elektronmikroszkóp alatt parányi rostdarabkák százai voltak láthatók. Nagy rongydarabról sza-

kadtak le, és kelepcébe estek a külső felszínen. A mi korunkban valaki egy klór- és foszfátalapú tisztítószerbe mártott rongydarabbal erősen átsikálta a Jakab-urnát. A 33. és a 34. ping közvetlenül a rostokra irányult, és magas klórértékeket mutatott ki akkora foszforértékkel, ami szó szerint rá sem fért a grafikonokra. Ez megfelelt azoknak a magas foszfáttartalmú tisztítószereknek, amik az 1970. években és az 1980-as évek elején mindennapos használatban voltak (amíg nemzetközi szinten be nem tiltották, mivel algavirágzásokat okoztak a folyóvizekben). Egymásra néztünk Bobbal. Biztosak voltunk benne, hogy ez olyan bizonyíték, amiről a gyűjtő, Odad Golan egész biztosan tudni szeretne. Végül is az IAA „izotóptesztje” arra utalt, hogy a „Jakab”-feliratot vagy hamisították, vagy lepucolták. A rendőrség szerint hamisították. Golan azt állította, lepucolták. Íme, a bizonyíték, ami alátámasztja az utóbbit. A rostok által elmondott történet azt sugallta, hogy a Jakab-urnát azután tisztították le, hogy megjelent a régiségpiacon, egy olyan tisztítószerrel, ami Izraelben 1980 körül – az idő tájt, amikor az IAA 80/509. csonttartó urna „hiányzó tizedik”-ként eltűnt a talpioti ásatásról – általános használatban volt. A 31., 32., 35. és 42. pingekkel továbbra is a Jakab-urna patináját teszteltük. A mosószer-szennyeződések jól megfigyelhetők voltak az elemi spektrumban. Amikor ezeket – mint modern szennyeződéseket – elvetettük, maga a Jakab-patina minden tekintetben azonos volt a talpioti sír falairól, illetve Jézus, Mariamné és Máté urnáiról vett patinamintákkal. A 36. ping a „Jakab”-patina alatti kőzetállományt tesz-

telte: ugyanolyan volt, mint a többi kőzetmintáé, kivéve a tisztítószer beszivárgásának nyomait. A 37-41. pingek egy második Jakab-patina-minta elemi spektrumait mutatták, ami a Royal Ontario Museumból érkezett. A patináról kiderült, hogy az Izraeli Földtani Kutatóintézet mintáinak ikertestvére, még a szövetrostok és a foszfátalapú tisztítószer szennyeződései is azonosak voltak. Feladó: Charlie Pellegrino Címzett: Simcha Jacobovici A következő lépés az, hogy be kell bizonyítani, vajon tényleg egyedi-e minden sír patinája. Gazdagabb mintakészlet híján a Jakab-patina és a mi sírunkból származó patina egyezése nem jelent a világon semmit. És hogy a bizonyítás még nehezebb legyen, arra kérem az izraeli kapcsolataidat, hogy helyezzék előrébb a teendők sorában a mintavételeket azoknak a síroknak patinájából, amelyek hasonlítanak a mi sírunkra, vagyis vörös – a terra rossához hasonló helyi talaj jelenlétére utaló – patinát viselő csonttartó urnákról. Ha a többi sírnál, ahová ugyancsak benyomult a terra rossa, sikerül elegendő különbséget kimutatni, akkor tudni foguk, hogy a patinákból való „ujjlenyomatvétel” valóban működik.

 Odaát Izraelben Shimon Gibson segített Felix Golubevnek, Simcha társának egy szélesebb mintakészlet begyűjtésében a patinalenyomat-vizsgálatok céljára. Ahogy kértük, a minták aránytalanul magas hányada

nem véletlenszerűen kiválasztott sírokból származott. Azt akartam, hogy a tesztek kimerítően pontosak legyenek, ezért olyan patinákra összpontosítottunk, amelyek vöröses vagy sárgásvöröses szennyeződést mutattak, hasonlót a talpioti sír csonttartó urnáinak patináihoz, és ugyanolyat, mint az urnasírok, amelyek a viszonylag ritka terra rossa talajrétegek alatt vagy azok közvetlen közelében helyezkedtek el. Egy minden tekintetben véletlenszerű mintán esetleg nem lett volna a talpioti sírhoz kémiailag hasonló patina, én viszont látni akartam, hogy a szabály szokatlan kivételei milyen mélységig teszik próbára a szabályokat. A szabály fehér, sárga és szürke patinákat diktált. A vöröses patinák valószínűleg erős vaslenyomatokat tartalmaztak és alighanem a terra rossa egyéb hasonló jellegzetességei is megjelentek bennük. Ez lenne az igazi próbája annak, hogy az egyes sírok kémiája valóban egyedi-e. 2006. július 31-én elvégeztük az első tesztsorozatot az Izraelben összegyűjtött véletlenszerű (de nem is annyira véletlenszerű) urnamintákon. A mintákat betöltöttünk a Suffolk Megyei Bűnügyi Laboratórium elektronmikroszkópjába. A 43-46. pingek Shimon és Felix 14. mintájának sárgás és enyhén vöröses patinájára irányultak. A különbségek e lenyomat, illetve a Jakab-urna és a talpioti sír lenyomatai közt azon nyomban beazonosíthatók voltak. A vöröses elszíneződés enyhe vaslenyomatra korlátozódott (egy erőteljesen kicsúcsosodó kénértékekkel és jelentősen megnövekedett szilikontartalommal), a legvékonyabb, legkülső (tehát a legfiatalabb) patinarétegben. Nyilvánvaló, hogy valamikor az elmúlt egy-két évszázad során kénben gazdag vízpára csapódott le a csonttartó urnán. A

legkülső réteg alatt alig volt csak észrevehető, vagy teljesen hiányzott a talpioti sírban észlelt erőteljes vaslenyomat. A titánium sehol sem volt jelen a patinarétegben. A Jakab-urnán és a talpioti mintákban látott erős alumínium- és káliumértékek is hiányoztak. Világos, hogy ez a patina más kémiai környezetben képződött, mint a Jakaburna és a talpioti sír patinái. Nem mutatott egyezést. A 47-50. pingek a 19. és a 20. mintákra irányultak, két azonos sírból származó mintára. Ez nagyobb kihívást jelentő patinatípus volt: a patina az aljától a tetejéig, teljes rétegében vörösesbarna volt, aminek fénymikroszkóp alatt vizsgált keresztmetszeti képe vizuálisan megkülönböztethetetlen volt a talpioti sír patinájától. Elemi összetételét tekintve mindkettő nagyon hasonló volt a talpioti sír patinájához, ugyanúgy megvoltak benne a magas alumínium-, szilikon-, kálium- és vasértékek némi halovány titániumnyommal. Akárcsak a talpioti sír esetében, valaki itt földművelésbe fogott a sír felett, mivel úgy tűnt, a terra rossa talajon áthatoló víz itt is közrejátszott a sír patinájának kialakulásában. Ennek a mintának a legnagyobb haszna a látható különbségekben rejlett. Ezek közül a legkiemelkedőbb a kén jelenléte volt, ami a legtöbb rétegben a Jakab-urna és a talpioti sír mintáinak legmagasabb vasértékeit is túlszárnyalta. Ebben a patinában az egyes rétegek egymáshoz képest is nagyobb eltéréseket mutattak, többek között viszonylag szegényes szénrétegekkel vegyes nátriumkoncentrátumokat. Mint az két egyazon sírból származó minta esetében elvárható, a 19. és a 20. jobban hasonlított egymásra, mint Jakab, Mariamné, Jézus vagy Máté urnájának patinájára vagy akár a talpioti sír falának patinájára. Nem mutatott egyezést.

A 30. minta „Jakab-szerű” lenyomatot mutatott magas foszfor-és klórtartalommal, ami megint csak arra utalt, hogy a csonttartó urnát valamikor a múltban foszfáttartalmú tisztítószerrel pucolták le. Itt – mint azt az 51-53. pingek kimutatták – minden hasonlóság megszűnt. Az alumínium, a vas és egyéb fémes nyomelemek hiányában biztosak voltunk benne, hogy a patina a talpioti sírtól meglehetősen eltérő környezetben fejlődött ki. Nem mutatott egyezést. A 28. minta (az 54. és az 55. ping) ugyancsak különbözött a „Jakab”-mintától és a talpioti sír mintáitól, valamint az összes többitől is. A titániumérték hiányzott, kivéve egy lényegében tiszta mikroszkopikus titániummorzsát az 54. ping alatt. Az elemi lenyomat többi része teljesen idegen volt a talpioti sír spektrumától. Olyannyira eltért a mi sírunktól, hogy akár a Marson is képződhetett volna. Nem mutatott egyezést. A 15. patinaminta (az 56. és az 57. ping) puszta szemmel hasonlónak tűnt a Jakab-urna és a talpioti sír mintáihoz, de viszonylag kevés volt benne a szilikon, az alumínium, a titánium és a vas, továbbá olyan magas kéntartalma volt, hogy az magának a csonttartó urnának a széntartalmával is vetekedett. Különösen egyedülálló patina volt ez, ami valahol máshol fejlődött ki, semmi esetre sem Talpiotban. Nem mutatott egyezést. A 23. minta (az 58. és az 59. ping) egy újabb minta volt, amit kifejezetten azért választottunk, mert úgy tűnt, érdeklődésre tarthat számot, ez esetben azért, mert vizuálisan tökéletesen megkülönböztethetetlennek tűnt a Jakaburna és a talpioti sír patinájától. Ezen a lenyomat hasonló volt: kicsúcsosodó alumínium-, titánium- és vasértékek pont a megfelelő helyen… de nem a megfelelő magas-

ságban. A 23. mintában a vastartalom mellett – ami meglehetősen szegényesnek tűnt – alacsony oxigén- és szilikonértékek is kimutathatók voltak. Ismét egy csonttartó urna, aminek a felületén a patina terra rossán átszűrődött talajvízben, vagy annak közelében fejlődött ki, és ami a talpioti sírtól könnyen megkülönböztethető elemi spektrumot produkált. A 23. minta valójában jobban hasonlított a 19. és a 20-as mintára, mint a talpioti sír patinájára. Nem mutatott egyezést. A 26. minta (a 60. és a 61. ping) szürkésfehér patinája által mutatott lenyomat több egyéb különbség mellett híján volt az alumíniumnak, a szilikonnak, gazdag volt viszont szilikonban, és ugyancsak híján volt a titániumnak és a vasnak. Nem mutatott egyezést. A 62. és a 63. ping a 29. minta fehér patinájának tesztelésére irányult, aminek a spektruma a bal oldalon gyengécske szén- és oxigénszinttel kezdődött, és így a többihez hasonlóan eltért a „Jakab”-patinától és a talpioti sír patinájától. A patina szinte teljes egészében kalciumból és szilikonból – egyfajta fehér üvegmázból – állt. Nem mutatott egyezést. Következésképp nagyon úgy tűnt, hogy a jeruzsálemi környezetben előkerült csonttartó urnákról származó többi patinamintával összevetve a talpioti sír csonttartó urnái olyan patinalenyomatot, avagy profilt mutattak, ami csakis a Jakab-urnával mutatott egyezést, az összes többivel nem. Miközben folyt a tesztelés, az izraeli régiséggyűjtő, Oded Golan továbbra is házi őrizetben maradt több, mint egy éven át, és várt rá egy per a bűnügyi törvényszék előtt, amiért állítólag meghamisította a Jakab-urna felira-

tának második felét. A rendőrség az IAA vizsgálata alapján feljegyezte, hogy a „Jakab-patinán” jellegzetes rétegződő minták voltak, és ezt (helyesen) úgy értelmezték, hogy a patina változó geokémiai és hőmérsékleti viszonyok közt alakult ki. Ezt az értelmezést azonban egybevették a vasban gazdag talajra és a vízbefolyásra utaló bizonyítékokkal, és kijelentették, hogy a patinát mesterségesen hozták létre, álcázandó a felirat hamisított részét. Az egyedülálló rétegződést és kémiai összetételt olyan valószínűtlen körülményeknek tulajdonították, melyek kizárták a lehetőséget, miszerint a „Jakab”-patina természetes körülmények közt fejlődött volna ki egy sírban. A patinalenyomat vizsgálata szerint – amit Bob és én végeztünk a Suffolk megyei helyszínelők laborjában – a „Jakab”-patina egészen az évgyűrűszerű rétegződéséig természetes körülmények közt képződött, és tökéletes egyezést mutatott a talpioti sírban talált csonttartó urnákkal. Ez idő tájt Wolfgang Krumbein, a világ egyik legjobb geokémikusa és geomikrobiológusa maga is elvégezte a vizsgálatot a „Jakab, József fia, Jézus fivére” felirat elülső és hátulsó felének bevésett betűiből származó mikroszkopikus mintákon. Akármilyen körülmények közt is fejlődött ki a Jakab-patina (akár a szabad ég alatt, akár részben a szabad ég alatt, akár egy sírban, melynek zárjait feltörték), mint azt Krumbein laboratóriuma kimutatta: „bizton állíthatjuk, hogy annak az adott patina-összetételnek a kialakulásához, aminek a nyomait a csonttartó urna feliratának vésetén belül azonosítottunk, legalább 50-100 éves periódus szükségeltetett (de valószínűbb, hogy több évszázad)”. Krumbein professzor elemzése a Jakab-urna feliratának kulcsfontosságú betűiben kialakult

patinalerakódásokról a New York-i patinalenyomat adataival együtt most már „minden kétségen túl” bebizonyították, hogy a „Jakab, József fia, Jézus fivére”, illetve a „Jézus, József fia” feliratot viselő urnák egyazon sírban nyugodtak, együtt, évezredeken át. Ha a „Jakab, József fia” feliratot statisztikai szempontból hozzátesszük a talpioti nevekhez, az lényegében bebizonyítaná, hogy a talpioti sír valóban a názáreti Jézus sírja volt. – Ha a Jakab-urna felirata által kínált valószínűségi faktort belevennénk – vetette fel korábban Feuerverger –, az rendkívül alacsony számra vetné vissza valószínűségi értékeinket: egy a harmincezerben zónába. Az pedig nagyon-nagyon figyelemre méltó lenne. Május 15-én este ismét felvontuk a zászlókat a Suffolk Megyei Bűnügyi Laboratóriumban. Csatlakozott a csapathoz Clyde Wells törvényszéki szakértő (noha csak novemberben tudta meg, hogy aznap minek az ásványlerakódásait vizsgálta). Mivel a „Mariamné”-urna fedele már sok éve le volt véve, a csonttartó urnában jócskán akadt szennyeződés, köztük modern ruházatból származó szintetikus rostszemcsék. Clyde a rostok szakértője volt, így a szintetikus rostokat hamar sikerült izolálni. A modern gyapjúrostok is kilógtak a sorból, mivel ezek a raktár levegőjében keringő por alkotóelemeiként kerültek oda, melyek felületi törmeléket képeztek csupán, továbbá nem voltak kitéve oxidációnak, mineralizációnak és a mikrobák támadásainak, és így jól láthatóan elkülönültek az ókori rostszálaktól. Miután a „nyilvánvalóan moderneket” kigyomláltuk, az érdekes részecskék léptek az előtérbe. Túl kicsik és túl

értékesek voltak ahhoz, hogy egy szénizotópos vizsgálattal elpusztítsuk őket, de nagyon is ókorinak tűntek. Voltak köztük növényi rostok, amiket oly mélyen átjárt a penész, hogy feketének tűntek, noha eredetileg fehérek lettek volna. Maguk a rostok túl vastagok voltak ahhoz, hogy gyapjúból legyenek, inkább valami lenfélének (vagy vászonnak) tűnt, amit valamilyen papíralapú zúzott rostnak tűnő anyaggal kevertek vagy tettek olcsóbbá. Feladó: Charlie Pellegrino Címzett: Simcha Jacobovici, Jim Cameron Valószínűnek tartom, hogy a ma megvizsgált anyag a „Mariamné”-urnából származó eredeti halotti lepelből való. Egy velejéig penész ette pamutszál nyomait is megtaláltuk, ami a halotti lepel egy második, másféle anyagból készült rétegére utal. A pamutrostokat (illetve a növekvő penész rostos telepeit) vékony patinalerakódás borította, vagyis félig megkövült, és így valószínűleg ez is ókori. Úgy tűnik, a temetéshez kétféle textíliát használtak, az egyik a len volt, amit igyekeztek még olcsóbban elkészíteni, egyszerűbben szólva „papírt” szőttek a len közé. Én igenis hiszem, hogy ezeknek a rostoknak némelyike Mária Magdolna halotti leplének maradványa. Charlie P. Ezután a Jézus-urnában is találtunk rostokat. Első ránézésre a Jézus-urnából való szokatlan rostok jelentése nem volt számunkra nyilvánvaló. Ezeket 2006. május 15én, hétfőn délután vizsgáltuk meg. Különös, de aznap igen lassú volt a reakcióidőm. Jó pár óra kellett, hogy felszívódjon mindaz, amit láttam, mielőtt végül felpezsgett

valahonnan a tudatalattimból. A „Jézus”-urna ásványi felhalmozódásában ragadt rostok sokkal kevésbé bomlottak le, mint a „Mariamné”mintákból kivont szálak, melyek a többi csonttartó urnával összevetve inkább a terra rossa biológiai aktivitását követő alsóbb rétegekkel mutattak egyezést. Clyde Wells először nem tudta, mit jelenthetnek ezek a különös növényi rostok. Az anyag nem gyapjú volt, és nem is len, és semelyik a világon ma használt textíliával nem egyezett. Egyfajta zúzott és szőtt (vagy préselt) nádalapú anyagnak tűnt, ami valószínűleg a kor legegyszerűbb, legolcsóbb szövete volt. Mivel Clyde akkor még nem tudta, hogy erre az I. századi csonttartó urnára kinek a nevét írták, könnyen eljutott arra a feltételezésre, hogy egy halotti lepel része lehetett. A rostokra jó néhány óra után is csak egy futó, szkeptikus gondolatot pazaroltam. Tehát ami egy halotti lepel foszlányainak tűnt, azt örökre el lehetett volna intézni annyival, hogy talán csak egy ókori szennyeződésről, valami mindennapos növényi rost darabkájáról van szó, ami úgy néz ki, mintha szövet lenne, de valójában semmilyen kapcsolatban nem áll Jézus temetésével. Jó néhány órán át sikerült távol tartani magamtól a „mi lenne, ha” szavakat. Este hét körül értem vissza New York Citybe, és hazafelé tartottam, hogy még elérjem a vacsorát, és a 24 című tévéfilmsorozat legutolsó epizódját. Épp a buszmegálló felé sétáltam, amikor elhaladtam egy ismerős prédikátor mellett, aki a hontalanoknak nyújtott segítséget, és mindig ugyanazokkal a szavakkal üdvözölt: – Megtaláltad már Jézust, testvérem? Bólintottam neki, és ugyanazt válaszoltam, mint min-

dig: – Már dolgozom rajta. Néhány alkalommal azelőtt a Broadway és a Times Square környékén jártam a lámpák alatt a táskámban a talpioti sírból származó mintákkal. Azon az estén jutott először az eszembe, hogy azok közt, akik a manhattani járdákon elsétáltak mellettem, senki sem hitte volna el, hogy a világ legtitkosabb (és talán legszentebb) ereklyéi csak néhány lépésre vannak tőlük. A katonai kutatók legmélyebben elrejtett titka is közismertebb volt, mint az, hogy Jézus DNS-e és halotti leplének vélhető maradványai New Yorkba érkeztek. Egy órával később hirtelen megvilágosodott előttem a jelentősége annak, ami korábban egy lényegtelen nádszerű rostszálnak tűnt. Simcha sokszor mondta már nekem, hogy a Jézus-urna a legegyszerűbb csonttartó urna, amit valaha látott. Egyszer még meg is jegyeztem, hogy a legegyszerűbb urna olyan, mint egy üres érme, amiről lehagyták az utolsó lenyomatot, vagyis az IAA 80/503. urnát alighanem sosem fejezték be. Simcha azonban sietve rámutatott, hogy a Jézus-urnát nagyon is befejezték. Felhívta rá a figyelmemet, hogy a fedél tökéletesen illeszkedik a vágatba és szinte észrevétlenül záródik, ami azt is megmagyarázza, hogy miután negyed évszázadot töltött az IAA létesítményében, alig volt benne látható levegőben terjedő szennyeződés. A legegyszerűbb csonttartó urna. Egy nádrostból készült halotti lepel. A legegyszerűbb csonttartó urna, és a legegyszerűbb halotti lepel. Nem tartom magam olyan embernek, aki könnyen elsírja magát, de akkor egyszer csak szipogni kezdtem. A

legegyszerűbb szövet egyszer csak – úgy tűnt, szinte a semmiből – összefonódott mindennel, amit Simcha a legegyszerűbb csonttartó urnáról mondott nekem, amit semmi más nem díszített, csak a „Jézus, József fia” felirat és egy kereszt. Ez a kapcsolat érintett mindent, amit Jézus filozófiájáról és az életen át tartó könnyed utazásról szóló tanításairól korábban olvastam, akár kanonikus, akár nem kanonikus forrásokban. Ha a 80/503. csonttartó urna valóban a názáreti Jézusé volt, akkor ő – illetve azok, akik eltemették – pontosan azt itták, amit prédikáltak. Az egymást erősítő bizonyítékok ott és akkor először nemcsak pusztán statisztikai, biológiai vagy kémiai bizonyítékok voltak. Akkor először láttam, ahogy az írás előre nyúlik az időben, és faltörő kosként fejjel előre készül összeütközni a régészettel. Addig a pillanatig könnyen el tudtam képzelni, hogy amit Jézus mondott, azt a krónikásai vagy kitalálták, vagy túl azon, amit valóban prédikált, jócskán felnagyították, és hogy Jézus mondásait és példabeszédeit a halála után ugyancsak eltúlozták ahhoz képest, amit életében mondott. Most viszont elgondolkodtam: Mi van ha… félreértettem őt… mindvégig?

SIMCHA: VÉGKÖVETKEZTETÉS A sír most már üresen tátongott. A csonttartó urnák, melyek közel két évezreden át a gyomrában nyugodtak, már nem voltak itt. Az őrködő koponyák is eltűntek, a terra rossát pedig – ami ezer éven át szinte észrevehetetlenül beszivárgott a síron, rajtahagyva tartalmán valószínűtlen patináját – kihordták a napvilágra. A lakóépületek, melyeknek tetőiről be lehet látni Jeruzsálemet és Betlehemet, vadonatúj utcákat jelöltek ki, melyek még arra várnak, hogy nevet kapjanak. Az ifjú helyhatósági tisztviselő épp a sír bejáratával szemben torpant meg egy pillanatra, hogy letörölje szemöldökéről az izzadtságot, és abban a pillanatban eldöntötte, mi lesz a neve a felette futó utcának. Az út egy harmincöt éves zsidó emlékét fogja őrizni, aki birokra kelt egy birodalommal, és akit 1947ben, közvetlenül a húsvétot követően felakasztottak. Akkoriban néhány zsidó honfitársa banditának nevezte. Most eljött az ő ideje. Az utcát Dov Gruner utcának nevezték el a földalatti aktivista után, aki szembeszállt Nagy-Britanniával a modern Izrael függetlenségéért vívott harcban. A The Tomb [A sír] című filmemet 2006 decemberének első hetében levetítettem egy vezetőkből álló csoportnak, akik az amerikai Discovery Channelt és a kanadai Vision Televisiont – a filmünket finanszírozó két legnagyobb tévétársaságot – képviselték (a harmadik a brit C4 volt). Miután vége volt, a vágószobára leszállt a döbbent csönd. – Lássuk csak… mi legyen a filmünk főcíme? – mondta

az egyikük, hogy megtörje a jeget. – „Megtalálták Jézus csontjait!” Vagy milyen lenne az, hogy „A DNS igazolja, hogy Jézus és Mária házasok voltak!” Vagy talán „Előkerült a szent család!” Vagy inkább csak annyit kellene mondani: „Volt egy gyermekük!” A szobában ideges nevetés hangzott fel, majd a vezetők visszatértek a „menedzsertémákhoz”: Mennyivel kellene levetíteni húsvét előtt? Milyen sokáig legyen műsoron? És a kedvencem: Vajon érdemes lenne szkeptikus hangnemet alkalmaznunk? Amikor a beszélgetés olyan dolgokra terelődött, mint a reklámszünetek és rekordok, illetve hogy milyen gyorsan fusson le a végén a stáblistánk, a gondolataim visszatértek a történethez. Most, hogy minden elhangzott és elvégeztetett, végül is mi került elő a nyomozásunk folyamán? Tény, hogy 1980-ban a földmunkagépek kiástak egy sírt a jeruzsálemi Talpiotban, félúton a jeruzsálemi óváros és Betlehem között. A homlokzatán egyedülálló szimbólum volt. Odabent tíz csonttartó urna. Ezek közül haton volt felirat. Tény, hogy a csonttartó urnák származási helyét senki sem kérdőjelezte meg. Most sincs, és soha nem is lesz vita a feliratok hitelessége és legitimációja körül. A régészek találták meg őket in situ. A sírt feltérképezték, a csonttartó urnákat katalogizálták, és a feliratokat pedig megfejtették. A hat felirat közül a legdrámaibb bátran hirdeti: „Jézus, József fia”. Az addig előkerült és katalogizált több ezer csonttartó urna közt csak kettő volt, amire ezt a konkrét névkombinációt írták, és ez volt az egyik. A láda érdekes módon rendkívül egyszerű. Semmilyen díszítőmotívum nincs rajta, sem egy „rozetta”, sem körök vagy

a csonttartó urnákon megszokott minták. Ez semmit sem „bizonyít”, azonban egybevág azzal, amit „Jézusról, József fiáról” az Újszövetségből és a többi, nem kanonikus írásból tudunk. A csonttartó urna egyszerűsége talán a benne eltemetett ember jelleméről regél, vagy talán arról, hogy a hívei nem akarták felhívni a figyelmet a „ládára, ami nem merné kimondani a nevét”. Viszont az is vitathatatlan tény, hogy a valaha előkerült egyik legegyszerűbb csonttartó urna a történelem leghíresebb nevét viseli magán: „Jézus, József fia”. A talpioti sírban talált feliratok közül a „Jézus, József fia” a legnehezebben olvasható. Ez is tény. Nem a megfejtése ellentmondásos, hiszen a jeles epigráfustól, L. Y. Rahmanitól a Harvardon dolgozó legendás Frank Moore Crossig mindenki egyetért abban, hogy a csonttartó urna feliratát csakis „Jézus, József fia”-ként lehet olvasni, sehogy máshogy. Ettől viszont még tény, hogy a feliratot olyan gyorsan írták, a betűket pedig annyira megdöntötték, hogy szabad szemmel alig látható. A név előtt világos X jel is van, amit ugyanakkor karcoltak oda, amikor a feliratot felvésték a ládára. Ezen a ponton be kell vallanom, hogy mondhatni „átléptem” egy ellentmondásos határt. Izraelben finom régésztársaságban nem illik urnákon szereplő keresztekről beszélni. A legtöbb régész – főleg az izraeli régészek – tévesen úgy vélik, hogy a kereszt, mint keresztény szimbólum csak Constantinus római császár idején, tehát az i. sz. IV. században jelent meg. Constantinus akkor legalizálta a keresztény vallást, mint a Római Birodalom következő hivatalos államvallását. Azt megelőzően – mondják a történelem téves ismerői – nem a kereszt, hanem a hal volt a keresztények által használt egyetlen szimbólum. De mint

azt az Újszövetség kutatói közül bárki tanúsíthatja, a kereszt már évtizedekkel – ha nem évszázadokkal – Constantinus előtt is használatban volt. Tertullianus írásaiban például a kereszt kifejezetten keresztény szimbólumként szerepel, Constantinus előtt száz évvel. De hát honnan származik a kereszt szimbóluma? Lehetséges, hogy Jézus korai követői vallási jelképként vették volna át szenvedéseinek eszközét? Ha a rómaiak Jézust egy fára lógatták volna fel, akkor a hívek ma díszes aranyhurkocskákkal a nyakukban járkálnának? A jeruzsálemi École Biblique munkatársa, Jerome MurphyO’Connor atya nem tartja valószínűnek, hogy a Jézusmozgalom kezdetén bárki vallási szimbólumként viselte volna a keresztet. A kínzás jelképe volt, nem a megváltásé. Herculaneumban – Pompeji testvérvárosában – is találtak keresztet szentélyben, tehát vallási kontextusban. A Vezúv vulkán i. sz. 79-ben történt kitörésének idejére tehető, tehát hetvenkilenc évvel a keresztre feszítés után már létezett. Ahelyett, hogy megpróbálták megmagyarázni, mit keresett ott ez a kereszt, a tudósok igyekeztek bagatellizálni. – Nem is kereszt, csupán egy polc – mondják. Hiszen a keresztek Constantinus előtt nem lehettek Jézus követőinek vallási szimbólumai. De mi van több száz kereszttel a Jézus korára tehető csonttartó urnákon? – Azok nem keresztek, hanem kőfaragók jelei – mondja a konvencionális bölcselet. A csonttartó urnákon látható „kőművesjelek” olyan jelzések, melyeket a kőfaragók véstek oda, hogy az ügyfeleik össze tudják párosítani a csonttartó urnákat a fedelükkel. Azok az urnák, melyeken egy-egy kereszt szere-

pel, meghatározásukat tekintve nem számítanak kőműves jeleket viselő urnáknak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kereszt sosem lehet egy kőfaragó jele. Azt akarom mondani, hogy nem szabad minden Constantinus előtti keresztszimbólumot automatikusan a kőfaragók jeleinek tekinteni. Ha pedig nem a kőfaragók jelei, akkor biztos, hogy valamit jelentenek. A talpioti sírban például az egyik felirat nélküli urna hátoldalán van egy jól kivehető kereszt. Mit keresett ez Jézusnak, József fiának a csonttartó urnája mellett? Továbbá ott van az a megmagyarázhatatlan X, ami L. Y. Rahmani és Frank Moore Cross szerint a „Jézus”-felirat részét képezi. Mivel a fedélen nincs meg az X párja, semmi okunk azt gondolni, hogy a kőfaragó jele lenne. Akkor hát mit jelent az X a „Jézus” szó előtt? Mint már kifejtettük, erre a kérdésre nem nehéz megtalálni a választ. Tény, hogy Ezékiel kora óta – Jézus előtt több, mint ötszáz évvel – az X és annak elfogadott verziója, vagyis a kereszt a becsületesség jelképe volt. Az Ez 9:4-ben például ez áll: „s így szólt hozzá: »Járd be a várost, járd be egész Jeruzsálemet, és jelöld meg kereszttel [egy „tau”jellel]23 azoknak az embereknek a homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt, amelyeket művelnek benne.«” A „tau” avagy „taw” a héber és az arámi ábécé utolsó betűje. Héberül „táv”, arámiul „tau”. Szó szerint azt jelenti: „jel”! Az út végét jelképezi és talán egy új kezdetet. Ezékiel szövegében egyszerűen a becsületesek jelére utal, egy védőszimbólumra, ami megkülönbözteti azokat, akikre Az angol szövegben itt a kereszt helyett „Tao” jel szerepel. A „tau” vagy „taw” a magyar fordításban nem jelenik meg, a Károli-féle bibliafordítás „egy jegyet” alakban hozza. – A ford. 23

megváltás vár azoktól, akiknek pusztulás lesz az osztályrésze. Miért vetik hát el a régészek a „tau”-t a „Jézus, József fia” feliratban, miért gondolják, hogy nem más, mint egyszerű kőművesjelzés? Ha úgy tűnik, hogy mindez túl ezoterikus, vagy túl messzemenő következtetésekhez vezet, akkor emlékezzünk csak, hogy Jézus maga is élő „tau”-nak nevezi magát. A Jelenések könyvében (22:13) mondja ki mára oly híressé vált szavait: „Én vagyok az alfa és az ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” (Az alfa és az ómega a görög ábécé első és utolsó betűje.) Aki viszont akár csak alapjaiban is ismeri az Újszövetséget, az tudja, hogy Jézus héberül és arámiul beszélt, nem görögül. Ha azt mondta, ami az Újszövetségben áll, akkor a héber és az arámi ábécé első és utolsó betűjére utalt volna, valahogy így: „Én vagyok az alef és a tau.” Egyes tudósok talán amellett érvelnek, hogy Jézus korára a héber „táv” formáját tekintve már túljutott az X jeleken és a kereszteken. Az I. században másképp írták – mondják ők. Ezzel viszont nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy az utolsó betű – a „tau” – közel hatszáz éven át volt a becsületesség jele. Az I. századra a „tau” jel mögött már hatszáz éves történelem állt. Vallási szimbólumként bizonyára még mindig úgy ábrázolták, ahogy annak előtte, tehát X-ként vagy plusz jelként („+”). Elismerem, hogy nem minden urnán szereplő X-et kell „tau”-ként azonosítani, ugyanakkor nem szabad minden X-et kőművesjelnek tekinteni. A tény az, hogy akár Tertullianust nézzük, akár Herculaneumot, Ezékielt, vagy Jézus szavait, miszerint magát „tau”-nak nevezi, a taukat nem lehet csak úgy félretenni. Az is tagadhatatlan tény, hogy a „Jézus, József fia” feliratú csonttartó urnán nincs

kőfaragó jel. Van viszont rajta egy szándékosan odavésett tau. Az elképzelés, miszerint Jézus nem zsidó követőinek keresztje a zsidók és a zsidó keresztények egy korábbi szimbólumából fejlődött ki, egyáltalán nem új keletű. A III. században az egyik egyházatya, Origenész a következőt írta: „A zsidókat kérdőre vonták, hogy van-e bármi őseik hagyományában, ami illusztrálja a tav betűt. A felelet a következőképp hangzott. Az egyikük azt mondta, hogy a táv betű – a zsidók által használt huszonkét betű egyike – az utolsó az elfogadott sorrend szerint. Noha az utolsó, mégis ezt választották azok tökéletességének jelképeként, akik erényük révén megsiratják és meggyászolják az emberek bűneit, és szánják a bűnösöket. Egy másik ember azt mondta, hogy a tau betű azoknak a jelképe, akik tanulmányozzák a törvényt, amit a zsidók Tórának neveznek, mivel ez a tau betűvel kezdődik. Végezetül egy harmadik ember – egyike azoknak, akik kereszténnyé lettek – ekképp szólt: az ószövetségi írásokban az áll, hogy a tau a kereszt jele, és annak a jelnek az előképe, amit a keresztények a homlokukra szoktak rajzolni, mielőtt belefognának imáikba, vagy elkezdenék felolvasni az imákat és szent olvasatokat. (Órigenész: Homíliák Ezékiel könyvéhez, PG 13, 799–802) Nyilvánvaló, hogy a keresztények már Órigenész idejében tudatában voltak, hogy a „tau” a tökéletesség és a törvény szigorú betartásának jeleként megelőzte a keresztet. Miért lepődünk hát meg azon, hogy zsidó és zsidó keresztény csonttartó urnákon „tau”-kra bukkanunk? Miért igyekszünk a lehető legkevesebb jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a „Jézus, József fia” feliratú urnán

egy „tau” is szerepel, méghozzá pont a felirat előtt? 2006-ban elutaztam a nápolyi Szent Föld Bizottsághoz, hogy találkozzam Ignacio Mancini atyával. Mancini atya idős ember, és fáj a lába. Csoszogva jár, és mindig egy novíciára támaszkodik. Harminc évig élt Jeruzsálemben, a ferencesek vezette Megkorbácsolás templomában. Mancini a legendás szerzetes és régész, Bellarmino Bagatti atya kezei alatt dolgozott. Ő a szerzője az Archaeological Discoveries Relative to the Judeo-Christians [A zsidó keresztényekre vonatkozó régészeti felfedezések] című könyvnek is, ami Jeruzsálemben jelent meg először 1968-ban, a Franciscan Printing Press kiadásában. Ebben a könyvben Mancini atya több száz taut, keresztet és egyéb olyan jelet katalogizál, ami látszólag Jézus korai követőihez kapcsolódik. A korai kereszténységnek ezeket a jeleit a világi akadémikusok és Mancini keresztény hittársai rendre figyelmen kívül hagyták. Miért? A választ ezúttal sem nehéz meglelni. Végül is a zsidó keresztények, avagy ebioniták évezredeken át kellemetlenséget jelentettek mind a keresztényeknek, mind pedig a zsidóknak. A zsidóknak azért okoztak kellemetlenséget, mert a keresztények kezétől elszenvedett üldöztetés közepette arra emlékeztették őket, hogy Jézusnak már évszázadokkal azelőtt voltak zsidó követői, mielőtt a kereszténység, mint mozgalom elszakadt volna a zsidóságtól. Ezzel szemben az ebioniták a keresztények szemében is szálkák voltak, mivel néma tanúi voltak annak, hogy akik ismerték Jézust, vele együtt törték meg a kenyeret, és közvetlenül az ő ajkairól hallgatták tanításait, ugyanakkor betartották a kóser szabályokat, megülték a szabbatot, körülmetélték fiaikat, és elutasították a szűzi fogantatás és a szentháromság eszméjét.

Mindezek eredményeképpen a zsidó keresztények belezuhantak a könyvkiadás ferences kiadványoknak nevezett fekete lyukába. Egyszóval egy szűk akadémiai körön kívül aligha tudja bárki is, hogy a zsidó keresztények egyáltalán léteztek. De miként Mancini mondta nekem egyszer, miközben gyönyörű, illatos virágok közt ültünk magasan a nápolyi kikötő felett: – Nem lehet mindig minden bizonyítékot csak úgy félredobni. Ezek az emberek léteztek, és régészeti nyomokat is hagytak hátra a létezésükről. A kereszténység nem egy teológiai és társadalmi űrből emelkedett ki. Mancini ezzel a vélekedésével nincs egyedül. 1837 óta több tudós is előállt már régészeti bizonyítékokkal a zsidó keresztények létezését illetően, például Charles Simon Clermont-Ganneau, Sylvester Saller atya, Eleazar L. Sukenik, Bellarmino Bagatti atya, Claudine Dauphin, Jack Finegan és sokan mások. Tehát az ember egyszeregyszer félretehet egy-egy bizonyítékot, de nem lehet mindig minden bizonyítékot félretenni. A korai Jézusmozgalomra vonatkozóan pedig az akadémiai közösség pontosan ezt teszi immár százötven éve. Ennek a hanyagságnak az lett az eredménye, hogy amikor valóban olyan felfedezés történik, ami megváltoztatná a paradigmákat – mint például a talpioti sír –, szinte képtelenség komolyan venni. Pedig csak akkor tűnik hihetetlennek, ha a felfedezés egy régészeti vákuumból emelkedik ki a képzeletünkben. Ha viszont sikerül megérteni, hogy a talpioti sír egy több száz I. századi leletből álló régészeti kontextus része, melyek a korai Jézusmozgalomról vallanak, akkor a sír máris haladt egy lépést afelé, hogy régészetileg a figyelem középpontjába kerüljön.

Ez egy másik kérdést is felvet, nevezetesen azt, hogy egyesek következtetései szerint talán a próbálkozás, ami arra irányul, hogy az egyes csonttartó urnákat az újszövetségi történet bizonyos szereplőihez kapcsoljuk, már a kezdet kezdetétől fogva bolondság. De ismét megjegyzem: tény, hogy a tudósok valóban összekapcsolnak bizonyos leleteket bizonyos újszövetségi személyekkel. Például – mint már láttuk – az evangéliumok szerint József, Kaifás fia volt az a főpap, aki bevádolta Jézust, és átadta a római hatóságoknak, mint veszélyes bajkeverőt (Máté 26:57). 1990 decemberében a jeruzsálemi óváros falain kívül az építkezés munkásai találtak egy I. századi temetkezési üreget. A barlangban tizenegy csonttartó urna volt. Kettőn szerepelt Kaifás neve. Az egyikre – a legdíszesebbre, ami ma az Izrael Múzeumban van kiállítva – kétszer is felvésték a „József, Kaifás fia” feliratot. A legtöbb Újszövetség-kutató ma már minden különösebb csinnadratta nélkül elismeri, hogy az Izrael Múzeumban látható csonttartó urna az a ládika, ami Józsefnek, Kaifás fiának a csontjait őrizte, a főpapét, aki Jézust a halál kezére adta. Ha a vádlót megtalálhatjuk, akkor a vádlottat miért nem? Nyilvánvaló, hogy ez nem tudományos álláspont, hanem politikai. Ezzel viszont még nincs vége. Az evangéliumok szerint Jézus útban a keresztre feszítés helyére megbotlott és elesett. Terhét egy zsidó segített cipelni, aki Kürénéből – a mai Líbia területén fekvő nagy zsidó diaszpóraközpontból – érkezett Jeruzsálembe látogatóba az ünnepekre. Cirenei [avagy Kürénéi] Simonra – ahogy az evangéliumokban nevezik (Mk 15:21) – láthatóan nagy hatást gyakorolt a Jézussal való találkozás. Olyannyira, hogy az evangéliumok beszámolója szerint ő és a fia,

Alexander is az első hívek sorába léptek. 1941-ben előkerült egy csonttartó urna, amin zöld krétával kőbe vésve az „Alexander, Simon fia”, a „Simon” és a „Küréné” szavak álltak. Mint korábban már elmondtuk, a tudósok egyetértenek abban, hogy a nevek egybeesése arra utal, hogy vagy az egyiküket, vagy mindkettejüket ebben a csonttartó urnában helyezték örök nyugalomra. A tudósok abban is egyetértenek, hogy a Küréné-urnán szereplő Simon és Alexander ugyanaz a két ember, akikről az Újszövetségben is szó van. Cirenei Simon urnája évtizedeken keresztül ült egy íróasztal alatt a jeruzsálemi Héber Egyetem egyik raktárában. Milyen ironikus, hogy mindeközben évente több tízezer látogató halad el az ötödik stáció, vagyis „Cirenei Simon” kápolnája mellett a Via Dolorosán, az úton, ahol Jézus útban a keresztre feszítés felé végigment. Egyikük sem tudta, hogy alighanem sikerült azonosítani Simon csonttartó urnáját. Miért nem? Mert ez az urna a teológiát a régészettől elválasztó repedésben foglal helyet. Sem a zsidóknak, sem a keresztényeknek nem kedvez… és ami azt illeti, azoknak a régészeknek sem, akik valamilyen politikai vagy vallási irányvonalat képviselnek. A talpioti sír mellett azonban a legjobban elhallgatott felfedezés Simon bar Jonah urnájának a felfedezése. A keresztény hagyomány szerint az első pápa nem más volt, mint maga Péter, Jézus első tizenkét apostolának egyike. A korai egyház történetének számos szakértője véli, hogy a keresztre feszítés után Péter volt a Jézusmozgalom egyik első vezetője, és egyesek szerint szemben állt Pál kereszténységével. A hagyomány szerint Rómában halt mártírhalált, és ott is temették el egy temetőben, ami a mai Vatikán alatt fekszik. A tény viszont az,

hogy egyetlen szilánknyi régészeti bizonyítékot sem találtak soha, ami igazolta volna, hogy Pétert valóban Rómában, a Szent Péter-székesegyház alatt temették el, és nem azért, mert meg sem próbálták volna találni. Több ásatást is kezdeményeztek. Csontok kerültek elő, aztán tűntek el újra. Műemlékek is kerültek a felszínre. Még pogány temetőket is sikerült azonosítani. Péternek azonban nyoma sem volt. Egyetlen zsidó vagy keresztény sírt sem találtak, ami megmutatná, hogy az oly sok éven át tartó erőfeszítések nem voltak hiábavalók. Természetesen csonttartó urnák sem kerültek elő. Más szóval a római hagyományokkal ellentétben a kegyetlen igazság az, hogy egyetlen morzsányi hihető bizonyíték sem támasztja alá, hogy Pétert – vagy akár Jézus bármely akkori hívét – a Vatikán alá temették volna el. 1953-ban Bellarmino Bagatti feltárt valamit az Olajfák hegyén, amit ő „zsidó keresztény nekropolisz”-nak vagy temetőnek nevezett. A nekropolisz a Dominus Flevit nevet viselő keresztény szent helyen található. A hagyomány szerint innen tekintett le Jézus a templomra, és itt sírt eljövendő pusztulása miatt, amit előre látott. A Dominus Flevit nekropoliszában Bagatti több tucat I. századból való csonttartó urnát tárt fel. Az egyik akár Péteré is lehetett. Mint azt minden keresztény gyermek tudja, az apostolnak eredetileg nem „Péter” volt a neve. Ez becenév, amit Jézus adott Simonnak, Jónás fiának. Az evangéliumok szerint Jézus „Kéfás”-nak nevezte el Simont, ami arámi nyelven kősziklát jelent. A „Petrus” a „Kéfás” latin fordítása. A „Rocky”24 név egy ókori változata. A 24

Magyarul „sziklás” vagy „sziklakemény”. – A ford.

Dominus Flevit csonttartó urnáinak egyikén Bagatti megtalálta a Simon bar Jonah -azaz Simon, Jónás fia – nevet fekete krétával felírva. A Simon az I. századi zsidó férfiak körében az egyik leggyakoribb név volt. A Jónás bibliai név viszont Jézus korára már teljesen kiment a divatból. A több száz eddig katalogizált csonttartó urna közt Simoné, Jónás fiáé a maga nemében egyedülálló. A világon mindenhol főcímre kellett volna kerülnie. Ha ezt az egyedülálló feliratot történetesen a Vatikán alatt találták volna, akkor a csonttartó urna azon nyomban vallásos tisztelettel övezett, zarándoklatokat vonzó tárgy lett volna. De nem Rómában találták. Jeruzsálemben bukkantak rá zsidó keresztény kontextusban. Ennek eredménye, hogy a mai napig elhagyatva hever egy aprócska múzeumban, a Megkorbácsolás temploma mögött. A lényeg az, hogy Jézus családjának sírboltja nem a semmiből bukkant elő. Ez csak a legutóbbi példája azoknak a Jézussal kapcsolatos felfedezéseknek, melyeket látszólag figyelmen kívül hagytak, mert olyan régészeti leletekkel szolgáltak, amiket az emberek legszívesebben soha meg se találtak volna. Végezetül, ha Jézusnak, József fiának a csonttartó urnája magán-gyűjteményből került volna elő, akkor régészetileg és statisztikailag irreleváns lett volna. A név, az urna egyszerűsége, a felirat dőlése, és a szándékosan odavésett „tau” a felirat előtt egy nagyon szűk csoportot talán érdekes beszélgetésre sarkallt volna fehér asztal mellett, de ez minden. Nem sokat számított volna. A helyzet viszont az, hogy a Jézus-urna – akárcsak sok társa – nem a régiségpiacon bukkant fel rejtélyes körülmények közt. A régészek találták meg in situ ott a sírban. Ennek

köszönhetően a kérdést, miszerint ez-e az a bizonyos ládika, ami valaha a názáreti Jézus földi maradványait őrizte, tudományosan ki lehet vizsgálni. Az első magától értetődő kérdés: Kit temettek még el mellette? Ha valóban ez Jézus családjának sírboltja, akkor a Jézuséval együtt előkerült urnáknak egyezniük kell a családról öszszegyűjthető történelmi adatokkal. Mint azt már tudjuk, Yeshua bar Yosef (azaz Jézus, József fia) urnája mellett Yosef Gat, Amos Kloner és az ifjú Shimon Gibson felfedezett egy urnát, aminek az oldalára nagy betűkkel, eltéveszthetetlenül a Mária nevet írták. A Mária a Mirjam bibliai név latin változata. Az I. századi Júdeában akár az összes nő egynegyedét is hívhatták Mirjamnak, azaz Máriának. Ez már akkor is és most is zűrzavart okozott. Ezért van az, hogy ha az evangéliumok egy Máriáról beszélnek, mindig tesznek hozzá becenevet vagy magyarázatot, például „Mária, aki ennek és ennek a felesége” vagy „Mária, ennek és ennek az anyja” vagy „Mária, ennek és ennek a húga” vagy „Mária, ebből és ebből a városból” s a többi. Mivel az ókori Izraelben élő nők közül minden negyediket Máriának hívtak, meg kellett határozni, hogy melyik Máriáról beszél ember. Bárki, aki valaha is hallotta az „Üdvöz légy, Máriá”-t – a katolikus liturgia Jézus anyjához intézett visszatérő himnuszát –, tudja, hogy az egyházi hagyományban az Úr anyjára egyféleképpen, és csakis egyféleképpen utalnak: Mária néven. Máriának, Jézus anyjának kultusza az egyik elem, ami a katolikusokat megkülönbözteti a protestánsoktól, mivel az előbbiek sokkal nagyobb figyelemmel helyeznek hangsúlyt az anyára, kérik a közbenjárását, és összegyűlnek azokon a helyeken, ahol állítólag feljegyezték csodálatos felbukkanásait. Ő mindig Mária –

soha nem Mirjam, nem is názáreti Mária, és nem is Mária, József felesége. Mindig „Mária”. A talpioti sírról megfeledkezve, ha valahol találnánk egy urnát, amire Jézus anyjának a nevét írták, minek kellene állnia rajta? Mivel semmi sem utal arra, hogy ne lett volna I. századi zsidó, azt várnánk, hogy a neve héberül vagy arámiul lesz ráírva. Tehát nem lepődnénk meg, ha „Mirjam” alakban szerepelne. Az pedig igazi öröm lenne számunkra, ha még az is mellé lenne írva, hogy „József felesége” vagy „az Úr anyja”. De ugyanilyen drámai lenne, ha olyan csonttartó urnára bukkannánk, amire a nevének latin változatát, a Máriát, ami kétezer éven át fennmaradt, négy héber betűvel – mem, resh, yod és he – írták fel. Továbbá a tudósok által katalogizált csonttartó urnák közül alig maroknyi akad, amire a „Mirjam” latin változatát írták fel, de héber betűkkel. Az egyik a talpioti sírból származik, ahol két évezreden át tartott néma vigíliát Jézusnak, József fiának az urnája mellett. Vajon a Mária-felirat a talpioti sír egyik csonttartó urnáján végső és vitathatatlan bizonyítékul szolgál arra vonatkozóan, hogy ez az urna valaha annak az asszonynak a maradványait őrizte, akit az Újszövetségben Szűz Máriának neveznek? Természetesen nem. Ugyanarra a jelenségre többféle magyarázat is adható. Az viszont tény, hogy két urnán három olyan név szerepel, ami összefüggésbe hozható Jézussal: Jézus, József és Mária. 1980-ban ezen három név felbukkanásának egyetlen síron belül buzgó tudományos tevékenységet kellett volna indítania: a statisztikusoknak valószínűségi tanulmányokat kellett volna készíteniük és DNS-mintákat kivonniuk az urnákból, de legalábbis Jézus és Mária urnáiból, hogy meghatá-

rozzák, volt-e családi kapcsolat kettejük között. De nem ez történt. A statisztikában teljesen járatlan régészek eldöntötték, hogy a Jézus, a József és a Mária nevek olyan gyakoriak voltak az I. századi Júdeában, hogy a nevek egybeesését nem is érdemes figyelembe venni. És ez még nem minden. Vitathatatlan tény, hogy Mária és Jézus csonttartó urnái mellett volt még egy urna, aminek az oldalára négy-mondhatni díszes – héber betűt véstek: vav, yod, samech és he, vagyis összeolvasva Yosa. Minő véletlen, hogy Márk evangéliuma szerint a Yosa vagy a Jose történetesen épp Józsefnek, Jézus testvérének a beceneve. Az evangéliumok (Mk 6:3 és Mt 13:55) azt állítják, hogy Jézusnak négy fivére volt: Simon, Yehuda (Júda vagy Júdás), Yosef (József) és Yakov (Jakab). Márk evangéliuma emellett legalább két húgát is megemlíti. A korai keresztény hagyomány szerint (Epiphanius: Panarion, 78:8–9), Slomitnak (Szaloménak) és Mirjamnak (Máriának) hívták őket. A szövegek és a régészeti feliratok adatbázisa alapján a tudósok egyetértenek abban, hogy a Simon volt az I. században a legnépszerűbb név (huszonegy százalék), a József volt a második legnépszerűbb (tizennégy százalék), a Júdás a harmadik (tíz százalék) és a Jakab (Yakov) a negyedik (két százalék). Ellenben a legkorábbi forrás, Márk evangéliuma értékes információval szolgál a testvérek egyikéről, és csakis róla. Józsefet a becenevén, Josesnek (Jósénak) vagy Josinak szólították, ami alighanem a Yose vagy Yosa héber nevek görög megfelelője. Lehet, hogy ezt a Jósét elhunyt apja után nevezték el, vagy talán egy korábbi őséről. Akármi is volt az oka, Jézus apjával ellentétben a Yosef/József név rövidített formáját – a „Józsi” egyfajta héber névalakját – vi-

selte. A megdöbbentő az, hogy a talpioti valaha előkerült egyetlen olyan csonttartó urna, amire a Yosa nevet írták. Tehát az igaz, hogy ha az ember kiállt egy zsúfolt I. századi jeruzsálemi piacra, és elkurjantotta magát, hogy „József!”, akkor száz zsidó férfiből tizennégy feltette volna a kezét. Viszont ha a „Yosa!” kiáltás hangzott volna fel, akkor csak egy felelt volna. Akkor pedig fel kellett volna tenni neki a kérdést: „Te vagy a názáreti Jézus fivére?” Nagy az esélye, hogy igennel felelt volna. Tehát „Yosa” önmagában nem döntő tényező annak valószínűségére nézve, hogy a talpioti sír valóban Jézus családjának a sírboltja. Sajnos Jézus testvéréről, Jóséról szinte alig van információnk. Ha viszont tényleg a jó sírban jártunk, akkor tudhatjuk, hogy nem maradt Názáretben. Akárcsak Jézus és az anyja, Mária, ő is itt végezte be napjait, Jeruzsálemben. Továbbá azt is tudjuk, hogy van három urnánk, rajta négy névvel, amelyek egytől egyig kapcsolatban állnak Jézussal: Jézus, József, Mária és Jose. Viszont ha Jézusnak, József fiának a csonttartó urnáját nem számítjuk, Feuerverger szavaival élve a „legmeglepőbb” urna a talpioti sírban az, amire a „Mariamné [urnája], akit Marának neveztek” feliratot vésték. Erre a konkrét urnára már a kezdetektől fogva kiemelt figyelmet fordítottunk, mert ezt tűnt az egész történet kulcsának. Minden ezen az egyedülálló leleten múlott. A titkait mindazonáltal nem sikerült azonnal megtudnunk. Idő kellett, amíg lassan feltárultak előttünk. James Tabor a korábbi urnák alapján rámutatott, hogy a „Mariamné”-feliratot a következőképp kell olvasni: „Mariamné [csontjai], akit Marának is neveztek”. Mi kiderítettük, hogy Mária Magdolna szakértői a talpioti fel-

fedezéstől függetlenül arra a következtetésre jutottak, hogy a nőt, akit az evangéliumok Mária Magdolnának neveztek, valójában nevének görög alakja szerint „Mariammé”-nak szólították (vagy Mariamenének, esetleg Mariamnénak). Az információ először Origenész egyházatyánál jelenik meg, aki Magdolnát „Mariammé”nak hívja, majd később Epiphaniusnál is, illetve olyan nem kanonikus írásokban, mint a Pistis Sophia. A döntő érv viszont Fülöp cselekedeteiben található. A Fülöp cselekedetei Fülöpnek, Mária Magdolna fivérének evangéliumi missziójáról szól. Ebből a nem kanonikus szövegből évezredeken át hozzáférhetők voltak kivonatok. A Fülöp cselekedeteinek egy közel teljes változata viszont csak 1976-ban került elő, amikor François Bovon és Bertrand Bouvier professzorok a mai Görögországban, Athosz szigetén átkutatták a Xenophontoszkolostor könyvtárát. Egy V. századi kéziraton maradt fenn, amit valószínűleg egy még korábbi kéziratról másoltak. A kéziratot a mai napig nem fordították le angol nyelvre. Csak franciául jelent meg 1996-ban. Tehát még a tudósok radarja alatt is elsiklott. A Fülöp cselekedetei ugyanazt a történetet mondja el, mint a talpioti sírból származó Mariamné-urna. Például Mária Magdolnát Fülöp cselekedeteiben is „Mariamné”nak hívják, Jézus anyját pedig „Máriá”-nak. A talpioti sírban is van egy „Mariamné” és egy „Mária”. A későbbi keresztény hagyományok szerint miután a rómaiak letörték a Jézus-mozgalmat, Mária Magdolna Franciaországba menekült. Ha ez a hagyomány igaz, akkor a csonttartó urnája nem lehet Jeruzsálemben. A Fülöp cselekedeteiben lejegyzett korábbi hagyomány szerint viszont azután, hogy elkísérte fivérét Kis-Ázsiába, Mária

Magdolna visszatért Jeruzsálembe, és ott végezte be napjait. Világos, hogy a talpioti sír megfelel ennek a hagyománynak. Míg a későbbi keresztény hagyomány egy parázna asszonnyal azonosítja Mária Magdolnát, akit Jézus megmentett a megkövezéstől, és egy meg nem nevezett aszszonnyal, aki megmosta, majd a hajával szárította meg Jézus lábát, maguk az evangéliumok semmilyen utalást nem tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy valóban Mária Magdolna lett volna a parázna asszony, és a bűnös aszszony, aki megmosta Jézus lábát. Az evangéliumokból tulajdonképpen csak annyi derül ki, hogy Mária Magdolna látszólag mindig központi szerepet töltött be Jézus életében, és még azután is, halálában, és azt követő feltámadásában. Az evangéliumok szerint ott állt a kereszt lábánál, ő az első, aki felfedezi, hogy üres a sír, és ő találkozik elsőként a feltámadt messiással. Ha teljesebb képet akarunk kapni róla, akkor a kánonból kimaradt szövegekhez kell fordulnunk, például Mária Magdolna gnosztikus evangéliumához és Fülöp cselekedeteihez. Ezekben ő a szeretett apostol, a gyógyító, a prédikátor, aki saját jogán is mester. Az Újszövetségben (1Kor 16) Jézust is „Mará”-nak, vagyis „Mester”-nek nevezik. Ez tükröződik vissza a talpioti sírban, ahol a Mariamné-felirat az „akit Marának is neveztek” szavakkal végződik. Az Újszövetség szerint Fülöp volt az ókori Izraelben élő görög ajkú zsidók apostola. Mivel tudjuk, hogy Mariamné – a húga – elkísérte lelki szolgálatában, valószínűleg ő is beszélt görögül. Hihetetlen módon a talpioti sírban a „Mariamné” az egyetlen görög felirat. Úgy vélem, elképzelhető, hogy egy Mária, egy Jose és egy másik „Mariamné, a Mester” Mária mellé eltemettek

egy Jézust, József fiát, aki nem volt azonos a názáreti Jézussal. De bárki, akinek józan gondolkodása van, el tudja képzelni, hogy az I. századi Jeruzsálemben két család is volt, ahol az apát Józsefnek hívták, az egyik közvetlen férfirokont Jósénak, és az életükben volt két Mária, akik közül az egyiket Máriának hívták, a másikat – egy görög ajkú asszonyt – pedig „Mester”-nek? Az evangéliumokból az is világosan kiderül, hogy Jézus nem volt rokona Mária Magdolnának, akit Fülöp cselekedeteiben Mariamnénak hívnak. Ha a talpioti sír valóban Jézus családi sírboltja, elméletileg még akkor is lehetséges, hogy a sír második Máriája Jézus húga, Mirjam, noha sehol sem hivatkoznak rá „Mester”-ként, és nevének görög alakja sem fordul elő. 2005-ben Felix Golubev producer Steve Pfann tudóssal és Steven Cox orvos szakértő régésszel együttműködve emberi maradványokat szerzett Jézus és Mariamné urnájából. Az apró darabkákat ezután elküldték dr. Carney Mathesonnak az ontariói Lakehead Egyetem paleo-DNSlaborjába. Dr. Mathesonnak és csapatának a lebomlott mintákból nem sikerült sejtmag-DNS-t kivonni, viszont mind a Jézus –, mind pedig a Mariamné-urnákból ki tudták vonni a mitokondriális DNS-t. Ez lehetővé tette, hogy megállapíthassák, valóban ókori, közép-keleti emberekről van szó, akik nem álltak egymással rokoni kapcsolatban. Ha egy pillanatra el is felejtjük, hogy a názáreti Jézusról beszélünk, két, egymással rokoni kapcsolatban nem álló ember – egy férfi és egy nő – az I. századi Jeruzsálemben csak akkor bukkanhat fel egyazon családi sírban, ha férj és feleség voltak. Most, A Da Vinci-kód utáni korban az a vélemény, mi-

szerint Jézusnak volt felesége és gyermeke, már sokak képzeletében gyökeret vert. Az sem kérdéses, hogy különböző titkos társaságok már évszázadokkal – ha ugyan nem évezredekkel – ezelőtt azonosultak ezzel a hiedelemmel. De vajon ezt a hiedelmet meg lehet alapozni a keresztre feszítést közvetlenül követő és a keresztény vallásnak, mint a Római Birodalom hivatalos államvallásának felemelkedését megelőző időszak kanonikus és nem kanonikus szövegei alapján? Mint korábban már láthattuk, elképzelhető, hogy Tamás, az „ikertestvér” valójában Tamás, Jézus fia. A rá vonatkozó utalások viszont elsősorban nem kanonikus forrásokból származnak. Mit mond maga az Újszövetség? Nyilvánvaló, hogy az evangéliumok mélységes titkot rejtegetnek. János evangéliuma például szántszándékkal ködösít valakinek a kilétével kapcsolatban, akit Jézus mindenki másnál jobban szeretett. Ő a szeretett tanítvány. Senki sem tudja, hogy őt miért nem névvel, hanem Jézus iránta érzett érzelmeivel azonosítják. Ha a szöveget szó szerint értelmezzük, akkor férfiről van szó, ami ellentmond A Da Vinci-kódban foglaltaknak. De mi mást tudunk még róla? Az utolsó vacsorán – írja János evangéliuma – a szeretett tanítvány „Jézus keblére hajolt”. Ha ismét ragaszkodunk a szöveg szó szerinti jelentéséhez, mit mond el nekünk ez a leírás erről a „szeretett” férfiről? Hacsak az étkezési szokásaik nem voltak merőben eltérők az enyémektől, az én vacsoraasztalomnál csak a gyerekeim bújnak oda hozzám, és hajolnak a keblemre. A szeretett tanítvány tehát minden bizonnyal nagyon fiatal. Nem csecsemő, és nem is tipegő kisgyerek, ugyanakkor viszont

nem is felnőtt férfi. Egy kölyök lehetett, egy fiatal fiú. Ez az értelmezés nem új keletű. A hírneves német festő, Albrecht Dürer utolsó vacsorát ábrázoló mesteri fametszetén fiatal fiú ül Jézus ölében. Egyszóval erről szól a szöveg. Az odabújós incidens ráadásul nem is az egyetlen rejtélyes esemény, amit egy fiatalemberrel összefüggésben feljegyeztek az evangéliumokban. Az Mk 15:51-ben az áll, hogy amikor a főpapok tisztjei megérkeztek, hogy letartóztassák Jézust, egy „ifjú” mégis követte. Semmi sem volt rajta, csak egy „gyolcslepel”. Megpróbálták elfogni, de kicsúszott a gyolcslepelből, és „meztelenül elfutott”. Vajon Márk felnőtt férfiről beszél? Aligha. A szövegben kifejezetten az áll, hogy Jézust az összes tanítvány otthagyta, mind „elmenekült”. Csak ez az egy szál gyolcsba öltözött ifjú maradt vele, amikor letartóztatták. Az I. századi zsidó körökben a felnőtt férfiak nem járkáltak egy szál gyolcsingben. Egy tíz-tizenhárom éves fiúcska esetleg. Úgy tűnik, Márk egy meg nem nevezett fiú szomorú történetét meséli el, aki egy szál gyolcspizsamájában követte Jézust, miközben elvezették az éjszakában. Amikor a katonák a „gyolcslepel”-nél fogva megpróbálták megragadni, a fiú szó szerint kicsúszott a kezük közül, és meztelenül eliramodott. Miért osztja meg velünk Márk ezt az érdekes részletet? Nyilvánvaló, hogy fontos szereplőről lehet szó. Akkor viszont miért nem árulja el a nevét? A szövegben világos utalás rejlik arra vonatkozóan, hogy Jézusnak volt egy fia. A titokzatos szeretett tanítvány a kereszt lábánál is megjelenik. Úgy tűnik, ifjú kora védelmében ő az egyetlen férfi, aki bármely evangélium szerint elkíséri Mária Magdolnát és Máriát, Jézus anyját a keresztre feszítésre. Az evangéliumokban az áll, hogy a rómaiak töviskoronát

helyeztek Jézus fejére, a feje fölé pedig azt írták: „a zsidók királya”. Kézenfekvő, hogy a rómaiak ezzel hivatalosan azt kívánták tudtul adni, hogy ez történik mindenkivel, aki azt állítja magáról, hogy Dávid király leszármazottja. Egyszóval, ha Jézusnak volt egy fia – aki így a dávidi trón örököse –, azt a fiút el kellett volna rejteni, mivel félő volt, hogy hamarosan ő is töviskoronát visel, és vérben úszva lóg egy római kereszten. A lényeg, hogy az evangéliumok találgatásra késztetnek minket, hogy ki is lehetett a titkos szeretett tanítvány, vagy a fiatal gyerek, aki meztelenül futott végig Jeruzsálem utcáin azon az éjszakán, amikor Jézust letartóztatták, és az is tény, hogy a legmeggyőzőbb indok egy Jézus legbelső köreihez tartozó fiatal fiú kilétének eltitkolására az, ha a fiú Jézus fia volt. János továbbá azt is feljegyzi, hogy Jézus az anyjával együtt a szeretett tanítványt is látta a kereszt lábánál. Erre így szól hozzá: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a szeretett tanítványhoz fordul, mondván: „Nézd, az anyád!” (Jn 19:26–27). János azt is elmondja, hogy ettől fogva Mária a szeretett tanítvány otthonában élt. Egyértelmű, hogy egy családhoz tartoztak. A legvalószínűbb, hogy nagymamaként és unokaként. Máskülönben nem lehetséges-e – mint azt néhány tudós felvetette –, hogy Mária Magdolnát az evangéliumokban gyakran helyettesítik Máriával, Jézus anyjával, hogy elkendőzzék valós szerepét Jézus életében? Ha ez a helyzet, akkor a keresztnél történt eseményt úgy is értelmezhetjük, mint egy férfi utolsó szavait feleségéhez („asszonyához”) – nem az anyjához! –, miben kéri őt, hogy emelkedjen felül gyászán, és védje meg fiukat a közelgő veszélytől.

Akárhogy is értelmezzük az evangéliumokat, az tény, hogy a talpioti sírból ismerjük egy fiatal fiú nevét, méghozzá a ládáján lévő feliratból: „Júdás, Jézus fia”. Vajon Júdás lenne a szeretett tanítvány? Megoldódott ezzel az évezredes rejtély? Júdás volt az, aki követte apját a letartóztatása éjjelén? Ő rohant vajon kétségbeesve meztelenül az anyjához, hogy elmondja a borzalmas híreket? Ha együtt nézzük az evangéliumokat, a nem kanonikus szövegeket, a szóbeli hagyományokat, a DNSteszteket és a régészeti forrásokat, úgy tűnik, hogy mind ugyanazt a történetet meséli el. Volt egy fiú, aki apja, anyja, nagybátyja és nagyanyja oldalán lelt véső nyughelyre egy családi sírboltban, félúton ősi otthonuk, Betlehem és Jeruzsálem közt, ahol reményeik szerint megalapították volna dinasztikus trónjukat. A brit szokásjogban létezik a „gondolkodó ember” elve. Ez alapvetően azt jelenti, hogy ha lát az ember egy bizonyítékot, nem köteles felmerülő magyarázatként minden lehetséges tudományos-fantasztikus felállást végigvenni. Elég, ha ésszerűen megmagyarázza. Ha pedig Jakab testvért is belevesszük egy egyenletbe, azzal az ügyet látszólag le is lehet zárni. A Jakab-urna volt az, ami miatt elindultam erre az utazásra. A „Yakov [Jakab], József fia, Jézus fivére” feliratot először az évezred legnagyobb régészeti felfedezéseként dicsőítették. Később több izraeli szakember is kijelentette, hogy a „Jézus fivére” szavakat egy remek hamisító cinikusan hozzátette a „Jakab, József fia” felirathoz. A tény viszont az, hogy ezt az érvelést sosem tudták kielégítően bebizonyítani. Épp ellenkezőleg, hiszen 2006ban dr. Wolfgang Krumbein, az Oldenburgi Egyetem geológia tanszékének munkatársa publikált az interneten

egy cikket, amiben a teljes felirat hitelessége mellett érvel. De maradjunk egy pillanatra annyiban, hogy a „Jézus fivére” feliratot valóban a mi korunkban tették hozzá. Mit jelent ez a Jakab-urnára nézve? Abban végül is mindenki egyetért, hogy maga az urna eredeti. És mit jelent a „Jakab, József fia” feliratra nézve, aminek hitelességét ugyancsak senki sem vonja kétségbe? Itt kezd a cselekmény bonyolódni. A tény az, hogy a talpioti lelőhelyen tíz csonttartó urnát találtak és katalogizáltak, az IAA raktárába viszont csak kilenc jutott el. Valahol Talpiot és az IAA főhadiszállása közt egynek nyoma veszett. Mit tudunk az eltűnt tizedik urnáról? Azt tudjuk, hogy még azelőtt eltűnt – rossz helyre került vagy ellopták –, hogy lefényképezhették és megfelelően megvizsgálhatták volna. Az ásatók először is „egyszerűnek” találták, ugyanúgy, ahogy első ránézésre a Jakaburna is annak tűnik. Az IAA feljegyzéseiből azonban megvannak a hiányzó tizedik csonttartó urnára vonatkozó előzetes mérési adatok. Amos Kloner jelentése szerint az IAA 80/509. urna – a hiányzó urna – 30 centiméter magas. A Jakab-urna magassága 30,2 centiméter. A 80/509. urna 26 centiméter széles. A Jakab-urna is 26 centiméter széles. Végül pedig a hiányzó urna hosszúsága 60 centiméter. A Jakab-urna ezzel szemben 56,5 centiméter hosszú, tehát 3,5 centiméter eltérést mutat. Mint már említettük, a Jakab-urna útban Toronto felé eltört, és noha összeragasztották, elképzelhető, hogy a hossza némiképp megrövidült. De nem is kell ilyen messzire mennünk. Tekintve, hogy csak előzetes vizsgálaton esett át, illetve hogy az eltűnt csonttartó urna adatait minden méretnél felkerekítették páros számra, nagyon is lehetséges, hogy az eredeti mérés az egyik méret tekintetében 3,5 centimé-

tert tévedett. Tehát könnyen lehet, hogy a hiányzó urna és a Jakab-urna egy és ugyanaz. Oded Golannak – a Jakab-urna tulajdonosának – van egy fekete-fehér fényképe az urnájáról, ami akkor készült, amikor saját állítása szerint megvásárolta. A fényképet elküldték Washington D. C.-be, egy laboratóriumba, ahol megállapították, hogy nem hamisítvány, illetve hogy olyan Kodak papírra készült, aminek a forgalmazását 1980-ban – a talpioti sír felfedezésének évében – beszüntették. De ez még nem minden. Amikor Charlie elektronmikroszkóp alatt tesztelte a talpioti csonttartó urnák patináját, olyan kémiai lenyomatot talált, ami egyezést mutatott a Jakab-urnával – csakis azzal, semelyik másikkal, legalábbis ez idáig. Ha a Jakab-urnát vissza lehet vezetni a talpioti sírra, akkor a statisztikai ügyet le lehet zárni. Andrey Feuerverger szavaival élve ez statisztikai „zsákolás” lenne. Ez esetben el kellene fogadni, hogy a talpioti sír Jézus családjának sírboltja. De mi van, ha a származását nem lehet elég határozottan visszavezetni Talpiotig? Nos, ha a Jakab-urnát ki is hagyjuk a talpioti urnák közül; ha Charlie valamennyi számát elvetjük, és ha a „Mátyás”-feliratot sem vesszük figyelembe, ami Máriának, Jézus anyjának a vérvonalát őrzi; ha Júdásnak, Jézus fiának az urnáját is elvetjük annak okán, hogy azonossága a szeretett tanítvánnyal túlságosan bizonytalan; ha semmilyen statisztikai jelentőséget nem tulajdonítunk az olyan szimbólumoknak, mint a csúcsív vagy a „tau”; ha a nem szándékos részrehajlást elkerülendő minden számunkat elosztjuk néggyel; ha az egésznek vesszük az egy ezrelékét, hogy minden lehetséges I. századi Jeruzsálem környéki

sírt figyelembe vegyük – még azokat a sírokat, amiket nem találtak meg, és talán nem is léteznek –, még mindig van egy statisztikai „P-faktorunk” egy a hatszázhoz aránnyal. Ez azt jelenti, hogy hatszáz az egyhez az esélye annak, hogy a talpioti sír a názáreti Jézus nyughelye. Más szóval most már úgy tűnik, nyilvánvaló, hogy a Jézusnak, József fiának, illetve öt családtagjának – köztük a feleségének és fiának – a sírját találták meg. Miután eljöttem a vágószobából, és kiléptem a kanadai zimankóba, távol Jeruzsálemtől és a földjében nyugvó titkaitól, az agyam a sok-sok megválaszolatlan kérdés körül forgott: Vajon más urnákból is ki lehetne vonni DNSt? Pontosan miért őrizték a sírok urnafülkéit rituális rendben elhelyezett koponyák? Vajon vannak még fel nem fedezett feliratok a sír falain a felhalmozódott patina rejtekében? Ezután viszont a gondolataim megállapodtak Jézus, József fia urnájának a fedelén. A Szám 24:17-ben ez áll: „Csillag tűnik fel Jákob (törzséből), jogar sarjad Izraelből.” Ezt évezredeken át a beígért messiásra vonatkozó utalásnak tekintették. A II. századi júdeai harcos, Simon bar Kosiba – aki i. sz. 132 és 135 közt a rómaiak ellen harcolt, és Akiva rabbi, a talmudi korszak legnagyobb bölcse messiásként dicsőítette – Jákob csillagát verette az érméire. Így formált jogot Dávid trónjára, és nyilvánította ki messiási mivoltát. Simon bar Kosibát tulajdonképpen még ma is Simon bar Kohba vagy bar Kochva, azaz „a csillag fia” néven ismerjük. Jézus nem állított sereget, és nem is veretett érmét. Viszont ő és hívei nyilvánvalóan hittek dávidi származásában és messiási mivoltában. Jézus, József fia talpioti csonttartó urnájának a fedelén finoman metszett szimbólum látható. A jelet bizonyára az tette oda, aki elvégezte

azt a szívet tépő feladatot, hogy elhelyezze Jézus csontjait az urnában, majd ráborítsa a ládára a fedelét. A szeretet, a hűség és a tisztelet utolsó cselekedete volt ez közvetlenül azelőtt, hogy a csonttartó urnát betolták volna a temetkezési fülkébe, ahol kétezer éven át nyugszik majd. Oda, a fedélre Jézusnak, József fiának ez az ismeretlen rokona egyszerű, de félreérthetetlen csillagot vésett.

IRODALOMJEGYZÉK Adkins, L. és Adkins, A.: Handbook of Life in Ancient Rome. Oxford, 1994, Oxford University Press. Bellarmino Bagatti, B. és Milik: Gli scavi del Dominus Flevit: An account of the excavations, 1953–55. Hely nélkül, 1968 Studio Biblicum Fransicanum. Berry, P.: The Christian Inscription at Pompeii. London, 1995, Edwin Mellen Press. Bovon, F.: „Mary Magdalene in the Acts of Philip” in F. Stanley Jonas (szerk.): Which Mary? The Marys of the Early Christian Tradition. Atlanta, 2002, Brill Academic Publishers. Society of Biblical Literatura Symposium Series 20. Ehrman, B. D.: Lost Scriptures: Books That Did Not Make It into the New Testament. New York, London, 2003, Oxford University Press. Euszebiosz: The Church History. Angolra fordította és a kommentárokat írta: P. M. Maier. Grand Rapids, MI, 1999, Kregel Press. [Magyarul: Vanyó László (szerk.): Euszebiosz egyháztörténete. Ford. Baán István. Budapest, 1983, Szent István Társulat.] Figueras, P.: Decorated Jewish Ossuaries. Leiden, Hollandia, 1983, E. J. Brill. Finegan, J.: The Archaeology of the New Testament. Princeton, 1992, Princeton University Press. Gibbon, E.: The Decline and Fall of the Roman Empire. New York, 1946, Heritage Press. Goodenough, E. R.: Jewish Symbolism in the Greco-Roman Period. New York, 1964, Pantheon. Greenhut, G. és Reich, R.: „The Tomb of Caiaphas”. Biblical Archaeology Review 18 (1992), 28–57. old. Hachili, R.: „Names and Nicknames of Jews in the Second Temple Times”, Eretz-Israel 17 (1984). Ilan, T.: Lexicon of Jewish Names in Late Antiquity, Part 1: Palestine

330 B.C.E.–200 C.E. Tubingen, 2002, Mohr Siebeck. Tests and Studies in Ancient Judaism. Jonas, H.: The Gnostic Religion: The Message of the Alien God and the Beginning of Christianity. 2. kiad. Boston, 1963, Beacon Press. Josephus Flavius: The New Complete Works of Josephus. Angolra fordította W. Whinston, a kommentárokat írta P L. Maier. Grand Rapids, MI, 1999, Kregel Press. [Magyarul: A zsidók története. XI–XX. könyv. 4. kiad. Ford. Révay József. Budapest, 2004, Talentum; A zsidó háború. 6. kiad. Ford. Révay József. Budapest, 2004, Talentum; Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról. Ford. Hahn István. Budapest, 1984, Helikon.] Jones, F. Stanley (szerk.): Which Mary? The Marys of the Early Christian Tradition. Atlanta, 2002, Brill Academic Publishers. Society of Biblical Literatura Symposium Series 20. Kasser, R., Meyer, M., Wurst, G. és Ehrman, B. D.: The Gospel of Judas. Washington D.C., 2006, National Geographic Press. [Magyarul: Júdás evangéliuma. Ford. Hasznos Andrea és Endreffy Kata. Budapest, 2006, Geographia.] King, K. L.: The Gospel of Mary Magdala: Jesus and the First Woman Apostle. Santa Rosa, CA, 2003, Colebridge Press. – „Why all the Controversy? Mary in the Gospel of Mary” in F. Stanley Jones (szerk.): Which Mary? The Marys of the Early Christian Tradition. Atlanta, 2002, Brill Academic Publishers, Society of Biblical Literatura Symposium Series 20, 53–74. old. Kloner, Amos: „A Tomb with Inscribed Ossuaries in the East Talpiot”. Atiqot 29 (1996), 15–22. old. Mancini, I.: Archaeological Discoveries Relative to the JudeoChristians. Jeruzsálem, 1968, repr. 1984, Franciscan Printing Press. Meyers, E. M.: Jewish Ossuaries: Reburial and Rebirth. Róma, 1971, Biblical Institute Press. Pagels, E. H.: Beyond Belief: The Secret Gospel of Thomas. New York, 2003, Random Press. Pellegrino, C. R.: Ghosts of Vesuvius. New York, 2004, HarperCollins. Plinius: Letters and Panegrycus. Angolra fordította Radice és Loeb. Cambridge, MA, 1969, Harvard University Press. [Magyarul: Levelek. Ford. Borzsák István, Maróti Egon és mások. Budapest, 1966, Magyar Helikon.]

Pritz, R. A.: Nazarene Jewish Christianity. Jeruzsálem, 1988, Magnes Press, Hebrew University. Rahmani, L. Y.: „Ossuaries and Ossilegium (Bone Gathering) in the Late Second Temple Period” in Hillel Geva (szerk.): Ancient Jerusalem Revealed: Reprinted and Expanded Edition. Jeruzsálem, 2000, Israel Exploration Society, 191–205. old. – A Catalogue of Jewish Ossuaries in the Collection of the State of Israel. Jeruzsálem, 1994, Israel Antiquities and Israel Academy of Sciences and Humanities. Robinson, J. M. (szerk.): The Nag Hammadi Library. New York, 1990, HarperCollins. Scarre, C.: Chronicle of the Roman Emperors. London, 1995, Thames and Hudson. Schaff, Philip (szerk.): Euszebiosz Pamphilius: Church History, Life of Constantine. Oration in Praise of Constantine. New York, 1890, Christian Literature Publishing Co. Shanks, H. és Witherington III, Ben: The Brother of Jesus. San Francisco, 2003, HarperCollins, Biblical Archaeological Society. Suetonius, G.: The Twelve Ceasars. Angolra fordította R. Graves. London, 1957, Penquin. [Magyarul: Suetonius összes művei. Ford. Kis Ferencné. Budapest, 2004, Osiris.] Sukenik, E. L.: The Earliest Records of Christianity. Róma, 1952. Tabor, J.: The Jesus Dynasty. New York, 2006, Simon and Schuster.

A magyar kiadáshoz felhasznált további szakirodalom Hubai Péter, Prőhle Károly, Rugási Gyula (szerk.): Jézus rejtett szavai. Budapest, 1990, Holnap. Tacitus, Publius Cornelius: „Évkönyvek” in Tacitus összes művei. Ford. Borzsák István. Szeged, 1998, Szukits.