Játszó tér Mosolyogva élünk Bábel-Szűcs Szilvia 2015 Publio kiadó Minden jog fenntartva!
Köszönöm a gyerekeinknek és magunknak.
Azt írta Tom- a nemzetközi ügynök, akivel egy éve levelezek a
könyvemről, de eddig semmilyen konkrétummal nem kápráztatott el-,
hogy pakoljak és a többit bízzam rá. A jegyek a reptéren lesznek, csak
oda kell mennem és elegánsan felvennem a kisasszonytól. Így írta, ő
még a nagyanyjától tanult magyarul. Először elfogott a félsz, hogy
mindezt, hogy fogom én megszervezni, de ahogy teltek a percek- és
egyre többször rohantam el kétségbeesve az előszobai tükör előtt azt
bizonygatva saját magamnak, hogy MEGTUDODCSINÁLNI- a
harmadik körnél már egész komolyan el is hittem amit hangosan mormolok.
Gyorsan megnéztem az interneten, hogy milyen idő van New York-ban,
majd mindent kiszórtam a földre, amit eddig bepakoltam. Vegyük úgy,
hogy itthon megbolondult az időjárás és ott normális. (Éreztem, hogy
hamar rá tudok hangolódni a témára.) Rákerestem a potenciális
kiadómra, sikeres filmproducerre G. Andy-re, kinyomtattam az eddigi
teljesítményét, hobbiját, feleségeit. Reménykedtem, hogy legalább az
egyik témában lesz közös pontunk. Láttam, hogy az amerikai futball a
kedvence, amit sosem értettem, csak a „fuss Forest“ momentum
maradt meg, úgyhogy beírtam ezt is és nyomtattam a játékszabályokat.
Túl sokszor fordult már elő velem, hogy ilyen apróságokon múlt a
mennybemenetelem.
Felhívtam a férjemet Ákost, hogy ne izguljon- mindenki szereti, ha így kezdődik
egy mondat-, de pár napra (miért nem lehet mondani, hogy
mindösszesen három nap?) el kell mennem NY-ba a film ügyében.
Mondta, hogy éppen tárgyal, szívesen hallana többet is a témáról,
beszélhetünk-e pár perc múlva, csak annyit kér, hogy hadd menjen ki a
teremből. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz majd, amikor ötösünk
lesz a LOTTO-n és felhívom a férjem, aki éppen tárgyal valahol, én
meg mondom neki, hogy gyorsan menjen ki, cserébe mondok egy jó
hírt. Na, ez pont ilyen volt, csak a milliárdok hiányoztak.
Mindent megbeszéltünk, csak arra kért, hogy oldjam meg valahogy ma
délután a gyerekek egy helyre történő transzportálását. Felhívtam
Kamillát, hogy most váltanám be azt, amiről oly sokszor biztosított,
miszerint bármikor vigyáz a gyerekekre. -Csak néhány óra, utána
Ákosnak úgyis hiányérzete lesz és értük megy. Próbáltam elviccelni az
egyáltalán nem vicces dolgot. Kamilla, akivel nem lehetett csak úgy
tényszerűen beszélni, azonnal kikérdezett, hogy hova megyek ennyi
időre. Ő olvasta a könyvem, tetszett neki, de – azért azt nem
gondoltam volna, hogy ilyen hamar világhíres leszel!- mondta és
Kamillában az volt a jó, hogy nem éreztem az utálatot a hangjában.
Soha életében nem dolgozott semmit- két évet igenis dolgoztam egy
divatcégnél, mint marketinges-, de valahogy ezt elegánsan viselte. A
többi barátnőm, aki szintén megengedhette magának-illetve
megengedte a férje neki-, hogy ne dolgozzon állandóan elégedetlen
volt a sorsával. Jó érzés volt, mitöbb:- el sem tudom képzelni, hogy
nekem valaki megmondja, hogy hányra menjek és hova!-, hogy nem
kell a klasszikus értelemben dolgozniuk, nincs főnökük, nem cseszegeti
őket senki, de a gyerekek szállítgatása, bevásárlás, takarítás- vagy
annak felügyelete-, sportolás négyszögét unták. Kamilla is unta, de ha
behunyta a szemét és elképzelte a következő öt évét nem az ugrott be
neki elsőre, hogy mindennap körömcipőben és kiskosztümben elindul
mondjuk biztosítási-vagy ingatlanügynökként egy irodába. Pontosan
ismerte a korlátait- például azt, hogy semmilyen végzettsége nincs és
mindehhez már lassan negyven éves- és tudta, hogy a férje soha nem
fogja őt kitenni annak a blamának, hogy a fenti öltözékben induljon a
napja.
A taxiban arra gondoltam, hogy mi van akkor, ha nem lesz ott a
repülőjegy, ha csak egy üzenet vár majd azzal, hogy másképp
alakultak a dolgok. Mit mondok a kisasszonynak-mindig is sokat
foglalkoztam a külvilággal, ki-mit gondol majd rólam-, mit mondok a
taxisnak, akinek majd csak egy kört kell tennie és ugyanaz az utas ül
majd az autójában. A címet legalább nem kell majd újra bemondanom.
Érdekes, hogy a „mit mondok magamnak, hogy hülyét csináltak
belőlem“ kérdés meg sem fordult a fejemben, pedig talán ez lenne a
legfontosabb. Mit mondok Ákosnak? Neki mindig is volt humorérzéke,
úgyhogy ő lesz a legkönnyebb.
Volt egy kis sor is, legalább kinyugodtam magam és arra gondoltam,
hogy ha már az elején ennyire kész vagyok, akkor mi lesz később. A
kisasszony átadta a borítékot, benne a jegy. Retúr.
A helyzeteknek általában van egy olyan pontjuk, amikor azt mondjuk,
hogy na, ha ezután már nem történik semmi, már akkor is jó. A
kávémat kortyolva- mindig százszor meggondoltuk, hogy vegyünk-e
valamit a reptéren hatcsillagos áron, de most így volt íve a
történteknek- arra gondoltam, hogy végül is most már elmondhatom,
hogy majdnem megfilmesítették a könyvemet. Szerintem egy Kelet-
Európai már a nulladik fázisból is tud profitálni.
Amióta megjelent a könyv nem is gondoltam rá, szinte már alig
emlékeztem a részletekre. Ezt szokták mondani a többszörös írók is,
hogy amikor már megjelent, nem jelentett semmit, túl voltam rajta, már
a következő nagy kihívás járt a fejemben. Ellentétben velük, engem
egy éve semmilyen új gondolat nem kerít hatalmába, kihívás az van
elég, de nem írói értelemben. Elképzeltem, hogy ott ülök majd talpig
rúzsban a nagynehezen összehozott találkozón és nem tudom, hogy
miről szól a könyv, de prímán elbeszélgetek az amerikai futballról.
Elmentem a mosdóba- kicsit rosszul is lettem, a szokásos enyhe
lefolyású pánik tünetek- és visszafelé vettem egy példányt a
sajátomból. „Nem, nem kérek hozzá zacskót. Köszönöm.“
Bekanyarodott a gép, elkezdték pakolni a kajákat a tengerentúlra. Egy
kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor utaztam egyedül
repülővel. Az első még egy telekomos workshop volt Amszterdamba,
ami botrányba fulladt, mert annyira kritikátlanul rossz volt az előadó,
hogy fellázadt a csoport és kivoult a teremből. Az már más kérdés,
hogy én komolyan vettem az evonulást és mivel nem értettem
pontosan, hogy a főlázító angol csaj mit beszél, ezért egy óra szünet
helyett úgy értelmeztem, hogy véget is ért a program és elegánsan
kisétáltam a hotelből.
A tortúrásabb utaknál- sok a várakozás, sok a levegőben töltött idő-, az
ember fel-és magába száll, próbál feladatok kitűzni maga elé az útra.
Én nem bírom az ismerkedést a repülőn, bár kétségtelen, hogy ha az
ember kémiailag rá van hangolódva egy love is in the air-re, akkor
kíváló terep egy ilyen út. Az iPodon beállítottam egy hosszabb
válogatást és elkezdtem a valóságos időutazásomat. Mostantól kezdve
kilenc órám van arra, hogy a kevesebb több-jelleggel átgondoljam az
elmúlt évet.
Azt az évet, amely választ adott a férjem kérdésére, hogy mit szeretnék
csinálni tíz év múlva. Emlékszem, hogy azonnal adtam a választ
(engem úgy szocializáltak, hogy egy kérdésen nem kell gondolkodni),
hogy gyerekek, család, boldogság, majd ezt még megfejeltem néhány
materiális darabbal. Mondta, hogy ez tök jó, de nem ez volt a kérdés,
hanem az, hogy vannak-e az életem puszta fenntartásán túl olyan
céljaim, amelyek örömmel töltenek el, és amelyekért- még
fogyasztásom kárára is- hajlandó lennék időt és energiát áldozni.
Kérdezte ezt akkor, amikor testi, lelki-és intellektuális leltáram, életem
33.évében nagyjából a következő volt:
- 7o kg testtömeg. A BMI-om jelenleg nem értelmezhető.
- A lábméretem pár hónapja egy számmal megnőtt.
- Lassan tíz éve élek házasságban egy agysebésszel, akihez nem az
autójáért mentem feleségül.
- Van egy 5 éves fiúnk, aki már most, ebben a formájában is a nők
bálványa.
- Nemsokára megszületik a második fiúnk, akihez már megszületése
előtt nagy reményeket fűzünk.
- ELTE-re jártam, két szakra is, amikor még az volt a jelszó, hogy
magadnak tanulsz, nem az iskolának.
- A karrierem csúcsa egy középvezetői beosztás volt, a boldog
monopoltelkos időben. (Volt személyi használatú autó is.)
Mivel tisztában voltam vele, hogy a kérdés jelenleg túlmutat az átlagos
képességeimen, ezért időt kértem- ezt már ő tanította, hogy ha valami
nem megy elsőre, akkor lehet később is- és megígértem, hogy kitolom
a második gyermekünket és utána azon leszek, hogy válaszoljak. *
Tavaly ilyenkor még terhes voltam Marcival, egy rövid időre
egyértelművé vált, hogy mint individum újra megszüntem létezni. A
hívó felek igen nagy aránya többes számban kérdez hogy vagytok?,
ami csak azért elviselhető, mert tudom, hogy egyszer vége lesz. Az
első gyereknél biztos voltam benne, hogy mostantól többes szám első
személy maradok, mindig körül kell majd néznem, amikor kérdeznek
felőlünk, hogy hányan is vagyunk jelen; csak a korrekt válasz miatt.
Bármennyire is konformista vagyok azt nagyon gyorsan eldöntöttem,
hogy próbálok úgy jelzőzni a külvilágnak, hogy három (lassan négy, ha
a férjem is számít) személyről kérdezhetnek külön-külön, hogy ha a
gyerek eszik egy jót és közben én nem fogyasztottam, akkor nem azt
mondom, hogy ettünk , hiszen ha a férjem vécén volt és közvetlenül
utána hív valaki telefonon, neki sem azt mondom, hogy bocs, hogy
ennyi ideig csörgettél, de éppen kakiltunk. A másik ilyen személyes
névmásos problémám abból adódótt, amikor például azt mondtam a
gyereknek, hogy anya jön és segít neked felvenni a nadrágot, tehát
egyes szám harmadik személyben beszéltem saját magamról. Ő segít?
Hát ki az? A Juci néni?
Az első gyereknél nagyon hamar visszamentem a Vállalathoz, első-és
kizárósorban az anyagiak miatt. Más kérdés, hogy utána karrier
szempontból jól alakultam, kipróbálhattam magam, a boldog monopol-
idő végén, a verseny eleje-közepén küzdhettem, hogy telefonáljon a
magyar. Ákos akkor még agysebészként fungált, azóta pályaelhagyó
lett; ép aggyal felmérte: 12 év orvoslás alatt a magyar egészségügy
alapos tanulmányozása után vagy most vált, vagy semmikor.
Bálintnak, a nagyobbik fiú gyermekünknek annyi maradt meg, hogy
amikor Activity-zünk és éppen egy fejet húz, amit egyszerűen
elmutogathatna például úgy, hogy rámutat a fejére, azt mondja (mert
körülírni is lehet): ezzel dolgozott régen az Apa.
A Phd. után másfél év feltöltődés- MBA- és folyamatos
magyarázkodás- miszerint: most akkor pontosan miért is hagytad el az
orovsi pályát? Neked a Hipokrateszi eskü, akkor nem is igazán jelentett
semmit? Biztos, hogy minden rendben volt a kórházban? Lehet, hogy
mégsem te csináltál először XY műtétet? - alatt kivesézte a múltat és
felkészült a következő életszakaszára. Ez nagyjából annyit tesz, hogy
lassan a piros lámpánál is el tudja dönteni, hogy három millió forinttal
belevágjon a rőfös-boltba vagy vissza kettő padlógáz. Jelenleg egy
globális tanácsadó cégnél dolgozik, ahol az átlagéletkor 25 év, de
abból is az a fajta kiválogatva, aki tud-és el is hiteti, hogy szeret 24 órát
dolgozni, majd vidáman és jókedvűen kezdeni a napot, illetve bármikor
szemrebbenés nélkül képes ezer eurót elkérni egy egynapos
tanácsadásért. Emellett minimum két nyelvet anyanyelvi szinten
beszél, kifogástalan az öltözéke, viszont nem mentett még
emberéletet. Ez utóbbi különböztette meg Ákost kezdetben a
többiektől.
Néha persze eszembe jut a Vállalat. Nagyon pozitív élmény volt az
egész búcsúztatós fázis. A nulladik fázisban dőlt el a sorsom egy jó
időre, amikor is a végkielégítésemről tárgyaltunk. Mindegyikre
felkészültem, tudtam, hogy mi a legjobb és mi a legrosszabb verzió.
Arra optimalizáltam, hogy a szerződésemben szereplő hónapokat
elismertessem a tárgyalópartnereimmel. Tekintve, hogy elég régóta ott
dolgoztam, nagyjából levettem, hogy kivel kell, kivel ajánlatos és kivel
nem kell beszélnem. A kulcsember a HR-es kollegina volt, akinek én
egy voltam a száz közül, de nekem az általa elmondottakból kellett
kiszámolnom a valószínűségeket.
Paradox módon a listámon hamar kiesett a közvetlen főnököm, mert
úgy ítéltem meg, hogy semmilyen ráhatása nem lesz a
végeredményre, viszont a vele való beszélgetés minimum hetekbe
tellett volna. A hetekről annyit, hogy ekkor voltam nyolc hónapos
terhes. A főnököm főnöke még friss hús volt az arénában, úgyhogy
legjobbnak láttam, ha kész helyzetet és arra való 1,2,3 opciót ajánlok
neki. Arra, hogy ez egy liftben történik majd, persze nem számítottam.
Az a bizonyos másfél perced van, hogy elmond a lényeget. Ez ott,
akkor, élesben ment. Én beszáll, ő nem ki. Ketten vagyunk, a falnak
nincs füle, jöhet a deal. Abban biztos voltam, hogy bármennyire is
szimpatikus vagyok neki, kerek négy hónap után egy ekkora vállalatnál
fogalma sincs, hogy ilyenkor mi a helyzet. Egy szerencsém azért volt: a
pasi nem volt tök hülye, néhány kör után levette, hogy véletlenül most
az van, hogy neki szinte semmit nem kell tennie és nekem az akár
nagyon jó is lehet. Az emberek szeretik, ha nem nekik kell utánajárni
egy „vadidegen” problémájának a megoldásában, ezért kevésbé
tudálékosan, de annál határozottabban vázoltam a szitut. Szerencsére
nem kellett nyomva tartanom az „ajtó bezár“ piktogrammot a liften, mert
csak az volt a dolga, hogy a végén bólintson, ami azt jelentette, hogy
elindulhat a folyamat. A legnehezebb az volt, hogy mindez időre le is
legyen írva. Miután aláírásra került az összeg az összes érintett
magának vindikálta a sikert. Mindenkinek volt egy story-ja arról, hogy az
ő közbenjárásával, hogyan sikerült ennyi pénzt kisajtolni a szervezetből.
Mindegyiket meghallgattam, megköszöntem, de az ellenőrző
kérdéseket most mellőztem. Vicces volt.
Az otthonlévő kedves Anyukáknál- statisztikai értelemben eléggé nagy
a szórás, hogy mikor-, de nagyjából egy és hat év kivonulás a
közéletből után kezdődik a jammerolás, hogy akkor most mi a next
step. Otthon is maradna, unja is a gyerekét, keresni is szeretne,
társaságot is kíván. Mindezzel együtt persze előrántja a kognitív
disszonanciáját, amit a nagytöbbség folyamatos panaszkodással enged
ki magából. Vagy az a baj, hogy nincs hova visszamennie dolgozni,
vagy az, hogy van hova de igazán nem is akar menni, vagy alapvetően
lusta, de más is visszamegy, ezért van mehetnéke. Van miről beszélni
a többi sorstárssal. Nem mondom, hogy nem nehéz a „találjuk ki
magunkat” téma, de az a tapasztalatom (hallgattam elég ilyen
történetet), hogy kevés olyan megoldás van, amikor mindenki jól jár. Az
biztos, hogy a Vállalathoz csak akkor mennék vissza, ha ugyanazt
csinálhatnám- persze teljesen másképp-, ugyanannyi emberrel és egy
határozott vízióval rendelkező főnökkel. Tekintve, hogy ennek a
valószínűsége elég kicsi, mert más csinálja ugyanazt, ugyanúgy,
kevesebb emberrel, vízió nélkül. Ha találok valami elfoglaltságot, ami
többet hoz a jegybanki alapkamatnál, akkor belevágok.
Most, hogy a másodikat várom, lehetőségem van arra, hogy egyes
szám első személyben eldöntsem, hogy mikor és mit kívánok kezdeni
magammal. Az biztos, hogy nem fogok beiratkozni különféle
tanfolyamokra batikolni, korongozni vagy egyéb kézművességre. Soha
nem vonzott ez a téma, abszolút ügyetlen vagyok ezekben, valamint
semmi jelét nem látom, hogy bármikor is hasznos tagja lennék ezekkel
a szakmákkal a társadalomnak. Ezek helyett valami személyre
szabottra vágyom, de nem várom el, hogy valaki kitalálja helyettem. Ja,
és mégegy: nem szeretném ha kifutnék az időből, de sürgetni se
sürgessen senki. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy dombonülő
vadászkutya-tartásban keresem a lehetőségeket, de nyitva tartom a
szemem.
A hegyen van például egy LOTTO-zó, ami ún. egyszemélyes LOTTO-
zó, tekintve, hogy- az ember 40-50 év körüli, cigiző, kicsit hajlott hátú,
szemüveges pasi- egy ikszelőn kivül nem nagyon fér be senki. Illik rá
az „Anyámmal élek, kispolszkival járok és ne legyek ideges?” mondás.
Korrektül leokézza a lotto számokat, van nála toll (több is), ennyi.
Vilmos ebben az évben mindösszesen (ez olyan könyvelős) öt-hatszor
járt ott, de a lényeg: abból háromszor nyert a maga kaparósával!
Bement, vett egyet, itthon lekaparta (nem siet vele) és nyert. A
