Jenny Downham
Amíg élek Ciceró Könyvstúdió
A mű eredeti címe Before I Die Fordította Rudolf Anna Fedélterv Malum Stúdió Szabó Vince
A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.
Copyright © 2007 by Jenny Downham © Hungarian translation, Rudolf Anna, 2012 © Ciceró Könyvstúdió, 2012
Louisnak és Archie-nak szeretettel
Egy
Azt szeretném, ha volna egy fiúm. Azt szeretném, ha a szekrényemben lakna egy fogason. Amikor csak megkívánnám, elővehetném, és akkor úgy nézne rám, ahogy a filmekben szoktak a fiúk, mintha gyönyörű volnék. Nem beszélne valami sokat, de zihálva lélegezne, amíg leveti a bőrdzsekijét és kigombolja a farmerját. Fehér alsója lenne, és annyira istenien festene, hogy a láttára kis híján elalélnék. Rólam is lehúzná a ruhát. Azt suttogná, Tessa, imádlak! Igazán, őrülten imádlak! Gyönyörű vagy! Pontosan ezeket a szavakat duruzsolná, amíg vetkőztetne. Felülök, és felkattintom a kislámpát. Tollat találok, de papírt nem, úgyhogy a falra írom fel az ágyam mögé: Magamon akarom érezni egy fiú súlyát. Aztán visszafekszem, és kinézek az égre. Fura színe lett - egyszerre vörös és grafitszürke, mintha elvérezne a mai nap. Kolbászszagot érzek. Szombat este mindig kolbászt eszünk. Krumplipüré is lesz, és káposzta és hagymamártás. Apa előveszi majd a lottósorsjegyét, Cal választotta ki a számokat, és kettesben leülnek a tévé elé, az ölükbe tett tálcáról vacsoráznak.
Megnézik az X-Faktort, aztán megnézik a Legyen ön is milliomost. Utána Cal elmegy fürdeni és lefekszik, apa legurít pár sört, és addig bagózik, amíg elég késő nem lesz hozzá, hogy aludni menjen. Nem is olyan régen felnézett hozzám. Odament az ablakhoz, és széthúzta a függönyt. Na, nézd csak, mondta, ahogy a fény elöntötte a szobát. Ott volt kinn a délután, a fák teteje, az ég. Csípőre tette a kezét, az ablak előtt az ellenfényben kirajzolódott a körvonala. Úgy nézett ki, mint egy Power Ranger. - Ha nem beszélsz róla, hogy segítsek? - kérdezte, és odajött hozzám, leült az ágyam szélére. Visszatartottam a lélegzetem. Ha elég sokáig csinálod, fehér fénypontok kezdenek táncolni a szemed előtt. Apa odanyúlt és megsimogatta a fejemet, az ujjai gyöngéden masszírozták a halántékomat. - Lélegezz, Tessa - súgta. Inkább felkaptam a kalapomat az éjjeliszekrényről, és a szememre húztam. Apa akkor lelépett. Most odalenn van, kolbászt süt. Hallom, hogyan köpköd a zsír, hogyan loccsan a mártás a serpenyőben. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt idefenn hallanom kellene, de már semmin sem lepődöm meg. Hallom, ahogy Cal lehúzza a cipzárt a kabátján, most érkezett vissza a mustárvásárlásból. Tíz perccel ezelőtt kapott egy fontot, és hozzá azt az utasítást, hogy „Ne állj szóba furcsa alakokkal!”. Amíg odavolt, apa kiállt az ajtó elé, és elszívott egy cigit. Hallottam a lába előtt a fűbe hulló levelek suttogását. Betört az ősz.
- Akaszd föl a kabátodat, és menj, nézd meg, nem akar-e Tessa valamit - mondja apa. - Van egy csomó szeder itthon. Add elő érdekesen. Cal edzőcipőben van, a kiáramló levegő sóhajtozik a sarkában, ahogy felszökdécsel a lépcsőn és be a szobám ajtaján. Úgy teszek, mintha aludnék, ami nem tántorítja el. Egészen közel hajol hozzám, és azt suttogja: - Az se érdekel, ha soha többet nem szólsz hozzám. Az egyik szememet kinyitom, és két kék néz rám vissza. - Tudtam, hogy csak tetteted - állapítja meg, és széles, kedves vigyor ül ki az arcára. - Apa kérdezi, hogy kérsz-e szedret. - Nem. - Mit mondjak neki? - Mondd meg neki, hogy egy elefántbébit kérek. Elneveti magát. - Hiányozni fogsz - mondja, és otthagy a nyitott ajtóval és a lépcső felől bevágó huzattal.
Kettő
Zoey meg csak nem is kopog, csak bejön és lehuppan az ágyam végére. Furcsálkodva néz rám, mintha nem számított volna rá, hogy itt talál. - Mit csinálsz? - kérdi. - Miért? - Nem jársz már le a földszintre? - Apám hívott át? - Fáj valamid? - Nem. Gyanakvó pillantást vet rám, aztán felkel, és leveti a kabátját. Nagyon rövid, vörös miniruhát visel. Ugyanolyan színű, mint a retikül, amit a padlóra hajított. - Bulizni mész? - tudakolom. - Randid van? Vállat von, az ablakhoz lép, lebámul a kertre. Körbe-körbe huzigálja az ujját az üvegen, mielőtt bármit is mondana. - Talán meg kellene próbálnod hinni Istenben. - Azt mondod? - Igen, talán mindannyiunknak hinnie kéne. Az egész emberiségnek. - Szerintem nem. Szerintem már rég meghalt.
Zoey megfordul, hogy rám nézzen. Az arca sápadt, akár a tél. A válla fölött egy repülőgép pislákol keresztül az égen. - Mit írtál a falra? - kérdezi. Nem is tudom, miért engedem, hogy elolvassa. Azt hiszem, szeretném, ha történne valami. Fekete tintával írtam. Zoey pillantása alatt a szavak úgy rángatóznak, mintha pókok volnának. Újra meg újra elolvassa. Gyűlölöm, hogy ennyire tud sajnálni. Nagyon halkan szólal meg. - Nem egészen Disneyland, mi? - Mondtam én, hogy az? - Azt hittem, az volt a terv. - Az enyém ugyan nem. - Szerintem apád inkább várja, hogy pónit kérjél, mint pasit. Egészen magával ragadó a nevetésünk hangja. Bármennyire fáj is, imádom. Zoey-val nevetni az egyik legjobb dolog a világon, mert tudom, hogy mindkettőnk fejében ugyanazok az idióta képek jelentek meg. Csak annyit kell mondania, hogy „Talán egy csődörfarm megoldást jelentene”, és mindketten visongva röhögünk. - Te sírsz? - kérdezi Zoey. Nem vagyok benne biztos. Olyan hangokat hallatok, mint azok a nők a tévében, akiknek kinyírták a családját. Olyan hangokat hallatok, mint egy állat, amelyik a saját lábát rágja le. Minden egyszerre rohan meg - hogy az ujjaim nem többek csontoknál, hogy a bőröm gyakorlatilag átlátszó. Érzem a bal tüdőmben, ahogy osztódnak a sejtek, halmozódnak, mint a
hamu, ami lassanként megtölt egy urnát. Hamarosan nem fogok tudni lélegezni. - Teljesen rendben van, ha félsz - mondja Zoey. - Nincs rendben. - Dehogyis nincs! Rendben van, bármit is érzel. - Csak gondold el, Zoey, hogy állandóan rettegsz! - El tudom képzelni. De nem tudja. Hogy tudhatná, amikor őelőtte még ott áll az egész élete? Újra bebújok a kalapom alá, de csak egy kis időre, mert hiányozni fog a légzés. Meg a beszéd. Meg az ablakok. És hiányozni fognak a sütemények. Meg a hal. Szeretem a halat. Szeretem, ahogy tátog a picike halszájuk, nyit és csuk és nyit. És ahova én megyek, oda semmit sem lehet magaddal vinni. Zoey bámul, ahogy megtörlöm a szemem a paplanhuzat sarkával. - Csináld végig velem - mondom. Rémültnek tűnik. - Mit? - Mindenfelé ott hever fecniken. Összeírom rendesen, és te végigcsináltatod velem. - De mit? Amit a falra írtál? - Más dolgokat is, de először a fiúügyet. Te már rengeteget szexekltél, Zoey, és én még csak nem is csókolóztam soha. Figyelem, ahogy a szavaim elérnek hozzá. Valahol nagyon mélyen csapódnak be. - Annyira azért nem rengeteget - válaszolja végül. - Zoey, kérlek! Még ha könyörgök is, hogy ne tegyük, még akkor is, hogyha egy szörnyeteg vagyok veled, végig kell
csináltatnod velem. Lehet, hogy kényszerítened is kell. Van egy tök hosszú listám a dolgokról, amiket meg akarok még tenni. Amikor igent mond, olyan könnyen teszi, mintha csak arra kértem volna, hogy nézzen be gyakrabban hozzám. - Komolyan? - Hát nem most mondtam? Kíváncsi vagyok, tudja-e, mibe vágta a fejszéjét. Felülök az ágyban, és nézem, ahogy a szekrényemben matat. Azt hiszem, van egy terve. Ezt szeretem Zoey-ban. De jobb lesz, ha összekapja magát, mert elkezdtem olyasmikre gondolni, mint a répa. Meg a levegő. Meg a kacsák. Meg a körtefák. Bársony és selyem. Tavak. Hiányozni fog a jég. Meg a dívány. Meg a nappali. Meg Cal kedvenc bűvészmutatványai. Meg a fehér dolgok - a tej, a hó, a hattyúk. A szekrényem mélyéről Zoey előhúzza azt a nyakba akasztós koktélruhát, amit apa vett nekem úgy egy hónapja. Még mindig rajta van az árcédula. - Én ezt veszem fel - jelenti ki. - Te pedig megkaphatod az enyémet. - Elkezdi kigombolni a ruháját. - Bulizni megyünk? - Szombat este van, Tess. Hallottál már róla? Hát persze. Hát persze hogy hallottam. Órák óta nem voltam függőlegesben. Kicsit furcsán érzem magam, olyan üresnek és légiesnek. Zoey egy szál fehérneműben áll, segít fölvenni a vörös ruhát. Annak is olyan szaga van, mint neki. Az anyaga puha, hozzám simul. - Miért akarod, hogy ezt viseljem? - Néha jólesik valaki másnak érezni magad.
- Valaki olyannak, mint te? Ezen elgondolkozik. - Talán - mondja végül. - Talán valaki olyannak, mint én. Amikor megnézem magam a tükörben, lenyűgöző, hogy menynyire másként festek: óriási a szemem, veszélyesnek látszom. Izgalmasnak, mintha minden lehetséges volna. Még a hajam is jól néz ki, drámaian leborotválva ahelyett, hogy éppen kezdene csak visszanőni. Magunkat bámuljuk, egymás mellett, aztán elkormányoz a tükör elől, és leültet az ágyamra. Felkapja a sminkcuccos kosaramat a kisasztalról, és mellém ül. Az arcára koncentrálok, amíg alapozót ken az ujjára, aztán az arcomra simítja. Nagyon sápadt és nagyon szőke, és a pattanásaitól kissé veszedelmesnek tűnik. Nekem soha egyetlen pattanásom nem volt. Így hozta a sors. Körberajzolja az ajkamat, és kirúzsozza. Szemfestéket keres, és rám parancsol, hogy nézzek egyenesen rá. Megpróbálom elképzelni, milyen lehet Zoey-nak lenni. Gyakran próbálkozom vele, de soha nem sikerül igazán felfognom. Amikor újra a tükör elé állít, csillogok. Egy kicsit úgy, mint ő. - Hová akarsz menni? - kérdi. Egy csomó hely van. A kocsma. Egy diszkó. Egy buli. Tágas, sötét termet akarok, ahol alig lehet megmozdulni, ahol egymáshoz préselődnek a testek. Ezernyi őrülten hangosan bömbölő számot akarok hallani. Annyira gyorsan akarok táncolni, hogy a hajam olyan hosszúra nő, hogy rá is lehet lépni. Azt akarom, hogy a hangom bömböljön a lüktető basszus fölött. Annyira ki akarok melegedni, hogy jeget kelljen ropogtatnom a fogam között.
- Menjünk táncolni - döntök. - Menjünk, és szedjünk fel fiúkat, akikkel lefekhetünk. - Rendben. - Zoey felkapja a retiküljét, és kivezet a szobámból. Apa kilép a nappaliból, és elindul fölfelé a lépcsőn. Úgy tesz, mintha a klotyóra indult volna, és adja a meglepettet, amikor meglát bennünket. - Fölkeltél! - kiáltja. - Csoda történt! - Némileg kelletlen elismeréssel biccent Zoey felé. - Hogy vetted rá? Zoey a padlóra vet egy mosolyt. - Csak egy kis ösztönzésre volt szükség. - Miszerint? Oldalra billentem a csípőmet, és egyenesen a szemébe nézek: - Zoey elvisz rúdtáncolni. - Jó vicc - nyugtázza. - Nem, komolyan. Apa a fejét rázza, és körkörösen simogatja a hasát. Sajnálom őt, mert fogalma sincs, mit tegyen. - Jól van - mondom -, diszkóba megyünk. Úgy néz az órájára, mintha valami új hírt várna tőle. - Vigyázni fogok rá - ígéri Zoey. Olyan tündibündi és őszinte, hogy csaknem hiszek neki. - Nem - áll apa a sarkára. - Pihennie kell. A diszkóban füst van, és zaj. - Ha pihennie kell, akkor mi a csodának hívott fel? - Azt akartam, hogy beszélj vele, nem azt, hogy vidd magaddal!
- Ne aggódjon - nevet Zoey -, visszahozom. Érzem, ahogy az öröm elillan belőlem, mert tudom, hogy apának igaza van. Ha diszkózni mennék, utána egy héten át kellene aludnom. Ha túlhajtom magam, utólag mindig megfizetek érte. - Oké - mondom végül. - Nem számít. Zoey megragadja a karomat, és lerángat maga mögött a lépcsőn. - Elhoztam anyám kocsiját - mondja. - Háromra hazahozom. Apa azt mondja, hogy nem, az túl késő; éjfélre itthon kell lennem. Ezt többször is elismétli, amíg Zoey előveszi a kabátomat a gardróbszekrényből. Amikor kilépünk, elköszönök, de apa nem válaszol. Zoey becsukja mögöttünk az ajtót. - Nekem jó az éjfél - kockáztatom meg. Szembefordul velem a bejárón. - Ide figyelj, csajszi! Ha rendesen akarod csinálni, akkor meg kell tanulnod áthágni a szabályokat. - Nekem nem fáj, ha haza kell jönni éjfélre. Úgyis csak aggódna értem. - Hadd aggódjon: nem számít. A magadfajtáknak nem kell számolnia a következményekkel. Erre még soha nem gondoltam.
Három
Az csak természetes, hogy bejutunk a diszkóba. Soha nincs elég lány szombat esténként, és Zoey-nak remek teste van. A biztonsági őröknek csorog utána a nyála, ahogy a sor elejére tessékelnek bennünket. Zoey riszál egy kicsit a kedvükért, amikor belépünk, és a tekintetük egészen a ruhatárig követ bennünket, át az előcsarnokon. - Mulassanak jól, hölgyeim! - kiabálnak utánunk. Nem kell fizetnünk. Teljes mértékben uraljuk a pályát. Miután letettük a kabátunkat, a bárba megyünk, és veszünk két kólát. Zoey a táskájában tartott laposüvegből turbózza fel rummal a magáét. Azt mondja, az évfolyamtársai is így csinálják, így olcsóbb bulizni járni. A nem ivás az egyetlen tilalom, amihez tartom magam, mert a sugárterápiára emlékeztet. Egyszer két kezelés között teljesen lerészegedtem mindattól, amit apa piásszekrényében találtam, és mostanra a kettő összeforrt az emlékezetemben. Az alkohol és az egésztestbesugárzás íze. A bárpultra támaszkodva felmérjük a terepet. Máris tele van, a tánctér forr a testektől. A fények egymást kergetik melleken, fenekeken, a plafonon keresztül.
- Van nálam óvszer - szólal meg Zoey. - A táskámban, hogyha kellene. - A kezem után nyúl. - Jól vagy? - Aha. - Nem idegelsz? - Nem. Egy egész terem szédeleg a szombat estében, pontosan erre vágytam. Nekiláttam a listámnak, és Zoey mellettem áll. Ma kipipálom az első tételt: a szexet. És nem fogok meghalni, amíg össze nem jött mind a tíz. - Nézd - szólal meg Zoey. - Hozzá mit szólsz? - Egy srácra mutat. Jól táncol, csukott szemmel mozog, mintha egyedül ő lenne itt, mintha nem volna másra szüksége, csak a zenére. Minden héten itt van. Fogalmam sincs, hogy ússza meg, hogy idebenn füvezik. Helyes, ugye? - Nem akarok narkóst. Zoey összeráncolja a homlokát. - Mi a faszról beszélsz? - Ha el van szállva, akkor nem fog emlékezni rám. Részeget se akarok. Zoey a pultra csapja az italát. - Remélem, nem arra készülsz, hogy szerelmes legyél! Ne mondd, hogy az is rajta van a listádon! - Nem, nem igazán. - Helyes. Utálom, hogy nekem kell rá emlékeztetni, de az idő nem neked dolgozik. Szóval, vágjunk bele. Magával húz a parkettre. Annyira közel furakszunk Füves Csávóhoz, hogy észrevehessen bennünket, aztán táncolunk.
És ez így rendben is van. Olyan, mintha ugyanahhoz a törzshöz tartoznánk, mindannyian egyazon ütemre mozdulunk és lélegzünk. Az emberek nézelődnek, méregetik egymást. Ezt senki sem veheti el tőlem. Itt vagyok egy szombat estén, és Zoey vörös ruhájában magamra vonzom egy fiú tekintetét. Vannak lányok, akiknek ez soha nem adatik meg. Még ennyi sem. Tudom, hogy mi jön most, mert volt elég időm olvasni, és ismerem az összes lehetséges forgatókönyvet. Füves Csávó közelebb jön, és megnéz minket magának. Zoey nem néz föl, de én igen. A kelleténél egy másodperccel tovább időzik rajta a pillantásom, és ő odahajol hozzám, és megkérdi a nevemet. „Tessa”, mondom majd neki, és ő megismétli: a kemény T-t, annak a hosszú s-nek a susogását, a reményteljes a-t. Bólintok, hogy jól hallotta, és hogy kedvemre való, milyen csodálatosan és újként hangzik az ő szájából. Akkor majd kitárja a karját, tenyérrel fölfelé, mintha azt mondaná: Megadom magam, mit tehetnék ennyi szépség ellenében? Én szemérmesen elmosolyodom és a padlót nézem. Innen tudni fogja, hogy nyugodtan rám mozdulhat, nem harapok, én is benne vagyok a játékban. Aztán a karjába fon és együtt táncolunk, a fejem a mellkasának támasztom, hallgatom a szívverését - egy idegen szívverését. De nem ez történik. Elfeledkeztem három dologról. Elfelejtettem, hogy a könyvek nem azonosak a valósággal. Azt is elfelejtettem, hogy nincs időm flörtölni. Zoey emlékszik. Ő a harmadik dolog, amiről elfeledkeztem. És Zoey akcióba lép.
- Ő a barátnőm - ordítja Füves Csávó fülébe, hangosabban a zenénél is. - Tessának hívják. Biztosra veszem, hogy szívesen szívna egyet a spanglidból. A srác elmosolyodik, átnyújtja a cigit, mindkettőnket megnéz, a pillantása elidőzik Zoey hajának hosszán. - Tiszta fű - súgja Zoey. Akármi legyen is, sűrű és csípi a torkomat. Köhögnöm kell tőle és elszédülök. Továbbadom Zoey-nak, aki mélyen leszívja, aztán visszaadja a srácnak. Mi hárman most már összekapcsolódtunk, együtt mozdulunk, ahogy a basszus felszivárog a lábunkon, be a vérkeringésünkbe. Videokivetítők kaleidoszkópképei villóznak a falakon. A spangli újra körbejár. Nem tudom, mennyi idő telik el. Órák talán. Percek. Azt tudom, hogy nem állhatok meg, és csak ennyit tudok. Ha tovább táncolok, a terem sötét sarkai nem kúsznak közelebb, a két szám közötti csöndek nem híznak hangosabbra. Ha tovább táncolok, újra hajókat látok a tengeren, szívkagylót és kürtcsigát ízlelek, és hallom a friss hó nyikorgását, amin senki sem járt még előttem. Egyszer aztán Zoey egy friss spanglit nyújt felém. - Örülsz, hogy eljöttünk? - tátogja felém. Megállók, hogy beszívjam a füstöt, és ostoba módon a kelleténél egy pillanattal tovább állok mozdulatlanul, elfeledkezem a táncról. És már meg is tört a varázs. Megpróbálok visszaszerezni egy kis lelkesedést, de úgy érzem, mintha egy keselyű telepedett volna a mellemre. Zoey, Füves Csávó és az összes többi táncoló olyan távoli és valószerűtlen,
mint egy tévéműsor. Nem számíthatok rá, hogy valaha is közéjük tartozzam. - Rögtön jövök - mondom Zoey-nak. A mosdó csöndjében ülök a csészén, és a térdemet bámulom. Ha csak egy kicsivel följebb húznám a vörös miniruhát, láthatnám a hasamat. Még mindig tele van piros foltokkal. Ahogy a combom is. A bőröm olyan száraz, mint egy gyíké, bármennyi krémet kenek is rá. A karom belső oldalán tűszúrások kísértetei. Befejezem a pisilést, megtörlöm magam, és visszahúzom a ruhát. Amikor kilépek a fülkéből, Zoey-t a kézszárító mellett találom. Nem hallottam, amikor bejött. Nagyon lassan mosom meg a kezem. Tudom, hogy figyeli, mit csinálok. - A srácnak van egy haverja is - közli. - A haver a helyesebb, de megkaphatod te, úgyis a te estéd a mai. A nevük Scott és Jake, és hazamegyünk velük. A mosdó szélébe kapaszkodom, és megnézem az arcom a tükörben. A szemem ismeretlennek tűnik. - Az egyik bábut hívják Jake-nek, a Tweeniékben mondom. - Ide figyelj - csattan fel Zoey, aki kezdi elveszíteni az önuralmát -, le akarsz feküdni valakivel, vagy sem? A lány a szomszédos mosdónál megsemmisítő pillantást vet rám. Meg akarom magyarázni neki, hogy nem vagyok olyan, mint gondolja. Igazán kedves vagyok, komolyan, és valószínűleg kedvelne is. De nincs rá idő. Zoey kirángat a mosdóból, vissza a bárpulthoz. - Ott vannak. Az a tiéd.
A fiúnak, akire mutat, az ágyékára simul a keze, a hüvelykujját az övébe akasztotta. Úgy néz ki, mint valami cowboy a távolba révedő tekintetével. Nem látja, hogy jövünk, úgyhogy a padlóba vágom a sarkamat. - Nem vagyok rá képes! - Dehogynem! Élj gyorsan, halj meg fiatalon, legyen csinos hullád! - Zoey, nem! Az arcomat elönti a forróság. Szeretném tudni, lehet-e itt valahol friss levegőhöz jutni. Hol lehet az ajtó, amin bejöttünk? Zoey összevonja a szemöldökét. - Azt mondtad, hogy akár kényszeríthetlek is, annyira fontos ez az egész Most mégis, mit kéne csinálnom? - Semmit. Semmit se kell csinálnod. - Szánalmas vagy! - Zoey a fejét csóválva elvonul, végig a táncparketten, ki az előcsarnokba. Utánaloholok, és még látom, ahogy kiváltja a kabátomat a ruhatárból. - Mit művelsz? - Nesze, a kabátod. Fogok neked egy taxit, és elhúzhatsz haza. - Zoey, nem mehetsz velük haza egyedül! - Fogadjunk? Kitárja az ajtót, és végignéz az utcán. Csöndes a környék, a sor elfogyott, és sehol egy taxi. A járdán egy kicsit odébb galambok csipegetnek egy eldobott sült csirkés dobozból. - Zoey, légy szíves! Fáradt vagyok. Nem tudnál hazavinni? Vállat von. - Állandóan fáradt vagy.
- Ne légy már ilyen utálatos! - Ne légy már ilyen unalmas! - Nem akarok hazamenni mindenféle idegen fiúkkal. Bármi megtörténhet. - Helyes. Remélem is, hogy bármi megtörténik, mert egyébként pontosan nulla történésre számíthatunk. Esetlenül állok ott, hirtelen elönt a rémület. - Azt akarom hogy tökéletes legyen, tudod? Ha lefekszem egy fiúval, akit nem is ismerek, miféle lány leszek én? Kurva? Zoey felém fordul, a szeme csillog. - Nem. Eleven lány leszel. Ha beszállsz egy taxiba és hazamész apucihoz, miféle lány leszel? Elképzelem, ahogy ágyba bújok, belélegzem a szobám halott levegőjét, és mikor reggel felébredek, minden ugyanolyan lesz, mint volt. Zoey újra mosolyog. - Na, gyere - mondja. - Kipipálhatod az első tételt a rohadt listádon. Tudom, hogy ezt akarod. - A mosolya ragadós. Mondj igent, Tessa! Mondj már igent! - Igen. - Hála az égnek! - Zoey megragadja a kezem, és visszakormányoz a diszkó ajtajához. - Most írj egy SMS-t apádnak, hogy nálam alszol, aztán vágjunk bele!
Négy
- Nem szereted a sört? - kérdi Jake. A mosogatónak támaszkodik a konyhájukban, és én túl közel állok hozzá. Szándékosan. - Csak teázni volt kedvem. Vállat von, a bögrémhez koccintja az üveget, hátrabillenti a fejét, és alaposan meghúzza a sört. A torkát figyelem, ahogy nyel, és észreveszek egy kis, halvány forradást az álla alatt, egy réges-régi balesetből származhat. Az ingujjával megtörli a száját, és meglátja, hogy bámulom. - Minden oké? - Aha. Veled? - Aha. - Akkor jó. Rám mosolyog. Kedves mosolya van. Ennek örülök. Sokkal nehezebb volna, ha ronda srác lenne. Fél órával ezelőtt Jake és a haverja, Füves Csávó egymásra vigyorogtak, és betessékeltek a házukba. Az a két vigyor azt mondta, nyert ügyük van. Zoey figyelmeztette őket, hogy ne éljék bele magukat semmibe, de azért besétáltunk a nappalijukba, és hagyta, hogy Füves Csávó elvegye a kabátját.
Plusz nevetett a viccein, és elfogadta a spanglit, amit tekert neki, és szép lassan betépett. Látom őt a nyitott ajtón át. Zenét tettek fel, valami érzéki dzsesszt. Lekapcsolták a villanyt, és táncolnak, lassú, befüvezett köröket rónak a szőnyegen. Zoey egyik keze a levegőben, benne a cigi, a másikat a srác öve alá csúsztatta, a farmerja fenekére. A fiú mindkét karjával átöleli, úgyhogy olyan, mintha egymást támogatnák. Hirtelenjében józannak érzem magam, ahogy a konyhában iszogatom a teámat, és rájövök, hogy ideje volna tenni valamit a tervem ügyében. Hiszen ez az egész rólam szól. Felhajtom a teámat, a szárítóra teszem a bögrét, és még közelebb bújok Jake-hez. - Csókolj meg - parancsolok rá, ami azonnal nevetségesnek tűnik, amint kimondtam, de úgy látszik, Jake nem bánja. Leteszi a sörét, és fölém hajol. Finoman csókolózunk, az ajkaink éppen csak összeérnek, csak egy leheletnyi lélegzetet váltunk. Mindig is tudtam, hogy jól fogok csókolni. Elolvastam az összes újságot, amiben összekoccanó orrokról és túlcsorduló nyálról írnak, és arról, hogy hova tegyem a kezemet. De azt nem tudtam, hogy ilyen érzés lesz, ahogy az álla puhán súrlódik az enyémen, az óvatosan tapogatózó keze a hátamon, az ajkamon végigfutó nyelve, ahogy utat talál a számba. Percekig csókolózunk, a testünket egyre közelebb préselve a másikhoz, ahogy egymásnak dőlünk. Olyan megkönnyebbülés valaki olyan társaságában lenni, aki egyáltalán nem ismer. A
kezem felbátorodva nyúl az ívhez, ahol a gerince véget ér, és ott simogatja. Érzem, milyen egészséges, milyen szilárd. Kinyitom a szemem, hogy lássam, jó-e neki, de helyette az ablak vonzza a tekintetem a háta mögött, az éjszakába vesző fák odakinn. Kis, fekete ágacskák kopognak az ablakon, mintha ujjak volnának. Szorosan lecsukom a szemem, és Jake testéhez préselem magam. Vörös ruhámon keresztül érzem, hogy milyen borzasztóan akar engem. Aprócska nyögdécselések törnek elő a torkából. - Menjünk fel - javasolja. Megpróbál az ajtó felé terelni, de a mellére teszem a tenyerem, hogy megállítsam, amíg gondolkozom. - Gyere már! - sürget. - Azt akarod, nem igaz? A tenyeremen érzem a pulzusát. Lemosolyog rám, és tényleg azt akarom, nem igaz? Hát nem azért vagyok itt? - Persze. A keze forró, ahogy összefonjuk az ujjainkat, és végigvezet a nappalin a lépcsőhöz. Zoey Füves Csávót csókolgatja. Háttal van a falnak, a lába a fiúé közé ékelődött. Amikor elmegyünk mellettük, meghallanak, és mindketten felénk fordulnak. Mindketten ziláltak és kimelegedtek. Zoey kinyújtja rám a nyelvét. Csillog, mint egy barlangból előcikkanó hal. Elengedem Jake kezét, és felkapom Zoey táskáját a kanapéról. Felforgatom az egészet, és pontosan tudom, hogy mindenki engem bámul, és hogy Füves Csávó arcán lassú vigyor ömlik el. Jake az ajtófélfának támaszkodik, vár. Hogy mutatta-e a feltartott hüvelykujját a haverjának? Nem nézhetek oda. És nem találom az óvszert sem, azt se tudom, dobozt vagy
csomagot keressek, hogy egyáltalán hogy néz ki. Zavaromban úgy döntök, hogy viszem az egész táskát. Ha Zoey-nak is kell gumi, majd jön és keres. - Menjünk - mondom. Követem Jake-et fölfelé a lépcsőn, a csípője hintálására koncentrálok, hogy el ne veszítsem a hangulatom. Egy kicsit furán érzem magam, szédülök és kerülget a hányinger. Sose hittem volna, hogy egy kórházi folyosóra emlékeztethet, amikor egy fiú nyomában trappolok föl a lépcsőn. Talán csak fáradt vagyok. Megpróbálom felidézni a rosszullétek esetére fenntartott szabályokat - amikor csak lehet, szívj friss levegőt, nyiss ki egy ablakot, vagy menj ki a szabad ég alá, ha teheted. Tanuld meg elterelni a gondolataidat - csinálj valamit, bármit, ami elvonja a figyelmedet. - Itt vagyunk - áll meg Jake. A szobájában nincs semmi érdekes - aprócska helyiség íróasztallal, számítógéppel, szétszórt könyvek a földön, egy szék és egy keskeny ágy. A falakon pár fekete-fehér poszter, főleg dzsessz-zenészekről. Rám néz, ahogy a szobáját nézem. - Leteheted a táskádat. Felnyalábolja a szennyest az ágyáról, és a padlóra hajítja, kisimítja a takarót, leül, és megpaskolja maga mellett a helyet. Nem moccanok. Ha leülök arra az ágyra, akkor le kell kapcsolni a lámpákat. - Meg tudnád gyújtani azt a gyertyát? - kérdem. Kihúz egy fiókot, gyufát vesz elő, és meggyújtja a gyertyát az asztalán. Leoltja a nagylámpát, és visszaül.
Íme, egy valódi, lélegző fiú, aki csak engem néz, csak rám vár. Íme, eljött az én pillanatom, de csak azt érzem, hogy ketyeg a mellkasom. Talán csak úgy lehet ezt letudni anélkül, hogy hülyét csinálnék magamból, hogyha úgy teszek, mintha valaki más volnék. Úgy döntök, Zoey leszek, és elkezdem kigombolni a ruháját. Figyeli, hogyan ügyködöm, egy gomb, két gomb. Végigfuttatja a nyelvét az ajkán. Három gomb. Fölkel. - Majd én. Az ujjai fürgék. Csinált már ilyet korábban. Egy másik lánnyal egy másik éjszakán. Kíváncsi vagyok, hol lehet most az a lány. Négy gomb, öt, és a vörös ruha lehullik a vállamról a csípőmre, le a padlóra, úgy ér földet a lábamon, mint egy csók. Kilépek belőle, és egy szál cicifixben és bugyiban állok előtte. - Az meg mi? - Az arca grimaszba torzul, ahogy meglátja a ráncos bőrt a mellemen. - Beteg voltam. - Mi volt a bajod? Csókokkal hallgattatom el. Más a szagom most, hogy gyakorlatilag meztelen vagyok pézsmaszag és forróságszag. Neki is más az íze - füst és valami édes. Talán az élet az. - Nem dobod le a ruháidat? - kérdem tőle a legjobb Zoeyhangomon. Lehúzza a trikóját, a fején keresztül, magasba emelt kézzel. Egyetlen másodpercig nem lát engem, de ő maga kitárulkozik a vékony törzse, csupa szeplő, olyan fiatal, a hónaljában
megbúvó szőr sötét csillanása. A földre dobja a trikót, és újra megcsókol. Megpróbálja fél kézzel lecsatolni az övét, anélkül, hogy odanézne, de nem tudja. Elhúzódik tőlem, de engem bámul, amíg a gombbal és a cipzárral matat. Kilép a nadrágjából, és egy szál alsóban áll előttem. Egyetlen pillanatig mintha bizonytalan volna, habozik, félénknek tűnik. A fehér zoknis lábfejét most veszem észre; ártatlan, mint két százszorszép, és ettől szeretném megajándékozni őt valamivel. - Én még sose csináltam - mondom. - Sosem voltam még fiúval. A gyertya lángja megrebben. Egy másodpercig meg sem szólal, aztán a fejét rázza, mintha nem tudná elhinni. - Aszta. Ez fantasztikus! Bólintok. - Bújj ide! A vállába temetem magam. Olyan nyugalmas ott, mintha a végén minden jóra fordulhatna. Jake fél karjával átölel, a másik keze a hátamon kúszik fölfelé, hogy megsimogassa a nyakamat. Meleg a tenyere. Két órája még a nevét se tudtam. Talán nem is kell lefeküdnünk egymással. Talán csak lefekhetnénk és összebújunk, egymás karjában alszunk el a paplan alatt. Talán egymásba is szeretünk. Felkutatja a gyógymódot, és örökké fogok élni. Vagy mégsem. - Van gumid? - súgja. - Az enyém elfogyott.
Zoey táskája után nyúlok, és kiborítom az egészet a padlóra, a lábunk elé, és Jake kiszolgálja magát, az éjjeliszekrényre helyez egy kotont, készenlétbe, és nekiáll lehúzni a zokniját. Lassan én is kikapcsolom a melltartómat. Soha nem voltam még pucér egy fiú előtt. Úgy néz, mintha fel akarna falni, és nem is tudja, hol kezdjen hozzá. Meghallom, hogy dübörög a szívem. Neki gondot okoz a gatyája, útban van a merevedése. Ledobom a bugyimat, és azon kapom magam, hogy reszketek. Mindketten meztelenek vagyunk. Adámra és Évára gondolok. - Minden rendben lesz - ígéri, megfogja a kezem, és az ágyhoz vezet, felemeli a paplant, és bebújunk. Az ágy egy hajó. Menedék. Búvóhely. - Imádni fogod - mondja. Csókolózni kezdünk, egészen lassan, az ujjai lustán követik csontjaim vonalát. Ez tetszik - hogy mennyire finomak vagyunk egymással, a lassúságunk a gyertyafényben. De nem tart sokáig. A csókjai egyre mélyebbek, a nyelve sebesen döfköd, mintha nem tudna elég közel kerülni hozzám. A keze is igyekszik, szorongat és fogdos és dörzsölget. Vajon keres valamit? Azt ismételgeti, hogy „ó, igen, ó igen”, de nem hiszem, hogy nekem mondja. A szeme csukva, a szája tele a mellemmel. - Nézz rám! - kérem. - Szükségem van rá, hogy rám nézz. A könyökére támaszkodik. - Mi van? - Nem tudom, mit csináljak. - Teljesen jó vagy. - A szeme olyan sötét, hogy fel se ismerem az arcát. Mintha átváltozott volna valaki mássá, már
csak nem is az a félidegen, aki pár perccel ezelőtt volt. Teljesen jól megy. És újra a nyakamat csókolássza, a mellemet, a hasamat, és a feje újra eltűnik előlem. A keze is elindult lefelé, és nem tudom, hogy mondhatnám meg neki, hogy ne tegye. Elhúzom a csípőmet előle, de ez nem állítja meg. Az ujja a lábam között ficánkol, és a döbbenettől elakad a lélegzetem, mert ilyet még soha senki nem tett velem. Mi a baj velem, miért nem tudom, hogyan fogjak hozzá? Azt hittem, pontosan fogom tudni, mi a dolgom, hogy mi fog történni. De az egész kezd kicsúszni a kezem közül, mintha Jake irányítana, amikor pedig nekem kéne tartanom a gyeplőt. Hozzásimulok, a karomat a háta köré fonom, és lapogatom, mintha egy kutya volna, amelyiknek nem értem a viselkedését. Megtámaszkodik az ágyon és felül. - Minden oké? Bólintok. Az éjjeliszekrényre nyúl, ahol a gumit hagyta. Nézem, ahogy felhúzza. Nagyon gyors. Profi gumizsonglőr. - Készen állsz? Még egyszer bólintok. Udvariatlanság volna nem így tenni. Lefekszik, a lábamat szétfeszíti a lábával, közel préseli magát, teljes súlyával rám nehezedik. Hamarosan érezni fogom őt magamban, és végre tudni fogom, mire föl a nagy felhajtás. Ez volt a tervem. Számtalan dologra leszek figyelmes, amíg a rádiós ébresztőórája számlapján a piros neonszámok 3:15-ről 3:19-re változnak. Megfigyelem, hogy a cipője az ajtó mellett maradt.
Az ajtó nincs teljesen becsukva. Furcsa árnyék vetül a plafon túlsó sarkába, úgy néz ki, mint egy arc. Eszembe jut egy kövér ember, akit egyszer láttam izzadtan végigkocogni az utcánkon. Elképzelek egy almát. Elképzelem, milyen biztonságban érezném magam az ágy alatt. Vagy az anyám ölébe hajtva a fejemet. A karján támaszkodik, lassan mozog fölöttem, az arcát oldalra fordítja, a szeme szorosan csukva. Ez az. Ez már az. Most, ebben a pillanatban. Szex. Amikor vége, csöndesnek és picinek érzem magam alatta. Egy kis ideig így maradunk, aztán legördül rólam, és engem kémlel a sötétben. - Mi az? - tudakolja. - Mi bajod? Nem bírok ránézni, úgyhogy közelebb bújok, eltemetkezem benne, elbújok a karjai közt. Tudom, hogy totális idiótát csinálok magamból. Bömbölök, mint egy csecsemő, taknyomnyálam összefolyik, és képtelen vagyok abbahagyni, borzalmas. Körkörösen simogatja a hátamat, csitítón sugdos a fülembe, és idővel eltol magától, hogy alaposan megnézhessen magának. - Mi van már? Ugye, nem fogod azt mondani, hogy nem is akartad? Megtörlöm a szemem a paplanhuzattal. Felülök, a lábam lelóg az ágy széléről, egészen a szőnyegig. Háttal ülök neki, a ruháimra pislogok. Ismeretlen árnyékokként hevernek szétszórva a földön. Amikor kicsi voltam, apa állandóan a nyakába vett. Annyira pici voltam még, hogy két kézzel kellett megtámasztania a hátamat, hogy le ne billenjek, és mégis, olyan magasan voltam,
hogy megérinthettem a faleveleket. Ezt soha nem tudnám elmondani Jakenek. Nem jelentene semmit a számára. Nem hiszem, hogy a szavak megérintik az embereket. Talán semmi sem érinti meg őket. Visszarángatom a ruháimat. A vörös ruha rövidebbnek tűnik, mint valaha; húzogatom lefelé, hogy elfedje a térdemet. Komolyan képes voltam így menni diszkóba? Felhúzom a cipőmet, visszapakolom Zoey cuccait a táskájába. - Nem kell elmenned - szól utánam Jake. Fél könyökére támaszkodva fekszik. A törzse sápadtnak tűnik a gyertya libbenő fényében. - De szeretnék. Eldobja magát a párnáján. Az egyik karja lelóg az ágyról, az ujjai meghajolnak, ahol elérnek a padlóig. Nagyon lassan csóválja a fejét. Zoey a földszinten alszik a kanapén. Füves Csávó szintúgy. Együtt fekszenek, összegabalyodott tagokkal, az arcuk egymás mellett. Gyűlölöm, hogy Zoey képes erre. Ráadásul a srác ingét viseli. A gombok sora, mint megannyi cukorka, a mézeskalácsházat juttatja eszembe abból a meséből. Letérdelek melléjük, és nagyon finoman simogatni kezdem Zoey karját. Meleg a bőre. Addig simogatom, amíg ki nem nyitja a szemét. Rám pislog. - Szevasz - suttogja. - Már kész is vagy? Bólintok, és nem tudom visszafojtani a vigyorgásomat, ami elég különös. Zoey kibogozza a tagjait Füves Csávó karjai közül, felül és a padlót szemlézi.
- Van valahol valami anyag? Megtalálom a dobozt, amiben a füvet tartják, és a kezébe nyomom, aztán kimegyek a konyhába egy pohár vízért. Azt várom, hogy utánam jöjjön, de nem jön. Hogy beszélhetnénk nyugodtan, ha Füves Csávó is ott van? Megiszom a vizet, a szárítóra teszem a poharat, és visszalépkedek a nappaliba. Zoey lábához kucorodom, amíg megnyal egy cigarettapapírt, egy másikhoz ragasztja, a másodikat is megnyalja, rögzíti, letépi a szélét. - És? - tudakolja. - Hogy ment? - Elment. Elvakít a függöny résén belüktető fény. Csak Zoey fogának csillogását látom. - Ügyes volt a srác? Jake-re gondolok, az emeleten a padlót tapogató kezére. - Nem tudom. Zoey beszív, kíváncsian méreget, aztán kifújja a füstöt. - Hozzá kell szokni. Anyám egyszer azt mondta, a szex cirka három perc élvezet. Azt gondoltam, hogy na ne már. Nekem azért több lesz. De tényleg annyi. Hogyha hagyod, hogy azt higgyék, remek lepedőakrobaták, valahogy a végén minden rendben lesz. Felkászálódom, a függönyhöz megyek, és széthúzom. Még égnek az utcalámpák. Messze még a reggel. - Csak úgy otthagytad, egyedül? - kérdi Zoey. - Aha. - Az elég neveletlen dolog. Vissza kéne menned még egy fordulóra.
- Nem akarok. - Hát, haza még nem mehetünk. Be vagyok tépve. Elnyomja a spangliját a hamutálcán, visszafészkel Scott mellé, és becsukja a szemét. Végtelenül sokáig bámulom, ahogy a légzéstől emelkedik és visszasüpped. A falra aggatott izzósor lágy fénybe vonja a padlószőnyeget. Van egy kisebb ovális rongyszőnyegük is, kék és szürke, mint a tenger. Visszamegyek a konyhába, és felteszem a teáskannát. Egy apró cédulát találok a pulton. Valaki már ráírta, hogy sajt, vaj, bab, kenyér. Leülök az egyik hokedlira, és folytatom a listát: Butterscotch1, csoki, hatos csomag Creme Egg2. Főleg a tojásokat akarom, azokat imádom húsvétkor. Még kétszáztizenhetet kell aludni húsvétig. Talán inkább a realitás talaján kellene maradnom. Kihúzom a Creme Egget a listáról, és felírom a következőt: csokimikulás, piros és arany papírba csomagolva, olyan, amelyiknek csengő van a nyakában. Azt akár még meg is kaphatom. Karácsonyig még száztizenhármat kell aludni. Megfordítom a bevásárlócédulát, és felírom rá: Tessa Scott. Rendes, becsületes, három szótag hosszú név, ahogy apa szokta mondani. Ha ötvennél is többször ide tudom zsúfolni a nevemet erre a papírfecnire, minden jóra fordul. Egészen picike betűkkel
Karamellához hasonlatos édesség, csokoládét is szoktak tölteni vele. 2 Szezonális édesség, különféle krémekkel töltött húsvéti csokitojás. Rendszerint január elseje és húsvét vasárnapja között kapható. 1
írok, amilyennel a Fogtündér válaszolhat egy gyerek levelére. Fáj a csuklóm. A teáskanna sipít. A konyhát betölti a gőz.
Öt
Vasárnaponként néha apa elvisz bennünket, Calt meg engem anyához. Lifttel megyünk fel a nyolcadikra, és mindig van egy pillanat, amikor kinyitja az ajtót, és azt mondja, „hát, szevasztok”, és a pillantása mindhármunknak szól. Apa általában elálldogál még egy kicsit a küszöbön, és beszélgetnek. De ma, amikor anya ajtót nyit, apa annyira elkeseredetten próbál minél messzebbre kerülni tőlem, hogy máris félúton jár a folyosón a lift felé. - Vigyázz a lányodra! - kiált vissza, és az ujjával felém bök. - Nem lehet megbízni benne! Anya nevet. - Miért, mit művelt? Cal alig bírja fékezni magát. - Apa megmondta neki, hogy ne menjen bulizni. - Nos - feleli anya -, ez pont úgy hangzik, mintha apátok mondta volna. - De Tess mégis elment, és csak most jött haza. Egész éjszaka kimaradt! Anya gyöngéd pillantást vet rám. - Megismerkedtél valakivel? Egy fiúval?
- Nem. - Jaj, dehogynem! Hogy hívják? - Mondom, hogy nem. Apán látszik, hogy mennyire bepipult. - Jellemző! Annyira rohadtuljellemző! Tudhattam volna, hogy tőled aztán semmi támogatásra ne számítsak! - Ugyan már! - csitítja anya. - Semmi baja nem lett, nem igaz? - Nézz csak rá! Teljesen kimerült. Egy pillanatnyi csönd támad, amíg mind a hárman rám néznek. Gyűlölöm. Lehangolt vagyok, és fáj a hasam. Egyfolytában fáj, amióta lefeküdtem Jake-kel. Senki se mondta, hogy fájni fog. - Négyre visszajövök - közli apa fél lábbal a liftben. - A kisasszony már jó két hete nem hagyta, hogy vérképet vegyenek, úgyhogy ha bármi történne, hívj fel. Erre képes vagy? - Persze, persze, te csak ne aggódj! - Anya előrehajol, és megpuszilja a homlokomat. - Vigyázni fogok rá. Cal és én a konyhaasztalnál ülünk, anya felteszi a teáskannát, keres három bögrét a mosogatóban a piszkosak között, és elöblíti őket a csap alatt. Teafilterért nyúl a szekrénybe, a hűtőből tejet vesz elő, beleszimatol, és kekszet borít egy tányérra. Egy egész Bourbont3 a számba gyömöszölök. Nagyon ízlik. Jólesik az olcsó csokoládé, és ahogy a cukor elönti az agyamat.
3
keksz.
Két szelet, csokikrémmel összeragasztott étcsokoládes
- Meséltem már a legelső pasimról? - kérdi anya, miközben az asztalra teszi a teát. - Kevinnek hívták, és az órásnál dolgozott. Imádtam, ahogy koncentrálni tudott azzal a kis, szemre tehető nagyítóval az arcán. Cal még egy kekszet vesz. - Anya, tulajdonképpen hány pasival jártál összesen? kérdi. Anya elneveti magát, hosszú haját hátraveti a válla fölött. - Hát illik ilyet kérdezni? - Apa volt a legjobb? - Ó, az apátok...! - kiált fel, és drámai gesztussal a szívéhez kap, amitől Cal egyszerűen fetreng a röhögéstől. Egyszer megkérdeztem anyától, mi a baj apával. Azt mondta, „ő a legjózanabb ember, akivel valaha is találkoztam”. Tizenkettő voltam, amikor anya lelépett. Egy ideig küldött képeslapokat olyan helyekről, amikről még soha nem hallottam: Skegness, Grimsby, Hull. Az egyiknek egy szálloda volt az előlapján. Most itt dolgozom, írta. Cukrásznak tanulok, és kezdek nagyon elhízni! - Pompás! - vágta rá apa. - Remélem, hogy ki is fog pukkadni! Kitűztem a lapokat a szobám falára - Carlisle, Melrose, Dornoch. Egy tanyán lakunk, épp, mint a pásztorok, írta. Tudtad, hogy a birka légcsövéből, szívéből és májából készül a haggis4? A skótok nemzeti eledele, belsőségekkel töltött és bőségesen fűszerezett, hurkához hasonlatos fogás. 4
Nem tudtam, és azt se tudtam, hogy kit értett a többes szám alatt, de nagyon szerettem a John o’Groats5 képét nézni, ahogy a hatalmas, tágas ég elterpeszkedik a Firth tengerszoros fölött. Aztán jött a tél, és vele a diagnózisom. Nem tudom, anya elhitte-e azonnal, mert jó időbe telt neki, amíg visszafordult és hazajött. Tizenhárom voltam, amikor végül kopogtatott az ajtónkon. - Remekül nézel ki! - mondta nekem, mikor ajtót nyitottam. - Miért kell az apádnak mindig bolhából elefántot csinálnia? - Visszaköltözöl hozzánk? - kérdeztem. - Nem mondhatnám. És akkor jött ide, ebbe a lakásba. Mindig ugyanez a program. Talán azért, mert csóró, vagy mert nem akarja, hogy túlerőltessem magam, de a végén mindig vagy videózunk, vagy társasozunk. Mára Cal Az Élet Játékát választja, ami egy kalap szar, és pocsékul is játszom. Egy férjjel és két gyerekkel végzem, és utazási irodában dolgozom. Elfelejtek lakásbiztosítást kötni, és amikor jön egy vihar, minden pénzemet elveszítem. Cal ellenben popsztár lesz, és van egy házikója a tengerparton, anya pedig jól menő festőművész, aki főúri kastélyban lakik. Amikor nyugdíjba megyek, ami igen hamar bekövetkezik, mert állandóan tízest forgatok, nem is fárasztom magam azzal, hogy megszámoljam a maradék játék pénzt. A hagyomány szerint az Egyesült Királyság szárazföldi részének legészakibb pontja, bár valójában nem az. 5
Cal be akarja mutatni anyának az új bűvésztrükkjét. Amíg elmegy anya tárcájáért, hogy hozzon belőle egy érmét, lerángatom a takarót a dívány támlájáról, és anya segít betakarni a térdemet. - Jövő héten be kell mennem a kórházba - mondom neki. Elkísérsz? - Apád nem megy? - Jöhetnétek mindketten. Egy pillanatra mintha kínosan érezné magát. - Miért mész? - Megint fáj a fejem. Gerinccsapolást akarnak végezni. Lehajol hozzám és megpuszil, a lehelete langyos az arcomon. - Minden rendben lesz, ne aggódj. Tudom, hogy jól viseled majd. Cal visszajön egy egyfontossal. - Most pedig figyeljenek nagyon, hölgyeim! - mondja. De én nem akarok. Unom, hogy figyeljem, ahogy eltűnnek a dolgok. Anya hálószobájában felemelem a pólómat a szekrényajtóra szerelt tükör előtt. Régebben úgy néztem ki, mint egy ronda törpe. A bőröm szürke volt, és olyan érzés volt megérinteni a hasamat, mintha túlságosan megkelt kenyértészta volna, az ujjam eltűnt a nagy puhaságban. A szteroidok tehettek róla. Nagy dózisú prednizolon és dexametazon. Mindkettő méreg, és mindkettőtől kövér, ronda és zsémbes leszel.
Amióta nem szedem egyiket sem, zsugorodni kezdtem. Mára a csípőm hegyes, és a bordáim átragyognak a bőrömön. Meghátrálok, szellemlényem viszolyog magamtól. Leülök anya ágyára, és felhívom Zoey-t. - A szex - kérdem tőle - tulajdonképpen mit jelent? - Te, nyomorult - feleli. - Tényleg nagyon elcseszett kefélés volt, mi? - Csak nem értem, mitől érzem magam ilyen furán. - Milyen furán? - Magányosan. És fáj a hasam. - Jaj, tényleg! - kiált fel. - Arra emlékszem. Olyan, mintha felnyitottak volna odabenn? - Egy kicsit. - Elmúlik. - Miért érzem akkor úgy magam, mintha bármelyik pillanatban elbőghetném magam? - Túl komolyan veszed ezt az egészet, Tess. A szex egyszerűen egy eszköz, hogy együtt lehess valakivel. Egy eszköz, hogy melegen tartsd és vonzónak érezd magad. Furcsa a hangja, mintha mosolyogna. - Zoey, már megint be vagy tépve? - Nem. - Hol vagy? - Figyelj, egy percen belül mennem kell. Ki vele, mi a következő tétel a listádon, és kitaláljuk, hogy legyen. - Felhagytam a listámmal. Hülyeség az egész. - Tök jó volt! Ne add fel! Végre-valahára csináltál valamit az életeddel.
Amikor leteszem, elszámolok magamban ötvenhétig. Aztán felhívom a 9996-et. Egy női hang válaszol. - Segélyhívó központ, mire van szüksége? Nem mondok semmit. - Vészhelyzetben van? - kérdi a nő. - Nem - mondom. - Meg tudja erősíteni, hogy nem áll fenn vészhelyzet? Meg tudja erősíteni a tartózkodási helyét? Megmondom neki anya címét. Megerősítem, hogy nincs vészhelyzet. Kíváncsi vagyok, küldenek-e valamiféle számlát anyának. Remélem, igen. Felhívom a tudakozót, és elkérem a Szamaritánusok7 számát. Nagyon lassan tárcsázok. Egy női hang felel. - Halló! - Nagyon finom hangja van, talán ír. - Halló? ismétli. Sajnálom őt, amiért pazarlóm az idejét, úgyhogy azt mondom: - Minden egy rakás szar. Kis torokhang tör elő belőle, valami „ajjaj”-szerű, amiről apa jut az eszembe. Pontosan ugyanezt a hangot hallatta hat héttel ezelőtt, amikor a kórházban a specialista azt kérdezte, hogy megértettük-e, miféle következményei lesznek mindannak, amit elmondott nekünk. Emlékszem, hogy arra gondoltam,
Általános segélyhívó szám Angliában. Telefonos lelkisegély-szolgálat.
6
7
teljesen kizárt, hogy apa bármit is megértett volna, mert túlságosan sírt ahhoz, hogy oda tudjon figyelni. - Még mindig vonalban vagyok - mondja a nő. El akarom mondani neki. A fülemhez préselem a hallgatót, mert ahhoz, hogy valami annyira fontosról beszéljek, mint ez, egészen közel kell lenni a másikhoz. De mégsem találom azokat szavakat, amelyek elégségesek volnának hozzá. - Vonalban van még? - kérdi a nő. - Nem - felelem, és leteszem a kagylót.
Hat
Apa megfogja a kezem. - Szorítsd nyugodtan, ha fáj - mondja. Egy kórházi ágy szélén fekszem, a térdem a mellemnél, a fejem a párnán. Két orvos és egy nővér van még a szobában, bár nem látom őket, mert mögöttem állnak. Az egyik orvos még csak medika. Nem szól sokat, de nyilván figyel, amíg a másik megkeresi a megfelelő pontot a gerincemen, és megjelöli tollal. A bőrömet fertőtlenítő oldattal készíti elő. Szörnyen hideg. Azon a ponton kezdi, ahova szúrni fog, aztán koncentrikus körökben halad kifelé, aztán letakarja a hátamat, és fölveszi a steril gumikesztyűt. - 25G-s tűt fogok használni - magyarázza a medikának -, és ötmillis fecskendőt. Apa válla mögött egy festmény lóg a falon. Gyakran cserélgetik a képeket a kórházban, ezt még soha nem láttam. Nagyon eltökélten bámulom. Az elmúlt négy évben volt alkalmam magas szinten elsajátítani mindenféle figyelemelterelő módszert.
A festményen késő délután van, a nap alacsonyan lóg valami angol mezőség fölött. Egy férfi az eke súlyával küszködik. Madarak cikáznak és csapnak le. Apa megfordul a műanyag széken, hogy lássa, mit nézek, elengedi a kezem, és felkel, hogy közelebbről is szemügyre vegye a képet. Alul, a mező szélén egy nő rohan. A szoknyáját fél kézzel felemeli, hogy gyorsabban tudjon szaladni. - A nagy pestisjárvány elér Eyamba8 - jelenti be apa. Nagyon szívderítő kis képecske egy kórház falára! Az orvos kuncog. - Van róla fogalma – kérdi -, hogy évente még mindig több mint háromezer bubópestises esetet regisztrálnak? - Nem - mondja apa. - Fogalmam se volt. - Hála az égnek az antibiotikumokért, nem igaz? Apa leül, és újra tenyerébe veszi a kezemet. - Hála az égnek - bólint. A nő előtt csirkék szélednek szét, és csak most veszem észre a rettenetet, amivel a férfi felé tekint. A pestis, a tűzvész és a hollandokkal vívott háború mind 1666-ban volt. Erre emlékszem az iskolából. Milliókat szállítottak el taligán, a tetemeket mészfejtőkbe és névtelen tömegsírokba borították. Most, több mint háromszáznegyven évvel később már az is mind halott, aki túlélte. A képen látható
Eyam a „pestisfalu”, a nagy járvány idején úgy határoztak, hogy amennyiben a pestis elérné őket, elszigetelik magukat a külvilágtól, hogy segítsék megállítani a ragályt. 8
dolgok közül mára csak a nap maradt. És a föld. Ettől a gondolattól nagyon aprónak érzem magam. - Aprócska szúnyogcsípés következik - közli a doki. Apa a hüvelykujjával simogatja a kezem, amíg a statikus hő hullámai behatolnak a csontjaimba. Eszembe jut a kifejezés, miszerint „örökkön örökké”, hogy mennyivel több dolog halott, mint amennyi élő, és hogy mindenütt kísértetek vesznek körül bennünket. Ennek vigasztalónak kellene lennie, de mégsem az. - Szorítsd a kezem - figyelmeztet apa. - Nem akarok kárt tenni benned. - Amikor az anyád a szülőszobán volt veled, tizennégy órán át szorongatta a kezem, és egyetlen ujjam se ficamodott ki. Kizárt, hogy kárt tudnál tenni bennem, Tess. Olyan, mint az elektromosság, mintha a gerincem beszorult volna a kenyérpirítóba, és az orvos egy életlen késsel próbálná kipiszkálni. - Mit gondolsz, mit csinál ma anya? - kérdem. Furcsa a hangom. Mintha beszorult volna. Feszült. - Tippem sincs. - Megkértem, hogy jöjjön el. - Igazán? - apa döbbentnek tűnik. - Azt gondoltam, elüldögélhetnétek kettesben a kávézóban, amikor ennek vége. - Elég furcsa ötlet - jegyzi meg apa rosszallón. Lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy napfényben fürdő fa vagyok, nem vágyom másra, csak az esőre. Gondolatban ezüstszín esőcseppek csapkodják a leveleimet, eláztatják a gyökereimet, fölszáguldanak az ereimben.
A doki statisztikai adatokat sorol a medikának. Azt mondja: - Körülbelül minden ezredik személynél, akinél ezt a vizsgálatot elvégezzük, lép fel valamilyen csekély mértékű idegsérülési szövődmény. Fennáll továbbá némi fertőzésveszély, esetleg vérzés vagy porcsérülés. - Aztán kihúzza a tűt. - Ügyes kislány - mondja kész vagyunk. Tulajdonképp arra számítok, hogy megpaskolja a hátsómat, mintha engedelmes ló volnék. De nem teszi. Egyszerűen három steril kémcsövet lóbál fölöttem. - Ez menjen a laborba - parancsolja. El se köszön, csak némán kislisszol a szobából, az utánfutó medika a nyomában. Mintha hirtelen zavarba ejtené, hogy ilyen intim gesztus esett meg közöttünk. De a nővér bájos. Beszél hozzánk, amíg bekötözi a hátamat, aztán megkerül és átjön az ágy oldalára, lemosolyog rám. - Egy jó ideig feküdnöd kell még, babám. - Tudom. - Nem ma kezdted, igaz? - Apához fordul. - Mihez kezd magával? - Üldögélek, olvasom a könyvemet. A nővér bólint. - Odakint leszek. Tudja, mire kell figyelni, amikor hazaérnek? Apa úgy sorolja, mint egy vérbeli profi. - Hidegrázás, láz, merev nyak vagy fejfájás. Szivárgás, vérzés, bárminemű zsibbadás, érzéketlenség vagy elerőtlenedés a beszúrási ponttól lefelé. A nővér le van nyűgözve.
- Maga nagyon tud! Miután kilépett az ajtón, apa rám mosolyog. - Jól van, Tess. Kész vagyunk. - Hacsak nem lesznek rosszak a laboreredmények. - Nem lesznek. - Akkor megint hetente járhatok gerinccsapolásra. - Ugyan! Próbálj meg aludni, kicsim. Akkor jobban telik az idő. Előveszi a könyvét, és hátradől a széken. Szentjánosbogárnyi kis fénypontok szurkálják belülről a szemhéjamat. Hallom, hogy kering a tulajdon vérem, olyan, mint a lovak patáinak dobogása az utcán. A kórházi ablakon túl összesűrűsödik a szürke fény. Apa lapoz. A válla mögött, a festményen a füst ártatlanul gomolyog a tanya kéményéből, és egy asszony rohan - az arca halálos rémületben billen fölfelé.
Hét - Keljél fel! Keljél fel! - ordítja Cal. A fejemre rántom a paplant, de az öcsém azonnal lerántja rólam. - Apa azt mondja, hogy ha nem kelsz fel azonnal, akkor feljön és vizes törülközővel ver el! Átfordulok a másik oldalamra, el tőle, de ő persze körbeugrándozza az ágyat, és vigyorogva megáll fölöttem. - Apa azt mondja, hogy minden reggel fel kéne kelned, és valamit kezdened magaddal! Erősen belérúgok, és visszarángatom a fejemre a paplant. - Magasról leszarom, Cal! És most kopjál le, tűnés a szobámból! Magam is meglepődöm, mennyire nem érdekel, mikor kimegy. Betörnek a hangok - a lába égzengése a lépcsőn, az edények csörömpölése a konyhában ahogy kinyitja az ajtómat és nem csukja be maga után. A legapróbb neszek is elérnek hozzám - a tej loccsanása a zabpelyhen, a kanál pördülése a levegőben. Apa morgolódása, miközben egy ronggyal letörli Cal iskolai ingét. A macska huppanása a padlón. Kinyílik a gardróbszekrény, és apa kiveszi Cal kabátját. Hallom a cipzár surranását, a fölső gombot, ami melegen tarja
az öcsém nyakát. Hallom az elcsattanó puszit, és nem sokkal később a sóhajt - a kétségbeesés hulláma önti el a házat. - Menj fel elköszönni - mondja apa. Cal felpattog a lépcsőn, megáll egy pillanatra a küszöbön, aztán bejön, közvetlenül az ágy mellé. - Remélem meghalsz, amíg a suliban vagyok! - sziszegi. És remélem, hogy rohadtul fog fájni! És remélem, hogy valami borzalmas helyen fognak eltemetni, mondjuk, a halpiacon vagy a fogorvosnál! Ég veled, kistesó, ezt gondolom. Ég veled, ég veled. Apa ellesz még egy darabig a konyhában a kupi közepén, ácsorog a köntösében és a papucsában, borostás, és úgy dörgöli a szemét, mint aki nem is érti, hogy maradt hirtelen egyedül. Az elmúlt hetekben kialakította a maga kis reggeli rítusait. Miután Cal elindul, főz magának egy kávét, aztán leszedi az asztalt, leöblíti az edényeket, és megrakja a mosogatógépet. Ez nagyjából húsz perc. Azután feljön, és megkérdezi, hogy jól aludtam-e, kérek-e enni, és hogy mikor fogok felkelni. Ebben a sorrendben. Amikor megmondom neki, hogy nem, nem és soha, felöltözik, visszamegy a földszintre a számítógépéhez, és órákon át pötyögtet, böngészi a netet, keresi, hogy mivel tarthatna életben. Úgy mondják, hogy a gyásznak öt stádiuma van, és ha ez igaz, akkor apa megrekedt az elsőben: az a tagadás. Meglepetésre ma korán kopogtat az ajtómon. Még nem itta meg a kávéját, és nem is rakott rendet. Mi a csoda történik? Mozdulatlanul fekszem, amíg belép, csöndesen becsukja maga mögött az ajtót, és lerúgja a papucsát.
- Húzd összébb magad - utasít. Felemeli a paplanom sarkát. - Apa! Mit művelsz? - Bebújok melléd az ágyba. - Nem akarom! Átkarol, és egyúttal oda is szegez a matrachoz. A csontjai kemények. A zoknija dörzsöli a meztelen lábfejemet. - Apa! Kelj ki az ágyamból! - Nem. Lelököm magamról a karját, és felülök, hogy jól megnézzem magamnak. Állott sör- és cigarettaszagot áraszt, és öregebbnek tűnik, mint emlékeztem. Hallom a szívverését, aminek, azt hiszem, nem volna szabad megtörténnie. - Mi a francot művelsz? - Sose beszélsz velem, Tess. - És szerinted ez a megoldás? Vállat von. - Talán. - Te örülnél, hogyha bebújnék az ágyadba, amikor alszol? - Kiskorodban állandóan ezt csináltad. Azt mondtad, igazságtalanság, hogy neked egyedül kell aludnod. Anyád meg én minden egyes éjszaka magunk közé vettünk, mert olyan magányos voltál. Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz, mert erre egyáltalán nem emlékszem. Lehet, hogy apa bedilizett. - Hát, ha te nem kelsz ki az ágyból, akkor én fogok. - Pompás - helyesel. - Szeretném, ha felkelnél. - És te csak szépen itt maradsz, mi? Apa vigyorog, és elfészkelődik a paplan alatt.
- Nagyon kellemes meleg van idebenn. Alig állok a lábamon. Nem ettem valami sokat tegnap, és ettől mintha áttetszővé váltam volna. Megragadom az ágy támláját, és eltámolygok az ablakig, hogy kinézzek. Még korán van: a hold még csak most olvad bele a fakószürke égbe. Apa megszólal: - Nem találkoztál Zoey-val egy ideje. - Nem. - Történt valami aznap éjjel, amikor elmentetek a diszkóba? Összevesztetek? A kertben Cal narancssárga focilabdája olyan, mint egy kipukkadt bolygó a gyepen, és a szomszédban már megint kinn van az a srác. A tenyeremet az üvegre tapasztom. Minden áldott reggel csinál valamit - gereblyézik vagy ás, vagy csak matat valamivel. Most éppen tüskés ágakat tördel le a sövényről, és halomra hányja őket - tüzet rak. - Hallod, amit mondok, Tess? - Hallom, de úgy teszek, mintha nem. - Talán elgondolkodhatnál azon, hogy visszamenj az iskolába. Akkor találkozhatnál más barátaiddal is. Megfordulok, hogy rá tudjak nézni. - Nincsenek más barátaim - és még mielőtt azt javasolnád, hogy szerezzek újakat, eszem ágában sincs. Nem érdekelnek a szimpátiavadászok, akik csak azért akarnak megismerni, hogy mindenki őket sajnálja majd a temetésemen. Apa mélyet sóhajt, a nyakáig felhúzza a paplant, és a fejét csóválja. - Nem lenne szabad így beszélned. A cinizmus árt neked.
- Ezt is olvastad valahol? - A pozitív gondolkodás megerősíti az immunrendszert. - Úgy, szóval akkor az én hibám, hogy beteg lettem, nem igaz? - Tudod, hogy nem gondolok ilyesmit. - És mégis folyton úgy teszel, mintha mindent rosszul csinálnék. Nagy erőfeszítés árán felül. - Nem én! - Dehogynem. Úgy csinálsz, mintha nem jól haldokolnék. Állandóan feljössz a szobámba, és dirigálsz, hogy keljek fel és szedjem össze magam. Most meg azt mondod, hogy menjek vissza az iskolába. Nevetséges az egész! Áttrappolok a szobámon, belelépek apa papucsába. Hatalmasak, de a legkevésbé sem érdekel. Apa a könyökére támaszkodva néz utánam. Úgy fest, mintha megütöttem volna. - Ne menjél! Hová mész? - Minél messzebb tőled. Élvezettel vágom be az ajtót. Megkaphatja az ágyamat. Legyen vele boldog. Nyugodtan meg is rohadhat ott fektében.
Nyolc
A srác meglepettnek tűnik, amikor áthajolok a kerítés fölött, és odakiáltok neki. Idősebb, mint amilyennek hittem, talán tizennyolc lehet, haja és az állán a szakáll árnyéka is sötét. - Igen? - Rádobhatnék pár dolgot a tüzedre? Odadöcög hozzám az ösvényen, fél kezével letörli a homlokát, mintha melege lenne. Redvás a körme, és levelek akadtak a hajába. Nem mosolyog. Felemelem a két cipősdobozomat, hadd lássa. Zoey ruháját a vállamra borítottam, mint holmi zászlót. - Mi van bennük? - Leginkább papír. Átjöhetek? Vállat von, mintha a legkevésbé sem érdekelné, akár jövök, akár nem, úgyhogy kimegyek az oldalkapun, átlépem az alacsony falat, ami elválasztja a két házat, átvágok a szomszéd előkerten, végig a házfal mellett. Már a srác is ott áll, kinyitotta nekem a kaput. Tétovázom. - Tessa vagyok. - Adam.
Szótlanul trappolunk a kerti ösvényen. Nyilván azt hiszi, hogy most dobott a pasim, és ezek a szerelmes levelei. Nyilván azt hiszi, hogy nem is csoda, hogy kidobták a csajt a kopasz fejével meg a csontvázszerű arcával. A tűz meglehetősen vacak, mire odaérünk, már csak alig egykét levél meg gallyacska épphogy parázsló halma, a szélén néhány reménykedve nyalogató lángnyelvecske. - Nedvesek voltak a levelek - magyarázza. - A papírtól majd erőre kap. Leveszem az első doboz fedelét, és kiborítom. Attól a naptól kezdve, hogy az első bevérzést felfedeztem a gerincemen, egészen addig a napig, amikor két hónappal ezelőtt a kórház hivatalosan is végleg letett rólam, naplót vezettem. Négy év szánalmas optimizmusa igen gyúlékony - milyen jól ég! Valamennyi jobbulást kívánó képeslapomnak már felkunkorodott a széle, ropogósra sülnek és semmivé hamvadnak. Négy hosszú év alatt az ember elfelejti a neveket. Volt egy nővér, aki állandóan képregényeket rajzolt az orvosokról, és az ágyamban hagyta őket, hogy megnevettessen. Az ő nevére sem emlékszem. Louise volt talán? Akárhogy is, igen termékeny volt. A tűz köpköd, szikrák szállnak föl a fák felé. - Levetem a láncaimat - világosítom fel Adamet. Megszabadulok a tárgyaimtól. Nem hiszem, hogy figyelne rám. Egy nagy rakás letört ágat vonszol át a füvön a tűzhöz. A másik dobozt gyűlölöm a leginkább. Apa és én együtt böngészgettük, az egész kórházi ágyat beterítették a fényképek.
- Megint jól leszel majd - mondta, és az ujjai megcirógatták a tizenegy éves én fényképét, amint ott áll elfogódottan, az iskolai egyenruhában a középiskola első napján. - Nézd csak, ez Spanyol-országban készült - mondta a következőnél. Emlékszel rá? Sovány voltam, barna és reményteli. Akkor voltam először tünetmentes. Egy fiú füttyögött utánam a tengerparton. Apa lefényképezett, azt mondta, soha nem akarom, majd elfelejteni a napot, mikor először megtetszettem valakinek. De én el akarom. Hirtelen elönt a vágy, hogy hazarohanjak, és még egy csomó mindent áthozzak. A ruháimat, a könyveimet. - Átjöhetek megint, amikor legközelebb tüzet raksz? kérdem. Adam egyik bakancsos lábával egy letört ág végén áll, a másik végét a lángokba rúgja. - Miért akarsz mindentől megszabadulni? - tudakolja. Gombóccá gyűröm Zoey ruháját; nagyon aprónak tűnik a tenyeremben. A tűzre hajítom, és úgy tűnik, mintha már azelőtt kigyulladna, hogy elérné a lángok tetejét. A levegőben lebegve olvad műanyaggá. - Veszélyes ruha - állapítja meg Adam, és úgy néz rám, mintha tudna valamit. Minden anyag részecskékből épül fel. Minél szilárdabb valami, annál szorosabban kapcsolódnak egymáshoz a részecskéi. Az emberek szilárdak, de belül cseppfolyósak. Azt hiszem, talán ha túl közel állunk a tűzhöz, az megváltoztatja a testünk részecskéinek a szerkezetét, mert furcsán elszédülök és
könnyűnek érzem magam. Nem teljesen tudom, hogy mi a baj velem - talán az, hogy nem ettem rendesen -, de mintha már nem lennék szilárdan a testembe zárva. A kertet hirtelen ragyogó fény önti el. Csakúgy, mint a tűzből elszabadult szikrák, amelyek pernyeként a hajamba és a ruhámra szállnak, a gravitáció törvénye szerint minden leeső testnek a földre kell hullania. Meglepődöm, mikor a fűben fekve találom magam, és Adam sápadt arcát látom, meg a fejét körberajzoló felhőket. Egy percig nem egészen értem a dolgot. - Ne mozdulj! - szól rám. - Azt hiszem, elájultál. Megpróbálok válaszolni, de a nyelvem lassúnak érzik, és sokkal egyszerűbb nyugton feküdni itt. - Cukorbeteg vagy? Cukorra van szükséged? Van egy doboz kólám, ha kéred. Leül mellém, megvárja, amíg felülök, és a kezembe nyomja az innivalót. Zúg a fejem, ahogy a cukor eléri az agyamat. Milyen könnyűnek érzem magam, sokkal testetlenebbnek, mint korábban, de mégis sokkal jobban! Mindketten a tüzet bámuljuk. A cuccaim a dobozokból elégtek; sőt még a dobozokból is csak megszenesedett maradványok vannak már. A ruha levegővé vált. De a hamu még mindig forró, elég ragyogó ahhoz, hogy egy moly, egy ostoba kis moly képtelen legyen ellenállni a fények táncának. Finoman roppan, ahogy a szárnya sisteregve lángra gyúl és elhamvad. Mindketten arra a pontra meredünk, ahol az imént még a rovar volt. - Sokat kertészkedsz, ugye? - szólalok meg. - Élvezem.
- Szoktam figyelni. Az ablakból. Ahogy ásol meg ilyesmi. Meghökken. - Aztán miért? - Szeretlek figyelni. Összeráncolja a homlokát, mintha próbálná megérteni a dolgot, egy pillanatig úgy néz ki, mintha rögtön megszólalna, de aztán inkább máshová néz, a tekintete végigjárja a kertet. - Abba a sarokba veteményt szánok - mondja. - Borsóval, káposztával, salátával, futóbabbal, amit csak akarsz. Inkább a mamám kedvéért, mint magamnak. - Hogyhogy? Vállat von, a ház felé néz, mintha a puszta említése az ablakhoz hozhatná az asszonyt. - Szereti a kertet. - És a papád? - Nem. Csak én és a mamám vagyunk. Meglátok a kézfején egy elszabadult vércseppet. Észreveszi, hogy mit nézek, és gyorsan a farmerjába törli. - Én, asszem, most folytatom - mondja. - Rendben leszel, ugye? Nyugodtan tartsd meg a kólát, ha akarod. Mellettem lépdel, ahogy végigsétálunk az ösvényen. Nagyon boldog vagyok, hogy a fényképeim és a napló odavesztek, és hogy Zoey ruhája már a múlté. Olyan érzés, mintha nagy dolgok volnának készülőben. A kapunál Adamhez fordulok. - Köszönöm a segítséget - mondom neki. - Részemről a szerencse - feleli.
Zsebre vágja a kezét. Mosolyog, aztán elnéz rólam, le, a bakancsára. De tudom, hogy lát engem.
Kilenc
- Nem tudom, miért küldték ide magukat - erősködik a hölgy a betegirányításon. - Hívtak bennünket - magyarázza apa. - Ryan doktor titkárnője telefonált, és idehívott bennünket. - Ide ugyan nem - mondja a nő. - Ma ugyan nem. - De ide - feleli apa. - De ma. A nő dohog magában, a számítógépéhez fordul, és hosszasan bogarássza. - Gerinccsapolás? - Nem, nem gerinccsapolás. - Apa jól hallhatóan kezd berágni. - Egyáltalán, rendel ma Ryan doktor? Leülök a váróban, és hagyom, hadd meccseljék le. A szokásos társaság vesz körül - a kalapos galeri a sarokban, a kerekes infúzió-állványról csöpögő kemóval, hasmenésről meg hányásról beszélgetnek; egy kisfiú szorongatja az anyja kezét, a kevéske haja éppen olyan frissen nőtt, mint az enyém; egy szemöldök nélküli csaj úgy tesz, mintha elmélyülten olvasna. Ceruzával húzott magának új szemöldököt a szemüvege fölé. Észreveszi, hogy bámulom, és megereszt felém egy mosolyt, de
abból ugyan nem eszik. Tartom magam a szabályhoz, miszerint nem ismerkedem haldoklókkal. Semmi jóra nem vezet. Egyszer összebarátkoztam egy lánnyal. Angélának hívták, és mindennap e-maileket írtunk egymásnak, aztán egyszer csak abbahagyta. Idővel az anyja felhívta az apámat, és megmondta neki, hogy Angéla meghalt. Halott. Csak így, egyszerűen, anélkül, hogy nekem akár egy szót is szólt volna. Úgy döntöttem, nem vacakolok többet senki mással. Egy képes magazin után nyúlok, de még ki se tudom nyitni, mikor apa megkocogtatja a vállamat. - Tisztázódott! - ujjong. - Micsoda? - Nekünk volt igazunk, ő tévedett. - Boldogan integet a recepciós felé, miközben felsegít. - Hülye liba, még a saját seggéről se tudja, hogy hol van! Úgy tűnik, bebocsáttatást nyertünk egyenesen a nagy ember szobájába. Ryan doktornak valami vörös fröccsent az állára. Nem tudom nem bámulni, amíg ott ülünk egymással szemben az íróasztal két oldalán. Kíváncsi vagyok, tésztaszósz-e vagy leves. Talán most fejezett be egy műtétet. Talán nyers hús. - Köszönöm, hogy befáradtak - mondja, és a kezét tördeli az ölében. Apa közelebb húzza a székét hozzám, és a térdét az enyémhez préseli. Nagyokat nyelek, próbálom leküzdeni a kísértést, hogy fölkeljek és kisétáljak. Ha nem hallgatom meg, akkor nem fogom megtudni, mit akar elmondani, és akkor talán nem is lesz igaz.
De Ryan doktor nem tétovázik, és a hangja nagyon határozott. - Tessa – kezdi -, attól tartok, nincsenek jó híreim. A nemrégiben végzett gerinccsapolás eredménye azt mutatja, hogy a rák átterjedt a gerincvelői folyadékba. - És ez baj? - kérdezem, hogy vicceljek kicsit. Nem nevet. - Ez nagyon nagy baj, Tessa. Ez azt jelenti, hogy áttét képződött a központi idegrendszeredben. Tudom, hogy nehéz ilyesmit hallani, de a dolgok gyorsabban haladnak, mint hittük. A szemébe nézek. - Dolgok? A doki fészkelődik a székén. - Az állapotod előrehaladottabb, mint vártuk Egy hatalmas ablak van az asztal mögött, és odakinn két fa csúcsát látom. Az ágakat látom, az elszáradó leveleiket és egy picike eget. - Mennyit haladt előre az állapotom? - Csak azzal a kérdéssel tudok válaszolni, hogy te hogy érzed magad, Tessa. Fáradtabbnak érzed-e magad, émelyegsz-e, fáj-e a lábad. - Egy kicsit. - Nem tudom megítélni a helyzetet, de azt ajánlom, hogy kezdd el megtenni mindazt, amit még szeretnél. Van nála néhány felvétel, hogy meg tudja erősíteni az álláspontját, úgy adogatja körbe őket, mintha a nyaralásán készült fényképek volnának, mutogatja rajta azokat a kis sötétlő foltokat, elváltozásokat, ide-oda lebegő gumócskákat. Mintha
egy túlságosan is lelkes gyereket engedtek volna szabadjára bennem egy vödör fekete festékkel és egy ecsettel. Apa sikertelenül próbál nem sírni. - És most mi lesz? - kérdi, és hatalmas, hangtalan könnyek hullanak a szeméből, és pottyannak az ölébe. Az orvos zsebkendőt nyújt neki. Az ablak túloldalán a mai első eső dobol az üvegen. A falevél, amelyet felkapott egy szélroham, kettészakad és aranyos-vörös villanással száll alá. A doki válaszol. - Meglehet, hogy Tessa szervezete reagálna intenzív inrathecalis gyógyszerezésre. Én metotrexátot és hidrokortizont javasolnék, négy héten át. Ha sikerül, Tessa tünetei javulnának, és folytathatnánk a szinten tartó kezelést. Az orvos csak beszél és beszél, apa pedig csak fülel és figyel, de én már semmit sem hallok belőle. Tényleg meg fog történni. Mondták, hogy eljön az idő, de sokkal hamarabb jött, mint bárki gondolta volna. Tényleg soha többé nem megyek vissza az iskolába. Soha nem leszek már híres, és nem hagyok magam után semmi maradandót. Soha nem megyek főiskolára, és nem lesz állásom. Nem fogom látni, hogyan nő föl az öcsém. Nem fogok utazni, pénzt keresni, autót vezetni, soha nem leszek már szerelmes, és nem költözöm el otthonról, és nem lesz saját lakásom sem. Tényleg, igazán tényleg igaz. Egy gondolat nyilall belém, a lábujjaimtól indul és végighasít rajtam, amíg minden mást el nem nyom, és az egyetlen dologgá válik, amire gondolni tudok. Eltölt, mint egy
néma sikoly. Olyan régóta beteg vagyok már, felpuffadt és nyomorult, a foltos a bőrömmel, az elhámló a körmeimmel, az eltűnő hajammal és a hányingernek azzal az átható érzésével, ami a csontjaimat is átitatja. Ez nem igazságos. Nem akarok így meghalni, még mielőtt egyáltalán tisztességgel élhettem volna. Annyira tisztán látom az egészet. Majdhogynem reménykedem, ami önmagában is őrület. Élni akarok, mielőtt meghalnék. Egyes-egyedül ennek van értelme. Ez az a pillanat, amikor újra kiélesednek a szoba körvonalai. Az orvos gyógyszerkísérletekről hadovái éppen, hogy ugyan rajtam valószínűleg már egyik sem segít, de másokon még segíthetnek. Apa még mindig csöndesen sírdogál, én pedig kibámulok az ablakon, és azon töröm a fejem, hogy miért halványul ilyen gyorsan a fény. Mennyi az idő egyáltalán? Mióta ülünk már itt? Az órámra pillantok: fél négy van, és a napnak szinte vége. Október van. Az a töméntelen gyerek, aki nem is olyan régen tért csak vissza a tantermekbe, új táskával és tolltartóval felszerelkezve, máris az őszi szünetet várja. Ilyen gyorsan telik az idő. Hamarosan halloween, aztán a tűzijáték éjszakája9. Karácsony. Tavasz. Húsvét. Aztán májusban a születésnapom. Tizenhét leszek. Vajon meddig húzhatom még? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy két lehetőségem maradt: vagy maradok takarókba
November 5-én, Guy Fawkes éjszakáján tartanak a britek tűzijátékot, általában otthon, a kertben vagy nyilvános parkokban van. 9
csomagolva, és haldoklom tovább, vagy újra összeszedem a listámat, és élek tovább.
Tíz - Nocsak, fönn vagy! - kiált fel apa. Aztán megakad a tekintete a miniruhán, amit viselek, és az arckifejezése megkeményedik. - Hadd találjam ki, csak nem Zoey-val találkozol? - Talán baj? Odalöki a konyhaasztalon a vitaminjaimat. - Ezeket ne felejtsd el. Általában tálcán hozza föl nekem, de ma nem kell fáradnia. Azt hinné az ember, hogy ennek akár örülhetne is, de csak ül ott, és bámulja, hogyan nyelem egyik tablettát a másik után. Az E-vitamin segít a szervezetnek helyreállni a sugárkezelés okozta vérszegénységből. Az A-vitamin ellensúlyozza a besugárzás bélrendszerre gyakorolt káros hatását. A vörös szilfaháncs helyreállítja a nyálkahártyát a testem valamennyi üregében. A kova a csontokat erősíti. A kálium, a vas és a réz az immunrendszernek tesz jót. Az aloe vera az általános gyógyulást szolgálja. És a fokhagyma... hát, apa olvasta valahol, hogy a fokhagyma gyógyhatását a tudomány még nem érti teljes egészében. Ő a rend kedvéért Xvitaminnak nevezi. Az egészet leöblítem egy pohár frissen facsart bio narancslével és egy teáskanál termelői bio virágmézzel. Nyami.
Mosolyogva visszatolom a tálcát apának. Ő feláll, a mosogatóhoz viszi és lecsapja. - Azt hittem - mondja, miközben megnyitja a csapot, és a mosogatóban körbelocsolja a vizet -, hogy tegnap fájdalmaid voltak és hányingered. - Jól vagyok. Ma nem fáj semmim. - Nem gondolod, hogy okosabb volna pihenned? Veszélyes terepre tévedtünk, úgyhogy gyorsan elterelem a témát, és Cal felé fordulok, aki az előtte tornyosuló kukoricapelyhet kavargatja, ami lassanként ázott kupaccá válik. - Neked meg mi bajod? - kérdem. - Semmi. - Szombat van! Nem kéne örülnöd neki? Harciasan néz rám. - Nem emlékszel, mi? - Mire nem emlékszem? - Azt ígérted, hogy az őszi szünetben elviszel vásárolni. Azt ígérted, hogy hozod a hitelkártyádat is. - Nagyon erősen szorítja össze a szemét. - Tudtam, hogy rohadtul nem lehet számítani rád! - Higgadj le! - veszi elő apa azt a bizonyos figyelmeztető hanghordozását, amit olyan alkalmakra tartogat, amikor Cal kezd kibukni. - Tényleg megígértem, Cal, de ma nem lehet. Dühös pillantást lövell felém. - Pedig én azt akarom! És így persze mindjárt más, és muszáj elvinnem. Ez a szabály. A második tétel a listámon egyszerű: egész álló nap
mindenkinek igent kell mondanom. Bárki legyen és bármit kérjen is. Ahogy Cal reménykedő arcára nézek, amint kilépünk a kapun, hirtelen belém nyilall a félelem. - Írok Zoey-nak - veszem elő a mobilomat -, szólok neki, hogy elindultunk. Cal kijelenti, hogy ki nem állhatja Zoey-t, ami elég szar ügy, ugyanis szükségem van rá. Az energiájára. És arra is, hogy Zoey körül mindig történik valami. - A játszótérre akarok menni - mondja Cal. - Nem nőttél már ki abból? - Nem. Jó lesz. Gyakran elfeledkezem róla, hogy Cal még mindig csak egy kis kölyök, hogy még mindig van egy része, amelyik odavan a hintákért meg a körhintákért meg az összes többiért. Mondjuk, túl sok bajunk nem eshet a parkban, és Zoey visszaír, hogy neki mindegy, úgyis késésben van, és majd ott találkozik velünk Leülök egy padra, és Calt figyelem a mászókán. Egy kötélhálón kúszik fölfelé, és nagyon aprónak tűnik odafönn. - Magasabbra megyek - ordítja. - Menjek fel a tetejére? - Igen - ordítok vissza, mert megígértem magamnak. Ez a szabály. - Innen be lehet látni a repülőkbe! - süvölti Cal. - Gyere, nézd meg! Nehéz dolog miniruhában mászókázni. Az egész háló himbálózik, és le kell rúgnom a cipőmet a földre. Cal kinevet. - Irány a legteteje! - adja ki a parancsot.
Tényleg rohadtul magas, és odalenn egy bűn ronda kölyök rázza a köteleket. Felvonszolom magam, bármennyire is fáj a karom. Én is be akarok látni a repülőkbe! Látni akarom a szelet és kismadarakat kapni el a tenyeremben! Feljutok. Látom a templom tetejét és a park valamennyi fáját, az érett vadgesztenyéket, amelyek bármelyik pillanatban kipattanhatnak. A levegő tiszta, és a felhők közel lógnak a fejem fölött. Ha lenézek, látom a fölfelé forduló arcokat. - Jó magas, mi? - kérdi Cal. - Igen. - Most mehetünk hintázni? - Igen. Igen mindenre, amit csak mondasz, Cal, de előbb hadd érezzem az arcomat körülölelő levegőt. Nézni akarom még egy kicsit a Föld görbületét, és ahogy lassanként megkerüli a Napot. - Nem megmondtam, hogy jó lesz? - Cal arca ragyog a jókedvtől. - És most üljünk fel minden másra is! A hintáknál áll a sor, úgyhogy a mérleghinta következik. Még mindig nehezebb vagyok az öcsémnél, még mindig én vagyok a nagy testvér, és ha a földbe vágom a lábam, Cal megpattan oda-fönn, és sikoltozva nevet, ahogy visszahuppan a fenekére. Tele lesz lila foltokkal, de a legkevésbé sem érdekli. Csak igent kell mondani mindenre, egyszerűen igent. Mindenhová felülünk, bekúszunk a kis házikóba a létra tetején a homokozó fölött, ahova alig férünk be. Az óriási rugón himbálózó motorbiciklire, ami spiccesen oldalra billen, mikor ráülök, és a betonon lehorzsolom a térdemről a bőrt. Van egy hosszú fagerenda, és azon úgy teszünk, mintha tornászok
volnánk; végigsétálunk az ábécé betűiből írt kígyón, ott a felfestett ugróiskola, és vannak mászókák is. Aztán vissza a hintákhoz, ahol papír zsebkendőt szorongató, kövér pofijú kisbabákat sétáltató anyukák hosszú sora méltatlankodik, amikor Calt megelőzve elfoglalom az egyetlen felszabadult ülőkét. A combom kivillan a ruhám alól. Nevetnem kell rajta. És még mélyebben kell hátradőlnöm és még magasabbra hajtanom magam. Talán ha elég magasra hintázok, megváltozik a világ. Nem vettem észre, mikor érkezett meg Zoey. Amikor Cal kiszúrja, a játszótér bejáratának támaszkodva néz bennünket. Idődén idők óta itt lehet már. Rövidke top van rajta, és a szoknyája éppen csak eltakarja a fenekét. - Reggelt - mondja, mikor csatlakozunk hozzá. - Látom, elkezdtétek nélkülem. Érzem, hogy elvörösödöm. - Cal azt akarta, hogy hintázzak vele. - És neked persze igent kellett mondanod. - Igen. Zoey alaposan végigméri Calt. - A piacra megyünk - közli vele. - Vásárolgatni fogunk és a menzeszünkről fogunk beszélgetni. Halálra fogod unni magad. Cal morcosán néz fel rá, az arca tiszta kosz. - A bűvészboltba akarok menni! - Helyes. Menj csak. Szervusz. - Velünk kell jönnie - szólok Zoey-ra. - Megígértem neki. Zoey sóhajt és elindul. Cal és én azon kapjuk magunkat, hogy baktatunk utána.
Zoey volt az egyetlen csaj az iskolában, aki nem félt a betegségemtől. És ő az egyetlen olyan ismerősöm, aki úgy jár az utcán, mintha soha nem rabolnának ki senkit, mintha soha senkit nem szúrnának le, mintha a buszok soha nem hajtanának fel a járdára, mintha a betegségek soha nem üthetnének be. Vele lenni olyan, mintha azt mondanák nekem, hogy félreértés az egész, nem is én haldoklom, hanem valaki más, elhibáztak valamit. - Riszálj! - szól hátra Zoey a válla fölött. - Mozogjon az a csípő, Tessa! Nagyon rövid a ruhám. Minden rezdülés és minden hajlat tökéletesen látszik. Egy autó rám dudál. Néhány srác nagyon alaposan megnézi magának a mellemet, a fenekemet. - Miért fogadsz szót neki? - kérdezi Cal. - Csak. Zoey remekül szórakozik. Megvárja, amíg utolérjük, és belém karol. - Minden meg van bocsátva - mondja. - Mi minden? Egészen közel hajol hozzám, és a fülembe súgja: - Az, hogy olyan elviselhetetlen voltál az elcseszett kefélésed után. - Nem voltam elviselhetetlen! - Dehogynem. De már minden oké. - Társaságban nem illik sugdolózni! - szól ránk Cal. Zoey elénk taszigálja az öcsémet, és egészen közel von magához, ahogy baktatunk. - Szóval - kezdi -, milyen messzire vagy hajlandó elmenni? Csináltatnál tetkót, ha azt mondanám?
- Igen. - Hajlandó lennél drogozni? - Akarok drogozni! - Megmondanád annak a faszinak, hogy szereted? A pasas, akire mutat, kopasz, és idősebb az apukámnál. Az újságostól jön kifelé, egy doboz cigarettáról hámozza le a celofánt, és hagyja, hogy a kezéből a földre hulljon. - Igen. - Akkor rajta! A pasas egy szál cigarettát ütöget elő a dobozból, rágyújt és a levegőbe fújja a füstöt. Odalépek mellé, egy félmosollyal felém fordul, mintha egy ismerősre számítana. - Szeretem magát - mondom. Összevonja a szemöldökét, aztán észreveszi a vihogó Zoeyt. - Kopjál le! - csattan fel. - Hülye barom. Hihetetlenül vicces. Zoey és én egymásba kapaszkodunk és nagyon sokáig nevetünk. Cal kétségbeesetten nézeget bennünket. - Nem mehetnénk végre? A piac zsúfolásig tele van. Mindenütt emberek lökdösődnek, mintha mindenkinek sürgős dolga volna. Bevásárlókosaras kövér öregasszonyok furakodnak el mellettem, babakocsit tologató szülők állják el az egész utat. Olyan itt állni a nap szürkés fényében, mintha álmodnék, mintha meg sem mozdulnék, mintha a járda ragadna, és a lábam ólomból volna. Fiúk vonulnak el mellettem, felhúzott kapucnijuk alatt az arcuk üres. Lányok kerülnek ki, olyanok,
akikkel egy iskolába jártam. Nem ismernek fel; túl sok idő telt már el, mióta legutóbb betettem a lábam egy osztályba. Sűrű a levegő a hot dogok, hamburgerek és hagymák szagától. Minden eladó: kopasztott csirkék függnek a lábuknál fogva, nagy tálcákon tornyosul a pacal, a belsőségek, az oldalas - kilátszanak a disznó bordáinak eltört csonkjai. Anyagok, gyapjú, csipke és függönyök. A játékos standon kutyák csaholnak és vetnek szaltót, és felhúzós katonák csattogtatják cintányérjukat. Az árus rám mosolyog, egy óriási műanyag babára mutat, amely némán ül a celofánban. - Neked, drágám, egy tízesért odaadom! Elfordulok, úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Zoey szigorú pillantást vet rám. - Mindenre igent kellene mondanod. Legközelebb vedd meg, bármi legyen is az, világos? - Igen. - Helyes. Egy perc, és itt vagyok. - Ezzel eltűnik a tömegben. Nem akarom, hogy elmenjen. Szükségem van rá. Ha nem jön vissza, nem tudok mást felmutatni a mai napról, mint egy kört a játszótéren és néhány elismerő füttyögést az idefelé útról. - Jól vagy? - tudakolja Cal. - Aha. - Nem úgy nézel ki. - Minden oké. - Hát, én viszont unatkozom. Ami veszélyes, mert nyilván igent kell mondanom akkor is, hogyha megkér, hogy menjünk haza.
- Zoey egy percen belül itt lesz. Utána felszállhatunk a buszra és bemehetünk a városba. Elmehetünk a bűvészboltba. Cal vállat von, és zsebre vágja a kezét. - Ahhoz neki úgyse lesz kedve. - Nézd meg a játékokat, amíg várunk. - Az összes játék szar. Tényleg? Régebben apával jártunk ide, és megbámultuk őket. Akkor minden ragyogott. Zoey visszajön, feldúltnak tűnik. - Scott hazug disznó! - mondja. - Kicsoda? - Scott. Azt mondta, hogy itt dolgozik az egyik standon, de nincs ott. - A Füves Csávó? Mikor mondta ezt neked? Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, és megint faképnél hagy. Odamegy az egyik gyümölcsárus fazonhoz, és áthajol egy láda banán fölött, hogy beszélni tudjon vele. A pasas a melleit bámulja. Egy nő lép mellém. Egy csomó nejlonszatyor van nála. Egyenesen rám néz, és én nem fordulok el. - Tíz karaj, három csomag füstölt szalonna és egy bontott csirke - suttogja. - Kell? - Igen. A kezembe nyom egy szatyrot, és a sebhelyes orrát vakarássza, amíg pénzt keresek. Öt fontot adok neki, és hosszasan kotor a zsebében, mielőtt visszaadna kettőt. - A hülyének is megéri - teszi hozzá. Cal kissé rémültnek tűnik, amint a nő odébbáll.
- Ezt meg miért csináltad? - Pofa be - szólok rá, mert azt sehol sem mondják ki a szabályok, hogy örülnöm is kell annak, amit művelek. Azon tűnődöm, hogy mivel már csak tizenkét fontom maradt, megváltoztathatom-e a szabályokat úgy, hogy csak az ingyenes dolgokra kell igent mondanom. A szatyorból vér csöpög a lábam mellé. Azon tűnődöm, meg is kell-e mindent tartanom, amit vettem. Zoey visszajön, meglátja a szatyrot, és kiveszi a kezemből. - Mi a tököm van ebben? - Belenéz. - Úgy néz ki, mint egy feldarabolt döglött kutya! - Az egészet belevágja az első kukába, aztán mosolyogva visszafordul hozzám. - Megtaláltam Scottékat. Mégiscsak itt van, sőt Jake is. Gyere! Amíg átvágunk a tömegen, Zoey elárulja, hogy egyszerkétszer találkozott Scott-tal, amióta náluk töltöttük az éjszakát. Egyszer sem néz rám, amíg beszél. - Miért nem mondtad? - Több mint négy hétig üzemen kívül voltál! Egyébként meg gondoltam, hogy úgyis kiakadnál. Elég megdöbbentő nappali fényben látni őket a pult mögött, ahogy zseblámpákat, kenyérpirítókat, órákat meg vízforralókat árulnak. Idősebbnek tűnnek annál, mint amilyenre emlékeztem. Zoey hátramegy, hogy Scott-tal beszéljen. Jake felém biccent. - Jól vagy? - Ja. - Vásárolsz?
Máshogy fest - izzadt, és kicsit mintha szégyenkezne. Egy nő áll meg mögöttem, és Calnak meg nekem odébb kell lépnünk, hogy odaférjen a standhoz. Négy ceruzaelemet vesz. Egy fontba kerül. Jake nejlonba teszi, és elveszi a pénzét. A nő elmegy. - Szeretnél te is elemet? - kérdi Jake. Nem egészen néz a szemembe. - Nem kell fizetned értük. Van valami a hanghordozásában, olyan, mintha hatalmas szívességet tenne nekem, mintha sajnálna és meg akarná mutatni, hogy tisztességes srác - és innen tudom, hogy tudja. Zoey elárulta neki. Látom a szemében a bűntudatot és a szánalmat. Megdugott egy haldokló lányt, és most fél. Talán fertőző; a betegségem súrolta a vállát, és most lesben áll, rá vár. - Na, kell vagy nem? - Felkap egy csomag ceruzaelemet, és felém lengeti. - Igen - jön ki a számon. A szó keltette csalódottságot nagyon nehezen tudom lenyelni, elveszem a hülye elemeket, és a táskámba pottyantom. Cal a bordáim közé könyököl. - Mehetünk végre? - Igen. Zoey Scott derekát öleli. - Nem! - kiáltja. - Visszamegyünk a srácokhoz. Fél óra múlva ebédszünetük lesz! - Beviszem Calt a városba. Zoey széles mosollyal jön oda hozzám. Jól néz ki, mintha Scott felolvasztotta volna. - Nem kellene igent mondanod?
- Cal kérte hamarabb. Zoey elhúzza a száját. - Van otthon ketaminjuk. Minden el van rendezve. Hozd Calt is, ha akarod. Találunk neki valamit, amivel elmolyolhat, ott a Playstation vagy valami. - Elárultad Jake-nek. - Mit árultam el? - Hogy mi van velem. - Én ugyan nem! Elpirul; aztán eldobja a csikket, és gondosan eltapossa, hogy addig se kelljen rám néznie. Még azt is el tudom képzelni, hogy fogott hozzá. Átment a fiúkhoz, rávette őket, hogy tekerjenek egy spanglit, és kiharcolta hogy övé lehessen az első slukk. Hosszan, mélyen lélegezte be, és mindketten őt bámulták. Aztán leült, közvetlen Scott mellé, és azt mondta: - Figyi, emlékeztek Tessára? És akkor mondta el nekik. Az is lehet, hogy még sírt is. Lefogadom, hogy Scott átölelte. Lefogadom, hogy Jake megragadta a füves cigit és olyan mélyen letüdőzte, ahogy csak bírta, hogy ne kelljen gondolkoznia. Elkapom Cal kezét, és elkormányozom onnét. Minél messzebb Zoey-tól, minél messzebb a piactól. Lerángatom a lépcsőn a standok mögötti utcára, és ki a vontatóútra, a csatorna partjára. - Hová megyünk? - nyöszörög Cal. - Pofa be! - Megijesztesz!
Az arcába nézek, és a legkevésbé sem érdekel. Időnként azt álmodom, hogy fel-alá sétálgatok odahaza, egyik szobából a másikba, és senki sem ismer fel a családomból. Elmegyek apa mellett a lépcsőn, és udvariasan biccent nekem, mintha a házat jöttem volna kitakarítani, vagy mintha csak egy panzió volna. Cal gyanakodva méreget, amint belépek a szobámba. Oda-bentről minden holmim eltűnt, és egy másik lány van a helyemen: egy lány, virágmintás ruhában, az ajka üde, az arca feszes, mint egy alma. Azt hiszem, az egy párhuzamos életem. Abban az életben egészséges vagyok, és Jake boldog volna, ha megismerhetne. A valódi életemben az öcsémet rángatom a vontatóúton a csatornára néző kávézó felé. - Tök jó lesz - magyarázom neki. - Fagyizni fogunk, és forró csokit iszunk és kólát. - Nem szabad cukrosat enned! Megmondalak apának! Még erősebben szorítom a kezét. Kicsit odébb egy férfi áll az ösvényen, félúton köztünk és a kávézó között. Pizsamában van, és a csatornát bámulja. Egy cigarettát érlel a szája sarkában. - Haza akarok menni! - siránkozik Cal. De még meg akarom mutatni neki a patkányokat az úton, a leveleket, amiket sikoltva szaggatott le a fákról a szél, azt, hogy az emberek hogyan próbálnak elkerülni mindent, ami nehéz, és azt, hogy mennyivel valódibb ez a pizsamás férfi, mint a mögöttünk trappoló, nagyszájú, idétlen szőke haját lobogtató Zoey. - Menjél el! - szólok hátra anélkül, hogy megfordulnék. Zoey megragadja a karomat.
- Mi a csodáért kell mindennek ekkora nagy feneket kerítened? Ellököm magamtól. - Nem is tudom, Zoey. Mit gondolsz, miért? - Nem valami nagy titok! Egy csomóan tudják, hogy beteg vagy. Jake nem bánta, de most azt hiszi, hogy nincs ki a négy kereked. - Tényleg nincs ki a négy kerekem. Zoey összehúzott szemmel méreget. - Én azt hiszem, hogy te szeretsz beteg lenni. - Azt hiszed? - Nem bírod elviselni, ha normálisnak kell lenni. - Tökre igazad van. Akarsz cserélni? - Mindenki meghal - állapítja meg, mintha ez csak most jutott volna eszébe, és a maga részéről nem bánná különösebben. Cal megrángatja a ruhám ujját. - Odass! A pizsamás ember belegázol a csatornába. A sekélyesben fröcsköl, a kezével csapkodja a vizet. Üres tekintettel mered ránk, aztán szélesen elmosolyodik, és közben kivillant számos aranyfogat. Végigfut a hideg a hátamon. - Szeretnének a hölgyek úszni egyet? - kiált oda nekünk. Skót akcentusa van. Soha nem voltam még Skóciában. - Ugorj be mellé - mondja Zoey. - Miért is ne? - Azt mondod? Gonoszul rám vigyorog. - Igen.
A kávézó terasza felé pillantok. Az emberek leplezetlenül bámulnak minket. Azt fogják hinni, hogy drogos vagyok, hogy bediliztem, hogy elmentek itthonról. Felrángatom a ruhámat, és betűröm a bugyimba. - Mit művelsz? - sziszeg rám Cal. - Mindenki minket néz! - Akkor tegyél úgy, mintha nem velem lennél. - Úgy is lesz! - Cal eltökélten leül a fűbe, amíg levetem a cipőmet. Bedugom a nagylábujjamat. Olyan hideg a víz, hogy az egész lábam elzsibbad. Zoey megérinti a karomat. - Tess, ne csináld! Nem gondoltam komolyan. Ne légy hülye! Hát tényleg nem érti? Combmagasságig bevetem magam, és a kacsák halálra vált hápogással menekülnek. Nem mély a víz, de iszapos az alja, valószínűleg tele van a meder minden szarral. Patkányok úsznak ebben a vízben. Az emberek konzervdobozokat, bevásárlókocsikat, használt tűket és döglött kutyákat dobálnak bele. A puha iszap cuppog a lábujjaim között. Aranyfog nevetve gázol át felém, az oldalát csapkodja. - Jó kislány vagy! - kiáltja. Az ajka elkékült, az aranyfogai csillognak. Mély vágás éktelenkedik a fején, és vér szivárog a haja alól a szemébe. Ettől még jobban vacogok. Egy férfi jön ki a kávézóból, konyharuhát lobogtat. - Hé! - ordít. - Hé, te ott! Gyere ki azonnal! Kötényt visel, és a kibuggyanó hasa megremeg, amikor lehajol, hogy fölsegítsen.
- Elment az eszed? - kérdi. - Megbetegszel attól a víztől! Zoey-hoz fordul. - Együtt vagytok? - Sajnálom - mondja Zoey. - Nem tudtam megállítani. - A haját dobálja úgy, hogy a pincér megértse, ez az egész nem az ő hibája. Ezt gyűlölöm. - Nem velem van - válaszolok a pincérnek. - Nem is ismerem. Zoey megütközik, és a kávézós zavarodottan fordul vissza hozzám. Megengedi, hogy megtöröljem a lábam a konyharuhájában. Jól lehord, azt mondja, elment az eszem, és hogy minden fiatal drogozik. Amíg ordítozik velem, a távolodó Zoey-t figyelem. Egyre kisebb és kisebb lesz, amíg végül eltűnik. A pincér kérdezősködik: hol vannak a szüleim, ismerem-e az aranyfogú embert, aki épp most kapaszkodik ki a csatorna túlpartján, és fülsértőén nevet magában. Jó sokat sopánkodik, de aztán bevezet a kávézóba, leültet, és hoz nekem egy csésze teát. Három cukrot teszek bele, és lassan kortyolgatom. Egy csomó idegen bámul. Cal egészen aprónak és rémültnek tűnik. - Mit művelsz? - kérdi suttogva. Annyira fog nekem hiányozni, hogy hirtelen bántani akarom. És egyúttal hirtelen haza akarom vinni és odaadni apának, mielőtt mindkettőnket elveszejtem. De otthon minden tiszta unalom. Nincs mire igent mondanom, mert apa semmi valódi dolgot nem fog kérni tőlem. A tea megmelengeti a hasamat. Az ég unalmas szürkéje egy pillanat alatt napossá válik, aztán vissza. Még az időjárás sem
tudja eldönteni, mihez kezdjen, és oda-vissza ténfereg egyik nevetséges történéstől a másikig. - Szálljunk fel egy buszra - javaslom. Felállok, az asztal szélébe kapaszkodva belelépek a cipőmbe. Az emberek úgy tesznek, mintha nem engem bámulnának, de érzem a tekintetüket. Elevennek érzem magam tőle.
Tizenegy
- Igaz ez? - kérdi Cal, amikor a buszmegálló felé haladunk. - Tényleg szeretsz beteg lenni? - Néha. - Ezért ugrottál a vízbe? Megállók és ránézek, mélyen a tiszta, kék szemébe. Pici, szürke pöttyök vannak a szemében, mint nekem. Vannak fényképeink, amelyeken egyidősek vagyunk, és meg se lehet különböztetni bennünket. - Azért ugrottam, mert van egy listám azokról a dolgokról, amiket meg akarok tenni. Ma mindenre igent kell mondanom. Ezen elgondolkozik, pár másodpercig mérlegeli az esetleges következményeket, aztán szélesen elvigyorodik. - Azaz bármit kérek tőled, igent kell mondanod? - Pontosan. Elsőre sikerült megértened. Felszállunk az első buszra. Az emeleten ülünk le, egészen hátul. - Na jó - súgja a fülembe Cal -, nyújts nyelvet arra a bácsira! Madarat lehet vele fogatni, amikor engedelmeskedem.
- És most mutass V-t az ujjaddal annak a néninek a járdán, és utána dobálj puszikat azoknak a fiúknak! - Sokkal viccesebb lenne, ha együtt csinálnánk. Pofákat vágunk, boldog-boldogtalannak integetünk, fennhangon mondunk olyasmiket, mint takony és segg és fütyi. Amikor csöngetünk, hogy leszállnánk, már csak mi vagyunk az emeleten. Mindenki utál minket, és ez a legkevésbé sem zavar. - Hová megyünk? - kérdi Cal. - Vásárolni. - Nálad van a hitelkártyád? Veszel nekem dolgokat? - Igen. Először egy távirányítós ufót veszünk. A levegőből is indítható, és akár tíz méter magasra is fölrepül. Cal a bolt előtti kukába gyömöszöli a csomagolást, és előttünk röpteti az utcán. Mögötte sétálunk, egész úton a fehérneműüzlet felé ámuldozunk a tarkabarka villódzó fényein. Calt leültetem az összes, feleségekre várakozó férfi mellé. Van valami kellemes abban, hogy ezúttal nem egy vizsgálat kedvéért vetem le a ruhámat, hanem azért, hogy egy halk szavú nő megmérjen egy nagyon csipkés és nagyon drága melltartó vásárlása előtt. - Lila - felelem, mikor a szín felől érdeklődik. - És szeretnék hozzáillő bugyit is. Fizetés után elegáns, ezüstfüles táskában adja át őket nekem.
Ezután Calnek veszek egy beszélő robotperselyt. Aztán farmernadrágot magamnak. Ugyanolyan előmosott, szűkített fazont választok, amilyen Zoey-nak is van. Cal kap egy játékot a PlayStationhöz. Én egy ruhát. Smaragdzöld és fekete selyemből készült, és ez a legdrágább dolog, amit valaha is vettem. A tükörképemre pislogok, a nedves ruhámat a próbafülkében hagyom, és csatlakozom az öcsémhez. - Azta! - mondja, mikor meglát. - Maradt még pénzed egy digitális karórára? Még egy ébresztőórát is veszek neki, olyat, amelyik három dimenzióban vetíti a pontos időt a plafonra. Aztán egy pár csizma következik. Cipzáras, magas sarkú bőrcsizma. És ugyanabban az üzletben veszek egy hatalmas táskát is, amibe belefér minden, amit összevásároltunk. A bűvészboltban tett látogatás után egy guruló bőröndöt is kell vennünk, amibe belefér a táska. Cal élvezettel huzigálja, de átfut a fejemen, hogy ha még több cuccot vásárolok, egy autót kell vennem, hogy legyen hová tenni a bőröndöt. Aztán egy kamiont a kocsinak. És egy óceánjárót a kamionnak. Aztán veszünk egy kikötőt, egy óceánt, egy kontinenst. A McDonald’sban fájdul meg a fejem. Olyan érzés, mintha valaki hirtelen megskalpolt volna egy kanállal, és turkálni kezdene a fejemben. Elszédülök, émelyegni kezdek, ahogy összezárul körülöttem a világ. Beveszek egy paracetamolt, de tudom, hogy csak a fájdalom élét veszi el. - Jól vagy? - kérdi Cal. - Igen.
Tudja, hogy hazudok. Teleette magát, és egy király sem lehetne elégedettebb, de a szeme mégis rémült. - Haza akarok menni. Igent kell mondanom. Mindketten úgy teszünk, mintha nem miattam mennénk. A járdán állva nézem, hogyan fog taxit, a falba kell kapaszkodnom, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Nem fog vérátömlesztéssel véget érni ez a nap. Ma senki sem szúrhatja belém az obszcén tűit. A taxiban Cal keze kicsi és kedves, és tökéletesen illik az enyémbe. Megpróbálom kiélvezni a pillanatot. Nem vállalkozik túl gyakran arra, hogy megfogja a kezemet. - Ki fogunk kapni? - Ugyan, mit csinálhatnának velünk? Cal elneveti magát. - Akkor csaphatunk ilyen napokat máskor is? - Persze. - Elmehetnénk legközelebb korcsolyázni? - Simán. Csak beszél tovább, vadvízi evezésről hablatyol, azt mondja, kedve volna lovagolni, és szívesen kipróbálná a bungee jumpingot is. Kinézek az ablakon, lüktet a fejem. A fény lepattan a falakról és az arcokról, és újult erővel, ragyogva jön hozzám, egészen közel. Olyan érzés, mintha százával égnének a tüzek.
Tizenkettő
Amint kinyitom a szemem, tudom, hogy kórházban vagyok. Mindnek ugyanolyan szaga van, és a karomba kötött infúzió is fájdalmasan ismerős. Megpróbálok felülni az ágyban, de a fejem visszacsapódik, és epe indul fölfelé a torkomban. Egy nővér rohan hozzám, kezében egy kartonpapír tálca, de már késő. A nagyja rajtam és az ágyneműn köt ki. - Annyi baj legyen - mondja. - Seperc alatt rendbe hozunk. Letörli a számat, aztán segít az oldalamra gördülni, hogy ki tudja kötni a hálóingemet. - A doktor úr hamarosan itt lesz - magyarázza. A nővérek sosem mondanak el semmit, amit tudnak. A jó kedélyükért és a vastag hajukért tartják őket. Elevennek kell tűnniük és kicsattanóan egészségesnek, hogy a betegek lássák, mi a cél. Egyfolytában csacsog, amíg rám segít egy tiszta köpenyt, elmeséli, hogy régebben az óceán partján élt, Dél-Afrikában. - Ott közelebb van a Nap a Földhöz, és mindig tombol a forróság - magyarázza. Eltünteti a lepedőt alólam, és a semmiből tiszta ágyneműt varázsol elő.
- Angliában állandóan jéghideg a lábam - teszi hozzá. - És most, forduljunk szépen vissza. Készen állsz? Tessék, már meg is van. És micsoda remek időzítés: itt a doktor úr! Az orvos fehér, kopasz, középkorú. Illendően üdvözöl, és az ablak alól széket húz magának az ágyam mellé. Nem adtam még fel a reményt, hogy egyszer, valamelyik kórházban, valahol az országban összefutok majd a tökéletes orvossal, de eddig egyikük sem volt az igazi. Egy varázslót akarok, akinek köpönyege van és varázspálcája, vagy egy lovagot, akinek kardja, valaki rettenthetetlent. Ez itt mellettem olyan jelentéktelen és udvarias, mint egy ingatlanügynök. - Tessa - kezdi -, tudod, mi az a hiperkalcémia? - Ha nem tudom, kaphatok valami mást? Mintha zavarba jött volna, és pont ez a baj: sosem értik meg a viccet. Szeretném, ha lenne egy segédje. Mondjuk, egy udvari bolond egész jó lenne, aki hosszú tollakkal csiklandozhatná a dokit, amíg előterjeszti az orvosi szakvéleményét. Az ölébe fektetett kartonomban lapozgat. - A hiperkalcémia olyan állapot, amelynek során a kalcium szint vészesen megemelkedik. Jelenleg biszfoszfonátokat kapsz, amiknek lejjebb kell vinniük ezeket az értékeket. Már most is csekélyebb hányingert és zavarodottságot kell érezned, mint korábban. - Én mindig össze vagyok zavarodva - válaszolom. - Van bármi, amit meg szeretnél kérdezni? Várakozón néz rám, és utálnám, ha csalódást kéne okoznom neki, de mégis, mit kérdezhetnék ettől a hétköznapi kis embertől?
Utasítja a nővért, hogy adjon nekem valamit, amitől elalszom. Felkel, és búcsúzóul bólint egyet. Az udvari bolond ezt a pillanatot választaná, hogy banánhéjat szórjon az útjába az ajtó elé, aztán leülne az ágyam szélére. Együtt röhögnénk a doktor háta mögött, amikor elvágódna, miközben megpróbál elszelelni. Sötét van, mikor fölébredek, és nem emlékszem semmire. Kilel a frász. Úgy cirka tíz másodpercig küszködök, a felcsavarodott takarómat rugdosom, biztosra veszem, hogy elraboltak, vagy valami még rosszabb történt. Apa rohan oda hozzám, a fejemet simogatja, és újra meg újra a nevemet suttogja, mint holmi varázsigét. Aztán már emlékszem. Beugrottam egy folyóba, rávettem Calt, hogy csatlakozzon hozzám egy nevetséges költekezési hadjáraton, és most kórházba kerültem. De a pillanatnyi feledéstől olyan sebesen ver a szívem, mint egy nyuszié, mert egy pillanatra elfelejtettem, hogy ki is vagyok. Senkivé lettem, és tudom, hogy lesz majd még ilyen. Apa lemosolyog rám. - Kérsz egy kis vizet? - kérdi. - Szomjas vagy? Tölt nekem egy pohárral a kancsóból, de csak a fejemet rázom, úgyhogy leteszi az asztalra. - Zoey tudja, hogy itt vagyok? Apa a kabátját tapogatja, elővesz egy doboz cigarettát. Az ablakhoz lép, kinyitja. Beszökik a hideg levegő. - Apa, nem gyújthatsz rá idebenn! Becsukja az ablakot, és visszateszi a cigit a zsebébe.
- Nem - hagyja rám. - Azt hiszem, tényleg nem. - Visszajön, leül, a kezem után nyúl. Elgondolkozom, hogy talán ő is elfelejtette, hogy kicsoda. - Apa? Egy valag pénzt költöttem. - Tudom. Nem számít. - Nem hittem, hogy a kártyám bírni fogja. Minden egyes boltban arra számítottam, hogy elutasítják a fizetést, de mindig sikerült. De az összes nyugta megvan, szóval mindent visszavihetünk. - Csitt! Mondom, hogy nem számít. - Cal rendben van? Nem borult ki teljesen? - Túléli. Akarsz beszélni vele? Itt van kinn a folyosón anyáddal. Soha, az elmúlt négy év során soha nem voltak nálam mind a hárman egyszerre. Hirtelen megrémülök. Olyan komolyan jönnek befelé! Cal anya kezébe kapaszkodik, anya mintha azt se tudná, hol van, apa tartja nekik az ajtót. Mindhárman az ágyamnál állnak, engem néznek. Olyan, mintha az előérzete volna ez annak a másik napnak, ami majd eljön egyszer. Később. Most még nem. Azé a napé, amikor nem látom majd a pillantásukat, és nem tudom megmondani nekik, hogy ne borítsanak ki, és üljenek már le. Anya széket húz magának, odahajol hozzám és megpuszil. Az ismerős illatától - a mosópor, amit használ, a narancsolaj, amit a nyakára ken - kis híján elsírom magam. - Jól megijesztettél! - mondja, és a fejét csóválja, mintha egyszerűen el se tudná hinni.
- Én is megijedtem - súgja Cal. - Elájultál a taxiban, és a sofőr azt hitte, részeg vagy. - Ezt hitte? - Nem tudtam, mit csináljak. Azt mondta, hogy ha odahánysz, az sokba fog kerülni. - És odahánytam? - Nem. - Megmondtad neki, hogy ne pattogjon? Cal elmosolyodik, de a szája szeglete remeg. - Nem. - Ideülsz mellém az ágy szélére? A fejét rázza. - Hé, Cal, ne bőgj! Gyere, ülj ide az ágyam szélére! Megpróbáljuk felsorolni, mi mindent vásároltunk? De Cal inkább anya ölébe ül. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna ilyet tőle. Szerintem apa se. Még maga Cal is meglepettnek tűnik. Anya felé fordul, és a vállára borulva zokog. Anya a hátát simogatja, nagy köröket simít rá. Apa az ablakon bámul kifelé. Én az ujjaimat nyújtom ki a takarón. Nagyon vékonyak és fehérek, vámpírkezek, amelyek elszívják mindenki minden melegségét. - Kiskoromban őrülten vágytam egy bársonyruhára mondja egyszer csak anya. - Zöldet akartam, csipkegallérosat. A nővéremnek volt, és nekem nem, szóval teljesen átérzem, hogy szép holmikat szeretnél. Ha megint vásárolni támadna kedved, csak szólj nekem, Tessa, és elmegyek veled. - Nagyvonalúan széttárja a kezét. - Sőt mind elmegyünk! Cal elnyomja magát a vállától, és anya arcába néz.
- Komolyan? Én is? - Te is. - Kíváncsi vagyok, ki fog fizetni - jegyzi meg apa szárazon, az ablakpárkányon gunnyasztva. Anya elmosolyodik, a kézfejével letörli Cal arcáról a könnyeket, aztán megpuszilja az arcát. - Sós - mondja. - Sós, akár a tenger. Apa egész idő alatt anyát figyeli. Kíváncsi vagyok, hogy anya tudja-e, hogy nézik. Anya belekezd egy történetbe a gyerekkoráról, Sarah-ról, az elkényeztetett nővéréről és egy Tangó nevű póniról. Apa nevet, és azt mondja, anya igazán nem panaszkodhat, nem volt hátrányos helyzetű gyermek. Anya azonnal visszavág, azzal cikizi, hogy elmeséli, hogyan fordított hátat a tehetős családjának, hogy egy nyomortanyán éljen, amikor hozzáment apához. Aztán Cal egy érmetrükköt gyakorol, egyik markából a másikba csúsztat egy egyfontost, aztán kinyitja a tenyerét, és mutatja, hogy eltűnt. Olyan kellemes hallgatni a beszédüket, az egymásba csúszó szavaikat. A csontjaim kevésbé fájnak, amikor ők hárman a közelemben vannak. Talán ha igazán mozdulatlan maradok, akkor nem veszik észre a sápadt holdat az ablakban, nem hallják meg a gyógyszeres kocsi csörömpölését a folyosón. Itt maradhatnának egész éjszaka. Vadulhatnánk, vicceket mesélnénk és anekdotáznánk, amíg fel nem jön a nap. De idővel anya észbe kap. - Cal álmos. Hazaviszem és ágyba dugom. - Apához fordul. - Majd otthon találkozunk.
Megcsókol búcsúzóul, aztán az ajtóból további csókokat dobál. Az egyiket érzem, ahogy az arcomon landol. - Még szagoljuk egymást - mondja Cal. És már el is tűntek. - Anya nálunk marad? - kérdem apát. - Csak ma éjszakára, így jött ki a lépés. Odajön hozzám, leül a székre, és megfogja a kezem. - Tudod - meséli -, amikor kisbaba voltál, anyád meg én egész éjjel ébren feküdtünk és figyeltük, hogyan lélegzel. Biztosra vettük, hogy ha nem néznénk, elfelejtenéd, hogyan kell. - Elmozdul a keze, az ujjai körvonala elmosódik. - Nyugodtan kinevethetsz, de így volt. Idővel könnyebb lesz, ahogy nőnek a gyerekek, de soha sem múlik el. Állandóan aggódom érted. - Miért mondod ezt? Mélyet sóhajt. - Tudom, hogy készülsz valamire. Cal említett valamiféle listát is. Tudnom kell róla. Nem azért, hogy megállítsalak, hanem azért, hogy vigyázni tudjak rád. - És ez a kettő nem ugyanaz? - Nem, szerintem nem. Olyan, mintha elpazarolnád a legjobb idődet, Tess! Szörnyen fáj, hogy kihagysz belőle. A hangja lassanként elhal. Tényleg ez minden, amit akar? Hogy belevonjam a dolgaimba? De hogy beszélhetnék neki Jake-ről és a keskeny ágyáról? Hogy magyarázhatom el neki, hogy Zoey mondta, hogy ugorjak, és nekem igent kellett mondanom? A drogok következnek. A drogok után pedig még mindig marad hét dolog, amit meg kell tennem. Ha elárulom neki, el fogja venni tőlem. Nem akarom az életem fennmaradó
részét pokrócba csomagolva tölteni a kanapén, a fejemet az apám vállán nyugtatva. A lista az egyetlen dolog, amiért érdemes még élnem.
Tizenhárom
Azt hittem, reggel van, de nincs. Azt hittem, azért ilyen csöndes a ház, mert mindenki elment már a dolgára. De még csak hat óra, és itt ragadtam a hajnal visszafogott fényeivel. Kiveszek a konyhaszekrényből egy csomag sajtos ropit, és bekapcsolom a rádiót. Egy tömeges karambolt követően számos ember rekedt éjszakára az M3-ason. A környéken nincs mosdó, élelmet és ivóvizet a katasztrófaelhárítók szállítottak nekik. Totális bedugulás. A világ színültig telt. Egy konzervatív parlamenti képviselő megcsalja a feleségét. Holttestet találtak egy szállodában. Olyan az egész, mintha egy rajzfilmet hallgatnék. Kikapcsolom, és a jégszekrényből kiveszek egy csokis jégkrémet. Úgy érzem, mintha kicsit becsípnék tőle, és nagyon fázni kezdek. Leakasztom a kabátom a fogasról, és visszalopakodok a konyhába, a falevelek és árnyak neszezését hallgatom, a lehulló por puha zajait. Ez egy picikét felmelegít. Tizenhét perccel múlt reggel hat. Talán valami megváltozott a kertben, talán találok valamit egy vadbölényt, egy űrhajót, virágzó rózsabokrokat. Nagyon lassan nyitom ki a hátsó ajtót, könyörgök a világnak, hogy mutasson nekem valami meghökkentőt és újat. De minden
elviselhetetlenül ismerős: üres virágágyások, punnyadt fű, alacsonyan függő, szürke felhők. Egyetlen szót küldök Zoey-nak SMS-ben: DROGOK! Nem válaszol. Nyilván Scottnál van, ágyban, kimelegedtek és boldogok egymás karjában. Meglátogattak a kórházban, úgy ültek egyetlen széken, mintha összeházasodtak volna, csak én lemaradtam róla. Szilvát hoztak nekem, meg egy halloween alkalmából kidekorált zseblámpát. - Segítettem Scottnak a standon - újságolta Zoey. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen hamar eljött az október vége, és hogy Scott karjának vállára nehezedő súlya mennyire lelassítja Zoey-t. Egy hét telt el azóta, és bár minden áldott nap üzen, úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli már a listám. Zoey nélkül, azt hiszem, csak itt álldogálok a küszöbön, és a gyülekező, aztán kipukkanó felhőket nézem majd. A víz patakokban fog leszaladni a konyhaablakon, és egy újabb nap rogy össze holtan körülöttem. Életnek számít ez egyáltalán? Számít ez egyáltalán valaminek? Ajtó nyílik és csapódik a szomszédban. Nehéz léptű bakancs csattog a sárban. Odasétálok, és áthajolok a kerítés fölött. - Megint üdv! Adam a szívéhez kap, mintha most kapott volna infarktust. - Jesszus! A frászt hozod rám! - Bocs. Nem kertészkedéshez öltözött. Bőrdzsekit és farmert visel, a kezében motoros bukósisak. - Elmész?
- El. Mindketten a motorjára nézünk. A pajta mellett van kikötve. Vörös és ezüstszínű. Úgy fest, mint ami elszaladna abban a pillanatban, hogy szabadon engeded. - Jó kis járgány. Bólint. - Most javíttattam meg. - Mi volt a baja? - Felborultam vele, és megcsavarodott a teleszkópvilla. Értesz a motorokhoz? Átfut a fejemen, hogy hazudok, de ez olyasfajta hazugság volna, ami nagyon hamar kiderül. - Nem igazán. De mindig is szerettem volna felülni egyre. Különös pillantást vet rám. El kell gondolkoznom, hogy vajon hogy nézek ki. Tegnap olyan voltam, mint egy heroinista, a bőröm mintha elkezdett volna megsárgulni. Tegnap este betettem egy pár fülbevalót, hogy ellensúlyozzam kicsit a hatást, de ma reggel elfelejtettem tükörbe nézni. Kicsit kellemetlenül érzem magam, amiért így néz rám. - Figyelj - kezdi. - Van valami, amit asszem, el kéne mondanom neked... A hangjában bujkáló kényelmetlen felhangokból tudom, hogy mi lehet az, és meg akarom kímélni tőle. - Nem gond - vágom rá. - Az apám képtelen befogni a száját. Manapság már az idegenek is szánakozva bámulnak. - Komolyan? - Meghökkentnek tűnik. - Egyszerűen csak nem láttalak már egy ideje, és megkérdeztem az öcsédet, hogy jól vagy-e. Ő mondta el.
A lábamra nézek, a kis foltnyi fűre a lábam előtt, és a résre a gyep és a kerítés alja között. - Azt hittem, cukorbeteg vagy. Tudod, amikor a múltkor elájultál. Nem találtam ki. - Hát nem. - Sajnálom. Úgy értem, nagyon sajnáltam, amikor megtudtam. - Igen. - Fontosnak tűnt, hogy elmondjam neked, hogy tudom. - Kösz. Határozottan hangosnak tűnnek a szavaink. Kitöltik a teret a fejemben, és ott ülnek, újra meg újra visszhangoznak felém. Végül azt mondom: - Az emberek kicsit ki szoktak bukni, mikor megtudják, mintha egyszerűen nem bírnák elviselni. - Bólint, mintha pontosan tudná. - De azért még nem fogok most rögtön holtan összeesni. Előbb még meg kell tennem egy csomó dolgot, van egy listám róluk. Nem hittem, hogy ezt elárulom neki. Meg vagyok lepve. Az is meglep, amikor Adam elmosolyodik. - Például? Az biztos, hogy nem beszélek neki Jake-ről, vagy arról, hogy beugrottam a folyóba. - A következő az, hogy el akarok szállni. - Elszállni? - Igen, és nem repülővel gondoltam. Ezen nevet.
- Nem, én se arra gondoltam. - A legjobb barátnőm azt ígérte, hogy hoz X-et. - Ecstasyt? Gombáznod kellene, az sokkal jobb. - Attól hallucinál az ember, nem? Nem akarom, hogy csontvázak rohanjanak felém. - A gomba inkább olyan, mintha álmodnál, nem pszichedelikus trip. Ez nem nyugtat meg, mert azt hiszem, az álmaim nem olyanok, mint másokéi. Elhagyatott helyeken kötök ki, ahonnan nehéz visszajönni. Kimelegedve és kiszáradt szájjal szoktam felébredni. - Hozhatok neked, ha szeretnéd - ajánlkozik. - Igen? - Akár ma is, ha akarod. - Ma? - Nincs jobb pillanat a jelennél. - Megígértem a barátnőmnek, hogy nem csinálok nélküle semmit. Adam felhúzza a szemöldökét. - Ez elég nagy ígéret... Elfordulok tőle, fölnézek a házra. Apa hamarosan fölébred, és azonnal rácuppan a számítógépére. Cal nemsokára indul az iskolába. - Megcsöngetem, és megkérdezem, nem akar-e átjönni. Adam felhúzza a kabátja cipzárát. - Oké. - Honnan szerzed a gombát? Lassú mosoly indul el a szája sarkából.
- Egy szép napon majd elviszlek a motoromon, és megmutatom. Ezzel elindul az ösvényen. Még mindig mosolyog. Engem moccanatlanul tart a szeme, halványzöld szempár a reggeli fényben.
Tizennégy
- Mit gondolsz, Zoey, honnan szerzi? Hatalmasat ásít. - Legolandból, gondolom - feleli. - Játékvárosból. - Miért vagy ilyen kiállhatatlan? Megfordul az ágyon és rám néz. - Mert a csávó unalmas és ronda, és ha egyszer itt vagyok neked én, nem értem, mit izgatod magad. Nem kellett volna drogokat kérned tőle. Mondtam már, hogy hozok neked valamit. - Nem láttalak túl sokat mostanában. - Legutóbb épp kiterítve feküdtél a kórházban, és bementem, hogy meglátogassalak! - Legutóbb csak azért kerültem kórházba, mert beleugrasztottál egy folyóba! Zoey kiölti a nyelvét, úgyhogy inkább visszafordulok az ablakhoz. Adam már ezer éve hazajött, bement a házba egy félórára, aztán kiment a kertbe, és azóta is száraz leveleket gereblyéz. Azt gondoltam, mostanra már kopogtat az ajtómon. Nekem kellene talán átmennem hozzá?
Zoey odalép mellém, és most már ketten nézzük. Ahányszor csak ráborít egy adagot a talicskára, tucatnyi levelet fúj le róla a szél, és újra szétteríti őket a füvön. - Nincs jobb dolga? Úgy tudtam, hogy Zoey ezt fogja gondolni! Nincs sok türelme semmihez, amire várni kell. Ha elültetne egy magot, mindennap újra meg újra ki akarná ásni, hogy lássa, növekszik-e már. - Kertészkedik. Megsemmisítő pillantást vet rám. - Debil a srác? - Dehogyis! - Nem kéne főiskolára járnia, vagy valami? - Azt hiszem, a mamája gondját viseli. Zoey gyanakvón méreget. - Tetszik neked. - Nekem ugyan nem. - Dehogynem. Titokban beleszerettél. Mindenfelét tudsz róla, amiről fogalmad se lenne, ha nem érdekelne. Rázom a fejemet, hátha sikerül eltéríteni. Most majd játszani kezd vele, hatalmas feneket kerekít neki, és végül sokkal fontosabb lesz az egész, mint Zoey nélkül valaha is lett volna. - Itt ácsorogsz mindennap az ablakban, és bámulod, mi? - Nem én. - Biztosra veszem, hogy igen. És most megyek, és kiderítem, hogy te is tetszel-e neki. - Zoey, ne csináld!
Nevetve rohan az ajtóhoz. - Megkérdezem, hogy nem akar-e feleségül venni! - Kérlek, Zoey! Ne tedd tönkre! Kimért léptekkel jön vissza hozzám, a fejét csóválja. - Tessa, azt hittem, megértetted a játékszabályokat: soha ne engedj be egyetlen pasit se a szívedbe. Halálos hiba. - És te meg Scott? - Az más. - Miért? Mosolyog. - Az csak szex. - Nem, nem csak szex. Amikor bejöttetek hozzám a kórházba, le se tudtad venni róla a szemed. - Marhaság. - Így volt! Zoey régebben úgy élt, mintha az emberi nem a kihalás szélén állna, mintha semmi sem számítana. De amikor Scottal van, ellágyul és felenged. Hát nem tudja ezt saját magáról? Olyan komolyan néz rám, hogy megragadom az arcát és megcsókolom, mert újra mosolyogni akarom látni. Olyan jó illata van, és az ajka olyan puha! Átfut a fejemen, hogy így talán lehetséges volna átszipkázni magamba néhányat az ő egészséges fehérvérsejtjei közül, de még mielőtt kipróbálhatnám az elméletemet, ellök magától. - Ezt meg miért csináltad? - Mert tönkreteszed az egészet. Menj, kérdezd meg Adamtől, hogy megvannak-e a gombák. - Menjél te.
Ránevetek. - Mindketten megyünk. A ruhája ujjával megtörli a száját, és döbbenten néz rám. - Helyes. Úgyis kezd fura szag lenni a szobádban... Amikor Adam meglát bennünket a füvön, leteszi a gereblyét, és elindul felénk; a kerítésnél találkozunk. Kicsit megszédülök, amint a közelembe kerül. A kert mintha világosabb volna, mint korábban volt. - Ő Zoey, a barátnőm. Adam bólint felé. - Már annyit hallottam rólad! - lelkendezik Zoey. Aztán mélyet sóhajt, amitől kicsinek és tehetetlennek látszik. Minden egyes fiú, akit csak ismerek, gyönyörűnek találja őt. - Igazán? - Bizony! Tessa másról se beszél, csak rólad! Sípcsonton akarom rúgni, hogy fogja már be, de kitér előlem, és a haját dobálja. - Megvan a szajré? - kérdezem, hogy eltereljem Adam figyelmét Zoey-ról. Adam a kabátzsebébe nyúl, kis nejlonzacskót húz elő, és a kezembe nyomja. Kicsi, sötét gombák vannak benne. Úgy néznek ki, mint amik még nem fejlődtek ki teljesen, titokzatosak, nem készek még a világra. - Honnan szerezted? - Szedtem. Zoey kikapja a kezemből.
- Honnan tudod, hogy rendben vannak? Akár gyilkos galóca is lehet! - Nem az - feleli Adam. - És nem légyölő, és nem is hegyeskalapú és egyáltalán, semmiféle galóca. Zoey az orrát ráncolja, és visszaadja az egészet Adamnek. - Asszem, ezt inkább kihagyjuk. Az Ecstasyval jobban járunk. - Legyen mindkettő - javasolja Adam. - Ma a gombák, az X meg valamikor máskor. Zoey hozzám fordul. - Szerinted? - Szerintem próbáljuk meg. Na persze, nekem nincs vesztenivalóm. Adam elvigyorodik. - Remek! - mondja. - Gyertek át, és megfőzöm teának. Olyan rend és tisztaság fogad a konyhában, mintha egy bemutatóterembe lépnénk, még a szárítón sincsenek elpakolásra váró edények. Furcsa, hogy minden pont ellenkezőleg van, mint odahaza. Nemcsak a megfordított helyiségek, hanem a rend és a csönd is. Adam kihúz nekem egy széket, és leülök az asztalhoz. - A mamád itthon van? - kérdem. - Alszik. - Gyengélkedik? - Kutyabaja. Adam a vízforralóhoz lép, bekapcsolja, kivesz a szekrényből pár bögrét, és leteszi a forraló mellé.
Zoey pofákat vág a háta mögött, aztán rám vigyorog, miközben leveti a kabátját. - Ez a ház pont olyan, mint a tiétek - állapítja meg. - Csak visszafelé. - Ülj már le - szólok rá. Felveszi a gombákat az asztalról, kinyitja a tasakot, és beleszimatol. - Pfuj! Biztos, hogy rendben vannak? Adam elveszi tőle, és a teáskannához viszi a csomagot. Az egészet beleborítja a kannába, és leforrázza. Zoey követi, és a válla fölött leselkedik, hogy lássa, mit csinál. - Ez nem néz ki annyinak, hogy mindenkinek jusson. Tudod egyáltalán, mit csinálsz? - Nekem nem kell - magyarázza Adam. - Elmegyünk valahova, mikor beüt a hatás. Én vigyázok mindkettőtökre. Zoey a szemét forgatja, mintha ez volna a legszánalmasabb dolog, amit valaha is hallott. - Nem ma kezdem a narkózást - mondja Adamnek. - Semmi szükségem nincs bébicsőszre. Én inkább azt nézem, hogyan keverget Adam a kannában. A kanál csörrenése arra emlékeztet, amikor lefekvés előtt apa kakaót csinál Calnek és nekem, ugyanolyan gondossággal kevergetnek mindketten. - Nem röhöghetsz ki bennünket, ha valami ostobaságot csinálunk! - figyelmeztetem Adamet. A válla fölött hátrafordul, hogy rám mosolyogjon. - Nem fogtok.
- Ki tudja? - szól közbe Zoey. - Nem is ismersz bennünket. Lehet, hogy teljesen becsavarodunk. Tessa bármire képes, mióta listája van! - Igazán? - Fogd be, Zoey! - szólok rá. Zoey visszaül az asztalhoz. - Bocsika - mondja, bár egyáltalán nem látszik rajta, hogy sajnálná. Adam odahozza a bögréket, és leteszi elénk. Gomolyog fölöttük a gőz, és az undorító szag kartonpapírra és ázott csalánra emlékeztet. Zoey közelebb hajol, és megszaglássza a bögréjét. - Úgy néz ki, mint valami mártás! Adam leül mellé. - Pontosan ilyennek kell lennie. Bízzatok bennem. Egy rúd fahéjat is tettem bele, hogy jobb íze legyen. Ennek hallatán Zoey persze újra a szemét forgatja. Aztán óvatosan belekortyol, és grimaszolva nyeli le. - Az egészet - figyelmezteti Adam. - Minél előbb megiszod, annál hamarabb hat. Fogalmam sincs, mi fog most történni, de Adamből mélységes nyugalom árad, ami mintha ragályos volna. A hangja az egyetlen világos dolog a világon. Azt mondja, igyuk meg. Úgyhogy a konyhájában ülünk, és barna löttyöt szopogatunk, ő pedig figyel bennünket. Zoey befogja az orrát, és hatalmas, undorodó kortyokban nyeli. Én felhajtom az egészet. Nem sokat számít, hogy mit eszem vagy iszom, már semminek sincs jó íze.
Ülünk egy darabig, hülyeségekről beszélgetünk. Nem nagyon tudok odafigyelni. Azt várom, hogy történjen valami, hogy valami megváltozzon végre. Adam arról magyaráz, hogy hogyan lehet felismerni a gombákat a hegyes kis sipkájukról meg a vékony, törékeny tönkjükről. Azt mondja, kis csoportokban nőnek, de csak nyár végén és ősszel. Azt is mondja, hogy ez a gomba legális, és egyes üzletekben meg lehet venni szárítva. Aztán, mivel még mindig nem történik semmi, főz egy rendes teát is. Én nem kívánom a magamét, csak a bögrére kulcsolom a kezem, hogy felmelegedjek kicsit. Nagyon hidegnek tűnik ez a konyha, hidegebb van, mint odakinn. Eszembe jut, hogy megkérem Zoey-t, hozza át a kabátomat a szomszédból, de amikor megpróbálok megszólalni, összeszorul a torkom, mintha apró kezek fojtogatnának belülről. - Az oké, ha bántja a nyakamat? Adam a fejét rázza. - Olyan, mintha elzáródna a légcsövem. - Elmúlik - mondja, de a rémület felvillan egy pillanatra az arcán. Zoey szeme villámokat szór. - Túl sokat adtál nekünk? - Nem! Mindjárt rendbe fog jönni... csak kis levegőre van szüksége! De a hangjába beköltözött a kétkedés. Nyilván ő is ugyanarra gondol, mint én, hogy én más vagyok, hogy a szervezetem másként reagál, hogy talán ez egy őrült nagy baklövés volt. - Gyere, kimegyünk!
Felkászálódom, és Adam kivezet az előszobába a bejárathoz. - Várj meg az ajtó előtt, hozok neked egy kabátot, jó? A ház homlokzatára árnyék vetül. A lépcsőn állva próbálok mély lélegzetet venni és nem esni pánikba. A lépcső végétől ösvény indul a kocsibeállóhoz és Adam mamájának kocsijához. Az ösvény mindkét oldalán fű nő. Valami oknál fogva a fű másmilyen ma. Nem is egyszerűen a színe, hanem inkább a rövidsége, olyan, mint a kis sörték egy leborotvált fejtetőn. Ahogy szemügyre veszem, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a lépcső és az ösvény biztonságos helyek, a fű viszont egyértelműen rosszindulatú. A kopogtatóba kapaszkodom, nehogy lecsússzak. Ahogy markolom, észreveszem, hogy a bejárat kellős közepén van egy lyuk, mintha az ajtó szeme volna. Az ajtó valamennyi fája efelé a lyuk felé vezet tekervények és göcsörtök hálózatán át, mintha az ajtó magába csúszna, felhalmozódna és újra visszajönne. Lassú és kifinomult mozgás, bármeddig el tudnám nézni. A lyukra tapasztom a szememet, de minden elködösült odabenn, úgyhogy visszalépek az előszobába, becsukom az ajtót, és a másik irányba is átnézek a lyukon. A világ teljesen másmilyen innen nézve, a kocsibehajtó hosszú cérnává nyúlik - Hogy van a torkod? - kérdi Adam, amint újra megjelenik az előszobában, és egy kabátot nyújt felém. - Néztél már ki itt valaha is? - Hatalmas a pupillád! - állapítja meg Adam. - Ideje elindulnunk. Vedd föl a kabátot!
Egy parkát kaptam, aminek prém szegélyezi a kapucniját. Adam felhúzza a cipzárat. Úgy érzem magam, mint egy eszkimógyerek. - Hová lett a barátnőd? Egy percig azt se tudom, kiről beszél, aztán eszembe jut Zoey, és a szívemet melegség önti el. - Zoey! Zoey! - kiáltozom. - Gyere, ezt látnod kell! Zoey mosolyogva jön ki az előszobába, a szeme mély és sötét, mint a tél. - A szemed! - mondom neki. Csodálattal mered rám. - A tiéd is! Addig nézzük egymást, amíg összeér az orrunk. - Van egy rongyszőnyeg a konyhában - súgja Zoey -, amiben benne van az egész világ. - Ugyanez van az ajtóval is. Megváltozik a dolgok alakja, hogyha keresztülnézel rajta. - Muti meg! - Már bocsánat - szól közbe Adam nem akarok ünneprontó lenni, de nem volna kedvetek autókázni egyet? A zsebéből előhúzza a kocsi kulcsait, és megmutatja nekünk. Lenyűgözőek. Adam félretolja Zoey-t az ajtóból, és kilépünk. A kocsi felé mutat a kulcsokkal, és az autó, felismerése jeléül, csippan egyet. Nagyon óvatosan lépdelek le a lépcsőn, majd végig az ösvényen, és Zoey-t is figyelmeztetem, hogy tegyen így, de meg se hallja. A gyepen táncol, és úgy tűnik, hogy semmi baja, szóval számára talán minden másképp van.
Előre szállók be a kocsiba, Adam mellé, Zoey ül hátra. Egy pillanatig várunk, aztán Adam megszólal: - Szóval, mit gondoltok? De én nem árulok el neki semmit. Szemet szúr, milyen óvatosan nyúl a kormányhoz, mintha valami ritka állatot próbálna magához édesgetni, hogy megetesse. - Imádom ezt az autót - mondja. Pontosan értem, hogy miért mondja. Olyan itt lenni, mintha egy tökéletes óramű kellős közepén ülnénk. - A papámé volt. A mamám nem szereti, ha vezetem. - Akkor talán itt is maradhatnánk - kiabál Zoey a hátsó ülésről. - Hát nem lenne az is egyszerűen remek? Adam megfordul, hogy ránézhessen. Nagyon lassan beszél hozzá. - Elviszlek benneteket valahová - magyarázza. - És csak annyit mondtam, hogy van valaki, aki ettől nem lesz túl boldog. Zoey eldobja magát keresztbe a hátsó ülésen, és hitetlenkedve rázza a fejét a tetőre. - Vigyázz a cipőddel! - ordít rá Adam. Zoey villámsebesen ül föl, és ujjával megböki Adam vállát. - No nézd csak! - mondja. - Úgy nézel ki, mint egy kutya, amelyik mindjárt odaszarik valahová, ahova nagyon nem kéne neki! - Pofa be! - üvölti Adam, és én totálisan megdöbbenek, mert fogalmam se volt róla, hogy ilyen hang is lakik benne. Zoey elhúzódik tőle és hátradől.
- Te csak vezess, pajtikám - motyogja. Nem is vettem észre, Adam mikor indította be a motort. Annyira csöndes és fényűző idebenn minden, hogy nem hallani semmit. De amint végigsiklunk a beállón és ki a kapun, és amint az utcánk házai és kertjei elcsusszannak mellettünk, örülök. Ez az utazás ajtókat fog szélesre tárni előttem. Apa szerint a zenészek a legjobb dalaikat betépve írják. Én is valami nagyszerűre fogok bukkanni. Tudom, hogy így lesz. És vissza is fogom hozni magammal. Valami olyasmi lesz, mint a Szent Grál. Lehúzom az ablakot, és kihajolok, mindkét karomat lengetem, az egész felsőtestem kilóg. Zoey ugyanezt teszi mögöttem. A levegő rohan felém. Ébernek érzem magam. Olyasmit látok, amit még soha korábban, az ujjaim idegen életeket érintenek meg - a csinos lányét, aki a fiúja szemébe bámul, és annyira sokat szeretne tőle. A férfiét, aki a buszmegállóban áll, és a haját gereblyézi az ujjaival, minden egyes bőrfoszlány csillogva hull alá a földre; ez a férfi apró darabkáit hagyja hátra szerte a világon. A kisbaba felsír mellette, mert ő már megértette a mindenség múlandóságát és reménytelenségét. - Zoey, nézd! Egy ház nyitott ajtajára mutatok, felvillan rajta keresztül egy előszoba, és benne egy anya, aki megcsókolja a lányát. A kislány még tétovázik a küszöbön. Ismerlek, mondom neki gondolatban. Ne félj.
Zoey a tetőbe kapaszkodva már csaknem kihúzta magát a kocsiból. A lába a hátsó ülésen, az arca pedig az ablakom mellett jelent meg. Olyan, mint egy sellő egy hajó orrán. - Szállj vissza a rohadt kocsiba! - kiált rá Adam. - És vedd le a lábadat a rohadt ülésről! Zoey visszaereszkedik, és visongva nevet. Ezt az útszakaszt Rablómérföldnek nevezik. Apa állandóan felolvassa a helyi lapból, hogy épp mi történt. Ezen a helyen állandóan fellángol az erőszak, a szegénység és a kétségbeesés. De ahogy felgyorsulunk, és mások élete elsuhan mellettünk, meglátom, milyen gyönyörűek az emberek. Én halok meg elsőként, ezt tudom, de valamennyien követni fognak majd, egyik a másik után. Elhajtunk a kertek alatt. A terv az, magyarázza Adam, hogy kimegyünk a zöldbe. Van ott egy kávézó és egy park is, és senki sem fogja tudni, hogy kik vagyunk. - Ott nyugodtan bedilizhettek, anélkül, hogy felismernének mondja. - És nincs is olyan messze, úgyhogy teára otthon leszünk. - Te meg vagy húzatva? - kiáltozik Zoey hátulról. - Ez a duma tiszta Enid Blyton10! Azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy betéptem, és egyáltalán nem akarok gagyi teát inni! Újfent kihúzza magát az ablakon, és csókokat dobál minden szembejövő idegennek. Úgy fest, mint egy szökésben levő
10
Kalandos gyerekregényeiről ismert brit írónő.
Rapunzel11 a szélben csapkodó hajával. De akkor Adam rátapos a fékpedálra, és Zoey lefejeli a kocsi tetejét. - Basszus! - sikítja. - Ezt direkt csináltad! Lehuppan az ülésre, a fejét dörgöli és csöndesen nyöszörög. - Bocs - mentegetőzik Adam. - Meg kell állnunk tankolni. - Faszfej - nyugtázza Zoey. Adam kiszáll a kocsiból, hátulról kerüli meg, amikor a pumpához lép. Zoey hirtelen mintha elaludt volna, összekucorodott ott hátul, és az ujját szopja. Talán agyrázkódása van. - Jól vagy? - kérdem. - Téged akar! - sziszegi. - Megpróbál megszabadulni tőlem, hogy aztán kisajátíthasson! Nem engedheted meg neki! - Szerintem ez nem igaz. - Mintha neked bármi is feltűnne! Visszagyömöszöli a hüvelykujját a szájába, és elfordítja tőlem a fejét. Otthagyom, kiszállok a kocsiból, és odamegyek az ablak mögött ülő fickóhoz. Egy forradás van az arcán, ezüstszín folyócska indul a haja vonalától végig a homlokán, egészen az orrnyergéig. Úgy néz ki, mint megboldogult Bili bácsikám. Előrehajol a kisasztala mögött. - Hányas szám? - kérdi. - Nyolcas. Aranyhaj címen is ismert Grimm-mese. A toronyba zárt királylány a haját engedi le a megmentésére siető királyfinak, és úgy húzza fel magához. 11
Zavarodottnak tűnik. - Nem, biztos nem nyolcas. - Jó, akkor legyen hármas. - Hol áll a kocsija? - Ott, ni. - A Jaguar? - Nem tudom. - Nem tudja? - Nem tudom, hogy hívják. - Jézusom! Az üvegfal kitüremkedik, hogy elférjen mögötte a pasas minden mérge. Lenyűgözve és csodálattal adózva hátrálok el a jelenségtől. - Azt hiszem, varázsló a fickó - árulom el Adamnek, amikor megjelenik mögöttem, és a vállamra teszi a kezét. - Azt hiszem, igazad van - súgja a fülembe. - Legjobb lesz, ha visszaszállsz a kocsiba. Később az erdőben ébredek fel. A kocsi áll, és Adamnek nyoma veszett. Zoey alszik, úgy kiterült a hátsó ülésen, mint egy gyerek. Az ablakon túl a fákon átszűrődő fény légies és vékony. Nem tudom eldönteni, nappal van-e, vagy éjszaka. Hatalmas béke önt el, amikor kinyitom az ajtót és kiszállok. Egy csomó fa áll itt, különféle fajták, lombhullatók és örökzöldek. Annyira hideg van, hogy csak Skóciában lehetünk. Sétálok egy kicsit, megérintem a fák kérgét, köszöntőm a leveleket. Rájövök, hogy éhes vagyok, igazán, veszedelmesen éhes. Hogyha megjelenik egy medve, a földre fogom teperni és leharapom a fejét. Talán tüzet kéne raknom. Csapdákat állítok
majd és gödröket ások, és a következő állat, amelyik feltűnik, nyárson fogja végezni. Ágakból és levelekből fogok kalyibát építeni, és örökkön örökké itt élek. Itt nincsenek mikrohullámok és mérgező vegyszerek. Nincsenek fluoreszkáló pizsamák és világító számlapú órák. Nincs tévé, és semmi sincs műanyagból. Nincs hajlakk és hajfesték, és cigaretta sem. A petrolkémiai üzemtől is messze vagyunk. Ebben az erdőben biztonságban vagyok. Csöndesen nevetek magamban. El se tudom hinni, hogy ez nem jutott korábban eszembe. Ez az a titok, amiért jöttem. Aztán meglátom Adamet. Kisebbnek tűnik, és mintha messzire volna. - Felfedeztem valamit! - kiáltok oda neki. - Te meg mit művelsz? - A hangja vékony és tökéletes. Válaszra sem méltatom, mert annyira egyértelmű, és nem szeretném, ha hülyének tűnne. Ugyan miért volnék idefönn gallyakat és leveleket meg ilyesmiket gyűjtögetve? - Gyere le! - ordítja. De a fa átölel a karjaival és könyörög, hogy ne menjek. Megpróbálom ezt Adamnek is megmagyarázni, de nem vagyok benne biztos, hogy hall engem. Épp a kabátját veszi le. És elindul fölfelé. - Le kell, hogy hozzalak onnét - kiáltja. Szinte vallásos buzgalommal mászik az ágak között, magasabbra és magasabbra, mint egy kedves szerzetes, aki azért jön, hogy megváltson. - Apád ki fog nyírni, hogyha eltöröd valamidet. Tessa, könyörgök, most már gyere le!
Most már közel van, az arcából nem maradt más, csak a fény a szemében. Lehajolok, hogy lenyaljam róla a hűvösséget. Sós a bőre. - Könyörgök! Egyáltalán nem fáj. Együtt vitorlázunk lefelé, marokszámra foguk a levegőt. Odalenn levelekből rakott fészekben ülünk, és Adam úgy tart, mintha csecsemő volnék. - Mit műveltél? - kérdezi. - Mi a fészkes fenét műveltél odafönn? - Építőanyagot gyűjtöttem a kalyibámhoz. - Meglehet, hogy a barátnődnek igaza volt. Igazán nem kellett volna ilyen sokat adnom neked. Pedig nem adott nekem semmit. A nevétől és a kertészkedési hajlamaitól eltekintve alig tudok róla valamit. Elgondolkozom, hogy vajon megoszthatom-e vele a titkomat. - Elmondok neked valamit - kezdem -, de meg kell ígérned, hogy nem árulod el senkinek. Jó? Bólint, bár bizonytalannak tűnik. Felülök mellé, és megbizonyosodom róla, hogy engem néz, mielőtt belekezdenék. Színek és fények cikáznak át rajta. Olyan ragyogás árad belőle, hogy a csontjait is látom, és a világot a szeme mögött. - Már nem vagyok beteg! - Annyira izgatott vagyok, hogy alig tudok beszélni. - Itt kell maradnom az erdőben. Távol kell maradnom a modern világtól meg az összes kütyüjétől, és akkor nem leszek beteg. Te is itt maradhatsz velem, ha akarsz. Majd építünk mindenfélét, kalyibákat és csapdákat is. És növényeket is termesztünk.
Könnyek úsznak Adam szemében. Olyan őt sírni látni, mintha egy hegyről húznának lefelé. - Tessa - mondja. A válla fölött lyuk támad az égen, és azon keresztül áttör egy műhold elektronikus zöreje, amitől összekoccan a fogam. Aztán eltűnik, és csak ásító űr marad a helyén. Az ajkára teszem az ujjamat. - Nem - figyelmeztetem. - Ne mondj semmit.
Tizenöt
- Netezni próbálok - bök apa a laptopja felé. - Nem akarnál valahol máshol masírozni nyugtalanul fel-alá? A monitor fénye tükröződik a szemüvegében. Leülök vele szemben egy székre. - Ez is idegesít - jegyzi meg anélkül, hogy felpillantana. - Az, hogy itt ülök? - Nem. - Az, hogy az asztalon dobolok? - Figyelj - vált egyszer csak témát. - Van ez a doki, kidolgozott egy rendszert, csontlégzésnek nevezi. Hallottál már róla? - Nem. - Valamilyen meleg színként kell elképzelned a levegőt, aztán mélyen belélegezned a bal lábfejeden keresztül, aztán végig a bal lábadon, a csípődön, és a kilégzést is ugyanígy. Hétszer egymás után, aztán a jobb lábon keresztül is, pontosan így. Megpróbálod? - Nem. Apa leveszi a szemüvegét, és jó alaposan megnéz magának.
- Elállt az eső. Miért nem fogsz egy takarót és ülsz ki a kertbe? Majd szólok, ha befut a nővér. - Nem akarok. Keserveset sóhajt, visszatolja az orrára a szemüveget, és visszafordul a laptopjához. Gyűlölöm. Tudom, hogy látja, amikor kimegyek. Hallom a megkönnyebbült sóhajtását. Minden ajtó be van csukva, úgyhogy félhomályos a folyosó. Négykézláb mászom fel a lépcsőn, leülök a tetejére, és lenézek. A homály mozgásban van. Talán kezdek olyasmit is látni, amit mások nem. Mind például az atomokat. A fenekemen pattogok le a lépcsőn, aztán újra visszamászom, élvezem, ahogy a szőnyeg összepréselődik a térdem alatt. Tizenhárom lépcsőfok van, akárhányszor is számolom, mindig annyi. Összekucorodom a lépcső alján. Itt szokott a macska is ülni, ha el akarja gáncsolni az embereket. Mindig is szerettem volna macska lenni. Csöngetnek. Még kisebbre húzom össze magam. Apa kilép az előszobába. - Tessa! - kiáltja. - Az ég szerelmére! A mai nővér új. Skót kockás szoknyát visel, és olyan masszív, mint egy hadihajó. Apa csalódottnak tűnik. - Ismerkedjen meg Tessával - mutat apa a szőnyegre, ahol fekszem. A nővér rémültnek tűnik. - Leesett? - Szó sincs róla, csak a kisasszony közel két hete nem hajlandó kitenni a lábát a házból, és kezd becsavarodni.
A nővér közelebb jön, és lenéz rám. A mellei hatalmasak, és hullámzanak, amikor a kezét nyújtja nekem, hogy felsegítsen. A tenyere akkora, mint egy teniszütő. - Philippa vagyok - mondja, mintha ezzel bármit is megmagyarázna. A nappaliba vezet és leültet, aztán kihúzott háttal ő is leül velem szemben. - Úgy veszem észre - mondja -, hogy nem érzed valami jól magad ma. - Maga hogy érezné magát? Apa figyelmeztető pillantást vet rám. Hidegen hagy. - Tapasztaltál légszomjat, esetleg hányingert? - Antiemetikumokat12 szedek. Olvasta egyáltalán a kartonomat? - Nézze el neki - szól közbe apa. - Mostanában fájt kicsit a lába, de más panasza nem volt. A nővér, aki itt volt múlt héten, azt hiszem, Sian a neve, ő azt mondta, Tessa jól van. Ő jól ismeri a gyógyszereinket is. Horkantok az orromon keresztül. Apa megpróbál úgy beszélni, mintha teljesen könnyedén venné a dolgot, de engem nem ver át. Mikor Sian legutóbb itt volt, apa meghívta vacsorára, és abszolút hülyét csinált magából. - A csoportunk alapvetően igyekszik folytonosságot biztosítani - magyarázza Philippa -, de ez nem mindig A hányás- és hányinger-csillapító gyógyszerek egy típusának gyűjtőneve. 12
lehetséges. - Visszafordul hozzám, és a legkevésbé sem érdekli apa és az ő nyomorúságos szerelmi élete. - Tessa, úgy látom, bevérzések vannak a karodon. - Fára másztam. - Arra enged következtetni, hogy kevés a trombocitád. Van valami terved a hét hátralevő részére? - Nincs szükségem vérátömlesztésre! - Azért a rend kedvéért veszek vért, jobb félni, mint megijedni. Apa felajánl neki egy csésze kávét, de Philippa nem kéri. Sian bezzeg elfogadta volna. - Apám nem bírja a nyomást - közlöm Philippával, amikor apa kimegy a konyhába duzzogni. - Mindent rosszul csinál. Philippa segít levenni az ingemet. - És ettől hogy érzed magad? - Röhögnöm kell rajta. Philippa gézt és fertőtlenítő oldatot vesz elő a táskájából, steril kesztyűt vesz fel, és felemeli a karomat, hogy meg tudja tisztítani a bőrt a kanülportom körül. Mindketten várunk, amíg megszárad. - Van pasija? - kérdezem. - Férjem van. - Hogy hívják? - Andynek. Láthatóan kellemetlenül érzi magát, ahogy hangosan kimondja a férje nevét. Állandóan mindenféle emberekkel találkozom, akik soha nem mutatkoznak be tisztességesen. Rólam persze mindent tudni akarnak.
- Hisz Istenben? - kérdezem. Hátradől a széken, és felhúzza a szemöldökét. - Micsoda kérdés! - Hisz? - Hát, azt hiszem, szeretnék. - És a mennyország? Abban hisz? Felbontja egy steril tű csomagját. - Azt hiszem, a mennyország elég jól hangzik - Az még nem jelenti azt, hogy létezik is. Philippa szigorúan néz rám. - Nos, reméljük, hogy létezik. - Szerintem pedig ez az egész csak egy nagy, kövér hazugság. Ha az ember meghalt, akkor meghalt és kész. Kezdek végre áttörni a védelmén: most határozottan nyugtalannak tűnik. - És mi történik a lélekkel és azzal a sok energiával? - Semmivé válik. - Tudod Tessa - mondja -, vannak önsegélyező csoportok, olyan helyek, ahol magadfajta fiatalokkal találkozhatsz, akik éppolyan helyzetben vannak, mint te. - Senki sincs éppolyan helyzetben, mint én. - Így érzed? - Így is van. Felemelem a karomat, hogy vért vehessen a kanülömön keresztül. Félig robot vagyok, műanyag és fém van a bőröm alá ültetve. Teleszív vérrel egy fecskendőt, aztán eldobja. Micsoda pazarlás! Csak mert az első fecskendőnyi vér sóoldattal szennyezett. Az évek során a különböző nővérek minden
bizonnyal már egy egész emberre elegendő véremet dobálták el. Egy második fecskendőt is megtölt, átteszi egy üvegbe, és kék tintával ráírja a nevemet a címkére. - Kész is vagyunk - jelenti be. - Egy óra múlva ideszólok, és megmondom az eredményt. Van még valami, mielőtt elmennék? - Semmi. - Van elég gyógyszered? Ugorjak be a háziorvoshoz receptekért? - Nincs szükségem semmire. Feltornázza magát a székről, és nagyon komolyan néz le rám. - A szociális hálózat nagyon sok olyan támogatást is tud nyújtani, amiről talán nem is tudsz, Tessa. Példának okáért, segíthetünk visszamenni az iskolába, akár csak részidőben, akár csak néhány hét erejéig. Érdemes lenne elgondolkoznod rajta, hogyan normalizáld a helyzetedet. Az arcába nevetek. - Az én helyemben akarna iskolába járni? - Könnyen lehet, hogy magányos lennék egész nap egyedül. - Nem vagyok egyedül. - Valóban nem - erősít meg. - De nagy terheket raksz apádra. Micsoda egy tehén! Ilyesmit nem illik mondania. Rámeredek. Akkor aztán ő is rájön. - Isten veled, Tessa. Beugrok a konyhába egy szóra, és már itt sem vagyok.
Annak ellenére, hogy már úgyis hájas, apa megkínálja egy szelet gyümölcstortával meg kávéval, és ez képes és elfogadja! Nem kéne semmi mást kínálnunk a látogatóinknak, legfeljebb nejlontasakot, amit a lábukra húzhatnak. Igazság szerint hatalmas X-et13 kéne rajzolnunk a kapunkra. Csórok egy szál cigit apa kabátzsebéből, fölmegyek vele az emeletre, és kihajolok Cal ablakán. Látni akarom az utcát. A fák között kilátni az útra. Egy autó halad el a ház előtt. És egy másik autó. Aztán egy ember. Kifújom a füstöt a levegőbe. Ahányszor csak beszívom, hallom, hogyan recseg a tüdőm. Talán TBC-s vagyok. Remélem. Az összes nagy költőnek TBC-je volt; a művészi érzékenység jele. A rák egyszerűen csak megalázó. Philippa kilép a bejárati ajtón, és megáll a lépcsőn. Hamut pöccintek a hajára, de nem veszi észre, csak azon a bömbölő hangján elköszön apától, és totyogva elindul a kapu felé. Cal ágyára ülök. Apa egy percen belül itt lesz. Amíg várok rá, tollat ragadok, és szavakat írok a tapétára, Cal ágya fölé: ejtőernyő, koktél, kavics, nyalóka, vödör, zebra, pajta, cigaretta, hideg csapvíz. Aztán megszagolom a hónaljamat, a bőrt a karomon, az ujjaimat. Hátrasimítom a hajam, aztán visszafelé is, mint egy szőnyeget.
A katasztrófa sújtotta területeken X jelzéssel látják el azokat a házakat, amelyeket a hatóságok túl veszélyesnek ítélnek, és amelyekbe ezért tilos a bemenet. 13
Apa nem kapkodja el. Körbesétálok a szobában. A tükör előtt kitépek egyetlen hajszálat. Sötétebben nő vissza, és furcsán göndör, mintha fanszőrzet volna. Megvizsgálom, aztán hagyom lehullani. Kedvemre való, hogy van szőnyegre pazarolható hajszálam. A világ térképe van Cal falára függesztve. Óceánok meg sivatagok. A naprendszer a plafonra van kiterítve. Hanyatt vágom magam az ágyán, hogy jobban láthassam. Kicsikének érzem magam alatta. Pontosan öt perccel később kinyitom a szemem, és lemegyek megnézni, hogy mi tartja föl apát. Már le is lécelt, valami hülye üzenetet hagyott nekem a laptopján. Felhívom. - Hol vagy? - Aludtál, Tess. - De hol vagy? - Eljöttem meginni egy kávét. A parkban vagyok. - A parkban? Minek mentél oda? Van itthon kávé. - Tess! Ugyan már, csak kicsit ki kellett mozdulnom. Kapcsold be a tévét, ha nagyon egyedül érzed magad. Hamarosan otthon leszek. Egy nő rántott csirkét készít. Három ember nyomogat gombokat, ötvenezer font a tét. Két színész vitatkozik egy döglött macskáról. Az egyikük viccből felveti, hogy ki kéne tömni. Összegörnyedve ülök. Szótlanul. Megbénít, hogy mennyire szar is a tévé, hogy mennyire nincs mit mondanunk egymásnak.
Írok egy SMS-t Zoey-nak: Hol vagy? Azt írja vissza, hogy a főiskolán, ami hazugság, mert péntekenként nincsenek órái. Szeretném, ha megvolna Adam mobilszáma, akkor neki is írnék: MEGHALTÁL? Odakinn kellene lennie, nyakig turkálnia a trágyában, tőzegben és korhadásnak indult komposztban. Megnéztem apa Reader’s Digest Kertészeti Kalauzában, hogy mi a teendő novemberben, és aszerint ez a legmegfelelőbb időszak a talaj feljavítására. Adamnek arra is gondolnia kellene, hogy mogyoróbokrot ültessen, tudniillik azok mutatós kiegészítői lehetnek bármely kertnek. Szerintem a vérmogyoróval jól járna. Hatalmas, szív alakú mogyorói teremnek. De Adam napok óta nem volt odakinn. Pedig megígérte, hogy elvisz motorozni.
Tizenhat
Adam rondább, mint amilyenre emlékeztem. Mintha az emlékezetem megszépítette volna. Nem tudom, miért tett volna ilyet. Arra gondolok, Zoey milyen megvetően horkantgatna, ha tudná, hogy átjöttem a szomszédba bekopogni az ajtaján, és rájövök, hogy nagyon nem akarom, hogy ezt Zoey valaha is megtudja. Azt mondja, a ronda emberektől megfájdul a feje. - Kerülsz engem mostanában - állapítom meg. Adam egy pillanat erejéig meglepettnek tűnik, de nagyon igyekszik megmagyarázni. - Dolgom volt. - Igazán? - Aha. - Szóval nem arról van szó, hogy azt hiszed, fertőző vagyok? A legtöbben elkezdenek úgy viselkedni, mintha a végén még elkaphatnák a rákomat, vagy mintha rászolgáltam volna, hogy beteg legyek. Rémültnek látszik. - Nem, nem! Erről szó sincs, nem hiszek ilyesmit! - Remek. Akkor elmegyünk végre motorozni?
Egyik lábáról a másikra áll az ajtóban, és mintha zavarban volna. - Igazság szerint nincs még teljes értékű jogsim. Nem szabad utasokat szállítanom. Millió és egy indokot tudnék felsorolni, amiért nagyon rossz ötlet volna felülnöm Adam motorjára. Mert karambolozhatunk. Mert lehet, hogy nem is annyira jó, mint ahogy remélem. Mert mégis, mit mondok majd Zoey-nak? Mert mindennél jobban ezt akarom. De ki van zárva, hogy a teljes értékű jogosítvány hiánya legyen a végső ok. - Van tartalék sisakod? - kérdem. Lassú mosoly ömlik el az arcán. Imádom ezt a mosolyt! Épp az imént még azt gondoltam, hogy ronda ez a fiú? Dehogy ronda, az egész arca átalakult! - A fészerben. És van másik dzsekim is. Nem tudok nem visszamosolyogni. Bátornak és magabiztosnak érzem magam. - Akkor nyomás, még mielőtt leszakadna az ég. Becsukja maga mögött az ajtót. - Nem fog esni. Megkerüljük a házat, és előszedjük a holmikat a fészerből. De amíg felhúzza a dzsekim cipzárját, és azt magyarázza, hogy a motorja akár kilencven mérföldre is fel tud gyorsulni, és hideg lesz a menetszél, a hátsó ajtó egyszer csak kinyílik, és egy nő lép ki a kertbe. Pongyolát visel és papucsban van. - Menj vissza a házba, mama! Meg fogsz fázni. De a nő csak jön felénk, végig a kis ösvényen. Soha nem láttam még ilyen szomorú arcot, mint az övé, olyan, mintha
egyszer megfulladt volna, és az ár örök nyomot hagyott volna rajta. - Hová mész? - kérdi, és engem pillantásra se méltat. - Nem mondtad, hogy bárhová is készülnél. - Nem leszek el sokáig. Fura kis hangocska tör elő a nő torkából. Adam szigorúan néz ránk. - Mama, ne csináld! - szól rá. - Menj vissza, fürödj le és öltözz föl. Mire észrevennéd, hogy elmentem, már itthon is leszek. Az asszony szánalomra méltón bólint, és elindul vissza a házba, aztán megáll, mintha csak most jutott volna eszébe valami, és megfordul, hogy rám nézzen, a kertjében ácsorgó idegenre. - Te meg ki vagy? - A szomszédban lakom. Adamhez jöttem. A szemében elmélyül a szomorúság. - Igen, én is ettől féltem. Adam mellélép, finoman megfogja a könyökét. - Gyere - győzködi. - Menjünk be szépen. A mamája engedi, hogy végigvezesse az ösvényen, egészen az ajtóig. Nem szól egy szót sem, ahogy én sem. Csak egymásra nézünk, aztán belép az ajtón a konyhába. Kíváncsi vagyok, mi történik most, mit mondanak egymásnak. - Jól van a mamád? - kérdezem Adamtől, amikor visszabaktat a kertbe. - Húzzunk el innen - feleli.
Nem olyan, mint amilyennek képzeltem, mintha nagyon gyorsan bicikliznék lefelé a domboldalon, vagy mintha kidugnád a fejed az országúton száguldó kocsi ablakán. Ez sokkal elemibb, mint télen a tengerparton, amikor az óceán felől süvít a szél. A sisakoknak lehajtható műanyag előlapja van. Az enyém le is van hajtva, de Adam a sajátját fölhúzva hagyta nagyon is szándékosan. Azt mondta: - Szeretem a szememben érezni a szelet. Azt mondta, dőljek be, amikor kanyarodunk. Azt mondta, mivel most motorozok először, nem fogja teljes gázzal nyomni. De ez persze bármit jelenthet. Már félsebességnél is felszállhatunk. Lehet, hogy repülni fogunk. Magunk mögött hagyjuk az utcákat, a villanypóznákat és a házakat. Magunk mögött hagyjuk az üzleteket, az ipartelepet és a fatelepet, és átlépünk valamiféle határon, ameddig minden a városhoz tartozik és minden érthető. Fák, mezők és tér tűnik fel előttünk. Adam hátának görbülete mögött keresek menedéket, lehunyom a szemem, és azon töröm a fejem, hogy vajon hová visz. Elképzelem a lovakat a motorban, a sörényük lobog, a leheletük gőzölög, az orrlyukaik lángolnak, ahogy vágtába csapnak. Hallottam egyszer egy történetet egy nimfáról, akit elrabolt egy isten, és valami sötét és veszedelmes helyre vitte a harci szekerén. Olyan helyen kötünk ki, amire a legkevésbé sem számítottam: egy sáros pihenőhelyen az autópálya mentén. Két hatalmas kamion áll itt, meg néhány autó és egy hot dogot áruló stand.
Adam lekapcsolja a gyújtást, a sarkával lepöccinti a kitámasztót, és leveszi a sisakját. - Neked kéne előbb leszállnod - mondja. Bólintok, alig tudok beszélni, a lélegzetem lemaradt valahol útközben. A térdem remeg, és hatalmas erőfeszítést igényel, hogy átlendítsem a lábam az ülés fölött, és talpra vergődjek. A föld nagyon szilárdnak tűnik. Az egyik kamionos rám kacsint a fülkéje ablakából. A kezében egy pohár gőzölgő teát tartogat. A hotdog-standon egy lófarokba kötött hajú lány egy csomag sült krumplit nyújt át a pult fölött egy férfinak és a kutyájának. Én mindannyiuktól különbözöm. Mintha mi röpültünk volna idáig, miközben mindenki más teljesen hétköznapi. - Nem ide jöttünk - magyarázkodik Adam sietve. - Csak bekapunk valamit, aztán megmutatom a helyet. Úgy tűnik, megérti, hogy nem igazán tudok még megszólalni, és nem vár válaszra. Lassan baktatok a sarkában, hallom, ahogy két hot dogot rendel és hagymakarikát. Honnan tudhatta, hogy ez számomra a tökéletes ebéd? Állva falatozunk. Megosztozunk egy doboz kólán. Lenyűgöző, hogy itt vagyok, hogy egy motorkerékpár hátsó üléséről nézve a világ megnyílt előttem, hogy az ég úgy fest, mintha selyemből volna kifeszítve, hogy láthatom, ahogy beköszönt a délután, nem fehéren, nem is szürkén és nem is egészen ezüstösen, hanem a három együtteseként. Végül, amikor kidobom a szalvétámat a szemetesbe, és felhajtom a kóla végét, Adam megkérdezi: - Mehetünk?
Elindul a hotdog-árus mögött ki a kapun, át egy árok fölött, egy kis soványka erdőbe. Követem. Sáros ösvény kanyarog a fák túlsó oldalára, ahol nyílt tér fogad bennünket. Nem is vettem észre, hogy ilyen magasra kerültünk. Csodálatos: odalenn a város, mintha valaki a lábunk elé terítette volna, és mi itt, fönn, ahogy belátjuk az egészet. - Hű - ennyit tudok csak mondani. - Fogalmam se volt, hogy ilyen kilátás van innen. - Aha. Leülünk egy padra, a térdünk kis híján összeér. A föld kemény a lábam alatt. A levegő hideg, a fagy illatát hozza, azét a fagyét, amelyiknek még nem sikerült egészen fagyosra hűlnie. A közelgő tél szagát. - Ide szoktam jönni, hogyha kicsit el kell tűnnöm - mondja. - Innen hoztam a gombákat is. Előveszi a dohányosszelencéjét, kinyitja, dohányt fektet egy papírra, és megsodorja. Koszos a körme, és reszketek, ha arra gondolok, hogy azok a kezek hozzám érhetnek. - Tessék - nyújtja nekem. - Ez majd felmelegít. Elveszem a cigarettát, és azt tanulmányozom, amíg magának is sodor egyet. Olyan, mint egy sápadt, vékony ujj. Adam tűzzel kínál. Nagyon sokáig nem mondunk semmit, csak fújjuk a füstöt a város fölé. Adam szólal meg: - Odalenn bármi történhetne, és itt fönt soha nem tudnánk meg.
Pontosan értem, hogy mire gondol. Valamennyi kis házban elszabadulhatna a pokol, mindenkinek romokban heverhetnének az álmai. De idefönn béke honol. Tisztaság. - Sajnálom azt az izét a mamámmal - mondja. - Néha kicsit nehéz vele. - Beteg? - Nem igazán. - Akkor mi van vele? Adam sóhajt, a hajába túr. - A papám tizennyolc hónappal ezelőtt meghalt egy balesetben. Elpöccinti a hamut a cigarettája végéről, és mindketten a narancssárga izzást figyeljük a fűben. Perceknek tűnik, mire végül kialszik. - Akarsz beszélni róla? Vállat von. - Nincs nagyon mit beszélni róla. A szüleim összebalhéztak valamin, a papám elszáguldott a kocsmába, és elfelejtett körülnézni, mielőtt átkelt az utcán. Két órával később rendőrök kopogtattak az ajtón. - Basszus! - Láttál már berezelt zsarut? - Nem. - Félelmetes. A mamám a lépcsőn ült, és befogta a fülét, ezek meg álltak ott az előszobában, levették a sapkájukat, és reszketett a térdük. - Adam nevet egy kicsit az orrán keresztül, csöndes kis hang az egész, és nincs benne semmi humor. - Nem
sokkal lehettek idősebbek nálam. Fogalmuk se volt, hogy kezeljék a helyzetet. - Ez borzasztó! - Nem segített valami sokat. Elvitték a mamámat, hogy megnézze a papám hulláját. Ő akarta, de nem lett volna szabad, hogy hagyják neki. Eléggé pépesre lapult. - Te is láttad? - Megvártam odakinn. Most már értem, miért más Adam, mint Zoey vagy mint a többiek az iskolában. A fájdalom kapcsol össze bennünket. - Azt hittem, segít, ha elköltözünk a régi házunkból magyarázza -, de nem igazán jött be. A mamám még mindig milliónyi gyógyszert szed. - Te meg vigyázol rá? - Valahogy úgy. - És a te életed? - Nincs sok választásom. Megfordul a pádon, felém. Úgy néz rám, mintha valóban látna, mintha valami olyasmit tudna rólam, amit még én sem tudok magamról. - Tessa, félsz? Ezt még senki nem kérdezte meg tőlem. Soha. Ránézek, hogy lássam, nem csak szekálásból kérdezi-e, vagy udvariasságból, de szilárdan viszonozza a pillantásomat. Úgyhogy elmondom neki, hogy félek a sötéttől, félek az elalvástól, félek az úszóhártyás ujjaktól, a szűk helyektől, az ajtóktól.
- Van, hogy jobb, van, hogy rosszabb. Mindenki azt hiszi, hogy ha beteg vagy, akkor hirtelen félelmet nem ismerően hősies leszel, pedig nem. Az idő jelentős részében olyan, mintha állandóan egy pszichopata járna a sarkadban, mintha bármelyik pillanatban lelőhetnének. De néha akár órákra is elfeledkezem az egészről. - Mitől felejted el? - Ha emberek között vagyok. Amikor dolgokat csinálok. Amikor veled voltam az erdőben, egy egész délutánra elfelejtettem. Nagyon lassan bólint. Csönd támad. Csak egy kis csönd, de alakot ölt, mint egy veszélyes hulladék gyűjtésére való doboz. Adam megszólal: - Kedvellek téged, Tessa. Amikor nyelek egyet, megfájdul a torkom. - Tényleg? - Aznap, mikor átjöttél a tűzre hajigálni a cuccaidat, azt mondtad, le akarod vetni a láncaidat. Hogy meg akarsz szabadulni a tárgyaktól. Elmondtad, hogy figyelni szoktál az ablakodból. A legtöbb ember nem mond ilyesmiket. - Kiborítottalak? - Épp ellenkezőleg. - A cipőjére pillant, mintha attól várna útmutatást. - De nem tudom megadni neked azt, amit akarsz. - Mert mit akarok? - Még a saját veszteségemmel küszködöm. Ha bármi is történne közöttünk, az olyan, nem is tudom... mi értelme volna? - Fészkelődik kicsit a pádon. - Ezt nem így akartam mondani.
Különösképp érinthetetlennek érzem magam, amikor fölállok. Érzem, ahogy becsukok magamban egy benső ablakot. Az szabályozza odabenn az érzelmeket és a hőmérsékletet. Törékenynek érzem magam, olyan vagyok, akárcsak egy téli falevél. - Majd látjuk még egymást - mondom. - Elmész? - Aha, dolgom van benn a városban. Ne haragudj, nem tűnt fel, hogy már ennyi az idő. - Most azonnal indulnod kell? - A barátaimmal találkozom. Már várnak rám. A fűben kotorászik a sisakok után. - Hát, legalább hadd vigyelek el. - Nem, köszi, erre semmi szükség. Majd valamelyikük eljön értem. Mindegyiküknek van kocsija. Láthatóan megdöbben. Úgy kell neki! Ettől majd megtanulja, hogy legyen olyan, mint bárki más. Még arra sem méltatom, hogy elköszönjek. - Várj! - szól utánam. De nem várok. Vissza se nézek. - Csúszós az út! - kiáltja. - Mindjárt elered az eső! Mondtam én, hogy esni fog. Tudtam előre. - Tessa, hadd vigyelek el! Ha azt hiszi, hogy még egyszer felszállók vele arra a motorra, hát nagyon téved. Végzetes hibát vétettem, mikor azt hittem, hogy Adam képes lehet megmenteni.
Tizenhét
Testi sértéssel indítok, keményen belevágom a könyököm egy nő hátába, miközben felszállók a buszra. - Hé! - sikolt fel. - Nézz a lábad elé! - Ő volt - mutatok a mögöttem haladó férfira, aki meg se hallja, hogy megrágalmaztam, mert túlságosan is leköti az ordító kisbaba a karjában, és hogy a telefonjába kiabál. A nő ellép mellettem. - Seggfej! - közli a pasassal. Na, ezt már meghallja. A kavarodásban nem veszek jegyet, és ülőhelyet keresek magamnak a busz végében. Egyetlen perc leforgása alatt három bűncselekmény. Nem is rossz! A hegyről lefelé jövet átkutattam Adam motorosdzsekijének a zsebeit, de nem találtam semmit, csak egy öngyújtót meg egy megviselt, sodort cigarettát. Úgy döntök, megérett a pillanat a négyes számú bűntényre, úgyhogy rágyújtok. Egy vén fészer azonnal felkapja a fejét, hátrafordul, és rám szegezi az ujját. - Azt azonnal oltsd el! - Kapja be - telelem higgadtan, ami, azt hiszem, a bíróság előtt erőszakos viselkedésnek minősülne. Megy ez nekem! Itt az
idő egy kis gyilkosságot elkövetni, következzen egy forduló a Meghalós Játékból. Három üléssel előttem egy férfi dobozból eteti kínai tésztával az ölében ülő kisfiút. Három pontot adok magamnak a gyerek ereiben felkúszó ételfestékért. A szemközti sorban egy nő sálat köt éppen. Egy pont jár a nyakán éktelenkedő vad rózsaszínben pompázó dudorért, aminek éppen olyan a színe, mint egy rák ollójáé. Egy újabb pont a busz köhögéséért, amikor lefékezünk a piros lámpánál. További kettő az ülések levegőbe köpködő, olvadozó műanyagáért. A pszichológus, akihez a kórházi tartózkodásom alatt jártam, azt mondta, nem tehetek róla. Úgy vélte, nagyon sok beteg ember viseltetik rosszindulattal az egészségesek iránt. Elmeséltem neki, hogy apa szerint a rák az árulás jele, mert a test az elme tudta és beleegyezése nélkül cselekszik. Megkérdeztem, nem lehet-e, hogy ez a játék az elmém bosszúja. - Előfordulhat - felelte. - Gyakran játszol ilyesmit? A temető szélesre tárt vaskapui előtt száguld el a busz. Három pont jár a halottakért, amint lassanként felfeszítik a koporsójuk fedelét. Bántani akarják az eleveneket. Nem tudják abbahagyni. A torkuk cseppfolyóssá vált, az ujjaikon megcsillan a gyenge őszi napfény. Talán ez elég lesz. Már túl sok az ember a buszon. Az ülések között pislognak és mocorognak. „A buszon vagyok”, mondják, mikor megcsörren a mobiljuk. Csak még jobban lehangolna, ha mindegyiküket megölném.
Rákényszeríteni magam, hogy kinézzek az ablakon. Már a Willis sugárúton járunk. Errefelé jártam iskolába. Ott van a kis trafik a sarkon! Már azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán a világon van, pedig annak idején ez volt az első hely a városban, ahol jégkását lehetett kapni. Zoey és én egész nyáron mindennap vettünk egyet a suliból hazafelé. Mindenféle mást is árulnak friss datolyát és fügét, halvát, szezámos kenyeret és lokumot. Nem is értem, hogy hagyhattam, hogy a kisbolt kimenjen a fejemből. Balra ott a videotéka, és egy fehér kötényes pasas élezi a késeit a Barbecue kávézó előtt. Egy nyársra húzott bárány lassan körbefordul a háta mögött a kirakatban. Az ebédpénzemből két éve futotta itt egy kebabra sült krumplival, sőt Zoey esetében elég volt egy kebabra sült krumplival és egy szál cigarettára a pult alól. Hiányzik Zoey. A piactéren leszállók a buszról, és megcsöngetem. Olyan a hangja, mintha víz alól beszélne. - Uszodában vagy? - A kádban. - Egyedül? - Persze hogy egyedül! - Azt írtad, hogy a főiskolán vagy. Tudtam, hogy hazudsz. - Mit akarsz, Tessa? - Megszegni a törvényt. - Mi van? - Ez a negyedik dolog a listámon. - És mégis, hogy tervezted?
Régebben lett volna egy terve. De most, Scottnak hála, elbizonytalanodtak a körvonalai. Mintha ők ketten egybemosódtak volna. - Azt gondoltam, hogy megölöm a miniszterelnököt. És kedvem volna elindítani egy forradalmat. - Vicces gyerek vagy. - De akár a királynőt is. Felszállhatnánk a buszra, ami elvisz a Buckingham-palotához. Zoey fáradtan sóhajt. Meg se próbálja leplezni. - Tudod, nekem van életem. Vannak teendőim. Nem tudok mindennap veled lenni. - Már tíz napja nem láttalak! - Csönd támad. Ettől a csöndtől bántani akarom Zoey-t. - Azt ígérted, hogy végig mellettem leszel, nem? Még csak három tételt pipáltam ki a listámról. Ha így folytatom, nem leszek kész időben. - Az ég szerelmére! - A piacon vagyok. Gyere ide és találkozzunk! Jó lesz. - A piacon? Scott ott van? - Mit tudom én, csak most szálltam le a buszról. - Húsz perc múlva ott vagyok - mondja. Napfénnyel van tele a teáscsészém, és olyan magától értetődő itt ülni a kávézó teraszán és egyszerűen a ragyogást figyelni. - Te szerintem vámpír vagy - közli Zoey. - Minden erőmet elszívtad. - Eltolja maga elől a tányért, és az asztalra fekteti a fejét.
Kedvemre való ez a hely - a piros-fehér csíkos napfénytető fölöttünk, és hogy rálátunk az egész térre, a szökőkútra. Tetszik, ahogy lóg az eső lába, és tetszenek a kukák mögötti falon sorban ülő madarak. - Azok milyen madarak? Zoey kinyitja fél szemét. - Seregélyek. - Ezt meg honnan tudod? - Csak tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy elhiszem neki, de azért felírom a szalvétámra. - És a felhők? A felhők nevét is tudod? Zoey nyöszörögve a másik oldalra fordítja a fejét. - És a köveknek, Zoey, szerinted van nevük? - Nincs. Ahogy az esőcseppeknek, a faleveleknek és az összes többi idiótaságnak sincs, amiről állandóan pofázol. A karjával körbefonja az arcát, úgyhogy már egyáltalán nem is látom. Egyre nyűgösebb, amióta csak befutott, és kezdek bepöccenni. Ettől az egésztől elvileg jobban kéne éreznem magam. Zoey mocorog a székén. - Te nem fagysz meg? - Nem. - És indulhatnánk végre bankot rabolni, vagy valamit, amit éppen tenned kéne? - Megtanítasz vezetni? - Nem kérhetnéd meg inkább apádat? - Megkértem, de nem sikerült valami jól.
- Nagyjából egymillió év kéne hozzá Tessa, ráadásul valószínűleg nekem nem is volna szabad tanítani, hiszen én is csak most tanultam meg. - Mióta érdekel téged, hogy mit szabad és mit nem? - Most komolyan erről fogunk beszélgetni? Húzzunk már a fenébe! Csikorogva kirúgja maga alól a széket, de én még nem vagyok készen. Még látni akarom, ahogy az a fekete felhő a nap felé tart. Látni akarom, ahogy az ég egyszerű szürkéből grafitszürkére vált. Feltámad majd a szél, és a levelek leszakadnak a fákról. Rohanni fogok, hogy utolérjem őket, és százával fogok kívánni. Három nő tűnik fel, babakocsit és gyerekeket vonszolnak magukkal keresztül a téren, felénk tartanak. - Gyorsan! - rikoltoznak. - Gyorsan, menjünk oda, mielőtt újra rákezd az eső! Vacognak és nevetnek, ahogy bepréselődnek mellettünk az egyik üres asztalhoz. - Ki mit kér? - rikoltoznak. - Ki kér mit? - Olyan hangokat hallatnak, mint a seregélyek. Zoey felegyenesedik, a nőkre pislog, mintha azon törné a fejét, honnan pottyantak ide. Nagy felhajtást csapnak a kabátok levetése, a kisbabák etetőszékbe ültetése és a kis orrok megtörlése körül, aztán gyümölcslevet és gyümölcstortát rendelnek. - Anyukám egy csomószor elhozott ide, amikor Callal volt terhes - mondom Zoey-nak. - Teljesen rácuppant a turmixokra. Minden áldott nap itt voltunk, amíg akkora nem lett, hogy eltűnt
az öle, és attól kezdve egy kisszékre kellett ülnöm mellette, és onnan nézni a tévét. - Te jó ég! - csattan fel Zoey. - Olyan veled lenni, mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna. Most először nézem meg rendesen. Egyáltalán nem erőltette meg magát: agyonhasznált mackónadrág van rajta, és pulcsi. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna smink nélkül. Szembeötlő a sok pattanása. - Minden oké, Zoey? - Fázom. - Azt hitted, hogy ma piacnap van? Arra számítottál, hogy itt találod Scottékat? - Dehogyis! - Akkor jó, mert nem nézel ki valami fényesen. Ellenségesen mereszti rám a szemét. - Bolti lopás - jelenti ki. - Csak legyünk már túl rajta.
Tizennyolc
A Morrisons a legnagyobb szupermarket a bevásárlóközpontban. Mindjárt vége mára a tanításnak, és nagy a nyüzsgés. - Fogj egy kosarat - dirigál Zoey -, és ügyelj a biztonsági őrökre. - Hogy néznek ki? - Mint aki dolgozik! Lassan lépkedek, kiélvezek minden részletet. Időtlen idők óta nem voltam már vásárolni. A csemegepult tetején kis tányérkákban kóstolók sorakoznak. Elveszek két darabka sajtot és egy olajbogyót, és rádöbbenek, hogy éhen halok, úgyhogy a gyümölcsosztályon felkapok egy marék cseresznyét. Azt eszegetem menet közben. - Hogy bírsz ennyit enni? - fakad ki Zoey. - Már a puszta látványtól rosszul vagyok! Azt az utasítást adja, hogy mindazt, amit nem akarok, pakoljam a kosárba - normális, hétköznapi dolgokat, mint a paradicsomleves vagy a sós keksz. - És a kabátodba mennek azok a dolgok - folytatja -, amiket tényleg akarsz.
- Például? Zoey kimerültnek tűnik. - Tudom is én? Itt egy egész üzlet tele mindenféle vacakkal. Válassz valamit! Egy karcsú üvegcse vámpírvörös körömlakkot választok. Még mindig Adam dzsekijét viselem; csupa zseb az egész. Nagyon egyszerű elsüllyeszteni az egyikbe. - Remek - mondja Zoey. - Sikeresen megszegted a törvényt. Mehetünk? - Ennyi az egész? - Gyakorlatilag igen. - De hát ez semmi! Ennél az is izgibb lett volna, ha fizetés nélkül lelépünk a kávézóból! Zoey sóhajtozik, a mobiljára pillant. - Oké, még kapsz öt percet. - Teljesen úgy hangzik, mintha az apám mondaná. - És te? Te csak mereszted a szemed? - Én fedezlek. A gyógyszereknél az eladó éppen a száraz köhögésről folytat elmélyült eszmecserét egy vásárlóval. Nem hinném, hogy hiányozna neki ez a tubus Relief testápoló vagy ez a kis tégely Créme de Corps tápláló arctej. Egy csomag kétszersült a kosárba, hidratáló arckrém a zsebembe. Filteres tea a kosárba, Selyemsima bőrápoló nekem. Kicsit olyan, mintha eprészni volnék. - Megy ez nekem! - újságolom Zoey-nak. - Remek.
Még csak nem is figyel rám. Jól fedez, az már biztos. A gyógyszeres pulton matat valamit. - Menjünk az édességekhez! De Zoey nem felel, úgyhogy otthagyom. Hát, nem éppen Belgium, de azért a csokoládék között akadnak cuki kis miniatűr dobozba csomagolt, masnival átkötött trüffelek. Csak £1.99-be kerül, úgyhogy rögtön kettőt emelek el belőle, és csúsztatom a zsebembe. A motorosdzseki határozottan alkalmas viselet bolti lopáshoz. Kíváncsi vagyok, hogy ezt Adam is tudja-e. A polcsor végén, mire elérek a fagyasztópulthoz, már kidagadnak a zsebeim. Azon tűnődöm, meddig bírná ki egy doboz Ben & Jerry’s Phish Food14 a kabátomban, amikor arra jön két lány, akikkel korábban együtt jártam iskolába. Megtorpannak, amikor észrevesznek, összedugják a fejüket és sutyorognak. Már épp megcsöngetném Zoey-t, hogy jöjjön és mentsen meg, amikor odalépnek hozzám. - Te Tessa Scott vagy, ugye? - kérdi a szőke. - Igen. - Emlékszel ránk? Fiona és Beth. - Úgy hangzik, mintha ők ketten csak párban léteznének. - Tizenegyedikben maradtál ki, ugye? - Tizedikben. A Ben & Jerry’s fagylaltmárka egyik legnépszerűbb, csokoládés, karamellás és mályvacukros ízű változata. 14
Várakozva néznek rám. Hát nem értik, hogy ők egy másik bolygóról érkeztek, mint én - az övék sokkal lassabban forog, mint az enyém -, és hogy egyáltalán nincs mit mondanom nekik? - Hogy vagy? - kérdi Fiona. Beth bólint, mintha teljes mértékben egyet tudna érteni ezzel a kérdéssel. - Még mindig kapod azt a kezelést? - Már nem. - Szóval jobban vagy? - Nem. Figyelem, ahogy megértik. A szemükből indul, és onnan terjed át az arcukra, a szájukra. Annyira kiszámítható az egész. Nem fognak már semmit sem kérdezni, mert elfogytak az udvarias kérdések. Meg akarom mondani nekik, hogy nyugodtan odébbállhatnak, de nem tudom, hogy fogjak hozzá. - Zoey-val vagyok itt - mondom, mert a csönd lassanként kezd túl hosszúra nyúlni. - Zoey Walkerrel. Egy évvel fölöttünk járt. - Igazán? - Fiona megböki a barátnőjét. - Ez fura. Ő az, akiről beszéltem neked. Beth arca felragyog, megkönnyebbült, hogy a beszélgetés kezd normális mederbe terelődni. - Segít neked vásárolni? - Úgy beszél, mintha egy négyéveshez szólna. - Nem mondhatnám. - Nézd csak! - sikolt fel Fiona. - Ott jön, ni! Már tudod, kire gondolok? Beth bólint.
- Ja, hogy ez a csaj! Kezdem azt kívánni, hogy bár ki se nyitottam volna a számat. Nagyon rossz előérzetem van. De már késő. Zoey láthatóan egyáltalán nem örül, hogy összefutottunk. - Mit csináltok ti itt? - Tessával beszélgetünk. - Miről? - Erről-arról. Zoey gyanakodva pillant rám. - Mehetünk végre? - Persze. - Mielőtt eltűnnétek... - Fiona megérinti Zoey kabátujját. Igaz a hír, hogy Scott Redmonddal jársz? Zoey habozik. - Közöd? Ismered talán? Fiona horkant egyet, csak egy kis halk röffenést hallat az orrán keresztül. - Mindenki ismeri - mondja, és Beth felé forgatja a szemét. Úgy értem, mindenki. Beth felnevet. - Ja, a nővéremmel is járt, úgy nagyjából egy félóráig. Zoey szeme megvillan. - Valóban? - Na jó - szólok közbe -, bármilyen érdekes is ez a sok izé, nekünk most menni kell. Elkészültek a meghívók a temetésemre, el kell hoznom őket. Ettől aztán befogják. Fiona teljesen elképedt. - Komolyan?
- Aha. - Megragadom Zoey karját. - Nagy kár, hogy nem lehetek ott, pedig bírom a jó bulikat. Írjatok SMS-t, hogyha eszetekbe jut valami jó zsoltár, oké? Faképnél hagyjuk őket, hadd álljanak ott döbbenten. Zoey és én befordulunk az első sarkon, és megállunk a konyhai eszközök osztályán, körülöttünk csupa evőeszköz és rozsdamentes acél. - Hülye libák, Zoey, nem tudnak ezek semmit. Zoey tettetett érdeklődéssel szemlél egy cukorcsipeszt. - Nem akarok beszélni róla. - Csináljunk valami eszetlenséget, amitől feldobódunk! Kövessünk el egy óra alatt annyi bűncselekményt, ahányat csak tudunk! Zoey szája kelletlen mosolyra húzódik. - Felgyújthatnánk Scotték házát. - Nem kellene mindent elhinned, amit mondanak, Zoey. - Miért is nem? - Mert te jobban ismered őt, mint ezek a lányok. Soha nem láttam még Zoey-t sírni. Sem akkor, amikor megjöttek az érettségi eredményei, sem akkor, amikor elmondtam neki, hogy gyógyíthatatlan vagyok. Mindig azt hittem, hogy talán képtelen rá, mint a Vulcaniak15. De most sír. Itt, a boltban. Megpróbálja leplezni, előrelendíti a haját, hogy elrejthesse az arcát. - Mi az? Mi van? - Meg kell keresnem Scottot. 15
Földönkívüli faj a Star Trek sorozatban.
- Most? - Sajnálom. Elönt a hidegség, ahogy sírni látom, végtére is hogy szeretheti ennyire ezt a srácot? Alig pár hete ismeri! - Még nem végeztünk a törvénysértéssel. Zoey bólint; könnyek szaladnak végig az arcán. - Ha végeztél, csak felejtsd ott valahol a kosaradat, és állj tovább. Szörnyen sajnálom. Nem tehetek róla. Muszáj mennem. Volt már szerencsém pontosan ugyanehhez a látványhoz, Zoey távolodva lengedező hajához, ahogy egyre messzebb és messzebb kerül tőlem. Lehet, hogy inkább az ő házukat fogom felgyújtani. Nélküle már közel sem olyan érdekes, úgyhogy leteszem a kosaramat, azzal a mozdulattal, mintha magam se hinném, hogy képes voltam otthon felejteni a tárcámat, egy pillanatig még állok ott, vakarom a fejemet, aztán elindulok a kijárat felé. De még mielőtt kiléphetnék, megragadják a csuklómat. Mintha Zoey azt mondta volna, hogy könnyű kiszúrni a biztonsági őröket. Úgy gondoltam, öltönyt meg nyakkendőt viselnek, és nincs rajtuk kabát, hiszen egész nap bent dolgoznak. Ez a pasas farmerdzsekiben feszít, és rövidre van nyírva a haja. Azt mondja: - Szándékozik fizetni a kabátjában elhelyezett termékekért? Azt mondja: - Okom van feltételezni, hogy az ötödik és a hetedik sorból termékeket rejtett el a ruházatában. A személyzetünk egyik tagja szemtanúja volt az esetnek.
Kiveszem a körömlakkot a zsebemből, és odanyújtom neki. - Tessék, visszakaphatja. - Most velem kell jönnie. Forróság önti el a nyakamat, átkúszik az arcomra, a szememre. - Nekem nem kell. - Fizetés nélkül készült elhagyni az áruház területét mondja, és a karomnál fogva húzni kezd. Az üzlet hátsó felébe tartunk, végig az egyik polcsoron. Mindenki engem néz, és éget az idegenek pillantása. Nem vagyok benne biztos, hogy szabad így rángatnia. Talán nem is biztonsági őr; lehet, hogy csak valami elhagyatott, csöndes helyre akar vinni. Lecövekelem a sarkamat, és belekapaszkodom az egyik polcba. Alig kapok levegőt. A pasas habozni látszik. - Jól érzi magát? Asztmája van, vagy valami? Lecsukom a szemem. - Nem, én... nem akarom... Nem tudom befejezni. Túl sok szó hullik alá a nyelvemről. Az őr összeráncolja a homlokát, előveszi a személyi hívóját, és segítséget kér. Két kiskölyök ül az egyik bevásárlókocsiban, megbámulnak, amíg elgurulnak mellettem. Egy velem egykorú lány korzózik el mellettem egyszer, aztán még egyszer, az arcán önelégült vigyor ül. A nőn, aki megjelenik a színen, névtábla is van. Shirley-nek hívják, és ő is a homlokát ráncolja. - Innentől átveszem - mondja a pasasnak, és elhessegeti. Indulás!
A halpult mögött titkos irodahelyiség nyílik. A hétköznapi halandók nem is sejtik, hogy ott van. Shirley becsukja mögöttünk az ajtót. Olyasmi lyuk ez, mint a rendőrségi filmekben a tévében, szűkös és levegőtlen, asztal áll benne és két szék, a plafonon egyetlen árva villogó fénycső. - Ülj le - mondja Shirley -, és ürítsd ki a zsebeidet. Engedelmeskedem. A dolgok, amiket elloptam, olyan koszlottnak és ócskának tűnnek közöttünk az asztalon. - Nos - állapítja meg -, ezt én bizonyítéknak nevezném. Megpróbálok sírni, de nála nem jön be. Zsepit nyújt, de a legkevésbé sem zavartatja magát. Megvárja, amíg kifújom az orromat, és amikor végeztem, a szemetesre szegezi az ujját. - Meg kell hogy kérdezzek tőled pár dolgot - mondja. Elsőként a nevedet. Borzasztóan hosszadalmas. Minden adatot fel akar venni születési idő, lakcím; apa telefonszáma. Még anya nevét is tudni akarja, pedig annak végképp nem értem, mi hasznát veszi. - Vagy édesapádat hívom fel, vagy a rendőrséget - mondja végül. - A választás a tiéd. Kétségbeesett lépésre szánom el magam. Levetem Adam dzsekijét, és elkezdek kigombolkozni. Shirley csak pislogni tud. - Beteg vagyok - magyarázom neki. Fél vállamról lecsúsztatom a felsőmet, és felemelem a karom, hogy láthassa a fémlemezt a hónaljamban. - Ez egy vénás kanül, ezen keresztül kapom a kezeléseket. - Légy szíves, vedd vissza az ingedet. - Szeretném, ha hinne nekem. - Hiszek neked.
- Akut limfoid leukémiám van. Nyugodtan felhívhatja a kórházat és megkérdezheti tőlük. - Légy szíves, vedd vissza az ingedet. - Tudja egyáltalán, mi az az akut limfoid leukémia? - Félek, hogy nem. - Rák. De ez a szó sem rémíti meg, és juszt is felhívja apámat. Van egy pont, odahaza, a hűtő alatt, ahol megáll a bűzölgő víz. Apa minden reggel feltörli háztartási fertőtlenítőkendővel. A nap során aztán folytatódik a szivárgás, és a tócsa kiújul. A lambéria kezd meggörbülni a nedvességtől. Egyik éjjel, amikor nem tudtam elaludni, három csótányt láttam ott menedéket keresve elszelelni, amikor felkapcsoltam a villanyt. Másnap apa ragasztós csapdákat vásárolt, és banánt tett beléjük csalinak. Egyetlenegy csótányt sem sikerült elkapnunk. Apa szerint csak képzeltem az egészet. Már egészen kiskölyök koromban is felismertem a jeleket a befőttesüvegben elkapott pillangót, amelyik megsült, amikor a napon felejtettük, Cal nyusziját, amelyik megette a saját kölykeit. Volt egy lány az iskolában, aki halálra zúzta magát, mikor leesett a pónijáról. A zöldségesnél segédkező fiú összeütközött egy taxival. Aztán Bili bácsikám agydaganatot kapott. A halotti torán a szendvicseknek felkunkorodott a széle. A temetés után még napokig nem tudtam lekaparni a cipőmről a temető földjét. Amikor először lettem figyelmes a bevérzésekre a gerincem mentén, apa orvoshoz vitt. Az orvos azt mondta, nem szabadna ennyire fáradtnak lennem. Az orvos még sok mást is mondott.
És éjszakánként a fák úgy kopogtatnak az ablakomon, mintha be próbálnának törni hozzám. Be vagyok kerítve. Tudom jól. Amikor apa megérkezik, leguggol a székem mellé, a tenyerébe fogja az államat, és kényszerít, hogy ránézzek. Soha nem láttam még ennyire szomorúnak. - Jól érzed magad? Orvosi értelemben kérdezi, úgyhogy bólintok. Nem említem meg neki az ablakpárkányon virító pókokat. Akkor apa feláll, és végigméri Shirley-t az asztal mögött. - A lányom nincs jól. - Már említette. - És ez nem változtat semmin? Maguk tényleg ennyire érzéketlenek? Shirley sóhajt. - A lánya ruházatában árucikkeket találtunk, amelyeket fizetés nélkül szándékozott eltávolítani az üzletből. - Honnan szedi, hogy nem akarta kifizetni? - A termékek a ruházatában voltak elrejtve. - De nem vitt el semmit. - A lopási kísérlet bűncselekmény. A dolgok jelen állása szerint megtehetjük, hogy a lányát figyelmeztetéssel elengedjük. Korábban nem volt még dolgunk vele, és nem kötelességem értesíteni a rendőrséget sem, hogyha az ön felügyeletére bízom. De biztosnak kell lennem abban, hogy ön a lehető legkomolyabban veszi a történteket. Apa úgy néz rá, mintha valami nagyon nehezet kérdeztek volna tőle, és gondolkoznia kellene a válaszon. - Rendben van - mondja. - Így lesz. - Segít felállnom.
Shirley is felkel. - Akkor megértettük egymást? Apa zavarba jön. - Elnézést. Pénzt kell adnom magának, vagy valami? - Pénzt? - Azokért a dolgokért, amiket a lányom elvett. - Nem, nem kell. - Akkor hazamehetünk? - Meg fogja értetni vele az eset súlyosságát? Apa felém fordul. Lassan szól hozzám, mintha hirtelen meghülyültem volna. - Vedd föl a kabátodat, Tessa. Hideg van kinn. Alig várja meg, hogy kiszálljak a kocsiból, és már tuszkol is végig az ösvényen, be a bejáraton. Belök a nappaliba. - Ülj le - mondja. - Hallgatlak. Leülök a kanapéra, ő pedig velem szemben a fotelba. A hazaút alatt mintha felpörgött volna. Dühösnek látszik, és mintha kifulladt volna, mintha hetek óta le se hunyta volna a szemét és semmitől sem riadna vissza. - Mi a francot művelsz, Tessa? - Semmit. - A bolti lopás neked semmi? Egy szó nélkül eltűnsz egész délután, még egy cetlit se hagysz, és azt hiszed, hogy ez rendben van így? Átkarolja magát, mintha fázna, és egy ideig így ülünk. Hallom az óra ketyegését. Előttem a kisasztalon apa egyik autós magazinja hever. Az egyik sarkával matatok, újra meg újra
szamárfület hajtok rá, aztán kisimítom, amíg várom, hogy mi történik ezután. Amikor apa megszólal, nagyon óvatosan teszi, mintha alaposan meg akarná válogatni a szavait, hogy pontosan azt mondja, amit akar. - Vannak dolgok, amiket jogodban áll megtenni - kezdi. Vannak szabályok, amiket kicsit megcsavarhatunk a kedvedért, de vannak olyan dolgok is, amiket bármennyire akarsz is, nem kaphatsz meg. Amikor elnevetem magam, úgy hangzik, mintha üveg esne le valahonnan nagyon magasról. Meglepődöm. Azon is meglepődöm, amikor félbehajtom apa újságját, és letépem a címlapját, a piros kocsit, a csinos címlaplányt, a lány fehérlő fogait. Összegyűröm és a földre dobom. Egyik lapot szakítom le a másik után, az asztalra szórom, amíg az egész újság közöttünk hever kiterítve. Mindketten a szétszaggatott oldalakat bámuljuk, és én levegő után kapkodok, és annyira vágyom arra, hogy történjen végre valami, valami jelentős, mint, mondjuk, egy vulkánkitörés a kertben. De csak annyi történik, hogy apa még szorosabban öleli magát, és amikor kiborul, amúgy is mindig ezt csinálja; csak valami ürességet sugároz magából, mintha fokozatosan semmivé válna. Aztán megszólal. - Mi lesz, ha ez a sok indulat átveszi fölötted az irányítást? Mi lesz akkor veled? Mi marad belőled, Tessa?
És én nem nyitom ki a számat, csak a lámpa fényét figyelem, amint ferdén végigcsúszik a kanapén, lecsöppen a szőnyegre, és a lábam alatt megfagy.
Tizenkilenc
Döglött madár fekszik a füvön, a két lába vékonyka, mint két koktélpálcika. A nyugágyban ülök az almafa alatt, onnan nézem. - Szerintem megmozdult - mondom Calnak. Cal abbahagyja a zsonglőrködést, és odajön hozzám, hogy szemrevételezze. - A férgek - közli. - Olyan meleg tud lenni egy holttestben, hogy a középen rekedteknek egyszerűen muszáj kijjebb verekedniük magukat, hogy lehűljenek kicsit. - Ezt meg honnan a fenéből tudod? Vallat von. - Internet. Addig böködi a cipőorrával a madarat, amíg felhasad a melle. Százával ömlenek ki a kukacok a fűre, ott vergődnek, megbénítja őket a napfény. - Látod? - Cal leguggol, és egy bottal megpiszkálja a férgeket. - Egy tetem egy komplett, önálló ökoszisztéma. Bizonyos körülmények között egy ember hullája akár kilenc nap alatt is
egészen csontig le tud bomlani. - Elgondolkodva néz rám. - De veled nem ez történik majd. - Nem? - Ez inkább akkor jellemző, ha valakit meggyilkolnak, és a szabad ég alatt hagyják. - Velem mi történik majd, Cal? Úgy érzem, bármit mondjon is, az lesz az igazság, mintha hatalmas mágus volna, akit megérintett a kozmikus igazság. De csak vállat von, és annyit mond: - Majd utánanézek és elmondom. Elindul a fészerbe, hogy ásót hozzon. - Vigyázz a madárra - szól hátra a válla fölött. A szellő felborzolja a tollait. Gyönyörű látvány, kéken fénylő feketében játszik, mint egy olajfolt a tengeren. A férgek is meglehetősen szépek. Megrettenve keresik a füvön egymást és a madarat. Ez az a pillanat, amikor Adam átvág a füvön. - Szia - mondja. - Hogy vagy? Felülök a nyugágyban. - Átmásztál a kerítésen? Megrázza a fejét. - Szét van törve az alja. Farmer van rajta, bakancs, bőrdzseki. Valamit szorongat a háta mögött. - Tessék - mondja. Egy csokorra való élénkzöld levelet nyújt felém. Közöttük narancssárga virágok bújnak meg. Olyanok, mintha lámpások volnának, vagy aprócska tökök. - Nekem?
- Neked. Megfájdul a szívem. - Próbálok nem tenni szert új dolgokra. Adam összeráncolja a homlokát. - Talán az élő dolgok nem számítanak. - Szerintem meg még inkább számítanak. Leül a földre a székem mellett, és közénk fekteti a virágokat. Nedves a föld. Át fog ázni a ruhája. Fázni fog. Nem árulom el neki. A férgeket sem árulom el. Azt akarom, hogy belemásszanak a zsebébe. Cal visszaérkezik, a kezében kisásó. - Ültetni készülsz valamit? - kérdi tőle Adam. - Döglött madár - feleli, és megmutatja Adamnek a tetemet. Adam közelebb hajol hozzá. - Vetési varjú. A macskátok kapta el? - Passzolom. De az biztos, hogy eltemetem. Cal a kerítéshez lépked, kiválaszt egy megfelelő pontot a virágágyásban, és ásni kezd. A föld nedves, mint a piskótatészta. Amikor az ásó kavicsokat ér, úgy hangzik, mint a léptek a murván. Adam fűszálakat tépked, és az ujjai között sodorgatja őket. - Bocsánatot szeretnék kérni a múltkori miatt. - Semmi gond. - Nem azt mondtam, amit szerettem volna. - Tényleg nem gond. Nem kell beszélnünk róla. Adam nagy komolyan bólint, még mindig a füvet fogdossa, még mindig nem néz rám.
- Igazán érdemes veszkődni veled. - Igazán? - Aha. - Szóval szeretnéd, ha barátok lennénk? Felnéz. - Ha szeretnéd. - És biztos vagy benne, hogy van valami értelme? Élvezem, hogy elvörösödik, hogy a zavar megjelenik a tekintetében. Talán apának van igaza, és az indulat kezdi átvenni fölöttem az irányítást. - Azt gondolom, hogy van értelme - válaszol. - Akkor megbocsátok neked. Kezet nyújtok neki, és ő megrázza. Meleg a tenyere. Cal visszajön, a föld foltokban megül rajta, a kezében az ásó. Úgy néz ki, mint egy őrült gyereksírásó. - A sír elkészült - jelenti be. Adam segítségével az ásóra görgeti a varjút. Merev a teste és nehéznek tűnik. A sérülése is nagyon egyértelmű - egy nyílt seb a tarkóján. A feje oldalra dől, mintha részeg volna, ahogy a két fiú viszi a lyuk felé. Cal menet közben beszél hozzá. - Szegény madárka - mondja. - Gyere szépen, eljött az idő, hogy megpihenj. Magam köré csavarom a takarómat, és elindulok utánuk, végig a füvön, hogy lássam, amikor lepottyantják. A fél szeme felragyog ránk. Békésnek tűnik, talán hálásnak is. A tollai sötétebbek lettek. - Nem kéne mondanunk valamit? - Ég veled, madár? - javaslom.
Cal bólint. - Ég veled, madár. Kösz, hogy benéztél. És sok szerencsét. Sarat lapátol rá, de a fejét fedetlenül hagyja, mintha esélyt akarna adni neki, hogy még egyszer, utoljára körülnézhessen. - Mi legyen a férgekkel? - kérdi Cal. - Mármint? - Nem fognak megfulladni? - Hagyj nekik egy légzőnyílást - ajánlom. Ez az ötlet tetszik neki, beborítja a madár fejét is földdel, és lelapítja. Aztán egy bottal lyukat fúr a földbe a férgeknek. - Hozzál egy pár követ, Tess, és akkor megszépítjük kicsit. Engedelmeskedem, és elindulok nézelődni. Adam Cal mellett marad. Elmagyarázza neki, hogy a vetési varjak nagyon társaságkedvelő madarak, és hogy ennek a varjúnak is biztos nagyon sok barátja van, akik egytől egyig hálásak Calnak, amiért ilyen gondosan eltemette. Azt hiszem, Adam engem próbál lenyűgözni. Két fehér kavicsot találok, amelyek majdnem tökéletesen gömbölyűek. Itt egy csigaház, egy vörös falevél. Egy puha, szürke pehelytoll. A markomba zárom mindet. Annyira szépek, hogy a fészernek kell vetnem a hátam és lehunyni kicsit a szemem. Hiba volt. Mintha a sötétségbe zuhannék. Föld van a fejemen. Fázom. Kukacok ássák be magukat. Termeszek és pincebogarak érkeznek. Megpróbálok jó dolgokra koncentrálni, de nehezemre esik kimászni innen. Az almafa durva ágaira nyitom ki a szememet.
Egy pókháló ezüstszínben remeg. Meleg tenyeremben megbújnak a kavicsok. De minden, ami meleg, ki fog hűlni. A fülem leesik majd, és a szemem cseppfolyóssá válik. A szám összezárul. Az ajkam ragasztóvá lesz. Adam jelenik meg. - Jól érzed magad? - kérdezi. A légzésre koncentrálok. Be. Ki. De a légzés pont fordítva viselkedik, hogyha elkezdesz odafigyelni rá. A tüdőm olyan száraz lesz majd, mint egy papírlegyező. Ki. Ki. Adam megérinti a vállamat. - Tessa? Nem lesznek ízek, illatok, érintések, hangok. Nem lesz mit nézni. Teljes üresség örökkön örökké. Cal rohan oda. - Mi a baj? - Semmi. - Furán nézel ki. - Elszédültem, mikor lehajoltam. - Hívjam apát? - Nem kell. - Tuti? - Fejezzük be a sírt, Cal. Rendben leszek. A kezébe nyomom a dolgokat, amiket összeszedtem, és ő elrohan velük. Adam mellettem marad. Egy rigó száll el, egészen közel a kerítés fölött. Az ég rózsaszínre és szürkére sült. Lélegzem. Be. Be. - Mi az? - tudakolja Adam.
Hogy mondhatnám el neki? Kinyúl, és a tenyere éle hátamhoz ér. Nem tudom, ez mit jelent. A keze sziklaszilárd, és óvatos köröket ír le vele. Abban maradtunk, hogy barátok leszünk. Csinálnak ilyesmit a barátok? A teste melege átsugárzik a takarón, a kabátomon, a pulcsimon, a pólómon. A bőrömön. Annyira fáj, hogy alig találom meg a gondolataimat. Az egész testem érzéssé válik. - Hagyd abba. - Tessék? Lerázom a kezét magamról. - Nem tudsz csak egyszerűen odébbállni? Itt egy pillanat. Hangja van, mintha valami nagyon picike összetört volna. - Azt akarod? Hogy odébbálljak? - Igen. És ne gyere vissza. Átvág a füvön. Elköszön Caltól, és átmegy a törött kerítésen. Eltekintve a nyugágyon hagyott virágoktól, olyan, mintha soha itt se lett volna. Felveszem a csokrot. A narancssárga virágok bólogatnak felém, ahogy átnyújtom őket az öcsémnek. - Ez a madáré. - Klassz. Leteszi a csokrot a nedves földre, és együtt nézünk le a sírra.
Húsz
Apa időtlen időkig nem veszi észre, hogy eltűntem. Pedig siethetne már, mert a bal lábam elzsibbadt, és meg kellene mozdulnom, mielőtt üszkösödni kezd. Guggoló helyzetbe tornázom magam, lekapok egy pulcsit a fejem fölötti polcról, és fél kézzel a cipők közé gyűröm, hogy kicsit jobb ülés essen rajtuk. A szekrény ajtaja nyikorogva kinyílik egy csöppet, amikor visszaülök. Egy pillanatig ordítóan hangosnak tűnik. Aztán csönd lesz. - Tess? - A szobám ajtaja kitárul, és apa lopakodik végig lábujjhegyen a szőnyegen. - Anya van itt. Nem hallottad, mikor szóltam? A szekrényajtó nyílásán át jól látom az arcára kiülő zavarodottságot, mikor ráébred, hogy az ágyamon az a kupac csak a paplanom. Felemeli és alaposan alánéz, hátha csak nagyon összementem, mióta reggelinél látott. - Basszus! - állapítja meg, és az arcát dörgöli, mintha nem is értené az egészet. Az ablakhoz lép, és kinéz a kertbe. Mellette a párkányon kis zöld üvegalma áll. Akkor kaptam ajándékba, mikor koszorúslány voltam az unokatesóm esküvőjén. Tizenkét éves voltam, nemrégiben diagnosztizáltak. Emlékszem,
mindenki azon áradozott, milyen helyes vagyok a kopasz fejemre csavart virágos fejkendővel, miközben a többi lánynak mind valódi virág volt a valódi hajában. Apa felemeli az almát a reggeli fényben. Krémszínű és barna csíkok kavarognak a belsejében, olyan, mintha egy igazi alma csutkája volna; a magok árnyéka, amit az üvegfúvó ültetett el benne. Apa lassan forgatja a kezében. Milliószor néztem már a kis almán keresztül a világot: minden aprónak és békésnek tűnik olyankor. De azt nem hiszem, hogy meg kéne fogdosnia a cuccaimat. Azt hiszem, inkább Cal panaszaival kéne foglalkoznia, az öcsém ugyanis odalentről kiabál, hogy az antennakábel kijött a tévé fenekéből. És azt hiszem, anyának is megmondhatná, hogy csak azért hívta át, mert vissza akarja kapni. Anyának ellenkezik az elveivel, hogy bármiféle fegyelmezési kérdésben állást foglaljon, úgyhogy hiába is várna tőle ezirányú útmutatást. Apa leteszi az almát, és a könyvespolchoz lép, végigfuttatja az ujjait a könyveim gerincén, egy kicsit úgy, mintha azt hinné, zongorabillentyűk, mintha azt várná, hogy megszólalnak. Aztán elfordítja a fejét, és megnézi a CD-tornyot, levesz egy lemezt, elolvassa a borítóját, aztán visszateszi a helyére. - Apa! - süvölt Cal a földszintről. - A kép totál homályos, és anya semmihez sem ért! Apa nagyot sóhajt, elindul az ajtó felé, de képtelen ellenállni a kísértésnek, és mentében kisimítja a takarómat. Megáll egy kicsit, a falamat olvasgatja: mindazokat a dolgokat, amik hiányozni fognak, és mindazt, amit még akarok. A fejét csóválja, aztán lehajol, felvesz egy pólót a földről, gondosan
összehajtja, és a párnámra fekteti. Akkor veszi észre, hogy az éjjeliszekrényem fiókja résnyire nyitva maradt. Cal közeledik. - Kezdődik a műsorom! - Menjél le, Cal, én is jövök. De nem megy. Az ágyam szélén ül, és egy ujjal kifeszíti a fiókot. Sok-sok oldal van tele szavakkal - a listámról. A benyomásaim mindenről, amit már kipipáltam: szex, igen, drogok, törvényszegés - és a további tételek. Apa ki fog bukni, ha elolvassa, mire készülök ma, hogy mi az ötödik tétel. Papírzörgés hallatszik, a gumiszalag csattanása. Nagyon hangosnak tűnik. Megpróbálok felülni, hogy kiugorjak a szekrényből, és lebirkózzam az apámat, amikor Cal a megmentésemre siet, és benyit az ajtón. Apa visszagyömöszöli a papírjaimat a fiókba, és gyorsan bevágja. - Hát egy perc nyugta sem lehet az embernek? - sajnáltatja magát. - Tessa cuccai között turkáltál? - kérdi Cal. - Van talán közöd hozzá? - Van, ha elárulom neki. - Az ég szerelmére már, hagyj nekem egy kis békét! - Apa léptei ledübörögnek a lépcsőn. Cal is megy utána. Kikászálódom a szekrényből, és megpróbálom életre dörgölni a lábamat. Érzem, ahogy a térdemnél megalvadt a lusta vér, és a lábam teljesen elgémberedett. Odabicegek az ágyamhoz, és ledobom magam pontosan abban a pillanatban, amikor Cal visszajön. Meglepetten néz rám.
- Apa azt mondta, nem vagy itt. - Nem is vagyok. - Dehogynem! - Vedd fel a hangtompítót! Apa hová ment? Cal vállat von. - Lenn van a konyhában anyával. Ki nem állhatom. Azt mondta, hogy seggfej vagyok, és azt is, hogy bé meg. - Rólam beszélnek? - Aha. És nem hagyják, hogy tévézzek. Lelopakodunk a lépcsőn, és átkukucskálunk a korlát fölött. Apa egy bárszéken gunnyaszt a konyha közepén. Nagyon esetlennek tűnik, ahogy a nadrágzsebében kutat cigaretta és öngyújtó után. Anya a hűtőnek veti a hátát, onnan figyeli. - Mikor szoktál vissza a bagózásra? - kérdi. Farmernadrág van rajta, és a haját hátrakötötte, de néhány fúrt az arca körül libeg. Ránézésre fiatal és csinos. Egy kistányért nyújt apának. Apa rágyújt, és hosszan kifújja a füstöt. - Sajnálom, úgy néz ki, mintha valami rossz ürüggyel csalogattalak volna ide. - Egy pillanatra zavarodottnak tűnik, mintha fogalma se lenne, mit mondjon ezután. - Csak abban bíztam, hogy talán a lelkére tudsz beszélni. - Szerinted hol lehet? - A természetét ismerve valószínűleg félúton jár a reptér felé. Anya elneveti magát, és furcsamód ettől sokkal élőbbnek tűnik, mint apa. Ő csak sötéten néz a bárszékéről, és a hajába túr. - Totálisan le vagyok strapálva. - Azt látom.
- Állandó mozgásban vannak a szabályai. Egyik pillanatban senkit sem tűr meg maga mellett, aztán meg órákig ölelkezni akar. Egyszer napokig ki se dugja az orrát a házból, aztán amikor a legkevésbé számítanék rá, nyoma vész. Kikészít azzal a listával. - Tudod - mondja anya -, egyedül az lenne csak jó, ha valaki újra egészségessé tudná tenni, de erre egyikünk sem képes. Apa nagyon eltökélten néz rá. - Nem tudom, meddig bírom még egyedül. Vannak reggelek, amikor a szemem is alig bírom kinyitni. Cal oldalba bök. - Leköpjem? - súgja. - Aha. Egyenesen a bögréjébe! Nyálat gyűjt a szájában, és jó erősen kiköpi. Pocsékul céloz. Alig jut túl az ajtón; a köpet legnagyobb része lecsurog az állán az előszoba szőnyegére. Grimaszolok egyet rá, aztán intek, hogy jöjjön velem. Visszamászunk a szobámba. - Ülj le az ajtó elé - parancsolok rá. - Fogd be a szemed, és ne engedd be egyiküket se. - Mire készülsz? - Felöltözöm. - És utána? Lehúzom a pizsamámat, belelépek a legjobb bugyimba, és belecsusszanok a selyemruhámba, amit a Callal közös bevásárlótúránkon szereztem. Kidörgölöm a zsibbadást a lábfejemből, és felcsatolom a pántos cipőmet. Cal egyszer csak megszólal:
- Nem akarod megnézni Megazordot16? Át kell hozzá jönnöd a szobámba, mert épp egy várost védelmez, és ha elmozdítom, mindenki meghal. Lekapom a kabátomat a székem támlájáról. - Igazság szerint sietnem kéne. Cal kikukucskál az ujjai között. - Ebben a ruhában szoktál kalandra indulni! - Ahogy mondod. Felkel, és elállja az ajtómat. - Veled jöhetek? - Nem. - Légyszi! Utálok itt lenni. - Nem. A telefonomat is itt hagyom, mert azt le lehet nyomozni. A fiókomból a kabátzsebembe gyömöszölöm az összes papíromat. Majd valahol messze benyomom az egészet egy szemetesbe. Figyeled, apa, hogyan tűnnek el a dolgok a szemed elől egyik pillanatról a másikra? Mielőtt leküldöm a földszintre, megvesztegetem az öcsémet. Pontosan tudja, hogy hány bűvészcuccot tud egy tízesből venni, és felfogta, hogy ha egyetlen szót is szól, hogy itt voltam, kizárom a végrendeletemből. Addig várok, amíg hallom, hogy leért, aztán lassan elindulok utána. Megállók a lépcsőfordulóban, nemcsak azért, hogy levegőhöz jussak, hanem azért is, hogy kinézzek az ablakon az elnyúló fűre, hogy végigfuttassam az ujjam a falon, 16
A Power Rangcrs sorozat nagyhatalmú figurája.
hogy átfogjam a korlát egyik rúdját, hogy rámosolyogjak a lépcső fölé függesztett fényképekre. A konyhában Cal a földre csüccsent anya és apa lába elé, és egyszerűen bámulja őket. - Kéne valami? - tudakolja apa. - Hallani szeretném, mit beszéltek. - Bocs, de nem gyerekeknek való. - Akkor kérek valamit enni. - Most termeltél be egy fél csomag kekszet. - Van egy kis rágom - ajánlja fel anya. - Kéred? - Bepillant a kabátzsebébe, és átnyújtja Calnak. Cal a szájába tömi, elmélázva rágni kezd, aztán kinyögi: - Ha Tessa meghalt, elmehetünk nyaralni? Apának sikerül egyszerre megbotránkozni és meglepődni. - Hogy mondhatsz ilyet! - Nem is emlékszem rá, mikor Spanyolországban voltunk. Egyetlenegyszer ültem repülőn, és az is olyan régen volt, hogy talán igaz se volt. - Elég legyen! - förmed rá apa, és felpattan, de anya visszahúzza. - Lerendezem - mondja, és Calhoz fordul. - Tessa már jó régóta betegeskedik, igaz? Biztos nagyon háttérbe szorítva érzed magad. Cal elvigyorodik. - Bizony. Vannak reggelek, amikor a szemem is alig bírom kinyitni.
Huszonegy
Zoey válaszol a csöngőre, a haja szénakazalként ül a fején. Ugyanabban a ruhában van, mint amikor legutóbb láttam. - Jössz a tengerpartra? - kérdezem, és megzörgetem az orra előtt a kocsikulcsot. Elnéz mellettem, meglátja apa autóját. - Egyedül jöttél? - Bizony. - De nem is tudsz vezetni! - Már tudok. Ez az ötös tétel a listámon. Összeráncolja a homlokát. - Vettél egyáltalán órákat? - Hellyel-közzel. Bejöhetek? Zoey szélesre tárja az ajtót. - Vagy töröld meg a lábad, vagy vedd le a cipődet. Zoey-ék háza mindig hihetetlenül tiszta, mintha egy katalógusból húzták volna elő. Zoey szülei állandóan dolgoznak, és azt hiszem, egyszerűen nincs alkalmuk összekoszolni. Bebaktatunk a nappaliba, és leülök a díványra. Zoey velem szemközt roskad le a fotel karfájára, és karba teszi a kezét.
- Szóval az öreged kölcsönadta neked a kocsiját, mi? Annak ellenére, hogy nem vagy rajta a biztosítási kötvényen17, és hogy ez teljesen illegális. - Nem egészen tudja, hogy lenyúltam, de igazán jól vezetek! Majd meglátod! Ha elég idős lennék, simán letenném a vizsgát. Zoey úgy csóválja a fejét, mintha el se bírná képzelni, hogy lehetek ennyire hülye. Büszkének kéne lennie rám. Úgy tűntem el, hogy apának fel se tűnt. Eszembe jutott belenézni a tükörbe, mielőtt ráadtam a gyújtást, aztán kuplung le, sebváltó egyesbe, kuplung vissza, gázpedál le. Háromszor megkerültem a háztömböt és csak kétszer fulladtam le, ami eddig messze a legjobb teljesítményem. Átjutottam a körforgalmon, és még hármasba is tettem a kocsit, amíg a főúton hajtottam Zoey felé. És most itt ül, és olyan ellenségesen mered rám, mintha valami szörnyű hibát követtem volna el. - Tudod - mondom, amíg fölkelek, és visszahúzom a kabátom cipzárját -, azt hittem, hogy ha karambol nélkül eljutok idáig, akkor már csak az autópálya jelenthet nehézséget. Fel sem merült bennem, hogy ilyen összeférhetetlen ünneprontó leszel. A szőnyeget böködi a lábával, mintha valamit ki akarna piszkálni belőle. - Bocsika. Kicsit sok most a dolgom. - Milyen dolgod? Zoey a vállát rángatja.
Az autóbalesetek esetén csak akkor érvényes a biztosítás, hogyha a kocsit a kötvényen megnevezett személyek valamelyike vezeti. 17
- Nem gondolhatod, hogy mindenki egyfolytában ráér, csak azért, mert neked semmi dolgod! Érzem, amint valami növekedésnek indul a bensőmben, és ahogy ránézek, a tisztánlátás egyetlen pillanatában rádöbbenek, hogy egyáltalán nem szeretem őt. - Tudod mit? - csattanok fel. - Felejtsd el! Megcsinálom a listámat egyedül. Zoey feláll, dobálja a hülye haját és próbál sértettnek tűnni. Ez a trükk a pasiknál talán bejön, de az én érzéseimen mit sem változtat. - Egy szóval se mondtam, hogy nem megyek veled! De nyilvánvalóan látszik, hogy már un engem. Azt szeretné, hogyha összekapnám magam és meghalnék végre, hogy élhesse tovább az életét. - Nem, nem, te csak maradj itt - mondom. - Úgyis minden szarul sül el, ha te is ott vagy. A sarkamban lohol kifelé az előszobába. - Ez nem igaz! Megpördülök a lábtörlőn. - Úgy értem, hogy nekem. Soha nem tűnt még fel, hogy a szar dolgok mindig velem történnek, nem veled? A homlokát ráncolja. - Mikor? Mikor történt így? - Minden egyes alkalommal. Néha felmerül bennem, hogy csak azért barátkozol velem, hogy mindig te legyél a szerencsésebb kettőnk közül. - Jézusom! - sikolt fel. - Képes lennél csak egyetlen percig nem magadról beszélni?
- Fogd be! - mondom neki. És annyira jólesik, hogy megismétlem. - Nem - vágja rá. - Te fogd be! - De a hangja alig több suttogásnál, ami elég különös. Egyetlen apró lépést tesz, aztán megáll, mintha mondani akarna valamit, aztán meggondolja magát, és felviharzik a lépcsőn. Nem megyek utána. Egy darabig ácsorgok az előszobában, a szőnyeg vastagságát tapogatom a lábam alatt. Az óra ütéseit hallgatom. Hatvan ketyegést számolok meg, aztán visszamegyek a nappaliba, és bekapcsolom a tévét. Hét percen át nézek kezdő kertészeket. Megtudom, hogy a déli fekvésű napos telkeken még Angliában is lehet sárgabarackot termeszteni. Kíváncsi vagyok Adam tudja-e. De aztán megunom a levéltetveket és takácsatkákat és az ostoba műsorvezető monoton dörmögését, úgyhogy kikapcsolom, és írok egy SMS-t Zoey-nak: Sajnálom. Kinézek az ablakon, hogy megnézzem, ott van-e még az autó. Ott van. Az ég borongós, a felhők alacsonyan lógnak és kénszínűek. Még soha nem vezettem esőben, ami egy kicsit aggaszt. Szeretném, ha még mindig október lenne. Akkor olyan meleg volt, mintha a világ elfeledkezett volna az ősz esedékességéről. Emlékszem, hogy a kórház ablakából figyeltem a hulló leveleket. Válasz jön Zoey-tól: Én is. Lejön a lépcsőn, belép a nappaliba. Türkizkék miniruhát visel és tucatnyi karkötőt. Végigkígyóznak a karján és csilingelnek, amikor odajön hozzám, és megölel. Zoey-nak kellemes szaga van. A vállának támaszkodom, és ő megcsókolja a fejem búbját.
Zoey elneveti magát, amikor beindítom a kocsit, és azonnal lefullad. Újra megpróbálom, és ahogy újra meg újra nekiiramodva végigszökdécselünk az utcán, elmesélem neki, hogyan vitt el apa összesen öt alkalommal vezetni, és hogy mennyire nem akart összejönni. A lábmunka annyira bonyolult - a kuplung finom megpöccintése a lábujjak hegyével, az ugyanolyan erejű, de pont ellentétes nyomás a gázpedálon. - Ez az! - kiabált apa. - Érzed, hol a fogáspont? De nem éreztem semmit, még akkor se, amikor levetettem a cipőmet. Belefáradtunk mind a ketten. Minden egyes alkalom rövidebb volt, mint az előző, mígnem teljesen felhagytunk vele, és egyikünk sem említette többet. - Kétlem, hogy ebédidőig feltűnne neki, hogy eltűnt a kocsi mondom Zoey-nak. - És még akkor is, mit tehetne? Ahogy mondtad, rám nem érvényesek a szabályok. - Te egy hős vagy - állapítja meg Zoey. - Zseniális. És úgy nevetünk, mint rég. El is felejtettem, mennyire szeretek Zoey-val nevetni. Apával ellentétben egyáltalán nem kritizálja a vezetésemet. Nem kap frászt, amikor óvatosan kaparászva hármasba kapcsolok, vagy amikor elfelejtek indexelni a sarkon. Sokkal jobban vezetek, ha ő ül mellettem. - Nem is csinálod rosszul. Valamire csak megtanított az öreged. - Imádom - felelem. - Csak gondold el, micsoda buli lenne végigautózni Európán. Halaszthatnál egy évet a főiskolán, és eljöhetnél velem.
- Nem akarok - mondja, felkapja a térképet, és elcsöndesedik. - Nem kell térkép. - Miért nem? - Fogd fel úgy, mint egy autózós filmet. - Basszus! - kiált fel Zoey, és az ablakra mutat. Egy nagy csapat motoros srác állja el az utat előttünk. Csupa felhúzott kapucni, tenyerükkel árnyékolt cigaretta. Az ég különös színben pompázik, és közel s távol nincs senki. Azonnal lassítok. - Mit csináljak? - Tolass - feleli Zoey. - Nem fognak elmenni. Letekerem az ablakot. - Hé! - kiáltok ki. - Húzzátok odébb a seggeteket! Lagymatagon megmozdulnak, lassan az út szélére húzódnak, és vigyorognak, amikor csókokat dobálok nekik. Zoey nem hisz a szemének. - Mi ütött beléd? - Semmi. Nem tudok tolatni. A főúton aztán dugóba kerülünk. Véletlenszerűen elkapott villanások erejéig betekintést nyerek a kocsiablakon túli idegenek életébe. Egy gyerekülésbe csatolt kisbaba sivalkodik, egy férfi az ujjaival dobol a kormánykeréken. Egy nő az orrát piszkálja. Egy kiskölyök integet. - Hát nem lenyűgöző? - kérdem. - Micsoda?
- Én én vagyok, és te te vagy, ők odakint pedig ők. És mindannyian különbözők vagyunk, és egyformán jelentéktelenek. - Mondd csak a magad nevében! - Pedig igaz. Soha nem gondolsz erre, amikor tükörbe nézel? Soha nem képzeled el a tulajdon koponyádat? - Nem, igazság szerint nem. - Nem tudom a hetes és a nyolcas szorzótáblát, és utálom a céklát meg a zellert. Te ki nem állhatod a pattanásaidat meg a lábadat, de ami a világ alapvető folyását illeti, ez mit sem számít. - Fogd be, Tessa! Ne beszélj már marhaságokat! Így aztán befogom, de magamban azért tudom, hogy a leheletem mentolos a fogkrémemtől, Zoey-é pedig kesernyés a dohányfüsttől. Nekem diagnózisom van. Neki két szülője, akik együtt élnek. Amikor reggel kikeltem az ágyamból, izzadság borította a lepedőt. Most vezetek. A saját arcom van a visszapillantóban, az én mosolyom, és az én csontjaim lesznek, amiket elásnak vagy elégetnek. Az én halálom jön. Nem Zoey-é. Az enyém. És ez egyszer nem tűnik olyan szörnyűnek. Nem beszélgetünk. Zoey csak bámul ki az ablakon, és én vezetek. Kiérünk a városból, felhajtunk az autópályára. Az ég egyre sötétebbé és sötétebbé válik. Minden nagyszerű. De idővel Zoey újra panaszkodni kezd. - Ez életem legpocsékabb kirándulása - siránkozik. Rosszul érzem magam. Miért nem érünk már oda valahová? - Mert oda se bagózok a táblákra. Hitetlenkedve néz rám.
- Miért tennél ilyesmit? Én szeretnék valahol lenni! Keményen rátaposok a gázpedálra. - Oké. Zoey feljajdul, és a műszerfalra támaszkodik. - Lassabban, basszus! Még csak most tanultál meg vezetni! Ötven. Ötvenöt. Hatalmas erővel rendelkezem. - Lassíts! Vihar közeleg! Eső pöttyözi be a szélvédőt. A fényétől az üvegen minden összemosódik és tükröződik. Egyáltalán nem is néz ki víznek, inkább elektromosságnak. Némán számolok magamban, amíg a villám át nem hasít az égbolton. - Egy kilométerre vagyunk tőle - mondom Zoey-nak. - Álljunk meg! - Minek? Az eső most már erősen püföli a kocsit, és nekem fogalmam sincs, hol van az ablaktörlő. A lámpák kapcsolóit tapogatom, a dudát, a gyújtást. Elfeledkezem róla, hogy az autó négyesben van, és azonnal lefulladunk. - De ne itt! - ordítja Zoey. - Az autópálya kellős közepén vagyunk! Meg akarsz halni? Üresbe teszem a váltót. Egyáltalán nem félek. Hullámokban ömlik a víz a szélvédőn, és a mögöttünk érkező autók dudálnak és villognak ránk, amikor elhúznak mellettünk, de én csak rendíthetetlen nyugalommal belenézek a tükörbe, bekapcsolom a gyújtást, egyesbe váltok, és indítok. Még az ablaktörlőre is rábukkanok a másodikból harmadik sebességbe váltás között. Zoey arca életre kelt a rémülettől.
- Elment az eszed! Hadd vezessek! - Nem vagy biztosítva. - Ahogy te sem! A vihar hangosan tombol, nincs már szünet dörgés és villámlás között. A többi autón felkapcsolták a fényszórókat, pedig nappal van. Én viszont nem találom a miénket. - Könyörgök! - ordít tovább Zoey. - Álljunk már meg! - Az autó teljesen biztonságos hely. Az autónak gumiból van a kereke. - Lassíts! Sose hallottál még féktávolságról? Nem én. Épp ellenkezőleg, most fedeztem fel az ötödik sebességet, amiről korábban még csak azt se tudtam, hogy a világon van. Most már igazán száguldunk, és az eget rendes, elágazó villámok világítják meg. Soha nem láttam még vihart ilyen közelről. Amikor apa elvitt minket Spanyolországba, elektromos vihar támadt a tenger fölött, a szálloda erkélyéről bámultuk. De akkor valahogy nem tűnt igazinak, olyasmi volt inkább, mint amit csak a turisták kedvéért rendeznek. De ez most pontosan fölöttünk tombol, és abszolúte lenyűgöző. Zoey ellenben nem így látja. Egészen kicsire összehúzta magát az ülésen. - A kocsik fémből készülnek! - sikítja. - Bármelyik pillanatban belénk csaphat! Álljunk már meg! - Igazán megsajnálom, de a villámot illetően téved. Eszeveszetten böködi az ujjával az ablakot. - Nézd! Ott egy pihenőhely! Álljunk le ott, vagy most azonnal kiugróm a kocsiból!
Amúgy is megkívántam egy kis csokit, úgyhogy megállunk. Kicsit gyorsan megyünk ugyan, de sikerül megtalálnom a fékpedált. Drámaian keresztülcsúszunk a parkolón, és végül megállunk a benzinpumpák és fluoreszkáló reklámfények között. Zoey becsukja a szemét. Különös, hogy én mennyivel szívesebben lennék kinn az úton, tágra nyitott szemmel. - Fogalmam sincs, mire megy ki a játék - sziszegi -, de kis híján mindkettőnket megöltél. Kivágja az ajtót, kipattan, bevágja maga után, és elindul az üzlet felé. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy elmegyek nélküle, de még mielőtt komolyabban fontolóra vehetném, visszamasírozik, és kinyitja az én ajtómat is. Megváltozott a szaga, hűvös és friss lett. Kirángat egy csuromvíz hajtincset a szájából. - Nincs pénzem. Rá kell gyújtanom. A kezébe nyomom a táskámat. Hirtelen elönt a boldogság. - Ha már úgyis ott vagy, hozol nekem egy kis csokit? - Miután elszívtam a cigimet - jelenti ki -, elmegyek pisilni. Amikor visszajövök, átengeded nekem a volánt. Bevágja az ajtómat, és végigmegy a parkolón. Még mindig szakad az eső, és Zoey megpróbálja összehúzni magát, felpillant az égre, amikor újra mennydörög. Még soha nem láttam őt félni, és hirtelen elönt az iránta érzett szeretet. Ő nem tudja olyan jól kezelni, mint én. Nem szokott hozzá. Felőlem az egész világ őrjönghetne, nekem a szemem se rebbenne. A következő elágazásnál azt szeretném, ha egy lavina fogadna. Azt szeretném, ha fekete eső hullana, és a kesztyűtartóból sáskaraj törne elő. Szegény kis Zoey! Látom odabenn az üzletben, ahogy
ártatlanul édességet meg cigit vásárol. Átengedem neki a volánt, de csak azért, mert én így döntöttem. Nem tud már parancsolni nekem. Túlnőttem rajta.
Huszonkettő
Négy óra húsz van, és a tenger szürke. Az ég is, bár az kissé világosabb, és nem is mozog olyan gyorsan. A tenger láttán elszédülök - van valami a véget nem érő mozgásában, és abban, hogy ha akarná, se tudná senki megállítani. - Kész elmebaj, hogy itt vagyunk - szólal meg Zoey. - Hogy egyezhettem bele? Egy tengerre néző padon ülünk. A környék lényegében kihalt. A távolban, a homok túloldalán egy kutya ugatja a hullámzást. A gazdája a létező legapróbb pontocska a horizonton. - Régen minden nyáron itt nyaraltunk - mondom Zoey-nak. - Még mielőtt anya lelépett. Még mielőtt megbetegedtem. Mindig ugyanott szálltunk meg, a Crosskeys Szállóban. Reggelenként felkeltünk, megreggeliztünk, és az egész napot a parton töltöttük. Minden áldott napot, két héten át. - Pompás, pompás, pompás - gúnyolódik Zoey. Összegörnyed a pádon, és összébb húzza magán a kabátot.
- Még ebédelni se mentünk föl a szállóba. Apa csomagolt szendvicseket, és desszertnek vettünk Angel Delightot18. Apa ráöntötte a tejet egy műanyag ételhordó tálban, és úgy verte fel villával, itt, lenn a parton. Tiszta fura volt a műanyagon kalapáló villa kaparászása a sirályok meg a hullámok hangja közepette. Zoey kitartó, szigorú pillantást vet rám. - Nem felejtetted el bevenni ma az egyik fontos gyógyszeredet? - Nem én! - Megragadom a karját, és felrángatom. - Gyere, megmutatom neked a szállodát, ahol laktunk! Végigballagunk a sétányon. Alattunk a homokot döglött tintahalak borítják. Nehezek és sebhelyek borítják a testüket, mintha minden egyes felcsapó hullámmal egymásnak ütődnének. Viccből felvetem, hogy össze kellene szednünk őket, és eladhatnánk egy kisállat-boltban, szépiának a törpepapagájok kalitkájába, de igazság szerint furának találom. Nem emlékszem ilyesmire azokból az időkből, amikor még ide jártunk. - Talán afféle őszi dolog - jegyzi meg Zoey. - Vagy csak a szennyezés. Az egész eszement bolygó haldoklik. Beláthatnád, hogy tulajdonképp szerencsés vagy, amiért leléphetsz róla. Zoey azt mondja, pisilnie kell, lemászik a lépcsőn a partra, és leguggol. Alig hiszem el, hogy ilyesmire vetemedik. Ugyan alig jár erre valaki, de általában nagyon is izgatná, hogy nem látják-e meg. A pisi bugyogva lyukat váj a homokba, aztán
18
Instant pudingpor.
gőzölögve nyoma vész. Van valami egészen ősi a mozdulatban, amellyel Zoey felegyenesedik és visszajön mellém. Egy ideig együtt nézzük a tengert. Nekifut, elfehéredik, visszavonul. - Örülök, hogy a barátom vagy, Zoey - mondom, megfogom a kezét, és szorosan tartom a magaméban. Elsétálunk a kikötő mellett. Kis híján elmesélem neki Adamet és a motorozást, és hogy mi történt a dombtetőn, de túl nagy feladatnak tűnik, és nem is igazán akarok beszélni róla. Helyette elmélyedek az itteni emlékeimben. Valamennyi részlet ismerős: az ajándékbolt a vödrökkel és kislapátokkal meg a forgó képeslap-állványokkal, a fagylaltozó fehérre meszelt falai és a hatalmas, villódzó rózsaszín tölcsér az ajtaja előtt. Még a kis sikátort is megtalálom a kikötő mellett, amelyik egyenesen felvisz a szállóhoz. - Máshogy néz ki - vallom meg Zoey-nak. - Régen sokkal nagyobb volt. - De ez az a helv? - Ez. - Remek, akkor visszamehetünk végre a kocsihoz? Kinyitom a kaput, végiglépdelek az ösvényen. - Kíváncsi vagyok, megengedik-e, hogy megnézzem a szobát, ahol meg szoktunk szállni. - Jézusom - motyogja Zoey, és lehuppan a kertet szegélyező falra, hogy megvárjon. Középkorú nő nyit ajtót. Kedvesnek tűnik, kövérkés és kötény van rajta. Nem emlékszem rá. - Tessék?
Elmagyarázom neki, hogy gyerekkoromban sokat üdültem itt, és minden nyáron kivettük két hétre a családi szobájukat. - És szállást keres ma éjszakára? - kérdi. Ami eddig eszembe sem jutott, de hirtelenjében nagyszerű ötletnek tűnik. - Megkaphatnánk ugyanazt a szobát? Zoey végigtrappol mögöttem az ösvényen, megragadja a karomat és megpördít. - Mi a fekete fenét művelsz? - Kiveszek egy szobát. - Nem maradhatunk itt, holnap iskolába kell mennem! - Állandóan iskolába kell menned - felelem neki. - És rengeteg holnapod lesz még. Szerintem ez fölöttébb sokatmondóan hangzik, és nagyon úgy tűnik, hogy Zoey befogta tőle a száját. Visszaroskad inkább a falra, és az égre mered. Visszafordulok az asszonyhoz. - Nagyon sajnálom - mondom neki. Szimpatikus nekem. Egyáltalán nem gyanakszik. Talán ötvenévesnek nézek ma ki, és azt hiszi, Zoey az elviselhetetlen kamasz lányom. - Baldachinos ágy van most abban a szobában - mondja végül -, de még mindig van hozzá saját fürdőszoba. - Nagyszerű. Kivesszük. Felmászom a nyomában a lépcsőn. A feneke hatalmas, és himbálózik járás közben. Kíváncsi vagyok, milyen volna, ha ő lenne az anyám. - Parancsoljon - tárja ki előttem az ajtót. - Felújítottuk, úgyhogy valószínűleg másképp fest, mint amilyenre emlékszik.
Másképp bizony. A baldachinos ágy uralja a helyiséget. Magas, ódivatú, és bársonyból vannak a függönyei. - Sok nászutas száll meg itt - magyarázza a nő. - Fantasztikus - szúija közbe mogorván Zoey. Nehezemre esik meglátni azt a napfényes szobát, ahol nyaranta ébredtem. Az emeletes ágynak nyoma veszett, a helyén kisasztal áll, rajta vízforraló és a teázás más kellékei. De a boltíves ablak ismerős, és a beépített szekrény is ugyanaz, mint volt. - Akkor magukra is hagyom önöket - jelenti be az asszony. Zoey lerúgja a cipőjét, és az ágyra veti magát. - Ez a szoba hetven fontba kerül egy éjszakára! méltatlankodik. - Van egyáltalán annyi pénz nálad? - Csak meg akartam nézni. - Teljesen elment az eszed? Felkucorodom mellé az ágyra. - Nem, de nagyon hülyén fog hangozni, ha elmondom. Zoey felkönyököl, és gyanakodva méreget. -Halljuk! Úgyhogy elmesélem neki a legutolsó itteni nyaralásunkat, hogy anya és apa többet veszekedtek, mint valaha. Elmesélem neki, hogy egyik nap reggelinél anya nem volt hajlandó enni, azt mondta, a könyökén jön ki a sült kolbász és a konzervparadicsom, és hogy sokkal olcsóbb lett volna, ha Benidormba megyünk. - Akkor menjél! - felelte apa. - És küldj egy lapot, ha odaértél! Anya kézen fogott, és visszajöttünk a szobába.
- Bújjunk el előlük! - mondta. - Jó móka lesz! - Annyira izgatott voltam! Calt otthagyta apával. Engem választott. A szekrénybe bújtunk. - Itt aztán senki se talál meg bennünket - mondta. És nem is talált, bár nem vagyok benne biztos, hogy kerestek egyáltalán. Nagyon sokáig gubbasztottunk odabenn, és végül anya kimászott, hozott egy tollat a táskájából, és nagyon óvatosan felírta a nevét a szekrényajtó hátoldalára. Aztán a kezembe nyomta a tollat, és én is odaírtam a nevem az övé mellé. - Így - mondta. - Ha soha többet nem jövünk vissza, akkor is örökké itt maradunk. Zoey kétkedve néz rám. - Ez minden? Ennyi az egész? - Ennyi. - Te meg az anyád beleírtátok a neveteket egy szekrénybe, és hatvanöt kilométert kellett autókáznunk, hogy ezt eláruld nekem? - Néhány évente eltűnünk, Zoey Minden egyes sejtünk kicserélődik. Egyetlen porcikám sem ugyanaz, mint amikor legutóbb ebben a szobában voltam. Másvalaki voltam, amikor odaírtam a nevemet, egy egészséges valaki. Zoey felül. Hihetetlenül dühös. - Szóval ha még ott az autogramod, akkor hirtelenjében csodálatos módon meggyógyulsz, mi? És ha nincs ott, akkor mi lesz? Nem hallottad talán, hogy mit mondott az a nyanya, hogy mindent felújítottak? Egyáltalán nem tetszik, hogy így kiabál velem.
- Benéznél a szekrénybe a kedvemért, Zoey? - Nem. Iderángattál az akaratom ellenére. Nagyon szarul érzem magam, és most még ez is... egy hülye szekrény! Hihetetlen vagy! - Most miért vagy ilyen ingerült? Lekászálódik az ágyról. - Elmegyek. Az agyamra mész ezzel az állandó marhasággal, hogy jeleket keresel! - Felkapja a kabátját a földről, ahova az imént hajította, és magára rángatja. Állandóan magaddal vagy elfoglalva, mintha te lennél az egyetlen a világon, akinek valami baja van! Mindannyian egy csónakban evezünk, tudsz róla? Megszületünk, eszünk, szarunk, meghalunk! Ennyi! Nem tudom, hogy viselkedjek, amikor ilyen hangosan ordít velem. - Mi bajod van? - Én is ezt kérdezem tőled! - Kutyabajom, eltekintve a nyilvánvalótól. - Na, akkor én is rendben vagyok! - Nem, nem vagy. Nézd meg magad! - Nézzem meg magam? Mert miért? Hogy nézek ki? - Mint aki szomorú. Zoey megbotlik az ajtó előtt. - Szomorú? Szörnyűséges csönd támad. Egy kis szakadásra leszek figyelmes a tapétán, közvetlen Zoey válla fölött. Elmosódott ujjnyomokat látok a villanykapcsolón. Valahol a házban kinyílik és becsukódik egy ajtó. Ahogy Zoey felém fordul, megértem,
hogy az élet egymás hegyén-hátán halmozódó pillanatok sorozata, és mindegyikük utazás a vég felé. Amikor végre megszólal, a szavai nehézkesek és tompák. - Terhes vagyok. - Istenem! - Nem akartam elmondani neked. - Biztos vagy benne? Zoey leereszkedik a székre az ajtó mellett. - Két tesztet is csináltam. - És jól csináltad? - Ha a második ablak rózsaszín lesz és rózsaszín is marad, terhes vagy. Mindkétszer rózsaszín maradt. - Istenem! - Megtennéd, hogy ezt nem mondod többet? - És Scott tudja? Zoey bólint. - Nem találtam meg aznap, amikor a boltban voltunk, és egész hétvégén nem vette föl a telefonját, úgyhogy tegnap átmentem hozzá, és elmondtam neki. Utál. Látnod kellett volna, milyen képet vágott. - Milyet? - Mintha idióta volnék. Mintha azt kérdezné, hogy lehettem ennyire ostoba. Nyilván jár valakivel. Azoknak a csajoknak igazuk volt. Oda szeretnék lépni mellé, és megsimogatni a vállát, a gerince merev görbületét. De nem teszem, mert nem hiszem, hogy szeretné. - Mihez kezdesz?
Zoey megrántja a vállát, és ebben a vállrándításban meglátom a félelmét. Nem néz ki többnek tizenkettőnél. Olyan, mint egy gazdátlan csónakban rekedt kiskölyök, aki élelem és iránytű nélkül sodródik egy hatalmas tengeren. - Megtarthatnád, Zoey. - Ez egyáltalán nem vicces! - Nem is szántam annak. Szüld meg! Miért ne? - Nem tartom meg csak miattad! Nyilvánvaló, hogy ez nem most jutott először az eszébe. - Akkor vetesd el. Halkan nyöszörög, a fejét a falnak támasztja, és reménytelenül mered a plafonra. - Már túl vagyok a harmadik hónapon - mondja. - Szerinted nincs még túl késő hozzá? Szerinted meg lehet még szakítani ilyenkor? - A ruhája ujjával letörli az első könnyeit. - Akkora marha vagyok! Hogy lehettem ekkora marha? Most már az anyám is meg fogja tudni. Be kellett volna mennem a patikába, és esemény utáni tablettát kérni. Bár soha ne találkoztam volna azzal a... Nem tudom, mit mondhatnék neki. Nem tudom, meghallaná-e egyáltalán, ha ki tudnék gondolni valamit. Nagyon távolinak tűnik, ahogy ott ül a széken. - Csak azt akarom, hogy elmúljon - mondja. Aztán felnéz rám. - Utálsz? - Nem. - És utálni fogsz, ha elvetetem? Előfordulhat.
- Főzök egy csésze teát - válaszolom neki. Egy tálban teasütemény tornyosul, és pici zacskókban tej és cukor. Igazán kellemes ez a szoba. Kibámulok az ablakon, amíg várom, hogy felforrjon a víz. Két fiú focizik a sétányon. Esik, és mindketten felhúzták a kapucnijukat. Nem is tudom, hogy látják a labdát. Zoey és én is ott voltunk lenn az imént, a hidegben és szélben. Zoey kezét fogtam. - Mindennap indul hajókirándulás a kikötőből - mondom neki. - Talán van olyan, amelyik valami meleg és távoli helyre megy. - Lefekszem aludni - mondja Zoey. - Ébressz fel, amikor vége. De meg se mozdul, ott marad a széken, és a szemét sem csukja be. Egy család megy el az ablakunk előtt. Az apuka tolja a babakocsit, és egy fényes, rózsaszín esőkabátba bújtatott kislány kapaszkodik az anyukája kezébe az esőben. Csuromvíz, biztos fázik is, de tudja, hogy hamarosan hazaér és megszárad. Egy pohár meleg tej. Esti mese a tévében. Talán egy szelet süti, és aztán irány az ágy. Kíváncsi vagyok, mi lehet a neve. Rosie? Violet? Úgy néz ki, mintha lenne szín is a nevében. Scarlett? Egyáltalán nem volt szándékos. Elsőre nem is gondoltam át, hogy mit csinálok. Egyszerűen csak átvágok a szobán, és kinyitom a szekrény ajtaját. Az akasztók megrémülnek tőlem és egymásnak ütődnek. Csordultig tele leszek a dohos szekrényszaggal.
- Ott van? - kérdi Zoey. A szekrény belseje fényes és fehér. Kifestették az egészet. Megérintem az ujjammal, de nem változik. Annyira fényes, hogy elmosódnak tőle a szoba körvonalai. Néhány évente eltűnünk. Zoey sóhajt, és hátradől a széken. - Nem lett volna szabad megnézned. Becsukom a szekrényajtót, és visszamegyek a vízforralóhoz. Számolok, amíg leforrázom a teafiltereket. Zoey már túl van a harmadik hónapon. Egy kisbabának kilenc hónapra van szüksége, hogy kifejlődjön. Májusban születik majd meg, épp, mint én. Szeretem a májust. Két munkaszüneti nap is beleesik. És virágoznak a cseresznyefák. Harangvirágok. Fűnyírók. A frissen vágott fű álmosító illata. Még százötvennégyet kell aludni májusig.
Huszonhárom
Cal üget oda hozzánk a sötét kert végéből, és a kezét nyújtja: - Jöhet a következő! - mondja. Anya kibontja az ölében tartott dobozt, amiben a tűzijátékok sorakoznak. Úgy néz ki, mintha bonbont választana, óvatosan vesz ki egyet, aztán elolvassa a címkéjét, mielőtt odaadná neki. - Tündérkert - mondja Calnak. Cal apához szalad vele. Ahogy fut, a gumicsizmája szára minden lépésnél egymásnak ütődik. Holdfény szűrődik át az almafán, és megpöttyözi a füvet. Anya és én a konyhából hoztunk széket magunknak, és egymás mellett ülünk a hátsó ajtónál. Hideg van. A leheletünk mintha füstfelhő volna. Itt a tél, a föld nedves illatot áraszt, mintha az élet leguggolt volna, minden összekucorodva őrzi az erőforrásait. Anya egyszer csak megszólal. - Van fogalmad róla, milyen rettenetes, amikor fogod magad, és egyetlen szó nélkül eltűnsz? Mivel ő a világtörténelem legnagyobb eltűnőművésze, csak nevetek rajta. Meglepettnek tűnik, nyilván nem érti meg a
helyzet iróniáját. - Apád azt mondja, két álló napig aludtál, amikor végre hazakeveredtél. - Fáradt voltam. - Ő meg halálra rémült. - Hát te? - Mindketten halálra rémültünk. - Tündérkert! - jelenti be apa. Hirtelen hussanás hangzik fel, és fényvirágok nyílnak a levegőben, kitágulnak és elsüllyednek, elporladnak a pázsiton. - Jaj - sóhajt fel anya -, de gyönyörű! - Uncsi! - méltatlankodik Cal, és újra felénk ugrándozik. Anya megint kinyitja a dobozt. - Mit szólnál egy rakétához? Jobb lenne egy rakéta? - A rakéta egyszerűen nagyszerű! - Cal örömében körberohanja vele a kertet, mielőtt odaadná apának. Egyesült erővel szúrják be a földbe. A madárra gondolok, meg Cal nyuszijára. Az összes lényre, ami a kertünkben lelte halálát, a csontvázaik lökdösődnek a föld alatt. - Miért pont a tengerpart? - tudakolja anya. - Ahhoz támadt kedvem. - És miért apád kocsija? Vállat vonok. - A vezetés rajta volt a listámon. - Tudhatnád - magyarázza -, hogy nem csinálhatod mindig azt, amihez csak kedved támad. Néha gondolnod kell azokra, akik szeretnek téged. - Hogy kikre? - Azokra, akik szeretnek téged.
- Ez hangos lesz! - kiált oda apa. - Kezeket a fülekre, hölgyeim! A rakéta egyetlen robbanással felszáll, annyira hangosan, hogy az energia szétfeszíti a bensőmet. Hanghullámok támadnak a véremben. Az agyamban megindul az árapály. Anya soha nem mondta, hogy szeret engem. Soha. Nem hiszem, hogy valaha is fogja még. Túlságosan izzadságszagú volna, túlságosan tele szánalommal. Mindkettőnket zavarba hozna vele. Néha elmerengek, miféle szótlan üzeneteket válthattunk egymással, még mielőtt megszülettem volna, amikor még picike voltam és idegen a testében. De nem merengek túl gyakran. Feszengve fészkelődik a székén. - Tessa, mondd csak, tervezed, hogy megölsz valakit? Könnyedén mondja, de azt hiszem, komolyan gondolja. - Dehogyis! - Akkor jó. - Úgy tűnik, őszintén megkönnyebbült. - Mi következik a listádon? Ezen megdöbbenek. - Komolyan érdekel? - Komolyan érdekel. - Oké. A hírnév a következő. Anya aggodalmasan csóválja a fejét, de Cal, aki újra felbukkant egy újabb tűzijátékért, viccesnek találja. - Próbáljuk ki, hány szívószálat tudsz a szádba gyömöszölni! - javasolja. - Kétszázötvennyolc a világcsúcs. - Még meggondolom - válaszolom neki.
- Vagy leopárdmintásra tetováltathatnánk a testedet. Vagy vontathatnánk az ágyadat az autópályán. Anya elgondolkozva néz rá. - Huszonegy lövetű Cascade - mondja ellentmondást nem tűrőn. Számoljuk a robbanásokat. Finom puffanással szállnak fel, csillagfürtökre hullanak szét, aztán lassanként alászállnak. Nem tudom, reggelre nem lesz-e tele kénsárga, karmazsin és akvamarin foltokkal a gyep. Egy Üstököst választunk következőnek, hogy Cal akcióéhségét is kielégítsük. Apa meggyújtja, és a szikrák felszisszennek a tető fölé, csillámok húznak csóvát utána. Anya füstbombákat is vett. 3 font 50-ért vette darabját, és Cal abszolút le van nyűgözve. Apának is elújságolja az árukat. - Neked is több a pénzed, mint az eszed! - kiált vissza apa. Anya két kézzel mutat be neki, és apa annyira melegen nevet vissza rá, hogy anya reszketni kezd. - Kettőt kaptam egy áráért - magyarázza nekem. - Ez az előnye annak, hogy gyengélkedtél, és így decemberre halasztottuk a tűzijátékot. A bombák sűrű zöld füstöt köpnek. Rengeteget. Olyan, mintha bármelyik pillanatban feltűnhetnének a koboldok. Cal és apa köhögve rohannak fel a kert végéből. - Ez valami bődületesen sok füst - méltatlankodik apa. Tisztára mintha Bejrútban lennénk. Anya elmosolyodik, és egy Katalin-kereket nyom a kezébe. - Legyen ez a következő - kéri. - Ez a kedvencem.
Apa elmegy kalapácsért, és anya felkel, hogy tartsa a kerítésoszlopot, amíg apa fölszegeli rá a kereket. Mindketten nevetnek. - Rá ne csapj az ujjamra! - figyelmezteti anya, és a könyökével oldalba böki apát. - Ha nem hagyod abba a lökdösődést, rácsapok! Cal lehuppan Anya székére, és feltép egy csomag csillagszórót. - Bármibe lefogadom, hogy előbb leszek híres, mint te. - Bármibe lefogadom, hogy nem. - Én leszek a Magic Circle19 legfiatalabb rendes tagja! - Alihoz nem az kell, hogy meghívjanak? - Majd meghívnak! Tehetséges vagyok. Te mihez értesz? Még énekelni se tudsz. - Hékás! - szól oda apa. - Mi van itt? Anya felsóhajt. - Mindkét gyerekünk híres akar lenni. - Igazán? - A hírnév következik Tessa listáján. Apa arckifejezéséből nyilvánvaló, hogy erre nem számított. Felém fordul, a kalapács élettelenül himbálózik az oldalán. - Hírnév? - Az. - Hogyan? - Még nem tudom. 19
A nagy-britanniai bűvészek egyesülete.
- Azt hittem, letettél már a listádról. - Nem én! - Azt hittem, a kocsi után, figyelembe véve mindent, ami történt... - Nem, apa, nem tettem le a listámról. Régen azt hittem, apa bármire képes, bármitől meg tud menteni. De nem tud, ő is csak ember. Anya átkarolja a vállát, és apa nekitámaszkodik. Rájuk meredek. Az anyám. Az apám. Apa arca árnyékban van, de a haja vége fénybe borul. Moccanatlan maradok. Mellettem Cal szintén moccanatlan. - Aszta - suttogja. Sokkal jobban fáj, mint ahogy valaha is el tudtam volna képzelni. A konyhában kiöblítem a számat a mosogatónál, és kiköpök. A köpet sűrű és nyálkás, és olyan lassan araszol a lefolyó felé, hogy további vízzel kell elüldöznöm. Hideg a mosogató a tenyerem alatt. Leoltom a villanyt, és figyelem a családomat az ablak túloldalán. Együtt állnak a füvön, az utolsó tűzijátékokat válogatják. Apa egyesével emeli fel őket, és mindegyikre rávillantja a zseblámpáját. Kiválasztanak egyet, becsukják a dobozt, és mindhárman megindulnak a kert vége felé. Talán halott vagyok. Talán nem is lesz másként, mint most. Az élők mennek tovább a maguk útján - érintenek, járnak. Én pedig itt maradok a magam üres világában, hangtalanul dobolva az üvegen, ami elválaszt tőlük.
Kimegyek az első ajtón, becsukom magam mögött, és leülök a küszöb előtt. Zörög valami a növények között, mintha az éjszaka valamelyik állata próbálna menedéket keresni előlem, de nem bosszankodom rajta, meg sem mozdulok. Ahogy a szemem kezdi megszokni a sötétet, már ki tudom venni a kerítést és a bukszusokat a kerítés mentén. Tisztán látom az utcát is a kapun túl, a lámpák fénye megöntözi a járdát, végighasít az idegen autókon, visszatükröződik az idegen ablakokból. Hagymaszagot érzek. És kebabot. Ha másik életem lehetne, akkor most Zoey-val buliznék valahol. Sült krumplit ennénk. Egy utcasarkon állnánk valahol, a sót nyalogatnánk az ujjainkról, és várnánk, hogy valami történjen. De ehelyett itt vagyok. Holtan a küszöbön. Hamarabb hallom meg Adamet, minthogy meglátnám; a motorja torokhangú morgása megelőzi. Ahogy közeledik, a levegő megremeg a zörejtől, olyannyira, hogy a fák táncolni látszanak. A kapujuk előtt parkol le, elhallgattatja a motort, lekapcsolja a lámpákat. Újra sötétség és csönd ereszkedik ránk, amint lecsatolja a bukósisakját, felfűzi a pántot a kormányra, és feltolja a járgányt a kocsibehajtón. Leginkább a káoszban hiszek. Ha a kívánságok valóra válnának, a csontjaim nem fájnának úgy, mintha teljes térfogatukban tele volnának valamivel. Nem volna párafüggöny a szemem előtt, amit képtelen vagyok letörölni. De látni Adamet, ahogy a házuk felé baktat, olyan, mintha választási lehetőség nyílna meg előttem. A világegyetem lehet
véletlenszerű, de módomban áll tenni valamit, hogy megváltoztassam. Átlépek az alacsony falon, ami elválasztja az előkertjeinket. Adam épp a motort láncolja a kapu belső oldalára a ház mellett. Nem vesz észre. Mögé lopakodom. Hatalmasnak és magabiztosnak érzem magam. - Adam? Rémülten fordul hátra. - Basszus! Azt hittem, kísértetet látok! Olyan illata van, mintha hideg vízből jött volna, mintha egy állat volna, amelyik előbújt éjszakára. Közelebb lépek hozzá. - Mit csinálsz? - kérdi. - Azt mondtad, lehetünk barátok. Zavartnak tűnik. - Igen. - Én nem akarom. Űr választ el bennünket, és ebben az űrben sötétség honol. Még egy lépést teszek felé, annyira közel állunk, hogy ugyanazt a levegőt lélegezzük be. Közösen. Be és ki. - Tessa - szólal meg. Figyelmeztetésnek szánja, de nem érdekel. - Mi történhet legrosszabb esetben? - Fájni fog. - Már most is fáj. Nagyon lassan bólint. És mintha lyuk támadna az időben, mintha minden megállna, és ez az egyetlen perc, amíg ilyen közelről nézzük egymást, szétterjedne közöttünk. Amikor felém hajol, különös melegség szűrődik át rajtam. Elfelejtem, hogy az
agyam tele van valamennyi szomorú arc emlékével, amiket valaha is láttam egy-egy ablakban, ami mellett elhaladtam. Ahogy felém hajol, csak a forró leheletét érzem a bőrömön. Nagyon finoman csókolózunk. Éppen hogy csak, mintha nem volnánk biztosak benne. Csak az ajkaink érnek össze. Hátrébb lépünk és egymásra nézünk. Miféle szavak valók arra a pillantásra, amit rám vet, és amit én vetek rá? Az éjszaka valamennyi lénye összegyűlik körülöttünk és minket bámul. Az elveszett dolgok újra megtaláltatnak. - Basszus, Tess! - Semmi gáz - mondom. - Nem fogok eltörni. És hogy bebizonyítsam, a házuk falának taszítom, és odaszorítom. És ezúttal egyáltalán nem vagyok finom. A nyelvem a szájában van, az övét keresi és meg is találja. A karja melegséggel ölel körül. A keze a tarkómon. Elolvadok. A tenyerem lecsúszik a hátán. Közelebb nyomakodom hozzá, de még mindig nem vagyok elég közel. Belé akarok mászni. Őbenne élni. Ő lenni. Az egész csupa nyelv és vágyakozás. Megnyalom őt, aprókat harapok a szája szélébe. Soha nem sejtettem, hogy ennyire éhes vagyok. Adam elrántja magát. - Basszus! - mondja. - Basszus! - Végigfuttatja a kezét a haján: nedvesen fénylik, állatiasan sötét. Az utcalámpák ragyognak a szemében. - Mi történik velünk? - Kívánlak - válaszolom. A szívem zakatol. Soha nem éreztem ilyen elevennek magam.
Huszonnégy
Nem kellett volna, hogy Zoey elhozzon magával. Amióta csak beléptünk az ajtón, nem tudom abbahagyni a számolást. Hét perce, hogy itt vagyunk. Az időpontja hat perc múlva esedékes. Zoey kilencvenöt nappal ezelőtt esett teherbe. Megpróbálok véletlenszerű számokra gondolni, de azok is mind összeadódnak valamivé. Nyolc - ennyi diszkrét ablak sorakozik a túlsó falon. Egy - ennyi hasonlóan diszkrét recepciós ül a pult mögött. Ötszáz - ennyi fontjába kerül Scottnak, hogy megszabaduljon a babától. Zoey ideges mosolyt villant rám a magazinja fölött. - Lefogadom, hogy az állami rendelők nem így néznek ki. Hát nem. A foteleken bőrhuzat van, a nagy, négyzet alakú dohányzóasztalon fényes magazinok tornyosulnak, és olyan meleg van, hogy le kellett vetnem a kabátomat. Arra számítottam, hogy tele lesz a váró zsebkendőt szorongató, rémültnek látszó lányokkal, de csak mi ketten vagyunk itt. Zoey lófarokba kötötte a haját, és már megint a kinyúlt mackónadrágját vette fel. Sápadt és fáradtnak tűnik. - Felsoroljam, mi mindentől szabadulok meg? - Az ölébe ereszti az újságját, és számolni kezd az ujján. - A cicim úgy néz
ki, mint valami elcseszett térkép, csupa kék ér az egész. Nehéznek érzem magam, még az ujjaim is nehezek. Állandóan hányok. És a fejem is egyfolytában fáj. Meg a szemem is. - Van valami jó is? Ezen egy pillanatig gondolkoznia kell. - Megváltozott a szagom. Nagyon kellemes. Áthajolok a kisasztal fölött, és beszívom az illatát. Füstöt érzek, parfümöt és rágógumit. Meg valami mást is. - Termékenység - mondom. - Mi van? - Azt jelenti, hogy fogamzóképes vagy. Úgy csóválja rám a fejét, mintha elment volna az eszem. - A fiúd tanít neked ilyesmit? Amikor nem válaszolok, újra fölemeli a magazinját. A legmenőbb új kütyük, huszonkét oldalas melléklet. Hogyan írjuk meg a tökéletes szerelmes dalt. Eljöhet az idő, amikor az űrutazás mindenkinek elérhetővé válik. - Láttam egy filmet egyszer - szólalok meg - egy lányról, aki meghalt. Amikor megérkezett a mennybe, a nővére halva született kisbabája már várt rá, és ő vigyázott a kicsire, amíg újra találkoztak. Zoey úgy tesz, mintha meg se hallotta volna. - Ez velem is megtörténhet, Zoey. - Nem fog. - A kisbabád annyira picike, hogy akár zsebre is tehetném. - Fogd be, Tessa! - A minap ruhákat nézegettél neki.
Zoey összehúzza magát a fotelban, és lehunyja a szemét. Az ajka lebiggyed, mintha az egész lány kikapcsolt volna. - Szépen kérlek - mondja maga elé nagyon szépen kérlek, hogy fogd be. Nem kellett volna eljönnöd, hogyha el akarsz ítélni. Igaza van. Már múlt éjjel is tudtam, amikor nem bírtam elaludni. A folyosó túloldalán csöpögött a zuhanyozó, és valami - csótány? pók? - átvágott a szobám szőnyegén. Fölkeltem, és köntösben lementem a földszintre. Egy kakaót akartam inni vagy nézni egy kicsit a tévét. De a konyha kellős közepén ott volt egy egér, beleragadt apa egyik csótányfogójába. Egyedül az egyik hátsó lába nem tapadt rá a kartonra, és azzal próbált elevickélni előlem. A végét járta, és nagyon szenvedett. Tudtam, hogy meg kell ölnöm, de fogalmam sem volt, hogy tehetném úgy, hogy ne okozzak neki még több fájdalmat. Konyhakéssel? Ollóval? Döfjek ceruzát a tarkójába? Csak borzalmas végeket tudtam kitalálni. Végül kivettem egy régi fagylaltos dobozt a konyhaszekrényből, és megtöltöttem vízzel. Belenyomtam az egeret, és egy fakanállal leszorítottam. Álmélkodva nézett föl rám, és próbált levegőhöz jutni. Három icipici légbuborék szakadt föl belőle, egyik a másik után. Írok egy SMS-t Zoey kisbabájának: REJTŐZZ ÉLI - Kinek írsz? - Senkinek. Zoey áthajol az asztal fölött. - Hadd lássam! Kitörlöm az egészet, és megmutatom neki az üres kijelzőt.
- Adamnek szántad? - Nem. Zoey a szemét forgatja. - Gyakorlatilag szexeltetek a kertben, és utána valami elmebajos örömödet leled abban, hogy úgy teszel, mintha mi sem történt volna! - Nem érdeklem. Zoey összeráncolja a homlokát. - Dehogynem érdekled. Az anyja kijött és rajtakapott benneteket. Egyébként boldogan megdugott volna. - Annak már négy napja, Zoey. Ha érdekelném, már keresett volna. Zoey vállat von. - Lehet, hogy sok a dolga. Egy percig elüldögélünk ezzel a hazugsággal. A csontjaim átbökik a bőrömet, lilásvörös kiütések pompáznak a szemem alatt, és kezd nagyon fura szagom lenni. Adam valószínűleg azóta is egyfolytában a száját próbálja kimosni. - A szerelem amúgy is ártalmas - folytatja Zoey. - Én vagyok rá az élő példa. - Lecsapja a magazint az asztalra, és az órájára pillant. - Tulajdonképpen mi a francért is fizetek? Átülök egy másik székre, hogy közelebb legyek hozzá. - Talán csak vicc az egész - mondja tovább. - Talán csak elveszik a pénzedet, jól megizzasztanak, és abban bíznak, hogy idővel annyira szégyelleni fogod magad, hogy szépen hazamész. Megfogom a kezét, és a két tenyerem közé szorítom. Meglepődik, de nem rántja el.
Az ablakokban sötétített üveg van, úgyhogy nem látni ki az utcára. Amikor megérkeztünk, éppen csak elkezdett havazni, a sok karácsonyi ajándék után rohangáló ember mind összébb húzta magán a kabátot. Idebenn árad a meleg a radiátorokból, és palackozott zene mos át bennünket. Odakinn véget érhetett a világ, és idebenn soha nem tudnánk meg. Zoey töri meg a csendet. - Amikor túl vagyok ezen az egészen, és megint csak mi ketten leszünk, újra nekilátunk a listádnak. Jöhet a hatos szám: a hírnév, ugye? Láttam a minap egy nőt a tévében. Gyógyíthatatlan rákja van, és végigcsinált egy triatlonversenyt. Neked is ezt kéne tenned. - Neki mellrákja van. - És? - És az egészen más. - A futás meg a biciklizés tartotta benne a lelket. Mennyire lehet az más? Sokkal tovább életben maradt, mint ahogy várták, és tökre híres is. - Rühellek futni! Zoey komoran rázza a fejét, mintha szándékosan nehezíteném meg a dolgát. - Mit szólnál a Big Brotherhez? Még nem volt olyan lakó, mint te. - Az csak jövő nyáron kezdődik. - És? - És gondolkozz már egy kicsit! Ebben a pillanatban lép ki egy nővér az egyik oldalsó ajtón. - Zoey Walker? Ön következik.
Zoey fölrángat magával. - Bejöhet a barátnőm is? - Sajnálom, de jobb lesz, ha a barátnője kint várja meg. Ma csak beszélgetni fogunk, de ez olyasfajta megbeszélés, amit nem könnyű barátok előtt lefolytatni. A nővér nagyon határozottnak tűnik, és Zoey nem úgy néz ki, mint aki képes ellenállni neki. A kezembe nyomja a kabátját, és annyit mond: - Vigyázz rá, jó? Eltűnik a nővér nyomában. Az ajtó becsukódik mögöttük. Nagyon szilárdnak érzem magam. Egyáltalán nem kicsinek: nagynak, zakatolónak és elevennek. Annyira kézzelfoghatóan nyilvánvaló az egész, a lét és a nem lét. Itt vagyok. Nemsoká nem leszek. Zoey kisbabája itt van. Ketyeg a kis pulzusa. Hamarosan nem fog. És amikor Zoey kijön abból a szobából, miután odaírta a nevét arra a pöttyözött vonalra, más ember lesz. Addigra érteni fogja, amit én már most is értek: hogy a halál körülvesz bennünket. És olyan az íze, mintha fémbe harapnék.
Huszonöt
- Hová megyünk? Apa fél kezével elengedi a kormányt, hogy megpaskolja a térdemet. - Majd megtudod, ha itt lesz az ideje. - Megalázó lesz? - Remélem, hogy nem. - Valaki híressel fogunk találkozni? Apa arcán egy röpke pillanatra rémület fut át. - Azt akartad? - Nem mondhatnám. Végighajtunk a városon, és csak nem hajlandó semmit sem elárulni. Elhaladunk a lakópark előtt, ki a körgyűrűre, én pedig teljesen véletlenszerű ötletekkel állok elő. - Holdra szállás? - Nem. - Tehetségkutató verseny? - A te énekhangoddal? Felhívom Zoey-t, hátha ő is akar találgatni, de ő még mindig ki van bukva a műtét miatt.
- Magammal kell vinnem egy felelősségteljes felnőttet! Ki a fenét kérhetek meg ilyesmire? - Elmegyek veled. - Ők igazi felnőttre gondoltak. Tudod, szülő vagy ilyesmi. - Nem kényszeríthetnek rá, hogy eláruld a szüleidnek. - Utálom ezt az egészet! - panaszolja. - Azt hittem, adnak egy tablettát, és egyszerűen lepottyan. Minek kell ehhez műtét? Akkora az egész, mint valami kis légypiszok. Ezt spéciél rosszul tudja. Tegnap éjjel elővettem a Reader's Diges Családi Kalauzt, és megnéztem, mit ír a terhességről. Tudni akartam, mekkorák a kisbabák a tizenhatodik héten. Azt derítettem ki, hogy olyan hosszúak, mint egy pitypang. Nem tudtam abbahagyni az olvasást. Megnéztem, mit ír a méhcsípésről meg a csalánkiütésekről. Fellapoztam a kedves, egyszerű családi betegségeket: ekcéma, mandulagyulladás, krupp. - Itt vagy? - kérdi Zoey. - Itt. - Hát, én viszont leteszem. Jön föl a gyomorsavam. Emésztési zavar. Nem kell mást tennie, mint masszírozni a vastagbelét és egy kicsi tejet inni. El fog múlni. Bárhogyan dönt is a kisbabát illetően, Zoey valamennyi panasza el fog múlni. De ezt nem mondom ki hangosan. Inkább megnyomom a piros gombot a telefonomon, és az előttem kígyózó utat bámulom. - Nagyon csacsi az a lány - jegyzi meg apa. - Minél tovább halogatja, annál rosszabb lesz. A terhesség-megszakítás nem olyan egyszerű, mint kivinni a szemetet.
- Ezt ő is tudja, apa. Egyébként is, neked semmi közöd hozzá. Nem a te lányod. - Nem - ismeri be. - Nem az enyém. Írok egy SMS-t Adamnek. Azt írom: HOL A POKOLBAN VAGY MÁR? Aztán ki is törlőm. Hat éjszakával ezelőtt az anyja a küszöbön állt és zokogott. Azt mondta, halálra rémítette a tűzijátékunk. Azt kérdezte, hogy hagyhatta Adam magára, amikor itt a világvége. - Add meg a számodat! - mondta Adam. - Felhívlak. Mobilszámot cseréltünk. Erotikus volt. Azt gondoltam, akkor megígért valamit. - Hírnév - szólal meg apa. - Mit értesz pontosan hírnév alatt? Shakespeare-t értem. Azt az árnyképét a pennájával meg a hetyke kis szakállával, ami az iskolában az összes drámája címlapján volt. Milliónyi új szót talált ki, és még évszázadok múltán is mindenki tudja, hogy ki volt ő. Még az autók meg a repülőgépek meg a puskák meg a bombák és a szennyezés előtti időkben élt. A toll feltalálása előtt. I. Erzsébet ült a trónon, amikor a drámáit írta. Erzsébet is híres volt, és nemcsak azért, mert VIII. Henrik volt az apja, hanem a krumpli meg a spanyol Armada legyőzése meg a dohány meg a sok esze miatt. Aztán ott van Marilyn. Elvis. Még a modern kori ikonokra is emlékezni fognak, az olyanokra, mint, mondjuk, Madonna. A Take That megint turnézik, és a másodperc töredéke alatt elfogyott az összes jegy. A szemük körül már ráncosodnak, és Robbie nem is énekel velük, de az emberek még mindig kíváncsiak rájuk. Erre a fajta hírnévre gondoltam. Azt
szeretném, ha a világon mindenki eldobná, amit csinál, és személyesen jönne elbúcsúzni tőlem, amikor meghalok. Mi mást érthetnék alatta? - Apa, te mit értesz hírnév alatt? Egy perc gondolkodás után felel csak. - Hagyni magam után valamit, gondolom. Zoey-ra és a babájára gondolok. Ahogy növekszik. Ahogy gyarapodik. - Oké - jelenti be apa. - Megérkeztünk. Nem vagyok benne biztos, hogy hová is érkeztünk. Úgy néz ki, mint egy könyvtár, mint bármelyik praktikus kockaépület rengeteg ablakkal és az igazgató számára fenntartott parkolóhellyel. Beállunk a mozgássérülteknek fenntartott helyre. A kaputelefonra válaszoló nő tudni szeretné, hogy kihez jöttünk. Apa suttogni próbál, de a nő nem hallja, úgyhogy meg kell ismételnie hangosabban. - Richard Greenhez - mondja, és lapos pillantást vet rám. - Richard Greenhez? Apa bólint, láthatóan elégedett magával. - Az egyik könyvelő a régi munkahelyemről ismeri őt. - És ez azért fontos, mert...? - Interjút akar készíteni veled. Lecövekelek a küszöbön. - Interjút? A rádióban? De hát azt mindenki hallani fogja! - Hát nem azt akartad? - És mégis, miről kéne beszélnem? Na, hát itt vörösödik el apa. Talán most jött rá, hogy ez a valaha volt legrémesebb ötlete, mert egyetlen dolog különböztet
meg a többiektől, és az a betegségem. Ha az nem volna, akkor most is iskolában lennék, vagy esetleg lógnék. Talán átmentem volna Zoey-hoz, és savlekötőt vinnék neki a fürdőszobaszekrényből. Vagy talán Adam karjában feküdnék. A recepciós úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Megkérdezi a nevünket, és kapunk tőle egy-egy matricát. Engedelmesen felragasztjuk a kabátunkra, amíg ő elmagyarázza, hogy a producer rögtön értünk jön. - Foglaljanak helyet - int az előtér túlsó oldalán sorakozó karosszékek felé. - Meg se kell szólalnod - próbál apa szépíteni. - Bemegyek én egyedül is, ha azt szeretnéd, nyugodtan megvárhatsz itt kint. - És miről beszélnél? Vállat von. - A tinédzser-onkológiai osztályok alacsony számáról, az alternatív orvoslás támogatásának hiányáról, arról, hogy a speciális étrendedet nem fedezi az egészségbiztosítás. Órákig bírok beszélni róla, ez a szakterületem. - Adománygyűjtés? Nem arról akarok híres lenni, hogy gyűjtöttem egy kis pénzt! Olyan hírnevet akarok, aminek nincs szüksége családnevekre! Valódi, ikonikus hírnevet! Hallottál már ilyesmiről? Apa felém fordul, a szeme csillog. - És azt egészen pontosan hogy tervezted elérni? Az ivókút bugyborékol és csöpög mellettünk. Felfordul a gyomrom. Zoey-ra gondolok. Zoey kisbabájára gondolok, akinek már megvannak a körmei is - egészen picike pitypangkörmök.
- Kérjem meg a recepcióst, hogy mondjuk le? - veti fel apa. - Nem akarom, hogy azt mondd, kényszerítettelek. Egy kicsit szánom őt, úgy huzigálja a cipőjét a padlón a széke alatt, mint egy kisiskolás. Mérföldekkel hibázzuk el a közös hullámhosszt. - Nem, apa, nem kell lemondanod. - Szóval bemész? - Bemegyek. Apa megszorítja a kezem. - Klassz vagy, Tess. Egy nő jön föl a lépcsőn, át az előcsarnokon. Egyenesen felénk tart, és mikor odaér, barátságosan kezet ráz apával. - Már beszéltünk telefonon - mondja. - Igen. - És ez biztosan Tessa. - Én bizony! Kezet nyújt, de nem törődöm vele, úgy teszek, mintha nem tudnám megmozdítani a karomat. Hátha elhiszi, hogy ez is a betegségemmel jár. A pillantása bánatosan megpihen a kabátomon, a sálamon és a sapkámon. Könnyen lehet, hogy tudja, nincs olyan nagy hideg ma. - Nincs liftünk - szabadkozik. - Meg tudnak birkózni a lépcsővel? - Megleszünk - feleli apa. A nő megkönnyebbültnek tűnik. - Richard már nagyon várja magukat. Egész úton a stúdióig flörtöl apával. Átfut a fejem, hogy talán vonzó lehet a nőknek az esetlenség, amivel engem próbál
védelmezni. Amikor észreveszik, meg akarják őt menteni. Tőlem. Meg az összes szenvedéstől. - Élő adás lesz - magyarázza a nő. Lehalkítja a hangját, ahogy a stúdió ajtajához érünk. - Látják azt a vörös lámpát? Azt jelenti, hogy Richard épp adásban van, és nem mehetünk be. Egy percen belül bejátszik majd valami zenét, és a fény zöldre fog váltani. - Úgy mondja, mintha ettől hasra kéne esnünk. - Milyen nézőpontból akar Richard tálalni? - tudakolom. - A szokásos haldokló kamaszlány témára fogunk koncentrálni, vagy van valami eredetibb ötlete? - Tessék? - A nő arcáról lehullik a mosoly, és az arcán aggodalom villan, amikor apára néz bátorításért. Csak nem ellenségességet szimatol a levegőben? - Nagyon kevés helyen üzemeltetnek tinédzser-onkológiai osztályt - vágja rá apa sietve. - Ha erre a problémára sikerülne felhívnunk a figyelmet, már az is nagyszerű volna. A stúdió ajtaján a piros lámpa zöldre vált. - Maguk következnek - mondja a producer, és kitárja előttünk az ajtót. - Tessa Scott és az édesapja! - jelenti be. Olyan az egész, mintha estélyre érkeznénk, mintha bálba mennénk. De Richard Green távolról sem herceg. Félig felemelkedik a székéről, és kinyújtja felénk a kövér kezét. A tenyere nyirkos, mintha ki kellene csavarni. A tüdeje zihál, amikor visszaereszkedik a székre. Cigarettától bűzlik. A papírjait rendezgeti. - Üljenek le - mondja nekünk. - Rögtön bemutatom önöket, és aztán bele is vágunk.
Régebben gyakran láttam Richard Greent a tévében, amikor délben a helyi híreket mondta. Nagyon tetszett a kórházban az egyik nővérnek. Most már tudom, miért fokozták le a rádióba. - Okés - vezényel. - Kezdünk. Legyenek olyan természetesek, amennyire csak tudnak. Közvetlen hangvételű beszélgetés lesz. - Bekapcsolja a mikrofont. - Örömömre szolgál, hogy egy nagyon bátor ifjú hölgyet köszönthetek itt, a stúdióban, a neve Tessa Scott. A szívem hevesen ver, amikor kimondja a nevemet. Vajon Adam hallgatja? Vagy Zoey? Talán félálomban fekszik az ágyon, hányingere van és bekapcsolva felejtette a rádiót. - Tessa az elmúlt négy évben leukémiával küzdött, és most itt ül az édesapjával, hogy elmesélje nekünk, mi történt vele. Apa kihúzza magát. Richard talán érzékeli a hajlandóságát, és neki teszi fel az első kérdést. - Elmesélné nekem, hogyan vette észre, hogy Tessa beteg? érdeklődik Richard. Apa imádja ezt. Hosszasan beszél az influenzaszerű betegségről, ami hetekig tartott, és csak nem akart elmúlni. Elmeséli, hogy a háziorvos eleinte egyáltalán nem ismerte fel, mert a leukémia annyira ritka dolog. - Véraláfutásokat találtunk - magyarázza -, apró bevérzéseket Tessa hátán, amit a túl kevés trombocita okozott. Apa egy hős. Elmeséli, hogy ott kellett hagynia a pénzügyi tanácsadói állását, hogy hogyan vált köddé az életünk a kórházban és a kezelések között. - A rák nem lokális megbetegedés - fejtegeti -, hanem az egész test zavara. Amikor Tess úgy döntött, hogy felhagy az
agresszív kezelésekkel, úgy határoztunk, hogy házilag, holisztikus módon próbáljuk kordában tartani a bajt. Tessa különleges diétát tart, ami ugyan nagyon drága, de én hiszek benne, hogy az egészség nem azon múlik, hogy mennyit eszünk életünkben, hanem hogy mennyi élet van abban, amit megeszünk. Meg vagyok döbbenve. Azt akarja, hogy az emberek betelefonáljanak és biozöldségek vásárlására tegyenek felajánlásokat? Richard felém fordul, nagyon komoly képet vág. - Úgy döntöttél, hogy abbahagyod a kezeléseket? Ez nagyon komoly döntésnek hangzik tizenhat évesen. Száraz a torkom. - Pedig nem az. Richard bólint, mintha további választ várna. Apára pillantok, aki rám kacsint. - A kemó meghosszabbítja az életet - nyögöm ki -, de borzalmasan érzi magát tőle az ember. Elég kemény kezelést kaptam, és tudtam, hogy ha abbahagyom, akkor több dologra marad energiám. - Édesapád azt mondta, hogy szeretnél híres lenni - mondja Richard. - Ezért is akartál a rádióba jönni ma, nem igaz? Hogy megragadd a magad tizenöt perc hírnevét. Ez úgy hangzik, mintha egyike volnék azoknak a nyomorult lányoknak, akik hirdetést adnak fel a helyi újságban, mert szeretnének koszorúslányok lenni valakinek az esküvőjén, csak nem ismernek egyetlen menyasszonyt sem. Ez úgy hangzik, mintha egy hülye kis picsa lennék.
Mély levegőt veszek. - Van egy listám azokról a dolgokról, amiket el akarok érni, mielőtt meghalok. A hírnév egyike ezen dolgoknak. Richardnak felvillan a szeme. Nem véletlenül újságíró, első látásra felismer egy jó történetet. - Édesapád nem említette a listát. - Talán azért, mert a legtöbb dolog illegális rajta. Richard lényegében aludt, amíg apával beszélgetett, de most alig bír megülni a székén. - Igazán? Például mi? - Hát, elkötöttem apukám kocsiját, és elmentem vele egy napra a tengerpartra. És nincs jogsim, de még közlekedési vizsgám se. Richard kuncog. - Úgy látom, Mr. Scott, ugrott a biztosítási prémiuma! Vidáman oldalba böki apát, hogy éreztesse vele, nem akar semmi rosszat, de apa láthatóan teljesen zavarba jött. Rám tör a bűntudat, és hirtelen máshová kell néznem. - Egyszer egy napig bárki bármit kért vagy javasolt, mindenre igent mondtam. - És mi lett a vége? - Egy folyóban kötöttem ki. - Van egy ilyen reklám a tévében - veti fel Richard. - Az adta az ötletet? - Nem. - És kis híján nyakát szegte egy motorbicikli hátsó ülésén szól közbe apa. Vissza akar terelni bennünket a biztonságos
talajra. De az egész eredendően az ő ötlete volt, úgyhogy most már nincs visszaút. - Majdnem letartóztattak bolti lopásért. Egy napot arra szántam, hogy minél több ponton szegjem meg a törvényt. Richard most már feszeng egy kicsit. - És persze ott volt a szex. - Ó. - Meg a drogok... - És a rock ’n’ roll!20 - vágja rá lendületesen Richard. Olyasmit már hallottam, hogy egy gyógyíthatatlan betegség alkalmat szolgáltathat arra, hogy az ember rendbe hozza a házát vagy elrendezze a befejezetlen ügyeit. De úgy gondolom, hölgyeim és uraim, egyet fognak érteni velem, ha azt mondom, hogy ez az ifjú hölgy szarvánál ragadja meg az életet! Nagyon sietősen hajítanak ki bennünket. Arra számítok, hogy apa lekap a tíz körmömről, de nem teszi. Lassan baktatunk föl a lépcsőn. Teljesen kimerültem. Apa végül megszólal: - Talán küldenek pénzt az emberek. Történt már ilyen. Lesz, aki majd segíteni akar neked. A kedvenc Shakespeare-darabom a Macbeth. Amikor megölik a királyt, furcsa dolgok történnek birodalomszerte. Kuvik szól és tücsök ciripel. Nincs annyi víz az óceánban, ami el tudná mosni az összes vért.
Utalás Ian Drury Sex & Drugs & Rock and Roll című számára. 20
- Ha elég sok pénz gyűlik össze, akkor el tudnánk vinni abba a kutatóközpontba az Egyesült Államokba. - A pénz nem segít, apa. - Dehogynem! Külső segítség nélkül kizárt, hogy el tudjunk utazni, pedig nagy sikereket értek el az immunerősítő programjukkal! Belekapaszkodom a korlátba. Műanyagból van, fényes és sima. - Azt akarom, hogy állítsd le végre magad, apa. - Mit állítsak le? - Ne tegyél úgy, mintha meggyógyulhatnék.
Huszonhat
Apa végigtörölgeti a tollseprűjével a dohányzóasztalt, a kandallót és mind a négy ablakpárkányt. Szélesebbre húzza szét a függönyöket, és mindkét lámpát felkapcsolja. Mintha el akarná ijeszteni a sötétséget. Anya mellettem ül a kanapén, és az arcára kiül az ismerős dolgok keltette döbbenet. - Már el is felejtettem - szól oda neki. - Mit? - Hogy mennyire pánikba tudsz esni. Apa gyanakvó pillantást lövell felé. - Ezt sértésnek szántad? Anya elveszi tőle a tollseprűt, és helyette a kezébe nyomja a pohár sherryt, amit reggeli óta szopogat el és tölt mindig újra. - Nesze. Ideje, hogy felzárkózz. Szerintem anya már részegen ébredt. Az pedig biztos, hogy apa ágyában ébredt, apa mellett. Cal elrángatott a lépcsőfordulóig, hogy én is lássam. - A hetes szám - mondtam neki. - Mi van?
- A listámon. Eredendően körbe akartam utazni a világot, de kicseréltem arra, hogy újra összehozom anyát és apát. Cal úgy vigyorgott rám, mintha tényleg az én érdemem volna, noha igazából ők maguk csinálták, segítség nélkül. A szobájuk padlóján ülve pakoltuk ki a harisnyáinkat és bontottuk ki az ajándékokat. Olyan volt, mintha megállt volna körülöttünk az idő. Apa az ebédlőasztalhoz lép, és a villákat meg a szalvétákat rendezgeti. Karácsonyi pukkantókkal21 és vattából készült hóemberekkel dobta fel a terítéket. A papírszalvétát origami liliomokká hajtogatta. - Azt mondtam, hogy egy órára jöjjenek - mondja apa. Cal keservesen felnyög a Beano képregény-évkönyve mögött. - Nem értem, minek mondtál nekik egyáltalán bármit! Elég fura népek. - A karácsony szelleme jegyében - szólal meg anya rosszallón - Csönd legyen! - A karácsonyi hülyeség jegyében - motyogja Cal, aztán hasra fordul a szőnyegen, és keservesen felnéz anyára. - Jobb szeretném, ha csak négyesben lennénk.
Papírhenger, amit szaloncukorhoz hasonlóan csomagolnak be. Ha a két végét meghúzzák, nagy pukkanással szétnyílik. Viccek és apró ajándékok szoktak lenni benne. 21
Anya megböki a cipője orrával, de Cal juszt sem mosolyodik el. Anya meglengeti fölötte a tollseprűt. - Megcsikizzelek? - Próbáld csak meg! - Cal felpattan, és nevetve átszáguld a szobán apához. Anya a nyomába ered, de apa közéjük áll, és megjátszott karate-mozdulatokkal siet az öcsém védelmére. - Fel fogtok borítani valamit - szólok rájuk, de senki sem figyel rám. Anya inkább apa lába közé dugja a tollseprűt, és ott rázogatja. Apa kicsavarja a kezéből, és bedugja anya dekoltázsába, aztán kergetőznek az asztal körül. Furcsa, mennyire idegesítőnek találom őket. Szerettem volna, hogy újra összejöjjenek, de nem egészen így gondoltam. Azt gondoltam, ennél azért több eszük van. Akkora zajjal vannak, hogy nem halljuk meg a csöngőt. Váratlanul zörgetik meg az ablakot. - Hoppá - kuncog fel anya. - Megjöttek a vendégek! Mintha kicsit megszédülne, ahogy szökdécselve indul ajtót nyitni. Apa a nadrágját igazgatja. Még mindig mosolyog, amikor a sarkában Callal megindul ő is az előszobába. Én ott maradok a kanapén. Keresztbe teszem a lábam. Aztán vissza. Felkapom a tévéműsort, és csak úgy belelapozok. - No nézd csak, ki van itt! - kiált fel anya, és betolja maga előtt Adamet a nappaliba. Adam nyakig begombolt inget visel, és farmer helyett vászonnadrág van rajta. Meg is fésülködött. - Boldog karácsonyt - mondja. - Neked is. - Hoztam neked egy üdvözlőlapot. Anya rám kacsint.
- Akkor most magatokra is hagylak benneteket. Nem mondhatnám, hogy nagyon ravasz húzás volt tőle. Adam leül a szemközti fotel karfájára, és bámulja, hogyan nyitom ki a lapot. A külsején rajzolt rénszarvas, az agancsán magyalfűzérek. Belülre Adam annyit írt: „Legyen szép ünneped!” Sehol egy sok puszit vagy egy sok szeretettel. Kinyitva a dohányzóasztalra állítom, kettőnk közé, és mindketten azt bámuljuk. Megfájdul bennem valami. Bármi is az, a fájdalom vékony és régi, és olyan, mintha semmi sem tudná elmulasztani. - A minap... - mondom végül. Adam lecsusszan a karfáról az ülésre. - Mi van vele? - Nem gondolod, hogy beszélnünk kéne róla? Habozni látszik, mintha arra gyanakodna, hogy ez egy beugratós kérdés. - Valószínűleg kéne. - Mert, tudod, én azt hiszem, hogy egy kicsit bepánikoltál tőlem. - Van merszem ránézni. - Jól hiszem? De még mielőtt válaszolhatna, kivágódik a nappali ajtaja, és Cal viharzik be rajta. - Zsonglőrbuzogányokat hoztál nekem! - ujjongja. Megáll Adam előtt, és az arcán látszik, hogy mélységesen le van nyűgözve. - Hogy találtad ki, hogy pont ilyet akartam? Annyira vagány! Nézd, már majdnem megy! Teljesen reménytelen eset. Buzogányok pördülnek szerteszét minden irányban a nappaliban. Adam nevetve
szedegeti össze őket, és ő is megpróbálkozik velük. Meglepően ügyes, tizenhétszer kapja el, mielőtt elejtené az egészet. - Mit gondolsz, menne késekkel is? - tudakolja Cal. - Mert láttam egyszer egy pasast, aki egy almával meg három késsel zsonglőrözött. Meghámozta és meg is ette az almát zsonglőrözés közben. Meg tudnál erre tanítani még mielőtt betölteném a tizenkettőt? - Megígérem, hogy segítek gyakorolni. Olyan könnyedén szót értenek, csak dobálják egymásnak a buzogányokat. Olyan könnyű nekik a jövőről beszélni. Adam mamája is bejön, és leül mellém a kanapéra. Kezet rázunk, ami elég fura. A tenyere apró és száraz. Fáradtnak tűnik, mintha napok óta úton lenne. - A nevem Sally - mondja. - És én is hoztam neked ajándékot. Egy bolti nejlonszatyrot nyújt nekem. Egy doboz csokoládé van benne. Még csak be sincs csomagolva. Kiveszem a zacskóból, és felfordítom az ölemben. Cal Sally kezébe nyomja a buzogányait. - Nem tetszik kipróbálni? - kérdi. A nő arcán kétkedés látszik, de azért fölkel. - Megmutatom, hogy tessék csinálni, jó? Adam huppan le a helyére mellém a kanapén. Egészen közel hajol hozzám, és csak annyit mond: - Nem pánikoltam be tőled. Mosolyog. Visszamosolygok. Meg akarom érinteni, de nem lehet, mert apa áll meg az ajtóban, egyik kezében egy üveg sherry, a másikban a konyhakés, így jelenti be, hogy az ebéd tálalva van.
Hegyekben áll a kaja. Apa pulykát sütött, van sült krumpli és krumplipüré, ötféle különböző zöldség, a pulykába már nem férő fűszeres belsőségekből készült töltelék és barnamártás. Ráadásul föltette a Bing Crosby-lemezét, és száncsengőkről és hóról szóló ezeréves ósdi zene lebeg fölöttünk, amíg eszünk. Arra számítottam, hogy a felnőttek komoly képpel jelzáloghitelekről fognak beszélgetni és jellemzően unalmasak lesznek. De mivel anya és apa kissé spiccesek, kedvesen idétlenek egymással, és egyáltalán nem kínos az egész. Még Sally sem tud nem elmosolyodni, amikor anya arról mesél, hogy a szülei eltiltották apától, mondván, túlságosan is munkásosztálybeli hozzá. Magániskolákról meg első bálozásról beszél, meg arról, hogy hogyan vette kölcsön éjszakánként a nővére póniját, és ügetett át vele a város túlsó végébe a lakótelepre, hogy találkozhasson apával. Apa is nevet az emlékeken. - Csak egy picike kereskedőváros volt az egész, de a két átellenes végén laktunk. Az a nyomorult póni annyira kidöglött szombatonként, hogy soha többet nem nyert egyetlen versenyt sem. Anya utántölti Sally borospoharát. Cal bemutat egy bűvészmutatványt egy kenőkés és egy szalvéta segítségével. Talán Sally olyan gyógyszereket szed, amik elmossák a határvonalat a párhuzamos valóságok között, mert bár abszolút feltűnő, hogyan babrál Cal a szalvétával, ő mégis lenyűgözve bámulja. - Tudsz mást is? - kérdezi. Cal teljesen oda van és vissza.
- Rengeteget! Majd mutatok még, jó? Adam velem szemben ül. Az asztal alatt összeér a lábam az övével. Minden egyes porcikám feszülten figyel erre az érintkezésre. Nézem, hogyan eszik. Amikor belekortyol a borába, csak arra tudok gondolni, milyen íze lehet a csókjának. Fel, az emeletre! - üzenem neki a szememmel. - Az emeletre, most! Szökjünk meg! Mégis, mit tennénk? Mit tehetnénk? Levetkőznénk és bebújnánk az ágyamba. - A pukkantok! - kiált fel anya. - Elfelejtettük feltépni a pukkantókat! Keresztbe tesszük a karunkat, és a karácsonyi pukkantósokkal összeláncolódunk az asztal körül. Papírkoronák, viccek és fröccsöntött játékok röpülnek a levegőbe, amikor megrántjuk a végeket. Cal fennhangon olvassa fel a viccét: - Mi lesz az ólomkatonából, ha átmegy rajta az úthenger? Senki sem tudja. - Lemezlovas! Mindenki nevet, csak Sally nem. Talán a halott férjére gondol. Az én viccem egy kalap szar, arról szól, hogy a tojáslikőrből másnapos csibe kel ki. Adamé pedig még csak nem is vicc, hanem egy ténymegállapítás, miszerint ha ma keletkezett volna a világegyetem, akkor a feljegyzett történelmünk mind az utolsó tíz másodpercben történne. - Ez igaz - jegyzi meg Cal. - Az emberi lények elég jelentéktelenek a naprendszerhez képest.
- Azt hiszem, a pukkantógyárban fogok dolgozni - jelenti be anya. - Képzeljétek el, milyen klassz lenne egész évben vicceket találni ki! - És én tehetném beléjük a nagy durranást - teszi hozzá apa, és anyára kacsint. Tényleg túl sokat ittak. Sally megérinti a haját. - Olvassam föl én is az enyémet? Mindannyian lepisszegjük a többieket. Sally szomorú tekintettel olvas: - Mi történik, ha egy apáca beleejti a rózsafűzért a köpülőbe? - kérdezi. - Író-olvasó találkozó. Calból kitör a nevetés. Ledobja magát a székről, és a földön fetreng, a lábával meg kalimpál hozzá. Sally örül neki, és még egyszer felolvassa a viccet. Tényleg vicces. Kis hullámzásként kezdődik a hasamban, aztán felkúszik a számba. Sally is nevet, hatalmas, nyeldeklő hangokat hallat. Meglepettnek tűnik, hogy ilyen hangok jönnek ki belőle, amitől anya, apa és Adam is kuncogni kezd. Hatalmas megkönnyebbülés. Egy bődületes, hatalmas megkönnyebbülés. Nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára hangosan. Könnyek gördülnek végig az arcomon. Adam átadja a szalvétáját az asztal fölött. - Nesze. - Az ujjai megérintik az enyémet. Megtörlöm a szememet. Föl, az emeletre, föl, föl. Végig akarom futtatni a kezemet a testeden. Nem sok választ el tőle, hogy hangosan is kimondjam, hogy „Van egy ajándékom a számodra, Adam, de fönn van a szobámban, úgyhogy föl kell jönnöd velem érte”, de akkor zörgetnek az ablakon.
Zoey az, az arca egészen nekipréselődik az üvegnek, olyan, mint Máriáé a betlehemi történetben. Úgy volt, hogy csak délután jön, teaidőben, és a szülei is elkísérik. Behozza magával a hideget. Az orrunk előtt, a szőnyegen veri le a havat a cipőjéről. - Boldog karácsonyt mindenkinek - mondja. Apa megemeli a poharát, és hasonló jókat kíván neki. Anya fölkel és megöleli. Zoey annyit mond: - Köszönöm - és könnyekben tör ki. Anya széket hoz neki, és papír zsebkendőt. Egy rejtett zugból húsos piték bukkannak elő, és egy nagy tál konyakkrém. Zoey-nak nem igazán lenne szabad alkoholt fogyasztani, de talán a krém nem árt meg. - Amikor benéztem az ablakon - szipogja -, olyan volt az egész, mint a tévében a reklámokban. Nem sok híja volt, hogy hazamenjek. - Mi történt, Zoey? - kérdi apa. Zoey egy kanál pitét és konyakkrémet gyömöszöl a szájába, gyorsan megrágja és lenyeli. - Mit szeretne tudni? - Amit csak el szeretnél mesélni nekünk. - Hát, bedugult az orrom és szarul vagyok. Akar még hallani róla? - Ez azért van, mert magas a hCG-szinted - vágom rá. - Úgy hívják a terhességi hormont. - Egy pillanatra csönd támad az asztal körül, és mindenki engem bámul. - A Reader's Digestben olvastam.
Nem tudom, talán nem lett volna szabad hangosan kimondanom. Elfelejtettem, hogy Adam, Cal és Sally nem is tudják, hogy terhes. De egyikük se mond semmit, és Zoey úgy tűnik, hogy nem bánja, csak egy újabb adag pitét és krémet gyömöszöl a szájába. - Otthon történt valami, Zoey? - firtatja apa. Zoey figyelmesen újra a tálba meríti a kanalát. - Elmondtam a szüleimnek. - Ma mondtad el nekik? - Apa meglepettnek tűnik. Zoey a ruhája ujjába törli a száját. - Talán nem volt a legjobb az időzítés. - És mit szóltak? - Hát, millió és egy dolgot mondtak, egyik borzalmasabb mint a másik. Utálnak. Ami azt illeti, mindenki utál. Kivéve a kisbabát. Cal szélesen elvigyorodik. - Kisbabád lesz? - Aha. - Tuti fiú lesz. Zoey a fejét rázza. - Nem akarom, hogy fiú legyen. Apa elgondolkodva néz rá. - De azt szeretnéd, hogy kisbabád legyen? - Nagyon óvatosan teszi föl a kérdést. Zoey habozik, mintha most először gondolkozna el a dolgon. Aztán apára mosolyog, a szeme könnyektől és ámulattól csillog.
- Igen - feleli. - Azt hiszem, hogy szeretném. És Lauren lesz a neve. Tizenkilencedik hete várandós, és a magzata már teljesen kialakult, nagyjából kétszáznegyven grammot nyom. Ha most születne meg, elférne a tenyeremben. A gyomra átlátszó, és kis rózsaszín erek hálózzák be. Ha beszélnék hozzá, hallaná. - Felvettem a kisbabádat a listámra. - Valószínűleg ezt sem kellett volna hangosan kimondanom. Nem is volt szándékos. Már megint mindenki engem bámul. Apa kinyújtja a kezét, és megérinti az enyémet az asztal túloldalán. - Tessa. - Csak ennyit mond. Ezt utálom. Lerázom magamról. - Ott akarok lenni, mikor megszületik! - Az még öt hónap, Tess - jegyzi meg óvatosan Zoey. - És akkor? Addig már csak százhatvanat kell aludni. De ha nem akarod, hogy ott legyek, akkor majd ülök kinn a folyosón, és csak utána megyek be hozzátok. De mindenképp az elsők között akarok lenni, akik a kezükbe foghatják a lányodat. Zoey felegyenesedik, és megkerüli az asztalt. Átölel. Megváltozott az ölelése. A hasa egészen kemény, a teste nagyon forró. - Tessa - mondja -, én is azt akarom, hogy ott legyél.
Huszonhét
A délután szinte elröpül. Az asztalt leszedik, a tévét bekapcsolják. Együtt hallgatjuk meg a királynő beszédét, aztán Cal bemutat néhány bűvésztrükköt. Zoey a kanapén tölti a délutánt anya és Sally között, és aprólékosan beszámol a Scottal kialakult balsikerű románca minden részletéről. Még a szülést illetően is kikéri a véleményüket. - Tessék mondani, tényleg annyira fáj, mint mondják? Apa elmélyedt az Organikus étkezés című könyvben, most kapta ajándékba. Időnként fel is olvas belőle mindenkinek, aki hajlandó odafigyelni rá, egyes statisztikákat a permetező- és rovarirtó szerekről. Adam leginkább Callal beszélget. Megmutatja, hogyan dobálja a buzogányokat, és tanít neki egy új érmetrükköt. Folyamatosan meggondolom magam Adammel kapcsolatban. Nem azt illetően, hogy tetszik-e nekem vagy sem, hanem hogy vajon én tetszem-e neki. Időről időre összeakad a tekintetünk a szoba két végéből, de mindig ő fordítja el hamarabb a szemét.
- Megkívánt téged - tátogja felém Zoey egy alkalommal. De ha igaza is van, akkor se tudom, hogyan váltsam valóra a vágyakozást. Az egész délutánt a Caltól kapott könyvem lapozgatásával töltöm - Száz különös mód, hogy találkozz a teremtöddel. Elég vicces, de nem tudja elmulasztani azt az érzést, hogy űr támadt a belsőmben, ami fokozatosan szűkül. Már két órája ülök itt a sarokban ezen a széken, elszigeteltem magam mindenkitől. Tudom, hogy így van, és tudom, hogy nem kéne, de nem tudom, hogyan viselkedhetnék másként. Négy órára besötétedett, és apa minden lámpát felkapcsolt. Nagy tálakban édességet és mogyorót hoz nekünk. Anya felveti, hogy kártyázni kéne. Amíg ők a bútorokat tologatják, észrevétlenül kicsusszanok az előszobába. Elegem van a falak és a könyvszekrények állandóságából. Elegem van a központi fűtésből és a társasjátékokból. Leakasztom a kabátomat a fogasról, és kimegyek a kertbe. Sokkolóan hideg van. Lángra gyújtja a tüdőmet, füstté formálja a lélegzetemet. Felveszem a kapucnimat, jó erősen meghúzom a madzagot, szorosan megkötöm az állam alatt, és várok. Lassacskán, mintha ködből bukkanna elő, a kertben minden körvonal kiélesedik - a sufni falát kaparászó magyalbokor, a kerítés egyik oszlopán üldögélő kismadár, amint felborzolja a tollait a szélben. Odabent kártyát osztanak és a mogyorót adogatják körbe, de itt kinn minden egyes fűszál fagyosan, kristályosán ragyog. Itt kinn az ég csordultig tele van pakolva csillagokkal, mintha
egyenesen egy tündérmeséből érkezett volna. Még a hold is mintha le volna nyűgözve. Lehullott gyümölcsök nyomódnak szét a csizmám talpa alatt egész úton az almafáig. Megérintem a fa törzsének göcsörtjeit, megpróbálom az ujjaimon keresztül átérezni véraláfutásos palaszínét. Néhány levélke nedvesen csüng alá az ágakról. Egy maroknyi aszott alma válik lassan rozsdává. Cal szerint az emberek a halott csillagok nukleáris hamujából vannak. Szerinte mikor meghalok, újra por, csillogás és eső lesz belőlem. Ha ez igaz, akkor azt szeretném, hogy itt temessenek el, ez alatt a fa alatt. A gyökerei belemarnak a testem puha anyagába, és szárazra szipkáznak. Almavirágként fogok újjászületni. Tavasszal mint konfetti szállók alá, és a családom tagjainak cipőjére akaszkodom. A zsebükben visznek majd magukkal, selyemfényű simaságomat a vánkosukon szólják szét, hogy jobban aludjanak. Miről fognak vajon álmodni akkor? Nyáron megesznek majd. Adam átmászik a kerítésen, hogy lopjon belőlem, megőrjíti az illatom, a gömbölyűségem, a ragyogásom és az egészségem. Megkéri a mamáját, hogy süssön belőlem pitét vagy rétest, és akkor belakhat belőlem. Lefekszem a földre, és megpróbálom elképzelni. Úgy igazán. Igazán. Halott vagyok. Almafává változom. Kicsit nehezemre esik. Kíváncsi vagyok, hogy a madár, amit az előbb láttam, elrepült-e már. Kíváncsi vagyok, mit művelnek a többiek a szobában, és hogy hiányzom-e már nekik. Megfordulok a földön, és a fűbe temetem az arcomat: hidegen feszül nekem. A kezemmel beletúrok, ujjaimat az
orromhoz húzom, hogy megszagoljam a földet. Avarillatot érzek, a férgek leheletét. - Mit csinálsz? Nagyon lassan fordulok meg. Adam arca fejjel lefelé van. - Gondoltam, kijövök és megkereslek. Jól vagy? Felülök, és lesöpröm a koszt a nadrágomról. - Jól. Melegem volt. Adam bólint, mintha ez megmagyarázná, miért van tele a kabátom nedves falevelekkel. Úgy festek, mint egy idióta, tudom jól. És még a kapucnim is meg van kötve az állam alatt, mint egy öregasszonynak. Sietve kioldom a csomót. Adam kabátja nyekereg, amikor leül mellém. - Kérsz egy spanglit? Elfogadom a felém nyújtott cigit, és hagyom, hogy meggyújtsa. Ő is rágyújt egy másikra, és csöndesen fújjuk a füstöt a kerten át. Magamon érzem a tekintetét. A gondolataim olyan egyértelműek, hogy azon sem csodálkoznék, ha látná őket a fejem fölött villogni, olyasformán mint egy halbolt neonreklámját. És felvillan újra meg újra meg újra. És a felirat mellett egy vörös neonszív világít. Visszadőlök a földre, hogy kikerüljek a látóteréből. A hideg, mintha csak víz lenne, átitatja a nadrágomat. Ő is ledől mellém, szorosan mellém. Annyira, de annyira fáj, hogy ilyen közel van hozzám. Egészen rosszul leszek tőle. - Az a Kaszáscsillag - mondja. - Melyik? Felmutat az égre.
- Látod azt a három csillagot ott, egy vonalban? Az a három kaszás: a Mintaka, az Alnilam, az Alnitak. - Az ujja hegyén ragyognak fel, amikor nevükön nevezi őket. - Ezt meg honnan tudod? - Amikor kicsi voltam, a papám állandóan a csillagképekről mesélt nekem. Ha a Kaszáscsillag alá irányítod a távcsövedet, megláthatod azt a nagy gázfelhőt, ahol az új csillagok születnek. - Új csillagok? Én úgy tudtam, hogy az univerzum haldoklik. - Ez attól függ, hogy honnan nézed. Folyamatosan tágul is. Az oldalára fordul, és a könyökére támaszkodik. - Az öcséd elmesélte, hogyan lettél híres. - És azt is elmesélte, hogy mekkora bukta volt? Adam elneveti magát. - Azt nem, de neked most már muszáj lesz. Élvezem, hogy meg tudom nevettetni. Szép vonalú a szája, és ha nevet, ürügyet szolgáltat, hogy nézhessem. Úgyhogy elmesélem neki az egész nevetséges rádióügyet, és sokkal viccesebbre veszem, mint amilyen valójában volt. Úgy hangzik, mintha hős volnék, a rádióhullámok anarchistája. Aztán, mivel már úgyis belejöttem, elmesélem, hogyan loptam el apa kocsiját, és mentünk el Zoey-val a szállóba. Hanyatt fekszünk a nedves fűben, fölöttünk súlyosan függ az ég, a Hold alacsonyan ragyog, és elmesélem neki a szekrényt is, hogy hogyan tűnt el a nevem a világról. Még azt is elmesélem neki, hogy szokásom a falakra írni. Olyan egyszerű a sötétben beszélni - ezt nem tudtam korábban. Amikor befejezem, csak annyit mond:
- Nem kellene aggódnod, hogy elfelejthetnek, Tess. Aztán azt mondja: - Mit gondolsz, hiányoznánk nekik, hogyha tíz percre átugranánk a szomszédba? Mindketten mosolygunk. Újra meg újra felvillan a fejem fölött a neon. Amikor átkúszunk a törött kerítés lécei között, a karja az enyémhez ér. Alig érintjük meg egymást, de már ez is elképesztő. Követem a konyhába. - Csak egy perc - ígéri. - Van egy ajándékom a számodra mondja, és ezzel eltűnik az előszobában, és felrobog a lépcsőn. Amint kiteszi a lábát, máris hiányzik. Amikor nincs mellettem, úgy érzem, mintha csak kitaláltam volna. - Adam? - Most először szólítottam a nevén. Idegenül hangzik a számból, és úgy érzem, hatalma van, hogy valami történni fog, ha elég gyakran mondogatom. Kimegyek az előszobába, és felnézek a lépcsőn. - Adam? - Itt vagyok! Feljöhetsz, ha akarsz! Úgyhogy megyek. A szobája éppen olyan, mint az enyém, csak fordítva van. Az ágya szélén ül. Másképp néz ki, esetlenül. Egy aprócska, ezüstpapírba burkolt csomagot tart a kezében. - Fogalmam sincs, hogy tetszeni fog-e egyáltalán. Melléülök. Minden éjszaka csupán egyetlen fal választ el bennünket, mikor alszunk. Lyukat fogok ütni a falba a beépített szekrény hátában, és rejtett bejáratot nyitok Adam országába.
- Tessék - mondja. - Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha kinyitnád. A csomagolópapírban egy tasak lapul. A tasakban egy doboz. A dobozban egy karkötőlánc - hét kő, mindegyik különböző színű, csüng vékony ezüstláncon. - Tudom, hogy igyekszel nem szert tenni új dolgokra, de azt gondoltam, hogy ez talán tetszeni fog. Annyira elképedtem, hogy meg se tudok szólalni. - Segítsek fölcsatolni? - kérdi. Elé tartom a kezemet, és ő a csuklómra tekeri a láncot, és bekattintja a kapcsot. Aztán összefűzi az ujjait az enyémekkel. Mindketten az összekulcsolt kezeinket bámuljuk, közöttünk az ágyon. Az enyém megváltozott attól, hogy összeakadt az övével, az új karkötőmmel a csuklómon. Az ő keze pedig teljességgel új számomra. - Tessa? Ez az ő szobája. Csak egyetlen fal választja el az ő ágyát az enyémtől. Egymás kezét fogjuk. Ékszert vett nekem. - Tessa? Olyan érzés ránézni, mint a félelem. A szeme zöld és árnyakkal teli. A szája szép vonalú. Felém hajol, és már tudom. Már tudom. Még nem történt meg, de hamarosan meg fog. A nyolcadik tétel a szerelem.
Huszonnyolc
A szívem zakatol. - Én is meg tudom... - Nem kell - szól közbe Adam. - Engedd nekem. Teljes figyelmével koncentrál minden egyes csatra, mielőtt lehúzza a csizmáimat, és egymás mellé állítja őket a padlón. Csatlakozom hozzá, és leülök a rongyszőnyegre. Kikötöm a cipőfűzőjét, előbb az egyik, aztán a másik lábát húzom az ölembe, és leveszem az edzőcipőjét. Megsimogatom a bokáját, bebújtatom a kezem a nadrágja szárába, végigsimítok a lábikráján. Megérintem őt. Megérintem a puha szőrszálakat a lábán. Soha nem hittem volna, hogy ennyi bátorság szorult belém. Játékot csinálunk belőle, mintha vetkőzős póker lenne csak éppen kártya és kockák nélkül. Lehúzom a kabátja cipzárját, és hagyom, hogy a földre hulljon. Ő kicsomagol a kabátomból, és leengedi a vállamig. Egy falevelet talál a hajamban. Megérintem a sötét hajtincseit, az ujjam köré csavarom az erejüket. Semmi sem tűnik jelentéktelennek úgy, hogy ő is látja, úgyhogy időt szánok az inge valamennyi gombjára. Az utolsó
egész bolygóvá sűrűsödik a tekintetünk kereszttüzében - tejfehér és tökéletesen gömbölyű. Döbbenetes, hogy mindketten tudjuk, mit tegyünk. Még csak gondolkodnom se kell rajta. Nem is kell maga után rángatnia. Nincs bennünk semmi szándékoltság vagy erőlködés. Olyan, mintha együtt fedeznénk fel az ösvényt. A fejem fölé tartom a kezem, mint egy kisgyerek, és ő lehámozza rólam a pulóvert. A hajam, a friss, újonnan nőtt hajam feltöltődik elektromossággal, és pattog a sötétben. Nevetnem kell. Olyan érzésem támad, mintha a testem kerekded és egészséges volna. Az ujjai háta hozzáér a melltartómhoz, és mert egyfolytában egymást nézzük, Adam tudja, hogy szabad neki. Annyian értek már hozzám, böködtek és szurkáltak, vizsgáltak és műtötték már! Azt hittem, a testem elfásult, érzéketlen lett már az érintésre. Újra csókolózunk. Percekig. Aprócska csókokat váltunk, és ő finoman a felső ajkamat harapdálja, és az én nyelvem utat talál a szájába. A szoba mintha kísértetekkel, fákkal, égbolttal volna teli. A csókjaink szenvedélyesebbé válnak. Egymásba süllyedünk. Olyan, mint amikor először csókoltunk meg egymást: heves és sürgető. - Kívánlak - mondja. És én is kívánom őt. Meg akarom mutatni neki a mellemet. Ki akarom oldani a melltartót és elővenni őket. Az ágy felé húzom Adamet. Még
mindig csókoljuk egymást - torkok, nyakak, szájak. A szobát lassan megtölti a füst, lángol valami kettőnk között. Lefekszem az ágyra és megfeszítem a csípőmet. Le kell kerüljön rólam a nadrágom. Meg akarom mutatni magam neki, azt akarom, hogy lásson engem. - Biztos vagy benne? - kérdi Adam. - Teljesen. Ennyire egyszerű. Adam kigombolja a farmeromat. Én egy kézzel is ki tudom oldani az övét, olyan, mint egy bűvészmutatvány. Az ujjam a köldöke peremén cirkál, a hüvelykujjam az alsóját feszegeti. Érzem a bőrét a magamé mellett, érzem a súlyát a testemen, érzem, hogy a melegsége belém préselődik - nem tudtam, hogy így érzem majd magam. Nem értettem, hogy a szerelmeskedés azt jelenti, hogy két ember között szerelem születik. Felkavarodnak a dolgok. Hatnak egymásra. Színtiszta káprázatot lélegzek ki. Adam zihálva lélegzi be. A keze a csípőm alá csusszan, a kezem rátalál az övére, az ujjaink összekapcsolódnak. Már nem tudom biztosan, melyik kéz melyikünké. Tessa vagyok. Adam vagyok. Felfoghatatlan gyönyörűség nem ismerni a saját körvonalaimat. Érzem a testünket az ujjaink alatt. Az ízünket a nyelvünkön. És mindig, egész idő alatt egymást nézzük, kérdezünk és válaszolunk, igazodunk, mintha zene szólna, mintha táncolnánk. Szemtől szemben.
A fájó űr közöttünk növekszik, változik és hullámzik. Akarom őt, még közelebb akarom tudni magamhoz. Nem tudok elég közel lenni hozzá. A lába köré tekerem a lábamat, a kezem a hátát markolja, megpróbálom még jobban magamba húzni. Mintha a szívem felröppenne és feleségül venné a lelkemet, az egész testem felrobban. Mint mikor kavics hullik a tócsába, a szerelem újabb és újabb karikái hullámoznak végig bennem. Adam felkiált gyönyörűségében. Magamhoz szorítom és átölelem. Álmélkodom rajta. Magunkon. Ezen az ajándékon. Adam megsimogatja a fejemet, az arcomat, elcsókolja a könnyeimet. Élek és boldog vagyok, hogy itt lehetek vele ezen a Földön, pontosan ebben a pillanatban.
Huszonkilenc
Vér ömlik az orromból. Az előszoba tükre előtt állok, és meredten bámulom, hogy csorog végig az államon és át az ujjaim között, amíg a kezem sikamlóssá nem válik. Lecsöppen a padlóra, és beivódik a szőnyeg szövésébe. - Könyörgök! - suttogom. - Hadd ne most! Hadd ne ma este! De nem áll el. Hallom, hogy odafönt anya jó éjszakát kíván Calnak. Becsukja maga mögött Cal szobájának ajtaját, és bemegy a fürdőszobába. Várok, hallgatom, ahogyan pisil, aztán ahogy lehúzza a vécét. Elképzelem, ahogy megmossa a kezét a mosdónál, aztán megszárogatja a törülközővel. Talán megnézi magát a tükörben, éppen úgy, ahogy én nézem magam itt lenn. Kíváncsi vagyok, ő is olyan távolinak érzi-e magát, mint én, megszédíti-e őt is a saját tükörképe. Becsukja a fürdőszoba ajtaját, és lejön a lépcsőn. Elállom az útját, amikor megérkezik az utolsó lépcsőfokra. - Te jó ég! - Vérzik az orrom.
- Nem vérzik, ömlik belőled! - Anya a karjával csapkod. Gyerünk gyorsan befelé! - Betaszigál a nappaliba. Nehéz, fakó csöppek pöttyözik a szőnyeget, amerre csak járok. Pipacsok virágoznak a lábam előtt. - Ülj le! - parancsol rám. - Dőlj hátra, és fogd be az orrod! Pontosan az ellenkezőjét mondja, mint amit ilyenkor tenni kell, úgyhogy nem figyelek rá. Adam tíz percen belül itt lesz értem, úgy volt, hogy táncolni megyünk. Anya egy pillanatig csak bámul rám, aztán kirohan a szobából. Azt gondolom, hogy talán hányni ment, de hamarosan egy konyharuhával jön vissza, és a kezembe nyomja. - Dőlj hátra! És ezt nyomd az orrodnak! Mivel az én módszerem nem használ, szót fogadok. Vér folyik le a torkomon. Amennyit csak bírok, lenyelek belőle, de rengeteg gyülemlik fel a számban, és alig kapok levegőt. Előredőlök és a konyharuhába köpök. Egy nagy, alvadt csomó csillog vissza rám, idegenül sötét. Határozottan nem úgy néz ki, mint aminek a testemen kívül kellene lennie. - Add azt ide - szólal meg anya. Odaadom, és ő is alaposan megnézi, mielőtt becsomagolja. Most már az ő keze is vérfoltos, csakúgy, mint az enyém. - Mit csináljak, anya? Adam mindjárt itt lesz. - Egy percen belül el fog állni. - Nézd meg a ruhámat! Kétségbeesetten csóválja a fejét. - Jobb lenne, ha lefeküdnél. Lefeküdni is határozottan tilos, de úgysem fog elmúlni, szóval úgyis mindennek lőttek. Anya leül a dívány szélére.
Lefekszem, és nézem, ahogy a formák ragyogó fényessé válnak aztán eltűnnek. Azt képzelem, hogy egy süllyedő hajón vagyok. Egy árnyék verdes felém a szárnyaival. - Jobban érzed magad? - tudakolja anya. - Sokkal. Nem gondolom, hogy hisz nekem, mert kimegy a konyhába, és a jégkockatartóval jön vissza. Leguggol a dívány mellé, és az ölébe borítja. Jégkockák korcsolyáznak le a nadrágján, és szerteszét a szőnyegen. Felveszi az egyiket, letörli róla a szöszöket, és a kezembe teszi. - Tedd az orrodra. - Mirelit borsó jobb lenne, anya. Ezen elgondolkozik egy pillanatra, aztán újra elrohan, és egy csomag csemegekukoricával tér vissza. - Ez is jó lesz? Borsót nem találtam. Ezen elnevetem magam, ami nem kis dolog. - Mi az? - kérdi anya. - Mi olyan vicces? A szemfestéke elkenődött, a haja kibomlott. A karja után nyúlok, segít felülni. Vénségesen vénnek érzem magam. Átlendítem a lábamat a padlóra, és két ujjam közé csípem az orrnyergemet, ahogy a kórházban tanították. A pulzusom a fejemben dobol. - Nem fog elállni, ugye? Felhívom apádat. - Azt fogja hinni, hogy nem vagy ura a helyzetnek. - Hadd higgye. Sietve tárcsázza apát. Eltéveszti, újrakezdi. - Gyerünk már, gyerünk! - morgolódik félhangosan.
A szoba nagyon fakó. A díszek a kandallópárkányon olyan fehérek, mint a csontok. - Nem veszi föl! Miért nem veszi föl? Mekkora hangzavar lehet egy bowlingteremben? - Hetek óta most mozdult ki először, anya. Hagyd békén. Megoldjuk. Anya arca összetörik. Soha nem volt ott egyetlen vérátömlesztéskor vagy gerinccsapoláskor sem. A csontvelőátültetés után nem volt szabad a közelembe jönnie, de ezernyi másik alkalommal ott lehetett volna, és mégsem volt ott soha. Még a karácsonykor tett ígéretei is, hogy mostantól majd gyakrabban látogat meg, elhalványultak az ünnep emlékével együtt. Eljött az idő, hogy ő is belekóstoljon a valóságba. - Anya? Be kell vinned a kórházba. Teljességgel elborzad. - Apád elvitte a kocsit! - Hívj taxit. - De mi lesz Callal? - Alszik, nem? Szánalmasan bólogat, nem képes felnőni a szervezési feladathoz. - Hagyj neki üzenetet. - Nem hagyhatjuk itthon egyedül! - Cal tizenegy éves múlt, lényegében felnőtt. Anya csak egy kicsit tétovázik, aztán felüti a noteszét, és taxit hív. Az arcát nézem, de nehezemre esik fókuszban tartanom. Nincs is más benyomásom róla, csak a félelem és a fejvesztettség. Lehunyom a szemem, és arra az anyukára
gondolok, akit egy filmben láttam egyszer. Egy hegyen élt, puskája volt és sok gyereke. Magabiztos és határozott volt. Ráragasztom ezt az anyát a magaméra, mint egy tapaszt egy sebre. Amikor újra felnyitom a szemem, az egyik karján rengeteg törülköző van, a másik kezével a kabátomat rángatja. - Azt hiszem, nem kéne elaludnod - mondja. - Gyere, segítek fölkelni. Ez a csengő volt. Szédelgek és melegem van, mintha ez az egész mindenség csak álom volna. Anya felráncigál, és együtt csoszogunk ki az előszobába. Suttogást hallok a falból. De ez még nem a taxi, ez Adam. Teljes harci díszben érkezett a randinkra. Megpróbálok elbújni, megpróbálok visszabotorkálni a nappaliba, de ő mégis meglát. - Tess! Te jó ég! Mi történt? - Orrvérzés - feleli anya. - Azt hittük, hogy a taxi jött meg. - Bemennek a kórházba? - kérdezi Adam. - Elviszem magukat az apám kocsijával! Belép az előszobába, és megpróbál átkarolni, mintha csak egyszerűen odamennénk a kocsijához és beszállnánk. Mintha ő vezethetné a kocsit, én pedig összevérezhetném a kárpitot, és ez a legkevésbé sem számítana. Úgy nézek ki, mint egy autóbaleset. Hát nem érti, hogy egyáltalán nem lenne szabad így látnia? Ellököm magamtól. - Menj haza, Adam!
- Beviszlek a kórházba - ismétli, mintha bizony nem hallottam volna elsőre, vagy mintha a vértől hirtelen meghülyültem volna. Anya megfogja a kezét, és finoman kitessékeli az ajtón. - Megoldjuk - magyarázza neki. - Minden a legnagyobb rendben van. És nézd, meg is jött a taxink. - De én vele akarok lenni! - Tudom - feleli anya. - Sajnálom. Adam megérinti a kezem, amikor elhaladok mellette a kerti ösvényen. - Tess - suttogja. Nem válaszolok. Még csak rá se nézek, mert a hangja annyira tiszta, hogy ha ránéznék, talán meggondolnám magam. Akkor megtalálni a szerelmet, amikor már a végemet járom, és hamarosan le kell mondanom róla... micsoda rossz vicc! De ezt kell tenni. Neki is, és nekem is. Még mielőtt elkezdene még ennél is jobban fájni. Anya törülközőkkel béleli ki a taxi hátsó ülését, gondosan ellenőrzi, hogy rendesen be vagyunk-e csatolva, aztán meggyőzi a sofőrt, hogy bátran tegye csak meg azt a nagyon drámai száznyolcvan fokos fordulatot a kertkapu előtt. - Erről van szó - helyesel anya. - És most ne kímélje a gázpedált! - Úgy hangzik, mintha egy filmben volnánk. Adam a kapuból néz utánunk. Integet. Egyre kisebb és kisebb lesz, ahogy elhajtunk. - Ez kedves volt Adamtől - állapítja meg anya. Becsukom a szemem. Úgy érzem, mintha zuhannék, holott ülök.
Anya megbököd a könyökével. - Ne aludj el! Holdfény szökdécsel be az ablakon. A fényszórók csóvájában pára ül. Úgy volt, hogy táncolni megyünk. Újra alkoholt akartam inni. Fel akartam mászni az asztalra és fennhangon énekelni. Át akartam mászni a park kerítésén, elkötni egy csónakot és körbeevezni a tavon. Adammel akartam hazamenni, felosonni a szobájába és szerelmeskedni vele. - Adam - mormolom az orrom alatt. De a nevét is elönti a vér, ugyanúgy, mint minden mást. A kórházban kerekes széket kerítenek nekem, és beleültetnek. Sürgősségi eset vagyok, mondják nekem, amíg elrohannak velem a betegfelvételtől. Magunk mögött hagyjuk a kocsmai verekedések, a rossz drogok és a késő esti családon belüli erőszak hétköznapi áldozatait, és elszáguldunk végig a folyosón, valahová, ahol a fontosabb dolgokkal foglalkoznak. Különösképp megnyugtatónak találom a kórház rétegződését. Egy másik világ ez, aminek megvannak a maga szabályai és mindenkinek megvan a maga helye. A baleseti ügyeleten azokkal a fiatal férfiak várnak a sorukra, akiknek túl gyors az autójuk és túl vacak a fékük. Ott vannak a motorosok, akik túlságosan is élesen vették be azt a kanyart. A műtőkben találni azokat, akik megbabrálták a légpuskájukat, meg azokat, akiket hazáig követett egy pszichopata. És ott vannak a bizarr balesetek elszenvedői is - a gyerek, akinek becsípte a haját a mozgólépcső, a nő, akin merevítős melltartó volt, mikor elkapta a vihar.
És az épület legmélyén ágyba dugták a soha nem múló fejfájásokat. És a veséket, amelyek felmondták a szolgálatot, a kiütéseket, a cakkos szegélyű anyajegyeket, a mellekben talált csomókat, a csúnyára fordult köhögéseket. A negyediken, a Marié Curie kórteremben fekszenek a rákos gyerekek. A testük lopva és lassanként elemészti magát. És persze ott a patológia is, ahol fagyasztószekrények fiókjaiban hevernek a halottak, a nevük apró címkén a lábujjukra kötve. A kezelő, ahol végül megállunk, világos és steril. Egy ágy van benne, egy mosdó, egy orvos és egy nővér. - Azt hiszem, szomjas - jegyzi meg anya. - Rengeteg vért veszített, nem kéne innia? Az orvos egyetlen kézmozdulattal leinti. - Tamponálni kell az orrát. - Tamponálni? A nővér egy székhez tereli anyát, és leül mellé. - A doktor úr gézcsíkokat fog a lánya orrába helyezni, hogy elállítsa a vérzést. Nyugodtan itt maradhat mellette. Reszketek. A nővér takarót hoz nekem, és felhúzom egészen az államig. Újra kiráz a hideg. - Valaki rólad álmodik - mondja anya. - Azt jelenti a remegés. Én azt hittem, azt jelenti, hogy egy másik életben valaki a síromra lépett. Az orvos összecsípi az orromat, benéz a számba, végigtapogatja a nyakamat és a tarkómat. - Anyuka?
Anya megrémül, azonnal kihúzza magát a székén. - Hogy én? - Mutatkoztak már a mai eset előtt trombocitopénia jelei? - Hogy mondja? - Panaszkodott a gyermek fejfájásra? Látott rajta apró véraláfutásos pöttyöket? - Nem néztem. Az orvos felsóhajt, egy pillanat alatt felismeri, hogy ezt a nyelvet anya nem beszéli, de különös módon mégis próbálkozik tovább. - Mikor kapott legutóbb vérlemezke-átömlesztést? Anya egyre tanácstalanabbnak tűnik. - Nem tudom biztosan. - Vett be a közelmúltban aszpirin jellegű gyógyszereket? - Ne haragudjon, ilyesmiket én nem tudok. Úgy döntök, hogy megmentem. Anya egyszerűen nem elég erős ehhez az egészhez. Még képes és kisétál, hogyha túlságosan nehézre fordul a dolog. - December huszonegyedikén kaptam legutóbb trombocitát - mondom. A hangom rekedt. A vér bugyborékokat vet a torkomban. Az orvos rosszallón néz rám. - Ne beszélj! Anyuka, jöjjön ide, és fogja meg a lánya kezét. Anya engedelmesen odaül az ágyam szélére. - Szorítsd meg az anyukád kezét egyszer, ha a válasz igen magyarázza a doki. - Kétszer, ha nem. Világos? - Igen. - Csitt! - szól rám. - Szorítunk. Nem beszélünk.
Újra végigmegyünk az egész műsoron - a bevérzéseket, a fejfájást, az aszpirint illető kérdéseken, de ezúttal anya tudja a válaszokat. - Bonjela vagy Teejel22? - kérdi az orvos. Két szorítás. - Nem - feleli Anya. - Egyiket sem használta. - Gyulladáscsökkentők? - Nem. Anya a szemembe néz. Végre kezdi beszélni az én nyelvemet. - Remek - nyugtázza az orvos. - Tamponálni fogom az orrod elülső részét. Ha az nem elégséges, akkor a hátulsó részét is. Ha azután is fennáll a vérzés, akkor kauterizálnunk23 kell. Kauterizálták már az orrodat? Olyan erősen szorítom meg anya kezét, hogy összerándul tőle. - Igen, csinálták már. Pokolian fájdalmas. Napokig éreztem még a tulajdon égő húsom szagát. - És ellenőrizni fogjuk a trombocitaszámodat is - folytatja az orvos. - Nagyon meg lennék lepve, ha nem lenne húsz alatt. A takarón keresztül a térdemre teszi a kezét. - Sajnálom, kislány. Elég vacak éjszakád lesz. - Húsz alatt? - visszhangozza anya.
22
Mindkettő a száj sebeire használatos kenőcs.
23
Az erek égetéssel történő elzárása
- Valószínűleg szüksége lesz egy-két egységre - érkezik a magyarázat. - De ne aggódjon, nem tart egy óránál tovább. Amíg steril vattával tömi ki az orromat, megpróbálok egyszerű dolgokra koncentrálni - egy székre, az Adam kertjében növekvő nyírfa ikrekre, és arra, ahogy a leveleik reszketnek a napfényben. De nem tudok elég erősen beléjük kapaszkodni. Úgy érzem magam, mintha egészségügyi betétet ettem volna; száraz a szám, és nehezen kapok levegőt. Anyára nézek, de nem látok mást, csak azt, hogy rosszul érzi magát, és émelygősen elfordította az arcát. Hogy érezhetem idősebbnek magam a saját anyámnál? Lehunyom a szemem, hogy ne kelljen látnom a kudarcát. - Kellemetlen? - kérdi az orvos. - Anyuka, nem tudná elterelni a figyelmét? Bár ne mondta volna! Mégis, mit csinálna? Perdüljön táncra? Fakadjon dalra? Talán csak előveszi a takarékból a régi jó kámforként eltűnős mutatványát, és kisétál az ajtón. Sokáig nyúlik a csönd. Aztán... - Emlékszel arra, mikor mind a négyen megkóstoltuk az osztrigát, és apád belehányt a kukába a móló végénél? Kinyitom a szemem. Akármennyi árnyék ült is a kezelőben, mindnek nyoma vész a ragyogó szavaitól. Még a nővér is elmosolyodik. - Pontosan olyan íze volt, mint a tengernek - meséli. Emlékszel? Emlékszem. Négyet vettünk, egyet mindegyikünknek. Anya hátrahajtotta a fejét és egészben nyelte le a magáét. Én
utánoztam. De apa rágni kezdte a sajátját, és ráragadt a fogára. A gyomrára szorított kézzel rohant végig a mólón, és mikor visszajött, egy egész üveg limonádét küldött utána, még levegőt se vett közben. Calnak sem ízlett. - Talán az osztriga női dolog - állapította meg akkor anya, és vett nekünk még egy kört. Tovább beszél, felidézi, milyen volt a kisváros a tengerparton és a szálló, a tengerpartra vezető rövidke sétány, és a délelőttök, amikor melegen és fényesen sütött ránk a nap. - Úgy szerettél ott lenni - mondja. - Órákig tudtál kavicsokat meg kagylóhéjat szedegetni. Egyszer, emlékszem, spárgát kötöttél egy darabka uszadékfára, és egész nap fel-alá rángattad magad után a tengerparton, azt játszottad, hogy kutyát sétáltatsz. A nővér elneveti magát, és anya mosolyog. - Csodálatosan élénk képzelőerőd volt kislánykorodban árulja el nekem. - És olyan könnyű volt veled! Ha tudnék beszélni, most megkérdezném tőle, hogy akkor miért hagyott el. És akkor talán elmondana végre mindent arról a pasiról, aki miatt elhagyta apát. Talán elmesélné, mekkora szerelem volt, és akkor esetleg elkezdhetném megérteni. De nem tudok beszélni. A torkom egészen összeszorult, úgy érzem magam, mintha lázas volnék. Úgyhogy inkább csak fülelek, amíg felidézi a régi napot, a megfakult nyaralásokat, az elmúlt szépséget. Jólesik. Anya nagyon találékony. Még a doki is úgy fest, mint aki élvezi a dolgot. A történet szerint csillámlik az ég, és nap nap után delfineket látunk ugrándozni a tengerben. - Egy kis oxigént kérek - szólal meg az orvos. Úgy kacsint rám, mintha füves cigivel kínálna. - És nem kell kauterizálni
sem. Szép munka volt. - Még vált egy-két szót a nővérrel, aztán az ajtóból még visszafordul, hogy integessen. - Te voltál ma este a legjobb ügyfelem - mondja nekem, aztán meghajtja magát anya felé. - És egyébként maga se csinálta rosszul. - Micsoda éjszaka volt! - sóhajt fel anya, amikor végrevalahára beszállunk a taxiba, ami hazavisz majd minket. - Jó, hogy te voltál velem. Meglepettnek tűnik, talán még örül is. - Nem tudom, mennyi hasznomat láttad. Kora hajnali fény csurran az égről az útra. Hűvös van a kocsiban, a levegő ritkás, mintha templomban volnánk - Tessék. - Anya kigombolja a kabátját, és a vállamra teríti. - Taposson bele - mondja a sofőrnek, és mindketten kuncogunk. Ugyanazon az úton megyünk, mint amerre jöttünk. Anyára rátör a beszélhetnék, szinte túlcsordul a tavaszra és húsvétra szőtt terveitől. Azt mondja, szeretne több időt tölteni nálunk. Meg akar hívni vacsorára néhányat apa és az ő régi barátai közül. Bulit akar rendezni májusban a születésnapomra. Talán ezúttal komolyan is gondolja. - Nem tudom, hogy tudod-e - mondja -, hogy esténként, amikor a piacon elpakolják az árukat, ki szoktam menni a térre, és összeszedem a zöldségeket a földről. Néha akár egy egész láda mangót is eldobnak. Múlt héten öt friss tengeri halat találtam egy nejlonzacskóban. Ha elkezdeném bepakolni ezeket a fagyasztótokba, seperc alatt lenne elég kajánk akárhány bulira is, és apátoknak egy fillérjébe se kerülne.
Egészen elragadja a hév, társasjátékokról és koktélokról áradozik. Együttesekről és fellépőkről beszél, gondolatban már kibérelte a művelődési ház dísztermét, és minden négyzetméterét zászlócskákkal és lufikkal díszítette fel. Befészkelem magam mellé, és a vállára fektetem a fejemet. Végtére is mégiscsak a lánya vagyok. Megpróbálok teljesen mozdulatlan maradni, mert nem akarom, hogy megváltozzon. Olyan jó elbódulni a szavaitól és a kabátja melegétől. - Nézd csak! - kiált föl. - Ez különös. Nehezemre esik kinyitni a szememet. - Mi az? - Ott, a hídon! Az eddig nem volt ott! A vasútállomás előtt állunk, piros lámpát kaptunk. A kereszteződés még ezen a korai órán is zsúfolt, mindenütt taxik állnak le és teszik ki az ingázókat, akik megpróbálják megelőzni a reggeli csúcsforgalmat. A hídon, magasan az úttest fölött betűk nyíltak ki az éjjel. Többen is azt nézik. Ott egy kajla T, egy kicsorbult E, négy egymásba kapcsolódó félkör, amiből kirajzolódik a két S. A legvégén, sokkal nagyobb, mint a korábbi betűk, ott tornyosul egy hatalmas A. - Micsoda véletlen egybeesés - jegyzi meg anya. De nem az. A telefonom a zsebemben van. Az ujjaim begörbülnek aztán kigörbülnek. Hát, ezt csinálta múlt éjjel. Nyilván megvárta, amíg besötétedik, felmászott a falra, lovaglóülésben rátelepedett a tetejére, aztán nyújtózkodott.
Szúr a szívem. Előhalászom a telefonomat, és SMS-t írok: ÉLSZ MÉG? A lámpa borostyánra, aztán zöldre vált. A taxi áthalad a híd alatt, és megindul végig a High Streeten. Fél hét van. Ébren lehet egyáltalán? Mi van, ha elveszítette az egyensúlyát és lezuhant az útra? - Te jó ég! - sikolt fel anya. - Mindenütt ott vagy! Végig az utcán az összes rács lenn van még: üres tekintettű, alvó kirakatok sorakoznak a boltok előtt. Az én nevem áll mindegyiken. Ott vagyok Ajay újságosbódéján. Ott díszlek az egészséges élelmiszerek üzletének méregdrága zsaluján is. Szilárdan ülök Handie bútorüzletén, a Felséges Csirkecomb vendéglőn és a Barbecue kávézón. Végighúzódok a járdán a bank előtt, egészen a kismamaboltig. Megszálltam az úttestet, és ragyogó karikává lettem a körforgalomban. - Csoda történt - suttogja anya. - Adam. - A szomszéd srác? - Anya éppolyan elbűvölt, mint amilyen én vagyok. A telefonom sípol. ÉN ÉLEK, HÁT TE? Hangosan felnevetek. Amint hazaérek, bekopogok az ajtaján, és megmondom neki, hogy sajnálom. Rám mosolyog majd, pont úgy, mint tegnap, amikor a kerti hulladékot cipelte végig a kukákhoz, és észrevette, hogy nézem. - Nem bírod ki nélkülem, mi? - kérdezte. És nevettem, mert igaz volt ugyan, de azzal, hogy hangosan ki tudta mondani, sokkal kevésbé volt fájdalmas.
- Adam csinálta ezt neked? - Anya beleremeg az izgalomba. Mindig is hitt a szerelemben. Visszaírok neki: ÉN IS ÉLEK. JÖVÖK HAZA. Zoey megkérdezte egyszer, melyik volt életem legjobb pillanata. Elmeséltem neki azt a napot, amikor Lorraine barátnőmmel egész délután próbáltunk kézen állni. Nyolcéves voltam, másnap volt az iskolai búcsú, és anya azt ígérte, hogy vesz nekem egy ékszerdobozt. Feküdtem a fűben, Lorraine kezét fogtam, és beleszédültem a boldogságba, és biztos voltam benne, hogy a világ igazságos és jó. Zoey úgy gondolta, hogy elment az eszem. De igazából tényleg az volt az első alkalom, amikor ennyire tudatában voltam annak, hogy boldog vagyok. Amikor megcsókoltam Adamet, az átvette ennek az emléknek a helyét. És amikor szeretkeztünk, az meg annak vette át a helyét. Most pedig ezt tette értem. Híressé tett. Ráírta a nevemet a világra. Igaz, hogy az éjszakát a kórházban töltöttem, a fejemet vattával tömték ki, a kezemben egy antibiotikumokkal és fájdalomcsillapítókkal teletöltött papírzacskót szorongatok, és fáj a karom a két egység trombocitától, amit benyomtak a kanülömbe. De mégis, felfoghatatlanul boldog vagyok.
Harminc
- Szeretném, ha Adam ideköltözne. Apa elfordul a mosogatótól, a kezéről hab csöpög a padlóra. Láthatóan úrrá lett rajta a döbbenet. - Ne légy nevetséges! - Komolyan gondoltam. - És mégis, hol aludna? - A szobámban. - Teljesen ki van zárva, hogy ebbe valaha is beleegyezzek, Tess! - Visszafordul a mosogatóhoz, és csörömpölni kezd a tálakkal meg tányérokkal. - Ez is rajta van a listádon? Hogy legyen egy fiúd, aki együtt él veled? - Adamnek hívják. Apa csak a fejét rázza. - Felejtsd el. - Akkor én költözöm hozzá. - És szerinted az anyukája szeretné, hogy ott legyél? - Ha nem, akkor lelépünk Skóciába, és egy pásztortanyán fogunk élni. Azt jobban szeretnéd?
A szája széle rángatózik, a visszafojtott dühtől, amikor visszafordul hozzám. - Aválaszom nem, Tess. Ki nem állhatom, hogy bármikor bevetheti a tekintélyét, mintha mindent eldönthetne csupán az, hogy ő mondta. Feldübörgök a lépcsőn a szobámba, és bevágom az ajtót. Apa azt hiszi, hogy az egész a szex miatt van. Hát nem látja, hogy ennél sokkal komolyabb a dolog? És nem látja, hogy mennyire nehéz ilyesmit kérnem tőle? Három hete, január végén Adam elvitt motorozni: gyorsabban mentünk és messzebbre, mint eddig bármikor, egészen Kent határába, ahol egy lápos lapály terjeszkedik egészen a tengerpartig. Négy szélturbina állt kinn a tengeren, kísérteties szárnyaik körbe-körbe kalimpáltak. Adam kavicsokat hajigáit a hullámok közé, én pedig a köves parton ültem és arról beszéltem neki, hogyan kerül egyre távolabb tőlem a listám. - Annyi mindent szeretnék még! Tíz dolog túl kevés. - Mit szeretnél még? Eleinte könnyen ment. Csak soroltam egyiket a másik után. Tavaszt. Nárciszokat és tulipánokat. Úszni a nyugodt, kék esti égbolt alatt. Egy hosszú vonatutat, egy pávát, papírsárkányt. Még egy nyarat. De azt az egyet, amit mindennél jobban szeretnék, nem tudtam elárulni neki. Aznap este hazament. Minden este hazamegy, hogy vigyázzon a mamájára. Csupán méterekre alszik tőlem, túl a falon, a szekrényem másik oldalán.
Másnap jegyeket hozott az állatkertbe. Vonattal mentünk. Farkasokat és antilopokat láttunk. Egy páva csak az én kedvemért tárta szét smaragdzöld és türkiz farktollait. Egy kávézóban ebédeltünk, és Adam gyümölcstálat rendelt nekem, kékszőlő volt rajta és rikító mangószeletek. Néhány nappal később elvitt egy fűtött kültéri uszodába. Amikor már eleget úsztunk, törülközőbe burkolózva leültünk a medence szélére, és a vízbe lógattuk a lábunkat. Forró csokit szopogattunk, és nevettünk a hidegben rikoltozó gyerekeken. Egyik reggel egy mély tálban krókuszokat hozott a szobámba. - Itt a tavasz - mondta. Fölvitt a motorján a dombtetőnkre. Az újságosnál vásárolt egy összecsukható, zsebre rakható papírsárkányt, és közösen röptettük fel. Minden áldott nap olyan volt, mintha valaki darabokra szedte volna szét az életemet, és gondosan kifényesítette volna valamennyi alkatrészét, mielőtt újra összerakta volna. De egyetlen éjszakát sem töltöttünk együtt. Aztán Valentin-napkor kijött rajtam az anémia, alig tizenkét nappal a legutóbbi vérátömlesztés után. - Ez mitől lehet? - kérdeztem akkor a szakorvostól. - Kissé előrehaladottabb lett az állapotod - felelte. Egyre nehezebben lélegzem. Elmélyültek a karikák a szemem alatt. Az ajkam úgy néz ki, mintha műanyag fóliát húztak volna egy kapura. Múlt éjjel hajnali kettőkor riadtam fel. Begörcsölt a lábam, tompán lüktetett, olyasfélén, ahogyan egy fog szokott fájni.
Lefekvés előtt bevettem egy paracetamolt, de addigra kodein kellett. A fürdőszoba felé elhaladtam apa nyitott szobaajtaja előtt, és anya ott feküdt mellette - hosszú haja szétterült apa párnáján, apa védelmezőn átkarolta anyát. Ez két héten belül már a harmadik alkalom volt, hogy anya nálunk töltötte az éjszakát. Megálltam a lépcső tetején, néztem, hogyan alszanak, és akkor már tudtam, hogy nem bírom tovább egyedül a sötétben. Anya feljön hozzám, és leül az ágyamra. Én az ablaknál állok, a szürkületet figyelem. Az ég csordultig van valamivel, a felhők alacsonyan lógnak, terhesen. - Hallom, azt szeretnéd, ha Adam hozzád költözne. Az ablakon megülő párába írom a nevem. Az ujjam elmosódó nyomot hagy az üvegen, és ettől nagyon fiatalnak érzem magam. - Apád biztosan belemegy, hogy egy-két éjszakát itt töltsön - mondja anya -, de, Tess, abba soha nem fog beleegyezni, hogy itt is lakjon. - Apa azt mondta, hogy segít teljesíteni a listámat. - Segít is. Hát nem most vette meg a repülőjegyeket mindannyiunknak Szicíliába? - Csak azért, mert veled akar tölteni egy hetet! Amikor szembefordulok vele, úgy ráncolja a szemöldökét, mintha még soha nem látott volna. - Mondott talán bármi ilyesmit? - Teljesen nyilvánvaló, hogy beléd van esve. Egyébként is, az utazás már nem szerepel a listámon. Anya meglepettnek tűnik.
- Azt hittem, az utazás volt a hetedik. - Lecseréltem arra, hogy te és apa újra összejöjjetek. - Jaj, Tessa! Furcsa ez az egész; ha valakinek, hát neki meg kellene értenie, milyen a szerelem. Átkarolom anyát. - Mesélj nekem róla! - Kiről? - Arról a férfiról, aki miatt elhagytál bennünket. Anya a fejét rázza. - Ez meg hogy jön most ide? - Mert azt mondtad, hogy nem volt választásod. Vagy talán nem ezt mondtad? - Azt mondtam, hogy boldogtalan voltam. - Nagyon sok ember boldogtalan, de mégsem megy mindegyik világgá. - Tess, kérlek! Nem igazán szeretnék most erről beszélgetni. - Szerettünk téged. Többes szám. Múlt idő. De még így is túl nagy szavak egy ilyen kicsi szobában. Anya fölpillant rám, az arca sápadt, kifejezéstelen. - Sajnálom. - Nagyon kellett szeretned őt, jobban, mint bárkit bármikor. Csodálatosnak kellett lennie, valamiféle varázslatos személyiségnek. Anya nem szól egy szót sem. Egyszerű. Egy szerelem, ami ennyire nagy. Visszafordulok az ablakhoz.
- Hát, akkor akár meg is érthetnéd, hogy vagyok én Adammel. Anya föltápászkodik és odajön mellém. Nem ér hozzám, de nagyon közel állunk egymáshoz. - És ő is ugyanigy érez irántad? - Nem tudom. Neki akarok támaszkodni a vállának, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. De csak letörlöm a nevem az ablakról, és kinézek az estébe. Furcsán borult odakinn az idő. - Beszélek apáddal - veti fel. - Most dugja ágyba Calt, de utána meghívom egy sörre. Ellesztek nélkülünk idehaza? - Áthívom Adamet, és csinálok neki vacsorát. - Az jó. Négy óriási szelet kenyeret szelek a vágódeszkán, és ráteszem őket a konyhai grill rácsára. Kiveszek két nagy paradicsomot a zöldségtartóból, és mivel Adam a mosogatónak támaszkodva figyel, mellmagasságban magam elé tartom a két paradicsomot, és riszálok egy kicsit a kedvéért. Ezen nevet. Mindkét paradicsomot felszeletelem, és a rácsra teszem a pirítós mellé. Kiveszem a reszelőt a szekrényből meg a sajtot a hűtőből, és egy kupac sajtot reszelek a deszkára, amíg sül a kenyér. Tudom, hogy a pólóm alsó és a nadrágom felső szegélye között van egy kis rés. Tudom, hogy van ott egy bizonyos domborulat - az egyetlen domborulatom, ami még megvan -, ahol a gerincem a fenekemhez csatlakozik, és hogyha az egyik csípőmre teszem a súlyomat, akkor ez a domborulat felkínálkozik Adamnek.
Miután lereszeltem a sajtot, egyesével megnyalom valamennyi ujjamat. Nagyon is szándékoltan teszek így, és pontosan azt érem el vele, amit akartam. Adam odasétál hozzám, és megcsókolja a tarkómat. - Tudod, mit gondolok? - súgja a fülembe. - Na mit? - kérdezek vissza, jóllehet pontosan tudom. - Hogy akarlak téged. - Megpördít, és megcsókolja a számat. - De nagyon. Úgy beszél, mintha egy idegen erő ragadta volna magával, amit ő maga nem is ért egészen. Imádom. Nekipréselem magam. - És tudod, hogy én mit akarok? - kérdem. - Na mit? Mosolyog. Azt hiszi, tudja, hogy mit fogok mondani. Nem akarom visszatartani a mosolygástól. - Téged. Ez az igazság. És mégsem ez az igazság. Lekapcsolom a sütőt, mielőtt fölmennénk az emeletre. A pirítós elszenesedik. Az égett szagtól szomorúság lesz úrrá rajtam. Adam karjában elfeledkezem róla. De utána, amikor csöndesen fekszünk egymás mellett, már emlékszem. - Rosszakat szoktam álmodni. Megsimogatja a csípőmet, aztán a combom tetejét. A tenyere meleg és határozott. - Hadd hallom. - Mindig megyek valahová. Mezítláb gyalogolok a tágas réteken, egészen a világ végéig. Kerítéseken mászom át és magasra nőtt fűben túrázok.
Minden éjjel egyre messzebb jutok. Tegnap egy erdőben jártam - borús volt, és nem túl nagy. A túlsó oldalán folyó folyt. Pára lebegett a felszíne fölött. Nem voltak benne halak, és amikor kigázoltam belőle, iszap szivárgott a lábujjaim között. Adam egyetlen ujjával simítja végig az arcomat. Aztán magához ölel és megcsókol. Az arcomon. Az államon. Az arcom másik oldalán. Aztán a számon is. Nagyon finoman. - Ha tehetném, elmennék veled. - Nagyon félelmetes. Bólint. - Nagyon bátor vagyok. Tudom, hogy az. Kapásból, hány másik ember lenne itt mellettem? - Adam, kérnem kell tőled valamit. Várakozik. A feje az enyém mellett nyugszik a párnán, a pillantása nyugodt. Nem találom a szavakat. Fönn a polcon a könyvek mintha sóhajtoznának és mocorognának. Adam felül, és egy tollat nyom a kezembe. - Írd a falra. Végignézem a dolgokat, amiket az elmúlt hónapokban fölírtam. A vágy macskakaparása. Annyi mindent tehetnék még hozzá: közös bankszámlát nyitni, együtt énekelni a zuhany alatt, hosszúhosszú éveken át hallgatni a horkolását. - Na, gyerünk már - noszogat. - Hamarosan mennem kell. És ezek a szavak, a külvilág bennük megbúvó éle, mindazok a dolgok, amiket még meg lehet tenni, azok a helyek, ahová még el lehet jutni, ezek a szavak engedik meg, hogy írjak.
Azt akarom, hogy költözz ide hozzám. Az éjszakákat akarom. Gyorsan kaparom csak föl, nagyon ronda az írásom, talán el se fogja tudni olvasni. Aztán bebújok a paplan alá. Egy másodpercig csönd van. - Nem tehetem, Tess. Kiküzdöm magam a paplan alól. Nem látom az arcát, csak a szemében tükröződő fény apró villanását. Talán a csillagok ragyognak benne. Vagy a Hold. - Mert nem akarod? - Nem hagyhatom magára a mamámat. Gyűlölöm az anyját, a ráncokat a homlokán és a szeme körül. Gyűlölöm, hogy olyan nyomorultnak néz ki. Elveszítette a férjét, de nem veszített el semmi mást. - Nem jöhetnél át olyankor, amikor már elaludt? - Nem. - Megkérdezted egyáltalán? Úgy kel ki az ágyból, hogy hozzám sem ér, és fölveszi a ruháit. Azt kívánom, bárcsak áttehetném a rákos sejtjeimet a fenekébe. Innen el is érném, és akkor mindörökre az enyém lehetne. Felemelném a szőnyeget, és lerángatnám őt a padló alá, egészen a ház alapzatáig. A kukacok szeme láttára szerelmeskednénk. Az ujjaim a bőre alá nyúlnának. - Kísérteni foglak majd - ígérem neki. - De belülről. Ahányszor csak elköhinted magad, én fogok eszedbe jutni. - Ne akarj belepiszkálni a gondolataimba! És ezzel odébbáll.
Felkapom a ruháimat, és utána eredek. Épp a kabátját akasztja le a lépcsőkorlátról. Hallom, hogy átvág a konyhán és kinyitja a hátsó ajtót. Még mindig a teraszon áll, mikor utolérem. Mögötte, odakinn a kertben hatalmas hópihék peregnek lefelé. Akkor kezdődhetett, amikor fölmentünk az emeletre. Az ösvényt ellepte a hó, a gyepet is. Az egész ég tele van vele. A világ csöndesnek és csöppnyinek látszik. - Havazást akartál. - Adam kinyújtja a kezét, hogy elkapjon egy pihét, és az orrom alá dugja. Teljesen szabályos, olyan, mint amilyeneket általános iskolában vágtunk ki papírból, hogy az ablakra ragasszuk Mindketten nézzük, amíg elolvad a tenyerében. Felveszem a kabátomat. Adam előhozza a csizmámat, a sálamat, a sapkámat, és letámogat a teraszlépcsőn. A lélegzetem dér. Annyira erősen havazik, hogy a lábnyomaink abban a pillanatban eltűnnek, amint ellépünk belőlük. A füvön még mélyebb a hó, nyekken, amikor rálépünk. Együtt vágunk át a frissességén. Beletapossuk a nevünket, megpróbáljuk elkoptatni, hogy elérjünk az alatta megbúvó fűig. De a hulló hó eltüntet valamennyi nyomot, amit csak hagyunk. - Ide süss! - szólal meg Adam. Hanyatt vágja magát, és csapkodni kezd a karjával és a lábával. Felkiált, amikor a hideg beférkőzik a tarkójához, a fejéhez. Felpattan és leporolja a havat a nadrágjáról. - Csak neked - mondja. - Angyal a hóban. Most először néz rám, amióta a falra írtam. Szomorú a szeme.
- Ettél már valaha is hófagyit? - kérdem. Beküldőm a konyhába egy müzlistálért, cukorért, vaníliáért, kanálért. Az utasításaimat követve több marék havat lapátol a tálba, összekeveri valamennyi hozzávalót. Lucskos és barna lesz a végeredmény, furcsa az íze. Egyáltalán nem ilyenre emlékszem gyerekkoromból. - Talán joghurt volt és narancslé. Adam berohan. Visszajön. Még egyszer megpróbáljuk. Másodjára még rosszabb, de ezúttal elneveti magát. - Gyönyörű a szád - mondom. - Te vacogsz - mondja ő. - Be kellene menned. - Nélküled nem. Az órájára pillant. Azt mondom: - Tudod, hogy hívják a hóembert a sivatagban? - Mennem kell, Tess. - Tócsának. - Komolyan. - Nem mehetsz most el, hóvihar van. Soha nem találnék haza egyedül. Lehúzom a cipzáramat. Hagyom, hogy a kabátom szétnyíljon és kivillantsa a vállamat. Nem sokkal ezelőtt Adam perceket töltött ugyanennek a bizonyos vállnak a csókolgatásával. Most csak pislogni tud rám. Hópihék hullanak a szempillájára. - Mit akarsz tőlem, Tessa? - Az éjszakákat. - Úgy értem, mit akarsz tőlem igazából?
Tudtam, hogy meg fogja érteni. - Azt akarom, hogy mellettem légy a sötétben. Hogy átölelj. Hogy továbbra is szeress. Hogy siess a segítségemre, amikor félek. Hogy gyere el velem a szakadék szélére, és nézd meg, mi van ott. Nagyon mélyen néz a szemembe. - És mi van akkor, ha elhibázom? - Lehetetlen elhibázni. - Lehet, hogy csalódást fogok okozni neked. - Nem fogsz. - Lehet, hogy be fogok pánikolni. - Az mindegy. Csak azt akarom, hogy ott legyél velem. Átnéz rám a téli kertben. A szeme nagyon zöld. Ha belenézek, látom az Adam előtt elnyúló jövőt. Nem tudom, ő mit láthat az enyémben. De bátor fiú. Mindig is tudtam, hogy az. Kézen fog, és bevezet a házba. Az emeleten nehezebbnek érzem magam, mintha az ágy. összeragadt volna velem, és magával húzna lefelé. Adam végtelenül hosszan vetkőzik, aztán ott áll, reszket az egy szál boxeralsójában. - Bújjak be melléd? - Csak akkor, ha akarsz. A szemét forgatja, mintha nekem semmi se lenne jó. Olyan nehéz elérni azt, amit szeretnék. Azért aggódom, hogy az emberek csak azért tesznek meg nekem valamit, mert bűntudatuk van. Azt akarom, hogy Adam akarjon is velem lenni. Honnan tudhatnám, hogy mi az igazság?
- Nem kéne szólni a mamádnak? - vetem fel, amikor bemászik mellém. - Majd szólok neki holnap. Túl fogja élni. - Ugye, nem azért csinálod, mert szánakozol rajtam? Ugye, nem? Adam a fejét rázza. - Állítsd le magad, Tess! Egymásba kulcsolódunk, de a hó vacogása még mindig bennünk van: a kezünk és a lábunk jéghideg. Összeakasztjuk a lábunkat, hogy melegen maradjunk. Dörzsölgeti a testemet, simogat. Újra a karjába vesz. Érzem, hogy odalenn ágaskodni kezd. Elnevetem magam. O is nevet, de valahogy idegesen, mintha attól félne, hogy kinevetem. - Megkívántál? Mosolyog. - Egyfolytában kívánlak. De késő van, aludnod kellene. A sok hótól csillogóbb odakinn a világ. Fény szűrődik be az ablakon. Úgy alszom el, hogy Adam bőrén látom a halvány fényét és ragyogását. Amikor felébredek, még mindig éjszaka van, és ő alszik. A haja sötétlik a párnámon, a karja átölel engem, mintha maga mellett tudna tartani. Sóhajt egyet, nem lélegzik, megmoccan, aztán lélegzik tovább. Az alvás közbülső részében jár - egy kicsit ebben a világban, és egy kicsit egy másikban. Ez valamiképp megkönnyebbüléssel tölt el. De attól, hogy Adam itt van velem, nem fáj kevésbé a lábam. Otthagyom neki a paplant, a pokrócba tekerem magam, és kibotladozom a fürdőszobába kodeinért.
Amikor visszafelé tartok, apa ott áll hálóköntösben a lépcső tetején. Egészen el is feledkeztem róla, hogy ő is a világon van. Nincs rajta papucs. A lábujjai nagyon hosszúak és szürkék. - Kezdesz megöregedni - mondom neki. - Az öregek kelnek fel állandóan éjszaka. Szorosabbra húzza magán a köntösét. - Tudom, hogy Adam odabenn van veled. - És anya nincs odabenn veled? Ez szerintem nagyon fontos érv, de ő egyszerűen elengedi a füle mellett. - Az engedélyem nélkül tartottad itt. A szőnyeget bámulom, és drukkolok, hogy hamar legyen túl rajta. A lábam mintha tele volna, mintha a csontjaim megdagadnának. Csoszogok egy kicsit. - Nem akarom elrontani az örömödet, Tess, de az a dolgom, hogy vigyázzak rád, és nem akarom, hogy bajod essen. - Ezzel egy kicsit már elkéstél. Viccnek szántam, de apa el sem mosolyodik. - Adam csak egy kölyök, Tessa. Nem számíthatsz mindenben rá, lehet, hogy csalódást fog okozni neked. - Nem fog. - És ha mégis? - Akkor te még mindig itt vagy nekem. Furcsa érzés megölelni őt a sötétben a lépcső tetején. Szorosabban öleljük egymást, mint emlékeim szerint valaha is. Idővel aztán lazul a szorítása, és nagyon komolyan néz rám. - Rám mindig számíthatsz, Tess. Bármit csinálsz is, bármilyen teendőd maradt is, bármire is készülsz a hülye listád
miatt. Ezt tudnod kell. - Igazából alig maradt már valami. A kilencedik az, hogy Adam beköltözzön. Nem csak a szex miatt. Azért, hogy szembe tudjak nézni a halállal, de ne kelljen egyedül megtennem. Az ágyam többé nem félelmetes, csak egy hely, ahol Adam meleg teste fekszik és vár rám. Apa puszit nyom a fejem búbjára. - Menj csak. És bemegy a fürdőszobába. Én visszamegyek Adamhez.
Harmincegy
A tavasz erőteljes varázslat. A kékség. A magasan álló, habos-babos felhők. A levegő, ami melegebb, mint hetek óta bármikor. - Más volt a fény ma reggel - avatom be Zoey-t a titokba. Arra ébredtem föl. Ő csak mocorog kicsit a nyugszéken. - Jó neked. Én arra ébredtem, hogy görcsöl a lábam. Az almafa alatt ülünk. Zoey kihozott egy pokrócot a díványról, és belecsavarta magát, de én egyáltalán nem fázom. A mai is egyike azoknak az enyhe márciusi napoknak, amikor az embernek az az érzése támad, hogy a Föld bármelyik pillanatban foghatja magát, és felbillenhet. Százszorszépek spricceltek szét a füvön. Tulipánok apró csoportjai bimbóznak a kerítés mentén. Magának a kertnek is megváltozott az illata: nedves és titkoktól terhes. - Jól érzed magad? - kérdi Zoey. - Furán nézel ki. - Koncentrálok. - Mire? - A jelekre.
Halkan fölnyög, kikapja az ölemből az utazási prospektust, és azt kezdi lapozgatni. - Akkor ezzel kínzom magam egy kicsit. Szólj, ha végeztél. Soha nem fogok végezni a jelekkel. Az a hasadék a felhő közepén, amin áthullik a fény. Az a szemtelen madár, amelyik egyenes vonalban röpüli át az égboltot. Mindenütt jelek vesznek körül. Azok tartanak biztonságban. Mostanában Cal is rájuk kapott, bár ő kissé gyakorlatiasabban áll hozzájuk. Halált távol tartó varázsigéknek nevezi őket. Fokhagymát tett valamennyi ajtó fölé és az ágyam mind a négy sarkára. Hatalmas, Kívül tágasabb! feliratú táblákat szögezett ki az első és a hátsó kapura. Tegnap este, amíg együtt tévéztünk, ugrókötéllel összekötözte a lábamat az övével. Úgy néztünk ki, mintha háromlábú futóversenyen akarnánk indulni. Azt mondta: - Senki sem tud elvinni, hogyha hozzám vagy kötözve. - Elvihet veled együtt is. Cal csak megrántotta a vállát, mintha őt aztán nem zavarná. - Szicíliában sem fognak megtalálni, azt se tudják majd, hol keressenek. Holnap repülünk. Egy egész hetet töltünk napsütésben. A prospektussal cukkolom Zoey-t, végigfuttatom az ujjamat a fekete, vulkáni homokos strandokon, a hegyekkel határolt tengerparton, a verandás kávézókon. Egyes fényképeken az Etna eltökélten köpköd a háttérben, távoli és tüzes.
- A vulkán működik - magyarázom Zoey-nak. Éjszakánként szikrákat szór, és ha esik, mindent beborít a hamu. - De most nem fog esni, ugye? Legalább harminc fok van arrafelé. - Becsapja a katalógust. - Nem hiszem el, hogy az anyukád Adamnek adta a repülőjegyét! - Apa se akarta elhinni. Zoey elgondolkodik egy pillanatra. - Nem volt rajta valahol a listádon, hogy újra összehozod őket? - Hetes. - Ez borzalmas. - Felkapja a prospektust, és messzire hajítja a kertben. - Olyan szomorú lettem hirtelen! - A hormonok miatt. - Szomorúbb vagyok, mint amit el bírsz egyáltalán képzelni. - Igen, a hormonok miatt. Zoey reményvesztetten néz fel az égre, aztán szinte azonnal mosolyogva fordul felém. - Mondtam már, hogy három hét múlva megkapom a kulcsokat? Mindig jókedvre derül, ha a lakás kerül szóba. Az önkormányzat jóváhagyta a kérelmét. Elmeséli, hogy utalványokat is kap majd, amiket festékre meg tapétára válthat be. Egészen fellelkesül, ahogy azt ecseteli, milyen falfestmény kerül majd a hálószobájába és hogy milyen trópusi hal mintázatú csempét nézett ki a fürdőjébe. Különös, de amíg beszél, a teste körvonalai kezdenek elmosódni. Megpróbálok a konyhával kapcsolatos terveire
koncentrálni, de úgy néz ki, mintha forró levegő szállna föl körülötte. - Jól érzed magad? - kérdi egyszer csak. - Már megint olyan fura képet vágsz. Előredőlök, és a halántékomat masszírozom. A szemem mögött feszítő fejfájásra fókuszálok, és megpróbálom elmulasztani. - Hívjam az apukádat? - Nem kell? - Hozzak egy pohár vizet? - Nem kell. Egy perc és itt vagyok. - Hová mész? Nem látom Adamet, de hallom. Ágyást ás a kertjükben, hogy a mamája be tudja ültetni virágokkal, amíg elleszünk. Hallom, ahogy a bakancsa megnyomja az ásót, a talaj nedves ellenállását. Átkúszom a kerítés lyukán. Körös-körül suttognak a növekvő dolgok; a kihasadó rügyek, a harasztok óvatosan levegőre törő zöld hajtásai. Adam levetette a pulóverét, egy szál atlétában és farmerban dolgozik. Tegnap volt borbélynál, és az ív, amelyben a nyaka a vállához csatlakozik, lenyűgözően gyönyörű. Szélesen elvigyorodik, amikor észreveszi, hogy nézem, leteszi az ásót, és odajön hozzám. - Szevasz! Nekitámaszkodom, és várom, hogy jobban érezzem magam. Meleg a teste. A bőre sós és napsütés-illata van. - Szeretlek.
Csönd. Döbbenet. Tényleg ezt akartam mondani? Adam ajka a szokásos féloldalas mosolyára húzódik. - Én is szeretlek, Tess. A szájára teszem a kezem. - Ne mondd, hogyha nem gondolod komolyan! - Komolyan gondolom. - A lélegzetétől pára ül az ujjaimra. Megcsókolja a tenyeremet. A szívembe temetem ezeket a dolgokat: azt, ahogy a kezem alatt érzem őt, azt, ahogy a számban megtelepszik az íze. Szükségem lesz rájuk, mint talizmánokra, hogy túléljek egy lehetetlen utazást. Egy ujjával végigsimítja az arcomat, a halántékomtól az államig, aztán végig a számon is. - Jól vagy? Bólintok. Adam tanácstalanul néz le rám. - Csöndes vagy ma. Keresselek meg, amikor elkészültem? Elmehetnénk motorozni, ha van hozzá kedved, elbúcsúzhatunk egy hétre a dombunktól. Megint bólintok. Igen. Megcsókol búcsúzóul. Olyan íze van, mint a vajnak. A kerítésbe kapaszkodom, amikor visszamászom a lyukon. Egy kismadár bonyolult dallamot énekel, és apa a teraszon áll, a kezében egy ananász. Ezek jó jelek. Nincs mitől félni. Visszamegyek a székemhez. Zoey úgy tesz, mintha aludna, de fél szemét kinyitja, amikor lehuppanok. - Kíváncsi vagyok, akkor is tetszene-e neked, hogyha nem volnál beteg.
- Tetszene. - Közel sem olyan jó pasi, mint Jake. - Sokkal kedvesebb. - Biztos vagyok benne, hogy az idegeidre megy néha. Biztos van olyan, hogy összehord mindenféle szarságot, és akkor is kefélni akar, amikor neked nincs hozzá kedved. - Pedig nem. Zoey rosszallón néz rám. - De azért pasiból van, nem? Hogy magyarázhatnám ezt el neki? Hogy milyen könnyebbséget jelent, amikor Adam a vállam köré fonja éjszakánként a karját. Hogy miként változik a légzése óráról órára, és ebből tudom, mikor hajnalodik. Hogy minden reggel, mikor felébred, megcsókol. Hogy mikor a mellemre teszi a kezét, az ösztökéli a szívemet, hogy verjen még tovább. Apa közeledik az ösvényen, még mindig az ananászát markolássza. - Be kéne jönnöd, Philippa van itt. De én nem akarok bent lenni. Gondot okoznak a falak. Itt akarok maradni az almafa alatt, a friss tavaszi levegőn. - Apa, kérd meg, hogy jöjjön ki! Apa vállat von, és visszamegy a házba. - Vért fog venni tőlem - mondom Zoey-nak. Zoey válaszul összeráncolja az orrát. - Nekem mindegy. Úgyis kezdtem már fázni. Philippa steril gumikesztyűbe préseli a kezét. - Még mindig tart a szerelem varázslata? - Holnap ünnepeljük a tizediket.
- Tizedik micsodát? Hetet? Nos, az biztos, hogy csodát tett veled. Ettől kezdve minden betegemnek javasolni fogom, hogy legyen szerelmes. Felemeli a karomat az ég felé, és egy gézdarabbal megtisztítja a kanülöm körül. - Becsomagoltál már? - Néhány ruhát. Bikinit és szandált. - Ez minden? - Mi más kellene még? - Első körben naptej, kalap és egy valamirevaló kardigán! Eszem ágában sincs a leégésedet is kezelgetni, amikor hazajössz! Szeretem, ahogy sürgölődik körülöttem. Már hetek óta ő az állandó nővér, aki jár hozzám. Azt hiszem, könnyen lehet, hogy én vagyok a kedvenc betege. - Hogy van Andy? Philippa fáradtan elmosolyodik. - Meg volt fázva a héten. Na, persze ő azt mondja, hogy influenzás. De hát tudod, milyenek a férfiak. Nem igazán tudom, de azért bólintok. Kíváncsi vagyok, szereti-e őt a férje, és hogy vajon gyönyörűnek érzi-e magát, hogyha a kövér karjai közé fektetheti Andyt. - Philippa, magának miért nincsenek gyerekei? Egyenesen a szemembe néz, amíg vért szív a fecskendőbe. - Nem bírnám elviselni azt a fajta félelmet. Egy második fecskendőt is teleszív, áttölti egy fiolába, sóoldat-tál és heparinnal kiöblíti a kanülömet, aztán bepakolja a
holmiját a táskájába, és föltápászkodik. Egy pillanatig azt hiszem, le fog hajolni hozzám, hogy megöleljen, de nem teszi. - Érezd nagyon jól magad - mondja. - És ne felejts el képeslapot küldeni nekem! Utánanézek, ahogy végigkacsázik az ösvényen. A teraszról még visszafordul integetni. Zoey újra kijön hozzám. - Tulajdonképp mit keresnek a véredben? - Betegséget. Zoey mindent értőn bólint, aztán visszaül. - Az apukád egyébként épp ebédet csinál. Egy percen belül ki fogja hozni. Egy falevél táncra perdül. Egy árnyék utazik végig a kert teljes hosszában. Mindenütt jelek vesznek körül. Néhányat mi hozunk létre. Néhány magától áll elő. Zoey elkapja a kezemet, és a hasára szorítja. - Mozog a baba! Tedd ide a kezed - nem oda, ide! Ez az! Érzed? Lassú fordulatot érzek, mintha a kislánya a világ leglustább bukfenceit vetné. Nem akarom elhúzni a kezemet. Azt akarom, hogy a baba újra meg újra csinálja. - Te vagy az első, aki érezte, hogy mozog. Érezted, ugye? - Éreztem. - Képzeld el őt - mondja Zoey képzeld el, úgy igazán! Nagyon gyakran szoktam. Fel is rajzoltam a kisbabát a falra az ágyam fölé. Nem valami nagyszerű rajz, de a méretei pontosak: a combcsont hossza, a has, a fejkörfogat.
Ő a tizedik a listámon. Lauren Tessa Walker. - A gerince alkatrészei már a helyükön vannak - mondom Zoey-nak. - Harminchárom csigolya, százötven ízület és ezer ínszalag. A szeme is nyitva van már, tudtad? És a retinája is kialakult már. Zoey úgy pislog rám, mintha nem is hinné, hogy ilyesmit a világon bárki is fejben tart. Úgy döntök, inkább nem árulom el neki, hogy a tulajdon szíve is kétszeres sebességgel dolgozik, mint szokott, és percenként hat liter vért keringet a szervezetében. Azt hiszem, kiakadna, ha tudná. Apa érkezik az ösvényen. - Parancsoljatok, lányok. - A tálcát kettőnk közé teszi a fűbe. Avokádó- és vízitorma-saláta. Ananász- és kiviszeletek. Egy tál ribizli. - Szóval a hamburgert buktam? - kérdi Zoey. Apa sötét pillantást vet rá, aztán rájön, hogy csak vicc volt, és elvigyorodik. - Megyek, előszedem a fűnyírót. - Eltűnik a pajta irányában. Adam és a mamája tűnnek fel ott, ahol lyukas a kerítés. - Gyönyörű nap van, nem igaz? - jegyzi meg Sally. - Tavasz van - feleli Zoey, és a szájából vízitorma bimbózik elő. - Addig nem, amíg át nem állítjuk az órát. - Akkor a környezetszennyezés az oka. Sally rémültnek tűnik. - Hallottam a rádióban, hogy ha felhagynánk az autózással, akkor akár ezer évvel is tovább maradhatna fenn az emberiség. Adam nevetve zörgeti meg a kocsikulcsokat.
- Akkor, mama, menjünk inkább gyalog a kertészetbe? kérdi. - Nem, nem! Virágokat akarok venni az ágyásaimba. Azt nem bírnánk kézben hazacipelni. Adam csak a fejét csóválja. - Egy órán belül itt leszünk. Utánuk nézünk, ahogy kisétálnak a kocsihoz. A kapuban Adam még megfordul és visszakacsint rám. - Na, ezzel engem ki tudna kergetni a világból - állapítja meg Zoey. Elengedem a fülem mellett. Eszem egy szelet kivit. Messzeségíze van. Az égen szétszéledtek felhők, mint holmi tavaszi báránykák egy különös kék mezőn. A nap hol eltűnik, hol előtűnik. Minden múlandó. Apa kirángatja a fűnyírót a pajtából. Régi törülközőkbe van bugyolálva, mintha csak téli álmot aludt volna. Régebben apa vallásos buzgalommal ápolta a kertet, ültetett és metszett, spárgával kötött ki apróbb ágakat, és valamiféle rendet tartott. Mostanra elszabadult a vadon, a fű sárfoltos, a rózsák megpróbálnak befurakodni a pajtába. Kinevetjük apát, amikor nem sikerül beindítania a fűnyírógépet, de nem látszik rajta, hogy különösebben bánná, csak széttárja a kezét, mintha amúgy se gondolta volna komolyan, hogy lenyírja a füvet. Visszamegy a pajtába, egy metszőollóval bukkan elő, és nekiáll lenyesni a sövény aprócska kinövéseit. - Járok egy ilyen terhes tinicsoportba, mondtam már? szólal meg Zoey. - Van sütemény meg tea, és megmutatják,
hogyan kell pelenkát cserélni meg ilyenek. Azt hittem, marhaság lesz az egész, de nagyon jókat szoktunk röhögni. Egy repülőgép vágja ketté az eget, füstös csíkot hagy maga után. Jön egy másik, keresztezi az első útját. Egyik repülő sem hullik alá. - Hallod egyáltalán, amit mondok? - kérdi Zoey. - Csak mert nem úgy nézel ki. Megdörgölöm a szememet. Azt mondja, összebarátkozott egy lánnyal a csoportban... valami olyasmiről van szó, hogy ugyanarra a napra vannak kiírva... valami mást is mond egy bábáról. Úgy hallom csak, mintha egy alagút túlsó végéről beszélne hozzám. Szemet szúr, hogy a blúza közepén az egyik gombnak borzasztóan kell erőlködnie. Egy pillangó száll le az ösvényen, és széttárja a szárnyait: napozik. Nagyon kora tavasz van még ahhoz, hogy pillangók legyenek. - Biztos, hogy hallod, amit mondok? Cal jön be a kapun. Ledobja a biciklijét a fűre, és kétszer körberohanja a kertet. - Megyünk nyaralni! - kurjongat. Ünneplésként felmászik az almafára, beékeli két ág közé a térdét, és úgy csücsül ott, mint egy kis manó. Üzenetet kap, kéken világít a telefon a friss falevelek között. Arra emlékeztet, amit néhány nappal ezelőtt álmodtam: ahányszor csak kinyitottam a számat, kék fény tört elő belőle.
Választ pötyögtet, és hamarosan viszontválasz érkezik. Nevet rajta. Újabb SMS jön, aztán még egy, mintha egy egész madárraj szállna le a fára. - A hetedikesek nyertek! - jelenti be elégedetten. Vízicsatát tartottunk a parkban a tizedikesekkel, és mi nyertünk! Cal kezdi megtalálni a helyét a középiskolában24. Calnak barátai vannak és új mobiltelefonja. Cal növeszti a haját, mert úgy akar kinézni, mint a deszkások. - Mit bámulsz? - Kiölti rám a nyelvét, leugrik a fáról, és berohan a házba. A kert árnyékba borult. A levegő nedvesnek érzik. Egy cukorkás papírt kerget a szél. Zoey vacogni kezd. - Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek. - Szorosan ölel át, mintha egyikünk eleshetne. - Nagyon forró vagy, rendjén van ez így? Apa kikíséri a kapuhoz. Adam érkezik a kerítésen át. - Megvagyunk. - Közelebb húzza hozzám a másik nyugszéket, és leül mellém. - A mamám megvette a fél kertészeti áruházat. Egy vagyont hagytunk ott, de nagyon belelkesült. Gyógynövényeket akar neveim. Halált távol tartó varázsige: kapaszkodj erősen a barátod kezébe. - Jól érzed magad? Angliában hat év az általános iskola. A hetedik az első középiskolai osztály. 24
A vállára hajtom a fejem. Úgy érzem magam, mintha várnék valamire. Hangokat hallok - az edények távoli csörömpölését a konyhából, a levelek neszezését, egy távolban felzúgó autó motorját. A nap cseppfolyóssá változott, hidegen olvad el a láthatáron. - Nagyon forró vagy! - Adam a homlokomra teszi a kezét, megsimogatja az arcomat, megérinti a tarkómat. - Meg se mozdulj! Felpattan, otthagy, és berohan a házba. A bolygó csak forog, a szél megfésüli a fákat. Nem félek. Lélegzek tovább, csak lélegzek. Egyszerű dolog: be és ki. Különös, hogy a talaj elindul felém, találkozni akar velem, de sokkal jobb érzés lent lenni. Fektemben a nevemre gondolok. Tessa Scott. Rendes, becsületes, három szótag hosszú név. Hétévente kicserélődik a testünk s benne minden egyes sejt. Minden hetedik évben eltűnünk. - Úristen! Magas láza van! - Apa arca halványan felsejlik fölöttem. - Hívj mentőt! - Nagyon távolról jön a hangja. Mosolyogni szeretnék. Meg szeretném köszönni neki, hogy itt van velem, de valami különös oknál fogva nem tudom összerakni a szavakat. - Ne csukd be a szemed, Tess! Hallasz engem? Maradj itt velünk! Amikor bólintok, az ég szédítő sebességgel örvénylik körülöttem, mintha egy magas épületből zuhannék.
Harminckettő
A halál a kórházi ágyhoz szögez, a mellkasomba kapaszkodik és leül rá. Nem tudtam, hogy ennyire fog majd fájni. Nem tudtam, hogy mindent, ami valaha is jó volt az életemben, egyetlen mozdulattal el tud törölni. most történik és ez már az bármennyire is ígérgetik is mindahányan hogy emlékezni fognak rám mit sem számít mindegy hogy fognak-e vagy sem mert én már nem fogom tudni mert nem leszek már itt Sötét hasadék nyílik a kórterem sarkában, és párával telik meg, mintha szövet gyűrűzne át a fák között. Távolról hallom a saját nyöszörgésemet. Nem akarom hallani. Elkapom a pillantások súlyát. A nővér az orvosra pillant, az orvos apára. Fojtott a hangjuk. Apa torkából pánik tör elő. Még nem. Még nem.
Egyfolytában a virágokra gondolok. Fehér virágok nyílnak a pörgő-forgó kék égből. Milyen picikék, milyen sérülékenyek az emberek a sziklákhoz, csillagokhoz képest. Cal érkezik. Emlékszem rá. Meg akarom mondani neki, hogy ne féljen. Azt akarom, hogy a normális hangján beszéljen és hogy meséljen nekem valami vicceset. De közvetlen apa mellé áll, csöndes és kicsi, csak suttogni tud: - Mi a baja? - Valami fertőzés. - Meg fog halni? - Kapott antibiotikumokat. - Akkor jobban lesz? Csönd. Ennek nem lenne szabad így történnie. Nem ilyen hirtelenül, nem úgy, mintha autó ütött volna el. Nem így, ebben a különös forróságban, a mélyen a bensőmben pusztító zúzódások érzetével. A leukémia progresszív kórság. Fokozatosan egyre gyengébbnek és gyengébbnek kellene lennem, egészen addig, amíg már nem érdekel többé semmi. De még érdekel. Mikor fog elmúlni az érdeklődésem? Egyszerű dolgokat próbálok felidézni: főtt krumplit, tejet. De helyettük rémületes dolgok törnek be a gondolataimba: kopasz fák, poros fennsíkok. Egy állkapocscsont kifehéredett íve. El akarom mondani apának, hogy mennyire félek, de a beszéd olyan, mintha egy olajoshordóból próbálnék kimászni. A szavaim egy sötét és sikamlós helyről érkeznek. - Ne engedj lezuhanni!
- Foglak. - Zuhanok! - Itt vagyok Foglak. De apa szemében rémület ül, és az arca megereszkedett, mintha százéves volna.
Harminchárom
Amikor felébredek, mindenütt virágok vannak. Tulipánok vázában, szegfűk, akár egy esküvőn, fátyolvirág csordul le az éjjeliszekrényről. Amikor felébredek, apa még mindig fogja a kezemet. A kórteremben minden csodálatos - a kancsó, a szék. Az ég hihetetlenül kék az ablakon túl. - Szomjas vagy? - kérdi apa. - Kérsz inni? Mangólevet akarok. Rengeteget. Apa párnát gyömöszöl a fejem alá, és tartja nekem a poharat. A tekintete összekapcsolódik az enyémmel. Kortyolok, nyelek. Hagy nekem időt, hogy levegőhöz jussak, aztán újra megbillenti a poharat. Amikor eleget, ittam, megtörli a számat egy nedves zsebkendővel. - Akár egy kisbaba - jegyzem meg. Apa bólint. Néma könnyek gyülekeznek a szemében. Alszom. Újra felébredek. Ezúttal farkaséhes vagyok. - Kaphatok egy jégkrémet? Apa vigyorogva teszi le a könyvét. - Várj meg itt.
Nincs el sokáig, hamarosan egy epres Miwivel tér vissza. Zsebkendőbe csomagolja a pálcáját, hogy ne csöpögjön, és sikerül egyedül megfognom. Felfoghatatlanul finom. A testem megjavítja önmagát. Nem tudtam, hogy képes még ilyesmire. Tudom, hogy nem egy epres Miwivel a kezemben fogok meghalni. - Azt hiszem, ha ezzel végeztem, még egyet fogok kérni. Apa azt mondja, hogy akár ötven jégkrémet is kaphatok, ha akarok. Biztos elfelejtette, hogy nem szabad cukrot és tejszármazékokat fogyasztanom. - És van itt neked még valami. - A zsebébe túr, és egy hűtőmágnest húz elő. Szív alakú, pirosra van festve és ügyetlenül lelakkozva. - Cal készítette neked. És sok puszit küld. - És anya? - Volt itt egyszer-kétszer. Nagyon sérülékeny állapotban voltál, Tessa. A lehető legkisebbre kellett szorítani a látogatók számát. - Szóval Adam nem is volt benn? - Még nem. A jégkrémpálcikát nyalogatom, megpróbálom az íze utolsó cseppjeit is megszerezni. A fa ráspolyozza a nyelvemet. - Hozzak még egyet? - Nem. Azt szeretném, ha most elmennél. Apa értetlenkedik. - Hová menjek?
- Menj el Calért az iskolába, vidd ki a parkba és focizzatok. Vegyél neki sült krumplit. Utána aztán gyere vissza, és meséld el az egészet. Apa kicsit meglepődik, de azért elneveti magát. - Úgy látom, nagyon tetterős kedvedben ébredtél ma fel. - Azt is akarom, hogy hívd föl Adamet, és mondd meg neki, hogy jöjjön be hozzám délután. - Még valami? - Anyának azt üzenem, hogy ajándékokat akarok - drága gyümölcslevet, egy tonna képes újságot és új sminket. Ha ilyen szarul viselkedik, akkor legalább vásároljon be nekem. Apa nagyon vidáman nyúl papír és toll után, és felírja, hogy pontosan milyen márkájú alapozót és rúzst akarok. Javasolja, hogy erőltessem meg a fantáziámat, hátha eszembe jut még valami más is, amit szeretnék, úgyhogy áfonyás muffint is rendelek, meg dobozos kakaót, meg hatos csomag Creme Egget. Úgyis mindjárt itt a húsvét. Apa háromszor megcsókolja a homlokomat, és megígéri, hogy vissza fog jönni. Miután elment, egy madár száll le az ablakpárkányra. Nem valami nagyszerű madár, mint egy keselyű vagy egy főnix, csak egy egyszerű seregély. Egy nővér érkezik, az ágyneműmet igazgatja, feltölti a vizeskancsómat. Megmutatom neki a madarat, elviccelődök vele, mondván, biztos a halál küldte őrszemnek. A nővér csak a fogát szívja, és azt javasolja, hogy ne kísértsem a sorsot. De a madár egyenesen rám néz, és megbiccenti a fejét. - Még nem - felelem neki.
Benéz hozzám az orvos. - Nos - mondja -, úgy tűnik, végül csak megtaláltuk a megfelelő antibiotikumot. - Idővel. - Egy jó ideig kicsit rémisztő volt azért a helyzet. - Az volt? - Úgy értem, hogy számodra. Egy ilyen jól fejlett fertőzés jelentős zavarodottsággal járhat. Elolvasom a névtábláját, amikor fölém hajol, hogy meghallgassa a tüdőmet. Dr. James Wilsonnak hívják. Annyi idős lehet, mint apa, a homlokánál már fogyatkozik a sötét színű haja. Soványabb is apánál. Fáradtnak tűnik. Megvizsgálja a karomat, a lábamat, a hátamat, bőr alatti bevérzéseket keres, aztán leül a székre az ágyam mellett, és mindenfélét felír a kartonomra. Az orvosok azt várják, hogy az ember udvarias és hálás legyen. Az megkönnyíti a dolgukat. De én ma nem vagyok túlságosan diplomatikus hangulatban. - Mennyi időm van még? Meglepetten néz föl. - Ne várjuk talán meg az édesapádat ezzel a beszélgetéssel? - Minek? - Hogy együtt vitathassuk meg, milyen lehetőségeket kínál még neked az orvostudomány. - Én vagyok beteg, nem az apukám. Az orvos zsebre teszi a tollát. Az állkapcsa körül megfeszülnek az izmok.
- Nem szeretném, ha belerángatnál, hogy időtartamokról beszélgessünk, Tessa. Az ilyesmi nem használ senkinek. - Nekem használ. Szó sincs róla, hogy elhatároztam volna, hogy bátor leszek. Ez nem egy újévi fogadalom. Egyszerűen csak infúzió csöpög a karomba, és napokat pazaroltam el az életemből egy kórházi ágyon. Hirtelenjében nagyon egyértelműnek tűnik, hogy mi az, ami igazán fontos. - A legjobb barátnőm nyolc hét múlva szülni fog, és tudnom kell, hogy ott leszek-e. Keresztbe teszi a lábát, aztán azonnal vissza. Kicsit szánom őt. Az orvosokat nem nagyon képezik ki a halálra. - Ha túlságosan optimista vagyok, akkor csalódást fogok okozni neked. Hasonlóképpen nem vezet semmi jóra, hogyha pesszimista jóslatokba bocsátkozom. - Nem számít. Magának még mindig jobb rálátása van a helyzetre, mint nekem. Kérem, James! A nővéreknek sem szabad a keresztnevükön szólítani az orvosokat, és alapvetően nekem sem lenne hozzá soha bátorságom. De valami eltolódott. Az én halálomról van szó, és vannak dolgok, amiket tudnom kell. - Nem fogom beperelni, ha téved. James megenged magának egy bánatos kis mosolyt. - A fertőzésből sikerült kigyógyítanunk, és nyilvánvaló, hogy sokkal jobban is érzed magad, de a vérképedet nem igazán sikerült helyreállítani, akárhogy is reméltük. Elvégeztünk egykét vizsgálatot. Amikor édesapád visszaér, majd együtt megbeszéljük az eredményeit.
- Perifériás áttétem van? - Tessa, te meg én nem ismerjük egymást valami jól. Nem volna jobb, hogyha megvárnánk az édesapádat? - Csak árulja el! Keserveset sóhajt, mintha maga se hinné, hogy be fogja adni a derekát. - Igen, betegségre utaló jeleket találtunk a perifériás véredben. Nagyon sajnálom. Hát, akkor ennyi volt. Rákos vagyok, az immunrendszeremnek lőttek, és nincs más, amit tehetnének értem. Minden héten vér-vizsgálatot végeztek, hogy kimutassák. Most kimutatták. Mindig azt hittem, hogy olyasféle érzés lesz, amikor majd megtudom a végleges ítéletet, mintha gyomorszájon vágnának: metsző fájdalom, amit tompa nyilallás követ. De ebben nincs semmi tompaság. Nagyon is éles. A szívem száguld, adrenalin rohan az ereimben. Tökéletesen tudok összpontosítani. - Apa tudja már? Az orvos bólint. - Együtt akartuk elmondani neked. - És milyen lehetőségeim vannak? - Az immunrendszered összeomlott, Tessa. Nagyon kevés lehetőséged maradt. Ha szeretnéd, folytathatjuk a vér- és vérlemezke-átömlesztéseket, de valószínűleg nem lesz már tartós a hatásuk. Ha a vérkészítmények felvétele után azonnal vérszegény leszel újra, azzal is fel kell hagynunk. - És akkor?
- Akkor megteszünk mindent, ami a módunkban áll, hogy kényelmesen érezd magad, és békén hagyunk. - Nincs mód mindennapos vérátömlesztésre? - Nincs. - Akkor nem fogom kihúzni nyolc hétig, igaz? Dr. Wilson egyenesen a szemembe néz. - Csak akkor, ha nagyon nagy szerencséd van. Pontosan tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy celofánba csomagolt csontváz. A döbbenet jól látszik Adam szemében. - Nem egészen így emlékeztél rám, mi? Adam lehajol, és puszit nyom az arcomra. - Gyönyörűséges vagy. De azt hiszem, ettől félt mindig is, ettől, hogy akkor is érdeklődést kell mutatnia irántam, amikor ronda vagyok és már semmire se jó. Tulipánokat hozott nekem a kertből. Belegyömöszölöm őket a vizeskancsómba, miközben ő átlapozza a jobbulást kívánó üdvözlőlapjaimat. Egy darabig a semmiről beszélgetünk: hogy milyen szépen növekednek a növények, amiket legutóbb vásároltak a kertészetben, hogy a mamája egyre többet mozdul ki és hogy nagyon élvezi a jó időt. Aztán kinéz az ablakon, és elsüt egy viccet arról, hogy milyen szép kilátás nyílik a parkolóra. - Adam, azt szeretném, ha valóságos lennél. Tanácstalan képet vág, mintha nem értene. - Ne tegyél úgy, mintha érdekelnélek. Nincs rá szükségem, hogy érzésteleníts.
- Ez meg mit jelentsen? - Nem akarom, hogy bárki is színleljen körülöttem. - Nem színlelek. - Nem hibáztatlak érte. Nem tudhattad, hogy ilyen beteg leszek. És innentől már csak rosszabb lesz. Egy pillanatig elgondolkodik, aztán lerúgja a cipőjét. - Most meg mit művelsz? - Megpróbálok valóságos lenni. Felhajtja a takarómat, és bemászik mellém az ágyba. Felemel és a karjába vesz. - Szeretlek - suttogja dühödten a nyakamba. - Jobban fáj, mint korábban bármi, de akkor is szeretlek. Szóval ne merészeld azt mondani nekem, hogy nem így van! Soha többet ne merészeld ezt mondani nekem! Az arcának szorítom a tenyeremet, és ő belesimul. Átfut a fejemen, hogy milyen magányos lehet. - Sajnálom. - Van mit! Nem hajlandó rám nézni. Azt hiszem, a sírást próbálja viszszatartani. Egész délután velem marad. Az MTV-t nézzük, aztán elolvassa az újságot, amit apa hagyott itt, amíg én alszom egyet. Adamről álmodom, holott itt van közvetlenül mellettem. Álmomban együtt sétálunk a hóban, de melegünk van, és csak fürdőruhát viselünk. Üres mezők és jégvirágos fák haladnak el mellettünk, és előttünk egy út, ami állandóan kanyarog és soha nem ér véget.
Megint éhesen ébredek, úgyhogy elküldöm Adamet egy újabb epres Miwiért. Amint kiteszi a lábát, máris hiányzik. Mintha az egész kórház kiürült volna. Hogy lehet ez? Szorosan összekulcsolom a kezem a takaró alatt egészen addig, amíg vissza nem jön mellém. Kicsomagolja a jégkrémet, és a kezembe adja. Leteszem az éjjeliszekrényre. - Érints meg! Értetlenül mered rám. - El fog olvadni a fagyid. - Kérlek! - Itt vagyok melletted. Hozzád érek. Megfogom a kezét, és a mellemre húzom. - Így. - Nem lehet, Tess, fájdalmat fogok okozni neked. - Nem fogsz. - És a nővérrel mi lesz? - Ha bejön, hozzávágjuk az ágytálat. Nagyon óvatosan zárja a tenyerébe a pizsamás mellemet. - Így gondoltad? Úgy érint meg, mintha káprázatos volnék, mintha le volna nyűgözve, mintha a testem még most is le tudná nyűgözni, amikor már a végét járja. Amikor a bőre az enyémhez ér, bőr a bőrhöz, mindketten megremegünk. - Szerelmeskedni akarok veled. A keze moccanatlanná dermed. - Mikor?
- Amikor hazamegyek. Még egy utolsó alkalommal, mielőtt meghalok. Szeretném, ha megígérnéd. A tekintete megrémít. Még soha nem láttam ilyennek. Anynyira mély és annyira valóságos, mintha olyasmit látott volna már a világból, amit mások éppen csak elképzelni tudnak. - Megígérem.
Harmincnégy
Úgy cserélődnek körülöttem, mint holmi portásszolgálat. Apa jön délelőttönként. Adam délután. Apa este Callal együtt tér vissza. Anya véletlenszerűen ugrik be, így rögtön a második alkalommal végigül egy teljes vérátömlesztést. - Hemoglobin és trombocita érkezik a négyes vágányon! jelentette be lelkesen, amikor bekötötték az infúziót. Örültem, hogy tudja ezeket a szavakat. De már tíz napja! Még a húsvétot is elszalasztottam. Túl sok időt vesztegettem el. Minden éjjel egyedül fekszem a kórházi ágyban, és Adam után vágyakozom, hogy a lábát összekulcsolja az enyémmel, hogy érezzem a melegét. - Haza akarok menni - közlöm a nővérrel. - Még nem lehet. - Már jobban vagyok. - Még nem elég jól. - És mégis, mire várnak? Gyógymódra? A nap minden reggel felhúzódzkodik az égre, és a város fényei kacsintva kialszanak. Felhők rohannak az égen, dühöngő forgalom
Összecsomagolom a táskámat, és felöltözöm. Az ágy szélén ülök, és megpróbálok élénknek tűnni. Jamesre várok. - Hazamegyek - közlöm vele, amíg a kartonomat nézegeti. Úgy bólint, mint aki számított már ilyesmire. - Eltökélted? - El. Hiányzik az időjárás. - Az ablakra mutatok, hátha túl elfoglalt volt ahhoz, hogy feltűnjön neki az enyhe fény és az égkék felhők. - Bizonyos fegyelmet kíván, hogy a vérképed stabil maradjon, Tessa. - És nem lehetnék otthon fegyelmezett? Nagyon komolyan mér végig. - Nagyon törékeny az egyensúly aközött, hogy milyen életminőséget lehetséges biztosítani számodra, és hogy ennek a fenntartásához mennyi orvosi beavatkozásra van szükség. Egyes-egyedül te tudod megítélni. Azt mondod, betelt a pohár? A házunk szobáira gondolok, a szőnyegek és a függönyök színére, a bútorok pontos helyére. Van egy útvonal, amit nagyon szeretek végigjárni, a szobámból indul, le a lépcsőn, át a konyhán és ki a kertbe. Meg akarom tenni ezt az utat. Ki akarok ülni a nyugszékemmel a kertbe. - A legutóbbi vérátömlesztés csak három napig tartott. James együtt érzőn bólint. - Igen, tudom. És sajnálom. - Ma reggel kaptam egy újat. Mit gondol, meddig fog kitartani? Sóhajt. - Fogalmam sincs.
A kezem élével a lepedőt simítgatom. - Csak haza akarok menni. - Mit szólnál hozzá, hogyha egyeztetnék a körzeti ápolószolgálattal? Hogyha megoldhatónak látják, hogy mindennap felkeressenek, akkor talán találhatunk megoldást. Visszacsatolja a kartonomat az ágy végére. - Telefonálok nekik, és visszajövök hozzád, amikor édesapád megérkezik Miután kilép a szobából, elszámolok százig. Egy légy grasszál az éjjeliszekrényen. Kinyújtom az ujjamat, hogy megérintsem lenge szárnyait. Észrevesz, felrebben és cikcakkozva a fény felé repül, ahol elérhetetlen magasságban kezd körözni. Felveszem a kabátomat, a vállamra borítom a sálamat, és felkapom a táskámat. A nővérnek fel se tűnik, amikor elsétálok az asztala előtt és beszállok a liftbe. Amikor leérek a földszintre, SMS-t írok Adamnek: EMLÉKSZEL, MIT ÍGÉRTÉL? A magam módján akarok meghalni. Ez az én betegségem, az én halálom, az én választásom. Ezt jelenti igent mondani. Ezt jelenti a járás élvezete, ahogy egyik lábamat teszem a másik elé, követem a folyosóra festett sárga vonalat egészen a betegfelvételig. Ezt jelenti az élvezet kedvéért kétszer menni körbe a forgóajtón, megünnepelni a zsenit, aki feltalálta. És ezt jelenti élvezni a levegőt. Az édes, hűvös, meghökkentő külvilágot.
Van egy trafik a kapunál. Veszek egy tábla tejcsokit és egy csomag Chewits25 cukorkát. A nő a pult mögött furcsálkodva néz rám, amikor fizetek Meglehet, hogy talán sugárzók egy kicsit a kezelésektől, és vannak emberek, akik neonszínű ragyogásként látják körülöttem, amikor megmozdulok. Lassan sétálok el a taxiállomásig, kiélvezem valamennyi apró részletet - a villanypóznán tengelye körül hintázó biztonsági kamerát, a körülöttem csiripelő mobiltelefonokat. A kórház mintha visszavonulót fújna, amikor búcsút intek neki, a platánfák árnyéka sötétbe borítja valamennyi ablakát. Egy lány siet el mellettem, kopognak a magas sarkai, sült csirke szagát árasztja magából, és egyesével tisztára nyalja az ujjait. Egy férfi süvöltő gyerekkel a karján ordít a telefonjába: Nem, nem tudok még nyavalyás krumplit is cipelni haza! Mintázatokat alkotunk, megosztozunk a pillanatokon. Néha azt hiszem, egyedül én veszem észre. Megosztom a csokimat a taxisofőrrel, amíg besorolunk az ebédidei forgalomba. Elmeséli nekem, hogy ma dupla műszakban dolgozik, és sokkal több az autó az utakon, mint amennyit látni szeretne. Elkeseredetten hadonászik feléjük, amíg végigaraszolunk a város központján. - Hát hol lesz ennek vége? - sopánkodik. Megkínálom a Chewits-szel, hátha attól jobb kedvre derül. Újabb üzenetet küldök Adamnek: BE KELL VÁLTANOD AZ ÍGÉRETEDET!
25
Puha, gyümölcsízű cukorka.
Megváltozott az idő, a nap elbújt egy felhő mögé. Kinyitom az ablakot. A hideg áprilisi levegő meglepi a tüdőmet. A sofőr türelmetlenül dobol az ujjával a kormánykeréken. - Teljesen bedugultunk. Nekem tetszik a meginduló és megakadó forgalom, a monoton zakatoló busz, a távolban sürgetőn felzúgó sziréna. Tetszik, hogy ilyen lassan kúszunk végig a High Streeten, és van időm megfigyelni a megmaradt húsvéti tojásokat az újságos kirakatában, a csinos kupacba söpört cigarettacsikkeket a Felséges Csirkecomb előtt. Gyerekeket is látok, a lehető legfurább dolgokat hurcolják magukkal, az egyiknél jegesmedve, a másiknál polip van. És egy babakocsi kerekei alatt, a kismamabolt előtt meglátom a nevemet, megfakult ugyan, de még mindig átfonja a járdát egészen a bankig. Megcsöngetem Adam mobilját. Nem veszi fel, úgyhogy újabb üzenetet küldök neki: KÍVÁNLAK. Ilyen egyszerű. A kereszteződésnél nyitott ajtajú mentőautó áll féloldalasan, a villogó kék fény betölti az egész utat. Még a fejünk fölött alacsonyan ülő felhők is kéken villognak. Egy nő fekszik az úton, letakarva. - Nézzen csak oda! - biccent arra a taxisofőr. És mindenki odanéz: a többi autóban ülő emberek, az ebédidejükben szendvicset majszoló irodai dolgozók. A nő arca le van takarva, de a lába kilátszik. Harisnya van rajta, a cipője bizarr szögben áll. A vére, sötét, mint az eső, tócsába gyűlik mellette.
A taxisofőr egy másodpercre hátranéz rám a visszapillantóban: - Ilyenkor az ember úgy igazán átérzi, nem igaz? De, igaz. Az egész olyan kézzelfoghatóan nyilvánvaló. A lét és a nem lét. Életerőtől duzzadnak a lábujjaim, de jut a bokámba és a lábszáramba is, amikor bekopogtatok Adam ajtaján. Sally résnyire nyitja csak ki, és kikukucskál. Hirtelen elönt az iránta érzett szeretet. - Adam itthon van? - Nem kéne neked kórházban lenned? - Már nem. Sally kicsit zavarodottan néz. - Adam nem említette, hogy kiengednek. - Meglepetés volt. - Már megint? - Mélyet sóhajt, kicsit szélesebben kinyitja az ajtót, és az órájára pillant. - Öt előtt nem lesz itthon. - Öt? Sally a homlokát ráncolja. - Jól érzed magad? Nem. Az öt óra túl késő. Addigra könnyen lehet, hogy már megint teljesen vérszegény leszek. - Hová ment? - Nottinghambe. Vonattal. Hajlandók voltak meghallgatni. - Kik? Miért? - Az egyetemen. Szeptemberben el akarja kezdeni. A kert megpördül körülöttem.
- Pont olyan meglepettnek tűnsz, mint amilyen én voltam. A karjai közt aludtam el a kórházi ágyamon. Arra kértem, hogy érintsen meg, és ő megtette. Azt mondta, szeret, és hogy ne merészeljem azt mondani, hogy nem. Megígért nekem valamit. Elered az eső, ahogy visszafelé baktatok a kapuhoz. Apró csöppekben szitáló, ezüstszínű eső, mintha pókhálók szállnának az égből.
Harmincöt
A selyemruhámat leszakítom a szekrényben az akasztóról, és ásító szájat vágok belé közvetlen a dereka alatt. Az ollóm éles, úgyhogy könnyen megy, épp mint a kés a vajban. A kék nyakba akasztós ruhámat átlósan vágom félbe a mellénél. Egymás mellé fektetem a két ruhát az ágyra, mint két beteg barátot, és megsimogatom őket. Nem segít. Az a hülye farmer, amit Callal vettem, amúgy se volt soha jó rám, úgyhogy térdnél lecsapom a szárát. Felhasítom valamennyi mackónadrágom zsebeit, lyukakat vágok a fölsőimbe, és odadobom az összeset az ágyra a ruhák mellé. Irdatlan sokáig tart, amíg leszúrom a csizmámat. Fáj a karom, és zihálok. De ma reggel kaptam vérátömlesztést, és idegenek vére forrong az ereimben, úgyhogy nem állítom le magam. Mindkét csizmát teljes hosszában végighasítom. Két meghökkentő sebhely. Ki akarok ürülni. Olyan helyen akarok élni, ami nincs túlzsúfolva. Szélesre tárom az ablakot, és kihajítom rajta a csizmákat. A füvön érnek földet.
Az ég szilárd felhőkből építkezik, szürke és alacsonyan lóg. Szemerkél az eső. Nedves a pajta. Nedves a fű. A grillsütőt kerekestülmindenestül eszi a rozsda. A többi ruhámat is kirángatom a szekrényből. A tüdőm zihál, de nem állok le. Gombok pattognak végig a szobán, amikor felszabdalom a kabátjaimat. Szétmarcangolom a pulóvereimet. Széttépem valamennyi nadrágomat. A cipőimet felsorakoztatom az ablakpárkányon, és mindnek kivágom a nyelvét. Jó érzés. Eleven vagyok. Felkapom a ruhákat az ágyról, és kitaszítom őket az ablakon a cipőkkel együtt. Közösen szaltóznak le a teraszra, és ott fekszenek kiterítve az esőben. Megnézem a telefonomat. Sehol egy üzenet. Sehol egy nem fogadott hívás. Gyűlölöm a szobámat. Minden, ami benne van, valami másra emlékeztet. A kis, St. Ives-ből való porcelántál. A barna kerámiacsupor, amiben anya régen a sütiket tartotta. A mamuszos alvó kutya, ami régen a nagyi kandallópárkányán feküdt. A zöld üvegalma. Mindegyik a füvön végzi, csak a kutya nem, mert az a kerítésen csapódik szét. A könyvek kinyílnak, amikor kivágom őket. A lapjaik csapkodnak, mint valami egzotikus madárfaj képviselői, szétszakadnak és megrebbennek a levegőben. A CD-k és DVDk úgy repülnek át a szomszéd kertbe, mintha frizbik volnának. Adam majd lejátszhatja mindet az új barátainak az egyetemen, amikor én meghaltam.
Paplanhuzat, lepedő, takaró, kifelé mindegyikkel. Gyógyszeres üvegcsék és dobozkák az éjjeliszekrényemről, infúziós pumpa, olajos és vízbázisú bőrápoló krém. Az ékszerdobozom. Felszakítom a babzsákfotelemet, a padlót polisztirolgyönggyel díszítem föl, és az üres huzatot kidobom az esőbe. A kert nagyon forgalmasnak tűnik. A dolgok majd kinőnek. Nadrágfák. Könyvindák. Később majd magamat is kivetem az ablakon, és gyökeret eresztek a pajta mellett azon a sötét ponton. Még mindig nincs SMS Adamtől. Átdobom a telefonomat a kerítésük fölött. A tévé olyan nehéz, mint egy autó. Megfájdul tőle a hátam. Ég tőle a lábam. A szőnyegen húzom-vonom végig. Nem kapok levegőt, meg kell állnom kicsit. A szoba megbillen. Lélegezz. Lélegezz. Képes vagy rá. Mindennek mennie kell. Fel a tévét a párkányra. És ki vele. Üvöltve száll alá, és az üveg és műanyag drámai robbanásával ér földet. Ennyi volt. Minden eltűnt. Végeztem. Apa ront be. Egy pillanatig még mozdulatlanul áll, tátott szájjal. - Te szörnyeteg! - suttogja. Be kell fognom mindkét fülemet. Odajön hozzám, mindkét karomat megragadja. A lehelete állott dohányszagú.
- Hát semmit sem akarsz meghagyni nekem? - Senki se volt itthon! - És ezért tönkrevágtad a házat? - Hol voltál? - Vásárolni! Aztán bementem hozzád a kórházba, csak éppen nem voltál ott! Halálra aggódtuk magunkat! - Apa? Leszarom! - Hát, én meg nem szarom le! Ettől a felhajtástól teljesen ki fogsz merülni. - Az én testem. Azt csinálok vele, amit akarok! - Vagy úgy! Szóval már nem érdekel a tested? - Nem, halálosan elegem van belőle! Halálosan elegem van az orvosokból, a tűszúrásokból és a vérvizsgálatokból és a vérátömlesztésekből. Halálosan elegem van belőle hogy nap nap után ágyhoz vagyok kötve, miközben mindenki más éli tovább az életét! Gyűlölöm az egészet! Mindannyiótokat gyűlöllek! Adam elment felvételizni az egyetemre, tudtad? Évekig lesz majd ott, azt csinálja, amihez csak kedve van, én pedig már pár héten belül a föld alatt leszek! Apa elsírja magát. Leroskad az ágyra, a tenyerébe temeti az arcát és zokog. Nem tudom, mihez kezdjek. Miért gyengébb nálam? Leülök mellé, és a térdére teszem a kezemet. - Nem megyek vissza a kórházba, apa. Az inge ujjába törli az orrát, és rám néz. Pont ugyanúgy néz ki, mint Cal. - Hát tényleg betelt a pohár? - Tényleg betelt a pohár.
Átkarolom, és ő a vállamra hajtja a fejét. Megsimogatom a haját. Olyan ez, mintha egy hajón sodródnánk. Még egy kis szélfúvallatot is kapunk a nyitott ablakból. Órákig ülünk így. - Ki tudja, talán nem is fogok meghalni, ha itthon maradok. - Jó lenne, ha így lenne. - Majd leteszem az emelt szintű érettségit inkább. És utána egyetemre megyek. Apa sóhajt, eldobja magát az ágyon, és becsukja a szemét. - Nagyon jó ötlet. - Dolgozni kezdek, és talán egy szép napon gyerekeim is lesznek. Chester, Merlin és Daisy. Apa egy pillanatra kinyitja fél szemét. - Az ég legyen hozzájuk irgalmas! - Nagypapa leszel. Rengeteget jövünk majd hozzád. Hosszú-hosszú éveken át látogatunk, egészen addig, amíg kilencvenéves nem leszel. - És akkor? Nem jöttök majd többet? - Nem, akkor fogsz meghalni. Hamarabb, mint én. Úgy, ahogyan ennek lennie kell. Apa nem szól semmit. A sötét beszűrődik az ablakon, és ahol az árnyék megérinti a karját, láthatatlanná válik. - Már nem ebben a házban fogsz lakni, hanem egy kisebben, valahol a tenger közelében. Nekem lesz saját kulcsom, mert olyan gyakran járok hozzád, és egy szép napon beengedem magam, úgy, ahogy szoktam, de a függönyök össze lesznek húzva, és a posta ott lesz a lábtörlőn. Bemegyek a hálóba, hogy megnézzem, hol lehetsz. És annyira megkönnyebbülök majd, hogy látlak, amint ott fekszel békésen az ágyadban, hogy
hangosan felnevetek. De amikor széthúzom a függönyöket, észreveszem, hogy a szád elkékült. Megérintem az arcodat, és hideg lesz. A kezed is hideg lesz. Újra meg újra szólongatni próbállak, de te már nem hallhatsz meg, és nem nyitod ki többet a szemedet. Apa felül. Megint potyognak a könnyei. Magamhoz ölelem. - Ne haragudj. Kiborítottalak? - Nem, dehogy. - Elhúzódik tőlem, és megtörli a szemét. Legjobb lesz, ha kimegyek és összetakarítok mielőtt besötétedik. Nem bánod, hogyha nekilátok? - Menj csak. Az ablakból figyelem. Most már rákezdett az eső, és apa fölvette a gumicsizmáját meg az esőkabátját. Kihozza a seprűt meg egy talicskát a pajtából. Felveszi a kertészkesztyűjét. Fölveszi a tévét. Összesöpri az üvegcserepeket. Összeállít egy hullámkarton dobozt, és beletornyozza a könyveket. Még a kiszakadt oldalakat is összeszedi, amik magányosan reszketve fekszenek a kerítés mentén. Cal is megérkezik a biciklijén, iskolai egyenruha van rajta és a hátizsákja. Látszik rajta, hogy épelméjű és egészséges. Apa odamegy hozzá és megöleli. Cal ledobja a biciklijét, és segít takarítani. Úgy néz ki innen föntről, mint egy kincskereső; minden egyes gyűrűmet felemeli az ég felé. Megtalálja az ezüst nyakláncot, amit a legutóbbi születésnapomra kaptam, és a műborostyán karkötőmet is. Aztán mindenféle nevetséges dolgokra bukkan: talál egy csigát, egy madártollat, egy furcsa alakú kavicsot. Aztán talál egy sáros
pocsolyát, és beleugrik. Megnevetteti apát. A seprűjére támaszkodik, és hangosan nevet. Cal is nevet vele. Esőcseppek dobolnak csöndesen az ablakomon, és mindkettejüket átlátszóvá mossák.
Harminchat
- El akartad egyáltalán mondani nekem? Adam gyászosan nézeget rám a szék széléről, ahol gubbaszt. - Nehéz volt. - Ezt nemnek veszem. Megrántja a vállát. Megpróbáltam egyszer-kétszer. Csak olyan igazságtalannak tűnt, tudod, hogy jövök én ahhoz, hogy nekem lehet életem. Felülök az ágyban. - Ne merészeld sajnálni magad azért, mert életben maradsz! - Nem sajnálom. - Csak azért, mert ha te is meg akarsz halni, van egy tervem. Elmegyünk motorozni. Olyan sebesen veszel be egy hajtűkanyart, mintha a világvége loholna a nyomodban, és együtt halunk meg - rengeteg vér fog folyni, közös temetésünk lesz, a csontjainkat az örökkévalóság sem tudja majd szétválasztani. Hogy tetszik?
Adam olyannyira elborzadt a gondolattól, hogy nevetnem kell. Megkönnyebbülten vigyorog vissza rám. Mintha feloszlana a köd, mintha kisütne a nap a szobában. - Felejtsük el az egészet, Adam. Egyszerűen csak rossz volt az időzítés. - Mindent kidobáltál az ablakon. - De nem csak miattad. Adam hátradől, a támlának dönti a fejét, és lehunyja a szemét. - Hát nem. Apa elmondta neki, hogy végeztem a kórházzal. Már mindenki tudja. Reggel majd jön Philippa, hogy megbeszéljük a lehetőségeimet, bár, azt hiszem, nincs olyan sok beszélnivaló rajtuk. A mai vérátömlesztést már nem is érzem. - Amúgy milyen volt az egyetem? Adam megrántja a vállát. - Rengeteg nagy épület. Kicsit el is tévedtem. De sugárzik róla a jövő. Látom a szemében. Vonatra szállt, és elment Nottinghambe. Annyi helyre megy majd még nélkülem. - Találkoztál lányokkal? - Dehogy! - Hát nem azért mennek az emberek egyetemre? Fölkel a székéről, átül az ágyam szélére, és nagyon komolyan néz rám. - Azért megyek egyetemre, mert az életem egy kalap szar volt, mielőtt megismertelek volna. Azért megyek, mert nem akarok itt maradni, amikor te már nem leszel itt, nem akarok az
anyámmal élni, mintha mi sem történt volna. Ha te nem lennél, soha eszembe sem jutott volna. - Lefogadom, hogy már az első félév végére elfeledkezel rólam. - Lefogadom, hogy nem. - Pedig ez majdhogynem törvényszerű. - Állítsd le magad! Valami botrányosra kell ragadtatnom magam, hogy higgyél végre nekem? - Bizony. Ezen elvigyorodik. - Mit javasolsz? - Váltsd be az ígéretedet. A paplan után nyúl, hogy felemelje, de megállítom. - Előbb oltsd le a villanyt. - De miért? Szeretnélek látni! - Csak egy csontváz vagyok. Légy szíves. Adam sóhajt, lekapcsolja a nagylámpát, és visszaül az ágyra. Azt hiszem, megrémiszthettem kicsit, mert már nem próbál bebújni mellém, csak a paplanon keresztül simogat - végig a lábamat combtól bokáig, aztán a másik lábamat is. A keze magabiztos. Úgy érzem magam, mint egy hangszer, amit felhangolnak. - Órákat tudnék eltölteni minden egyes porcikáddal mondja. Aztán elneveti magát, mintha ez nem lett volna túl vagány kijelentés. - Tényleg gyönyörű vagy. De csak az ő kezétől. Az ő ujjai adnak formát és kiterjedést a testemnek.
- Az jó, ha így simogatlak? Amikor bólintok, lecsusszan az ágyról, letérdel a szőnyegre, és két tenyere közé fogja a két lábfejemet, a zoknimon át melengeti őket. Olyan hosszasan masszíroz, hogy csaknem elbóbiskolok, de azonnal felébredek, amikor lehúzza a zoknimat, az ajkához emeli a lábamat, és megcsókolja. Egyesével végigfuttatja a nyelvét minden lábujjam körül. A fogaival megkapirgálja a talpamat. Megnyalja a sarkam szélét. Azt hittem, a testem már nem képes ilyesfajta hőt érezni, ezt a bizonyos sürgető forróságot, amit korábban is éreztem már Adam mellett. Lenyűgöz, amikor egyszer csak újra elönt. Adam is érzi, tudom jól. Leveti a pólóját, és lerúgja a bakancsát is. A pillantásunk összekapcsolódik, amikor leoldja a farmerját. Lélegzetelállítóan szép a teste: a haja most rövid, rövidebb, mint az enyém, a háta íve, amint leveti a nadrágját, a kertészkedésen edződött izmai. - Bújj be - mondom neki. A szobában meleg van, a fűtőtestek izzanak, de mégis megremegek, amikor Adam felemeli a paplant és bemászik mellém. Nagyon óvatos, hogy ne nehézkedjen rám. Fél könyéken támaszkodik, és nagyon finoman csókol szájon. - Ne félj tőlem, Adam! - Nem félek. De az én nyelvem találja meg az övét. Én teszem a kezét a mellemre, és bátorítom, hogy lásson neki a gombjaimnak Zaj tör elő a torkából, állati morgás, ahogy a csókjai elindulnak lefelé. Ringatom a fejét. A haját simogatom, amíg
óvatosan szopni kezdi a mellemet, éppen úgy, ahogy egy kisbaba tenné. - Annyira hiányoztál! - vallom be neki. A tenyere a derekamra csusszan, onnan a hasamra, onnan a combom tetejére. A csókjai követik a keze nyomát, és addigaddig dolgozza magát lefelé, amíg a feje a lábam közt van, onnan néz rám, a tekintetével kérdezve, hogy szabad-e. Elámít a gondolat, hogy ott is megcsókolna. A feje árnyékba kerül, a karja a lábam alatt. A lehelete forró a combomon. Nagyon lassan kezd neki. Ha fel tudnék ágaskodni, megtenném. Ha süvölteni tudnék a holdra, megtenném. Hogy ilyesmit érezzek, amikor azt hittem, már mindennek vége, amikor a testem lassan lezárul, amikor azt hittem, többé nem tudom már örömömet lelni benne... Boldog vagyok. - Gyere ide! Gyere ide hozzám! Aggodalom villan föl Adam tekintetében. - Jól vagy? - Honnan tudtad, hogy kell csinálni? - Hát jó volt? - Fantasztikus volt! Adam vigyorog, őrülten elégedett magával. - Egy filmen láttam egyszer. - És veled mi lesz? Te most kimaradtál... Csak vállat von. - Semmi gond. Fáradt vagy Nem kell semmi mást csinálnunk - Magadhoz nyúlhatnál.
- A szemed láttára? - Nézhetném. Fülig vörösödik. - Komolyan mondod? - Miért ne? Minél több emlékre van szükségem. Szégyenlősen mosolyog. - Tényleg ezt akarod? - Tényleg. Föltérdel. Lehet, hogy energiám nem marad már szemernyi sem, de a tekintetemet neki tudom adni. A mellemet bámulja, amíg magához nyúl. Soha nem voltam még része valami ennyire intimnek, nem voltam még szemtanúja ilyen elképesztő szerelemnek, mint amikor tágra nyílt szemmel kinyitja a száját, és annyit mond: - Tessa, imádlak! Igazán, őrülten imádlak!
Harminchét
- Mondja el nekem, hogy fog történni! Philippa úgy bólint, mintha már számított volna a kérésre. Különös kifejezés ül ki az arcára, távoli, professzionális. Azt hiszem, megkezdte a visszavonulást. Mi mást tehetne? Az a munkája, hogy ellássa a haldoklókat, de ha túl közel kerül valakihez, őt is magával sodorhatja a mélység. - Most már nem nagyon akarsz sokat enni. Valószínűleg egyre többet akarsz aludni. Lassanként talán beszélni se akarsz már, de lehet még benned elég erő egy-egy tízperces beszélgetésre is két alvás között. Még az is lehet, hogy le akarsz menni az emeletről, vagy kikívánkozol a kertbe, hogyha szép meleg az idő, és hogyha az édesapád le tud vinni. De leginkább aludni fogsz. Néhány nap múlva már csak néha bukkansz elő az öntudatlanságból, és ebben az időszakban várhatóan már nem fogsz tudni válaszolni, de tudni fogod, hogy emberek vannak körülötted, és hallani fogod, amikor beszélnek hozzád. Idővel aztán egyszerűen csak elsodródsz. - Fájni fog? - Azt gondolom, hogy kordában tudjuk tartani a fájdalmaidat.
- A kórházban nem sikerült. Eleinte nem. - Nem - ismeri be. - Nehézséget jelentett megtalálni a számodra megfelelő gyógyszereket. De hoztam neked lassan felszívódó morfin-szulfátot. És van orális morfium is a számodra, szükség esetére. Nem lesznek fájdalmaid. - Mit gondol, félni fogok? - Azt hiszem, semmi sem helyes vagy helytelen. - Philippa jól látja az arcomon, hogy ez szerintem baromság. - Azt gondolom, Tessa, hogy a létező legnagyobb balszerencse ért téged, és ha a helyedben volnék, én bizony félnék. De azt hiszem, bárhogy viseled is ezeket az utolsó napokat, az lesz a lehető legjobb megoldás. - Gyűlölöm, ahogy napokról beszél. Összerándul az arca. - Igen, tudom. És sajnálom. Fájdalomcsillapításról magyaráz nekem, csomagokat és üvegcséket mutogat. Halkan beszél hozzám, a szavai átáradnak rajtam, az útmutatása elszáll. Úgy érzem, mintha minden lenullázódna, az a különös képzetem támad, hogy az egész életem erről az egy pillanatról szólt. Azért születtem és nőttem föl, hogy meghalljam ezeket a szavakat és hogy ez a nő a kezembe adja ezeket a gyógyszereket. - Maradt még kérdésed, Tessa? Megpróbálom felidézni mindazokat a dolgokat, amiket meg kellene kérdeznem. De csak üres vagyok belülről, és kényelmetlenül érzem magam, mintha kijött volna velem a pályaudvarra, hogy elbúcsúzzon, és mindketten abban bízunk,
hogy hamarosan indul a vonat, és nem kell már sokáig folytatnunk ezt a nevetséges csevegést. Itt az idő. Odakint ragyogó áprilisi délelőtt van. A világ majd megy tovább nélkülem. Nincs választásom. Kitöltött belülről a rák. Átitatott. És nincs mit tenni ellene. Philippa megszólal: - Lemegyek, beszélek édesapáddal. Megpróbálok hamarosan újra eljönni hozzád. - Nem szükséges. - Tudom, de azért jövök. Drága, kövér Philippa, ő segít mindenkinek London és a déli part között meghalni. Lehajol hozzám és megölel. A teste meleg, izzadt és levendulaillatú. Miután elment, azt álmodom, hogy bemegyek a nappaliba, és mindenki ott ül. Apa olyan hangokat hallat, amilyeneket még soha nem hallottam tőle. - Miért sírsz? - kérdezem. - Mi történt? Anya és Cal egymás mellett ülnek a kanapén. Cal öltönyt és nyakkendőt visel, úgy fest, mint egy miniatűr snooker-játékos. És akkor rájövök: meghaltam. - De hát itt vagyok, itt, az orrotok előtt! - kiabálok, de nem hallanak meg. Láttam egyszer egy filmet a halottakról, hogy nem mennek el sehová, hanem némán élnek közöttünk tovább. El akarom mondani ezt nekik. Megpróbálok lelökni egy ceruzát az asztalról, de a kezem egyszerűen átsiklik rajta. És a kanapén is. Átmegyek a falon, aztán vissza. Megmártom az ujjaimat apa
fejében, és ő fészkelődik egy kicsit a székén, talán azon gondolkodik, mi okozza ezt a jeges borzongást. Aztán felébredek. Apa az ágyam mellett ül. A kezem után nyúl. - Hogy érzed magad? Ezen elgondolkozom kicsit, végiggondolom a testemet. - Nem fáj semmi. - Az jó. - Kicsit fáradt vagyok. Apa bólint. - Éhes vagy? Szeretnék éhes lenni. A kedvéért. Rizst akarok kérni és garnélarákot és melaszos pudingot, de hazugság volna. - Hozhatok neked valamit? Van valami, amit szeretnél? Találkozni a kisbabával. Befejezni az iskolát. Felnőni. Látni a világot. - Egy csésze teát? Apa elégedettnek tűnik. - Még valamit? Egy darab süteményt? - Tollat és papírt. Segít felülnöm. Párnát gyömöszöl a hátam mögé, felkapcsolja a kislámpát, és odaadja a jegyzettömböt és a tollat a polcról. Aztán lemegy a konyhába, és felteszi a teavizet. Tizenegy: egy csésze tea. Tizenkettő...
Utasítások apának Nem szeretném a fagyasztóban végezni a temetkezési vállalkozónál. Azt akarom, hogy tartsatok itthon a temetésig. És lehetne, hogy mindig legyen valaki mellettem, hogy ne legyek magányos? Megígérem, hogy nem foglak rémisztgetni benneteket. A pillangós ruhámban, a lila melltartómban és bugyimban és a fekete cipzáros csizmámban szeretném, ha eltemetnétek. (Mindegyiket megtalálod a bőröndömben, amelyiket még a szicíliai utazásra csomagoltam össze.) Szeretném a karkötőt is, amit Adamtől kaptam. Ne sminkeljetek ki. Hülyén néz ki a halottakon. Semmi szín alatt NEM akarom, hogy elhamvasszatok. A hamvasztás során dioxinok, sósavgáz, fluorhidrogénsav, kéndioxid és széndioxid kerül a légkörbe, és szennyezi a környezetet. Ráadásul a krematóriumban ott vannak azok a kísérteties függönyök is. Biológiai úton lebomló fűzfa koporsót szeretnék, és nyugvóerdei temetést. A Natural Death Center26 munkatársai segítettek nekem kiválasztani egy helyet nem túl messze innen, ahol lakunk, és neked is segítenek majd mindent elrendezni. Egy őshonos fát szeretnék a síromon, vagy a közvetlen közelében. Leginkább tölgyet szeretnék, de nem bánom, ha szelídgesztenye vagy fűz lesz. Egy fatáblát szeretnék a
Brit jótékonysági szervezet. A haldoklás időszakában és a környezetbarát temetések megszervezésében áll a családok mellett. 26
nevemmel. Azt akarom, hogy vadvirágok és növények nőjenek a síromon. A szertartás legyen egyszerű. Mondd meg Zoey-nak, hogy hozza el Laurent is (már ha megszületik addigra). Hívd meg Philippát és a férjét, Andyt (persze csak ha van kedve eljönni), és a kórházból Jamest (de ő lehet, hogy nem fog ráérni). Nem akarom, hogy olyasvalaki mondjon rólam bármit is, aki nem ismert. A Natural Death Center segítői veletek maradnak majd, de nem avatkoznak bele semmibe. Azt szeretném, hogy a szeretteim álljanak fel és beszéljenek rólam, és ha elsírjátok magatokat közben, akkor sincs baj. Azt szeretném, ha őszintén beszélnél. Nyugodtan mondd azt, ha szeretnéd, hogy egy szörnyeteg voltam, és meséld el, hogy ugráltattalak mindannyiótokat. De ha eszedbe jut valami jó, azt is mondd el mindenképp! Talán írd le előre, úgy hírlik, hogy az emberek hajlamosak elfelejteni a temetéseken, hogy mit is akartak mondani. Semmi szín alatt ne olvassátok fel azt az Auden-verset. Halálosan elcsépelt dolog (haha) és túlságosan szomorú. Valaki olvassa fel Shakespeare Tizenkettedik Szonett-jét. A zene: a „Blackbird” a Beatlestől. A „Plainsong” a The Cure-tól. „Live Like You Were Dying” Tim McGraiu-tól. „All the Trees of the Field Will Clap Their Hands” Sufjan Stevenstől. Talán nem lesz elég idő mindegyikre, de az utolsót mindenképp játsszátok le. Zoey segített kiválogatni a dalokat, és mindegyik ott van az iPodján. (Hangszórója is van, hogyha kölcsön akarnád kérni.)
A temetés után üljetek be egy kocsmába ebédelni. 260font van a megtakarítási számlámon, és nagyon szeretném, ha erre költenétek el. Tényleg, komolyan gondolom! Én állom az ebédet. Mindenképp egyetek desszertet is, ragacsos karamellát, csokis piskótatortát, fagylaltkelyhet, valamit, ami nagyon ártalmas az egészségre. Rúgjál be nyugodtan, ha szeretnél (csak ne annyira, hogy Calt megrémítsd). Költsétek el az összes pénzt. És azután, ahogy telnek a napok, tartsd nyitva a szemedet, hátha megjelenek. Talán írok majd valamit a bepárásodott tükörre, amíg fürdesz, vagy eljátszom az almafa leveleivel, amikor kinn vagy a kertben. Talán becsusszanok egy álmodba. Látogasd meg a síromat, amikor csak tudod, de ne érezd magad rosszul, ha nem jön össze, vagy hogyha elköltöztök, és hirtelen túl sokat kellene utazni. Nagyon szép arrafelé nyáron (nézd meg a weblapot). Kijöhetnétek pokróccal és ennivalóval, és piknikezhetnétek velem. Annak örülnék. Oké. Ez minden. Szeretlek. Sok puszi: Tessa
Harmincnyolc
- Én leszek az egyetlen gyerek a suliban, akinek meghalt a tesója. - Jó lesz az! Egy csomó ideig nem kell leckét írnod, és minden lánynak te fogsz tetszeni. Cal elgondolkodik a hallottakon. - És azért még az öcséd maradok? - Naná. - De te már nem fogsz tudni róla. - Dehogynem fogok! - És visszajössz hozzám kísértetként? - Szeretnéd? Cal idegese mosolyog. - Lehet, hogy megrémülnék. - Akkor nem jövök. Nem bír nyugton maradni, fel-alá mászkál a szőnyegen az ágyam és a szekrény között. Valami eltolódott kettőnk között, amióta kórházban voltam. Már nem tudunk olyan könnyedén viccelődni egymással. - Dobd ki a tévét az ablakon, Cal. Én sokkal jobban érzem magam tőle. - Nem akarom. - Akkor bűvészkedjél nekem!
Elrohan a cuccaiért, és a preparált zakójában jön vissza, ami csupa rejtett zseb. - Nagyon figyelj rám! A sarkánál összecsomóz két zsebkendőt, és az öklébe szorítja. Aztán egymás után kinyitja az ujjait. Üres a tenyere. - Ezt meg hogy csináltad? Cal csak a fejét rázza, és az orrához érinti a varázspálcáját. - A mágusok nem adják ki a titkaikat. - Mutasd meg még egyszer! De helyette kártyát vesz elő, megkeveri és kiteríti előttem. - Húzz egyet, nézd meg, és ne áruld el nekem, hogy melyik az. A pikk dámát húzom, és visszateszem a pakliba. Cal újra kiteríti a kártyáit, ezúttal a képes oldalával fölfelé. A királynő eltűnt. - Nagyon jó vagy, Cal! Leroskad az ágyra. - Nem elég jó. Olyan klassz lenne valami sokkal nagyobbat csinálni, valami rémisztőt! - Engem kettéfűrészelhetsz, ha szeretnél. Szélesen elvigyorodik, de szinte azonnal elsírja magát. Csendesen kezdi, aztán heves, nyeldeklő zokogásba kezd. Amennyire tudom, most sír életében másodszor, úgyhogy talán ráfér már. Mindketten úgy teszünk, mintha nem tehetne róla, mintha egy orrvérzés volna, aminek semmi köze nincs ahhoz, hogyan érzi magát. Magamhoz húzom és átölelem. A vállamon sír, a könnyei átolvadnak a pizsamámon. Meg akarom nyalni őket. A valódi, valódi könnyeit.
- Szeretlek, Cal. Ilyen egyszerű. Még ha ettől tízszer olyan hevesen kezd is sírni, örülök, hogy ki mertem mondani. Tizenhárom: átölelni az öcsémet, miközben leereszkedik a szürkület az ablakpárkányra. Adam bebújik az ágyba. Az álláig felhúzza a takarót, mintha fázna, vagy attól tartana, hogy a fejére esik a mennyezet. Azt mondja: - Holnap apukád elmegy venni egy kempingágyat, és beállítja nekem a szobába. - Nem fogsz többet velem aludni? - Lehet, hogy nem akarod majd, Tess. Talán nem akarod, hogy átöleljelek. - És ha akarom? - Akkor ölelni foglak. De halálra rémült. Látom a szemében. - Semmi gond. Elengedlek. - Csitt! - Nem, komolyan. Szabadon eresztelek. - Nem akarok szabad lenni. - Áthajol hozzám, és megcsókol. - Ébressz fel, ha szükséged van rám. Hamarosan elalszik. Én ébren fekszem, és hallgatom, hogyan oltják el a villanyokat szerte a városban. Az elsuttogott jóéjt-kívánságokat. Az ágyrugók álomittas nyekkenését. Megkeresem Adam kezét, és belekapaszkodom.
Örülök, hogy éjszakai portások és nővérek és távolsági kamionsofőrök is vannak a világon. Nyugalmat lelek a gondolattól, hogy vannak másik országok, amelyek másik időzónákba esnek, ahol nők mossák a ruhákat a folyóban, és gyerekek szaladnak az iskolába. Valahol a világon épp ebben a pillanatban egy kisfiú egy kecske nyakába kötött csengettyűcske vidám csilingelősét hallja, amint felfelé kaptat a hegyoldalon. Ennek nagyon örülök.
Harminckilenc
Zoey varr. Nem tudtam, hogy tud. Citromszínű rugdalózó fekszik a térdén. Zoey megnyalja az ujjait, csomót köt a cérnára, és fél szemét lehunyva befűz a tűbe. Ki taníthatta meg erre? Percekig nézem őt: úgy varr, mintha mindig is ezt csinálta volna. Szőke haját magasra felfűzi a nyaka finom szöget zár be a testével. Beharapja az alsó ajkát a nagy koncentrálásban. - Túléled - mondom neki. - Túl fogod élni, nem igaz? Fölkapja a fejét, ragyogó vércsepp jelenik meg az ujján, mielőtt bekapná. - Basszus! - sopánkodik. - Nem tudtam, hogy ébren vagy! Kuncognom kell. - Kivirultál. - Hatalmas vagyok! - Felhúzza magát a székről, és kidülleszti a hasát, hogy láthassam. - Akkora vagyok, mint egy bálna. Úgy szeretnék én lenni a kisbaba a hasában! Kicsi és egészséges.
Utasítások Zoey-nak Ne áruld el a kislányodnak, hogy a bolygó szétrohad alattunk. Mutass neki bűbájos dolgokat. Légy állócsillag az egén, még akkor is, ha a te szüleid nem tudtak azok lenni neked. Soha ne állj össze olyan fiúval, aki nem szeret téged. - Amikor megszületik a baba, mit gondolsz, hiányolni fogod a régi életedet? Zoey nagyon komolyan néz rám. - Fel kellene öltöznöd. Nem tesz jót neked, ha egész nap pizsamában lebzselsz. Visszahanyatlom a párnáim közé, és a szoba sarkait nézem. Amikor gyerek voltam, a plafonon akartam lakni; olyan tisztának tűnt és tágasnak, mint egy torta teteje. Most egyszerűen lepedőre emlékeztet. - Úgy érzem, kitoltam veled. Nem fogok vigyázni a gyerekre meg ilyesmi. Zoey csak ennyit mond: - Nagyon szép idő van. Kérjem meg Adamet vagy a papádat, hogy vigyen ki a kertbe? Madarak hadakoznak egymással a füvön. Szakadozott felhők rojtozzák az eget. A napágy meleg, mintha órák óta szívná magába a napfényt. Zoey egy magazint olvasgat. Adam a zoknis lábamat simogatja.
- Ezt hallgassátok - szólal meg Zoey. - Ez győzött az év legjobb vicce versenyen. Tizennégy: egy vicc. - Tudjátok, mi a különbség a teológus és a geológus között? - Nem tudjuk. - Ég és föld! Sokat nevetek. Nevető csontváz vagyok. Olyan hallani bennünket - Adamet, Zoey-t és engem mintha kinyitnának egy ablakot, hogy kimásszak rajta. Bármi megtörténhet. Zoey a karomba nyomja a kisbabáját. - Laurennek hívják. A kislány bumfordi, ragacsos és tej csorog a szájából. Finom illata van. A karjával hadonászik felém, belekap a levegőbe. Aprócska ujjai, végükön félhold alakú körmöcskék, meghúzgálják az orromat. - Szia, Lauren. Megmondom neki, hogy szerintem nagy és okos. Elmondom neki mindazokat a buta dolgokat, amiket úgy képzelem, hogy a kisbabák hallani szeretnek. Kiismerhetetlen tekintettel néz vissza rám, és hatalmasat ásít. Egyenesen belátok a pici rózsaszín szájába. - Szeret téged - állapítja meg Zoey. - Tudja, hogy ki vagy. A vállamra fektetem Lauren Tessa Walkert, és körkörösen dörgölöm a hátát. A szívverését hallgatom. Óvatosnak hangzik, és eltökéltnek is. Szenvedélyes melegség árad belőle. Az almafa alatt táncolnak az árnyak. Napfény surran át az ágak között. A távolból egy fűnyíró monoton zúgása hallatszik.
Zoey még mindig a magazint lapozgatja, de lecsapja, amikor felébredek. - Időtlen idők óta aludtál - jegyzi meg. - Azt álmodtam, hogy megszületett Lauren. - És szépséges volt? - Ez csak természetes. Adam felnéz és rám mosolyog. - Na, szia - mondja. Apa jön felénk az ösvényen, a kezében kamera, videóz bennünket. - Tedd el! - szólok rá. - Ez nagyon morbid. Visszaviszi a kamerát a házba, kihozza a konyhai komposztáló dobozt, és leteszi a kerítés mellé. Elkezdi levagdosni az elhervadt rózsákat. - Gyere, ülj le hozzánk, apa! De képtelen nyugton maradni. Visszamegy a házba, egy tál szőlővel jön vissza, mindenféle édességeket és gyümölcslevet hoz. - Kér valaki egy szendvicset? Zoey a fejét rázza. - Köszönöm, én elvagyok a Maltesers27-szel. Tetszik nekem, ahogy csücsörít a szájával, amikor bekap egyet. Halált távol tartó varázsigék.
27
drazsé.
Tejcsokoládéval bevont puffasztott malátából készült
Kérd meg a legjobb barátnődet, hogy olvassa fel a legszaftosabb részeket a képes újságjából: a divatot, a pletykákat. Vedd rá, hogy üljön olyan közel hozzád, hogy elérd a hasát, meg tudd tapintani, milyen döbbenetesen ki tudott tágulni. És amikor haza kell mennie, végy egy mély levegőt, és mondd meg neki, hogy szereted. Mert így igaz. És amikor lehajol hozzád és a füledbe súgja válaszul, hogy ő is téged, szorítsd erősen magadhoz, mert rendes körülmények között ilyen szavakat nem váltotok egymással. Kérd meg az öcsédet, hogy üljön le nálad, amikor hazaért az iskolából, és meséltesd el vele az egész napja minden egyes részletét, minden óráját, minden egyes beszélgetését, még azt is, hogy mi volt a menzán, egészen addig, amíg már annyira unja, hogy könyörög, engedd végre el, hadd focizzon a barátaival a parkban. Figyeld meg, hogy rúgja le az anyukád a cipőjét és masszírozza a lábfejét, mert könyvesboltban talált új munkát, és ez azt jelenti, hogy egész nap talpalnia kell és kedvesnek lennie idegenekhez. Nevess, amikor egy könyvet ad az apukádnak, mert kedvezményt kap, és ezért megengedheti magának, hogy nagylelkű legyen. Figyeld meg, hogy nyom az apukád egy puszit az arcára. Vedd észre a mosolyukat. Tudd, hogy bármi történjék is, ők a szüleid. Hallgasd, hogy metszi a szomszédasszony a rózsáit, amikor az árnyékok végignyúlnak a gyepen. Halld meg, hogy egy régi dalt dúdol magában, és te közben a takaró alatt fekszel összebújva a barátoddal. Mondd meg a barátodnak, hogy milyen
büszke vagy rá, mert ő lehelt életet abba a kertbe, és ő győzte meg az anyukáját, hogy gondozza. Tanulmányozd a holdat. Közel van és rózsaszín fény táncol körülötte. A barátod azt mondja, hogy ez csak érzékcsalódás, és csak azért tűnik nagynak, mert egy bizonyos szöget zár be a földdel. Mérd össze magad a holddal. És este, amikor visszavisznek az emeletre, és egy újabb nap ért véget, ne engedd, hogy a barátod a kempingágyra feküdjön. Mondd meg neki, hogy szeretnéd, ha ölelne, és ne félj tőle, hogy ő esetleg nem akarja, mert ha azt mondja, hogy persze, ölelni fog, akkor szeret téged, és csak ez számít. Tekerd a lábadat az övére. Hallgasd, hogyan alszik, milyen puhán lélegzik. És amikor egy furcsa kis hangot hallasz, egy távoli papírsárkány csattogását, egy szélmalom lassú fordulatának zümmögését, csak annyit mondj: még nem, még nem. Csak lélegezz. Egyszerű dolog: be és ki.
Negyven
Elkezd visszajönni a fény. A tökéletes sötétség lassan megfakul a körvonalaknál. Kiszáradt a szám. A tegnap éjjeli gyógyszerek törmeléke borítja a torkomat. - Na, szia - mondja Adam. Merevedése van, szégyenlős mosollyal szabadkozik miatta, aztán széthúzza a függönyöket, megáll az ablakban, és kinéz. Adamen túl ott vannak a reggel fakórózsaszín felhői. - Évekig itt leszel majd nélkülem - mondom neki. - Csináljak nekünk reggelit? - kérdi. Mint egy komornyik, hordja nekem a dolgokat. Citromos jégkrémet. Forró vizes palackot. Gerezdre szedett narancsot tányéron. Egy újabb takarót. Vaníliarudakat tesz a sütőbe, mert karácsonyt szeretnék szagolni. Hogy történt ez az egész ilyen gyorsan? Hogyan vált valóra? bújj be kérlek az ágyba és mássz rám minden melegségeddel fogj a karodba és állítsd meg - Anya lugast épít - mondja Adam. - Először csak a gyógynövényeket akarta, aztán a rózsákat, es most már a lonc is
kell neki. Kimennék segíteni neki, amikor az apukád bejön hozzád. Nem bánnád? - Menj csak. - Nem volna kedved ma is kiülni a kertbe? - Nem. Nem tudnának rávenni, hogy megmozduljak. A napfény csikorogva utat talál az agyamba, és mindenem sajog. ez az eszement pszichopata kiterel mindenkit a rétre és azt mondja most kiválasztok valakit közületek csak egyetlen egyet közületek és ő fog meghalni és mindenki nézeget körbe-körbe és azt gondolja hogy olyan kicsi az esélye hogy engem válasszon mert ezrével vagyunk itt és statisztikailag teljességgel valószínűtlen és akkor a pszichopata sétál fel és alá és mindenkit megnéz magának és amikor a közelembe ér akkor habozik egy kicsit és elmosolyodik és egyenesen rám mutat és azt mondja te leszel az és annyira megdöbbentő hogy engem választott de közben hát persze hogy én hiszen egész végig tudtam hogy én leszek az Cal robban be hozzám. - Elmehetek? Apa felsóhajt. - Hová? - Csak el. - Ennél kicsit szeretnék többet tudni. - Majd megmondom, ha odaértem.
- Ez kevés. - Mindenki más nyugodtan eljárogathat! - Engem nem érdekel mindenki más. Csodálatos dühvel vágja be Cal az ajtót. A kert darabkái a hajában, a piszok a körme alatt. Az ő teste képes kirántani az ajtót és becsapni maga mögött. - Olyan mocskos szemétládák vagytok! - ordítja, amikor ledübörög a lépcsőn. Utasítások Calnak Ne halj meg fiatalon. Ne kapj agyhártyagyulladást, vagy AIDS-et, vagy bármi hasonlót. Légy egészséges. Ne menj el háborúba harcolni, ne lépj be semmilyen szektába vagy egyházba, ne add a szívedet olyannak, aki meg se érdemli. Ne hidd azt, hogy jónak kell lenned, mert csak te maradtál. Legyél olyan rossz, amilyen csak akarsz. Apa keze után nyúlok. Az ujjai sebesnek tűnnek, mintha lereszelte volna őket. - Mit csináltál? Megvonja a vállát. - Fogalmam sincs. Fel se tűnt. További utasítások apának Legyen elég neked Cal.
Szeretlek. Szeretlek. Ezt az üzenetet küldöm az ujjaimon keresztül az övének, fel a karján, egyenesen a szívébe. Hallj meg engem. Szeretlek. És sajnálom, hogy itt hagylak.
Órákkal később ébredek föl. Ez meg hogy történhetett?
Cal megint itt van, mellettem ül az ágyban, a párnáknak támaszkodik. - Sajnálom, hogy kiabáltam. - Apa kérte, hogy mondd ezt? Bólint. A függönyök szét vannak húzva, és valamiképp visszatért a sötétség. - Félsz? - Cal nagyon halkan teszi föl a kérdést, mintha olyasmi volna ez, amire gondol, de nem akarta kimondani. - Félek, hogy elalszom. - És hogy nem ébredsz fel? - Igen. Csillog Cal szeme. - De azt azért tudod, hogy nem ma éjjel lesz, ugye? Úgy értem, meg fogod tudni mondani, nem? - Nem ma éjjel lesz. A vállamra hajtja a fejét.
- Annyira, de annyira utálom ezt - mondja.
Negyvenegy
Irgalmatlanul hangos a sötétben a csengő, amit adtak nekem, de nem érdekel. Adam jön be hozzám, a szeme csipás, boxeralsó és póló van rajta. - Itt hagytál! - Egy másodperccel ezelőtt indultam el, hogy főzzek egy bögre teát. Nem hiszek neki. És nem érdekel a bögre teája. Nyugodtan ihat langyos vizet a kancsómból, hogyha nagyon megszorult. - Fogd a kezem! És ne engedd el! Ahányszor csak lehunyom a szemem, zuhanok. Zuhanok a végtelenségig.
Negyvenkettő
Minden ugyanolyan - a függönyön beszűrődő fény, a forgalom távoli duruzsolása, a bojlerben zúgó víz. Akár a mormota napja28 is lehetne, csak éppen a testem fáradtabb, a bőröm áttetszőbb. Kevesebb vagyok, mint tegnap voltam. És Adam a kempingágyon fekszik. Megpróbálok felülni, de nincs hozzá elég erőm. - Miért aludtál odalenn? Megérinti a kezemet. - Fájdalmaid voltak az éjszaka. Kihúzza a függönyt, pont úgy, ahogy tegnap is. Megáll az ablakban, és kinéz. Adamen túl az ég fakó és vizenyős. huszonhétszer szeretkeztünk és hatvankét éjszakán át osztottuk meg az ágyunkat és ez bizony nagyon sok szerelem Utalás az Idétlen időkig című filmre, amelynek a főhőse újra meg újra ugyanazt a napot - február 2-át, amikor a mormota először jön ki az odújából, és megjósolja, jön-e a tavasz - éli át. 28
- Reggelit? - kérdi.
Nem akarok halott lenni. Még nem szerettek elég sokáig ennyire.
Negyvenhárom
Anya tizennégy órán át vajúdott velem. Az volt minden idők legforróbb májusa. Olyan forróság volt, hogy életem első két hetében egyáltalán nem viseltem ruhát. - A pocakomra fektettelek, és csak aludtunk, órákon át mondja anya. - Túlságosan meleg volt ahhoz, hogy bármi mást csináljunk az alváson kívül. Mint valami játék, ahogy felidézzük az emlékeket. - Elvittelek a busszal, hogy találkozzunk apáddal, amikor ebédideje volt. Az ölembe ültettelek, és te bámultad az embereket. Nagyon jelentőségteljes pillantásod volt. Mindig mindenki szóvá tette. Nagyon ragyogó a fény. Egy széles nyalábja hullik be az ablakon, az ágyon landol. A napon tudom pihentetni a kezemet, és még csak meg se kell mozdulnom. - Emlékszel, mikor Cromerbe utaztunk, és elveszítetted a kabalakarkötődet a tengerparton? Fényképeket is hozott, egyesével felmutatja őket. Egy zöld és fehér délutánon százszorszépekből füzünk koszorút. Egy téli nap krétafénye a városi tejgazdaságban.
Sárga falevelek, sáros gumicsizmák és egy nagyon büszke vödör. - Mit fogtál aznap, nem emlékszel? Philippa megmondta előre, hogy a hallásomat fogom utoljára elveszíteni, de azt nem mondta, hogy színeket fogok látni, amikor beszélnek hozzám. Egész mondatok ívelnek át a szobán, mint megannyi szivárvány. Megzavarodok. Én ülök az ágy mellett, és anya haldoklik helyettem. Felhajtom az ágyneműt, hogy megnézzem magamnak, és anya meztelen, egy ráncos öregasszony, ősz szeméremszőrzettel. Zokogok egy kutyáért, elütötte egy autó és eltemették. Soha nem volt kutyánk Ez nem az én emlékem. Anya vagyok, póniháton ügetek át a város túlsó végébe, hogy meglátogassam apát. A lakótelepen él, és a póni meg én beszállunk a liftbe, hogy fölmenjünk a nyolcadikra. A póni patái fémesen csörömpölnek a kövön. Nevetnem kell. Tizenkét éves vagyok. Most jövök haza az iskolából, és anya az ajtó előtt áll. Kabát van rajta, és egy bőrönd a lábánál. Egy borítékot ad a kezembe. - Add oda apádnak, amikor hazaér. Megcsókol búcsúzóul. Utánanézek, amíg eléri a láthatárt, és a domb tetején, mint egy füstfellegnek, nyoma vész.
Negyvennégy A fénytől megszakad a szívem.
Apa teát szopogat az ágyam mellett. Meg akarom mondani neki, hogy lemarad a GMTV29-ről, de nem vagyok benne biztos, hogy tényleg lemarad. Nem tudom, mennyi az idő. Ennivaló is van nála. Sós keksz, piccalilli szósz és érett cheddar sajt. Szeretném, ha akarnék belőle. Szeretném, ha érdekelnének az ízek - a dolgok morzsálódása és száraz kekszessége. Apa leteszi a tányért, amikor észreveszi, hogy nézem, és megfogja a kezemet. - Gyönyörű kislányom - mondja. Megmondom neki, hogy köszönöm. Csak az ajkam mégsem mozdul meg, és ő, úgy tűnik, nem hallotta. Aztán azt mondom, hogy most jutott eszembe, amikor bejutottam az iskolai netball30 csapatba, és barkácsoltál nekem 29
Good Morning Television - Jó reggelt! Reggeli tévéműsor. Kosárlabdához hasonlatos sport, amiben a gyűrűt oszlopra szerelik. 30
egy póznát. Emlékszel, hogy elszámoltál valamit méretezéskor, és túl magas lett? Annyira sokat gyakoroltam azzal, hogy végül az iskolában mindig túl nagyot dobtam, és kitették a szűrömet a csapatból. De úgy tűnik, ezt sem hallja meg. Úgyhogy megpróbálkozom a nehezével is. Apa, te métát játszottál velem, pedig gyűlölted, és jobb szeretted volna, hogyha krikettezni kezdek. Megtanultad, hogyan kell bélyeggyűjteményt katalogizálni, mert kíváncsi voltam rá. Órákon át ültél a kórházakban, és soha, egyetlenegyszer sem panaszkodtál. Úgy fésülted a hajamat, ahogy egy anyának kellett volna. Feladtad értem a munkádat, a barátaidat, négy évet az életedből. Soha nem nyöszörögtél. Vagy csak nagyon ritkán. Megengedted, hogy megkapjam Adamet. Megengedted, hogy megtartsam a listámat. Botrányosan viselkedtem. Mindig csak akartam, annyi mindent akartam. És te soha nem mondtad, hogy „elég legyen, most már állítsd le magad.”
Ezt el akartam már mondani egy ideje.
Cal néz le rám. - Szia - mondja. - Hogy vagy? Pislogok rá. Leül a székre, és alaposan megfigyel. - Már nem tudsz beszélni? Megpróbálom megmondani neki, hogy dehogynem, hát persze hogy tudok. Meghülyült hirtelen, vagy mi? Nagyot sóhajt, fölkel, és odalép az ablakhoz. Azt kérdi: - Mit gondolsz, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy barátnőm legyen? Megmondom neki, hogy igen. - Mert egy csomó haveromnak már van. De nem járnak igazából. Nem mennek sehová. Csak SMS-eznek egymással. Cal hitetlenkedve rázza a fejét. - Soha nem fogom megérteni, mit jelent szeretni egymást. De szerintem már most is érti. Jobban, mint a legtöbb ember.
Zoey azt mondja: - Szevasz, Cal. Cal azt mondja: - Szevasz. Zoey azt mondja: - Jöttem elbúcsúzni. Mármint, tudom, hogy már elbúcsúztam, de úgy gondoltam, elbúcsúzom még egyszer. - Miért? - kérdi Cal. - Mész valahová?
Szeretem anya kezének a súlyát érezni a kezemben.
Anya azt mondja: - Tudod, ha helyet cserélhetnék veled, megtenném. Aztán azt mondja: - Annyira szeretném, ha megkímélhetnélek ettől. Talán azt hiszi, hogy nem hallom őt.
Azt mondja: - Megírhatnám az egészet valamelyik igaz történetes magazinnak, arról, hogy milyen nehéz volt elhagyni téged. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy egyszerű volt.
amikor tizenkét éves voltam, megnéztem a térképen Skóciát, és láttam, hogy a Firthtengerszoroson túl ott vannak az Orkney-szigetek, és tudtam jól, hogy onnan biztosan indulnak hajók, amik még messzebbre vihetnek.
Utasítások anyának Ne tegyél le Calról. Soha ne merészelj elsodródni mellőle vagy visszamenni Skóciába! Ne hidd, hogy van olyan férfi a világon, aki fontosabb! Visszajövök és kísérteni foglak, ha megpróbálod. Tologatni fogom a bútoraidat, és dolgokat vágok majd hozzád, és addig rémisztelek, amíg elmegy az eszed. Légy kedves apával. Komolyan mondom. Rajtad a szemem.
Anya ad nekem egy korty jeges vizet. Óvatosan egy hűvös flanelrongyot tesz a homlokomra.
Azt azt mondja: - Nagyon szeretlek. Mintha két vércsepp hullana a hóba.
Negyvenöt
Adam lefekszik a kempingágyon. Az ágy nyekereg. Aztán elhallgat. Emlékszem, hogy szopta a mellemet. Nem volt olyan régen. Ugyanebben a szobában voltunk, mindketten az ágyamban, és a könyököm hajlatában tartottam őt, és ő befészkelte magát mellém, és úgy éreztem magam, mintha az anyja volnék Azt ígérte, hogy eljön velem a szakadék szélére. Megígértettem vele. De nem tudtam, hogy úgy fekszik majd mellettem éjszakánként, mint egy jól nevelt kiscserkész. Nem tudtam, hogy fájdalmat okoz majd, ha hozzám érnek, és hogy ő is félni fog már megfogni a kezemet.
Kinn kéne lennie valahol az éjszakában egy lánnyal, akinek helyes domborulatai vannak, és narancsillatú a lehelete.
Utasítások Adamnek Ne viseld gondját senkinek, csak saját magadnak. Menj egyetemre, szerezz barátokat, és rúgjál be. Veszítsd el a kulcsaidat. Nevess. Egyél instant tésztát reggelire. Mulassz el előadásokat. Légy felelőtlen!
Adam azt mondja: - Jó éjszakát, Tessa. Jó éjszakát, Adam. - Felhívtam a nővért. Azt mondta, kezdjük el adagolni az orális morfiumot. - Hát nem jön ki senki? - Megoldjuk mi is. - Megint az anyját hívta, amíg a telefonnál voltál.
Állandóan tűzvészre gondolok, és a felszálló füstre, a csengők tébolyult csörömpölésére, és a tömegben felnéző meglepett arcokra, akik úgy néznek, mintha elvettek volna valamit tőlük.
- Itt maradok vele, Adam, ha szeretnéd. Menj le, nézd a tévét, vagy legalább aludj egy kicsit! - Megígértem, hogy nem hagyom magára.
Olyan, mintha egyesével oltanák le a lámpákat.
szitál az eső a homokra és a pucér lábunkra apa elvégzi az utolsó simításokat a homokváron ugyan esik az eső de azért Cal és én vödörben hordjuk a tengervizet a várárokhoz és később amikor előbújik a nap zászlócskákat szúrunk minden egyes torony tetejébe és lobognak a szélben aztán fagylaltot veszünk a kis kalyibában a dűnéken túl és még annál is később apa leül mellénk és jön a dagály és együttes erővel próbáljuk visszanyomni azt a sok vizet hogy ne fulladjon meg az a sok ember a várban
- Ugyan már, Adam! Egyikünknek sem lesz semmi haszna, hogyha összeesünk végkimerülésben. - Nem, nem megyek el.
amikor négyéves voltam majdnem lezuhantam egy ónbánya aknájába és amikor ötéves voltam felborult a kocsi az autópályán és amikor hétéves voltam elmentünk nyaralni és kinyitva maradt a gázrezsó a lakókocsiban és senki sem vette észre
Egész életemben haldokoltam.
- Most békésebbnek tűnik. - Hmm.
Csak a dolgok töredékét hallom meg. A szavak belehullanak a hasadékokba, órákon át keringenek elveszetten, aztán egyszer csak előrukkolnak és leszállnak a mellkasomon.
- Nagyon hálás vagyok neked. - Miért? - Hogy nem visszakoztál. A legtöbb srác már réges-régen elrohant volna. - De én szeretem őt.
Negyvenhat
- Na, szia - mondja Adam. - Látom, fenn vagy. Fölém hajol, és egy szivaccsal megnedvesíti az ajkamat. Aztán szárazra törli egy rongydarabbal, és bekeni vazelinnel. - Hideg a kezed. Megfogom és megmelengetem egy kicsit, jó? Bűzlök. Érzem, hogy fingok. Hallom a testem undorító ketyegését, amint megemészti saját magát. Süllyedek, egyre mélyebbre süllyedek az ágyban. Tizenöt: kikelni az ágyból és lemenni a földszintre, micsoda vicc. Kétszázkilenc: feleségül menni Adamhez. Harminc: elmenni az iskolába fogadóórára, és megtudni, hogy a gyerekünk zseni. Sőt mindhárom gyerekünk az - Chester, Merlin és Daisy. Ötvenegy, ötvenkettő, ötvenhárom: kinyitni a szememet. Csak kinyitni a szememet, basszus!
Nem vagyok rá képes. Zuhanok.
Ötvennégy: nem zuhanni. Nem akarok zuhanni. Félek. Ötenöt: nem zuhanni. Gondolj valamire. Nem fogok meghalni, hogyha felidézem Adam forró leheletét a lábam között.
De semmibe sem tudok belekapaszkodni.
Mint egy fa, amely lehullajtja a leveleit. Még azt is elfelejtem, mire gondoltam éppen.
- Miért adja ki ezt a zajt? - A tüdeje. Nem tud elszivárogni belőle a folyadék, mert nem mozog. - Borzalmasan hangzik. - Rosszabbnak hangzik, mint amilyen. Ez Cal lenne? Hallom, hogy megfeszül a nyitógyűrű, ahogy pezseg egy doboz kóla. Adam azt kérdezi: - Mit csinál az apukád? - Telefonál. Megmondja anyának, hogy jöjjön át. - Jól teszi.
Cal, mi történik a holttestekkel?
Por, csillogás és eső.
- Szerinted hall bennünket? - Biztosan. - Mert mondtam neki dolgokat. - Miféle dolgokat? - Neked nem mondom meg!
a nagy bumm volt a naprendszer kezdete és csak azután alakult ki a Föld és csak azután jöhetett létre az élet és miután elmúlt az összes eső és tűz akkor jöttek a halak és aztán az ízeltlábúak a kétéltűek a dinoszauruszok az emlősök a madarak a főemlősök az emberszabásúak és csak a végén az emberek
- Biztos vagy benne, hogy ilyen hangokat kell hallatnia? - Azt hiszem, rendben van. - De az előbb megváltozott! - Csönd legyen, nem hallom! - Rosszabb lett. Úgy hangzik, mintha egyáltalán nem kapna levegőt. - Basszus! - Meg fog halni? - Hívd az apukádat, Cal! Nyomás!
egy kismadár homokszemenként mozdít el egy hegyet úgy hogy egymillió évente csak egy szemet vesz a csőrébe és azt viszi el és amikor a hegy elmozdult akkor a kismadár fogja az egészet és visszaépíti ennyire hosszú az örökkévalóság és ez nagyon hosszú idő ahhoz hogy valaki egész végig halott legyen
Talán valaki másként fogok visszajönni. Én leszek az a bozontos hajú lány, akivel Adam az egyetem első hetében megismerkedik. - Szia, te is a kertészeti kurzusra jelentkeztél?
- Itt vagyok, Tess, fogom a kezed. Adam is itt van, ő az ágy másik oldalán ül. És Cal is. Anya már úton van, egy percen belül ő is ideér. Mindannyian szeretünk téged, Tessa. És mind itt vagyunk melletted.
- Utálom ezt a zajt! Úgy hangzik, mint ami fáj neki! - Nem fáj neki, Cal. Öntudatlan. Nem érez fájdalmat. - Adam azt mondta, hogy hall bennünket. Hogy hallhat bennünket, ha öntudatlan? - Olyan, mintha aludna, csak éppen tudja, hogy itt vagyunk. Ülj ide mellém, Cal, minden rendben van. Gyere, ülj az ölembe. Békésen fekszik, ne aggódj. - Egyáltalán nem hangzik békésnek. Úgy hangzik, mint egy bedöglött bojler.
Befelé fordulok, a hangjuk a víz mormolásává alakul.
Pillanatok halmozódnak egymás hegyén-hátán.
Repülőgépek csapódnak épületekbe. Testek repülnek át a légen. Metrókocsik és autóbuszok robbannak fel. Sugárzóanyag szivárog a járdából. A nap a létező legkisebb fekete pontocskává változik Az emberi faj kipusztul és a csótányok uralják a világot.
Bármi megtörténhet.
Angel Delight a tengerparton. Villa ütődik a műanyag tálnak. Sirályok. Hullámok.
- Rendben van, Tessa, elmehetsz. Szeretünk téged. Most már elmehetsz. - Miért mondod ezt neki? - Tudod, Cal, talán szüksége van a beleegyezésünkre, hogy meghalhasson. - Én nem akarom. Én nem egyezek bele.
Csak mondj igent. Igent mindenre még egy napig.
- Talán el kéne búcsúznod, Cal. - Nem. - Lehet, hogy fontos volna. - Lehet, hogy meghal tőle. - Nem tudsz olyasmit csinálni, amitől meghal. Csak szeretné tudni, hogy szereted. Még egy pillanat. Még egy. Még egyet kibírok. Egy cukorkás papírt kerget a szél.
- Gyerünk, Cal. - Hülyének érzem magam. - Egyikünk sem hallgatózik. Bújj oda hozzá és súgd a fülébe.
A nevem körbegyűrűzik egy körforgalomban. Szárazra vetett tintahalak a tengerparton. Halott madár a gyepen.
Milliónyi, napfénytől elkábult féreg. - Szervusz, Tess. Gyere vissza kísérteni, ha szeretnél. Nem fogom bánni.
Egy apáca beleejti a rózsafűzért a köpülőbe. Egy víz alá nyomott egér, amit fakanál tart odalenn. Három icipici fölszakadó légbuborék, egyik a másik után.
Hat vattából készült hóember. Hat origami liliommá hajtogatott papírszalvéta. Hét kő, mindegyik különböző színű, csüng vékony ezüstláncon. Napfénnyel van tele a teáscsészém. Zoey csak bámul ki az ablakon, én vezetek. Kiérünk a városból. Az ég egyre sötétebbé és sötétebbé válik.
Elengedem őket. Adam fújja a füstöt a város fölé. - Odalenn bármi történhetne, és itt fönt soha nem tudnánk meg.
Adam megsimogatja a fejemet, az arcomat, elcsókolja a könnyeimet. Boldogok vagyunk.
Valamennyit elengedem.
Egy kert fölött alacsonyan repülő madár hangja. Aztán semmi. Semmi. Egy felhő halad el. Megint semmi. Fény hullik be az ablakon, hullik rám, hullik belém.
Pillanatok.
Halmozódnak egymás hegyén-hátán, egészen mostanáig.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönettel az első és legjobb olvasóimnak - Megan Dunnnak, Brian Keaney-nek, Anne Douglasnek és Nicola Williamsnek. A nagylelkűségéért (és lelkierejéért és az idejéért) köszönet illeti Anne McShane-t. Az alapos kutatómunkájáért köszönet illeti Andrew St Johnt. Köszönöm az írótársaimnak a Centerprise Literature Development Projectnél a folyamatos támogatást és bátorítást, név szerint Nathalie Abi-Ezzinak, Steve Cooknak, Sarah Lernernek, Éva Lewinnek, Anna Owennek, Stef Pixnernek, Jacob Rossnak és Spike Warwicknak. És köszönöm Catherine Clarke-nak a hitét.
Kiadja a Ciceró Könyvstúdió Kft., a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 1126 Budapest, Tartsay Vilmos u. 4. / Telefon: 06/1-329-0879 e-mail:
[email protected]/ www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Földes Tamás / Felelős szerkesztő: Till Katalin Műszaki vezető: Vaisz György / Korrektor: Kovács Mária
