Jer17,1-27 Kiben bízom?

Jer17,1-27 Kiben bízom? „A Júda vétke vas tollal, gyémánt hegygyel van felírva; fel van vésve szívök táblájára és oltáraik szarvaira, Mivelhogy megemlékeznek fiaik az ő oltáraikról, Aséra bálványaikról a zöld fák mellett és a magas halmokon. Oh én hegyem a síkon! Vagyonodat, minden kincsedet prédává teszem a te magaslataidért, minden határodban való vétkeidért. És elszakíttatol, és pedig magad által, a te örökségedtől, a melyet én adtam néked, és szolgáltatni fogom veled a te ellenségeidet olyan földön, a melyet nem ismersz; mert tűzre lobbantottátok haragomat, örökké égni fog. Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve! Mert olyanná lesz, mint a hangafa a pusztában, és nem látja, hogy jó következik, hanem szárazságban lakik a sivatagban, a sovány és lakhatatlan földön. Áldott az a férfi, a ki az Úrban bízik, és a kinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, a mely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik. Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt? Én, az Úr vagyok az, a ki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint. Mint a fogoly madár, mely fiakat gyűjt, melyeket nem ő költött, olyan, a ki gazdagságot gyűjt, de nem igazán; az ő napjainak felén elhagyja azt, a halálakor pedig bolonddá lesz. Óh dicsőség trónja, kezdettől fogva magasságos, szentségünknek helye. Izráelnek reménysége, oh Uram! A kik elhagynak téged, mind megszégyenülnek! A kik elpártolnak tőlem, a porba iratnak be, mert elhagyták az élő vizeknek kútfejét, az Urat! Gyógyíts meg engem Uram, hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak, mert te vagy az én dicsekedésem! Ímé, ők azt mondják nékem: Hol van az Úr szózata? Most jőjjön el! De én nem siettem elhagyni a te útaidnak követését, sem gonosz napot nem kívántam, te tudod; a mi ajkaimon jött ki, nyilvánvaló volt előtted. Ne légy nékem rettentésemre: reménységem vagy te a háborúság napján! Szégyenüljenek meg, a kik üldöznek engem, de ne én szégyenüljek meg; ők rettegjenek és ne én rettegjek; hozz reájok háborúság napját, és kétszeres zúzással zúzd össze őket! Ezt mondá nékem az Úr: Menj és állj meg a nép fiainak kapujában, a melyen bemennek és a melyen kijönnek Júdának királyai, és Jeruzsálemnek is minden kapujában! És ezt mondd nékik: Halljátok meg az Úrnak szavát Júdának királyai és egész Júda és Jeruzsálemnek minden lakosa, a kik bejártok e kapukon! Ezt mondja az Úr: Vigyázzatok a ti lelketekre, és ne hordjatok terhet szombat-napon, se Jeruzsálem kapuin be ne vigyetek! Házaitokból se vigyetek ki terhet szombat-napon, és semmi munkát ne végezzetek, hanem szenteljétek meg a szombat-napot, úgy a mint atyáitoknak megparancsoltam! De ők nem hallgattak, és fülöket sem hajtották rá, hanem megkeményítették nyakokat, hogy ne halljanak, és az oktatást be ne vehessék. Pedig ha szívesen hallgattok reám, ezt mondja az Úr, és nem visztek be terhet e város kapuin szombat-napon, és megszentelitek a szombat-napot, úgy hogy semmi dolgot nem végeztek azon: Akkor e város kapuin királyok és fejedelmek fognak bevonulni, a kik a Dávid székén ülnek, szekereken és lovakon járnak, mind magok, mind fejedelmeik, Júdának férfiai és Jeruzsálemnek lakosai, és e városban lakni fognak mindörökké. És bejőnek Júda városaiból, Jeruzsálem környékéről, Benjámin földéről, a lapályról, a hegyről és dél felől, hozván égőáldozatot, véres áldozatot, ételáldozatot és temjént, és hozván hálaáldozatot az Úrnak házába. Ha pedig nem hallgattok reám, hogy megszenteljétek a szombat-napot, és hogy ne hordjatok terhet és ne jőjjetek be

Jeruzsálem kapuin szombat-napon: tüzet gerjesztek az ő kapuiban, és megemészti Jeruzsálem palotáit, és nem lesz eloltható.” A szombat Ennek a résznek a megvizsgálását úgy gondolom jó lesz a végén kezdeni. A 19-27. versekben a szombat nap megünnepléséről van szó. „Ezt mondá nékem az Úr: Menj és állj meg a nép fiainak kapujában, a melyen bemennek és a melyen kijönnek Júdának királyai, és Jeruzsálemnek is minden kapujában! Ezt mondja az Úr: Vigyázzatok a ti lelketekre, és ne hordjatok terhet szombat-napon, se Jeruzsálem kapuin be ne vigyetek! Házaitokból se vigyetek ki terhet szombat-napon…” (19-22. vers). Jeremiással azt üzente nekik Isten, hogy szenteljék oda ezt a napot az Úrnak, mert ezt már atyáiktól is kérte, de azok nem tartották meg. Isten ígéretet is fűzött a szombathoz, hogy ha megtartják, megáldja őket, de ha nem, az átkot von maga után. Miért nem tartották meg a szombatot? Felmerült bennem a kérdés: Mi volt az oka annak, hogy a szombat napot megrontotta a nép kezdettől fogva végig? Úgy gondolom, hogy az egyik oka ez: „A Júda vétke vas tollal, gyémánt hegygyel van felírva; fel van vésve szívök táblájára és oltáraik szarvaira, Mivelhogy megemlékeznek fiaik az ő oltáraikról, Aséra bálványaikról a zöld fák mellett és a magas halmokon” (1-2. vers). Bálványimádásról van itt szó, ami olyan mélyen a nép szívébe volt vésve, mintha „vas tollal, gyémánt heggyel” írták volna. Nemcsak az egyes emberek szívében volt ott, hanem elözönlötte egész Izraelt, Júdát, még a templomba is behatolt az „oltáraik szarvaira”. Több helyen olvashatjuk, hogy a bálványokat is bevitték oda, például Manassé király is: „És átvivé a fiát a tűzön, és igézést és jegymagyarázást űzött és ördöngösöket és titokfejtőket tartott; sok gonosz dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, hogy őt haragra ingerelje. És az Asera-bálványt, a melyet készített, bevitte abba a házba, a mely felől azt mondotta volt az Úr Dávidnak és az ő fiának, Salamonnak: Ebben a házban és Jeruzsálemben, a melyet magamnak választottam Izráelnek minden nemzetségei közül, helyheztetem az én nevemet mindörökké” (2Kir 21,6-7). Az világos, hogy aki a bálványnak szolgál, az nem szolgál az Úrnak, mert két úrnak nem lehet egyszerre szolgálni, mint Akház például: „…az Izráel királyainak útjokon járt, még az ő fiát is átvitte a tűzön, a pogányok útálatosságai szerint, a kiket az Úr az Izráel fiai előtt kiűzött volt. És ott áldozott és tömjénezett a magaslatokon és a halmokon és minden zöld fa alatt” (2Kir 16,3-4). A bálványimádás okai Aki nem becsüli az Urat, az nem becsüli az Úr parancsát, se a szombat napra vonatkozót, se Isten más szavát. A nép semmibe vette az Urat, bálványimádó lett, ez volt az egyik ok, hogy nem tartották meg a szombatot. A másik ok: „Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve! Mert olyanná lesz, mint a hangafa a pusztában, és nem látja, hogy jó következik, hanem szárazságban lakik a sivatagban, a sovány és lakhatatlan földön” (5-6. vers). Úgy lettek bálványimádók, hogy az Úrtól eltávozott az ő szívük, és ezért „átkozott az a férfi, a ki emberben bízik és testbe helyezi erejét.” Emberben és testi erőben bíztak, ezért nem tartották meg a szombatot sem. Aki nem becsüli Istent, az nem is bízik Benne, mert valaki vagy valami másban bízik: emberekben, bálványokban. A bálványt ember emeli, ember faragja és állítja fel, tehát önmagában, a testében bízik az ember. Így kapcsolódik össze a bálványimádás, és az emberekben való bizalom.

Emberekben, gazdagságban bízni Miben nyilvánult meg, hogy emberekben bíztak? Két dolgot emelek ki csak. Az egyik a nép vezetői, a királyok gondolkodásában nyilvánult meg inkább, hogy a szomszédos népek segítségét kérték mindig, amikor valami veszedelem fenyegette őket. Ha támadás fenyegette az országot, szövetségest kerestek, még a templom kincseit is odaadták cserébe, csak segítsenek nekik. Eleget korholta őket az Úr: „Jaj nékik, a kik Égyiptomba mennek segítségért, lovakra támaszkodnak, és a szekerek sokaságában bíznak, és a nagyon erős lovagokban; és nem néznek Izráelnek Szentjére, és az Urat nem keresik. […] Ímé te e megtört nádszálban bízol, Égyiptomban, melyre a ki támaszkodik, tenyerébe megy és átfúrja azt…” (Ézs 31,1; 36,6). Mindig így volt: hiába bíztak bennük, becsapták, megcsalták őket, a kincset elvitték, de nem segítettek. Az másban való bízás gazdaság, vagyon gyűjtésében is megnyilvánult: „Mint a fogoly madár, mely fiakat gyűjt, melyeket nem ő költött, olyan, a ki gazdagságot gyűjt, de nem igazán; az ő napjainak felén elhagyja azt, a halálakor pedig bolonddá lesz” (11. vers). A szombat megrontása is azért volt, mert a hét napból egy napot nem dolgozni, azt nem lehet. Kihagyni egy napot, hogy ne kereskedjenek, ne vigyék a terhet, ne szerezzenek pénzt? Más prófétával is üzent nekik az Úr. „Az ünnep miatt bánkódókat egybegyűjtöm, a kik közüled valók…” (Sof 3,18). Ha külsőleg ünnepeltek is, arra vártak, hogy mikor múlik el az újhold, az ünnep, mikor lesz már vége, hogy mehessenek a dolgukra. Nem az Úrban bíztak, nem Benne örvendeztek, hanem abban, amit ők maguk gyűjtöttek a testi erejükkel, bölcsességükkel, ami oktalanság. Mi kiben bízunk? A saját életünkre nézve is tanulság ez, mert nálunk is ilyen összefüggés van. Ha, ahogy Pál írja: „…a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől” (2Kor 11,3), akkor más Isten kell, más Jézus kell, bálvány kell. A bálványimádás abban nyilvánul meg, hogy valakiben, valamiben, a testben, a pénzben vagy bármi másban bízunk, nem az Úrban. Ha valaki jobban szeret bármit vagy bárkit, mint az Urat, annak az embernek nem lehet igazi szombatja, mert nincs igazi nyugodalma. Ezért nem tudták igazán megülni az ünnepet. Hiába tartották volna meg külsőleg, nem volt szombatjuk, mert nem volt belső nyugodalmuk. Ahogy az előbb említettem, amikor ott ültek a szombatnapon, akkor sem volt nyugodalmuk, mert azon spekuláltak, hogy és mit tegyenek, amint vége lesz az ünnepnek. Most is így van. Ha valakit vagy valamit az Úr elé helyezek, nincs igazi szombatom. Az ilyen embernek nincs igazi nyugalma, mert mindig hajtja valami. Mindig nyugtalan, mindig talál valamit, ami miatt nem tud megnyugodni az Úr előtt. Természetes, hogy az ilyen embernek nincs se ereje, se ideje, se kedve az Úr előtt ünnepelni, megnyugodni. Mindig csak a hajsza, a nyugtalanság, tegyük, csináljuk, mert nincs nyugodalmunk. Az átkozott élet Azt mondja erre Isten Igéje: „Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve! Mert olyanná lesz, mint a hangafa a pusztában, és nem látja, hogy jó következik, hanem szárazságban lakik a sivatagban, a sovány és lakhatatlan földön” (5-6. vers). Az ilyen ember élete csenevész, kiaszott, száraz, elhervadt, gyümölcstelen, „mint a hangafa a pusztában”. Egy szóval így fejezi ki: átkozott. Nem áldott, áldásos, hanem átkozott élet. Az Úrból táplálkozó élet Ezzel szemben azt mondja az Ige: „Áldott az a férfi [nem csak a férfi, a nő is, minden ember], a ki az Úrban bízik, és a kinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, a mely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik” (7-8. vers).

Miért áldott az ilyen ember élete? Rejtett forrása van, és gyökerei, amelyek ebből a forrásból táplálkoznak. Ez a rejtett forrás az Úr, Krisztus. Éppen azért, mert rejtett forrása van, az ember élete végső soron független a körülményektől, ahogy olvastuk is: „nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik.” A külső körülmény olyan, mint a puszta: jön a szárazság, a hőség, ami nagyon megviseli azt, aki nem az Úrban gyökerezik. Akinek viszont rejtett forrása van az Úrban, azt a külső körülmény valamennyire érinti, de csak a felszínen. „Noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között” (Pt 1,6), de meg nem rendít, mert ott a forrás, Jézus Krisztus, így függetlenek vagyunk a külső körülményektől, függetlenek emberi vagy sátáni támadásoktól, mert el van rejtve az életünk Krisztusban. Nem a szegénység, betegség vagy „a világi gondok és a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága” (Mk 4,19) hajtja ide-oda az életünket, mert nem ez a döntő, nem ez a fő befolyásolója az életünknek, hanem a gyökér. Nem rendít meg akármi történik, mert belegyökereztünk Jézus Krisztusba, a forrásba. Nem fél A másik jellemzője annak, aki az Úrban gyökerezik, Benne van a bizodalma az, hogy nem fél, ahogy olvastuk: „nem fél, ha hőség következik […] a száraz esztendőben nem retteg”. Nem fél a jövőtől, a jelentől, a múltjától sem, mert mind az Úr kezében van, oda tette le. Múltja el van rendezve, jelene bizalommal az Úr kezében, jövője az Úr ígéretében. Ezt jelenti, hogy Bele van gyökerezve. Nem fél sem emberektől, sem a Sátántól, mert azt mondja az Ige: „álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek” (Jak 4,7). „Se pedig az ördögnek ne adjatok helyet” (Ef 4,27). Nem fél az ítélettől, és nem fél Istentől. Mást jelent félni az Urat, és mást félni Tőle. Nem fél, mert tudja Isten Krisztusban Atyánkká lett. Mindenki le tudja mérni a saját életén, hogy fél, vagy sem. A körülmények befolyásolnak, és hajtanak, sodornak ide-oda, vagy sem. Ezek csak jelek, amik azt mutatják meg, hogy Krisztusban gyökereztem, vagy sem. Üde, friss A harmadik jellemző: „olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa […] nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad”. Üde zöld marad a levele, ha hőség is van, vagy bármilyen körülmények jönnek. Aki az Úrban gyökerezik üde, friss az élete. Ez nem jelenti azt, hogy sosem lehet az életünkben megfáradás. „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is” (Ézs 40,30). Lehet megfáradás, de csak kis ideig. „Ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom!” (Mik 7,8). Végeredményben nem az a jellemzője annak, aki az Úrban gyökerezik, hogy mindig elesik, mindig szomorú, mindig fáradt, mindig leterhelt. A jellemzője az, hogy üde. Jöhet néha a szemünkbe könny, néha leverhet az élet terhe, de el nem szárad, levele zöld marad. Mégis ott az élet, az üdeség, a frissesség, az Úrral való közösségnek a biztos jele. Nem látszik rajtunk a halálnak, a betegségnek a lehelete, mert az élet jele van rajtunk. Nem tör le felettébb, akármi következik ránk. Ha a folyó melletti fára hirtelen hőség jön, valami látszik a lombján, egy kicsit, de ki nem szárad, nem lehel rá a halál és a betegség. Gyümölcsöt terem A legfontosabb, a negyedik: „a gyümölcsözéstől meg nem szűnik”. A pusztában gyümölcsöt várni nem lehet, mert már az is jó, ha megmarad, egyáltalán életben marad a fa, nemhogy gyümölcsöt teremjen, ahol nincs víz, csak szárazság. A folyóvíz melletti fa, akinek Krisztusban van a gyökere, az gyümölcsöző. Nemcsak zöld a levele, hogy ő maga áldást nyer, az Úrból él, hanem a gyümölcs azt jelenti, hogy mások számára is áldás az élete. A gyümölcsöt nem a fa használja fel, azt másnak adja a gazda. Aki az Úrban gyökerezik, nem

csak önmaga nyer áldást, hanem mások számára is áldássá lesz. Ez csak úgy lehetséges, ahogy az Úr Jézus mondta a szőlőtő és a szőlővessző példázatában: „Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképen ti sem, hanemha én bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15,4-5). Amit itt Jeremiás mond, az ugyanerre példa: a fa a folyóvízbe, a forrásba, a mélységben lévő vízbe nyújtja a gyökerét, anélkül nem tud élni, mint a szőlővessző sem a szőlőtő nélkül. Mi is maradjunk Krisztusban, mert Nélküle semmit sem cselekedhetünk! Az Úr a szíveket vizsgálja A csalárd szívről azt olvastuk: „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt? [Meg is felel rögtön a kérdésre.] Én, az Úr vagyok az, a ki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint” (9-10. vers). Az Úr a szíveket vizsgálja, a rejtett, mozgató erőket, szándékokat, ami az emberben van. Nem a láthatókat nézi, nem a látszat után ítél, hogy mit teszünk, vagy mi látszik az életünkből. „Az igaz Isten vizsgálja meg a szíveket és veséket” (Zsolt 7,10). Ezt nagyon nehezen értjük meg, tanuljuk meg, és nehezen tudunk az Úr gondolatai szerint látni és értékelni. Amikor a királyok életével foglalkoztunk, láttuk például Saul esetében, aki az első király volt. „…Saul nevű fia, ifjú és szép; ő nála Izráel fiai közül senki sem volt szebb; vállától felfelé magasabb vala az egész népnél” (1Sám 9,2). Dávid fia, fellázadt az apja ellen, és önmagát akarta királlyá tenni: „Nem vala pedig az egész Izraelben olyan szép ember, mint Absolon, ki dicséretre olyan méltó volna; tetőtől fogva talpig ő benne semmi hiba nem vala” (2Sám 14,25). Még Sámuel próféta is, amikor Sault bemutatja a népnek azt mondta: „És mikor a nép közé álla, kimagaslék az egész nép közűl vállától kezdve felfelé. És Sámuel monda az egész népnek: Látjátok-é, a kit választott az Úr? Hogy nincsen hozzá hasonló az egész nép között! Akkor felkiálta az egész nép, és monda: Éljen a király!” (1Sám 10,23-24). Szép szál daliák voltak, de ki vizsgálta a szíveket és a veséket, ki fürkészte azt? Isten elvetette Sault később, pedig a nép rögtön a szívébe fogadta. Absolon, az a velejéig romlott fiú a legszebb volt Izraelben. Ki vizsgálta a szíveket? Csak az Úr. Sámuel próféta, amikor Saul helyett fel kellett kennie királynak Isai egyik fiát, még akkor is csak azt nézte, ki a szép, magas dalia, mint például Eliáb volt, de: „Az Úr azonban monda Sámuelnek: Ne nézd az ő külsőjét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az Úr nem azt nézi, a mit az ember; mert az ember azt nézi, a mi a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van” (1Sám 16,7). Az ember tévedhet. Tévedhet azért is, mert valakinek olyanok a cselekedetei, hogy úgy néz ki, nem bízik az Úrban, de szereti az Urat, csak nem ismerjük a szívének rejtett mozgató rúgóit. Nem tudjuk, az ember mit, miért tesz. A másik emberről úgy látjuk, hogy ez igen, ez egy jó hívő, de az Úr mégis másként ítéli. Az biztos, hogy hosszabb távon az ember útján és cselekedetein meglátszik az, ami a szívében van. „Én, az Úr vagyok az, a ki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint” (10. vers). Idővel látszik a gyümölcs, és hogy az az út merre visz, amin jár. Az új szív A szív csak akkor fogja az életutunkat jó irányba vezetni, és csak akkor lesznek jók a cselekedeteink gyümölcsei, ha a szív nem csalárd. „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az…” Hogyan lehet nem csalárd egy szív? Egy módon lehetséges, ha új szív lesz, új élet lesz, új teremtés lesz. Ezt akarja az Úr bennünk elvégezni. Ezért fontos az, hogy nem a cselekedeteinket és az útjainkat kell megjobbítani először, hanem a szívünket: „Adjad, fiam, a

te szívedet nékem…” (Péld 23,26). Az egyik fordítás úgy írja a 9.verset: „Csalárdabb a szív mindennél, és javíthatatlan…” Nem lehet megjavítani, ezért új szív kell, és új élet kell. Az új teremtésről azt olvassuk, hogy annak az ábrázatára és képére formáltatott, aki teremtette azt; vagyis Jézus Krisztus képére. Az új szívnek az életeleme az az elrejtett forrás, amiről az előbb szóltam, hogy Krisztusban gyökerezik. Nem is lehet másképp az életünk Krisztusban gyökerező, a körülményektől függetlenített, aki nem fél, és az Úrban bízik, zöld marad és gyümölcsöző, csak ha új szívünk van, ami az Úrból táplálkozik. Hova van írva a nevünk? „Izráelnek reménysége, oh Uram! A kik elhagynak téged, mind megszégyenülnek! A kik elpártolnak tőlem, a porba iratnak be, mert elhagyták az élő vizeknek kútfejét, az Urat!” (13. vers). Amit a porba írunk, az az írás nem állandó, mert elfújja a szél, betemeti a homok, eltapossák az emberek, nem sokáig tart. „A kik elpártolnak tőlem”, mert csalárd szívvel nem az Úrban bíztak, nincs új életük, azok „a porba iratnak be”. Különös, hogy azzal kezdődik ez a rész: „A Júda vétke vas tollal, gyémánt hegygyel van felírva; fel van vésve szívök táblájára és oltáraik szarvaira.” Így is mondhatnánk, hogy akinek a szívébe vas tollal, gyémánt heggyel mélyen bele van vésve a romlottság, a bűn, annak a neve csak a porba van írva. Akinek új szíve van, annak a bűneit Isten örökre eltörölte, már nincs az új szívben vas tollal, gyémánt heggyel beleírva a bűn. A föld pora csak néha száll rá az életünkre. Az ilyen ember hová van beírva? Az élet könyvébe. A próféta így írja: „markaimba metszettelek be téged”, a neve az Úr tenyerébe van írva kitörölhetetlenül. Ilyen összefüggés van a két beírás között. A farizeusok és az írástudók Ez, hogy „a kik elpártolnak tőlem, a porba iratnak be”, nagyon emlékeztet arra, amikor az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz? Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön (Jn 8,3-6). Nem tudom, mit írt, de vannak testvérek, akik úgy gondolják, az írástudók neveit írta sorba, akik az asszonyt hozták. Nem tudom, lehetséges, de mindenesetre Jeremiás próféta könyvéből ismerniük kellett az írást: „A kik elpártolnak tőlem, a porba iratnak be…” Azért is lehet igazság abban, hogy a nevüket írta, mert így folytatta Jézus: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ. És elhajolva tovább írt a földre” (Jn 8,7-8). Ha a nevüket látták, megszólalt a lelkiismeretük, és elmentek. Ezzel az Úr Jézus azt fejezte ki, hogy ők is „elhagyták az élő vizeknek kútfejét, az Urat”. Ugyanott történt a templomban ezt megelőzően, egy nappal korábban: „Az ünnep utolsó, nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz bennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” (Jn 7,37-38). Hittek ezek az írástudók? Nem, mert azért jöttek, hogy kísértsék őt, és „azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt” (Jn 8,6). A porban az írás arra figyelmeztette őket, hogy ők is elhagyták az Urat, azért íratnak a porba. Testvérek, milyen jó, hogy akiknek új élete van, azoknak nem a porba van írva a nevük, hanem kitörölhetetlenül az Úr tenyerébe vagy szívébe vannak beírva, bár ezek csak mind képek! Befejezés Végül arról szólok, hogy Jeremiás szívéből egy kérés szakadt fel: „Gyógyíts meg engem Uram, hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak, mert te vagy az én dicsekedésem! Ímé, ők azt mondják nékem: Hol van az Úr szózata? Most jőjjön el!” (14-15. vers). A nép, az írástudók, akik eltávoztak az Úrtól Jeremiás ellen támadtak minden próféciája miatt. Mivel nem támadhattak közvetlenül Isten ellen, az Úr követe ellen támadtak,

megutálták az Urat, a bálványokhoz fordultak, testben bizakodtak. Nem tetszett nekik, amit Jeremiás mondott. Ez ma is így van. Isten ellen szemtől szembe nem tudnak támadni, de könnyen meg lehet támadni az Úr követeit, akik az Úr Igéjét szólják, és az életükkel képviselik. Jeremiás így imádkozott: „Gyógyíts meg engem Uram, hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszabaduljak.” És az Úr azt mondta neki: „Mert ímé én erősített várossá, vasoszloppá és érczbástyává teszlek ma téged mind ez egész földön, Júda királyai, fejedelmei és papjai ellen és a föld népe ellen” (Jer 1,18). Az is beteljesedett, amit Jeremiás kért az ellenségeire: „Szégyenüljenek meg, a kik üldöznek engem, de ne én szégyenüljek meg; ők rettegjenek és ne én rettegjek; hozz reájok háborúság napját, és kétszeres zúzással zúzd össze őket!” (18. vers). Összezúzta őket az Úr, a bálványaik, amikben bíztak semmivé lettek. Jeruzsálem és a templom, amiben bíztak, az is semmivé lett, mert azt is bálványnak tekintették, amivel azt tehetnek, amit akarnak, mint a bálványukkal. Jézus Krisztussal is ezt tették, és ma is ez a helyzet Isten gyermekeivel, különösen az Ő szolgáival. De a végén nem Isten gyermekei, hanem üldözőik szégyenülnek meg. Ámen. Debrecen, 1987. szeptember 23.