-1-
J. –M. LUSTIGER A (AZ
BÍBOROS:
PAPKÉPZÉS PÁRIZSI MODELLJE
ELMÚLT TIZENÖT ÉV TAPASZTALATA)1
Tizenöt évvel ezelőtt közel 50.000 egyházmegyés pap állt a mintegy 40 millió francia szolgálatában, nem számítva a sok szerzetest és szerzetesnőt. Évente ezer egyházmegyés papot szenteltek. Mára csak kb. 25.000 pap maradt, akiknek 70%-a 65 évesnél idősebb. A világi papok szentelése a 60-as évek óta évente százra csökkent, amiből az következik, hogy öt-tíz év múlva valószínűleg csak 6.000 pap marad az immár több, mint 60 milliós nép szolgálatára. Ami a szerzetesrendeket illeti, az összeomlás ott még látványosabb. E változások magyarázhatók spirituális jellegű, belső megfontolásokkal. De egyúttal egybeesnek a francia társadalom gyökeres átalakulásával is: tömegek hagyják el a falvakat és költöznek városokba, növekszik az életszínvonal, az erkölcsök liberalizálódnak, a családok egysége megbomlik, és törés jön létre a nemzedékek között. Mindezek együttesében azok a keresztény vallási formák, amelyek mögött nem volt élő hit,, többé-kevésbé eltűntek. Az elmúlt ötven évben így új korszak nyílt Franciaország vallási életében. A jelenleg 65 évüket betöltött papok többsége mélyen vallásos, falusi családokból került ki. Gyerekkoruktól fogva kisszemináriumokban nevelkedtek. Általában 25 évesen szentelődtek pappá, miután képzésük befejeződött a nagyszemináriumokban, melyekben a XVI. századi tridenti reformok hatásáraszent és példaadó papi nemzedékek nevelődtek, akiknek jelképes alakja az Ars-i plébános. A 60-as évektől fogva majdnem minden kisszeminárium megszűnt, majd egy olyan kulturális válságon mentünk keresztül, amely egész NyugatEurópát és Észak-Amerikát megrázta. A papságot ez különösen is érintette. A 70-es években sok nagyszemináriumot zártak be amiatt, hogy nem volt jelentkező. Mégis, a 80-as években új típusú keresztény hivatások kezdtek jelentkezni, s a hívek körében is megfigyelhető volt a lelki megújulás. Nem szabad elfelejteni, hogy az Egyház már készült szembenézni a Gaudium et Spes által „az emberiség új korszakának” nevezett jelenséggel. Miután az életszentségre való meghívást mindenkire kiterjesztette, a II. vatikáni zsinat a papi életet és a papok képzését is korszerűsíteni akarta (aggiornamento). Kik a papjelöltek manapság? Milyen arculatot mutatnak? Szekularizált nemzedékhez tartoznak, az Egyházat alig ismerik. Sok más francia fiatalhoz hasonlóan technikai és gyakorlati téren felsőfokú képzettséggel rendelkeznek, többségük a szakmájában gyakorlatot is szerzett, sőt néhányuk már komoly felelősséggel járó beosztásban volt. Nem kevesen azért jelentkeznek papnak, mert most fedezték föl a hitet, vagy most találtak rá újra személyes hitükre. Döntésükkel értelmet akarnak adni életüknek. Ezek a fiatal felnőttek gyakran már a harmincadik életévükhöz közelednek. Ez a helyzet nem csak Franciaországra jellemző: Ruini bíborossal nemrég beszéltem, aki szerint ugyanez a tendencia figyelhető meg Olaszországban is.
1 Párizs bíboros-érseke 1999 szeptember 8-án Denverben (Colorado, USA), a Viennay Szent Jánosról nevezett Egyházmegyei Szeminárium megalapítása alkalmából elhangzott előadása megjelent a Nouvelle Revue Théologique 122/1 számában (2000 január-március), pp. 3-18.
-2-
A II. vatikáni zsinat által meghirdetett „új korszak az emberiség életében” így vezet el oda, hogy a papképzés kérdését újragondoljuk anélkül, hogy letagadnánk a trentói zsinat óta az Egyházban fölhalmozott tapasztalatok értékeit. Logikus, hogy először a mélyben kell megalapozni azok megtérését, akiket Isten meghív. Ezt a célt szolgálja a „lelki év” és a párizsi „Szent Ágoston Ház”, amelyek bemutatásával foglalkozom előadásom első felében. Ezt követően ezeknek a felnőtt-fiataloknak személyes módon kell magukévá tenniük az Egyház hitének kincsestárát. Ez vezetett minket arra, hogy a II. vatikáni zsinat fényében újragondoljuk a teológia tanításának módszerét. Erről szól előadásom második része, melyben a Párizsi Szeminárium tanulmányi rendjét vázolom. Végül, a szeminaristáknak meg kell tanulniuk nem csak kereszténnyé, hanem pappá is válni, hogy az apostolok küldetésében osztozzanak a mai szekularizált világban. A Párizsi Szeminárium házaiban az életmód erre készít föl, s ennek rövid leírásával zárom majd előadásomat. I. 1984: LELKI ÉV: A SZENT ÁGOSTON HÁZ ALAPÍTÁSA. 1985: PÁRIZSI SZEMINÁRIUM ELSŐ ÉVÉNEK KIALAKÍTÁSA: A MÉLYBEN
A
GYÖKEREZŐ MEGTÉRÉS
1. A „lelki év” gondolata
A személyiség mélyében gyökerező megtérésben határozható meg a Szent Ágoston Ház célja, amely 1984-ben a „lelki év” otthonául nyílt meg. Szükségesnek látszott aztán gyorsan kiegészíteni a formulát a következő szavakkal: hogy a pappá formálódás útját megnyissa a szemináriumi évek alatt és után. Ténylegesen alkalmazkodni kellett a jelöltek élethelyzetéhez, amely teljesen különbözik az előző nemzedékek életétől. Manapság inkább az istenismeret szomjúsága vezérli őket a szemináriumba, olyan vágy, amely sok bizonytalanságot rejt magában. Nem a papság képe vonzza őket. A papok valóban kevesen vannak, azok is idősek, kevéssé megbecsültek, tiszteltek – így van ez még a katolikus családokban is. A katolikus Nevelési Kongregáció egy körlevelében már 1980-ban javasolta a „lelki év” kialakítását.2 Azért határoztunk úgy, hogy gyakorlattá váltjuk az iránymutatást, mert megértettük, hogy Isten kiket szólít napjainkban. A „lelki év” gondolata idegen volt az egyházmegyés papságtól; a trienti zsinatig visszanyúló és szerzetesi és világi papi szembenállás francia hagyományai nem kedveztek ennek. Mi legyen a tartalma e „lelki évnek”? A noviciátushoz hasonlítani nem látszott szerencsésnek. Milyen sajátos karizmára kellene jogosságát alapozni, hogy ne szerzetesek, hanem egyházmegyés papok formálása történjen? És miként lehet elkerülni, hogy valamely sajátos lelkiséget közvetítsenek és tanítsanak ott? Magát a „lelki életet”, annak jellegzetességeivel és erejével, de főleg a papi hivatással való kapcsolatában kellett világossá tenni. Az első eredményeket néhány évvel később (1989) a papképzéssel foglalkozó püspöki szinódus Pastores dabo vobis szövege már tartalmazta. Emellett a „lelki év” arra is alkalmat nyújt, hogy a sokrétű későbbi képzést – teológiai, morális, pasztorális, stb. – átfogóan megalapozza. Utalni szeretnék itt arra a teljesebb információra, amelyet a témáról Párizsban rendezett eszmecserén 1995 július 6-7-én hangzott el.3 Itt egyedül csak annak döntő fontosságát emelném ki, hogy a „lelki év” magában foglal egy harmincnapos lelkigyakorlatot és egy hónapnyi szolgálatot a szegények vagy betegek között. 2 Franciául megjelent Documentation Catholique 77 (1980), 462-469. 3 Jean-Marie Lustiger – Pio Laghi: La formation spirituelle des prêtres. Actes du colloque tenu à l’occasion de 10ème anniversaire de la Maison Saint-Augustin, Cerf, Paris 1995.
-3-
Az 1992-ben megjelent Pastores dabo vobis apostoli buzdítás 62-es pontja három különböző irányultságot ad a „lelki évnek”. Először: pótolni a családi nevelés vagy iskolai képzettség hiányosságait egy „értelmi és kulturális képzés” által, hogy a jelölteket a szemináriumi képzés szintjére emelje. Ez az előkészítő év pótolja azt, amit korábban a kisszemináriumok vagy a késői hivatások szemináriuma adott (latin nyelv elsajátítása, a keresztény élet minimális ismerete, stb.). Ez a forma sok értéket hordoz több országban, például afrikai kontinensen. Természetesen föl lehet menteni e képzés alól azokat a jelölteket, akiknek erre nincs szüksége. Másodszor: megvizsgálni, hogy a jelöltnek valóban papságra szól-e a hivatása, ami a „hivatások megkülönböztetésére vonatkozó lelki képzés” alatt történik. Azokat fogadják erre az évre, akik a papi hivatás kérdésében még bizonytalanok. A lelki képzés tehát a hivatás meghatározására irányul. Persze, előre látható, hogy nem mindegyik jelölt jut el a megkívánt célig. Kísértést jelent, hogy fölmentsük azokat, akiknek hivatása – úgy tűnik – szilárd alapokon nyugszik. A „lelki év” e második föladata is több problémát okozott: a jelöltek szándéka és elkötelezettségi szintjének különbözősége nem biztosította kellőképpen, hogy olyan közösség alakuljon ki, amelynek tagjai elkötelezettek Krisztus követésére. A jelöltek egymást zavarták. Ez nagyon megnehezítette a nevelők helyzetét. Harmadszor: a jelöltek későbbi lelki fejlődésének megalapozása. Emiatt szükséges, hogy csak olyanokat vegyenek föl, akikben alapvetően felismerték az alkalmasságot és a helyes szándékot, még ha nem szilárdult is meg teljesen, hogy hivatásuk a papi szolgálatra és, még pontosabban, Párizsba szól. 2. A megvalósítás
A Szent Ágoston Ház megnyitástól fogva tudtuk, hogy nem az első lehetőséget, a propedeutikus évet akarjuk választani; de több évi tapasztalatra volt szükség ahhoz, hogy végül határozottan a harmadik lehetőséget válasszuk, vagyis a lelki megalapozás éve mellett döntsünk. Első lépésként, némi rögtönzéssel, az év működéséhez szükséges személyi keretet kellett összeállítanunk, egyházmegyés papok és szerzetes barátaink kis csoportjával, akik az ilyesféle küldetésre nem voltak kifejezetten fölkészítve,. Tizenöt év elteltével kezdenek csak rendelkezésünkre állni a szükséges nevelők. Megújítani valamit éppen olyan nehéz, mint elkezdeni! Mindkét esetben szilárdan és kitartóan kell akarnunk befektetni, szemünk előtt a jövőt látva. E Ház megnyitása – bár tapintatosan történt –, híre mégis gyorsan elterjedt a felnőtt fiatalok bizonyos köreiben. Még ha a pappá levés lehetőségét forgatták is magukban, a hivatás számukra korábban nem jelentette volna, hogy szemináriumba lépjenek. Inkább jelentette Isten iránti készségüket, hogy „mindent odaadjanak, amit birtokolnak” és kövessék Krisztust: a „lelki év” terve megfelelt annak, hogy készek legyenek útra kelni, s egy időre elhagyják addigi szakmájukat. E nyitásra való döntés vonzóan hatott a legkülönbözőbb típusú és erős személyiségekre, akik azóta Párizs, és ugyanakkor Franciaország legfiatalabb papi csoportját alkotják. Vajon miben határozhatjuk meg e „lelki év” tartalmát az elmúlt 15 év tapasztalatai alapján? Elhatározásunk az volt, hogy a lelki élet közös és legalapvetőbb elemeit adjuk át azzal a gyakorlati bölcsességgel, amely az elmúlt évszázadok során a tapasztalatokban halmozódott föl. Minden jelölt arra kap meghívást, hogy életét a Krisztussal való személyes és szabad találkozásra alapozza, és őt válassza Mesterének (vö. Mk 3,14: „Kiválasztotta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek”). Erre vezet el az imádság elsajátítása (személyes, egyházi és liturgikus), a rendszeres szentségi élet, valamint a lectio divina, ami a Szentírás folyamatos, egy évre fel-
-4-
osztott olvasását jelenti. Elengedhetetlen a testvéri élet gyakorlata, amely minden jelöltet rádöbbenti arra, hogy Istentől adott testvérként fogadja el a másikat, továbbá a csönd és az egyedüllét megtapasztalása, és végül, de nem kevésbé fontos az olyan szegényekkel való találkozás, mint a betegek, sérültek, otthontalanok. Mindeközben a jelöltek mindegyike személyes lelkivezetőjének segítségére támaszkodik. A néhány előadássorozat – legyen kisszámú, hogy a „lelki évet” nehogy tanulmányi évvé alakítsa – a hitvallás, a liturgia, a bibliaismeret, a lelkiségtörténet témaköréből a Krisztussal való találkozást hívatott segíteni azok számára, akik nem részesültek mindent átfogó hitoktatásban. Ez a „lelki év” az ember megkeresztelt mivoltára összpontosít, és az abból fakadó életszentségre hivatottságra. A gyakorlat tanított meg bennünket arra, hogy a hivatás-gondozásra nagy hangsúlyt fektessünk. A Szent Ágoston Házban a „lelki év” idején folyó munkának elmélyülése Krisztus követése iránt határozott elkötelezettséget kíván az oda fölvettektől. A hivatás-gondozás gondos vezetői felügyelet mellett kiscsoportokban történik annak érdekében, hogy a jelöltek a lelki életük alakításáról bizonyságot tegyenek, és egy bizonyos érettséggel mutassák ki, hogy miért akarnak papok lenni. 3. A Párizsi Szeminárium megalapítása
Ha minden papjelölttől megkívánjuk, hogy a papságra készülést egy lelki képzés évével kezdje, ez hamisítatlan és stabil alapját alkotja mindannak, ami azt követi. Ezt már a Szent Ágoston Ház legelső évének lezárásakor észrevettük. Akik átmentek ezen a tapasztalaton, kényelmetlenül érezték magukat a meglévő szemináriumi rendszer első ciklusában. A felvett jelöltek sokfélesége, személyes bizonytalankodásuk, gyakran nem azonosított problémáik, a keresztény élet iránti kezdeményezés hiánya arra vezette a nevelőket, hogy bizonyos esetben két évre emeljék az előkészületi időt, és ennek második részét a „megkülönböztetés évének” nevezzék. Ekkor nyer igazolást a személyes alkalmasság, a helyes szándék, és a szabad válasz Isten hívására, amit az egyházmegyés papság keretében az Egyház szolgálatára tesz. Mindez azt a célt szolgálja, hogy mire a papnövendékek a Szent Ágoston Házból kikerülnek, e kérdések és kétségek jórészt letisztuljanak. Beigazolódott, hogy a fenti lelki előkészületek után a papnövendékek világosabb indítékokkal kezdik meg, és ennek következtében sikeresebben végzik a hat éves filozófiai és teológiai tanulmányaikat. Tekintve, hogy abban az időben nem rendelkeztünk megfelelő nevelői testülettel, úgy kellett határoznunk, hogy a Párizsi Szeminárium megalakítását csak néhány papnövendékkel indítjuk, akikkel egy bizonyos kezdeti tapasztalatokra tehetünk szert. Ezért megkértem egy papot, hogy egy kis csoporttal a Notre-Dame katedrális közelében levő plébániára költözzön. Ez az alapítás – korlátjai ellenére – döntőnek bizonyult: lehetővé tette, hogy a 8-12 papnövendékből álló lakóközösségi modellt kipróbálják. Szerzetesközösségek már több városban visszatértek ehhez az ősi modellhez, mint például Leuvenben, majd Bruxellesben a belga jezsuiták ilyen tanulmányi házakat hoztak létre. Hasonló kezdeményezésekről hallhatunk a svájci Fribourgból, néhány német városból, Rómából és magából Párizsból (oratoriánusok, misszionáriusok, stb.). Napjainkban a Párizsi Szeminárium, a „lelki évet” biztosító Szent Ágoston Házon kívül további kilenc lakóközösségből áll, s az elkövetkezendő években tovább kívánjuk növelni azok számát.
-5-
II: 1985-1995: A PÁRIZSI SZEMINÁRIUM RENDJÉNEK KIALAKÍTÁSA: AZ EGYHÁZ IMÁJÁBAN
TANULMÁNYI ÉS SZENTSÉGÉBEN
BEFOGADNI A HITLETÉTEMÉNYT
A Szent Ágoston Ház tapasztalata után a papnövendékek miként fedezhetik fel az Egyház hitletéteményét, hogy azután képessé váljanak hirdetni azt a világban, akár alkalmas, akár alkalmatlan? Évről évre előrehaladva, a tapasztalatokat feldolgozva kerestük ennek útját. Így a Párizsi Szeminárium tanulmányi rendje 1985-től fokozatosan épült ki, míg 1994-ben elértük a hat éves filozófiai és teológiai képzés kialakulását. A Katolikus Nevelési Kongregáció irányelvei alapján, az Egyház szándékával gondosan összhangban állítottuk össze a saját Ratio studiorum-ban lefektetett tanulmányi rendet. A következőkben öt pontban emelném ki, hogy az új papi nemzedék képzésében mely szempontok bizonyultak a leginkább termékenynek. 1. Az Egyház hite
A teológus az Egyház hitéhez ragaszkodik és azt éli. Az Egyház a teológia forrása és otthona. A manapság fölmerülő kérdésekkel nem a hitet kellene kritizálni, mint inkább egyegy mai problémának kellene kiállnia az Egyház hitpróbáját. Meggyőződésem szerint a megtestesült Igébe vetett egyházi hit képes arra, hogy korunk legkülönbözőbb kérdéseire választ adjon. Az Egyház hite segítheti az embert, hogy felismerje az Igaz és a Jó útját. A teológiai tanulmányok irányát végső soron a II. vatikáni zsinat tanítása határozza meg. Szükséges, hogy az Egyház tanításának fejlődési folyamatát is megismerjék a növendékek, hogy azzal teljesen és személyesen azonosulni tudjanak. A mai diákok többsége nem kapott korszerű és megbízható keresztény nevelést. A hitre vonatkozó kérdéseik ugyanakkor megegyeznek azokkal a kérdésekkel, amikkel történelme során az Egyház már szembesült. Arra kell tehát megtanítani őket, hogy együtt gondolkodjanak és azonosuljanak az Egyházzal. Kérdéseiket valójában a hagyományba ágyazottan kell megérteni, hogy aztán a Szentlélek segítségével és a Kinyilatkoztatás fényében választ találjanak. Így emberi mivoltunkra jellemző homályos és aggódó kétségekből igazi lelki fölszabadulásra vezetnek a teológiai tanulmányok. E tanulmányok arra hívatottak, hogy megerősítsék az Egyház mint az Igazság tanúja iránti szeretetet, és előmozdítsa az emberek szolgálata iránti apostoli elkötelezettséget. A jövő papjainak így jól képzettnek kell lennie, hogy megfeleljen a modern kor kihívásainak. A filozófiai tanulmányok ezért fontosnak bizonyulnak annak ellenére, hogy a mai diákok technikai gondolkozása ezt néha nehézzé teszi. Emiatt néhány filozófiai gondolat a teológiai tanulmányok végére került. 2. A Szentírás közös olvasása a teológia középpontja
A tanulmányi program megvalósítása a Dei Verbum konstitúciót követi, és annak is különösen azt a megállapítását, ami az Optatam Totius-ban is olvasható: „A Szentírás tanulmányozása lelke a hittudománynak” (DV 24). Az Egyház hagyományának megfelelő Szentírás tanulmányozás vezet az Egyház szeretetéhez és hitbeli közösségéhez, s ezért áll ez a Párizsi Szeminárium tanulmányi rendjének szívében. Lehetőséget ad ez arra, hogy a hit fejlődését az intellektuális tehetséggel jobban vagy kevésbé megáldott növendékeknél egyaránt segítsük anélkül, hogy szembeállítanánk őket egymással. Akármilyen képességgel rendelkezik is egy diák, a Szentírás egyaránt legyen elérhető számára. Bár a tanulmányok a teológia sajátos módszereit követve egyetemi szinten folynak, a Párizsi Szeminárium minden papnövendéke úgy tanuljon, hogy az a lelkipásztori célnak megfeleljen. Milyen módszert válasszunk tehát annak érdekében, hogy a papképzés ne csupán a teológiai ismeretek halmozására korlátozódjon? A hit benső elsajátítása szükséges, hogy a nö-
-6-
vendék jobban megértse a Krisztusban az Egyháznak megnyilatkozó Istent, s mindez oly módon történjék, hogy az értelmi előrehaladás a lelki növekedéssel párosuljon. A teológia a történelemben feltárulkozó, a Szentírást sugalmazó Isten misztériumával szembesíti a diákot, hogy személyes életét is annak fényében lássa és igazgassa. A teológia tanulmányok a szabadság útját mutatják meg, hiszen a diákot hitbeli döntésre vezetik. Kinek-kinek a lelki élete gazdagodik a teológiai kérdésekkel való szembesülések alkalmával. Egy bizonyos módon minden hívő ember teológussá lesz, amikor képessé válik arra, hogy Isten Igéjének fényében lássa és értékelje az emberi életutakat. A kinyilatkoztatás szava és az mindennapi élet ütköztetése által az eseményeket így nem önmagukban, hanem az Egyház hitének szemüvegén át szemléljük. 3. A szemináriumi munkamódszer
A Párizsi Szeminárium olyan munkamódszert vett át, amit a Bruxelles-i Teológiai Tanulmányi Intézet már 1968 óta gyakorol. Ez a gyakorlat a közösségi reflexióra épül. Több tanár vezetése alatt csoportos szellemi munkát jelent, amelyben a diákok kiselőadást tartanak, majd megvitatják azt. Diákok és tanárok tehát arra kapnak meghívást, hogy meghallgassák egymást, hogy együtt keressenek és fejlődjenek a kölcsönös tisztelet jegyében. Ez döntő azoknál a fiatalembereknél, akik olyan társadalmi közegből jönnek, ahol minden alkalmat fölhasználva mindent vitatnak, s mindezt gyakran felelőtlenül teszik. E szemináriumi foglalkozások keretében Isten Igéjének üzenetét is közösen vitatják meg, amint az a Szentírásban és a későbbi hagyományban lecsapódott. A vitának ez a formája az igazság keresése. Mindenkit arra bátorítanak, hogy meglátásait kifejezve gazdagítsa a csoport többi tagját. A szemináriumi munkacsoportokban a diákok nincsenek arra kényszerítve, hogy egyféle nézetet sajátítsanak el, mivel eleve három vagy négy tanárral dolgoznak együtt, akik véleményükkel maguk is kimutatják azt sokszínűséget, ami a hit egységét gazdagítja. Ez a tudományközi módszer pusztán technikai kérdésnek is tűnhet, ám ebben gyökereződik a teológia egyháziassága. Konkrétan, minden szemeszterben van egy olyan Biblia-szeminárium, amely egy szentírási könyv folyamatos olvasására épül. A Szentírás és az egyházi hagyomány kapcsolatának megragadása céljából a közös munkában föltárul, hogy az Egyház hite miként értelmezi az Írásokat, majd a hagyomány folyamatában hogyan kristályosodnak ki a hittételek, s végül egyes aktuális kérdések teológiai vizsgálatára is sor kerül. A diákok a szemináriumi munkamódszerrel való csoportos tanulása a Párizsi Szeminárium lakóközösségeiben olyan sikerrel járt, hogy a papnövendékek többé soha nem akarnak passzívan, rezignáltan tanulni. A papnövendékek gyümölcsöző részvétele érdekében a szemináriumi foglalkozások keretében a tanárok nem kész ismereteket közölnek. A diákokat inkább arra indítják, hogy a viták és reflexiók eredményeképpen kapjanak teljesebb képet a hit misztériumáról. A növendékek korosztály és évfolyam szerint is oly különbözők, hogy lehetetlen lenne megkövetelni tőlük ugyanazokat az ismereteket. Ezért az akadémiai előírások figyelembevételével minden diák szemeszterenként a tanulmányi felügyelője (más elnevezéssel: konzulense) segítségével választja ki, hogy mely előadásokon és szemináriumokon fog részt venni. Ebből az következik, hogy jóval több kurzust kell meghirdetni, mint ahányat a diákok választani tudnak. Számunkra azonban úgy tűnik, hogy ezt az árat meg kell fizetni annak érdekében, hogy a teológiai képzésforma a felnőttekhez igazodjon. Rendszeresen lehetőséget biztosítunk arra, hogy az arra alkalmas diákok külföldön is tölthessenek néhány szemesztert. Teológiai gondolkodóképességükben gazdagodnak azok a diákok, akik egy más kultúrára épülő, és ennek megfelelően más pasztorális kérdésekkel szembesülő szemléletet is megismerhetnek.
-7-
4. A professzorok és a konzulensek
Ez a tanulmányi program sok tanárt kíván. Ezért fiatal papokat arra bátorítottunk, hogy szerezzék meg a doktorátust, majd töltsenek néhány évet a lelkipásztorkodásban. Jelenleg mintegy 35 tanár vesz részt a papképzésben. Közülük csak kettőnek van valami más megbízatása az egyházmegyében, a többi főállású tanár. Többségük egyházmegyés pap, de részt vesznek a papképzésben szerzetesek, szerzetesnők és világiak is, hogy általuk lehetőleg minden életállapot képviseltetve legyen. A legfontosabb arra ügyelni, hogy bár minden professzor egy tárgykörnek szakértője, mégse legyen elszigetelt. A tanárok közös munkája, az ismeretek kölcsönös megosztása adja a Párizsi Szeminárium tanulmányi rendjének jellegzetességét. A szemeszter kezdetekor minden professzort megkérnek arra, hogy előadásának vagy szemináriumának tartalmát vázolja föl kollegái előtt, hogy azok hozzászólhassanak. A teljes tanulmányi programot tehát a tanári kar végül közösen állítja össze. A professzorok általában hármasával alkotnak egy csoportot, s közös felelősséget vállalnak a szemináriumi munka előkészítésében és animálásában. Az együttműködésnek köszönhetően a teológia így nem a különböző tudományterületek szembenállása, hanem a kinyilatkoztatás teljességének, Krisztus misztériumának teljesebb megértésére kívánja elvezetni a növendékeket oly módon, hogy a kánonjog megfogalmazása szerint „az egyetlen tudás ismeretére jussanak”. Mindez persze csak akkor lehetséges, ha interdiszciplináris munkájuk által maguk a professzorok is ilyen látásmódot képviselnek. A professzorok között sokan vannak, akik tanulmányi felelősként, vagy más néven konzulensként tevékenykednek. Szellemi munkájában minden diákot egy konzulens kísér, aki segít megtalálni a helyes munkamódszert, és aki a tanulmányok kiválasztásában is segít. A konzulensek kéthetente tanácskoznak, hogy értékeljék a diákok egyes csoportjainak előrehaladását. A konzulensek kollégiuma az előadásokat tartó professzorokkal is együttműködik. A konzulens személye és a tanulmányok kiválasztásának lehetősége hozzájárul a nevelés személyességéhez. Ez elengedhetetlennek látszik a diákok eddig megtett életútjának és tehetségének különbözősége miatt. A konzulensek ismerik azt az apostoli szolgálatot, így a növendékek fölkészítése során figyelembe tudják venni e tapasztalatok által támasztott teológiai és egyházi kérdéseket. A teológiai oktatás ily módon az Egyház pasztorális küldetésének fontos részét alkotja. 5. Szembesülés a különféle hivatásokkal
Tanulmányaik során a papnövendékek együtt tanulnak másokkal: az állandó diakonátusra készülőkkel, az elöljárójuk által küldött szerzetesekkel és szerzetesnőkkel, és megfelelő indítékkal rendelkező világiakkal. A kizárólag kispapoknak oktatott teológia bizonyos klerikalizmushoz vezethet. Egy hasonlattal élve, ha a teológiát egy homogén csoportnak tanítanák, mint például az orvosoknak, ez azt a veszélyt rejtené, hogy a hittudományt alárendelnék az orvosi gyakorlatnak, egyfajta teológiai orvoslás lenne belőle. A hittudományos ismeretek ütköztetése a különböző hivatású diákok között a hitletétemény egyházi dimenzióját nyitja meg számukra, hogy a különböző karizmáknak és lelkiségeknek megfelelő pasztorális és missziós tapasztalatokat is megismerhessék.
-8-
III: A PÁRIZSI SZEMINÁRIUM LAKÓKÖZÖSSÉGEI AZ APOSTOLI KÜLDETÉSBEN VALÓ RÉSZVÉTEL, VALAMINT A KERESZTÉNY ÉS PAPI
ÉLET
ELSAJÁTÍTÁSA CÉLJÁBÓL
A Szeminárium alapja a papnövendékek egységében áll. Ez azonban különböző lakóközösségek keretében valósul meg, hogy az elvezessen a keresztényi és papi élet elsajátításához. A következőkben e házak négy jellegzetességét emelem ki: 1. A szeminárium-campus
A Párizsi Szeminárium egyetlen legfelső elöljáróra van bízva, aki több lakóközösséget alakít ki, melyeknek élére egy-egy papot rendel. Ez lehet a helyi plébános, de lehet más is, valamint egy másik pap segíti munkáját, aki gyakran a tanulmányokban részt vevő professzor, vagy a plébániai káplán. E papok közül kerülnek ki a lelki igazgatók, a spirituálisok. Anyagi megfontolások miatt egyfajta szeminárium-campust kellett kialakítani a város szívében. Ez a kérdés megér egy kis kitérőt: A Párizsi Notre-Dame székesegyház jelenti az egész egyházmegye, a város, és így a Szeminárium szimbolikus és lelki központját, egyháziasságot és apostoliságot egyaránt kifejezve. A tanítás helye, az egész keresztény nép céljából a székesegyházhoz egészen közeli helyeken folyik. A tanulmányi rend felépítése miatt a papnövendékek rendszeres teológiai képzésben vesznek részt. A kispapok számának megfelelően felhasználásra került néhány, korábban kiürült plébániaépület, a hozzájuk tartozó, gyakran gyönyörű templommal, amelyek a katedrálistól gyalog vagy kerékpárral 10-15 percnyi távolságra fekszenek. Amikor egy új házat akartunk megnyitni, elsőként a megfelelő nevelőgárdát kellett megtalálni, a plébánost és káplánjait kinevezni, majd a meglévő épületet olyanná alakítani, amely 8-15 papnövendék befogadására alkalmas. Ennek kialakítása lépésről lépésre megtörtént. Bölcs döntésnek bizonyult, hogy az első két év kispapjait plébániákon helyeztük el annak érdekében, hogy az oda kinevezett papok életébe és az ott folyó lelkipásztori munkába betekinthessenek. A tanulmányok második ciklusa idején inkább nem plébániai házakban alakítottuk ki a lakóközösségeket, hogy a hívek, s különösen a szegények mindennapi életét jól megismerhessék. A szempontok a következők: - A plébániához kötődő lakóközösségek mindennapjai, így az étkezések és bizonyos közös imádságok a plébánián szolgáló papok életéhez igazodik. Ez családias légkört teremt két évre, ami a papnövendékek tapasztalatszerzése szempontjából gyümölcsöző. -
A növendékek segíthetik a plébánia életét, de csakis a tanulmányi kötelezettség és a sajátosan közösségi életre szánt idő és energia szigorú tiszteletben tartása mellett. A plébános kötelesség felfigyelni arra, és segíteni, ha azt tapasztalja, hogy a kispapok a tanulástól vagy a közösségi élettől menekülnek a plébániai tevékenységbe; ennek arányát megtalálni nem egyszerű, és nem könnyű.
-
Az olyan lakóközösségek, amelyek nem plébániai hatáskörben működnek, hanem különféle apostoli feladatot látnak el, az egész év folyamán szintén szigorúan meghatározott időkerettel gazdálkodnak, hogy a tanulás és a közösségi élet kárt ne szenvedjen.
-
A tanítási szünidők lelkipásztori tapasztalatszerzésre adnak alkalmat. E gyakorlatokat a hat éves tanulmányi idő egész folyamán gondosan megszervezzük. A „lelki évben” végzett 30 napos lelkigyakorlat után a filozófiai és teológiai tanulmányok ideje alatt is sort kell keríteni, hogy minden növendék egy újabb 30 napos lelkigyakorlatot végez-
-9-
zen. Ezen kívül minden papnövendék lehetőséget kap egy hónapos tanulmányútra, amit a Szentföldön tölt a Biblia tanulmányozásával. 2. Elkülönülve ugyan, de jelen lenni a városban
A papnövendékek és nevelőik a város szívében élnek. Óvakodniuk kell attól, hogy lázasan belevessék magukat annak életébe és kihívásaiba. Így jövendő hivatásukhoz közeli életfeltételek között tanulják meg elsajátítani az életük szempontjából döntő fontosságú aszketikus önuralmat. Tudatára ébrednek, hogy milyen döntésre készülnek: Krisztus iránti szeretetből szegény és önmegtagadó életre, a tanulmányok és az imádság követelte elcsöndesedésre, az idővel való helyes gazdálkodásra, a mások személyiségének tiszteletben tartására, áttetsző és bizalomteljes magatartásra a nevelőkkel szemben, és a papi küldetéssel együttjáró egyházi engedelmesség elsajátítására. Mindez arra vezeti a fejlett és jómódú társadalom városi fiataljait, hogy Krisztus tekintetének fényében ismerjék fel, hogyan éljék az Evangélium radikalitását és hogyan szerezzék meg azt a személyes önfegyelmet, amely a szív és az érzékek tisztaságához szükséges (a sok meghívás, tévé, mobiltelefon és internet). Ez megint csak azt jelenti, vagy először is azt jelenti, hogy precízen végig kell gondolni, és rögzíteni a közösségi és személyes ima formáit, és ezt egy közös döntéssel élni is kell. Szünet nélkül kell keresni a helyes egyensúlyt. Sem a „monasztikus” modell, melyben a lassan múló óráknak a zsolozsma ad ritmust, sem az ima minden formájának eltűnése a személyes magányban, a magánéletben. Hanem: a lelki élet, az elmélkedés, a lectio divina, a zsolozsma, az Eucharisztia naponkénti ünneplése oly módon, ahogyan a ma nagyvárosaiban apostoli tevékenységet végző egyházmegyés pap mindennapjaiban helyet kaphat. Itt ismét érvényes, hogy e kihívásnak csak emberek és eszközök összpontosításával lehet megfelelni. 3. A közösségi élet
A jelöltek új nemzedékének érkezésével, akik általában idősebbek és a keresztény tanításban járatlanabbak, mint a korábbi évtizedekben papságra jelentkező elődjeik, a trienti zsinat hatására létrejött monasztikus jellegű szemináriumok elvesztették hatékonyságukat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a nagy létszámú közösségekben könnyű elszigetelődni, hogy ne kelljen szembesülni az együttélés adta nehézségekkel. A kisebb létszámú csoportok arra késztetik tagjaikat, hogy mindenki személyesen és adottságainak megfelelően kivegye részét a közösségi életben. A szolgálatkészség napi próbatételt jelent, néha meglehetősen nehéz és terhes egyes típusoknak, és azoknak az idősebbeknek, akik már önálló életritmushoz szoktak. Szemináriumunk életközösségeiben ezt úgy fogadjuk, mint a testvéri szeretettel járó megpróbáltatást, mint olyan életet, amit tanulni kell. Az emberi kapcsolatok olyan termékenységére lehet így szert tenni, amire a papság tagjainak különös szüksége van, hogy szolgálatuk hiteles és gyümölcsöző legyen. A Szent Ágoston Házban megtapasztalt testvéri szeretet alapvető dimenzióját adja a papi életnek. Minden lakóközösség felelősen gazdálkodik, és időről időre elszámol a nekik juttatott anyagi javakkal. Világos, hogy elengedhetetlenül szükséges egy-egy közösség élére érett és nevelői képességgel rendelkező papokat kinevezni, és azokat felelősséggel felruházni. Tehát még egyszer hangsúlyoznám, hogy az ilyen küldetés döntően a megfelelő személyek kiválasztására épül. 4. A lakóközösségek sokasága és a Szeminárium egysége
A Szeminárium egysége a legfőbb elöljáró személyén, a különböző lakóközösségek egységes szabályzatán és a felelősök heti összejövetelén nyugszik. De mindenek előtt a lelki
- 10 -
és teológiai képzés biztosítja azt az egységet, amelyben mindenki megtalálja sajátos helyét és szerepét. A papnövendékek személyiségük és tanulmányi rendjük alapján kerülnek egy-egy házba. Az összes kispap hetenként találkozik egy közös szentmisén, évente a lelkigyakorlat alkalmával, és más alkalmakkor, mint például egy zarándoklat. Évente változik a lakóközösségek összetétele azáltal, hogy ki-ki tanulmányai vagy a gyakorlati tapasztalatszerzés miatt másik házban folytatja tanulmányait. Így alakult ki fokozatosan a szellemi-lelki tanulmányoknak helyet adó párizsi Notre-Dame székesegyház körüli „katedrális-iskola”, amelyet a fentiekben „szeminárium-campus”-nak is neveztem. A kispapok jelenléte a városban felhívja a papok és a hívek figyelmét arra, hogy tegyenek meg mindent újabb papi hivatások születéséért. Ez a népes jelenlét lehetőséget ad áthidalni azt a generációs ellentétet, amely a papság köreiben – a középkorosztály hiányában – a mai hatvanas- és hetvenes éveiben járó nemzedék valamint a fiatal papok között tapasztalható. Alkalmas ez arra is, hogy elcsitítsa azt a nosztalgiát, amit a képzés régi formáival való szakítás váltott ki. KÖVETKEZTETÉS E városi campus-modell egy megoldást vázolt a papnövendékek lelkipásztori képességének formálására. Egyrészről a kultúra adottságai (szekularizmus, ateizmus, stb.), a lakosság értelmi szintjének növekedése, a gondolatok és szokások megkérdőjelezésének elterjedése, a jelöltek lelki és szellemi felkészültségének különbözőségei szükségessé teszik az alapos és hosszadalmas képzést. Minden erejükkel azon kell lenniük, hogy felfedezzék a keresztény hagyományt, munkálják magukban a Krisztus követésével együtt járó szüntelen megtérést. Másrészről a papi szolgálat sokféle gyakorlati ismeretet is követel: maga a szentségkiszolgáltatási gyakorlat, az apostoli munka megszervezése, az Egyház életének ismerete, a különböző társadalmi csoportokkal való kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás képessége, hiszen a papnak küldetése van hozzájuk, vagy velük fog összeütközésbe kerülni, stb. A jelen korszakra jellemző ez a feszültség; a trienti képzésmodell egy ma már nem létező, sokkal inkább állandó és kiegyensúlyozott társadalmat és ennek megfelelő keresztény életvitelt föltételezett. A Szent Ágoston Házban töltött „lelki év” és a hat vagy hét évnyi tanulás után az első három papi szolgálatban töltött évet még továbbra is tanulóidőnek kell tekinteni, hiszen a fiatal pap különleges és változatos feltételek között gyakorolja szolgálatát. Ez ugyan már nem része a Szemináriumnak, de a képzési tervbe illeszkedik. Az egyensúlyt nem könnyű fenntartani, ám termékenynek bizonyult.
