január-április ianuarie-aprilie

2012-2013

január-április | ianuarie-aprilie

Fejgép Spot

Nézői kockázatok mindannyiunkra egyaránt érvényes társadalmi szituáltságunk bonyolultsága, a közös gondolkodás és cselekvés, nem pedig fogyasztás igénye hoz össze bennünket az előadás terébe(n).

A kortárs színházi előadásokat és alkotókat Pina Bauschtól Nagy Józsefig vagy Sasha Waltzig, Heiner Goebbelstől Silviu Purcăretén át Márton Dávidig, Robert Woodrufftól Declan Donnellanig, de még a dokumentarista színház egymástól sokban különböző művelőit is idesorolva a, mondjuk, kolozsvári közönség előtt is ismert Urbán Andrástól Gianina Cărbunariuig aligha fogadhatjuk be a maguk valódi értékén, ha nem hozzuk szóba a színház és képzőművészet, valamint a társadalomtudományok terén a hatvanas-hetvenes években végbement ún. performatív fordulatot. De hogy magunkról beszéljek, a kérdés tulajdonképpen az, hogy mi is történik a nézővel az Interferenciák Fesztivál alatt, a meghívott előadásokat látva? A kortárs színház legizgalmasabb, valóban újító, a színházi nyelvet is alapvetően kimozdító alkotói a műalkotástól mint szent, csodálni való tárgytól elmozdultak a műalkotásig mint folyamatig, amiből következően a hangsúly áttevődött a játszók és nézők, alkotók és befogadók együttes jelenlétére és közös aktivitására, nagyvonalúan megszüntetve a romantikus művészképet – az alkotó mint „nagy ember”, a teremtő Isten tegeződő társa – amely, könnyen átlátható okokból, uralmi játszmáknak és intézményi kisajátításoknak szolgáltatott és szolgáltat ideológiai alapot. Az együttes jelenlét nem pusztán üres szlogen, az alkotói önszeretet és önünneplés pátosza, hanem bizony az alkotói folyamat közös elemeinek a mind radikálisabb fölmutatása. Nem a kiválasztott, nagy „Én”, akit csak tisztelet és hódolat illet, beszélek a „te” kis életedről, aki ott ülsz a nézőtéri sötétben és halvány sejtelmed sincs, hogy’ élsz és ki vagy, és aki nem vagy méltó hozzám, de „Én”, íme, nem szűnök meg lehajolni hozzád, nos ettől a számunkra voltaképpen egyedül ismert allűrtől nagyon messze jutott a saját kultúrájával kortárs színház, nem ennek a nagy „Én”-nek a revelatív és velünk közölt felismerései miatt megyünk a színházba, hanem a

A határok átjárhatóbbakká váltak, olykor nincsenek is, a „magas kultúra” alkotásai olyan kontextusban jelennek meg, amely nem csak könnyebben megközelíthetővé teszi őket, hanem a mindennapi élet ingatag, mindig mozgó és átalakuló realitása felől nézve válnak fontosakká és érthetővé. A Max Blackben elhangzó, elvont nyelvfilozófiai fejtegetések Heiner Goebbels előadásában például sok játékkal és humorral közös tapasztalattá tette a világunk határait kijelölő nyelvhatárokat, a magunkról való beszéd nehézségét és korlátozottságát, miközben A király halódik Purcărete-előadás haldokló főszereplője közülünk, a nézők közül kerül ki, jelezve már a legelején, hogy nem valaki olyannak a halálát mutatja be az előadás, akihez semmi közünk nincs és felettünk áll, hanem a halál lehetetlen tapasztalatának kérdését érinti meg, azt tehát, amihez tulajdonképpen nincsen nyelvünk, csak testetlen rettegéseink legfeljebb. Az előadás központi elemévé tehát a „testek közelsége” (Erika Fischer-Lichte), vagy még inkább a „nehéz testek közelsége” (H.-T. Lehmann) válik, a közös ottlét, amely feloldja a kötelező áhítatot, és kockázatos, mert mindenestől ismeretlen út közös bejárására invitál. Amikor a Turbo Paradiso legvégén Urbán András színészei bőven levedző paradicsomokkal telt tálakat adnak kézről kézre és arra bátorítják a nézőt, hogy dobálják meg őket, a játszókat, az elsőre szellemesnek tűnő és a könnyedbe váltó előadás-vég váratlanul nagy feladat elé állít bennünket, hiszen hamar felismerjük, hogy a dél-szláv háborút iszonyatos erővel és közvetlenséggel feldolgozó előadás végén mind dobálózni, mind pedig elutasítani a részvételt rossz döntés, nincsenek ugyanis „ők” meg „mi”, mindannyiunkat átsző a gyűlölet és gyűlöletkeltés, nem csak tárgyai, hanem alanyai, nemcsak elszenvedői, hanem alakítói is vagyunk a háborgó, iszonyatos agressziókba kitörő közéletnek. Amennyiben a nézők-résztvevők és nem a színházcsinálók, a közös együttlétre javaslatot tevők nézőpontjából szemléljük a színházi „nyelvújítók” előadásait, nem feledve persze azt a kulturális kontextust, amiben élünk, úgy könnyen kiderülhet, hogy a néző kockázat-vállalása, amikor veszi a fáradságot és eljön az előadásra, sokkal jelentősebb és nagyobb mértékű, semmint elsőre gondolnánk. Az alkotókat végülis megóvja a nálunk nem meglepően nagy erővel ható színházi konvenció, valamint az a, főként az operett-kultuszból táplálkozó, örökség, amely a színházat a „nem komoly”, „szórakoztató”, következésképpen jelentéktelen, könnyű „hétvégi” eseménynek fogja fel, amely ha rossz sem igazán katasztrófa, hiszen színházban voltunk, ha meg jó, külön nyereség. A performatív fordulat viszont éppen ezt az elhárítást teszi lehetetlenné, az

előadás valamiképpen életbevágó tapasztalatot kínál, a taps után eljövünk a színházból, de nem tudunk hátat fordítani annak, ami történt, mert velünk történt meg és életténnyé vált. Gondoljunk csak a Robert Woodruff rendezte Születésnapra: a színészekkel kezdetben kecsegtető, később meg olykor meg kifejezetten nehéz közelségben kell elfogyasztanunk a fölszolgált vacsorát, egy olyan családtörténet tanúiként, amely magát a fesztelen evést teszi lehetetlenné sokak számára. Marina Abramović szerb performansz-művész az „art vital”, sokértelmű és szellemes szóösszetétellel írja le, milyen művészetet is gondol fontosnak, és milyen művészetet művel ő maga is. A „vital” szó többértelműsége (alapvető, eleven, életbevágó, életadó, élethez szükséges, elengedhetetlen, élénk, éltető, létfontosságú, visszavonhatatlan stb.) rávilágít arra a keresésre, ami a kortárs művészet legérdekesebb törekvéseit mozgatja. A nézői aktivitás nem egyszerűen divat és olcsó provokáció, hanem annak a felmutatása és elismerése, hogy az alkotói aktus nem elválaszt, hanem összeköt bennünket embereket, ez ugyanis a leginkább közös bennünk, az esztéticista, olykor kifejezetten kínos hierarchiák éltetői az ún. nagyemberek és az ún. kisemberek között olyan társadalmi berendezkedésekben érdekeltek, amelyek fenntartják és garantálják hatalmukat, azaz feudális kiváltságaikat. Amikor Abramović (címével együtt) tizenöt soros manifesztumával először szembesültem, majd amolyan gondolkodásgyakorlatként magyarra fordítottam, színházi viszonyainkat tekintve nagy meglepetésemre a néző az, aki elsőre eszembe jutott, és nem az alkotóművész: Életbevágó művészet nem a rögzített élettérre állandó mozgás közvetlen kapcsolat helyi viszonyok önkiválasztás határok átlépése kockázatok vállalása változó energia nemet a próbára nemet az előre látható befejezésre nemet az ismétlésre felfokozott sebezhetőség kitettség a véletlennek primér reakciók1

Visky András

A kiáltvány lelőhelye: Marina Abramović: The Artist is Present, MoMa, New York, 2010. 90.o.

1

Oare lamentoul apocaliptic cu privire la procesul de marginalizare totală a fenomenului artistic în societatea de consum nu este, în definitiv, o modalitate radicală de a marginaliza arta însăşi? Este semnificativ că în excelentul volum The Transformative Power of Performance, semnat de Erika Fischer-Lichte, lucrare ce pune bazele noii estetici a artelor performative, personalitatea artistică cu cele mai multe citate şi referiri nu este altcineva decât Marina Abramović, iar Ghidul Routledge de teatru şi performance, apărut de curând şi în limba română (traducerea a fost realizată de Cristina Modreanu şi Ilinca Tamara Todoruţ), se deschide tot cu ea, prima literă a alfabetului cu care începe numele artistei, originară din Iugoslavia, dispărută între timp de pe hărţile politice a lumii, dobândeşte aici o valoare simbolică aparte. Abramović însă, deloc pudică în ceea ce priveşte receptarea entuziastă, ba poate chiar isterică, de către piaţa americană a expoziţiei retrospective şi a performance-ului de la MoMa intitulat The Artist is Present (2010), precum şi a fotografiilor despre performance-urile ei mai vechi, multiplicate şi semnate de ea, deloc inhibată deci de succesul financiar pe care îl are în ultima vreme, defineşte arta pe care o face cu o sintagmă plurisemantică „art vital”, dezvoltând-o în manifestul ei artistic, poetic şi auster, deosebit de inspirator pentru oameni de teatru mulţumiţi să ofere spectacole unui public cu totul faceless, redus la tăcere, mutilat de presiunile mediatice ale culturii „mari” şi întru-totul goale: „no fixed living space / permanent movement / direct contact / local relation / selfselection / passing limitations / taking risks / mobile energy // no rehearsal / no predicted end / no repetition / extended vulnerability / exposure to chance / primary reactions”. Din punctul de vedere al teatrului ce funcţionează în virtutea unei inerţii (auto)protectoare, manifestul artistei s-ar putea aplica, în mod ironic, mai degrabă la poziţia spectatorului în teatru, decât la spectacolul în sine. Spectatorul este cel care îşi asumă riscuri şi îşi oferă vulnerabilitatea, el este cel care se expune, fără repetiţii, unui ritual cultural gol şi impersonal.

Matei Vişniec

KENYÉRZSEB BUZUNARUL CU PÂINE Patkó Éva fordítása Szereplők | Cu: DIMÉNY ÁRON FARKAS LORÁND Rendező | Regia: ALBU ISTVÁN

Bemutatók Premiere

Bemutató dátuma: 2013. február 27 Data premierei: 27 februarie 2013

Szcenikus | Decorul: TENKEI TIBOR Jelmeztervező | Costume: Bocskai Gyopár Világítás | Lumini: Soós Alpár Hang | Sunet: Buksa Péter Kellékes | Recuziter: Molnár Tibor Ügyelő | Regia tehnică: GYÖRFFY ZSOLT

A színház a társadalmi vitába való bekapcsolódás alapvető eszköze

Teatrul este o formă esenţială de implicare în dezbaterea socială

Matei Vişniec és Visky András beszélgetése

András Visky în dialog cu Matei Vişniec

Visky András: Milyen kapcsolatban állsz a színházzal? Egyes darabjaidban több befejezést is felajánlasz, a különböző rendezőtípusokat tartva szem előtt. A saját drámáid jó nézője vagy? Matei Vişniec: Igen, jó nézője vagyok a saját darabjaimnak, mert a nézőtéren ülve elfelejtem, hogy én írtam őket. Egyébként is lenyűgöznek a színészek és a rendezők, minden, ami a színpad működésének része, mivel soha nem voltam sem rendező, sem színész, az írott szavak embere voltam és maradok. Első kapcsolatom a színpaddal pszichoanalízist érdemelne, igazi lélektani trauma. Talán tíz éves lehettem, és közönség előtt kellett elszavalnom egy hazafias verset szülővárosomban, Radócon (Rădăuţi), egy kommunista pioníravató ünnepségen. A pionírok vezetője előretolt, a színpad szélére, a 300-400 fős közönség elé... A verset kívülről megtanultam, de ahogy kimondtam, hogy „szeretett párt”, hirtelen elfelejtettem a szöveget. Akkor kóstoltam bele először a légüres tér érzésébe: amikor egy teremnyi közönség néz rád várakozóan, te pedig lebénulsz, ürességet érzel a fejedben. Ez a pillanat egy életre nyomot hagyott bennem, rájöttem, hogy közönség előtt kimondani szavakat nem könnyű dolog. Akkor mondtam ki magamban, hogy „soha többé nem lépek színpadra.” Azóta az írott szöveget részesítem előnyben a kívülről megtanulttal szemben. Ami a színházat illeti, az általános iskola éveitől kezdve revelációt jelentett számomra, azonban elsősorban a dráma tetszett meg, mint irodalmi műfaj. Ne feledjük, hogy a szín-

András Visky: Care este relaţia ta cu teatrul? Te întreb acest lucru pentru că ai şi piese în care oferi mai multe finaluri, luând în considerare diferite tipologii de regizori. Eşti un spectator bun al pieselor tale? Matei Vişniec: Da, sunt un bun spectator al pieselor mele pentru că uit că le-am scris eu atunci când le văd. Şi oricum sunt fascinat de actori şi de regizori, de tot ce ţine de mecanica scenei. Pentru că eu nu am fost niciodată regizor şi nici actor, am fost şi rămân un om al cuvintelor scrise, un scriitor... Primul meu contact cu scena a fost unul care merită psihanalizat, o veritabilă traumă psihologică. Cred că aveam vreo zece ani şi trebuia să spun în public o poezie patriotică. Totul se întâmpla la Rădăuţi, oraşul meu natal, cu ocazia unei serbări şcolare la Casa de Cultură din oraş. Era vorba de o ceremonie comunistă, tocmai urma să fiu făcut pionier împreună cu alţi colegi... Pe măsură ce primea cravata roşie, fiecare elev era invitat să spună o poezie patriotică. Aşa mi-a venit şi mie rândul, instructoarea de pionieri m-a împins în faţă, spre marginea scenei, în faţa unui public de 300 sau 400 de persoane... Poezia o învăţasem pe de rost, era ceva cu dragostea faţă de partid, dar după ce am pronunţat cuvintele „partid iubit” m-am blocat, am uitat brusc textul. Atunci am gustat pentru prima dată senzaţia de vid, să fii în faţa unei săli care te priveşte, care te aspiră cu energia aşteptării, şi tu să ai capul complet vidat, să te simţi total paralizat. Iată deci momentul care m-a marcat pe viaţă. De fapt, mi-am

ház mindenekelőtt irodalom, akár a regény, a novella, a vers, az esszé, a vázlat. Tetszett a párbeszéd nyújtotta szabadság, mindaz, amit az elme egy szereplő vagy egy drámabeli helyzet köré képzelhet: a tér, a jelmezek, a díszlet, a szagok, a fények és árnyékok... Drámaírás közben gyakran érzem úgy, hogy korlátlan hatalommal bírok a szereplőim fölött, sorsokat szakíthatok félbe vagy hosszabbíthatok meg. Az üres lap előtt ülő drámaíró Istenhez hasonlít, abban a pillanatban, amikor eldönti, hogy megteremti a világot. Életet adhat szereplőknek, másokat eltörölhet, élet és halál ura az általa elképzelt világban. Másrészt, amikor „színházat írok”, gyakran érzem úgy, hogy a szöveg saját, belső élettel is bír. Sokszor megtörtént, hogy írás közben a mellékszereplők érdekesebbé váltak, mint a főszereplők... A szereplők diszkréten kapcsolatba lépnek velem, miközben életre kelnek, alakot öltenek, sugallják azt az irányt, amelybe belső energiáikat követve el kellene őket indítanom. Mintha egy mellékszereplő azt mondaná: „Többet akarok elmondani! Érvényesülni akarok!” Ilyenkor hagyom, hogy érvényesüljön, lássuk, mit mond... V. A.: 1987-ben, turistavízummal jutottál el Párizsba, éppen akkor, amikor a Lovak az ablakban bemutatóját tervezték a Nottara Színházban, a darabot pedig azonnal betiltották, még mielőtt bejelentetted volna, hogy végleg Párizsban maradsz. A cenzúrát megtapasztalva mentél el, több kész, ám a nyolcvanas évek Romániájában be nem mutatott drámával. M.V.: Amikor 1987 szeptemberében távoztam Romániából, mintegy húsz drámám volt megírva. A cenzúra egyiket sem tartotta alkalmasnak arra, hogy professzionális színházban állítsák színre, ami számomra visszaigazolta drámáim értékét, azt, hogy sikerrel leplezik le Románia abszurditásait. V.A.: Egy politikai témákkal foglalkozó drámaíró számára az öncenzúra legalább akkora pusztító hatással bírt, mint a cenzúra szörnyűségei... M.V.: Az országból való távozásom előtt néha bezárkóztam a szobámba, és elhatároztam: ma éjjel megírok egy tíz-húsz oldalas szöveget, öncenzúra nélkül, csak hogy lássam, képes vagyok-e rá... Ellenőrizni akartam, képes vagyok-e ellenállni az öncenzúrának, mivel abban az időben elég nehéz volt megfeledkezni róla. Később, Franciaországban úgy éreztem, hogy nem maradt ellenfelem. A megnyilvánulás szabadsága elbizonytalaníthat. Egy totalitárius rendszerben sokkal könnyebb észrevenni és leleplezni a rosszat, amit mindig egy diktátor, egy pártapparátus vagy elnyomó rendszer, egy megszállott ideológia testesít meg... A komolyabb demokratikus hagyománnyal rendelkező országokban viszont nehezebb rájönni, hol rejtőzik a gonosz, hogyan manipulálja az egyént a fogyasztói társadalom a reklámok, a divat, az információ és a média lázálmai által... V.A.: Az íráshoz szükséged van ellenfelekre? M.V.: Mindig azért írtam, hogy párbeszédet kezdeményezzek a többiekkel, az engem körülvevő világgal. Egyféle hivatástudatból írok, úgy vélem, szükségem van a társadalommal való párbeszédre. A nagy témáim az egyén manipulálása, nem csak a kommunista, hanem bármilyen ideológia által. Megpróbálom megérteni, hogyan él együtt az ember azokkal az ellentmondásokkal, amelyeket magában hordoz. Lenyűgöző téma: az ember, mint ellentmondásos környezetben élő, ellentmondásos lény. A kommunizmusban az emberek olyan helyzetben

dat seama că a spune cuvinte în faţa unui public nu este un lucru uşor. De altfel, atunci mi-am spus în gând „nu voi mai urca niciodată pe o scenă”. De atunci prefer textul scris celui învăţat pe de rost... Vorbind acum despre teatru... El a fost pentru mine o imensă revelaţie, încă din anii şcolii generale, dar sub formă de gen literar. Mi-a plăcut în primul rând genul literar dramatic. Să nu uităm că teatrul înainte de toate este literatură, un gen literar, ca şi romanul, nuvela, poezia, eseul, schiţa. Mie mi-a plăcut libertatea pe care o conferă schimbul de replici şi mai ales tot ceea ce mintea poate imagina în jurul unor personaje, al unei situaţii dramatice: spaţiu, costume, decoruri, mirosuri, lumini şi umbre... Deseori, când scriu câte o piesă, mi se pare că am puteri absolute asupra personajelor mele, că pot întrerupe sau prelungi destine. Dramaturgul, în faţa foii albe este ca Dumnezeu în clipa când decide să creeze lumea. Poţi da viaţă unor personaje, poţi suprima altele, ai drept de moarte şi de viaţă asupra lumii pe care o imaginezi. Pe de altă parte, când scriu teatru, am deseori senzaţia că textul are şi o viaţă interioară. Mi s-a întâmplat de multe ori, în timp ce scriam câte o piesă, ca personajele secundare să devină mai interesante decât cele principale... De altfel, personajele comunică discret cu mine în timp ce capătă formă şi viaţă, îmi indică uneori direcţiile în care ar trebui să le duc date fiind energiile lor interioare. E ca şi cum un personaj secundar mi-ar zice „Eu vreau să spun mai mult! Vreau să mă afirm!” Şi atunci îl las să se afirme, să văd ce spune... A. V.: Ai plecat la Paris în 1987, cu o viză de turist, tocmai în perioada în care ar fi trebuit să aibă loc premiera piesei Caii la fereastră la Teatrul Nottara, iar spectacolul s-a şi interzis imediat, înainte să-ţi anunţi decizia de a rămâne definitiv în Franţa. Ai plecat cu experienţa cenzurii, având mai multe piese scrise şi nerealizate de teatrele din România anilor optzeci. M. V.: Când plecam din România, în septembrie 1987, aveam deja scrise vreo 20 de piese. Nici una nu fusese acceptată de cenzură pentru a fi jucată pe vreo scenă profesionistă, ceea ce pentru mine era o confirmare a valorii lor şi a capacităţii lor de a denunţa absurdităţile din România. A.V.: Pe lângă ororile cenzurii, cele ale autocenzurii aş spune că au fost la fel de distrugătoare pentru un autor dramatic cu piese politice... M.V.: Mi se întâmpla înainte de plecarea mea din ţară să mă închid câteodată în camera mea şi să-mi spun: în noaptea aceasta voi scrie un text de zece sau de douăzeci de pagini dar fără să mă auto-cenzurez, doar ca să văd dacă sunt capabil... Uneori îmi spuneam chiar: în noaptea aceasta scriu tot ce-mi trece prin cap, iar mâine dau foc manuscrisului ca să nu existe nicio urmă, ca să nu pot fi acuzat de trădare de ţară sau de tentativă de răsturnare a regimului. Era important să verific dacă mai sunt capabil să mă înfrunt cu autocenzura. Pentru că era destul de greu să nu ţii cont de autocenzură la ora aceea. Ulterior, în Franţa, am simţit altceva, faptul că nu mai aveam adversar. Uneori libertatea de exprimare te poate destabiliza când ştii că poţi să spui tot ce vrei... Dar te întrebi: de fapt care este acum publicul meu şi ce vreau eu să-i comunic? În România, adversarul meu era sistemul totalitar, cuplul prezidenţial, ideologia comunistă... Am observat, de altfel, că într-un sistem totalitar este infinit mai uşor să identifici răul şi să-l demaşti. În ţările cu mare tradiţie democratică, însă, este

éltek, amely természeténél fogva ellentmondásos, valójában teljes skizofrénia. Egyesek közülünk (gyakran mindenki) arra kényszerültek, hogy társadalmi komédiát játsszanak, vagy legalábbis úgy tegyenek, mintha részt vennének benne. Csak akkor változhattunk vissza önmagunkká, amikor a barátainkkal, családunkkal voltunk – vagy egyedül maradtunk a tükörképünkkel. Ebben az ellentmondásos helyzetben kellett túlélnünk, irodalommal foglalkoznunk, szeretnünk, hinnünk abban, hogy léteznek megoldások. Ma arra kényszerülünk, hogy más ellentmondásos egyenleteket oldjunk meg, mint például a demokrácia kiüresedett értéke. A csalók a szemünk előtt használják arra a demokrácia értékeit, hogy becsapjanak, meggazdagodjanak, uraljanak bennünket... Íme az „ellenfeleim”. Írásaimban átvilágítom az ember harcát az egzisztenciális, társadalmi, belső és külső csapásokkal. V. A.: Az áttérés az elsődleges nyelvről egy másik nyelvre lenyűgöző folyamat az írók esetében, Beckettől Cioranig. Hogyan történt a – pillanatnyilag – a totalitarianizmus jelképeivel túlterhelt román nyelvtől való eltávolodás? Gyakorlatias döntés volt, vagy a kivándorló új identitásának filozófiáján alapul? M.V.: Nem úgy jártam el, ahogy Cioran, aki Párizsba érkezve, egy adott pillanatban eldöntötte, hogy többé nem beszél románul. Franciaországba való érkezésem, 1987 után is a kommunizmus és a szabadság kérdésének megszállottja voltam, és ezekről a témákról írtam. Román szorongásaim romjain, franciául írtam drámákat arról, amit átéltem. Megírtam például a Kommunizmus története elmebetegeknek című drámát, amelyben megjelenik Sztálin alakja. Írtam egy drámát III. Richárd betiltva címmel, a cenzúráról. Érdekes a tény, hogy a franciák kíváncsiak voltak ezekre a témákra. Franciaországban a Kolozsvári Állami Magyar Színházban most színpadra állított Kenyérzseb című darabbal mutatkoztam be (amelyet Virgil Tănase fordított franciára). Örvendek, hogy az 1984-ben, Romániában íródott dráma megőrizte aktualitását. Franciaországban sok éven át azért írtam, hogy kiűzzem magamból a kommunista univerzumban töltött évek emlékét. De fokozatosan más témák felé fordultam... Írtam például szerelmi történetet, A pandamedvék gyönyörű története egy szaxofonos által elmesélve, akinek volt egy szeretője Frankfurtban címmel. Ebben a darabban a fantasztikum, a látomás területére kalandozom. V. A.: A drámáid nyelvezete költői, magasztos, de ezzel egyidőben nagyon pontos. Kik a mestereid? Egyik darabodban például Beckett végre találkozik Godot-val. Azt mondtad, hogy nem tekinted abszurdnak a drámáidat, mivel mindegyiknek megvan a maga aktualitása... M.V.: Beismerem, hogy amikor tizennégy évesen elolvastam a Godot-ra várva-t, a szabadság revelációjaként hatott rám. Mint mindenki, olvastam már Caragialet (de Sorescut is), elolvastam a tankönyvekben szereplő drámákat (Delavrancea, Camil Petrescu, Sebastian)... Olvastam Csehovot és Ibsent – vagyis kifejezetten a realista színdarabokat... De abban a pillanatban, amikor elkezdtem Beckett, Ionesco, Pirandello, Pinter műveit olvasni, más világot fedeztem fel, kikerültem a pszichológiai színház és az ok-okozati viszonyok nyomása alól. Kelet-Európa a groteszk nagyszerű színházát adta a világnak, amely szintén lenyűgözött. Kantor és Grotowski nagy rajongója vagyok, de szeretem a fantasztikus történeteket

mai greu să-ţi dai seama unde este „localizat” răul, cum se produce manipularea individului prin societatea de consum, prin publicitate şi modă, prin informaţie şi delir mediatic... A. V.: Pentru a scrie ai nevoie de adversari? M. V.: Întotdeauna am scris pentru a intra în dialog cu ceilalţi, cu lumea din jurul meu. Există poate oameni care scriu din motive terapeutice. Nu a fost cazul meu, am scris dintr-un fel de vocaţie. Eu am considerat întotdeauna că am nevoie de un dialog cu societatea. Marile mele teme au fost manipularea individului, nu numai de către ideologia comunistă, de toate ideologiile. Mă interesează omul purtător de contradicţii şi încerc să înţeleg cum reuşeşte să trăiască cu ele. Omul ca fiinţă contradictorie în medii contradictorii, iată un subiect fascinant. În comunism oamenii trăiau într-o situaţie contradictorie prin natura ei, de fapt, într-o schizofrenie totală. Unii dintre noi (şi deseori toţi) trebuia să jucăm comedia socială sau să ne prefacem că participăm la ea. Apoi redeveneam noi înşine doar când eram împreună cu prietenii noştri, în familie sau singuri cu propria noastră imagine. Iată deci în ce situaţie contradictorie trebuia să supravieţuim, să facem literatură, să iubim, să credem că există şi soluţii. Astăzi suntem obligaţi să rezolvăm alte ecuaţii contradictorii, cum ar fi vidarea de sens a democraţiei. Vedem sub ochii noştri cum impostorii utilizează valorile democraţiei pentru a ne păcăli, pentru a se îmbogăţi, pentru a ne domina... Iată deci care sunt „adversarii” mei. Radiografiez în ceea ce scriu lupta omului cu adversităţile existenţiale şi sociale, interioare şi exterioare. A. V.: Trecerea de limba primară aş zice în care scrie un scriitor la o a două limbă este un proces fascinant la mulţi scriitori, de la Beckett la Cioran şi mulţi alţii. Cum s-a produs distanţarea ta de limba română, încărcată la momentul respectiv de semnificaţiile totalitarismului? A fost o simplă decizie practică sau a avut la bază filosofia unei noi identităţi a emigrantului? M. V.: Eu n-am făcut aşa cum a făcut Cioran, care, ajuns la Paris, la un moment dat a decis să nu mai vorbească româneşte. De fapt, chiar şi după sosirea mea în Franţa, în 1987, am fost obsedat de problema comunismului, a libertăţii şi am continuat să scriu pe aceste teme. Deci, pe ruinele angoaselor mele româneşti, am continuat să scriu piese în franceză despre ceea ce trăisem. Am scris, de exemplu, piesa Istoria comunismului povestită pentru bolnavii mintal, în care apare figura lui Stalin. Am scris o piesă despre cenzură intitulată Richard al III-lea se interzice. De observat rămâne faptul că francezii au considerat interesante aceste subiecte. Iar în Franţa am debutat cu piesa montată acum la Teatrul Maghiar de Stat Cluj, deci cu Buzunarul cu pâine (tradusă în franceză de Virgil Tănase). De altfel, mă bucur mult că această piesă, scrisă în România în 1984, îşi păstrează actualitatea. Pot spune că mulţi ani, în Franţa, am scris pentru a exorciza anii petrecuţi în universul comunist. Dar am început treptat să abordez şi alte subiecte... Am scris, de exemplu, o poveste de dragoste, este piesa mea Frumoasa călătorie a urşilor panda povestită de un saxofonist care avea o iubită la Frankfurt. În această piesă explorez o temă din zona fantastică, onirică... A. V.: Limbajul pieselor tale este unul poetic, sublim şi foarte precis în acelaş timp. Cine sunt maeştrii tăi? Ai o piesă, spre exemplu, în care Beckett se întâlneşte în sfărşit cu Godot. Ai declarat la un

is. A különböző irányok szintézisére törekszem, arra, hogy egyaránt táplálkozzam a látomásos irodalomból (ne feledjük, hogy a hatvanas évek Romániájában létezett egy látomásos irány is), és a fantasztikus irodalomból... Az abszurd színház pedig óriási segítséget nyújtott a történelmi abszurditás megértéséhez, amelyben éltem. A volt kommunista országokban tulajdonképpen az abszurd tiszta formáját éltük meg. Ami a Nyugat számára irodalom és esztétikai fogalom, számunkra életünk meghatározó része volt. Sok drámámmal próbáltam meg bebizonyítani, hogy az abszurd a szenvedésben gyökerezik. Az abszurd Nyugaton „feltalált” irodalma a huszadik századot meghatározó, végtelen szenvedésből ered, a nácizmus és a kommunizmus, a két nagy totalitárius ideológia okozta katasztrófákból. Annyi különbséggel, hogy a kommunista ideológia hosszabb életű volt... Az abszurd színház atyja azonban számomra Csehov. Ma, amikor valaki három embert lát várakozni egy buszmegállóban, azt mondja: íme, egy becketti helyzet. Ám a becketti várakozás Csehovtól ered. A három nővér a végtelenségig várja, hogy elmehessenek Moszkvába, és soha nem indulnak el. Csehov utat nyit számunkra az abszurd felé. V.A.: A drámáid egy bizonyos jellemzője azonban radikális módon megkülönböztet az abszurd színház szerzőitől: a felépített világ melegsége, embersége, az író mély szolidaritása az általa megalkotott szereplők iránt. A Kenyérzseb például mintha az Isteni színjáték újramesélése volna, egy olyan világban, ahol a hiány a végtelenségig sokszorozza meg önmagát, különösebb metafizikai teleológia nélkül. Félsz a haláltól? M.V.: Leginkább egy akulturális világtól félek. V.A.: Nem foglalkoztat a fizikai halál, a visszavonhatatlan eltűnés, a hiány? M.V.: Főleg mióta Nyugaton élek, hiszem, hogy mindannyiunk ellensége az akulturális világ, amely a fogyasztói társadalom súlyosbodásából és az angolszász ihletésű szubkultúra globalizációjából fakad, és amely arra kényszerít, hogy egyre kevesebb időt szánjunk a kultúrára. Megijeszt ez a világ, mert mindig is úgy éreztem, hogy a szép iránti szeretet által sikerül nem csak túlélnünk, de kommunikálnunk, elkerülnünk az agymosást. Mindig abban hittem, hogy az irodalom segít jobban megérteni az embert, árnyaltabban, mint az összes társadalomtudomány együttvéve. Hogy megérthess valamit az emberi lényből, ahhoz regényeket, irodalmat kell olvasnod. Lelkem mélyén az írás számomra az optimizmussal egyenlő, mert úgy tűnt, a nagy válaszok a nagy szerzőktől, művészektől, íróktól érkeznek. Eközben, több mint húsz éve, újságíró is, vagyok, és

moment dat că piesele tale nu le consideri a fi absurde, pentru că, de fapt, fiecare piesă îşi are actualitatea ei... M. V.: Recunosc, cu toată sinceritatea, că în momentul în care am citit, la paisprezece ani, Aşteptându-l pe Godot, am avut o veritabilă revelaţie a libertăţii. Îi citisem până atunci, ca toată lumea, pe Caragiale (dar şi pe Sorescu), citisem dramaturgii din manualele şcolare (Delavrancea, Camil Petrescu, Sebastian)... Îi citisem pe Cehov şi pe Ibsen. Citisem deci în special teatrul realist... Dar în momentul în care am citit Beckett, şi în momentul în care am citit şi Ionesco, Pirandello şi Pinter, am descoperit o altă lume, pentru că am ieşit din presiunea teatrului psihologic şi a relaţiilor „de la cauză la efect”. Europa de răsărit a oferit lumii şi un teatru al grotescului care m-a impresionat foarte mult. Eu sunt şi un mare admirator al lui Kantor, al lui Grotowski, dar mi-au plăcut întotdeauna şi povestirile fantastice. Am încercat întotdeauna să creez un fel de sinteză din toate aceste direcţii, să mă hrănesc şi din literatura onirică (să nu uităm că a existat şi un curent oniric în România în anii `60) şi din literatura fantastică... Iar teatrul absurdului m-a ajutat imens să înţeleg absurditatea istorică în care trăiam. Absurdul în formă pură l-am trăit de fapt noi în fostele ţări comuniste. Ceea ce pentru Occident este literatură şi concept estetic, noi chiar am trăit aici o viaţă marcată de absurditate. Deci eu am încercat să demonstrez acest lucru prin multe alte piese, că absurdul are la rădăcina lui multă suferinţă. Literatura absurdului născută în Occident, „inventată” acolo, vine dintr-o suferinţă imensă care a marcat secolul al XX-lea, din dezastrele provocate de nazism şi de comunism, cele două mari ideologii totalitare. Cu diferenţa că ideologia comunistă a avut o viaţă mai lungă... Pentru mine, părintele teatrului absurdului este însă Cehov. Astăzi când cineva vede trei oameni care aşteaptă într-o staţie de autobuz, spune: ia te uită o situaţie becketiană. Ei bine, aşteptarea becketiană vine de la Cehov. Cele trei surori aşteaptă la nesfârşit să plece la Moscova şi nu pleacă niciodată. Cehov ne deschide drumul spre absurd. A. V.: Există însă un aspect al pieselor tale, care te distinge în mod radical de autorii teatrului absurd, şi anume căldura şi umanitatea acestei lumi construite, o anume solidaritate profundă a scriitorului cu personajele create. Buzunarul cu pâine spre exemplu pare a fi o rescriere a Divinei comedii într-o lume în care absenţa se automultiplică până la infinit, fără o teleologie metafizică anume. Îţi este frică de moarte? M. V.: Cel mai mult îmi este frică de o lume aculturală. A. V.: Moartea fizică, dispariţia irevocabilă, absenţa nu te preocupă? M. V.: Mai ales de când trăiesc în Occident cred că duşmanul nostru al tuturor este această lume aculturală, care vine din exacerbarea societăţii de consum şi dintr-un fel de globalizare a subculturii, de inspiraţia anglo-saxonă, şi care ne obligă să acordăm din ce în ce mai puţin timp pentru cultură. Această lume mă sperie. Pentru că dintotdeauna am avut senzaţia că prin dragostea pentru frumos reuşim nu numai să supravieţuim, reuşim să comunicăm, reuşim să evităm spălarea pe creier. Întotdeauna am crezut că literatura ne ajută să înţelegem mai mult omul, într-un mod mai nuanţat decât toate ştiinţele sociale la un loc. Ca să înţelegi ceva din fiinţa umană, trebuie să citeşti romane, trebuie să citeşti

látom a bennem létező író és újságíró közötti harcot. A bennem élő újságíró a világ nyomorúságával dolgozik. Naponta hírek millióival bombáznak bennünket, ezek 99 százaléka pedig rossz, vagy utálatos. Katasztrófákról, korrupciós ügyekről, nyomorúságról, betegségről, butaságról, erőszakról szóló hírek. A bennem élő újságíró öt, tíz, húsz évnyi munka után nagyon pesszimista. Úgy tűnik, hogy a világ egy helyben toporog, a fejlődés eltűnik, és senki nem tanul a múlt hibáiból. A bennem élő író azonban azt mondja: nem lehet. Ezt az anyagot fel kell dolgozni, át kell alakítani, és valahol feltűnik majd a fény. A jelmondatom, hogy úgy kell cselekednünk, mintha a fejlődés létezne. De ha nem is létezik, hinnünk kell benne. Ezért van az, hogy a legsötétebb drámáim mélyén is valahol felcsillan a fény. V.A.: Az optimizmus a humorban rejlik? M.V.: A humorban, de a versben is, talán éppen önmagunk fontosságának tagadásában. Még a kétségbeesés is lehet optimista. George Banu mondta Emil Cioranról, hogy egyetlen dologban hitt: a nyelv értékében, azon képességében, hogy megragadja az igazságokat. A nyelvben hinni az optimizmus egyik formája – még akkor is, ha az igazság szörnyű. V.A.: Hiszel a színházban? Mit jelent számodra a színház? M.V.: Meggyőződésem, hogy a színház a társadalmi konfliktusba, a társadalmi vitába való bekapcsolódás alapvető eszköze, de erre igazából Franciaországban jöttem rá, ahol felfedeztem, milyen mértékben vesznek részt a színészek a társadalmi életben. Akkor döbbentem rá, hogy Romániában valamennyi színész sztár volt, megakadályozták őket abban, hogy a hétköznapi halandók közé keveredjenek. Elképzelhetetlen volt, hogy az előadásra készülő színész arrébb tegyen egy széket a színpadon. Franciaországban a színészek – akik jóval többen vannak, mint Romániában – színházi műhelyeket vezetnek óvodákban, iskolákban, egyetemeken, kórházakban, elmegyógyintézetekben, börtönökben, menhelyeken és így tovább. Ritkán találkozom olyan színésszel, aki csak a színpadi munkájából él meg. Franciaországban a színház olyan társadalmi szerepét fedeztem fel, amely Romániában nem létezett, annak ellenére, hogy Romániában a színház nagy erővel bírt. Természetesen továbbra is hiszem, hogy egy olyan ország, amely csak tévét néz, visszavonhatatlanul elbutul, de szerencsére járnak színházba is az emberek. Nem annyira szomorú a helyzet, a televízió agymosása mégsem éri el a célját teljes mértékben. A színház ’89 előtt az ellenállás egyik formáját jelentette, és azt hiszem, ma is az ellenállás egyik formája. Csakhogy az agymosás más módozatainak, másféle nyomásgyakorlásnak, butításnak, vagy a gonosz más formáinak állunk ellen. V.A.: Románia legtöbbet játszott drámaírójává váltál ’89-90 után: szerinted megértenek Romániában? Azért kérdezem ezt, mert a darabjaidban a totalitarianizmus elsősorban nem politikai rendszert, hanem – ha nem tévedek – a totalitarianizmus bennünk élő formáit jelenti. Hogyan látod a drámáid romániai fogadtatását? M.V.: A kommunista rendszerről szóló drámáimat ritkán állítják színpadra fontos színházakban. V.A.: Nem csodálkozom. M.V.: Ettől nem bátortalanodom el, mert úgy vélem, a színház olyan irodalmi műfaj, amit olvasni is lehet. A drámáimat kiadják, és amennyire ezt az országban járva meg tudom állapítani, olvassák is – időnként inkább olvassák, mint színpadra

literatură. Deci în adâncul meu eu am fost întotdeauna un om optimist scriind literatură, pentru că mi s-a părut că marile răspunsuri sunt date de mari autori, de mari artişti, de mari scriitori. În acelaşi timp, eu sunt şi jurnalist de douăzeci şi ceva de ani şi îmi dau seama ce luptă este între jurnalistul din mine şi scriitorul din mine. Pentru că jurnalistul din mine lucrează cu mizeria lumii. În fiecare zi suntem bombardaţi cu milioane de ştiri şi o proporţie de 99% din ele sunt rele sau detestabile. Sunt ştiri despre catastrofe, despre afaceri de corupţie, despre mizerie, despre boli, despre prostie, despre violenţă, şi aşa mai departe. Ziaristul din mine, după cinci ani, după zece ani, după douăzeci de ani de meserie este extrem de pesimist. Am impresia că lumea se învârte în cerc, că progresul dispare şi că nimeni nu învaţă din greşelile trecutului. Scriitorul din mine îmi spune însă: nu se poate. Toată materia aceasta trebuie prelucrată şi transfigurată, undeva se zăreşte şi o lumină. Marea mea deviză este una care spune: trebuie să acţionăm ca şi cum progresul ar exista. Chiar dacă nu există, trebuie să credem în el. Din cauza asta chiar şi piesele mele foarte negre au undeva, în adâncul lor, o lumină. A.V. : Optimismul se ascunde în umor? M. V.: În umor, dar şi în poezie, poate chiar în auto-deriziune. Chiar şi disperarea poate fi uneori optimistă. În 2011 s-au împlinit o sută de ani de la naşterea lui Cioran şi au avut loc în Franţa tot felul de colocvii despre el. L-am ascultat astfel pe George Banu cu o comunicare foarte interesantă, în care spunea: Cioran de fapt n-a crezut decât într-un singur lucru, în valorea limbajului, în capacitatea limbajului de a capta totuşi nişte adevăruri. Până la urmă, dacă totuşi crezi că limba sau limbajul pot să te conducă spre adevăruri, iată, e o formă de optimism. Chiar dacă adevărul este monstruos. A. V.: Crezi în teatru? Ce înseamnă teatrul pentru tine? M. V.: Sunt convins că teatrul este o formă esenţială de implicare în conflictul social, în dezbaterea socială, dar am avut această revelaţie mai degrabă în Franţa, unde am descoperit în ce măsură fiecare actor trăieşte din implicarea sa în viaţa socială. Când am descoperit peisajul teatral din Franţa, mi-am dat seama de ceva uluitor, şi anume că în România toţi actorii erau nişte vedete, pentru că domnea un anume sistem de protecţie. Şi, deşi actorii erau foarte buni, erau totuşi întrun fel împiedicaţi să intre în masa socială, să se amestece cu muritorii de rând. Era inimaginabil ca pe o scenă un actor, când se pregătea un spectacol, să mute un scaun. Când am ajuns în Franţa mi-am dat seama că actorii care erau infinit mai numeroşi animau ateliere de teatru în grădiniţe, în şcoli, în universităţi, în spitale, în case de nebuni, în puşcării, în aziluri, şi aşa mai departe. Rari erau actorii care trăiau numai din prezenţa lor pe scenă. Am descoperit în Franţa un fel de rol social al teatrului pe care nu-l găsisem şi care nu exista în România, deşi în România teatrul era o mare forţă. Deci cred în continuare, bineînţeles, că o ţară care se uită numai la televizor, se va prosti definitiv, din fericire însă lumea vine şi la teatru. Lucrurile nu sunt chiar aşa de triste, spălarea pe creier a televiziunii nu reuşeşte totuşi integral, nu-şi atinge scopul integral. Teatrul a fost o formă de rezistenţă în România şi înainte de ’89 şi cred că este o formă de rezistenţă şi acum. Numai că rezistăm împotriva altor forme de spălare

állítják. Ezért publikálok, gondoskodom róla, hogy a darabjaim elérhetőek legyenek a könyvtárakban... Meglátjuk, mikor következnek be újra olyan fontos pillanatok, amikor újra elő kell venni, meg kell beszélni a múltat. De én színházat írok és publikálok, és nem csak a nézőközönségnek, hanem az olvasó közönségnek is. Az olvasó maga válik írásaim rendezőjévé, elégtételt szerezhet egy dráma elolvasásából is, nem csak abból, ha színpadon látja. Úgy írok, hogy a drámáim irodalmi szövegként is olvashatóak legyenek, bármilyen olvasó érdeklődését felkeltsék. Olyan fogadás ez, amit sok éve próbálok megnyerni. V.A.: Melyik az a pillanat, amikor egy bizonyos téma regény vagy vers helyett dráma formáját ölti? M.V.: Sokszor megtörtént, hogy prózát vagy regényt akartam írni, de harminc oldal után a szöveg átváltozott drámává. Általában az utóbbi negyven évben minden, amit írok, színházzá változik, még a vers is, amit régen előszeretettel írtam. Örömet szerez ezen az irodalmi műfajon belül alkotni. Időnként azonban azért, hogy változhassak, vagy valamiféle művészi higiénia okán, azt mondom: be kell bizonyítanom, hogy író vagyok, és hogy képes vagyok regényt írni, ha csak magamnak is... Úgy írok meg egy-egy regényt, mintha ki akarnék törni ebből a belső diktatúrából, ami mindent színházzá változtat. A verseimet a színház ihlette. Amikor a világot figyelem, és összegyűjtöm, lejegyzem az ötleteimet, a tekintetem egy drámaötletet kereső ember tekintete. Nem tudok drámát írni, ha nem hagy rajtam nyomot egy erős drámai helyzet, ha nem ütközik nekem, nem nyűgöz le egy konfliktus kezdete, amelyet annyira különlegesnek tartok, hogy megörökítésre érdemesnek vélem. És amikor megörökítem a konfliktust, a darab szinte megírja magát. A Kenyérzseb valós helyzetből fakad. Ingázó tanár koromban, amikor harminc kilométerre éltem Bukaresttől, egy nap, biciklizés közben, felfedeztem egy elhagyatott kútba dobott kutyát. Annyira különlegesnek, hihetetlennek találtam ezt a helyzetet... azt mondtam: az a kutya én vagyok, meg kell írnom ezt a drámát. 1984-ben történt, az egész Romániát abban a kútban láttam, a kutya egy olyan Románia metaforája volt, amely csak vergődött, csak ugatni, csak üvölteni bírt. Szóval minden titokzatos, és az ideális szöveg az, amely magát írja meg, egy nagyon erős drámai helyzetből. Írás közben néha úgy érzem, én csak az üzenet közvetítője vagyok. (fordította: Fülöp Noémi)

de creier, împotriva altor presiuni, împotriva altor forme de imbecilizare sau de rău. A. V.: Eşti cel mai jucat dramaturg din România, după ‘89-’90: te consideri înţeles în România? Întreb acest lucru pentru că totalitarismul în piesele tale nu se referă în primul rând la un sistem politic, ci mai degrabă, dacă nu greşesc, la formele totalitarismului din noi. Cum percepi receptarea pieselor tale în ţară? M. V.: Nu sunt jucat des în teatre importante cu piesele mele legate de epoca comunistă. A. V.: Nu mă mir. M. V.: În acelaşi timp asta nu însemană că sunt descurajat, pentru că eu consider că teatrul este un gen literar care poate fi şi citit. Ori textele mele sunt publicate şi din câte descopăr eu călătorind prin ţară sunt citite. Uneori sunt mai mult citite decât montate. Deci public, am grijă ca piesele mele să existe în librării... Vom vedea când vor veni din nou momentele importante când trebuie reluat trecutul, discutat din nou, dar eu scriu şi public teatru şi pentru a mă adresa unui public de cititori, nu numai pentru un public de spectatori. Cititorul devine şi singur propriul său regizor, poate avea o satisfacţie enormă citind o piesă chiar dacă nu o vede montată. Eu scriu în aşa fel încât piesele mele să poată fi citite ca o pagină de literatură, să poată incita la lectură orice tip de cititor. E un pariu pe care-l încerc să-l câştig de mulţi ani. A. V.: Care este momentul în care o anumită temă devine piesă de teatru în loc să fie roman sau poezie...? M. V.: De multe ori mi s-a întâmplat să încerc să scriu o pagină de proză sau de roman, şi după 30 de pagini textul să se transforme în teatru. În general în ultimii 40 de ani cam tot ce scriu se transformă în teatru, chiar şi poezia pe care o scriam altădată cu predilecţie s-a transformat în teatru. Am avut această plăcere de a lucra în interiorul acestui gen literar. Din când în când însă pentru a mai schimba sau pentru a-mi impune un fel de igienă artistică, îmi spun: trebuie să demonstrez că sunt scriitor şi că sunt capabil să scriu şi roman, măcar pentru mine însumi... Şi din când în când mai scriu câte un roman ca şi cum aş încerca să ies din această dictatură interioară care transformă totul în teatru. Dar este adevărat că poezia mea a fost aspirată de teatru. Când privesc lumea şi îmi adun ideile pentru a le nota, am o privire de om care caută un subiect pentru o piesă. Eu personal nu pot să încep să scriu o piesă dacă nu mă marchează o situaţie dramatică puternică. Dacă nu sunt izbit, fascinat, de un început de conflict pe care îl consider atât de extraordinar încât să merite să fie captat şi atunci când conflictul este captat, piesa se scrie aproape singură. Buzunarul cu pâine a pornit de la o situaţie reală. Într-o zi, mergând cu bicicleta (pe vremea când eram profesor navetist la ţară, la 30 de kilometri de Bucureşti), am descoperit un câine aruncat într-o fântână părăsită. Mi s-a părut atât de extraordinar acest fapt, atât de incredibil... miam spus: câinele acesta sunt eu, trebuie să scriu această piesă. Era în 1984, toată România am văzut-o aruncată în aceea fântână, câinele acela era imaginea, metafora unei Românii care se zbătea şi nu reuşea decât să latre, să urle. Deci totul este un mister, iar textul ideal este, de fapt, cel care se scrie singur, dintr-o situaţie dramatică foarte puternică. Simt uneori, scriind, că eu nu sunt decât mesagerul care transmite mesajul.

Hátha lesz egy forradalom Albu Istvánnal beszélget Fülöp Noémi

Albu István 1984-ben született Sepsiszentgyörgyön. 2007-ben szerzett színészi diplomát a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karán, jelenleg ugyanitt mesteri hallgató a Rendezői szakon. 2007 óta  rendszeresen működik közre a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaiban, mint rendezőasszisztens, első itteni előadását pedig 2009-ben rendezte (F. M. Dosztojevszkij: Ördögök), ezt követte 2011-ben Lázár Ervin A négyszögletű kerek erdő című meséje, illetve a most bemutatásra kerülő Vişniec-darab a Kenyérzseb. Rendezőasszisztensi munkái: Leonida Gem Session, Caragiale nyomán szabadesésben (rendező: Tompa Gábor), Büchner: Leonce és Léna (rendező: Tompa Gábor), Ingmar Bergman: Suttogások és sikolyok (rendező: Andrei Şerban), Ibsen: Peer Gynt (rendező: David Zinder), Shakespeare: III. Richárd, (rendező: Tompa Gábor), Büchner: Danton halála (rendező: Mihai Măniuţiu). További rendezései: S. Beckett: Ó, azok a szép napok! (Kolozsvári Nemzeti Színház), A. P. C sehov - Kiss Csaba: De mi lett a nővel? (Kézdivásárhelyi Városi Színház), Kander-Ebb-Fosse: Chicago (Babeş-Bolyai Tudományegyetem), F. G. Lorca: Vérnász (Babeş-Bolyai Tudományegyetem), Kiss Csaba: Hazatérés Dániába (Szatmárnémeti Északi Színház), W. Shakespeare: Szentivánéji álom (Babeş-Bolyai Tudományegyetem), F. Dürenmatt: A fizikusok (Babeş-Bolyai Tudományegyetem), F. M. Dosztojevszkij: Karamazov testvérek (Babeş-Bolyai Tudományegyetem), Daniel Keyes: Az ötödik Sally (Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely).

Fülöp Noémi: Adja magát a kérdés: miért éppen Matei Vişniecet, és miért éppen a Kenyérzsebet választottad? Albu István: Vişniec a legjátszottabb kortárs román szerző – talán a legjátszottabb, és ennek jelentenie is kell valamit. Tompa Gábor hívta fel a figyelmemet a drámáira, amiért hálás vagyok neki, hiszen nagyon izgalmas alkotóval sikerült megismerkednünk, Áronnal [Dimény Áron] és Lórival [Farkas Loránd] együtt. Hogy miért éppen a Kenyérzseb? Mostanában nagyon érdekel, mit jelent a színésszel való munka, ez fontos kérdés a szakmai életemben. Az előadásban két színész van, egy kalap, egy sétabot, és semmi más – ez pedig kihívást jelent számomra. Szerintem nem véletlen, hogy Vişniec 28 éves korában írta ezt a darabot, annyi idősen, amennyi én most vagyok, természetesen teljesen más társadalmi és politikai helyzetben. A szerző szavaival tudom ezt a legjobban elmondani: az abszurd igazából az, amiben élünk. A darabban is megfogalmazódik, hogy az abszurd a mostani élethelyzetünk, annyira abszurd, amennyire mi vagyunk abszurdak ebben az élethelyzetben. F. N.: Mit jelent számodra az a normalitás, amihez képest a mostani élethelyzetünket abszurdnak látod? A. I.: Igaza van Vişniecnek: az abszurd megszűnt abszurdnak lenni, hiszen így élünk. Amit a dráma felmutat, az megszűnt elvonatkoztatott forma lenni, ami szembesítene, gondolkodásra bírna – mintha tükörképet tartana nekünk a maga abszurditásában. F. N.: A Kenyérzseb 1984-ben, a kommunizmus idején íródott – 28 év távlatából milyen jelentéssel bír számodra az akkori társadalmi-politikai kontextus? A.I.: Abban az évben születtem, amikor a dráma íródott, így

inkább az idősebbek által elmesélt élmények, a történelem tankönyvek alapján emlékszem arra a korszakra. Ez annak is köszönhető, hogy a szüleim is próbáltak megóvni a borzalomtól – mintha tudták volna, hogy nemsokára véget ér. A dráma természetesen nem csak ebben a kontextusban él meg, nem csak a kommunizmusról szól. A pillanatot rögzíti, amelyikben tudatosítjuk magunkban, hogy itt a vég, és tenni kellene valamit, talán új életet kellene kezdenünk. Kívülről várjuk a megváltást, pedig ott rejtőzik bennünk, saját tétlenségünk akadályoz meg a boldogság elérésében. F. N.: Vişniec azt vallja, a dráma megírása idején saját magát, sőt, az egész Romániát azonosította a kútban üvöltő kutyával. Szerinted ki van a kútban? A. I.: Remélem, az előadás alatt minden néző számára különkülön derül majd ki, kicsoda vagy micsoda rejtőzik ott: ember, lény, élet, életfeltétel, akiért vagy amiért tennünk kell valamit. Természetesen az elsődleges válaszlehetőség Isten, de attól csodálatos a dráma, hogy nem csak istenkeresésről, nem csak a hit bizonyságkereséséről szól, hanem sokkal többről. Úgy gondolom, teljesen elvesztettük a hitünket – nem csak Istenben, hanem bármiben, lassan nem marad olyasmi, amit hittel és szeretettel tudnánk csinálni. Azt veszem észre, hogy a színházban is kezdjük elveszíteni a hitünket. Számomra mindennap újrakezdődő küzdelem megtalálni ezt a hitet – ebben segítenek a próbák, a közös munka két nagyszerű színésszel és emberrel, akik hisznek a színházban. Félek attól, hogy elveszítsem a színházban való hitemet. Nem tudhatom bizonyosan, de azt hiszem, ebben hasonlít a mostani állapotunk a kommunizmus kiváltotta állapothoz – teljes reményvesztettség, egyetlen dologba való kapaszkodás: hátha lesz egy forradalom.

Poate va veni o revoluţie Noémi Fülöp în dialog cu István Albu Noémi Fülöp: Întrebarea vine de la sine: de ce l-ai ales tocmai pe Matei Vişniec şi de ce tocmai piesa Buzunarul cu pâine? István Albu: Vişniec este printre autorii români contemporani care se joacă cel mai des – poate chiar cel mai frecvent jucat, iar asta înseamnă mult. Gábor Tompa mi-a atras atenţia asupra textelor sale şi îi sunt recunoscător pentru asta. Astfel, împreună cu Áron [Áron Dimény] şi cu Lóri [Loránd Farkas], am avut ocazia să cunoaştem un autor provocator. De ce tocmai Buzunarul cu pâine? În ultima vreme mă interesează foarte mult lucrul cu actorii. În viaţa mea profesională acest lucru reprezintă un aspect important. În spectacol sunt doi actori, o pălărie, un baston şi nimic altceva – ceea ce pentru mine reprezintă o provocare. Cred că nu este întâmplător faptul că Vişniec a scris această piesă la 28 de ani, la vârsta pe care eu o am acum, bineînţeles, într-o situaţie socială şi politică cu totul diferită. Vişniec spune că „absurdul este însăşi lumea în care trăim”. Acest lucru reiese şi din piesă: absurdul este chiar existenţa noastră din acest moment, care este aşa în măsura în care noi înşine suntem absurzi prin felul în care alegem să trăim. N. F.: Ce înseamnă pentru tine normalitatea în comparaţie cu absurdul existenţei? I. A.: Vişniec are dreptate: absurdul a încetat să mai fie absurd, pentru că reprezintă chiar modul nostru de a trăi. Ceea ce ni se propune în această dramă nu mai este o formă abstractă, care ne obligă să ne confruntăm cu ceva, care ne îndeamnă să reflectăm – este ca şi cum ne-am vedea reflexia în oglindă, cu toată absurditatea ei. N. F.: Buzunarul cu pâine este o piesă scrisă în 1984, în timpul comunismului – din perspectiva celor 28 de ani care au trecut, ce semnificaţie are pentru tine contextul socio-politic din acea epocă? I. A.: Eu m-am născut în anul în care piesa a fost scrisă, prin urmare cunosc acele vremuri mai mult pe baza povestirilor celor mai în vârstă sau a manualelor de istorie. Acest lucru se datorează şi faptului că părinţii mei au vrut să mă apere de monstruozitate aceea – de parcă ar fi ştiut că nu va mai dura mult timp. Bineînţeles că drama nu funcţionează numai în acest context, ea nu vorbeşte doar despre comunism. Ea captează momentul în care conştientizăm că acesta este sfârşitul şi că ar trebui să facem ceva şi să începem o viaţă nouă. Aşteptăm izbăvirea de undeva din afară, cu toate că ea nu poate veni decât din noi înşine. Ceea ce ne împiedică să atingem fericirea este însăşi pasivitatea noastră. N. F.: Vişniec declară că în timpul scrierii dramei s-a identificat pe sine, mai mult, a identificat întreaga Românie cu câinele care urlă în fântână. După părerea ta cine se află în fântână? I. A.: Sper că în timpul spectacolului fiecare spectator va descoperi în mod individual cine sau ce se ascunde acolo, în acel puţ: un om, o fiinţă oarecare, o viaţă, o formă de viaţă, pen-

tru care ar trebui să facem ceva. Desigur, primul răspuns la îndemână este Dumnezeu, drama însă este superbă tocmai pentru că nu vorbeşte doar despre căutarea lui Dumnezeu, a credinţei sau a certitudinii, ci despre mult mai mult. Eu cred că ne-am pierdut total credinţa – nu numai în Dumnezeu, ci în orice. Abia dacă mai suntem capabili să fa-

István Albu s-a născut în anul 1984, în oraşul Sfântu-Gheorghe. În 2007, a absolvit Universitatea Babeş-Bolyai, Facultatea de Teatru şi Televiziune, Secţia Actorie. În prezent, este masterand la Secţia Regie. Cu Teatrul Maghiar de Stat Cluj colaborează începând cu anul 2007, ca asistent de regie. În 2009 a pus în scenă primul său spectacol, Demonii de F.M. Dostoievski. Au urmat spectacolul pentru copii Pădurea pătrat-rotundă de Ervin Lázár şi Buzunarul cu pâine de Matei Vişniec. A lucrat ca asistent de regie la spectacolele: Leonida Gem Session, adaptare după Caragiale în cădere liberă (regia: Gábor Tompa), Leonce şi Lena de Georg Büchner (regia: Gábor Tompa), Strigăte şi şoapte de Ingmar Bergman (regia: Andrei Şerban), Peer Gynt de Henrik Ibsen (regia: David Zinder), Richard al III-lea de W. Shakespeare (regia: Gábor Tompa), Moartea lui Danton de Georg Büchner (regia: Mihai Măniuţiu). În alte teatre şi în timpul facultăţii a mai regizat: Ce zile frumoase! de S. Beckett (Teatrul Naţional Cluj), Dar ce s-a întâmplat cu femeia? de A.P. Cehov şi Csaba Kiss (Teatrul din Târgu Secuiesc), Chicago de Kander-Ebb-Fosse (Universitatea Babeş-Bolyai), Nunta însângerată de F. G. Lorca (Universitatea Babeş-Bolyai), Întoarcere în Danemarca de Csaba Kiss (Teatrul de Nord Satu Mare), Visul unei nopţi de vară de W. Shakespeare (Universitatea Babeş-Bolyai), Fizicienii de F. Dürenmatt (Universitatea Babeş-Bolyai), Fraţii întru Karamazov de Richard Crane după F. M. Dostoievski (Universitatea Babeş-Bolyai), A cincea Sally de Daniel Keyes (Teatrul Tomcsa Sándor din Odorheiu-Secuiesc). cem ceva cu convingere sau cu dragă inimă. Observ că am început să ne pierdem încrederea şi în teatru. Pentru a-mi regăsi această încredere, mă lupt cu mine zi de zi – în această luptă mă ajută repetiţiile şi munca cu cei doi actori extraordinari, care cred în teatru. Mă tem să nu-mi pierd credinţa în teatru. Nu pot să ştiu cu siguranţă, dar am impresia că situaţia noastră actuală seamănă cu presiunea creată de comunism: o disperare permanentă şi faptul că ne cramponăm de un singur lucru: o viitoare revoluţie. (Traducerea: Sándor Koros-Fekete)

DON JUAN ÜNNEPÉLYES VACSORÁJA Cina festivă a lui Don Juan Tirso de Molina nyomán írta: majdhogynem Molière, meghintve egy kevés Mozarttal és da Ponte-val, valamint Georges Bataille-jal | După Tirso de Molina, scris cât pe-aici de Molière, cu un strop de Mozart şi da Ponte, precum şi Georges Bataille Matthias Langhoff és Biró Eszter színpadi verziója Petri György fordításának felhasználásával Versiunea scenică de Matthias Langhoff şi Eszter Biró Műhely | Atelier Zene | Muzica: INCZE G. KATALIN Szereplők | Cu: Don Juan, Don Louis fia | fiul lui Don Louis: HATHÁZI ANDRÁS Sganarelle, Don Juan szolgája | Sganarelle, servitorul lui Don Juan: BÍRÓ JÓZSEF Señora Elvira, Don Juan felesége | Señora Elvira, soţia lui Don Juan: KATÓ EMŐKE Señor Carlos, Señora Elvira ex-vőlegénye | Señor Carlos, fostul logodnic al Señorei Elvira: VIOLA GÁBOR Señor Alonso, Señora Elvira bátyja | Señor Alonso, fratele lui Señora Elvira: SZŰCS ERVIN Don Louise, Don Juan apja | Don Louise, tatăl lui Don Juan: KÖLLŐ CSONGOR Francisque, egy szegény ember | Francisque, un om sărac: LACZKO VASS ROBERT Charlotte, parasztlány | Charlotte, ţărancă: PETHŐ ANIKÓ Dunya, parasztlány | Dunya, ţărancă: VARGA CSILLA Juan, paraszt | Juan, ţăran: BODOLAI BALÁZS A parancsnok szobra | Statuia comandantului: BERECZKY GERGŐ Vasárnap úr, kereskedő | Domnul Duminică, negustor: ORBÁN ATTILA La Ramin, pincér, bérgyilkos és egyebek | La Ramin, chelner, mercenar şi altele: BUZÁSI ANDRÁS Lefátyolozott nő / Donna Anna, később Szellem / Az idő | Femeia cu voal / Donna Anna, mai târziu Spirit / Timpul: IMRE ÉVA Tisbea, átutazóban levő fiatal nő | Tisbea, femeie tânără în trecere: SIGMOND RITA Fabio, egykor autószerelő a Fiat-nál | Fabio, fost mecanic auto la Fiat: MAROSÁN CSABA Wolfband: BALLA SZABOLCS, RENATA BURCĂ, VIOLA GÁBOR, LACZKÓ VASS RÓBERT, SIGMOND RITA, MAROSÁN CSABA Rendező és díszlettervező | Regia şi decorul: MATTHIAS LANGHOFF Jelmeztervező | Costume: CARMENCITA BROJBOIU, Dramaturg | Dramaturgia: BIRÓ ESZTER, Zenei vezető | Conducător muzical: INCZE G. KATALIN, A rendező munkatársa | Asistent de regie: BODOLAI BALÁZS, BIRÓ ESZTER, Mozgás | Mişcarea scenică: SINKÓ FERENC, Ügyelő | Regia tehnică: KEREZSY IMOLA, NAGY YVONNE, Asszisztensek | Asistenţi: DIANA DRAGOŞ, MAXIME CONTREPOIS

Bemutatók Premiere

Bemutató dátuma: 2013. március 6 | Data premierei: 6 martie 2013

A csábítás művészetéről

Despre arta seducţiei

Matthias Langhoff és Biró Eszter beszélgetése

Eszter Biró în dialog cu Matthias Langhoff

Biró Eszter: A Don Juan próbáin Ön gyakran beszél a csábítás és a rendezés hasonlóságáról. Matthias Langhoff: A színházban is azzal foglalkozom, ami saját életemben is érdekel. Tudatában vagyok annak, hogy a munkám lényegében haszontalan dolog: keresem a művészi kifejezését annak, ami bennem rejlik, és amit ki kell mondanom. A színházban, mivel a művészetet nem én magam hozom létre – hanem a színészek, világosítók, tehát a többiek – ehhez az önkifejezéshez hatalmi pozícióra van szükségem,

Eszter Biró: În timpul repetiţiilor cu piesa Don Juan vorbiţi deseori despre asemănarea dintre regie şi seducţie. Matthias Langhoff: În teatru mă preocupă aceleaşi lucruri ca şi în viaţa personală. Sunt conştient de faptul că munca mea este, de fapt, ceva inutil: caut o expresie artistică pentru ceva ce se ascunde în mine şi căruia trebuie să-i dau glas. În teatru – dat fiind faptul că nu eu sunt cel care realizează opera de artă, ci actorii, tehnicienii, adică ceilalţi – am nevoie, pentru această auto-exprimare de o poziţie de putere, care face şi ea

ez is hozzátartozik a hivatásomhoz. Tudom, hogy a hatalmam csak abban állhat, ha másokat arra csábítok, hogy kövessenek. A csábítást tehát úgy értem, hogy a többiek megerősítenek engem azáltal, hogy elfogadják a gondolataimat: elfogadják a javaslataim és megvalósítják őket. Ez pedig bizalmat ébreszt bennem a saját ötletem iránt. Viszont hogyha autoriter módon rendelkeznék és a hatalmi pozícióm miatt a másik fél köteles lenne megcsinálni azt, amit kérek tőle, akkor önmagammal szemben maradnék bizalmatlan. És – ahogy mindenki másnak – nekem sem az a fontos, hogy más mit gondol rólam, hanem hogy én mit gondolok magamról. Ebben a művészek épp olyan normálisak, mint mindenki más. (Lehet, hogy éjszakánként a diktátorok vagy az államelnökök is önmagukkal szembesülnek? Persze az is lehet, hogy ez csak a művészek tulajdonsága. Nem tudhatom, még sosem voltam államelnök...) Tehát mivel tudom, hogy az előadások létrehozásához szükségem van a hatalomra, azt is tudom, hogy tudnom kell csábítani. Ez persze szörnyű teher, mert valakit szar dologra is lehet csábítani. Mindent meg kell tennem ahhoz, hogy ezt elkerüljem: sok tapasztalatra van szükségem és meg kell tanulnom, hogy mások mit csináltak. (Persze nem szükséges mindenkit megemlíteni, az ember lehet hiú és mondhatja azt is, hogy minden tőle származik…) Biztos kell lennem benne, hogy nem disznóság az, amire az embereket csábítom. Ez persze mélységesen megegyezik Don Juan problémájával. Don Juan tudja, hogy csak azáltal létezik, hogy tud csábítani, minden szörnyűséget csábításon keresztül visz véghez, mégsem hagy fel vele. És ezzel vissza is térünk a korábbi témához: bár tudom, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, azt is tudom, hogy tegnapi ember vagyok. És tudom, hogy az, amit továbbra is jól csinálok, bár nem lett rosszabb, de öregebb lett. Sok olyan dolog van a színházban, ami lehet, hogy nem olyan jó, mint az én dolgaim, de mindenképp maibb, míg én tegnapibb vagyok. Ezzel együtt kell élni és nem kellemes érzés. Amíg az ember fiatal, könnyű tovább menni és azt mondani, hogy túllépek a tegnapon. De ha közeledik a vég felé, akkor egész másképp áll a probléma előtt. Ezért nagyszerű a Don Juan (mely Molière egyik fércműve): egy nagy ember története, aki szembenéz a halállal, mégsem adja fel. A halál végig jelen van a darabban, az első pillanattól kezdve. És éppen ez az izgalmas: Don Juan nem akarja felgyorsítani az eseményeket, nem akar diszkréten meghalni. Azt is mondhatná, hogy „elég, ágyba vonulok és szép lassan meghalok, ahogy illik, és akkor talán még Istenhez is eljutok”. Miért nem fogadja el egyszerűen, hogy az utolsó szó Istennél van? – kérdezhetjük. Már ha egyáltalán létezik Isten. De Don Juan tagadja Istent, ahogy egyébként én is tagadom. Persze nem azért, mert azt gondolnám, hogy nem létezik – azért tagadom, mert én nem akarom őt elfogadni. B. E.: Említette, hogy az Ön számára Don Juan egyik legfontosabb tulajdonsága a nevetségessége. Ezt a nevetségességet egyfajta lázadásként értelmezi a társadalommal szemben? M. L.: Ez az egyik legfontosabb gondunk: vajon miért nincs jogunk felvállalni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk? Nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy őszintén azt mondjuk: ilyen vagyok, és ezt nem próbálom meg eltussolni. Igazából nem is az az érdekes, hogy mi is Don Juan, hanem az, hogy mások számára ő egy példakép. Megérteni, hogy mit tesz Don Juan, nem jelent mást, mint azt, hogy az ember azt mondja ma-

parte din vocaţia mea. Ştiu că puterea mea nu constă decât în a-i îndemna pe ceilalţi să mă urmeze. Acest îndemn, această seducţie o înţeleg astfel: toţi ceilalţi mă întăresc prin faptul că acceptă ideile mele, acceptă propunerile mele şi le realizează. Iar acest lucru generează în mine încrederea faţă de propriile idei. Dacă însă aş dispune în mod autoritar şi, pentru că mă aflu într-o poziţie de putere, iar partea cealaltă ar fi constrânsă să facă ceea ce îi cer, de fapt, aş fi neîncrezător în mine însumi. Iar pentru mine – ca şi pentru alţii – nu este important ce gândesc ceilalţi despre mine, ci ceea ce eu gândesc despre mine. În această privinţă, artiştii sunt la fel de normali ca toată lumea. (Cine ştie, poate că noaptea chiar şi dictatorii şi preşedinţii de stat se confruntă cu ei înşişi... Sau o fi acest lucru caracteristic doar artiştilor? Nu ştiu, n-am fost niciodată şef de stat...) Prin urmare, ştiind că am nevoie de putere pentru realizarea spectacolelor, sunt conştient că trebuie să fiu în măsură să-i seduc pe ceilalţi. Bineînţeles că acest lucru este o povară groaznică, pentru că poţi să-i îndemni să facă şi lucruri de rahat. Trebuie deci să fac totul pentru a evita aceasta: am nevoie de multă experienţă şi trebuie să învăţ de la alţii. (Desigur, nu trebuie să-i numim pe toţi, uneori poţi fi îngâmfat şi să spui că toate pornesc de la tine…) Trebuie să mă asigur că ceea ce vreau să realizez şi pentru care îi seduc pe oameni, nu e o porcărie. Evident că acest aspect corespunde profund problemei lui Don Juan. El ştie că există doar prin capacitatea sa de a seduce, comite tot felul de orori prin seducţie şi totuşi nu renunţă la ea. Şi cu aceasta am revenit la tema precedentă: deşi ştiu că fac bine ceea ce fac, tot atât de bine ştiu că eu aparţin zilei de ieri. Şi ştiu că ceea ce fac bine şi acum, deşi nu s-a stricat, s-a învechit. În teatrul de azi sunt multe lucruri care poate că nu sunt la fel de bune ca cele pe care le fac eu, însă sunt mai contemporane, în timp ce eu aparţin mai mult trecutului. Sunt nevoit să trăiesc cu acest sentiment, care nu e deloc plăcut. Atâta timp cât omul este tânăr, îi este uşor să meargă mai departe şi să spună: trec peste ziua de ieri. Dar când se apropie de sfârşit, se confruntă cu această

gának: állj, nem élhetek továbbra is úgy, ahogy eddig éltem. Tehát lehet, hogy az ember bedől Don Juannak, de közben érzi, hogy ahogy azelőtt élt, az rosszabb volt. B. E.: Úgy érzem, hogy a Don Juan és Sganarelle közti viszonynak kicsit köze van a Mértéket mértékkel Hercegéhez és Porkolábjához; mintha a shakespeare-i szereplők viszonyának kibontása is érdekelte volna, amikor döntött a Don Juan szereposztása felől. M. L.: Nem tagadom, hogy a darabok központi figuráihoz nagyon is személyes közöm van. Bár nem feltétlenül akarom, természetesen magamat is látom bennük, ezt hiába is próbálom elkerülni. Az ember csak úgy kerülheti el, hogy magáról beszéljen, ha talál bizonyos színészeket – jobbakat vagy rosszabbakat – akikre azt mondja, hogy igen, ő az. Ez pedig nem az abszolút tehetség kérdése. Franciaországban például minden előadásomban François Chattot-val dolgozom, ez pedig a darabválasztásban is befolyásol. Számomra a Mértéket mértékkel után tiszta volt, hogy [Hatházi] Andrással szeretnék dolgozni, és ennek nincs köze ahhoz, hogy objektíven mennyire tartom tehetségesnek. Egy korábbi elképzelés szerint Gorkij Éjjeli menedékhelyét kellett volna rendeznem Kolozsváron, de éreztem, hogy itt, ezekkel az emberekkel most nincs közöm a darabhoz. Nem a darabbal van bajom, remek szöveg, csak éppen nem tudtam, hogy András mit játszhatna az Éjjeli menedékhelyben, mert egyik szereplőnek sincs köze hozzám. Furcsa dolgok ezek. A Don Juan-téma már rég foglalkoztat. Persze rendezőként az embernek megvan a saját világa, a saját repertoárja, amit sosem merít ki. És vannak nagyszerű darabok, amelyeket viszont sosem fogok megrendezni, mert nem tartoznak a repertoáromhoz. Persze az más, ha valaki ír egy darabot és felkér, hogy rendezzem meg. Ha Heiner Müller hoz egy darabot, akkor az ember megrendezi. Amikor az embernek dönteni kell, hogy milyen darabot vesz elő a repertoárjából, akkor mindenekelőtt az a kérdés, hogy mi a helyzet a világban, és mindenekelőtt mi a helyzet az illető társulattal. Ezt nem is igazán tudom elmagyarázni, bár alátámaszthatnám filozófiai érvekkel, hogy miért épp a Don Juan felel most meg Kolozsvárnak, és miért nem valami más, de nem lenne igaz. Azt hiszem, sok szempontból helyes választás, mindenekelőtt az én meg a társulat viszonyát illetően. Ebből kiindulva megtalálhatjuk, hogy miért helyes a város számára. A Don Juan témaköre egyébként mindig is érdekelt, de a darabot rossznak találtam, és inkább a Don Giovannit rendeztem meg. Azt, úgy érzem, ma is meg lehet nézni, persze teljesen más tál tészta és egészen más érdeklődést tükröz, mint a mostani munkánk. Az ember hajlamos elfelejteni, hogy semmiről nem tud semmit. És arra is vigyázni kell – ezért is tartok az ilyen beszélgetésektől – hogy az, ami az embernek személyesen fontos, a munka során végül is lényegtelenné válhat. Ha a szerelemről beszélünk, azt mondhatnám: az, ahogy csábítok egy nőt, mindig is összefüggött azzal, hogy milyen vagyok, hogyan beszélek, hogy tudok egy nőre ránézni. Végül az ember megtanulja, hogy valószínűleg az egykoron fiatal és vonzó testem – fényképpel is tudnám bizonyítani – mégis nagyobb szerepet játszott a dologban, mint gondoltam. Még mindig ugyanúgy tudok beszélni és nézni, de minden megváltozott. És ez is egy tapasztalat, ahogy a halál is, amely az emberre vár. Egyszer szembe kell nézni vele. Talán ez az egyik ok, amiért azt mondtam, hogy feltétlenül Don Juant kell ren-

problemă într-un mod total diferit. De aceea este Don Juan (o piesă de duzină a lui Molière) o piesă superbă: e povestea unui mare personaj care, faţă în faţă cu moartea, refuză să renunţe. Moartea este prezentă tot timpul în această piesă, de la bun început. Şi tocmai acest lucru ne dă emoţii: Don Juan nu vrea să accelereze cursul evenimentelor, nu doreşte să moară discret. El ar putea spune: „destul, mă bag în pat şi mor încet, cum se cade, poate ajung şi până la Dumnezeu”. De ce nu acceptă pur şi simplu că Dumnezeu are ultimul cuvânt de spus? – ne-am putea întreba. Dacă există Dumnezeu. Don Juan însă îl neagă, aşa cum îl neg şi eu, de altfel. Desigur nu pentru că aş crede că nu există – îl resping pentru că nu vreau să-l accept. E.B.: Aţi spus că pentru dumneavoastră una dintre însuşirile cele mai importante ale lui Don Juan este derizoriul. Acest derizoriu, îl interpretaţi ca un fel de revoltă faţă de societate? M.L.: Una dintre întrebările cele mai importante este aceasta:

deznem. Persze az is lehet, hogy csak egy magányos éjszaka eredménye. Most viszont attól kell óvakodnom, hogy mindez befolyásolja a munkámat, mert az nevetséges volna. B. E.: A Don Giovanni-áriák beemelése az előadásba pusztán esztétikai döntés volt? M. L.: Egyáltalán nem. Az, hogy most Don Juant rendezek, azt is jelenti, hogy hiányzik nekem a Don Giovanni, és folyton jelen kell lennie a számomra, mint valaminek, ami elveszett. A lehető legnagyobb bizonytalanságom ahhoz kötődik, hogy hogyan használhatjuk ezeket az áriákat – remélem, hogy megtaláljuk a módját. Ha nem, akkor – legnagyobb szerencsénkre – a bemutató előtt kíméletlenül ki fogom majd vágni őket, hiszen nincs feltétlenül szükségünk rájuk. Ha hirtelen összeáll belőlük valami, akkor az nagyon szép lehet. De ha pusztán esztétikai töltelékké válnak, akkor bőven elég lesz az, ha foglalkoztunk ezekkel a dalokkal, nem szükséges megmutatnunk őket. B. E.: Arra kért minket, hogy próba után kikapcsolódás gyanánt

de ce nu avem dreptul să ne asumăm ceea ce suntem? Nu suntem destul de curajoşi să spunem sincer: aşa sunt eu şi nu vreau să ascund acest lucru. De fapt, nu ne interesează identitatea lui Don Juan, ci faptul că este un model pentru alţii. Când cineva înţelege faptele lui Don Juan, nu face decât să-şi spună: opreşte-te aici, nu mai poţi trăi cum ai trăit până acum. Altfel spus, poate că omul se lasă prins de Don Juan, dar în acelaşi timp îşi dă seama că viaţa pe care a dus-o până acum a fost ceva şi mai rău. E.B.: Cred că această relaţie între Don Juan şi Sganarelle are ceva în comun cu Ducele şi Temnicerul din Măsură pentru măsură – ca şi cum, în momentul în care aţi hotărât distribuţia piesei Don Juan, aţi fi fost interesat şi de dezvoltarea relaţiei între personajele lui Shakespeare. M.L.: Nu vă ascund că sunt legat într-un mod foarte personal de figurile centrale ale pieselor. Deşi nu doresc neapărat să mă recunosc în aceste personaje, bineînţeles că mă regăsesc şi pe mine în ele, degeaba aş încerca să evit acest lucru. Omul poate evita să vorbească despre el însuşi doar dacă găseşte câţiva actori – mai buni sau mai puţin buni – despre care poate spune: da, el este personajul. Ceea ce nu are legătură cu talentul absolut. În Franţa de exemplu, la fiecare spectacol lucrez cu François Chattot, ceea ce mă influenţează şi în alegerea pieselor. Pentru mine a fost clar, după Măsură pentru măsură, că vreau să lucrez cu András [Hatházi], şi asta n-are nimic de-a face cu cât de talentat îl consider eu, în mod obiectiv. Conform unui plan anterior ar fi trebuit să pun în scenă la Cluj Azilul de noapte de Gorki, dar am simţit că aici, cu aceşti oameni, în momentul acesta, nu pot să fac nimic din această piesă. Nu am nimic cu piesa, este un text superb, numai că n-am ştiut ce ar putea juca András în Azilul de noapte, pentru că nu am nimic în comun cu niciunul dintre personaje. Acestea sunt lucruri ciudate. Tema lui Don Juan mă preocupă de multă vreme. Bineînţeles, omul are propria sa lume, ca regizor, are un repertoriu propriu, pe care nu-l epuizează niciodată. Există însă anumite piese formidabile, pe care nu le voi regiza niciodată, pentru că nu fac parte din repertoriul meu. Evident că este cu totul altceva dacă cineva scrie o piesă şi mă roagă să o pun în scenă. Dacă Heiner Müller îţi aduce o piesă, atunci o montezi. În momentul în care trebuie să decizi, ce piesă să prezinţi din repertoriul tău, în primul rând se pune problema: ce se întâmplă în lume şi, în primul rând, care este situaţia în interiorul trupei în cauză. De fapt, nici nu vă pot explica acest lucru, deşi aş putea să aduc argumente filozofice, de ce tocmai Don Juan este piesa adecvată astăzi pentru Cluj şi de ce nu altceva, dar n-aş avea dreptate. Cred că este o alegere corectă din mai multe puncte de vedere, în primul rând din cel al relaţiei mele cu această companie. Pornind de aici putem afla, de ce este o alegere corectă pentru oraşul acesta. De altfel, tematica lui Don Juan m-a interesat întotdeauna, însă am considerat-o o piesă proastă şi am preferat să pun în scenă Don Giovanni. Acel spectacol, cred eu, poate fi văzut şi astăzi, sigur că este ceva cu totul diferit şi reflectă o preocupare cu totul alta faţă de munca noastră de acum. Suntem dispuşi să uităm că nu ştim nimic. Şi trebuie să fim atenţi – motiv pentru care am rezerve faţă de acest gen de conversaţie –, pentru că ceva ce ni se pare important, poate deveni cu totul nesemnificativ pe parcursul lucrului cu piesa. Dacă vorbim despre dragoste,

nézzük és hallgassuk a Don Giovanni-felvételeket, de a másnapi próbára mindenképp felejtsük el azt, amit láttunk. M. L.: A Don Giovanniban és Mozart zenéjében olyan gondolkozás lakozik, ami ma már nem hozzáférhető. Ha személyesebben szeretnék fogalmazni: az embernek nem szabad elfelejteni a fiatalságát, de az nem jön soha vissza többé. Ez pedig nem nosztalgia, ez egyfajta veszteség, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni. B. E.: Elmeséli röviden, hogy milyen fontos élményekben volt része az elmúlt két évben, amióta nem találkoztunk? M. L.: Fontos dolgok nem igazán történtek. Történtek viszont szép dolgok, sokat dolgoztam. Ahol élek, vagyis Franciaországban és Németországban megkezdtem és abbahagytam munkákat. Ellöktem őket magamtól, mert éreztem, hogy nem megy, de miattam nem megy. Nem is akarom pontosan tudni, hogy én voltam-e túl gyenge, vagy a többiek voltak hülyék. De olyan helyeken, mint Afganisztán, Szaratov vagy Bolívia nem kellett sokat gondolkoznom, mert éreztem, hogy szükség van rám és örülnek nekem. Ez pedig szép, számomra ezért éri meg ez a munka. Ezáltal pedig felfedeztem egy lehetőséget: az ember élhet egy kicsit lazábban is, nem kell feltétlenül mindig a „nagy rendezőnek” lenni, hiszen az végső soron szörnyen fárasztó. Az elmúlt időszakban elkezdtem írni. Nagyon sok mindent megéltem és nagyon sok emberrel találkoztam, kedvem van leírni mindezt. Ha én eltűnök, értem is kár, de hogy ők mind eltűnjenek... A többiek: nem más, mint amit róluk elmondhatsz. Ez pedig nagyszerű esély: ti most velem beszélgettek ugyan, de valahol Brechttel és Müllerrel is beszélgettek. Annak, amit mondok, legalább a fele másoktól származik, és erről nem tudok lemondani... B. E.: Könyvet ír? M. L.: Az emlékiratoktól eleve frászom van, én csak írni akarok. Nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy én emlékszem rá, idővel összekeverednek a dolgok. Tehát van egy kis különbség aközött, hogy az ember ki is adja-e, amit ír, vagy

Matthias Langhoff - rövid életrajz - 1941. május 9-én éjféltájban született Zürichben, ahol szülei száműzetésben éltek. - Apja kommunistaként a Börgermoer-i és lichtenburgi gyűjtőtáborokban volt internálva. - Anyja olasz zsidó. - Két és fél éves korában elveszíti imádott nagyapját, Gustav Langhoffot. - A háború után visszatér Németországba szüleivel, családja a brit megszállási övezetben telepszik le, majd nemsokára átköltöznek a szovjet zónába, amelyből később megalakult a Német Demokratikus Köztársaság. - A sztálinista iskolai rendszer tanulója. Barátságot köt Winfried Paprzyckivel. A Paprzycki és mások barátsága tanítja meg arra, hogy megvetéssel viseltessen a politikusok iránt, színezetüktől függetlenül. 1959 - kőművesnek tanul, ez az egyetlen oklevéllel igazolható mestersége. 1965 - második házasságából megszületik Anna lánya. 1978 - távozik az NDK-ból, egyrészt politikai okokból, másrészt utazni vágyik, de mindenekelőtt jövendőbeli felesége, Laurence iránti szerelme miatt. - Az NSZK-ban, majd Svájcban él, végül letelepedik Párizsban feleségével és két fiával, Casparral és Antonnal. - Hosszas és unalmas erőfeszítések után, 1995-ben megkapja a francia állampolgárságot. - Soha nem voltak súlyos egészségi problémái, két vírusos hepatitisztől és egy enyhe májkárosodástól eltekintve.

aş spune: modul în care seduc o femeie a fost întotdeauna legat de felul cum sunt, cum vorbesc, cum pot să mă uit la o femeie. La final omul îşi dă seama că, probabil, corpul tânăr şi atrăgător pe care l-a avut pe vremuri – pot demonstra şi cu poze – a avut totuşi un rol mai important decât ar fi crezut. Pot şi acum să vorbesc şi să mă uit la femei ca atunci, însă toate s-au schimbat. Este şi aceasta o experienţă, ca şi moartea, care ne aşteaptă. Într-o zi va trebui să o privim în faţă. Poate că acesta este unul dintre motivele pentru care am spus că trebuie să regizez neapărat Don Juan. Desigur, poate fi doar rezultatul unei nopţi solitare. Acum însă trebuie să mă feresc, să nu îmi influenţeze munca, pentru că ar fi ridicol. E.B.: Transpunerea ariilor din Don Giovanni în acest spectacol a fost o decizie pur estetică? M.L.: Nu, deloc. Faptul că acum pun în scenă piesa Don Juan înseamnă, printre altele, că îmi lipseşte Don Giovanni şi că, pentru mine, el trebuie să fie prezent tot timpul, ca ceva ce am pierdut. Pentru mine cea mai mare incertitudine o reprezintă modul în care vom folosi aceste arii – sper să găsim modalitatea adecvată. Dacă nu, atunci – spre norocul nostru – le voi elimina fără milă înainte de premieră, pentru că nu avem absolută nevoie de ele. Dacă dintr-o dată va ieşi ceva din ele, poate fi un lucru foarte frumos. Dar dacă vor fi doar nişte umpluturi estetice, pentru noi va fi suficient că am lucrat cu aceste melodii şi nu va fi nevoie să le şi arătăm. E.B.: Ne-aţi rugat ca după repetiţie, pentru a ne relaxa, să vizionăm şi să ascultăm înregistrări din Don Giovanni, dar să uităm neapărat ceea ce am văzut până la repetiţia din ziua următoare. M. L.: În Don Giovanni şi în muzica lui Mozart există o reflexie care astăzi nu mai este accesibilă. Dacă este să mă exprim subiectiv: omul nu trebuie să-şi uite tinereţea, însă ea nu va mai reveni niciodată. Iar asta nu e nostalgie, este un fel de pierdere cu care trebuie să învăţăm să trăim. E.B.: Vreţi să ne povestiţi pe scurt, ce experienţe importante aţi avut în ultimii doi ani, de când nu ne-am mai văzut? M. L.: Nu prea s-au întâmplat lucruri importante. În schimb s-au întâmplat lucruri frumoase, am lucrat mult. Acolo unde trăiesc, adică în Franţa şi în Germania, am început unele proiecte şi am renunţat la altele. Le-am respins pentru că am simţit că nu funcţionează şi asta şi din cauza mea. Nici nu vreau să ştiu precis dacă eu am fost prea slab sau ceilalţi proşti. Însă în locuri ca Afganistan, Saratov sau în Bolivia, nu a trebuit să

csak leírja, hogy le legyen írva. Ha már nem vagyok itt, hogy megkérdezhessék, hogy is történtek a dolgok, akkor jó, ha a fiókban van minden. Egyébként van egy kis balszerencsém is: sosem foglalkoztam a legszükségesebbel. Nem mondhatnám, hogy szegény ember voltam, megfizettek a munkámért – persze nem úgy, mint egy bankárt, de nem panaszkodhatok, főleg, ha látom, hogy itt mennyit keres egy színész, inkább szégyellem magam a gázsimért –, de most bánom, hogy sosem gondoskodtam arról, hogy legyen egy nyugdíjam vagy egy tulajdonom. Igazából nagyon szívesen mondanám, hogy évi két rendezés elég volna. Néhány hónapig fiataloknak mesélni arról, hogy mihez értettem egykoron, néha úszni egy kicsit, ezek volnának a közeli céljaim. Nyissunk ki még egy üveg bort!

Bertolt Brecht

KÍSÉRTÉS ELLEN 1 Ne higgy kísértésnek! Út vissza egy se vezet, A nap siet elébed; Az éj szelét is érzed: Nem lesz több reggeled. 2 Ne higgy ámításnak! Az élet kicsiség. Gyorsan kortyold fenékig! Soha ki nem elégít, Ha meghagyod felét! 3 Ne higgy a vígasznak! Időd úgyis kevés! Az üdvözült rohadhat! Az élet a csúcsra kaptat: És máris elenyész. 4 Ne higgy kísértésnek, Gürizhet, tönkretesz! Ugyan mért kéne félned? Az állatokkal végzed S aztán semmi se lesz. Eörsi István fordítása

stau prea mult pe gânduri, pentru că am simţit că este nevoie de mine şi că oamenii se bucură de prezenţa mea. Iar acest lucru este ceva sublim, de aceea merită să fac această muncă. Astfel am descoperit o nouă posibilitate: omul poate trăi mai relaxat, nu trebuie să fie tot timpul „marele regizor” pentru că la urma urmei este foarte obositor acest lucru. În ultima vreme am început să scriu. Am trăit foarte multe experienţe, am întâlnit foarte mulţi oameni, iar acum sunt dispus să scriu despre toate acestea. Dacă voi dispărea, va fi păcat de mine, dar să dispară şi ei, cu toţii... Ei, ceilalţi sunt ceea ce se poate spune despre ei. Iar asta e o perspectivă formidabilă: voi acum discutaţi cu mine, dar undeva discutaţi şi cu Brecht şi cu Müller. Din ceea ce spun, cel puţin jumătate provine de la alţii şi nu pot renunţa la acest lucru. E.B.: Scrieţi o carte? M. L.: A priori am oroare de memorii, eu vreau doar să scriu. Nu e sigur că toate s-au întâmplat aşa cum îmi amintesc eu, cu timpul lucrurile se amestecă. Vreau să zic că este o mică diferenţă între a reda ceeea ce ai trăit şi să scrii pur şi simplu, de dragul scrisului. Dacă nu voi mai fi, să pot povesti cum s-au întâmplat acele lucruri, atunci va fi bine dacă se vor păstra toate undeva într-un sertar. De altfel, am şi un pic de ghinion: niciodată nu m-am ocupat cu lucrurile cele mai necesare. Nu aş putea spune că am fost un om sărac, am fost plătit pentru munca mea – bineînţeles, nu ca un bancher, dar nu mă pot plânge, mai ales când văd cât câştigă aici un actor: aproape că mi-e ruşine de onorariul pe care îl am –, dar acum îmi pare rău că nu m-am străduit să am o pensie sau o proprietate. De fapt, mi-ar plăcea să pot să spun că mi-ar fi suficiente două regizări pe an. Să le povestesc tinerilor, timp de câteva luni, despre lucrurile la care m-am priceput cândva, să înot din când în când – cam acestea ar fi obiectivele mele pe termen scurt. Hai să mai deschidem o sticlă de vin! (Traducerea: Sándor Koros-Fekete)

Matthias Langhoff - scurtă biografie - S-a născut în 9 mai 1941 pe la miezul nopţii, la Zürich unde părinţii lui s-au exilat. - Tatăl: comunist, a fost internat în lagărele de concentrare Börgermoer şi Lichtenburg. - Mama: evreică de origine italiană. - La vârsta de doi ani şi jumătate îşi pierde bunicul adorat, Gustav Langhoff. - Imediat după sfârşitul războiului se reîntoarce în Germania împreună cu părinţii, familia instalându-se în zona de ocupaţie britanică, apoi, peste puţin timp, în zona sovietică, care a devenit mai târziu Republica Democrată Germană. - Frecventează sistemul şcolar stalinist şi se împrieteneşte cu Winfried Paprzycki. Prin intermediul acestei prietenii şi a altora, învaţă să-i dispreţuiască pe politicieni, indiferent de apartenenţă. 1959 - învaţă zidăria, singura profesie pentru care obţine o diplomă. 1965 - se naşte fiica sa Anna, din a doua căsătorie. 1978 - părăseşte RDG din motive politice, dar şi pentru că vrea să călătorească, dar în primul rând datorită dragostei pentru viitoarea soţie, Laurence. - Locuieşte în RFG, Elveţia, apoi se stabileşte la Paris împreună cu soţia şi cu fiii lor, Caspar şi Anton. - După eforturi îndelungate şi plictisitoare, obţine cetăţenia franceză în 1995. - Nu a suferit niciodată de probleme grave de sănătate, în afară de două hepatite virale şi de un ficat uşor avariat.

Régi történet

1 Könyvtáram egyik elfelejtett könyvében egyszer olvastam egy lányról, aki a nyári napfényben ragyogó Sevillában sétálva felfedezett egy templomot, melyet állítólag Don Juan, a híres nőcsábász alapított. Egy réztáblán a lány azt olvasta, hogy saját kívánságára itt, a kapu alatt van Don Juan sírhelye. A vezeklő bűnös azért akarta ezt, hogy még a legalacsonyabbak is lábbal tiporják. A lányra annyira rátört a nevetés, hogy nem tudta, vagy nem akarta tovább visszatartani a vizeletét. Mindkét lábán lecsorgott, egy patak zúdult a sírkőre. Néhány évvel később Sevillában megpróbáltam megtalálni ezt a templomot. Senki nem tudott segíteni. Senki nem tudott sem a sírhelyről, sem a templomról. Végül megtaláltam a sírt és a vizelettel áztatott sírkövet. De nem egy templomban volt és nem is temetőben. Egy építőtelep vagy szeméttelep mellett volt, Sevillától háromezernégyszázhatvannégy kilométerre, keletre. Lehajoltam, letöröltem a többszázéves koszt a patinás tábláról és ezt olvastam rajta: „Nem akartam, hogy higgyetek nekem, azt akartam, hogy semmit se reméljetek tőlem. Nem akartam jó lenni, azt akartam, hogy gyűlöljetek, kinevessetek és megvessetek. De ha elmegyek, érezni fogjátok, mennyire hiányzom nektek. Fizessétek ki a szolgámat.” Értetlenül hagytam el a helyet: egy építőtelepet vagy szeméttelepet. Egy, a fagyos telet megmagyarázhatatlan okokból átvészelt légy patinától zöld kezemre telepedett. !!! Menjenek színházba, mielőtt túl késő !!! 2 Hazafele, a munkanap lejártával, amikor elhagytam a próbatermet, a mosdó és a lépcső között észrevettem, hogy egy takarítónő figyel engem. Szürke, mint a takarítónők; körülbelül velem egykorú, barátságosan és udvariasan mosolygott rám. Megbotlottam, ő meg németül, gyengéd akcentussal mondta: “Vorsicht” és “Guten Tag.” majd “Ach ja”. Herta Müllerre kellett gondolnom. Munkámat neki ajánlom, a takarítónőnek. Matthias Langhoff

O întâmplare veche

1 Într-o carte uitată în biblioteca mea am citit odată despre o fată care, plimbându-se prin Sevillia scăldată de un soare de vară, a descoperit o biserică despre care se spune că ar fi fost întemeiată de Don Juan, vestitul seducător. Pe o placă de alamă, era scris că în acel loc, sub poartă, a fost înmormântat Don Juan, potrivit dorinţei sale. Păcătosul ispăşit a dorit să fie călcat în picioare de toţi oamenii, chiar şi de cei mai mici de statură. Fata a izbucnit într-un hohot de râs, cum nu mai putea sau nu mai vroia să-şi reţină urina, aceasta i s-a scurs pe ambele picioare, curgând ca un pârâu peste piatra de mormânt. Câţiva ani mai târziu, am încercat să găsesc această biserică în Sevillia. Nimeni nu m-a putut ajuta. Nimeni nu ştia nici de mormânt, nici de biserică. Până la urmă, am găsit mormântul şi piatra funerară udată de urină. Dar nu era într-o biserică, nici măcar într-un cimitir. Lângă el se afla un şantier sau un depozit de gunoaie, la trei mii patru sute şaizeci şi patru de kilometri est de Sevillia. M-am aplecat, am şters murdăria multor secole de pe placa patinată şi am citit aceste cuvinte: „Nu am vrut să mă credeţi, am vrut să nu speraţi nimic de la mine. N-am vrut să fiu bun, am vrut să mă urâţi, să râdeţi de mine şi să mă detestaţi. Dar când voi pleca, veţi simţi cât de mult vă voi lipsi. Plătiţi-mi servitorul.” Am părăsit nedumerit locul – şantierul sau depozitul de gunoi. O muscă (de neînţeles, cum a supravieţuit iernii geroase) s-a aşezat pe mâna mea verde de la placa patinată. !!! Mergeţi la teatru, până nu-i prea târziu !!! 2 Mergând spre casă la sfârşitul zilei de lucru, după ce ieşisem din sala de repetiţii, între toaletă şi scară, am simţit că o femeie de serviciu mă observă. Cenuşie, ca toate femeile de serviciu; aproximativ de vârsta mea, îmi zâmbi amical şi politicos. M-am împiedicat, iar ea, într-o germană cu un uşor accent, îmi spuse: „Vorsicht” şi „Guten Tag”, apoi: „Ach ja”. M-a făcut să mă gândesc la Herta Müller. Dedic această muncă ei: femeii de serviciu. Matthias Langhoff (traducerea: Sándor Koros-Fekete)

(Részlet az Interferenciák Fesztiválblogjából, szerző: Varga Anikó)

(fragmente din Jurnalul de Festival, autor: Anikó Varga)

Nyolcadik nap A mai nap fényes délelőttje homályba, majd teljes sötétségbe borult a színházban is, sorra kimentek a biztosítékok, talán a színház 220 éves múltja terhelte meg a vezetékeket. Épp a dohányzóban tartottam lelki felkészülést a BITEF nagydíjas szarajevói színház előadására, amikor elért a sötét, és ezzel egyidőben felmerült bennem a tapogatható előadás lehetősége. A véletlen, ami megakaszt és visszakérdez ránk, az érzékeinkre, vagy arra, hová vágtázunk – hát persze. (A büfében például, az este megtartott beszélgetés előtt Visky András sebtében bort rendelt – sietett, legyen még ideje ellépni a Wozzeck hatásától, amihez valóban kell idő – erre nem elkezdett morzsolódni a parafadugó? Öt teljes percig kínlódott a büfés lány, centiről-centire haladva a reménytelen ütközetben. Amikor gyöngyözni kezdett András homloka, a lány megtört és új üveget vett elő.)

Ziua 8 Dimineaţa însorită a acestei zile s-a transformat în penumbră şi apoi în beznă. În clădirea teatrului, siguranţele au sărit una după alta – poate că cei 220 de ani de existenţă ai Teatrului au suprasolicitat cablurile. Tocmai mă aflam în spaţiul pentru fumători, pregătindu-mă sufleteşte pentru spectacolul cu care teatrul din Sarajevo a câştigat marele premiu BITEF, când, deodată, m-a surprins întunericul. În acelaşi timp, mi-a venit în minte conceptul de spectacolul palpabil. Imprevizibilul, care ne blochează şi ne interoghează simţurile, ne întreabă de ce ne grăbim – sigur că da. (La bar, de exemplu, înaintea discuţiei cu creatorii spectacolului, András Visky a comandat la repezeală nişte vin – probabil că încerca să se elibereze de efectul spectacolului Wozzeck, care, într-adevăr, necesită un timp de digerare – când, pe neaşteptate, dopul de plută al sticlei a început să se fărâmiţeze. Fata de la bar s-a chinuit timp de cinci minute, câştigând centimetru cu centimetru pe câmpul unei bătălii fără speranţă. Observând că pe fruntea lui András au apărut broboane de transpiraţie, fata a cedat şi a scos o sticlă nouă.)

Tizedik nap Az jár a fejemben, mi haszna van a fesztiváloknak. Majdnem salamoni sirámként hangzik, mintha magát a fesztiválozást kérdőjelezném meg, holott tényleg, és minden pejoratív zönge nélkül, a haszon, ami érdekel: bonyolult dolog ez. Sok összetevős, mint a színházi működés, alkotás, vagy – folytassam a nagyotmondást – maga a színházi forma. A színházi fesztiválok, amelyeken részt vettem – konkrét intézményekhez kötődő fesztiválokra gondolok, nem verseny vagy szemlerendezvényekre – az Interferenciákhoz hasonló szempontrendszereket működtetnek, persze az intézmény lehetőségeivel arányosan. Szempont a színházzal valamilyen módon rokoni kontextusok megjelenítése: az ízlésben, szemléletmódban a színházhoz közeli alkotók munkáinak meghívása (például itt Purcărete), illetve az intézményes kapcsolatháló felmutatása (itt az UTE). Szempont a szervező intézmény munkáinak megmutatása a nemzetközi szakma (alkotók, igazgatók, kritikusok stb.) számára. Szempont a szakma számára felkínált érdekesség, amely nem feltétlenül esik egybe a szélesebb közönségízléssel, de ez a közös metszet most meglepően nagynak tűnt (legalábbis a Max Black, a Wozzeck, az Anamnesis előadásokat igen jól fogadta a közönség). Szempont a fesztivál köré épített szakmai, reflexiós rendezvények megléte (itt a délelőtti beszélgetések, zenei workshopok, könyvbemutatók). Szempont a szórakozás (zenei off-programok, bulik, koncertek: amire nem jutottam el). Szempont a tematikus koherencia. Szempont a társulatépítés. Szempont a közönségízlés nyitása. Szempont, hogy jó előadások legyenek a programban. Nekem ugye ez a legérdekesebb szempont, a legjobb fesztiválok azok

Ziua 10 Mă tot gândesc, care este sensul festivalurilor. Sună ca o lamentaţie solomonică, de parcă aş pune la îndoială însăşi organizarea de festivaluri, deşi pe mine mă interesează efectiv, fără vreo nuanţă peiorativă, sensul – complicat lucru. Are multe componente, precum funcţionarea unui teatru, creaţia sau – ca să folosesc cuvinte pretenţioase – forma teatrală însăşi. Festivalurile de teatru la care am participat – mă gândesc la cele organizate de o instituţie anume, nu la concursuri sau la vizionări de spectacole – operează cu sisteme şi criterii asemănătoare cu

INTERFERENCIÁK Nemzetközi Színházi Fesztivál 2012 Festivalul Internațional de Teatru INTERFERENȚE 2012

Fesztiválnapló Jurnal de festival

szoktak lenni, ahol minimum kétnaponta lebombázzák a nézőt, ezért hajnali háromig zsizseg a büfé, mert senki nem bír hazamenni, muszáj utána meginni valamit, megosztani az élményeket. Vagy csak együtt lenni és bulizni. Vagy az élmény fokától függően – ó, jaj – csak inni boldogan, kétségbeesve.

(Részlet az Interferenciák Fesztiválblogjából, szerző: Aaron Rutz) Első nap Miután mindössze néhány napot töltöttem Bukarestben, tegnap Kolozsvárra érkeztem egy késői vonattal, pillanatokkal az Interferenciák ünnepi megnyitója előtt. Ez azonban, azt hiszem, előnyömre szolgált, hiszen belecsöppentem az események hihetetlen erejű sodrásába, ami csak az előadóművészetek esetén mutatkozik meg ekkora erővel. Amikor a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz értem, fiatal önkéntesek tucatjai foglalatoskodtak serényen az utolsó pillanatok előkészületeivel, a színház ügyintézői az emeleten beszélgettek a vendégekkel, a legszembetűnőbbek viszont a hatalmas, nyomtatott nagybetűket tartó, jelmezt viselő fiatalok voltak, akiknek a bejárat előtti néma sorfala nyomán kirajzolódott az INTERFERENCES szó. Igaz ugyan, hogy viharverte poggyászommal nem kis feltűnést keltettem a színház előcsarnokában, viszont éreztem, hogy akaratlanul ugyan, de én is hozzájárultam a fesztivál megnyitójának drámai hangulatához. Negyedik nap Boldog Románia napot! Kicsit elcsodálkoztam azon, hogy az utcákon egyre inkább eluralkodik a piros, sárga és kék szín, és hogy több itt a zászló, mint Európában bárhol, kivéve Lengyelországot az Európa Kupa idején. Lehet, hogy néhányan túlzónak érezték a nacionalizmust, de nyugodjatok meg, barátaim, mert ez mind semmi ahhoz képest, ami Amerikában van. A színház számomra menedék az országok követelései és hatalma elől. Ez persze minden művészetre igaz, de a színházak méretüknél fogva követségi épületekhez hasonlítanak, és én sehol nem vagyok annyira kevéssé tudatában annak, hogy északamerikai vagyok, mint amikor színházi emberek között mozgok – sokkal inkább érzem embernek magam közöttük, mint valami régióhoz vagy országhoz tartozó egyénnek. Erről részben azért teszek említést, mert egyre többet tudok meg a nemzeti függetlenségi törekvések miatti, hosszú ideje tartó feszültségekről, részben pedig azért, mert az Interferenciák programjában egy Blutopia nevű, amerikai dzsessz együttes előadása is szerepel. Kelet-Európa lencséjén keresztül és ebből a távolságból sokat tanulok a szülőföldemről, és öröm számomra látni, hogy egy művészek által nagyon jól kidolgozott művészi formát mennyire jól fogadnak itt, Kolozsváron. A dzsessz Amerikában olyannyira nem népszerű, hogy olykor még utálatot is kelt, főleg a középiskolákban és az egyetemeken, így néha elfelejtjük a virtuozitás varázsát mindaddig, míg meg nem tapasztaljuk. A dzsessz és a színház közötti kapcsolat felvázolása egészen felvillanyozott ma reggel, különösen az a megjegyzés tetszett, hogy a zene a világegyetem élő része, amit a művészek csupán megpróbálnak közvetíteni számunkra. Egyetértek Alex Harding igazgatónak az improvizációra vonatkozó kijelentéseivel, hiszen Amerikában a legizgalmasabb színházak az improvizáló társulatok, akik a pusz-

Festivalul Interferenţe, desigur, în funcţie de posibilităţile instituţiei. Unul din criterii este reprezentarea domeniilor artistice oarecum înrudite cu teatrul: invitarea lucrărilor unor creatori apropiaţi de teatru prin gustul sau modul de a vedea lumea (în cazul nostru l-aş da ca exemplu pe Silviu Purcărete), respectiv intrarea în contact cu reţeaua de teatre internaţionale (aici: UTE). Alt criteriu este prezentarea producţiilor instituţiei organizatoare profesioniştilor străini (creatori, directori de teatru sau de festivaluri, critici de teatru etc.). Apoi ar fi elementele adresate, în special, specialiştilor. Această paletă axată pe două tipuri de public mi s-a părut de data asta surprinzător de bogată (spectacolele Max Black, Wozzeck şi Anamnesis au fost foarte bine primite de marele public). Alte componente ar fi reprezentate de manifestările, de asemenea dedicate profesioniştilor, centrate pe reflectare (în cazul nostru: discuţiile despre spectacolele din festival, atelierele de muzică, lansările de carte). De asemenea, au fost gândite şi programe de divertisment (programe muzicale off, party-uri, concerte – la care, din păcate, nu am ajuns). Pe parcursul întregului Festival s-a avut în vedere: coerenţa tematică. consolidarea trupei de actori, formarea publicului. Un alt criteriu important a fost prezenţa în program a spectacolelor cu un bun nivel calitativ. Pentru mine, criteriul cel mai important este: bombardarea spectatorului cel puţin o dată la două zile. La astfel de evenimente, în jurul barului este forfotă până la ora trei dimineaţa, pentru că nimeni nu e în stare să se ducă să se culce, din dorinţa de a mai bea ceva şi de a-şi împărtăşi impresiile. Sau doar din dorinţa de a sta împreună şi a chefui. Uneori – în funcţie de intensitatea experienţei (o, vai!) – doar din dorinţa de a mai bea, de fericiţi şi de disperaţi ce suntem.

(fragmente din Jurnalul de Festival, autor: Aaron Rutz) Ziua 1 După doar câteva zile în Bucureşti, am revenit ieri în Cluj cu un tren care ajungea foarte târziu. Am ajuns cu foarte puţin timp înainte de marea deschidere a Festivalului de Teatru Interferenţe. Cred că acest lucru s-a dovedit în avantajul meu, pentru că am venit realmente în miezul energiei dăruită doar de arta interpretativă. Când am intrat în incinta Teatrului Maghiar, mai mulţi tineri voluntari se grăbeau să termine ultimele pregătiri, administratorii teatrului erau la etaj vorbind cu invitaţii. Cei mai vizibili erau tinerii costumaţi care stăteau la intrarea principală prezentând în tăcere Festivalul INTERFERENŢE, scris cu litere mari de tipar. Stând în holul teatrului frapant, cu bagajul meu uzat, nu puteam alunga gândul că, fără să vreau, mi-am adus propria contribuţie la ambianţa din deschiderea Festivalului. Ziua a 4-a La mulţi ani de Ziua României! M-am minunat de străzile tot mai pline, pe zi ce trece, de culorile roşu, galben şi albastru, de prezenţa steagurilor în număr mai mare decât în Europa. Doar Polonia a avut mai multe în ziua în care se juca Cupa Europei. Poate unii simt că acest tip de naţionalism e un pic cam exagerat. Dar prieteni, fiţi siguri, este nimic în comparaţie cu America.

ta levegőből is előadást tudnak varázsolni, ahhoz hasonlóan, ahogy egy dzsessz zenész bonyolult melódiákat ad elő. Mindazonáltal, amennyire én meg tudom ítélni, az a színház, amit itt Kolozsváron és Európában máshol is láttam, központosítottabb, az improvizáció jelen van ugyan a próbákon, de nincs jelen olyan nyers formában, mint Amerikában.

(Részlet az Interferenciák Fesztiválblogjából, szerző: Claudiu Groza) Harmadik nap – Történet fekete-fehérben & konyhaszerelem Este, megint csak az Interferenciákon, A holló című előadással Nagy újra bebizonyította számomra kreatív sokoldalúságát – a szónak a jó értelmében. Felkavaróan egyszerű volt az előadás, amit hihetetlen virtuozitással adott elő úgy a rendezőkoreográfus-táncos, mint a zenész Akosh S. Nem szeretnék a moralizáló farkas szerepében tetszelegni, aki megcibálja az engedetlen gyermekek fülét1, de nem értem, hogy egyes nézők miért nem értették ezt az előadást. Vajon a közönségünk ennyire híjával van a mélyképességnek, hogy tud felfogni egy képet, egy hangot, vagy csak olyan ámulatról van szó, mint mikor az erdélyi ember zsiráfot lát? Nem kell „jelentéseket”, „értelmezéseket”, „értelmezési kódokat” keresni a Nagy előadásában. Csupán hagynunk kell, hogy vezessenek az érzések, állapotok, hangok, nyitva kell tartanunk a szemünket, fülünket, fürdőzzünk a színpadon lévők sugallatában, alkossuk meg a saját történetünket, és térjünk haza felfrissülve. Úgy gondolom, hogy a Nagy előadása szent alkalom, de nem a szó egyházi, hanem közösségi értelmében. Mondjuk – a polgári logika kedvéért – A holló az alkotó által feldolgozott színházi képe a havon található fekete madaraknak, illetve az általuk kiadott hangoknak. Szolgáljon ez ürügyként. Nézőként figyelembe vehetjük, vagy megalkothatjuk saját polgári logikánkat anélkül, hogy bárkit elárulnánk. Utolsó nap – A győztesek pedig... Tizenkét napon át tartó előadások, beszélgetések, bemutatók, bulik, animációk, jegyekért való tolongás után az Interferenciák Fesztivál véget ért. Nem játszom a könyvelőt, nem fogom számolgatni a nézőket, az előadásokat, a társulatokat stb. Csak annyit mondok, ezúttal színikritikusként, aki nem tagja a csapatnak, hogy az előadások szemszögéből az Interferenciák a craiova-i Shakespeare fesztivállal együtt a legrangosabb nemzetközi színházi eseménynek számít Romániában. Ennek a tizenkét napnak minden előadása, függetlenül attól, hogy megérintett vagy távol tartott magától, átlagon felüli értéket képviselt, sőt némelyik valóságos színházi esemény volt. Örültem, hogy a Magyar Színházba a kulturális körökből származó ismerőseim vagy az egyszerű színházkedvelők szinte minden előadásra eljöttek. Örültem annak, hogy néhány előadásra elfogytak a jegyek, hogy létezett egyfajta „tőzsdéje” a jegyeladásnak – ezek világos jelei annak, hogy a nézőket érdekli a fesztivál, és úgy általában a színház. Tudom, hogy az Interferenciák idején a Nemzeti Színház némely eseménye is jelentős sikernek örvendett, így csak örülhetek, hogy kolozsvári vagyok, és hogy a hó fényében a színpad fényei még erősebben csillogtak... 1

Utalás Grigore Alexandrescu fabulájára.

Îmi place să mă gândesc la teatru ca la un lucru care nu are legătură cu pretenţiile şi puterea naţiunilor. Acest lucru e valabil pentru orice tip de artă, dar teatrele au dimensiunile unor ambasade. Niciunde nu sunt mai puţin conştient de faptul că sunt nord-american decât printre oamenii de treatru. Te simţi uman, şi nu neapărat ca făcând parte dintr-o regiune sau aparţinând unei anumite ţări. Spun toate acestea lucruri, pe măsură ce încep să aflu mai multe lucruri despre tensiunile cu privire la suveranitatea naţională din Transilvania, dar, în acelaşi timp observând dimensiunea americană a Interferenţelor, printr-o formaţie de jazz numită Blutopia. Învăţ multe despre ţara mea natală observând-o, de la distanţă, prin lentilele Europei de Est. Mă bucur să fiu martorul unei forme de artă americană atât de bine realizată şi atât de bine primită, aici, la Cluj. În America jazzul este uneori prezent până la punctul când devine insuportabil, în special în licee şi universităţi. Din acest motiv, uneori uităm magia virtuozităţii şi momentul când ea este experimentată. S-au realizat legături între teatru şi jazz, iar în această dimineaţă a fost electric. Mi-a plăcut în special comentariul despre muzică ca fiind o parte vie a universului pe care artiştii pur şi simplu încearcă să o canalizeze. Sunt de acord cu comentariile regizorului Alex Harding despre improvizaţie, cel mai captivant teatru din America reprezintă deseori companiilor mari exerciţii prin care pot să improvizeze un spectacol din nimic, asemeni unui cântăreţ de jazz care poate să compună o melodie. Pot spune că, teatrul pe care l-am văzut până acum aici, în Cluj şi în Europa, este mai concentrat, iar improvizaţia este un component major al repetiţiilor. Cu toate acestea, ea nu este interpretată în forma ei neprelucrată aşa cum se întâmplă în America.

Interjú Interviu

“Hiányoznak az elhivatott emberek, és ez nemcsak a színházra érvényes.” „Există o criză de oameni motivaţi şi nu numai în teatru.” Mirela Sandu beszélgetése Tompa Gáborral

Mirela Sandu în dialog cu Gábor Tompa

Mirela Sandu: Az ön és az Állami Magyar Színház első előadása, amelyet láthattam, Eugène Ionesco A kopasz énekesnő című darabja volt. Mit jelentett az a pillanat a kolozsvári Magyar Színház életében, valamint az ön számára, mint rendező? Tompa Gábor: Az előadást itt, Kolozsváron, valósággal háborús légkörben vittem színpadra, miután 1990-ben Andrei Pleşu kinevezett az Állami Magyar Színház igazgatói székébe. Ez egy fontos momentum volt a Színház számára, mivel az előadás megnyitotta az utat a külföldi turnék felé, és bekapcsolta a nemzetközi vérkeringésbe. A kopasz énekesnő, mint szöveg, már diákkoromban megtetszett, felfedeztem benne valami számomra nagyon fontosat, éspedig a színdarab zenei struktúráját. Ezért került annyira közel hozzám az idő folyamán Ionesco és Beckett. Megrendeztem Beckett legfontosabb műveit, akár többször is, és egy adott pillanatban tervezni kezdtem Ionesco összes műveinek színpadra vitelét, amire valószínűleg már nem kerül sor... Az említett zenei struktúra sosem nyilvánvaló, ez egy velejéig színházi nyelvezet és nem kötődik a nyelv narratív rétegéhez. Ennek a szövegnek tisztán zenei szerkezete van. Ha elolvassuk A kopasz énekesnőt, a replikáknak semmi értelme, mindegyik ellentmond az előzőnek. Ez egy rendkívül következetes felépítés, s ha megpróbálnánk kivágni a szövegből néhány végszót, az olyan lenne, mintha a partitúrából kihagynánk hangokat, vagy a szimfóniából egész tételeket. Minden hamissá válna. A kopasz énekesnő próbáin nagyon sokat improvizáltunk, az előadás azonban egy rendkívül zárt struktúra lett. Megállapítottuk, hogy a szöveg tizenöt zenei tételből épül fel, azután támadt az ötlet, hogy hét perc alatt előadjuk az egészet fordított sorrendben. Valósággal olyan volt, mint egy visszatekercselés. Ez volt az előadás újdonsága, és ott volt még a díszlet, amely egy bűvös babadobozra hasonlított. Különleges momentum volt ez társadalmi szempontból is, mivel megvolt a kockázata annak, hogy az emberek közötti szakadék tovább növekedhet, A kopasz énekesnő pedig elsősorban a kommunikáció-képtelenségről szól, arról, hogy nincs mondanivalónk egymás számára, de folyton csacsogunk, mivel ez a mi alapvető létformánk.

Mirela Sandu: Primul spectacol al dumneavoastră şi al Teatrului Maghiar de Stat pe care l-am văzut a fost Cântăreaţa cheală de Eugène Ionesco. Ce a însemnat acel moment pentru Teatrul Maghiar din Cluj şi pentru dumneavoastră, ca regizor? Gábor Tompa: Spectacolul l-am creat, aici la Cluj, într-o atmosferă chiar beligerantă, după ce, în 1990 fusesem numit, de către Andrei Pleşu, director al Teatrului Maghiar de Stat. Acela a fost un moment important pentru Teatru pentru că spectacolul a deschis drumul unor turnee internaţionale şi l-a racordat la un circuit internaţional. Cântăreaţa cheală a fost un text care mi-a plăcut încă din vremea facultăţii şi în care am descoperit ceva foarte important pentru mine, şi anume, structura muzicală a unei piese de teatru. De aceea, Ionesco şi Beckett mi-au devenit, în timp, atât de apropiaţi. Am montat piesele majore ale lui Beckett, chiar de mai multe ori, iar la un moment dat îmi propusesem să fac o integrală Ionesco, care probabil nu se va mai întâmpla... Această structură muzicală nu este niciodată explicită, limbajul este extrem de teatral şi nu se face rapel la stratul narativ al limbii. Textul are structură muzicală pură. Dacă citim piesa Cântăreaţa cheală, replicile sunt un nonsens, fiecare o contrazice pe precedenta. Această structură are o consecvenţă extraordinară, iar dacă am încerca să tăiem din acest text mai multe replici ar fi ca şi cum am sări note dintr-o partitură sau părţi întregi dintro simfonie. Totul ar deveni fals. La repetiţiile cu Cântăreaţa cheală am făcut foarte multă improvizaţie, dar spectacolul a devenit o structură foarte închisă. Am stabilit că textul este compus din cincisprezece părţi muzicale, după aceea ne-a venit ideea de a derula, în şapte minute, tot spectacolul în sens invers. Era ca un adevărat bobinaj. Acest lucru aducea elementul nou, apoi, mai era şi decorul care era asemeni unei cutii magice de păpuşi. Era un moment special şi din punct de vedere social pentru că exista riscul ca prăpastia dintre oameni să crească. Ori Cântăreaţa cheală este un spectacol care vorbeşte în primul rând despre imposibilitatea de a comunica, despre faptul că noi nu avem ce să ne spunem dar trăncănim în permanenţă pentru că aceasta reprezintă principala noastră formă de existenţă.

M.S.: Ön zenekedvelő ember. Ez a tény mennyiben segíti az előadások rendezésében? T. G.: Nem csak komolyzenét hallgatok, de azt hiszem, hogy ez a zene gazdagabb, mélyebb, maradandóbb, ellenállóbb, összetettebb. Szeretem a dzsesszt is, popot, rockot is hallgatok. Középiskolás koromban játszottam is az iskolai zenekarban... Előadásaimban felhasználtam másfajta zenéket: William Shakespeare Hamletjében a Dire Straits zenéje szólt, a fináléban pedig Pink Floyd; egy másik előadásban, amelyet 1986-1987 táján rendeztem, Romániában először használtam fel Tom Waits zenéjét. Más az, amikor élvezetből hallgatod a zenét, és más, amikor ahhoz keresel zenét, hogy beépítsd a színdarabba. Néha éppen vezetés közben találtam meg egyegy jelenet zenei megoldását, miközben egy folyton akadozó, kazettás magnón hallgattam a zenét. Bizonyos előadásokban a zenei darabot ellenpontként használom azzal szemben, ami a színpadon történik. Ez lehet kontraszt vagy kommentár, sohasem illusztráció, sohasem arra szolgál, hogy érzelmileg kiemelje azt, ami úgyis ott van a színpadon. Ha két különböző eszközzel emeljük ki ugyanazt, azok kezdik felhígítani, kioltani egymást. Egyszer Heiner Goebbelsszel beszélgettem, aki azt mondta, hogy a tökéletességet nem lehet elérni, én viszont azt hiszem, hogy a zene sokkal közelebb van hozzá. A pontosság bármilyen művészeti forma esetén nagyon fontos. A zene tökéletes, és ugyanakkor

M.S.: Sunteţi un meloman, cum vă ajută acest lucru în spectacole? G.T.: Nu ascult numai muzică clasică, dar cred că aceasta este mai bogată, mai profundă, mai de durată, mai rezistentă, mai complexă. Îmi place şi jazz-ul, ascult pop, rock. Când eram în liceu am şi cântat în formaţia acestuia... În spectacolele mele am folosit şi alte muzici: în Hamlet de William Shakespeare am avut Dire Straits, iar la final am pus Pink Floyd; într-un alt spectacol pe care l-am montat în anii 1986-1987 am folosit, pentru prima oară în România, Tom Waits. Este diferit momentul când asculţi muzică de plăcere de acela când cauţi să o încorporezi în teatru. Uneori, ascultând muzică în maşină, la un casetofon care se strica tot timpul, am găsit rezolvarea muzicală pentru o anumită scenă. La anumite spectacole îmi place să folosesc un moment muzical în contrast cu ceea ce se întâmplă pe scenă. Contrast sau comentariu, niciodată ilustraţie, niciodată sublinierea emoţională a ceea ce oricum există în scenă. Când două mijloace subliniază acelaşi lucru ele ajung să se dilueze, să se stingă. La un moment dat, discutam cu Heiner Goebbels care spunea că perfecţiunea nu poate fi atinsă, eu cred că muzica este mult mai aproape de ea. Precizia este foarte importantă în toate formele de artă. Muzica este desăvârşită şi, în acelaşi timp, este limbajul artistic care ţi se adresează cel mai direct. Nu este nevoie ca totul să treacă prin cugetul analitic, în muzică mesajul este direct. Sau teatrul împreună cu muzica. Teatrul

a zene az a művészi nyelv, amely a legközvetlenebb módon szól az emberhez. Nem kötelező mindent átvinni az elemző gondolkodás szűrőjén, a zene segítségével az üzenet közvetlenül hat. Csakúgy, mint a zenével kísért színház. Az igazi, tiszta, erőteljes színház hasonlít a zenéhez. Mindaz, ami egy előadásban hallható, a tökéletes összhangot testesíti meg, a gondolkodásból fakad, és zenei üzenetet rejt magában. A hallható lépések, a különböző anyagok neszezése, az emberi hang. A zenére oly jellemző ritmus a színházi folyamat egyik alapeleme. M.S.: Ha már a többféle művészi elem összekapcsolásánál tartunk: Büchner Leonce és Lénája is az ön fontosabb rendezései közé tartozik. Hogyan született meg ez a projekt? T.G.: Én nagyon szeretem Georg Büchnert. Emlékeztem arra a Leonce és Léna előadásra, amelyet Liviu Ciulei rendezett a Bulandra Színházban, és én számtalanszor megnéztem. Ez a rendezés egy vonatkoztatási pont, éppen ezért nem volt egyszerű létrehozni egy újabb előadást. Az volt a szándékom, hogy a karácsonkői (Piatra Neamţ) színházban rendezzem meg, Anca Pâslaru díszlettervező közreműködésével. Egy olyan térben gondolkodtam, amely kettéosztja a királyságot, és az volt a tervem, hogy Péter király egész udvartartása vakokból fog állni. Csak az udvarmesternek lett volna egy szeme, és mindegyre felmászott volna a fal tetejére, hogy onnan közölje a hamis híreket. Miután azonban előterjesztettem ezt a javaslatot, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az előadást nem lehet megvalósítani. Sokáig lemondtam róla, mígnem egyszer álmodtam valamit, s ebből az álomból született meg a Leonce és Léna. Volt valamikor Marosvásárhelyen egy autójavító műhely, amely egy közismert báró államosított házában működött. A műhely egy terem volt, amelynek eredeti alkotóelemei összekeveredtek a dohányzás helyét jelző táblákkal, munkavédelmi feliratokkal, meg az esztergapadon használt szerszámokkal. Azt álmodtam, hogy ebben a térben megjelenik néhány fehér parókás alak, körülbelül rokokó stílusú ruhában, akik folyvást a port törölgetik magukról, affektálnak, anélkül, hogy tudatában lennének. Amikor felébredtem, azt mondtam magamban: ez a Leonce és Léna! Abban az álomban az volt a lényeges felfedezés, hogy valamiképpen mindig anakronisztikus módon élünk, nem tudjuk, melyik világon vagyunk, úgy teszünk, mintha mindent kimondanánk, olykor pedig még a változás hiányát is el lehet adni nekünk a forradalom címkéje alatt. Ezt teszi Leonce, szembeszegülve apjával akkor, amikor ez arra készül, hogy megszerezze a trónt és megházasodjon Léna hercegnővel. A darab a fiú formális ellenállását forradalmi tettként mutatja fel. Tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint hogy tovább élteti ugyanazt az állapotot, az egyhelyben járás állapotát. Elmeséltem az álmomat Carmencita Brojboiunak, ő pedig egészen hűen megvalósította az egészet, ami azt mutatja, hogy mi ketten hasonló, majdhogynem telepatikus érzékenységgel vagyunk megáldva. Még a színeket, az eszterga rozsdáját is kigondolta, éppen úgy, ahogy én az álmomban láttam. Ez az egyik legsikerültebb díszlet abban az értelemben, hogy el tudta képzelni azt, amit én szerettem volna. Ehhez jött még ráadásként Vasile Şirli zenéje, aki megkomponált néhány dalt és kórust, amelyek szervesen illeszkednek az előadás egészébe.

adevărat, cel pur, puternic, este asemeni unei muzici. Tot ce auzi dintr-un spectacol reprezintă o armonie desăvârşită, este rezultatul unei gândiri şi are un mesaj muzical incorporat. Paşii care se aud, foşnetul unor materiale, vocea umană. Ritmul, foarte caracteristic muzicii, este un element de bază în procesul teatral. M.S.: Apropo de îmbinarea mai multor elemente artistice, Leonce şi Lena de G. Büchner a fost un alt spectacol important al dumneavoastră. Cum s-a născut acest proiect? G.T.: Eu îl iubesc foarte tare pe G. Büchner. Aveam în minte spectacolul cu Leonce şi Lena pe care îl pusese în scenă Liviu Ciulei la Teatrul Bulandra pe care l-am văzut de nenumărate ori. Este o montare de referinţă, deci nu era foarte uşor să faci un alt spectacol. Am avut intenţia de a-l monta la Teatrul din Piatra Neamţ împreună cu scenografa Anca Pâslaru. Gândisem un spaţiu care împărţea regatul în două, iar întreaga curte a Regelui Peter urma să fie formată din orbi. Doar maestrul de ceremonii avea un ochi şi urca mereu pe zid pentru a transmite ştiri false. Dar, după ce am făcut această propunere, a fost evident pentru mine că spectacolul nu poate ieşi. Am renunţat pentru multă vreme, până când am avut un vis. Leonce şi Lena s-a născut din acest vis. Cândva, exista la Târgu Mureş un atelier de reparaţii auto care funcţiona în casa unui foarte cunoscut baron care fusese naţionalizată. În această sală, elemente originale se amestecau cu tăbliţe pentru fumători, indicaţii pentru protecţia muncii sau cu uneltele pentru strung. În acest spaţiu, am visat că intrau nişte figuri cu peruci albe şi costume aproape de rocco, care îşi şterg tot timpul praful de pe ele şi au un soi de preţiozitate de care nu sunt conştiente. Când m-am trezit mi-am zis: ăsta-i Leonce şi Lena! Esenţialul pe care l-am descoperit în acel vis era că, într-un fel, trăim tot timpul anacronic, nu ştim pe ce lume suntem, ne prefacem că spunem totul răspicat iar, uneori, lipsa de schimbare, poate fi vândută ca o revoluţie. Este ceea ce face Leonce când se împotriveşte tatălui său atunci când acesta doreşte ca el să preia regatul şi să se căsătorească cu prinţesa Lena. Refuzul său formal este prezentat drept revoluţionar. De fapt, el nu face decât să perpetueze aceeaşi stare, acelaşi mers pe loc. I-am povestit visul meu Carmencitei Brojboiu şi ea a redat totul întocmai, ceea ce înseamnă că avem o sensibilitate apropiată, aproape telepatică. Şi-a imaginat până şi culorile, rugina de pe strung, aşa cum le-am văzut eu în vis. Este unul dintre cele mai reuşite decoruri în ceea ce priveşte imaginarea a ceea ce am dorit eu. Apoi s-a adăugat, ca un plus, şi muzica lui Vasile Şirli care a compus câteva cântece şi coruri care s-au potrivit organic întregului spectacol. M.S.: Leonida Gem Session, adaptare după Caragiale în cădere liberă, este un spectacol montat recent. Cum aţi ajuns la acea combinare a textelor? G.T.: Leonida a fost provocat de Vasile Şirli. Lucram împreună cu el şi cu Carmencita Brojboiu la Teatrul Naţional din Praga şi Vasile mi-a spus, într-o seară, că ar trebui să fac Conu’ Leonida. I-am răspuns că este singura piesă a lui I.L. Caragiale la care nu m-am gândit şi că nu am nici o idee. Mi-a zis să o fac în limba română, răspunsul meu a fost că în teatrul maghiar nu toată lumea vorbeşte româneşte fără accent. Dar, aşa

M.S.: A Leonida Gem Session, Caragiale nyomán szabadesésben, egy nemrégiben megrendezett előadás. Hogyan jutott el a szövegek összekeveréséig? T.G.: A Leonidát Vasile Şirli hozta ki belőlem. Együtt dolgoztam vele és Carmencita Brojboiuval a prágai Nemzeti Színházban, és Vasile egy este felvetette, hogy meg kellene rendeznem a Leonida naccsás urat. Azt feleltem, hogy ez az egyetlen Caragiale-darab, amely nem fordult meg a fejemben és nincs semmi ötletem. Azt mondta, csináljam meg románul, amire az volt a válaszom, hogy a magyar színházban nem mindenki beszéli a románt akcentus nélkül. De amint az provokáció esetén lenni szokott, a mag megfogant valahol a tudatalattiban... Elkezdtem újraolvasni a darabot. Mindaddig nem volt világos előttem, hogy kettős szerkezete van. Két részre oszlik, az elsőben felmagasztalják a forradalmat (bár a cselekvésre sosem kerül sor), a második részt pedig a forradalomtól való eszeveszett félelem uralja. Arra gondoltam, hogy ez a darab kiváló alkalom arra, hogy elgondolkodtasson az 1989-es forradalom óta eltelt 23 évről, ami hosszabb idő, mint az a 17 év a mangaliai tézisektől Ceauşescu bukásáig. Aztán egyszer a hírekben hallottam a Leonida-dossziéról. Innen az ötlet, hogy a szereplők nevei a titkosszolgálat közvetlen munkatársainak és kollaboránsainak fedőnevei legyenek. Azt hiszem, ez az egyik jelenlegi probléma, amellyel szembesülnünk kell, nevezetesen az, hogy elakadt az átvilágítás folyamata, nem tudjuk teljes mértékben, hogy kik voltak a kommunista időszak besúgói, és kik azok, akiket megfenyegettek. Ez egy olyan történet, amelyből senki sem vonhatja ki magát, mivel a közös történelmünkről van szó. Átböngésztem néhány iratcsomót, és megdöbbentett a belőlük áradó kafkai banalitás: valaki, akinek az életében soha nem történik semmi, egy üres szatyorral a kezében sétál egész nap, és közben reggeltől estig figyelik. Ezért vittünk be a darabba olyan új szereplőket, akik voltaképpen ennek az osztálynak a kísértetei, s ez az osztály nem tűnik el mindaddig, amíg az átvilágítási folyamat nem megy végbe. Ők egyfajta bunkerben élnek, ahol nosztalgikus szertartásokkal emlékeznek egy már nem létező világra. Az ő létezésükre csak egyvalami jelent veszedelmet, mégpedig Caragiale – de őt kinevetik. A való világ azonban, a rideg valóság besurran az otthonukba Safta alakjában, akinek a fedőneve Revoluţia (Forradalom). Úgy képzeltem el, mint egy takarítónőt, aki testileg-lelkileg lecsúszott, majdhogynem autista. Ő az, aki halálra rémíti őket. Amikor rájönnek, hogy kitől ijedtek meg, elkezdik gúnyolni, megerőszakolni, megbecsteleníteni, és valami megemlékezésfélét rendeznek a lekvárokkal. Vasile Şirli hozzájárulása ebben az előadásban is rendkívül fontos. Nehéz, de nagyon kifejező zenét komponált a zenekar számára. M.S.: Mennyit tudott megvalósítani abból, amit huszonkét évvel ezelőtt igazgatóként elképzelt? T.G.: Nehezemre esik mérleget készíteni. Amit akkor frissen megvalósítottam, az a társulat fiatalítása és a szerződések rendszerének megváltoztatása volt. Sikerült mindezt véghezvinni úgy, hogy a társulat mellettem állt, ami nagyon fontos, mert lehetővé teszi a rugalmasságot, és versenyhelyzetet teremt a csapaton belül. Ezek után már nem csupán a régiség volt az értékmérő tényező, hanem a társulat minden egyes

cum se întâmplă cu provocările, sâmburele rămâne undeva în subconştient... Am început să recitesc piesa. Până în acel moment nu mi-a fost limpede că ea are o structură dublă. Se împarte în două: în prima parte este glorificată revoluţia, dar niciodată nu trece la acţiune, iar în a doua este spaima enormă de adevărata revoluţie. M-am gândit că toată piesa ar putea fi un prilej extraordinar de a medita asupra acestor 23 de ani de la revoluţia din 1989, mai mulţi decât cei 17 ani de la tezele din Mangalia până la căderea lui Ceauşescu. Apoi, am auzit întâmplător la ştiri despre dosarul Leonida. Mi-a venit ideea ca numele personajelor să fie numele conspirative ale acelora care au colaborat sau au lucrat direct cu Serviciile Secrete. După părerea mea, una dintre problemele cu care ne confruntăm la ora actuală este blocarea procesului de a face transparent până la capăt cine au fost turnătorii din vremea comunismului şi cine au fost cei ameninţaţi. Este o poveste din care nici unul dintre noi nu se poate sustrage pentru că este vorba de istoria noastră comună. Am consultat mai multe dosare care m-au înspăimântat prin banalitatea lor kafkiană: un personaj în viaţa căruia nu se întâmplă nimic, se plimbă cu o plasă goală în mână şi este filat de dimineaţa până seara. Astfel, am introdus noi personaje care sunt, de fapt, fantomele acestei clase care nu poate dispărea atâta vreme cât procesul de transparentizare nu se întâmplă. Trăiesc într-un fel de buncăr în care ţin ritualuri nostalgice ale unei lumi care nu mai există. Singurul lucru care le periclitează existenţa este Caragiale pe care, însă, îl iau în derâdere. Dar, lumea adevărată, rece, a realului pătrunde în spaţiul lor, prin Safta, numită conspirativ Revoluţia. Am imaginat-o ca pe femeie de serviciu, cu o stare fizică şi psihică decăzută, oarecum autistă. Ea îi sperie de groază. Când îşi dau seama de cine le-a fost frică, încep să o batjocorească, să o violeze, să o dezonoreze şi fac un fel de celebrare cu gemuri. Şi la acest spectacol, Vasile Şirli a avut o contribuţie extraordinară. El a compus nişte muzici pentru orchestră dificile, dar foarte expresive. M.S.: Cât din ceea ce v-aţi propus acum douăzeci şi doi de ani, ca director, aţi reuşit să realizaţi? G.T.: Mi-e greu să fac un fel de bilanţ. Ceea ce am făcut repede a fost reîntinerirea trupei şi am schimbat sistemul de contracte. Am reuşit să fac acest lucru cu trupa alături şi acesta este un lucru foarte important pentru că permite flexibilitate şi aduce competitivitate în echipă. Nu rămâne numai vechimea ca singur factor de evaluare, ci şi cantitatea şi calitatea asigurată de fiecare membru al trupei. Ceea ce neam propus atunci, într-un program estetic de lungă durată, a fost să renunţăm la spectacolele ieftine, distractive, la textele fără valoare şi să încercăm să transformăm teatrul într-un loc al dezbaterii, al dialogului, într-un spaţiu în care artişti importanţi, talentaţi, să ne propună lucruri noi şi să ne facă să le asumăm. Riscăm în permanenţă şi refuzăm să ne sprijinim pe ceea ce am făcut ieri. Aşa se explică faptul că oameni de teatru pe care i-am admirat, regizori importanţi, au început să vină la noi la teatru. Vlad Mugur a semnat cinci stagiuni, o adevărată epocă. Prezenţa lui la Teatrul Maghiar de Stat nu a însemnat numai realizarea acelor spectacole minunate, ci şi o adevărată a doua şcoală de actorie pentru tinerii de atunci. După Vlad Mugur, au urmat Mihai Măniuţiu, Silviu Purcărete,

tagja által megvalósított mennyiség és minőség. Akkor azt tűztük ki célul, egy hosszútávú esztétikai program keretében, hogy le fogunk mondani az olcsó, szórakoztató darabokról, az értéktelen szövegekről, és megpróbáljuk átalakítani a színházat egyfajta vitázó, beszélgető hellyé, ahol tehetséges és fontos művészek új dolgokat fognak felmutatni, és bennünket is rávesznek majd arra, hogy vállaljuk fel azokat. Folyamatosan kockáztatunk, és sohasem alapozunk arra, amit eddig sikerült megvalósítani. Ez a magyarázata annak, hogy olyan színházi emberek, akiket csodáltam, a nagynevű rendezők kezdtek eljönni a színházunkba. Vlad Mugur öt évadot dolgozott nálunk, ez már egy korszaknak is nevezhető. Az ő jelenléte az Állami Magyar Színházban nem csupán abból állt, hogy megszülettek azok a csodálatos előadások – egy igazi második színiiskolát jelentett az akkori fiatalok számára. Vlad Mugurt követte Mihai Măniuţiu, Silviu Purcărete, David Zinder, Andrei Şerban, Matthias Langhoff, Dominique Serrand, David Grant – olyan fontos színházi emberek, akik előadások sorát állították színpadra, és ezzel nagymértékben hozzájárultak a társulat fejlődéséhez, a másfajta kifejezési eszközökkel való kísérletezéshez. Mindemellett fontos volt az a munka is, amelyet Visky Andrással együtt végeztünk, aki az itt, Kolozsváron megrendezett előadásaim dramaturgja. Még 1994-ben, amikor Giorgio Strehler megtekintette A kopasz énekesnőt Párizsban, elkezdtünk tárgyalni a Magyar Színház csatlakozásáról az Európai Színházi Unióhoz. Ő támogatta ezt, de a halála után az új elnök mindenféle ürüggyel elodázta a dolgot. Az igazság az, hogy voltaképpen nem szeretett volna még egy magyar színházat felvenni. El kellett teljen újabb tíz év, de azt hiszem, az a tény, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színházat egyhangú döntéssel vették fel a tagok közé, kifejezi a társulat és az előadások művészi színvonala iránti elismerést. Természetesen volt sok bukásunk is, amelyek elkerülhetetlenek, különösen akkor, ha az ember kockázatot vállal, ezek azonban fontos tanulságokkal szolgáltak. Nem vagyok a statisztikák embere, de ha nem tévedek, a huszonkét UNITER-gála alkalmával a társulatunkat tizenhatszor nevezték, hét díjat kapott a legjobb előadásért, és nagyon sok színészünket és alkotóművészünket díjazták. A társulat nagy mértékben kibővült, nagyon sokat turnézunk. Jelenleg egyre nehezebb számunkra továbblépni, mivel az elvárások is egyre nagyobbak. Továbbra is azzal szeretnénk foglalkozni, amit őszintén értékesnek tartunk, anélkül, hogy minden áron a sikert hajszolnánk. M.S.: Összeállítana-e egy társulatot kizárólag frissen végzett színészekből? T.G.: Elvileg nem. Egy színikritikus egyszer azt írta, hogy nem jár el többé harmincöt évesnél idősebb rendezők előadásaira. Ez meglepő volt számomra, és elmondtam az illetőnek, hogy az általa támogatott és előnyben részesített fiatal rendezőket nagy nehézség elé állítja. „Ha nem fog elmenni az előadásaikra, akkor nekik harmincöt évesen nyugdíjba kell majd vonulniuk, arról nem is beszélve, hogy az idő önt sem fogja megkímélni…” Szerintem a művészetben a fiatalság nem biológiai, hanem szellemi életkort jelent. Vlad Mugur hetvenévesen rendkívül fiatalos, időszerű előadásokat rendezett. Ismerek olyan huszon- vagy harmincéves rendezőket, akik

David Zinder, Andrei Şerban, Matthias Langhoff, Dominique Serrand, David Grant – oameni de teatru importanţi care au făcut o serie de spectacole care au contribuit foarte mult la formarea trupei şi la experimentarea unor mijloace de expresie diferite. De asemenea, importantă a fost şi munca pe care am depus-o împreună cu Andras Visky, ca dramaturg al spectacolelor pe care le-am făcut aici la Cluj. Încă din 1994, când Giorgio Strehler a văzut Cântăreaţa cheală la Paris, am început să discutăm despre intrarea Teatrului Maghiar în Uniunea Teatrelor Europene. El a dorit acest lucru, dar, după ce nu a mai fost, noul preşedinte ne-a tot amânat sub diverse pretexte. De fapt, adevărul era că nu vroia un alt teatru maghiar. A fost nevoie să mai treacă încă zece ani, dar cred că faptul că Teatrul Maghiar de Stat din Cluj a fost primit în unanimitate este o recunoaşterea calităţii artistice a trupei şi a spectacolelor sale. Sigur că au fost şi multe eşecuri, inevitabile mai ales atunci când îţi asumi riscuri, dar ele au reprezentat învăţături importante. Nu sunt un om al statisticilor, dar cred că în cele douăzeci şi două de ediţii ale Galei UNITER trupa noastră a fost aproximativ de şaisprezece ori nominalizată, a primit şapte premii pentru cel mai bun spectacol şi foarte mulţi actori, artişti au fost premiaţi. Trupa a crescut foarte mult, avem foarte multe turnee. În acest moment, ne este din ce în ce mai greu să mergem mai departe pentru că pretenţiile sunt din ce în ce mai mari. Vrem să ne ocupăm în continuare de lucrurile pe care le considerăm valoroase într-un mod onest, fără să urmărim cu tot dinadinsul să facem succese. M.S.: Aţi face o trupă numai cu tineri absolvenţi? G.T.: În principiu, nu. Un critic de teatru scria la un moment dat că nu se mai duce la spectacolele regizorilor de peste treizeci şi cinci de ani. Pentru mine a fost un lucru surprinzător şi i-am spus acestui critic că îi pune pe tinerii regizori, pe care îi sprijină şi îi promovează, într-o mare dificultate. „Dacă nu mai mergeţi la spectacolele lor, aceştia trebuie să iasă la pensie la treizeci şi cinci de ani, ca să nu mai vorbesc de faptul că timpul nu vă cruţă nici pe dumneavoastră…” După părerea mea, tinereţea în artă nu este una biologică, ci una spirituală. Vlad Mugur la şaptezeci de ani a făcut spectacole de o tinereţe, de o contemporaneitate extraordinară. Cunosc regizori la douăzeci-treizeci de ani care sunt foarte conservatori. Există critici de teatru care vor să declanşeze într-un mod artificial războiul generaţiilor. Eu cred că acest război este inexistent. Nu aş pleda niciodată numai pentru artă tânără sau numai pentru o anumită culoare. Nu am aceste prejudecăţi. Echipa Teatrului Maghiar de Stat Cluj este formată, şaptezeci la sută, din actori sub treizeci şi cinci de ani. Acum ducem lipsă de actori între cincizeci şi cinci şi şaptezeci de ani. Sunt într-o permanentă căutare de oameni serioşi şi pasionaţi. Există o criză de oameni motivaţi şi nu numai în teatru... M.S.: Ce proiecte aveţi în continuare, dumneavoastră ca regizor şi Teatrul Maghiar de Stat din Cluj? G.T.: Eu am să încep repetiţiile cu piesa Astă seară se improvizează de Luigi Pirandello la San Diego, cu care voi avea premiera pe 22 februarie 2013. În acelaşi timp, studentul meu de la Regie va absolvi anul acesta şi pune în scenă Titus Andronicus

nagyon konzervatívak. Van néhány színikritikus, akik mesterséges módon akarják kirobbantani a nemzedékek harcát. Én azt gondolom, hogy ilyen háború nem létezik. Sohasem támogatnám kizárólag a fiatal, vagy egy bizonyos színezetű művészetet. Nincsenek efféle előítéleteim. A Kolozsvári Magyar Színház társulatát hetven százalékban harmincöt év alatti színészek alkotják. Most az ötvenöt-hetven év közötti színészeket hiányoljuk. Folyamatosan keresem a komoly és lelkes embereket. Hiányzanak az elhivatott emberek, és ez nemcsak a színházra érvényes... M.S.: Milyen további tervei vannak önnek, mint rendező, illetve a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak? T.G.: Nemsokára elkezdem a Ma este improvizálunk című Pirandello-darab próbáit San Diegóban, ennek 2013. február 22-én lesz a bemutatója. Emellett idén végez a rendező szakos tanítványom, ő színpadra állítja William Shakespeare Titus Andronicusát, és nekem kell majd felügyelni a rendezését. A kolozsvári Nemzeti Színházban rendezni fogok egy előadást Aureliu Manea Trilógiájából, a szöuli Nemzeti Színházban megrendezem Büchnertől a Danton halálát, a prágai Nemzeti Színházban pedig Molière Tartuffe-jét. Tárgyalások folytatok további két előadásról, az egyiket a Nottara Színház, a másikat a párizsi Louis Jouvet Színház adná elő. 2013-ban lesz Georg Büchner születésének kétszázadik évfordulója, ennek alkalmából egy turné keretében fogjuk bemutatni a Leonce és Lénát Prágában, Párizsban, Mexikóvárosban és további városokban. Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmjének feldolgozását, amelyet Andrei Şerban rendezett, bemutatjuk Koreában, a szöuli fesztiválon, Avignonban pedig Alfred Jarry Übü-jével fogunk részt venni, Alain Timar rendezésében. Az Állami Magyar Színház műsora már le van rögzítve 2015ig. A következő két évben a mi színpadunkon fog rendezni Matthias Langhoff, Mezei Kinga, Michal Dočekal, Silviu Purcărete, Dragoş Galgoţiu, Robert Woodruff, Robert Raponja, Alexandru Dabija, Hatházi András, de néhány fiatal is, mint például Urbán András és Bodó Viktor. Volt valamikor egy elképzelésem, amelyet újra javasolni szeretnék: egy új színház felépítését. Vannak már nagyon szép tervek, amelyek a városfejlesztést is szem előtt tartják. Ebben az új színházban könnyebben együtt élhetnénk az Operával is, és valahogyan jobban megfelelne annak a kortárs nyelvezetnek, amelyet egy európai színháznak alkalmaznia kell. Annak ellenére, hogy a 2012-es Interferenciák fesztivál alatt örömmel láttuk a teltházat a nagyteremben, egy repertoárszínház számára nagyon nehéz megtölteni egy kilencszáz férőhelyes nézőteret, még egy olyan városban is, mint Kolozsvár, amely a közeljövőben Európa egyik fővárosa lesz. Egy 400-450 férőhelyes teremben gondolkodunk, mindenféle tartozékkal, irodákkal, egy klubbal, amelyre jelenleg nagy szükségünk volna. Remélem, hogy a terv megvalósul majd, mert Kolozsvár és a Színház egyaránt megérdemli. Fordította Koros-Fekete Sándor

de William Shakespeare, iar eu va trebui să îl supervizez. La Teatrul Naţional din Cluj voi pregăti un spectacol cu Trilogia lui Aureliu Manea, la Teatrul Naţional din Seul voi monta Moartea lui Danton de G. Büchner, iar la Teatrul Naţional din Praga voi realiza Tartuffe de Mollière. Sunt în discuţii pentru două spectacole, unul la Teatrul Nottara şi unul la Teatrul Louis Jouvet din Paris. În 2013 se împlinesc două sute de ani de la naşterea lui G. Büchner şi vom pleca în turneu cu Leonce şi Lena la Praga, Paris, Mexico City şi în alte oraşe. Cu Strigăte şi şoapte de Ingmar Bergman, regia: Andrei Şerban vom pleca în Coreea, la festivalul de la Seul, la Avignon vom merge cu Ubu rege de Alfred Jarry, regia Alain Timar. La Teatrul Maghiar de Stat avem programul făcut până 2015. Regizorii care vor fi la noi la scenă în următorii doi ani sunt: Matthias Langhoff, Kinga Mezei, Michal Dočekal, Silviu Purcărete, Dragoş Galgoţiu, Robert Woodruff, Robert Raponja, Alexandru Dabija, András Hatházi dar şi tineri ca: András Urbán şi Viktor Bodó. La un moment dat, am avut un proiect pe care vreau să îl propun din nou şi anume, construirea unei noi săli de teatru. Există planuri foarte frumoase care ţin şi de urbanistică. O asemenea sală ar face mai uşoară convieţuirea chiar şi cu Opera şi, într-un fel, ar fi un teatru mai pe măsura limbajului contemporan pe care un teatru al Europei ar trebui să îl practice. Deşi, în timpul Festivalului INTERFERENŢE 2012 a fost o bucurie să vedem Sala Mare plină, pentru un teatru de repertoriu este foarte greu să umple o sală de nouă sute de locuri chiar şi într-un oraş precum Clujul, o viitoare capitală europeană. Ne gândim la o sală de 400-450 de locuri cu facilităţi, birouri, un club care ne lipseşte foarte mult. Sper că acest proiect nu va fi abandonat pentru că şi Clujul şi Teatrul o merită.

Projektszínház Teatru de proiecte

SOCIAL ERROR AZ UTOLSÓ EMBER... A Kolozsvári Állami Magyar Színház is partnere a Szputnyik Hajózási Társaság legújabb projektjének, melynek írója-rendezője Bodó Viktor: a Social Error – Az utolsó ember... című „társadalmi túlélő-show” egyszerre használja fel egy stratégiai társasjáték, egy szociálpszichológiai kísérlet és egy valóság-​ show elemeit. A tételmondat, amire az előadás a választ keresi: „miért nem lehet olyan társadalmi formát létrehozni, amiben az emberek nagy többsége boldogan/elégedetten tud élni”? „Az előadásban modern társadalmunk működését, a XX. és XXI. század politikai és gazdasági anomáliáit mutatjuk be úgy, hogy játékosaink egy önálló világot hoznak létre, amely azonban Orwell antiutópiájának, az 1984-nek számos elemét felhasználja. (Nem a regény történetét meséljük el, csupán kiindulási alapnak vesszük.) A közösségen belüli egyéni érvényesülésről, a hatalom természetéről, az új ideológiákról, a hű alattvalókról és a lázadókról szeretnénk beszélni”- vallják az alkotók. A Social Error kitalálója és vezetője a Szputnyik Hajózási Társaság, az előadás nemzetközi koprodukcióban készül hat külföldi és egy magyar színház részvételével. A próbaidőszak nagy része Budapesten zajlott 2012. őszén és 2013. telén, az első bemutatóra január 19-én került sor Grazban. Ezt követően a Social Error stábja utazni kezd: a szisztéma minden helyszínen ugyanaz. Minden partnerszínházban három-négy napot próbálnak, ezalatt állnak be az előadásba a helyi színház színészei, vagyis a történet szerint a bevándorlók. Utána minden helyszínen három-négy előadást tartanak. A kolozsvári bemutatóra 2013. őszén kerül sor.

alkotók a Szputnyik Hajózási Társaság részéről: színészek: Fábián Gábor, Hajduk Károly, Hámori Gabriella, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Koblicska Lőte, Kurta Niké, Lajos András, Pető Kata, Szabó Zoltán, Tóth Simon Ferenc stáb: Balázs Juli (díszlet- és jelmeztervező), Balogh Zsolt (technikai egyeztető), Bányai Tamás (világítástervező), Juhász András, Karcis Gábor (média-designer), Keresztes Gábor (hangtechnika, zeneszerző), Pass Andrea (rendezőasszisztens), Rick Zsófia (sajtós), Róbert Júlia (író-dramaturg), Ságodi Ildikó (produkciós vezető), Tóth Péter (ügyvezető), Tóth Simon Ferenc (fotós), Turai Tamás (dramaturg) író-rendező: Bodó Viktor partnerszínházak: Schauspielhaus Graz, Ausztria (bemutató: 2013. január 19.) Staatstheater Mainz, Németország (bemutató: 2013. május 16.) Nemzeti Színház, Budapest, Magyarország (bemutató: 2013. május 25.) Centraltheater Leipzig, Németország (bemutató: 2013. május 31.) Kolozsvári Állami Magyar Színház, Románia (bemutató: 2013. ősz) Teatro Due, Parma, Olaszország (bemutató: 2013. ősz) Festival Automnes en Normandie, Franciaország (bemutató: 2013. ősz) támogatók: Goethe Intézet | Nemzeti Kulturális Alap (NKA) | Európai Színházak Uniója (UTE) | European Cultural Found

SOCIAL ERROR ULTIMUL OM... Teatrul Maghiar de Stat Cluj participă, ca partener, la cel mai recent proiect al companiei Szputnyik Hajózási Társaság [Szputnyik Shipping Company], scris şi pus pe scenă de Viktor Bodó, intitulat Social Error – Ultimul om... Acest „show al supravieţuirii sociale” utilizează concomitent elementele unui joc de societate strategic, ale unui experiment socio-psihologic şi ale unui „reality-show”. Întrebarea la care spectacolul caută răspuns: „de ce nu putem crea o formă a societăţii în care marea majoritate a oamenilor să poată trăi fericiţi sau mulţumiţi?” „Spectacolul prezintă modul de funcţionare al societăţii noastre moderne, anomaliile politice şi economice din secolul al XX-lea şi al XXI-lea. Actorii construiesc o lume de sine stătătoare, care foloseşte multe elemente din anti-utopia lui Orwell, 1984. (Romanul nu va fi povestit, îl considerăm doar ca un punct de pornire.) Dorim să vorbim despre reuşita individului în cadrul comunităţii, despre natura puterii, despre noile ideologii, despre supuşii fideli şi despre răzvrătiţi” – declară creatorii spectacolului. Ideea de bază şi coordonarea proiectului Social Error aparţin companiei Szputnyik Shipping Company, spectacolul fiind realizat în coproducţie internaţională, la care participă şase teatre din străinătate şi unul din Ungaria. O parte din repetiţii s-a desfăşurat la Budapesta, în toamna anului 2012 şi la începutul lui 2013, iar premieră absolută a avut loc la Graz în data de 19 ianuarie. În perioada următoare echipa Social Error va pleca în turneu: sistemul va fi identic în fiecare loc. În fiecare teatru se repetă timp de trei-patru zile, perioadă în care se alătură spectacolului actorii teatrului respectiv, adică imigranţii – conform povestirii. Repetiţiile sunt urmate de câte trei-patru reprezentaţii în fiecare oraş. Premiera de la Cluj va avea loc în toamna anului 2013.

Echipa Szputnyik Shipping Company: actori: Gábor Fábián, Károly Hajduk, Gabriella Hámori, Péter Jankovics, Pál Kárpáti, Lőte Koblicska, Niké Kurta, András Lajos, Kata Pető, Zoltán Szabó, Ferenc Tóth Simon colaboratori: Juli Balázs (decor şi costume), Zsolt Balogh (coordonare tehnică), Tamás Bányai (concepţie lumini), András Juhász, Gábor Karcis (designeri media), Gábor Keresztes (muzică şi tehnică de sunet), Andrea Pass (asistent de regie), Zsófia Rick (relaţii cu presa), Júlia Róbert (scriitor-dramaturg), Ildikó Ságodi (director de producţie), Péter Tóth (director executiv), Ferenc Tóth Simon (fotograf), Tamás Turai (dramaturg) scriitor şi regizor: Viktor Bodó teatre partenere: Schauspielhaus Graz, Austria (premieră: 19 ianuarie 2013) Staatstheater Mainz, Germania (premieră: 16 mai 2013) Nemzeti Színház, Budapest, Ungaria (premieră: 25 mai 2013) Centraltheater Leipzig, Germania (premieră: 31 mai 2013) Teatrul Maghiar de Stat Cluj, România (premieră: toamna 2013) Teatro Due, Parma, Italia (premieră: toamna 2013) Festival Automnes en Normandie, Franţa (premieră: toamna 2013) sponsori: Goethe Institut | Nemzeti Kulturális Alap (Fondul Naţional Cultural din Ungaria) | Uniunea Teatrelor din Europa (UTE) | European Cultural Found

200 Citizens Bobigny, Graz, Roma, Sofia, Porto és Palermo után 2013 tavaszán Kolozsváron is megvalósul az antik világ színházi álma: 200 színházszerető civil átveszi az uralmat a színház fölött, a polgárok énekkaraként újraélve álom és színpad, művészet és polis egységét. „Ha 200 ember megoszt egy színpadot, valami nyilvánvalóan történik. Ez a szám dinamizmust ébreszt. Az antik énekkarok létszáma kétszáz fő, ez már kritikus tömeget jelent, amely káoszt és harmóniát is teremthet. Mi sem tűnik egyszerűbbnek, mint végigmenni a színpadon vagy emelt hangon megszólalni, és mégis... A test a térben, a szöveg, a hang – a színész művészetének elemei: mindezt 200 emberrel együtt vizsgáljuk meg.” A Bobigny-i MC93 színház által kidolgozott, már több UTE tagszínházban megvalósult ATELIER 200 – KÉTSZÁZAK MŰHELYE kétszáz amatőr színész részvételével, négy rendező vezetésével zajló, kétnapos workshopokat jelent. A 2012ben elindított projektben mostanáig összesen több mint 1000 civil vett részt. A kolozsvári kiadásra március 28-án és 29-én kerül sor a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, Albu István, Andreea Iacob, Molnár Levente és Sinkó Ferenc vezetésével. A workshopon való részvétel ingyenes, a további részleteket és a jelentkezéshez szükséges információkat a színház honlapján tesszük majd közzé.

200 Citizens După Bobigny, Graz, Roma, Sofia, Porto şi Palermo, în primăvara lui 2013 se va realiza şi la Cluj un vis al Antichităţii: 200 de civili vor prelua puterea asupra teatrului şi – asemeni unui cor al cetăţenilor – vor trăi din nou experienţa unităţii între vis şi scenă, dintre artă şi polis. „Dacă 200 de oameni iau cu asalt o scenă, este evident că se întâmplă ceva. Această cifră dă sentimentul de dinamism. Efectivul corurilor antice era de 200 de persoane, care înseamnă deja o masă, care poate crea atât haos cât şi armonie. Nimic nu ni se pare mai simplu decât traversarea unei scene sau cuvântarea cu glas tare şi totuşi... Corpul în spaţiu, textul, vocea – sunt elementele artei actorului: pe toate le vom analiza împreună cu cei 200 de oameni.” ATELIERUL 200 – conceput de teatrul MC93 din Bobigny şi realizat deja în mai multe teatre membre UTE – înseamnă ateliere de câte două zile, conduse de patru regizori, cu participarea a două sute de actori amatori. Proiectul lansat în 2012 s-a bucurat până acum de participarea a peste 1000 de civili. Manifestarea de la Cluj va avea loc în zilele de 28 şi 29 martie, la Teatrul Maghiar de Stat Cluj, sub îndrumarea lui István Albu, Andreea Iacob, Levente Molnár şi Ferenc Sinkó. Participarea la atelier este gratuită, detalii suplimentare precum şi modul în care se va face înscrierea vor fi publicate pe site-ul teatrului.

Atelier 200 - Theatre Laboratory Sfumato, Bulgária / Bulgaria, 2012

Díjak Premii

Művészeti díjátadó zárta a 2012es évet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban A 2011/2012-es évad művészeti és társulati díjainak átadására került sor 2012 december 10-én este a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, ahol Tompa Gábor igazgató nyújtotta át a Művészeti tanács, illetve a társulat szavazatai alapján odaítélt elismeréseket. Művészeti díjak: - Balla Szabolcs – az Óz, a nagy varázsló, valamint a Tökéletes menyegző című előadásokban játszott szerepéért - Kató Emőke – a Julie kisasszony című előadásban játszott szerepéért - Carmencita Brojboiu – az évad bemutatóihoz tervezett díszleteiért - Dimény Áron – az Übü király című előadásban játszott szerepéért - Sinkó Ferenc – az Óz, a nagy varázsló című előadásban játszott szerepéért - Hatházi András – a Hedda Gabler című előadásban játszott szerepéért - Kézdi Imola – a Hedda Gabler című előadásban játszott szerepéért - Varga Csilla – a Hedda Gabler című előadásban játszott szerepéért - Buzási András – az Óz, a nagy varázsló és a Születésnap című előadásban játszott szerepéért - Farkas Loránd – az Óz, a nagy varázsló című előadásban játszott szerepéért - Albert Csilla – az Óz, a nagy varázsló című előadásban játszott szerepéért - Váta Loránd – az Óz, a nagy varázsló és az Übü király című előadásban játszott szerepéért Fődíjak: - Bogdán Zsolt, a Julie kisasszony és a Hedda Gabler című előadásban játszott szerepéért - Györgyjakab Enikő – az Übü király, a Tökéletes menyegző és a Hedda Gabler című előadásokban játszott szerepéért Társulati díj: - Szűcs Ervin, a Születésnap című előadásban játszott szerepéért Vlad Mugur díj: - Robert Woodruff, a Születésnap című előadás rendezője Bánffy Miklós vándordíj, a Quadro Galéria támogatásával: - Szűcs Ervin, a Születésnap című előadásban játszott szerepéért

Decernarea premiilor artistice ale Teatrului Maghiar de Stat Cluj Decernarea premiilor artistice ale companiei pentru stagiunea 2011/2012 a avut loc pe data de 10 decembrie 2012, la Teatrul Maghiar de Stat Cluj, unde directorul Gábor Tompa a înmânat premiile acordate în baza voturilor Consiliului Artistic, precum şi ale trupei. Premii artistice: - Szabolcs Balla – pentru spectacolele Vrăjitorul din Oz şi O nuntă perfectă - Emőke Kató – pentru spectacolul Domnişoara Julie - Carmencita Brojboiu – pentru decorul mai multor spectacole din stagiune - Áron Dimény – pentru spectacolul Ubu rege - Ferenc Sinkó – pentru spectacolul Vrăjitorul din Oz - András Hatházi – pentru spectacolul Hedda Gabler - Imola Kézdi – pentru spectacolul Hedda Gabler - Csilla Varga – pentru spectacolul Hedda Gabler - András Buzási – pentru spectacolele Vrăjitorul din Oz şi Aniversarea - Loránd Farkas – pentru spectacolul Vrăjitorul din Oz - Csilla Albert – pentru spectacolul Vrăjitorul din Oz - Loránd Váta – pentru spectacolele Vrăjitorul din Oz şi Ubu rege Premii principale: - Zsolt Bogdán – pentru spectacolele Domnişoara Julie şi Hedda Gabler - Enikő Györgyjakab – pentru spectacolele Ubu rege, O nuntă perfectă şi Hedda Gabler Premiul companiei: - Ervin Szűcs – pentru spectacolul Aniversarea Premiul Vlad Mugur: - Robert Woodruff, regizorul spectacolului Aniversarea Premiul itinerant Bánffy Miklós, acordat cu sprijinul Galeriei Quadro: - Ervin Szűcs – pentru spectacolul Aniversarea

Szűcs Ervin és Vajna Noémi beszélgetése

Noémi Vajna în dialog cu Ervin Szűcs

Vajna Noémi: Nemrég megkaptad a Bánffy Miklós vándordíjat és egy Társulati díjat – mindkettőt a Születésnap című előadásban nyújtott alakításodért, ahol az idősebb fiút Christiant játszod. Amikor az interjú időpontját egyeztettük azt mondtad, hogy szívesebben beszélgetnél előadás után, így meg is kérdem, hogyan készülsz fel erre az előadásra? Szűcs Ervin: Átveszem a szöveget és megpróbálom lenyugtatni magam... V. N.: Milyen értelemben? Sz. E.: Hogy nyugodtan kerüljek a színpadra. Ahhoz próbálom tartani magam, amilyen instrukciókat a rendező, Robert Woodruff adott, arra vonatkozóan, hogy hogyan érkezik meg ez az ember erre az ünnepségre. Azt mondta, hogy úgy képzeljem el, mintha egy öngyilkos merénylő lennék, akinek az egész teste tele van ragasztva bombákkal, és várja a megfelelő alkalmat arra, hogy megnyomja a gombot és kirobbanjon a szar. Valami furcsa külső nyugodtság jellemzi ezt a figurát. V. N.: Igen, ez megfigyelhető nézőként is, talán azt mondhatjuk, hogy nagyon egyszerű eszköztárral dolgozol, nagyon őszinte reakciók jellemzik Christiant. Hogyan jött létre ez a végeredmény? Instrukciókat követtél, vagy ösztönösen éreztél rá erre a karakterre, és egyszercsak kiderült, hogy te meg a rendező ugyanazt gondoljátok erről a figuráról? Sz. E.: Mivel ő amerikai, én meg nem beszélek angolul, tolmácsok segítségével próbáltunk valamit kihámozni ebből a dologból. Úgy érzem, hogy inkább kettőnk között született meg a szereplő. Ő nem kért semmit, semmilyen gesztust vagy hasonlót, csupán elmondta, hogy mi a helyzet és mit kellene csinálni. Hogy én hogyan oldom meg, azt teljesen rám bízta. Úgy gondolom, hogy rá tudtam érezni arra, amit szeretett volna, vagyis egymásra tudtunk hangolódni. Az eszköztárat illetően azt gondolom, valóban egyszerűen játszom, erre is törekedtem. Nyilván nem kezdettől fogva volt ez így, hogy bejöttem és úgy döntöttem, hogy milyen jó lenne így játszani, hogy ez milyen hatásos lesz. (nevet) Próbálkoztam teátrális gesztusokkal, meg sok más úttal, de azok nem működtek. Így alakult, ez az út tűnt a legjobb választásnak. V. N.: Azt gondolom, és a visszajelzések is azt igazolják, hogy ez a szerep mérföldkőnek számít a karrieredben. Te hogyan látod ezt? Kedvesebb számodra ez a szerep, mint más szerepeid?

Noémi Vajna: Ai fost distins cu Premiul itinerant Bánffy Miklós şi cu Premiul trupei Teatrului Maghiar de Stat Cluj – ambele distincţii pentru spectacolul Aniversarea, în care joci rolul lui Christian, fiul cel în vârstă. Când am stabilit data interviului ai spus că ai prefera să discutăm după spectacol şi nu înainte. Aşa că aş dori să te întreb: cum te pregăteşti pentru acest spectacol? Ervin Szűcs: Reiau textul şi încerc să mă calmez... N. V.: Să te calmezi în ce sens? E. Sz.: Să pot ajunge pe scenă liniştit. Încerc să fac tocmai ce mi-a spus Robert Woodruff, regizorul spectacolului, despre starea cu care ajunge acest personaj la petrecere. Mi-a spus să îmi imaginez că aş fi un atentator sinucigaş, cu bombe montate pe toată suprafaţa corpului, care aşteaptă momentul

Interjú Interviu

Az öngyilkos merénylő Atentatorul sinucigaș

Sz. E.: Tulajdonképpen, ha van egy ilyen rangsor, és már miért ne lenne, akkor én ezt a szerepet szeretem a legjobban. Minden feladatot szeretek, hiszen a színésznek minden szerepét kell szeretnie. De úgy érzem, hogy ehhez a karakterhez tudtam a legközelebb kerülni, és bár mindent szívesen játszom, jobb napom van, amikor este a Születésnap van műsoron. Persze néha érzem, hogy talán nem úgy ment, ahogy kellett volna... V. N.: A nagyon erős történethez egy teljesen rendhagyó tér is társul, ugyanis erre a születésnapi ünnepségre a nézők is meghívást kapnak, elvegyülnek a család tagjai között. A rendező azt nyilatkozta a bemutató előtt, hogy nem kér számon konkrét technikát, vagy stílust a színészektől, ellenben próbál segítő eszközöket, de ugyanakkor akadályokat is a színész útjába helyezni. Mennyire nehéz, vagy esetleg mennyire számít új kihívásnak az előadás tere, a nézők közelsége? Sz. E.: Pontosan így van: az, hogy a nézők között ülünk az néha hatalmas segítség, néha viszont akadály is. Beül 60-70 ember, mindig más összetételű a közönség, energiát sugároznak magukból, amit mi nyilván vagy átveszünk, vagy megpróbálunk ellene menni. Egyes nézők kényelmetlenül érzik magukat, míg mások rá tudnak hangolódni az előadásra. Ezeket az energiákat érzem, és nyilván az a feladat, hogy megküzdjek velük. Látni, hogy elfogadják-e vagy sem az előadás szerkezetét, ami lehet nagyon kényelmetlen is egyes nézők számára: beülnek a zárt térbe, nem értik, mit akarnak tőlük? Ezeket a nézőket meg kell győzni. De van aki meg nagyon nyitottan reagál erre a helyzetre – nyilván ez minden este más. Van, amikor nagyon segít, máskor meg nagyon gátol, de néha az a jó, hogyha gátol, mert akkor nagyobb a kihívás. Én a terem egyik végében ülök, ahol tulajdonképpen el vagyok zárva a színész kollégáimtól, a közvetlen környezetemben csak a nézők vannak. Néha érzek energiákat, de néha tévesen érzek dolgokat: például azt hiszem, hogy valaki nagyon negatívan áll hozzá, közben meg kiderül, hogy mégsem. A sok néző között fontos kapaszkodó a kolléga, az hogy néha el tudj kapni egy-egy tekintetet. Hogy egy példát mondjak, Bogdán Zsolt, aki az apámat játssza, ott ül velem szemben, a terem másik végében, és néha úgy ülnek a nézők, hogy takarják, amikor jó lenne, hogyha látnám. De mégis, bennem meg kell történnie ugyanannak a gondolatnak vagy pillanatnak, ugyanúgy mintha látnám őt. V. N.: Volt valamilyen, kellemetlen vagy akár kellemes élményed, ami a nézőkhöz kötődik? Sz. E.: Általában női nézőkön látom, hogy egy idő után, amikor már kezd kibontakozni a történet és kiderül, hogy miről is van itt szó, olyan döbbent vagy megrendült arccal tudnak nézni, akár engem, vagy akár bármelyikünket. Amikor felállunk és tartunk egy beszédet, látom, hogy mennyire átmegy rajtuk ez a történet – és ez mindig nagyon jó élmény. Furcsa a nézők közelségében, hogy nyugodtan eszegetnek és iszogatnak, mint egy normális születésnapon, miközben elhangzanak ezek a rettenetes történetek. Én meg csak nézem őket: Ti tudtok enni? De ez tulajdonképpen jó nekem, mint szereplőnek, mert azt látom, hogy nem ment át rajtuk

potrivit să apese pe buton şi să explodeze totul. Liniştea pe care o afişează acest personaj este stranie... N. V.: Da, cred că acest lucru se vede şi din public, am putea chiar spune că lucrezi foarte simplu, Christian este un personaj cu reacţii oneste. Cum s-a născut acest personaj? Ai urmat instrucţiunile regizorului sau pur şi simplu ai simţit cum ar trebui să fie acest caracter? E. Sz.: Regizorul fiind din America, iar eu nu vorbesc engleza, am comunicat cu ajutorul traducătorilor. Cred că acest personaj s-a născut cumva între noi doi. El nu a cerut nimic specific, gesturi sau tehnici, mi-a explicat situaţia şi ce ar trebui să se întâmple, ce ar trebui să fac. Soluţiile le-a lăsat în seama mea. Cred că am simţit direcţia în care ar fi dorit să merg şi ne-am sincronizat bine. În ceea ce priveşte jocul actoricesc, cred că este unul simplu, aşa l-am imaginat… Desigur, nu am ajuns la acest lucru în prima zi. Nu am venit la repetiţie şi mi-am zis: Hai să încercăm asta, că sigur va fi de efect. (râde) Am încercat să pornesc pe mai multe căi, am căutat şi gesturi teatrale etc., dar nu a funcţionat. S-a întâmplat ca acestă cale să fie ceea mai bună alegere. N. V.: Această poveste foarte puternică are loc într-un spaţiu neobişnuit. Spectatorii sunt şi ei invitaţi la aniversare, stau alături de membrii familiei. Regizorul a declarat într-un interviu, înainte de premieră, că el nu cere de la actori nicio tehnică sau stil actoricesc, în schimb încearcă să le ofere mijloace dar şi obstacole. Cât era de greu sau de uşor să joci într-un astfel de spaţiu, având atât de aproape publicul? E. Sz.: Faptul că stăm împreună cu publicul câteodată ne este de mare ajutor, dar, în acelaşi timp, este şi un obstacol. Se aşează alături de noi 60-70 de persoane, iar publicul este întotdeauna diferit, ne dau energie, iar noi o putem prelua sau îi putem rezista. Pentru unii spectatori această situaţie poate fi incomodă, iar alţii o acceptă şi intră în joc. Eu simt aceste energii şi este o mare provocare să mă lupt cu ele, să văd dacă publicul acceptă sau nu structura spectacolului. Pentru unii poate fi extrem de neplăcut: intră şi se aşează într-un spaţiu închis şi se întreabă oare ce se aşteaptă de la ei? Aceşti spectatori trebuie convinşi. Dar sunt şi unii care au reacţii foarte pozitive, sunt foarte deschişi. Acest lucru diferă de la un spectacol la altul. Câteodată ne ajută, alteori este o piedică, ceea ce, de fapt, este foarte bine, pentru că ne provoacă. Eu stau în capătul sălii, sunt izolat de colegii mei şi în jurul meu sunt numai spectatori. În acest context, este foarte important să te poţi baza pe colegi, să poţi intra în contact vizual cu ei. De exemplu, Zsolt Bogdán, cel care îl joacă pe tatăl meu, stă chiar vis-a-vis de mine. Câteodată, spectatorii se aşează în aşa fel încât îl acoperă, iar pentru mine este important să îl văd. Oricum, în mine trebuie să se întâmple acelaşi lucruri şi să reacţionez ca şi cum l-aş fi văzut. N. V.: Ai avut vreo experienţă remarcabilă, plăcută sau neplăcută, în ineracţiunea cu publicul? E. Sz.: De obicei le observ pe doamnele din public care, după puţin timp, când povestea începe să se dezvăluie, şi îşi dau seama despre ce este vorba de fapt, se uită şocate la mine sau la ceilalţi.

a történet. Elmondom egyszer, nem történik semmi, elmondom még egyszer... háromszor kell őket megostromolni, és így akaratukon kívül cinkossá válnak ebben a családban, ahol a családtagok őrzik a titkokat. Úgyhogy néha nagyon szeretem, ha a beszédem után valaki nagyon nyugodtan iszik, eszik, mosolyog, társalog a szomszédjával. Én ebből tudok építkezni tovább. V. N.: Mivel nagyon erős történetről van szó, mennyire könnyen tudod elengedni előadás után Christiant? Mennyire megy könnyen a váltás, vissza a civil életbe? Sz. E.: Mindig másképpen. Nyilván nem élheted át minden este azt a történetet amit játszol, ez képtelenség. Az ember a próbafolyamat alatt végigjár egy utat, a fejében a lelkében, a rendezővel való beszélgetésekben, és akkor alakulnak ki ezek a dolgok. Az elején, a bemutató után azért megviselt, nem is tudtam utána emberek közé menni. A kollégák hívtak, hogy menjünk fel a büfébe – de én inkább hazamentem. Most már kicsit más.

Când spunem câte un discurs, observ cât de tare le afectează povestea – ceea ce înseamnă că spectacolul impresionează. Ceea ce este straniu cu publicul aproape este că ei pot bea, mânca liniştiţi ca la o aniversare oarecare, în timp ce sunt demascate nişte întâmplări teribile. Eu mă uit la ei şi subtextul este: Voi puteţi mânca?! De fapt, acest lucru ajută personajul meu fiindcă aşa pot să văd dacă am convins sau nu. Spun povestea o dată, nu se întâmplă nimic, mai spun încă o dată... trebuie ca în final să atac de trei ori. Astfel, vrând nevrând, devin cu toţii complicii acestei familii, ai cărei membrii ascund secrete grave. Îmi place să urmăresc dacă după discursul meu cineva mai bea, mănâncă, zâmbeşte sau vorbeşte liniştit cu vecinul. Mă ajută să-mi contruiesc rolul mai departe.

V. N.: Most már itt ülünk és beszélgetünk... Sz. E.: Igen, most már itt ülünk és beszélgetünk. De ez változhat, ki tudja, milyen közönséggel találkozom még a jövőben.

Prefektúrai kitüntetés Tompa Gábornak

Gábor Tompa a primit premiul „Onoare pentru Cluj”

Kolozsvár prefektusi tanácsa Tompa Gábornak ítélte oda az Onoare pentru Cluj (Megtiszteltetés Kolozsvárnak) nevű kitüntetést, a város további kilenc kivételes személyiségével és intézményével együtt. A kitüntetést Tompa Gábor nevében Kézdi Imola és Visky András vette át Gheorghe Ioan Vuşcan prefektustól 2012. december 21-én.

Premiul Colegiului Prefectural al oraşului Cluj, denumit „Onoare pentru Cluj”, i-a fost acordat astăzi lui Gábor Tompa, alături de alte 9 personalităţi şi instituţii ale oraşului. Premiul, decernat de prefectul Gheorghe Ioan Vuşcan, a fost preluat în data de 21 decembrie 2012 de Imola Kézdi şi András Visky, în numele lui Gábor Tompa.

Az első alkalommal odaítélt elismerést tíz különböző területen tevékenykedő személyiség és intézmény kapja, akik hozzájárultak Kolozsvár népszerűsítéséhez az országban és külföldön. Tompa Gábornak „a művészet és kultúra az országban és nemzetközi téren történő népszerűsítésével szerzett különleges érdemei elismeréseként” ítélték oda a kitüntetést.

Premiul „Onoare pentru Cluj” a fost acordat pentru prima oară unor personalităţi şi instituţii din 10 domenii de activitate care au contribuit la vizibilitatea oraşului în ţară şi străinătate. Gábor Tompa a primit premiul „în semn de apreciere şi recunoaştere a meritelor deosebite în promovarea artei şi culturii pe plan naţional şi internaţional.”

Turnşék Turnee

Előadáscsere Kolozsvár és Prága között

Schimb de spectacole între Cluj-Napoca şi Praga

A Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Prágai Nemzeti Színház társulata egymáshoz látogat 2013 tavaszán. Georg Büchner születésének 200. évfordulója alkalmából Tompa Gábor Leonce és Léna című előadását március 23-án és 24-én láthatja a prágai közönség, április 13-án és 14-én pedig a Michal Dočekal rendezte Godot-ra várva című előadást játssza a cseh társulat a kolozsvári színházban. A Leonce és Lénát a színház Új Színpad nevű, 1983-ban átadott épületében tűzték műsorra. A nagy múltú Prágai Nemzeti Színház négy épületben működik, a legrégebbi ezek közül a 17. században épült, a legnagyobb, közel 2000 férőhelyes épületet a 19. század derekán építették. A Prágai Nemzeti Színház 2009 óta az Európai Színházi Unió (UTE) tagja. A kolozsvári közönség a Nagyteremben láthatja majd Michal Dočekal, a prágai színház művészeti igazgatójának előadását. Samuel Beckett legünnepeltebb drámájának ősbemutatóját 1953-ban tartották, és mérföldkőnek számított a modern színház fejlődésében.

În primăvara anului 2013, Teatrul Maghiar de Stat Cluj şi Teatrul Naţional Praga vor face un schimb de spectacole. Cu ocazia aniversării a 200 de ani de la naşterea lui Georg Büchner, publicul din Praga va avea ocazia să urmărească spectacolul Leonce şi Lena în regia lui Gábor Tompa pe 23 şi 24 martie, iar în zilele de 13 şi 14 aprilie compania cehă va prezenta publicului clujean spectacolul Aşteptându-l pe Godot, de S. Beckett, regizat de Michal Dočekal. Reprezentaţiile cu spectacolul Leonce şi Lena vor avea loc în clădirea numită Scena Nouă a Teatrului Naţional Praga, inagurată în 1983. Teatrul funcţionează în patru clădiri, cea mai veche încă din secolul XVII, iar cea mai mare clădire, cu o capacitate de 2000 de locuri, fiind construită la mijlocul secolului XIX. Teatrul Naţional Praga este membru al Uniunii Teatrelor din Europa (UTE) din 2009. Publicul clujean va putea urmări spectacolul regizat de Michal Dočekal, directorul artistic al Teatrului din Praga, în Sala Mare a Teatrului Maghiar. Cea mai cunoscută piesă a lui Samuel Beckett a avut premiera mondială în anul 1953, şi a marcat un moment important pentru dezvoltarea teatrului modern.

Visszhang

Impresii

“Sajnálatos módon csak nyáron láthatják majd újra – Avignonban, Alain Timar kedves színházában – azt az előadást, amelyet fentnevezett Alfred Jarry (1873-1907) Übüjéből rendezett, egy Kolozsváron (Romániában) működő magyar színtársulattal. Újszerű nemzetközi társulás állította színpadra ezt a hagyományromboló, 1896-ban írt vígjátékot, ezt a háborús gépezetet, amely nemcsak a hatalmat, annak kegyetlenségét és megvesztegethetőségét támadja, hanem egyenesen a polgári színházat, konvencióival és állítólagos realizmusával együtt. Jarry egy új színpadi nyelvet talált fel, tele gyermetegséggel és provokációval, és egy ugyancsak új játékmodort, amely nem törődik a megkötöttségekkel, az illúziókkal. Egy rettenetes kölyök bohózata így válik gúnyirattá, amely éppenséggel az eljövendő kortárs színház kísérleteinek megelőlegezése. Alain Timar ebben a vidám és brutális szellemben rendezte meg Übü-jét, amelyet a Théâtre Athénée Louis-Jouvet színpadán láthattunk. Tucatnyi hajlékony testű, különböző alakú színész (a csupasz színpadon) őrült játékot űz egy hatalmas papírtekerccsel, amelyekből kérészéletű jelmezeket alkotnak saját maguknak, hogy aztán a jelenet végén összetépjék őket s teletöltsék a helyet fura fehér papírhalmokkal – egy hatalmas csillár alatt, amely a vásár és a cirkusz egyvelegét idézi. Ez a tucatnyi színész játssza el az összes jelenetet, azaz hat Übü és hat Übü mama mutatja be a hatalom paródiáját, ahol a szereplők megsokszorozódása, a színészek energiája és jelmezeik bizonytalansága valamiféle paradox igazságot mutat fel.”

Din păcate, nu veţi putea urmări decât în această vară, în cochetul teatru al lui Alain Timar din Avignon, spectacolul pe care acesta l-a pus în scenă cu ajutorul unei trupe de actori maghiari din Cluj (România) spectacol inspirat de Ubu Rege, piesa lui Jarry (1873-1907). Un surprinzător atelaj internaţional a fost pus în mişcare pentru a gândi această farsă iconoclastă (1896), o maşinărie de război îndreptată nu doar împotriva puterii, cruzimii şi vanităţii acesteia, ci şi împotriva teatrului burghez, a convenţiilor sale şi a aşa-zisului său realism. Jarry inventează un limbaj scenic nou, îmbinând copilăria, provocările şi un joc actoricesc la fel de nou, care sfidează constrângerile şi iluziile. El transformă sketchul unui puştan impertinent într-un pamflet care anunţă direcţiile viitoare ale teatrului contemporan. Acest spirit amuzant şi brutal este surprins şi de Alain Timar, în spectacolul pe care l-am putut urmări la Théâtre Athénée Louis Jouvet. În cadrul spectacolului, în jur de zece actori supli, deloc asemănători ca fizic, folosesc frenetic un imens sul de hârtie albă (în mijlocul unei scene goale) pentru a-şi fabrica ei înşişi costumele efemere pe care le vor rupe de îndată ce actul se va fi încheiat, aglomerând scena cu uimitoare grămezi albe. Totul sub o imensă lustră pătrată care aduce a circ şi a târg în acelaşi timp. Aceste personaje interpretează şase feţe ale lui Ubu şi şase ale Mamei Ubu reuşind, astfel, o parodiere a puterii, pe care numărul redus de personaje, energia actorilor şi costumele sărăcăcioase o transformă într-un adevăr paradoxal.

(FABIENNE PASCAUD BESZÁMOLÓJA, Télérama, 2012. nov. 24–30., Párizs)

(Fabienne Pascaud – Cronică, Télérama, 24-30 noiembrie, 2012, Paris)

Nyílt nap - színházi világnap Ziua porților deschise

Szelídítsük meg a színházat – hárman a nyílt napról Să îmblânzim teatrul – trei actori despre ziua porţilor deschise A színházi világnap alkalmából tavaly nyílt napot tartottunk a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, amelynek szervezésében a társulat számos tagja részt vett. Dimény Áron idegenvezetőként a színház épületét mutatta meg a nézőknek, míg Albert Csilla és Molnár Levente a gyerekprogram szervezésében vállaltak oroszlánrészt. Kedvcsinálóként a 2013-as nyílt naphoz, a tavalyi élményeikről kérdeztük őket. Dimény Áron: Az idegenvezetéssel kapcsolatos alapvető élményem, hogy kiderült, mennyire keveset tudok a színház épületéről – de egyúttal szembesültem azzal is, mennyire átitatódott számomra ez az épület történetekkel a közel húsz év alatt, amióta benne élek. Nincs olyan folyosó vagy terem, amihez valamilyen szakmai vagy személyes emlék ne kapcsolna. Erős élmény volt, hogy a színpad és környéke (ahová a nézőknek ritkán vagy egyáltalán nincs bejárásuk) milyen hatással van rájuk: nagyon fogékonyak és hálásak, számukra felfedezés-értékű betekinteni a kulisszák mögé. Valószínűleg minden munkahelyre igaz, de én sokáig azt hittem, csak a színházra érvényes, hogy az ember bezárkózik az épületbe, a közösségbe, amivel nap mint nap együtt él. Emiatt revelatív volt, hogy a színház iránti érdeklődés, tapintható szeretet abban is megnyilvánult, ahogy a vélt vagy valós titkainkhoz, az ismeretlen arcunkhoz viszonyultak a nézők. Végül is erről szólt a nyílt nap, vagy legalábbis a színházi idegenvezetés. Főleg a fiatal korosztályon vettem észre, hogy a technikai felszereltség – hogy a stúdióban hány reflektor van, és hogyan történik a vezérlésük – érdekli őket, erre odafigyelnek. Az öltözőkben pedig a nézők láthattak képekkel, előadásemlékekkel felszerelt asztalokat, olyan intimitásba nyertek bepillantást, ami sokat jelent számukra. A színpadon látható arc mögött megjelent az ember. A nyílt napon alkalom adódott a beszélgetésre, közvetlen kapcsolatteremtésre. A nézőknek és a színészeknek egyaránt fontos, hogy szemtől szembe, konkrét kérdések, beszélgetések szintjén találkozhassanak egymással. Másrészt nagyon nagy dolog, hogy azok az emberek, akik a háttérben dolgoznak (a műszak, a színpadi munkatársak) találkozhatnak a közönségükkel. Megszűnt az intézmény és az annak értelmet adó néző közötti távolság, és reflektorfénybe került mindenki, akinek a munkája nélkül nem létezne színház.

Anul trecut am organizat, cu ocazia Zilei Mondiale a Teatrului, ziua porţilor deschise la Teatrul Maghiar de Stat Cluj, la care au participat numeroşi membri ai trupei. Áron Dimény, în postură de ghid, a prezentat publicului clădirea teatrului, în timp ce Csilla Albert şi Levente Molnár şi-au asumat mare parte din organizarea programului pentru copii. Ca să vă facem poftă, în aşteptarea ediţiei din 2013 a zilei porţilor deschise, i-am întrebat pe cei trei actori despre experienţa lor de anul trecut. Áron Dimény: Ca urmare a experienţei de ghid, am realizat că, de fapt, ştiu foarte puţin despre clădirea teatrului – dar, în acelaşi timp, m-am confruntat cu o multitudine de întâmplări care, din punctul meu de vedere, au impregnat clădirea în cei douăzeci de ani de când trăiesc în ea. Nu există niciun culoar, nicio sală de care să nu fiu legat printr-o amintire profesională sau personală. A fost impresionant să descopăr efectul scenei şi împrejurimilor ei asupra spectatorilor (care nu au acces la aceste locuri decât extrem de rar sau niciodată): ei sunt foarte receptivi şi recunoscători, pentru ei faptul că pot arunca o privire dincolo de culise reprezintă o reală descoperire. Probabil este adevărat pentru orice loc de muncă, dar eu am crezut mult timp că e valabil doar pentru teatru: stăm cu toţii închişi într-o clădire, într-un colectiv cu care trăim zi de zi. A fost revelator pentru mine interesul celorlalţi pentru teatru, o afecţiune palpabilă care s-a văzut şi în modul în care publicul s-a comportat faţă de secretele noastre reale sau presupuse, faţă de latura noastră nevăzută. La urma urmei, aceasta a fost esenţa zilei porţilor deschise, sau cel puţin în ceea ce priveşte călăuzirea publicului prin teatru. Am observat, mai ales la generaţia tânără, că dotarea tehnică – numărul reflectoarelor în studio, modul în care sunt folosite – îi interesează, le captează atenţia. În cabine, spectatorii au putut vedea mese pline cu imagini, amintiri ale unor spectacole; au avut acces la o intimitate care reprezintă foarte mult pentru ei. Din spatele figurii pe care, în general, o văd pe scenă, omul. În timpul zilei porţilor deschise am avut posibilitatea să discutăm, să stabilim contacte directe. Pentru public şi pentru actori este la fel de important să aibă prilejul unei întâlniri directe, a unui dialog. Pe de altă parte este un lucru foarte important faptul că oamenii care lucrează în spatele scenei (tehnicienii, personalul de scenă) se pot întâlni cu publicul lor. S-a desfiinţat distanţa apa-

Albert Csilla: A nyílt nap gondolata azért tetszik, mert örülök, hogy van egy alkalom, amikor ugyanakkora hangsúly tevődik az előadás mögötti világra és emberekre, mint arra, ami a színpadon történik. Tetszik a gondolat, hogy mutassuk meg, milyen nagy munka van akár egy kétszereplős előadás mögött is, mutassuk meg azokat a tartóoszlopokat, amelyek nélkül nem létezhetne az előadás. Azért vettem részt a gyerekprogram szervezésében, mert nagyon tetszett az ötlet, hogy úgy engedjük be a gyerekeket a színházba, hogy nem színházba jönnek. Gyakran kapom magam azon, hogy a színház technikai felszereltségével büszkélkedem: gyerekeknek mesélem, hogy képzeld, vannak reflektorok, és azok tudnak forogni, és csillagokat is tudnak vetíteni! Magam is gyerekként viszonyulok egy csomó mindenhez, ami a színházban történik, egyes dolgok a mai napig megmaradtak csodának. Nagyon élvezem, hogy ezt a gyerekek megismerhetik elölről-hátulról, kívülről-belülről – játs�szunk, bolondozzunk, és szelídítsük meg a színházat. Amikor az ember jegyet vesz a színházba, az neki ünnep, nekünk munka. A nyílt nap nekünk is és a közönségnek is ünnep volt. Számunkra is új élményt jelentett, hogy nem csak dolgozni megyünk be a színházba, hanem találkozni, pingpongozni, játszani a nézőkkel, vagy akár kérkedni azzal, hogy milyen cuccosak a reflektorok. A tavalyi nyílt napon nagyon sok jó dolog történt, de maradtak még ötleteink, amit nem sikerült megvalósítani – hátha a következő nyílt napon ki tudjuk aknázni ezeket. Molnár Levente: Nagyon nagy élmény volt látni a kollégák és a színpadi munkatársak nyitottságát, érdeklődését, azt a szeretet, amivel körülvett minket a közönség egy ilyen különleges alkalommal, hihetetlenül megtisztelő. Remélem, hogy ebből hagyomány lesz, és eddig minden jel erre mutat. Ez egy emberközeli változata annak a szabadjeggyel látogatható bolondokházának, amit színháznak nevezünk – és mindez nagy szeretettel legyen mondva.

rentă dintre instituţie şi publicul care dă sens existenţei sale. Au intrat în lumina reflectoarelor toţi cei care, prin munca lor, fac posibilă existenţa acestui teatru. Csilla Albert: Ideea zilei porţilor deschise mă bucură pentru că astfel universul şi oamenii care se află în spatele unui spectacol au ocazia să devină tot atât de importanţi ca şi cei de pe scenă. Îmi place ideea de a arăta câtă muncă necesită chiar şi un spectacol cu doi actori, să scoatem la vedere stâlpii de susţinere fără de care spectacolul nu ar putea exista. Am participat la organizarea programului dedicat copiilor pentru că mi-a plăcut foarte mult ideea de a-i lăsa să intre ca şi cum nu ar veni la teatru. Deseori realizez că mă mândresc cu dotarea tehnică a teatrului. Le povestesc copiilor: imaginaţi-vă că sunt reflectoare care se pot roti şi cu care poţi proiecta chiar şi stele! Eu însămi am o reacţie copilărească faţă de multe lucruri care se întâmplă în teatru, pe unele le văd şi astăzi ca pe nişte miracole. Sunt încântată de faptul că şi copii pot cunoaşte această lume şi din afară şi din interior – că putem să ne jucăm, să facem glume şi să îmblânzim teatrul. Când omul îşi cumpără bilet la teatru, pentru el este o sărbătoare, iar pentru noi – muncă. Ziua porţilor deschise a fost o sărbătoare atât pentru noi cât şi pentru public. A fost şi pentru noi o revelaţie faptul că putem să venim la teatru nu doar ca să lucrăm, ci să ne întâlnim cu alţi oameni, să jucăm pingpong, să ne jucăm cu spectatorii, sau chiar să ne lăudăm cu reflectoarele noastre „super”. La ziua porţilor deschise de anul trecut s-au întâmplat multe lucruri bune, dar mai avem idei încă nerealizate – sper să le putem în valoare cu proxima ocazie. Levente Molnár: A fost o mare revelaţie să-i vedem pe colegii noştri actori şi pe cei de la personalul tehnic, cât de deschişi sunt, cât de interesaţi, să simţim dragostea cu care ne înconjoară publicul cu ocazia acestui eveniment de excepţie – asta ne onorează. Sper că vom face din aceasta o tradiţie, până acum toate semnele arată în această direcţie. E o variantă foarte umană a acestei case de nebuni, la care accesul este gratuit şi care poartă numele de teatru – şi spunem asta cu toată dragostea.

Mondén Monden

Színház után

După spectacol

Beszámoló a VIA étteremről

O prezentare a restaurantului VIA

Kolozsvár központja az a gyorsan alakuló agora, ahol évről évre elegáns éttermek nyílnak, lépést tartva a város előkelő jellegével. A Búza utcában található Via étterem különleges étkezésekre nyújt lehetőséget a kincses városban. Felhozatala merész specialitásokat kínál, hangulatában pedig egy művész otthonát idézi.

Centrul Clujului este o agora în plină transformare, unde se deschid în fiecare an noi restaurante elegante, care ţin pasul cu caracterul select al oraşului. Restaurantul VIA de pe strada Inocenţiu Micu-Klein, oferă alternativa unor mese de excepţie în oraşul comorilor. Oferta include specialităţi îndrăzneţe, iar atmosfera evocă locuinţa unui artist. Pe strada pavată a cartierului central, renovată recent, se află acest restaurant, al cărui nume în latină înseamnă „cale”. Odată intraţi în VIA, după un timp înţelegem de ce s-a ales acest nume şi descoperim în amenajarea interioară clasică, în stil mediteranean, un mijloc de a păşi pe calea spre o plăcută intimitate. Amenajarea sălilor urmăreşte principiul exclusivităţii: la parter găsim o sală pentru fumători şi una pentru nefumători, iar la subsol oaspeţii se pot aşeza într-o sală cu oglinzi, cu lumini de ambianţă. Accesul prin exterior la toaletă prezintă un oarecare dezavantaj, această neplăcere însă dispare de îndată ce trecem de uşa din sticlă opalină şi intrăm în interiorul unui mini-spa îmbrăcat în lambriu, în stilul unei băi de lux. De vreme ce restaurantul nu are ca obiectiv atragerea publicului larg, ci să ofere un loc confortabil celor care vizează categoria preţurilor ridicate combinate cu asigurarea unei calităţi pe măsură, chelnerii servesc un număr maxim de 15 mese, servirea este însă impecabilă. În sălile primitoare, atmosfera este creată de o muzică de jazz mângâietoare, la aceasta însă contribuie şi lemnul predominant şi nuanţele de brun şi auriu, semi-obscuritatea romantică şi creaţiile de artă care se ascund pe ici-colo, aducând cu atmosfera unei locuinţe de artist. Meniul a fost creat şi el sub semnul exclusivităţii: pe lista desfăşurată pe două pagini a delicateselor deviza nu este cantitatea, ci calitatea. Toate felurile sunt invenţii, fără excepţie, mâncărurile care par mai simple, cum ar fi pastele tagliatelle italieneşti, sunt puse pe masă în compania unui sos de roşii condimentat special şi cu brânză albastră. Cărnurile mai consistente cuprind combinaţii de savori unice, de exemplu pieptul de raţă servit cu praz umplut cu pireu de cartofi cu afine, care s-a dovedit extraordinar de delicios, în ciuda aspectului de experiment. La alegerea felurilor de mâncare, oaspetele are numai de câştigat dacă se bizuie pe bucătăria VIA şi lasă mână liberă bucătarului pentru a-şi etala universul savorilor bazat pe reţete proprii. În ceea ce priveşte vinurile, restaurantul pune ştacheta foarte sus şi la acest capitol, oaspeţii putând să îşi aleagă dintr-o listă de băuturi de aproximativ cincizeci de vinuri, provenite din Franţa, din Chile şi până în Noua Zeelandă. După un desert servit pe o farfurie minimalistă şi o cafea cremoasă, puneţi pe masă contravaloarea cu trei cifre a bonului cu un gest lejer, cu atât mai mult cu cât satisfacţia dumneavoastră este deplină. Anna Visky

Útban a kellemes Pe calea unei együttlét felé plăcute intimităţi

A felvételeken Györgyjakab Enikő a Születésnap című előadásban játszott szerepéhez gyakorol a Via étteremben | Pe fotografii o putem vedea pe Enikő Györgyjakab, în timpul pregătirii sale pentru rolul din spectacolul Aniversarea

A nemrégen felújított belvárosi környék macskakövekkel kirakott utcáján található a latinul „út” nevet viselő étterem. A Viába érkezve lassan megértjük a névválasztást, hiszen a klas�szikus, mediterrán stílusú berendezésben a kellemes együttlét felé vezető út eszközét véljük felfedezni. A termek kialakításában az exkluzivitás elve érvényesül: van egy dohányzó és egy nem dohányzó terem a földszinten, az alagsorban pedig hangulatfényekkel játszó, tükrös pincehelységben üldögélhetnek a vendégek. Nem túl előnyös a kintről megközelíthető mellékhelység, ez a gondolatunk viszont hamar elillan, mikor

a tejüveg ajtón keresztül a faburkolatú, luxusfürdő szabású mini spában találjuk magunkat. Minthogy az étterem nem a tömegétkeztetésre rendezkedett be, hanem a minőséget biztosító magas árkategória kedvelőinek kényelméről igyekszik gondoskodni, legtöbb 15 asztalt látnak el a pincérek, azokat viszont kifogástalan felszolgálással. A befogadó termekben lágy jazz zene teremti meg az alaphangulatot, de ehhez hozzájátszik a domináns faanyag és általában a barnás, aranyozott színek, a romantikus félhomály és az itt-ott megbúvó, művész otthonát idéző műalkotások. A menü is az exkluzivitás jegyében jött létre: nem a mennyiség, hanem a minőség a jelszó a két oldalon található ínyencségek listáján. A fogások egytől egyig ki vannak találva, az egyszerűbbnek tűnő ételek, mint például az olasz tagliatelle tészta is különlegesen fűszerezett paradicsomszósszal és penészes sajttal kerül az asztalra. A nehezebb húsneműk között találhatók az egyedi ízkombinációk, mint például az áfonyás krumplipürével töltött póréhagyma kíséretében felszolgált kacsamell, amely kísérleti benyomása ellenére rendkívül finomnak bizonyult. Az étel kiválasztásakor a vendég akkor jár jól, ha ráhagyatkozik a Via konyhájára és engedi kibontakozni az egyéni recepteket alkalmazó szakács ízvilágát. A borok tekintetében is magasra teszi a mércét az étterem, hiszen egy külön itallapról Franciaországtól kezdve, Chilén át el egészen Új Zélandig mintegy ötvenféle bor közül választhatnak a vendégek. A minimalista tányérban felszolgált desszert és egy krémes kávé után lazán csúsztassuk a három számjegyű blokk értékét az asztalra, mert ekkor már kétség nem fér teljeskörű elégedettségünkhöz. Visky Anna

Részlet a Születésnap című előadásból | Secvenţă din spectacolul Aniversarea

Program

Február | Februarie Március | Martie 1. péntek és 20. szerda 20.00 Georg Büchner: LEONCE ÉS LÉNA | LEONCE ŞI LENA 1 óra 40 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

2. szombat 20.00 Visky András: Megöltem az anyámat | Am omorât-o pe mama 1 óra 20 perc szünet nélkül • Cu traducere simultană în limba română 12!

2. szombat és 28. csütörtök 20.00 Arthur Miller: EGY ÜGYNÖK HALÁLA | MOARTEA UNUI COMIS VOIAJOR 2 óra szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română 15!

3. vasárnap és 26. kedd 20.00 Matei Vişniec: Kenyérzseb | Buzunarul cu pâine 1 óra 20 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

4. hétfő 20.00 August Strindberg: JULIE KISASSZONY | DOMNIŞOARA JULIE 1 óra 40 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

6. szerda 9. szombat, 15. péntek

Don Juan ünnepélyes vacsorája | Cina festivă a lui Don juan körülbelül 3 óra egy szünettel • Cu supratitrare în limba română

5. kedd 20.00 Visky András: ALKOHOLISTÁK | ALCOOLICII 1 óra 40 perc szünet nélkül • Cu supratitrare şi traducere la cască în limba română 12! 7. csütörtök és 21. csütörtök 20.00 Thomas Vinterberg – Mogens Rukov – Bo Hr. Hansen:

SZÜLETÉSNAP | ANIVERSAREA

1 óra 30 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

16!

8. péntek 19.00 A. P. Csehov: Ványa bácsi | unchiul vania 3 óra 15 perc egy szünettel • Cu supratitrare în limba română 10. vasárnap és 20. szerda 20.00 Georg Büchner: Leonce és Léna | leonce şi lena 1 óra 40 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

12. kedd 20.00 Arthur Miller: Egy ügynök halála | moartea unui comis voiajor 2 óra szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română 15!

10. vasárnap 19.00 Friedrich Dürrenmatt: A FIZIKUSOK | FIZICIENII 2 óra 40 perc egy szünettel • Cu supratitrare în limba română

14!

14. csütörtök 20.00 Liam Clancy, Mary Reich, Yolande Snaith, Shahrokh Yadegari, Tompa Gábor:

ROMOK IGAZ MENEDÉK | RUINS TRUE REFUGE

Táncszínházi előadás | Spectacol de teatru-dans 1 óra szünet nélkül

14!

11. hétfő 19.00 Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok | fizicienii 2 óra 40 perc egy szünettel • Cu supratitrare în limba română

8. péntek 19.00 A. P. Csehov: VÁNYA BÁCSI | UNCHIUL VANIA 3 óra 10 perc egy szünettel • Cu supratitrare în limba română

13. kedd és 26. kedd 20.00 Caragiale nyomán szabadesésben: LEONIDA GEM SESSION 1 óra szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

19.00 – Bemutató | Premieră 19.00

13. szerda 19.00 Marin Držić: Dundo Maroje 2 óra 30 perc egy szünettel • Cu traducere în limba română 13 szerda

16.00

„...nyílt sebe vagyok a szíven szúrt világnak...” Dsida-est

„…sunt rana deschisă a inimii străpunse a lumii…”

12!

15. péntek 19.00 Marin Držić: DUNDO MAROJE 2 óra egy szünettel • Cu traducere în limba română

Serată literară Jenő Dsida

14. csütörtök 20.00 Liam Clancy, Mary Reich, Yolande Snaith, Shahrokh Yadegari, Tompa Gábor:

Romok igaz menedék | ruins true refuge 1 óra 10 perc szünet nélkül

12!

16. szombat 19.00 Henrik Ibsen: HEDDA GABLER 2 óra 40 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

16 szombat 20.00 Caragiale nyomán szabadesésben: Leonida Gem Session 1 óra szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

14!

18. hétfő Örkény: EGYPERCESEK 1 óra szünet nélkül

17 vasárnap 11.00 Frank L. Baum – Zalán Tibor: Óz, a nagy varázsló | vrăjitorul din oz 2 óra 15 perc egy szünettel • Cu supratitrare în limba română

20.00

19. kedd 20.00 Ingmar Bergman: SUTTOGÁSOK ÉS SIKOLYOK | STRIGĂTE ŞI ŞOAPTE 2 óra 10 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română 18! 27. szerda 20.00 – BEMUTATÓ | PREMIERĂ Matei Vişniec: KENYÉRZSEB | BUZUNARUL CU PÂINE 1 óra 20 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

18 hétfő 20.00 Visky András: Alkoholisták | alcoolicii 1 óra 40 perc szünet nélkül Cu supratitrare şi traducere la cască în limba română 19 kedd 20.00 August Strindberg: Julie kisasszony 1 óra 40 perc szünet nélkül 21 csütörtök

12!

| domnişoara julie

20.00

FILMARCOK – Dimény Áron | portrete de film – Áron Dimény

Stúdióelőadás 1 Spectacol studio Stúdióterem 1 Spectacol în sala studio Nagytermi előadás 1 Spectacol în Sala Mare 12!/14!/15!/16!/18! - korhatár

23 szombat és 24 vasárnap 18.00 Heiner Müller: Opera du dragon A Théâtre de Romette Társulat marionett-előadása, közreműködésben a romániai Francia Intézettel | La Cie Théâtre de Romette. Centre Dramatique National de Montluçon (Franţa), în colaborare cu Institutul Francez din Cluj 29 péntek Örkény: Egypercesek 1 óra szünet nélkül

20.00

30 szombat 20.00 Thomas Vinterberg – Mogens Rukov – Bo Hr. Hansen:

Születésnap | Aniversarea

1 óra 30 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

16!

Április | Aprilie 4. csütörtök és 23. kedd 20.00 Arthur Miller: EGY ÜGYNÖK HALÁLA | MOARTEA UNUI COMIS VOIAJOR 2 óra szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română 15! 5. péntek és 19. péntek

19.00

Don Juan ünnepélyes vacsorája | Cina festivă a lui Don juan körülbelül 3 óra egy szünettel • Cu supratitrare în limba română

14!

6. szombat 19.00 Friedrich Dürrenmatt: A FIZIKUSOK | FIZICIENII 2 óra 40 perc egy szünettel • Cu supratitrare în limba română 7. vasárnap 19.00 A. P. Csehov: VÁNYA BÁCSI | UNCHIUL VANIA 3 óra 10 perc egy szünettel • Cu supratitrare în limba română 8. hétfő és 18. csütörtök

20.00

LEONIDA GEM SESSION

1 h szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

14!

9. kedd és 27. szombat 19.00 Henrik Ibsen: HEDDA GABLER 2 óra 40 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română 10. szerda 20.00 August Strindberg: JULIE KISASSZONY | DOMNIŞOARA JULIE 1 óra 40 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română 11. csütörtök és 16. kedd 20.00 Thomas Vinterberg – Mogens Rukov – Bo Hr. Hansen:

SZÜLETÉSNAP | ANIVERSAREA

1 óra 30 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română

16!

12. péntek 17.00 Jónás Tamás: Lélekvesztő | Lotcă felolvasószínház és költői est | Spectacol-lectură şi serată literară 12. péntek 20.00 Georg Büchner: LEONCE ÉS LÉNA | LEONCE ŞI LENA 1 óra 40 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română 13. szombat és 14. vasárnap 20.00 Samuel Beckett: GODOT-RA VÁRVA | AŞTEPTÂNDU-L PE GODOT A Nemzeti Színház, Prága vendégelőadása / Spectacolul Teatrului Naţional, Praga Magyar nyelvű fordítással 1 óra 40 perc szünet nélkül 15. hétfő és 30. kedd 20.00 Matei Vişniec: KENYÉRZSEB | BUZUNARUL CU PÂINE 1 óra 20 perc szünet nélkül • Cu supratitrare în limba română 17. szerda 19.00 Marin Držić: DUNDO MAROJE 2 óra egy szünettel • Cu traducere în limba română 21. vasárnap 20.00 Visky András: ALKOHOLISTÁK | ALCOOLICII 1 óra 40 perc szünet nélkül Cu supratitrare şi traducere la cască în limba română 22. hétfő Örkény: EGYPERCESEK 1 óra szünet nélkül

12!

20.00

25. csütörtök 20.00 Liam Clancy, Mary Reich, Yolande Snaith, Shahrokh Yadegari, Tompa Gábor:

ROMOK IGAZ MENEDÉK | RUINS TRUE REFUGE

Táncszínházi előadás | Spectacol de teatru-dans 1 óra szünet nélkül 26. péntek

LUCIAN BAN & ELEVATION

20.00

Mystery CD Tour Celebration - különleges lemezbemutató koncert | Concert Extraordinar de lansare album

12!

Terek, jegyek Spaţii, bilete Nagyterem | Sala Mare

Stúdióterem | Sala studio

Nagytermi előadás földszint és erkély, 1. sor 15 RON erkély (az 1. sor kivételével) 12 RON kedvezményes jegy ára diákoknak és nyugdíjasoknak * 10 RON min. 15 fős csoportok számára, nagytermi előadásokra kedvezményes jegy ára 8 RON

Spectacole în Sala Mare parter şi balcon, rândul 1 balcon (cu excepţia rândului 1) preţ bilet redus pentru studenţi şi pensionari * preţ redus pentru grupuri de min. 15 persoane, pentru spectacole în sala mare

Stúdióelőadás jegyár kedvezményes jegy ára diákoknak és nyugdíjasoknak *

10 RON

Spectacole studio preţ bilet preţ bilet redus pentru studenţi şi pensionari *

10 RON

A Ványa bácsi, a Suttogások és sikolyok és a Leonida Gem Session című előadások jegyára:

20 RON

Preţul biletelor pentru spectacolele Unchiul Vania, Strigăte şi şoapte şi Leonida Gem Session:

20 RON

A Születésnap és a Hedda Gabler című előadások jegyára:

25 RON

Preţul biletelor pentru spectacolele Aniversarea şi Hedda Gabler:

25 RON

15 RON

15 RON 12 RON 10 RON 8 RON

15 RON

Online jegyvásárlás (csak teljes árú jegyek): www.biletmaster.ro

Bilete online (numai la preţ întreg): www.biletmaster.ro

* Kedvezményes jegyek vásárlása esetén diákigazolvány vagy nyugdíjszelvény felmutatása kötelező!

* Prezentarea legitimaţiei sau a cuponului de pensii este obligatorie!

Amennyiben szeretné a havi műsort és a színházzal kapcsolatos híreket rendszeresen e-mailben megkapni, iratkozzon fel hírlevelünkre a színház honlapján: www.huntheater.ro

Dacă doriţi să primiţi programul lunar şi informaţiile legate de teatru pe e-mail, înscrieţi-vă la newsletter pe site-ul www.huntheater.ro

Szerkesztőség 1 Redacţia: Visky András (koncepció 1 concept) Vajna Noémi (felelős szerkesztő 1 redactor responsabil) Fülöp Noémi (szerkesztő 1 redactor) Lőrincz Ildikó (szerkesztő 1 redactor) Mirela Sandu (szerkesztő 1 redactor) Fotók 1 foto: Biró István Kolozsvári Állami Magyar Színház Teatrul Maghiar de Stat Cluj Igazgató | Director general şi artistic: TOMPA GÁBOR Str. E. Isac nr. 26–28, 400023 – Cluj, România Tel. | fax: +40-264-593469 e-mail: [email protected] Jegypénztár | Casa de bilete: +40-264-593468 Nyitvatartás | Program: 10.00–13.00, 16.30–18.30 Online jegyvásárlás | Bilete online: www.biletmaster.ro

www.huntheater.ro

Nyomdai előkészítés | Pregătire tipografică: Mészáros Klára Készült az ALUTUS nyomda támogatásával | Tipărit cu sprijinul Tipografiei ALUTUS Csíkszereda | Miercurea Ciuc www.alutusprint.ro

A Kolozsvári Állami Magyar Színház fenntartója a Román Művelődési és Örökségvédelmi Minisztérium Instituţie publică subordonată Ministerului Culturii

Partnereink Parteneri:

ALUTUS prose antique

Médiapartnerek Parteneri media:

A Kolozsvári Állami Magyar Színház az Európai Színházi Unió tagja Teatrul Maghiar de Stat Cluj este membru al Uniunii Teatrelor din Europa