IV. Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok

IV. Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok A Fehér megyei RMDSZ és a Szász Pál Egyesület november 2-a és 6-a között negyedik alkalommal szervezte meg a városban a magyar közművelődési napokat. Az előző három rendezvénysorozattól eltérően, idén tartalmasabb, változatosabb, színvonalasabb és térben is tágabb ölelésű ünneplésnek lehettünk részesei. A november 2-i nyitó rendezvény színhelye a Bethlen Gábor Kollégium felújított tornaterme, ahol a főleg diákokból álló közönség a kolozsvári Váróterem Projekt első alternatív színházi társulat Ismered a Tejutat? című remek produkciójának tapsolhatott. Margittai Gábor, a Magyar Nemzet szerkesztője és Major Anita olvasószerkesztő három közös munkájának vetítettképes bemutatása a második nap kimagasló eseménye volt. A Trianoni menyecske, az Utazás a végeken és a Mi a madzsar? című könyvek rólunk, mély szórványban élő külső magyarokról is szólnak. A bemutatót saját felvételeivel és érdekfeszítő magyarázataival egészítette ki Kováts Jenő szombathelyi területfejlesztési mérnök, az Apáczai Alapítvány Kuratóriumának elnöke, akinek szívügye a szórványban élő Fehér megyei magyarok sorsa. A régi Enyed nagy családjai sorozat részeként a harmadik napon a nagyszámú közönség az Enyed és a Bethlen-kollégium életében valaha fontos szerepet játszott Garda családot ismerhette meg. E család egyik leszármazottja, Garda Dezső kutató történész, gyergyószentmiklósi egyetemi tanár tartalmas előadásában felvázolta a székely eredetű Gardák családfáját, részletesen ismertette Garda József (Nagyfülpös, 1833–1899, Nagyenyed) teológiai professzor munkásságát, aki 1859-től nyugdíjba vonulásáig a nagyenyedi kollégium segéd-, majd végleges és rendes tanáraként keresztyén erkölcstant és teológiai tudományokat tanított. Egyik fia, Garda Samu (Nagyenyed, 1865–1946, Budapest) a Magyar Nemzeti Múzeum főkönyvtárosa, aki tanulmányait szülővárosában végezte, Budapesten bölcsészetet tanult, egy ideig pedig

Nagyenyeden magyar nyelvet és irodalmat tanított. Innen került Székesfehérvárra, majd Budapestre. Garda József másik fia, Garda Kálmán (Nagyenyed, 1868–1933, Nagyenyed) sokoldalú tudományos és politikai munkásságáról híres. Mint nagyenyedi ügyvéd 1909-től haláláig a Bethlen-kollégium gondnoka, majd főgondnoka volt. Unokája, Garda Dezső tizennyolc eddig megjelent könyvét, amelyekből a szerző egy-egy példányt a Szász Pál Magyar Közösségi Ház könyvtárának adományozott, Köble Csaba nyugalmazott mérnök mutatta be. Győrfi Dénes, a Bethlen Könyvtár őre a bibliotékában fellelhető Garda-anyagot ismertette. Az emlékezetes est kötetlen beszélgetéssel és a Garda család adta szeretetvendégséggel zárult. A szombati nap fénypontja a közel négyszáz enyedi és környékbeli magyar hajnalig tartó táncmulatsága volt. A vasárnapi események színhelye Nagyenyed és a hozzá tartozó Csombord volt. A „lomha Maros”-ra letekintő gyönyörű csombordi református templomban tartott istentisztelet után az enyedi Szász Pál Magyar Közösségi Házban a névadó tragikus sorsú erdélyi politikusnak és Mezei Sándornak, a csombordi Mezőgazdasági Iskola néhai igazgatójának emléktábláját leplezték le, és felavatták az Elekes Viktor Emlékszobát. Az ünnepelteket Csávossy György, Rácz Levente és Madaras Ildikó, Elekes Viktor egyik unokája méltatta. Délután ismét Csombordon folytatódott, majd fejeződött be az ötnapos rendezvény. Itt mutatták be Nagy Endrének, az 1935-ben létrehozott csombordi mezőgazdasági iskola alapító igazgatójának Így éltem és ezt láttam című nagyszabású emlékiratát az újvidéki és budapesti rokonok. A bemutatót a helybeli gazdák változatos termékkiállítása követette. A záró rendezvény kiemelkedő eseménye a Pipacsom nevű, több mint harminc óvodásból és általános iskolásból álló gyermek néptáncegyüttes produkciója volt, a remek műsort Köble Hajnal óvó-

Az emléktábla-leleplezés közönsége a Szász Pál Magyar Közösségi Ház udvarán

A csombordi könyvbemutató (László István felvételei)

3

nő és a magyarlapádi Piros pántlikás együttes munkáját dicséri. A nagyenyedi magyarság ünnepét jelenlétével megtisztelte Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, illetve Kötő József parlamenti képviselő.

A negyedik Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok mindennél fényesebben igazolja a Maros-parti település és környéke magyarságának életképességét.

Józsa Miklós

Egyszer volt egy kemence... A sepsiszentgyörgyi Diószegi-pékség kemencéit mustrálva hallgattam a cégvezető rögtönzött előadását a bikkfával fűtött kenyérsütő téglakemencék szerepéről a székely pityókás házikenyér előállításában. A többször is mottóként hangoztatott vissza a gyökerekhez elv nosztalgiázó gondolatsort indított el bennem, s egyszer csak elém kunkorodott a kérdés: valamelyik közgyűjteményben fellelhető-e a kenyérsütő kemencék háromszéki típusa? Szeretem ezeket a többnyire kiöregedett, használaton kívül helyezett, nem egy esetben rog�gyant tetőzetű falusi építményeket, amelyek kenyérsütő kultúránk múltját idézhetnék, ami lám, szemmel láthatóan és nyelvünkkel ízlelhetően reinkarnálódik a

székely pityókás házikenyér tömeges előállításában és páratlan térhódításában. Idős, falusi ember lévén most is bőrömön érzem a kemencének a sütőben – nyári konyhában – szétsugárzó simogató melegét, orromban a frissen sült meleg kenyér illata, nyelvemen a nagyanyám, majd édesanyám megtörte vakaru s az ugyancsak a kemenceszádában sütött kenyérmadár íze. Számítógépem hibaként jelzi vakaru szavunkat, ezért magyarázom: a kenyértésztás tekenyő – no, ez a tájszó sem ismerős a gép számára –, szóval édesanyám evőkanállal lekaparta a dagasztás közben a teknő oldalára ragadt tésztát, ezt egy cipó nagyságú vakaruvá gyúrta össze, s a tésztát

Téli álmát alussza az öreg kemence Sepsibesenyőn

4

behelyezte a már bevetett kenyerek elé, a kemenceszádába, közvetlen a pléh kemenceajtó mögé. Ebből a vakarékból készült az igen finom, ropogós héjú, a tészta állagából adódóan tippadt bélű finomság. Nem kellett – és nem lehetett – szeletelni, törni kellett. A madár is ilyen tésztából kelt ki. Édesanyám előbb egy kolbász vastagságú hurkát serített-sirített – a masszából, majd ebből egy hurkot vetett, a hurkakávából kilógó egyik tésztavéget ujjbeggyel megcsípve taréjt formált, a madárnak csőrt, körömheggyel szemet is nyomott. A madár farkát a tészta kilógó végéből formálta. Az alkotás valóban úgy nézett ki, mint egy fészkén ülő madár. Hamar megsült, és amikor megtörtük, a melegen párálló sütemény – ezt a szót nem használtuk – mennyei illatokat árasztott, íze pedig most is itt a számban: felséges volt. A kemencében pedig tovább sültek, púposra gömbölyödtek a kisebb talyigakerék nagyságú kenyerek. Amikor ezt az évszak lehetővé tette, akkor édesanyám a szakajtóba – font szalmakosárba – helyezett s ott kelesztett tésztából a bévetőlapátra kiborított kenyérre nagy káposztaleveleket helyezett, hogy az túlságosan ne égjen meg, és egyben ízesítse a kenyér héját. A kenyérsütő eszközöket is jól ismerem. Az azsagot – a gépem újra hibát jelez, az én emlékezetem nem –, szóval az azsag egy hosszú karó, amellyel a kemencében égő kötéságból keletkezett

Gelencei kemence szenet – a parazsat – harizsálva a bot végével ellenőrzik, hogy a kemence alja eléggé felhevült-e. Ha nem elég heves a téglaaljzat, akkor az azsag vége semmit sem üzen. Ha éppen eléggé hevült, akkor az azsag vége szikrázik. Ha túlhevült, akkor a kemence alján kotorászó karó kormos-szenes vége lángra lobban. Ennél egyszerűbb hőmérő műszert nehéz lenne találni! Azsag szavunkat az emberi tulajdonságok jelzésére is átvittük. Az azsagon járó leányka afféle szeleburdi kisboszorkány, élénk, nyughatatlan teremtés. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár pemet, azaz „sütőkemence-seprű”-ként írja le, s a mai fülnek igen kedves szövegben lelhető fel: „Az Azzoni hogi az legeni morgolodik uala az hazba(n) mondja uala nekj Pal meni ki az hazbol, mert kiverlek az asaggal” (1633). Ma szintén humorosan hat az is, amit Serédi Zsófia ír birtokháborító bátyjához, Serédi Gáspárhoz (1703): „ha kgld a lapaton nem ülhet, bizony az asagon is elüll”. A kenyérsütésnél használt másik eszköz a bévető lapát. Ennek a szónak is kialakultak a különféle vonzatai, amelyek a kenyértészta bevetésétől és a sült kenyér kiszedésétől eltávolodva, rendszerint a gonosznak vélt asszonynépséget ültetnék lapátra, abban a jelentésben, hogy lapátra való, égetni való boszorkány. A szénvonó már közismertebb, ezzel a

Sütő a hercegi portán (a szerző felvételei) kemencében képződő parazsat egyenletesen terítik el, hogy az egész felület azonos módon hevüljön át. Nálunk a kisült kenyérnek még melegen leverték a héját, és egy kimustrált régi dagasztó tekenyőben a pince hideg földjére helyezték, majd egy vászontakaróval lefedték. Rendszerint annyi kenyeret sütöttek, ahány tagú a család volt. Nálunk nyolcat. Ez kereken egy hétig eltartott. A kenyérről levert héjat, ősszel répasör élesztésre-ízesítésre is használták. Más évszakban a moslékba keverték, vagy a tyúkokkal etették meg. A kenyérsütés után a kemencében tárolt hő sem szállt el fölöslegesen: a kemenceszádában cserépfazékban elhelyezett töltött káposzta rotyogása és a kemenceajtó mögül terjengő illat izgatta a nyálelválasztó mirigyeket, és szezonban, de a kései télbe nyúlóan is a sütőtök édeskés üzenete jutott el az ínyencségre sóvárgó gyermekhadhoz. Szóval a kenyérsütésnek, tárolásnak, fogyasztásnak megvolt a maga szertartása. A kenyérsütés illata utcahosszra terjengett. Bizonyos helyzetekben már sok évtizeddel ezelőtt a székely kenyér kilépett szülőföldjéről. Emlékszem, szülőfalumból – Alsócsernátonból – amikor a románok bennünket újra kézhez vettek (1944), szüleim elvegyből – összeőrölt búza és rozs – sütöt-

tek egy-egy szekérderéknyi kilós cipót, és azt fogattal bevitték a 60 kilométerre lévő brassói piacra, ahol a ropogós héjú pityókás kenyeret azonnal szétkapkodták. Ennek a kereskedelemnek aztán hamar nyakát szegte a berendezkedő kommunista rendszer, előbb az 1946-os aszály, majd a gabonabeszolgáltatási kötelezettség. A kenyérsütés azért is elmaradt, mert éppenséggel nem volt liszt. Talán a csernátoni Haszmann Pál Múzeum skanzenjében kellene felépíteni néhány sütőkemencét és mellé elhelyezni a kenyérsütés egykori eszközeit. De a csernátoni sportcsarnok mögötti falunapozó, egyéb rendezvények szervezésére alkalmas terepen is létesíteni lehetne egy, a hagyományokra emlékeztető közkemencét, amely abban a köz-ségben kínálná a friss kenyeret, a lángost, vakarut. Csernátonban valaha több mint harminc vízimalom működött, s a Mezőföld falvainak gabonáját is megőrölte. A néprajzosok mindig rácsodálkoznak a székely sütőkemencékre. A székelymagyar önazonosság építményei ezek is, és a jelenlegi búbos kemence és kandallóépítések divatja közepette meg kellene menteni néhány régi kenyérsütő kemencetípust, hogy ne csak a gyerekmondókák őrizzék – Egyszer volt egy kemence…

Sylvester Lajos

5

Százéves a végvári református iskola

6

Ünnepi istentisztelet és negyedévi lelkészértekezlet alkalmából és keretében emlékezett meg a végvári magyar közösség a református egyház által alapított iskola felavatásának 100. évfordulójáról. A megemlékező rendezvény során átadták az Ezüstgyopár életműdíjakat két Temes megyei pedagógusnak, majd a templomkertben leleplezték az iskola jubileumára állított emlékoszlopot, Ungor Csaba végvári születésű szobrászművész alkotását. A végváriakkal együtt ünnepeltek az egyházmegyei lelkészértekezlet részvevői, valamint a Temes megyei magyar tanítók és óvónők, akik negyedévi szakmai találkozójukat tartották meg az iskolában. Az ünnepi istentiszteleten Fazakas Csaba református esperes hirdetett igét, aki az iskolai jubileum kapcsán feltette a kérdést: vajon legitim-e ez az ünnepség, hiszen közismert, hogy a református egyház által száz éve épített, akkor rendkívül modern, öt tantermes iskolaépület ma már nem az egyházközség tulajdona, mert pár évvel ezelőtt – az egyház jó vásárt csinálván – igen jelentős összegért eladta az államnak. „A bunyaszekszárdiak – mondotta az esperes – minden évben megemlékeznek nem létező, virtuális falujukról, amelynek helyén ma emlékmű, harangláb és kopjafák emlékeztetik az elszármazottakat szülőfalujukra. Végváron nem csak hogy áll az iskola, de van gyülekezet, vannak gyermekek, tehát még mindig érvényesek Reményik Sándornak a szavai: »ne hagyjátok a Templomot, a Templomot s az Iskolát!« Még van iskola, még van templom, vannak gyermekek, vannak tanárok, van miért összegyűlni, van amiért emlékezni, van amiért ünnepelni és van amiért hálát adni az Úrnak itt ma Végváron!” Halász Ferenc Temes megyei helyettes főtanfelügyelő és temesi RMDSZ-elnök ünnepi beszédében bölcsnek nevezte a református egyház azon döntését, amely lehetővé tette a végvári iskolaépület visszavásárlását az állam számára. „Hogy ez bölcs döntés volt, az látszik a végvári templomon, a végvári parókián, a végvári közösségen, amely e döntés következtében megerősödött és jó úton halad. Az, hogy száz évvel ezelőtt a végvári közösség arra gondolt, hogy a templom mellé a nevelésnek a másik fellegvárát, az iskolát is meg kell építeni, azt az igényüket tükrözte, hogy a pallérozott ember jelenti a jövőt. Ez ma is a meggyőződésünk!” – mondta Halász Ferenc, hangsúlyozva, hogy Temesvár után Végvár a magyar oktatás legerősebb fellegvára Temes megyében. Végvár nemrég korszerű óvodával gyarapodott, és a közeljövőben egy új iskolaépületet emelnek a százéves mellé, amelyet legkésőbb 2013-ban birtokba vehetnek a végvári nebulók és tanerők, mondta a helyettes főtanfelügyelő. A végvári iskolai jubileum jó alkalom volt arra, hogy a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség nevében Halász Ferenc átadja az Ezüstgyopár-díjakat Horváth Teréz nyugalmazott zsombolyai tanítónőnek, aki több mint négy évtizedes pedagógusi pályafutása során azon munkálkodott, hogy minél

Bódis Ferenc lelkész, Ungor Csaba szobrászművész, Pataky Károly egyházmegyei főgondnok az emlékoszlop leleplezésén több kisiskolással szerettesse meg a magyar nyelvet, és post mortem Okoveczky Csilla temesvári tanítónőnek, aki 2010 áprilisában bekövetkezett haláláig példamutató módon szolgálta a magyar nyelvű oktatás ügyét. Az ünnepi megemlékezés a templomkertben folytatódott, ahol Bódis Ferenc lelkipásztor felidézte a Zöld Mihály végvári lelkipásztorsága idején épített iskola százéves történetét: az 1911-ben 70 000 koronáért építtetett felekezeti iskolát 1948ban államosították, majd 2004-ben visszaadták a református egyháznak, amely végül úgy döntött, hogy megválik az iskola tulajdonjogától, de ennek árán a gyülekezet felújíttatta a templomát és felépíttette a Zöld Mihály nevét viselő közösségi házat. „Végvár szerencsés, mert templomának és iskolájának falai a mai napig állnak, védelmet nyújtottak a történelem viharaiban és ma is védik a közösség értékeit!” – mondta Bódis Ferenc lelkipásztor. Reményik Sándornak Ha nem lesz többé iskolánk, valamint Templom és iskola című versét Tóth Csilla hetedikes diák és Tóth Rozália tanítónő szavalta el. A jubileumi emlékünnepség Ungor Csaba szobrászművész alkotásának leleplezésével folytatódott. A művész  elmondta: az emlékoszlop szimbolikus eleme a végvári iskola több évtizedig szolgált eredeti iskolacsengője, amely a temesvári nagynevű Novotny műhelyben készült, és ily módon szeretné megmenteni az utókor számára. Az emlékoszlopot Borok Emília és Cohán Elvira növendékek leplezték le, akik száz évvel ezelőtti viseletben és korabeli frizurával végezték a rájuk bízott, életük egyik szép emlékét jelentő feladatot. Az emlékoszlop leleplezése után Păştean Erika tanítónő az iskolában bemutatta a végvári falumúzeum számára gyűjtött muzeális tárgyakat tartalmazó kiállítást, amely a kisiskolások körében nagy érdeklődést váltott ki: palatáblát, kalamárist, régi értesítőket, ábécés- és olvasókönyveket, régi iskolai viseleteket és iskolatáskát. A padlásokról összegyűjtött régi tárgyakat a végvári hagyományőrzők mentették meg a pusztulástól.

Makay Botond

Galéria

Alakok és színek üzenete Beszélgetés Vincefi Sándorral Újra itthon. Újabb kiállítás. Találkozás barátokkal, régi ismerősökkel, a képzőművészetet kedvelő közönséggel. A falakon festmények, az asztalokon, ablakokban kisplasztikák. Vincefi Sándor képzőművész az eltelt évek során bekövetkezett, nem kívánt körülmények dacára is megmaradt az első, igazi énjénél, a szobrászatnál. A kiállított fából készült kisplasztikák: Ballada 1., 2., Kismama, Magányos szerzetes, Üzenetfák, hogy csak néhányat emeljek ki – beszédesen hordozzák magukon a Helyzetek, vagyis a művész egyik első kisplasztikai sorozata emberének stílusjegyeit, alkotói habitusát, a szürreális ihletésű figurativitást. A festményeit elemezve szép számban találhatunk olyan alkotásokat, amelyek (ebben az új kifejezési formában is) a művész kivételes gondolatvilágának, a világról megfogalmazott attitűdjének képi megjelenítései. Hogy csupán néhányat soroljak

fel: Tündérfény, Esti fények, Éjféli séta, Vadvizek, Üzenet, Sziklapart. Két kifejezési forma, azaz a szobrászat és a festészet szerencsés találkozása egy kiállítás keretében voltaképpen üzenet a jelenlevőknek, az állandó tárlatra betérőknek. A művésszel a kiállítás megnyitóján beszélgettünk. – Harminc esztendeje ismerjük egymást, többször is írtam munkásságodról, nos, ezért is bátorkodom a kissé kényelmetlen kérdéssel előhozakodni: miért is hagytad el az országot? Hiszen a Vincefi név márkát jelentett a hazai képzőművészeti életben, elismert ember voltál. – Mint a legtöbb ember, jómagam is kíváncsi voltam, hogy mi történik a világban, a képzőművészetben, s mivel csak nagyon ritkán volt lehetőségem kiutazni, úgy döntöttem, hogy elhagyom az országot. Így kerültem 1988-ban Svédországba, ahol jelenleg is élek.

– Hogyan sikerült beilleszkedned egy egészen más világba és más kultúrába, miként élted meg ezt a másságot? – Miért is tagadnám, távolról sem volt könnyű. Hiszen nekem is végig kellett taposnom a menekült státussal járó kötelező lépcsőfokokat. Mint általában, esetemben is a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy nem ismertem a svéd nyelvet. Két évnek kellett eltelnie, mire rendeződtek a dolgok. Sikerült megfelelő lakást kapnom, hogy kihozhassam a családomat, feleségemet és a három gyermeket, megkaptam az állampolgárságot, és munkahelyet is találtam egy iskolában, ahol rajz- és műhelytanárként dolgoztam. Ez mind 1990-ben történt. Három évet tanítottam ebben az iskolában, majd sikerült átkerülnöm egy másikba, ahol ma is rajztanár vagyok. – A művészet, az alkotás? – Rögtön nekifogtam rajzol-

7

gatni, sajnos a szobrászatról egy időre le kellett mondanom, egyrészt, mert súlyos ízületi reumát kaptam, másrészt, mert ehhez a műfajhoz megfelelő anyagi befektetés is szükséges. Így át kellett gondolnom a művészkedést a megváltozott értékrendek függvényében, de sokat nem töprengtem, hanem fokozott erővel vágtam bele a festészetbe. Megismerkedtem egy magyar asztalos-

8

sal, eljártam hozzá segíteni, cserében ellátott képkeretekkel, de a műhelyében olykor faragtam is. Most már megvannak a különleges szerszámaim, amelyekkel többet tudok faragni. Időközben tagja lettem a Svéd Képzőművészeti Szövetségnek is, ez sokat jelentett számomra, ám hamarosan rá kellett jönnöm, hogy támogatást, azaz műtermet, kiállításokat nemigen remélhetek. Ennek elle-

nére nem panaszkodhatok, mert a tárlatok azért létrejöttek, évente részt vehettem egy-egy kiállításon, sőt, volt olyan év, amikor több városban is kiállítottam. – Itthon is. Ez a mostani, csíkszentkirályi kiállítás sorrendben az ötödik. Miként sikerült ezt fedél alá hozni, honnan is jött az ötlet? – Ha jól emlékszem, még 2006ban pattant ki az ötlet. Sipos Ká-

roly barátomnak, aki egykoron a csíkszeredai Pionírházban a munkatársam volt, a modellező kört vezette, szóval az ő családi vállalkozásaként működő panziójában volt egy erre nagyszerűen megfelelő terem, és elhatároztuk, hogy ott egy állandó kiállítást rendezünk be. Ez lett a Vincefi Galéria. Ebben az a tény is döntő szerepet játszott, hogy a munkák szállítása igencsak nehéz és költséges. – Beszélj egy kicsit a festői világodról. – Amit a szobrászatban nem sikerült megfognom, kifejezésre juttatnom – hiszen a szobrok többnyire színtelenek –, azt a vásznak színvilágában próbáltam visszaadni. Az alkotói élmény az ugyanaz, de amíg a szobrászatban alakban, formákban gondolkozol, a festészetben síkban a színek segítségével kell megvalósítanod ugyanazt. Az elején a szobraimat próbáltam megfesteni – ez számomra egyfajta bizonyítási kényszer volt, és így alakult ki lassan a saját festői világom. Nagyon szeretek kirándulni, barangolni a természetben. Ilyenkor próbálom újra felfedezni, megtalálni gyermekkorom kedves szamócázó helyeit. Ha jól odafigyelsz, a természet kitárja előtted önmagát, megmutatja legrejtettebb titkait,

és nincs más dolgod, mint hogy gyönyörködj e hihetetlenül csodás világban, amit maga a táj jelent. A téma tehát adott volt, a többi rajtam múlott, hogy mennyire sikerül megfogni és visszaadni, üzenetet továbbítani embertársaimnak, a képzőművészetre fogékony, a szépre szomjas közönségnek. Nos, így születtek meg a portrék, a csendéletek, a kompozíciók, a tájképek. – Befejezésképpen beszélj terveidről is.

– Magyarországon szeretnék letelepedni, és az ottani képzőművészeti életbe bekapcsolódva alkotni. Természetesen ezt a galériát is tovább működtetném, mert Magyarországról könnyebb lesz évente Csíkba hazajönni és kiállítást rendezni. – Köszönöm a beszélgetést és kívánok töretlen alkotói kedvet, terveid megvalósulását, további sikeres tárlatokat!

Forró Miklós

9

Enciklopédia

Tallózás Egrestő múltjában (I.)

10

Simon bán fiainak osztozkodása • a székely Erdő ispán királyi ajándéka • újvári vár tartozékai • az erdőszentgyörgyi Meggyesék hűtlensége • egrestői birtokosok a középkorban • a küküllői református egyházmegye protocollumai • Zágoni Balázs lelkipásztor panasza • Apafi Mihály fejedelem rendeletében az egrestői quarta ügyében • a fortélyos fületelki szász prédikátor Egrestő (Agrişteu, Agreschteln / Ajerschteln) Marosvásárhelytől 19 km-re délkeletre a Kis-Küküllő bal partján a Szénaverős-patak (egykor Egres-patak) beömlésénél fekszik. Északon Balavásár határával szomszédos, keleten a Kis- és Nagykend egyesülésével keletkezett Kenddel (melynek elnevezése az elmagyarosodott besenyő törzsek egyikére, a Kékkend törzs nevére utal), déli és nyugati szomszédjai Fületelke és Szénaverős, valamint Kóród. Küküllő, majd Kis-Küküllő vármegyéhez tartozott, közigazgatásilag ma Balavásár község része Maros megyében. Első írásos említése (Terra seu possessions Egrusthw) 1325-ből való; az okmány magyar nemesek birtokairól tesz említést, Franz Zimmermann és Carl Werner közölte az általuk összeállított, nem csupán az erdélyi németek történetének tanulmányozásához nélkülözhetetlen oklevéltár-sorozat 1892-ben, Nagyszebenben kiadott első kötetében (Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen). Az 1325. május 2-iki keltezésű oklevél Simon bán fiainak osztozkodását részletezi. A történelmi dokumentumok által említett első egrestői birtokos a Szalók nemzetségből származó Simon tehát, akit az oklevelek hol comesnek, hol pedig bánnak neveznek. Simon az ország két szélén, Zala és Küküllő vármegyében volt birtokos; Zalában a régi Bekcsényhely (ma Becsehely) és Gerecse voltak jószágai, Erdélyben pedig a NagyKüküllő völgyében a darlaci uradalmat (3 falu), a Kis-Küküllő völgyében a kendhidai 9 faluból álló uradalmat mondhatta magáénak. Kiskenden Kendhidának nevezett vára is volt. Karácsony János feltételezése szerint talán zalai földesurasága révén jutott hozzá, hogy a 13. század végén vagy a 14. század elején a szomszédos Tótországban (Szlavónia) báni (vagy albáni) hivatalt nyert s ettől kezdve aztán Simon bánnak hívták őt kortársai. Bizonyos, hogy az I. Károly (Károly Róbert) király ellen kirobbant nagy lázadás Erdélyben érte őt. Erdély többi főuraihoz hasonlóan Simon is a király ellenségévé lett, de nem várta be, hogy serege Erdélybe hatoljon, még

idejében hagyta el Kán László vajda pártját, hogy bocsánatot nyerjen a királytól – s így több családra oszló ivadékai (köztük az újkorban sokat szereplő Kendi család), megtarthatták vagyonukat. 1317 márciusában meghódolt s a királytól Darlac, Almás és Somogyom nevű jószágaira, különösen a medgyesi szászok ellenében oltalomlevelet nyert. Simon bánnak két felesége után hat gyermeke maradt: Mihály, Tamás, György, Miklós, Jakab és Demeter. Ezek Lóránt unokatestvérükkel a nagyatyjuktól örökölt tiszaszalóki és egerszalóki birtokon (amely mindkét helységnek felét tette ki) 1328-ban Károly Róbert király előtt osztoztak meg. Az örökség fele Lórántot, fele a testvéreket illette, akik az osztozásnál, Mihály kivételével, személyesen jelentek meg, míg ez utóbbit fia, Jakab, képviselte. Az osztozás megtörténte után Simon fiai közakarattal egész birtokukat átadták nagybátyjuknak, hogy nevükben és számukra ez gazdálkodjon, valameddig neki tetszeni fog. (AOkm II, 371–372) Még ezt megelőzően, 1325-ben erdélyi jószágaikat osztották fel egymás között: a három első fiú, Mihály, Tamás és György kapta Almást, Somogyomot, Balavásárát és a ma ismeretlen Istvándot (Almas, Symyg, Balauasara, Stephand), ellenben Miklósé, Demeteré és Jakabé lett Darlac, Széplak, Egrestő, Cikmántor és Zsákod (Dorlaz, Zeplak, Egrusthw, Chekmantul, Saako). A kendhidai vár, Fel-Kend, Pipe és a Doboka vármegyei Bábuc két részre mentek. (Ub I, 394) Miklós, Demeter és Jakab később folytatták az osztozkodást: 1344-ben Miklós megtartotta Darlacot és Bábuc felét egyedül magának, Cikmántort, Egrestőt, Pipét és Zsákodot ellenben átengedte testvéreinek, Demeternek és Jakabnak. (Karácsony 1901, 53–54) A 14. század első felében Egrestő így hát részben a Szalók-nembelieké (Simon bán fiaitól származó Czikmántoriaké vagy Czikmántoliaké és Darlasziaké) volt, részben Újvár királyi várhoz tartozott, honnan a székely Erdő ispán kapta a királytól. A tatárjárás után, kőből épült újvári (gogánvári) vár a királyi várak hálózatát bővítette, a Küküllő völgyét védte, szervesen illeszkedett a IV. Béla által kezdeményezett nagyszabású védelmi rendszerbe. Újvár 1347-ben már az erdélyi vajda alá tartozó királyi vár, építése ideje a 14. század legelejére tehető, 1301-ben szerzi meg ugyanis Kán nembeli László vajda Csávást és Dányánt, amely 1405-ben Újvár tartozékai közt szerepel. Az újvári várhoz tartozott ez időszakban a két Küküllő között Bonyha, valamint Bernád, Leppend, Gógánváralja, Gogán, Száször-

ményes, Fületelke, Egrestő, Solymos (ma Küküllősolymos), Kisszentlászló helységek. Ezek közül azonban Fületelke és Egrestő helységeket már I. Lajos király (1347), Kisszentlászló helységet pedig Zsigmond király (1390), elszakítván e vártól és hatósága alól, magánosoknak adományozta, később pedig (1405) az egész várat, Bonyha mezővárossal, továbbá Bernád, Örményes, Csávás, Solymos, Dányán és Váralja „magyar és oláh helységekkel együtt” Losonczi (Dezső fia Miklós fiának) Istvánnak adományozta. 1347-ben Lackfi István erdélyi vajda levele szerint az Újvárhoz tartozó Fületelkével együtt Egrestőt is a székely Erdő ispánnak adományozza I. (Nagy) Lajos király. 1347. október 30-án, Budán kelt levelében István erdélyi vajda és szolnoki ispán felkéri az erdélyi káptalant, hogy miután a királyi felség az erdélyi vár alá tartozó Újvár királyi vár tartozékait, a Küküllő vármegyei Fületelke és Egrestő (Fyleteluke et Egrustu vocatas in partibus Transsiluanis in comitatu de Kukullau existentes ad castrum suum Wywar vocatum pertinentes) helységeket a Hadnagynak mondott székely Erdő ispánnak adományozta, küldje ki hiteles megbízottját, hogy annak jelenlétében a vajda embere: Péter alvajda vagy Domokos fia Miklós újvári várnagy vagy Simon bán fia Miklós a vár határait járja körül, állapítsa meg s Erdő ispánt az említett helységek birtokába iktassa be. (DL 29679)

A 15. században ennek utódaié, az erdőszentgyörgyi Erdőfi, Egrestői, továbbá az erdőszentgyörgyi Meggyes, a Báthori, a széplaki Bordi (Borda), a nyéni Tél, a futagi (futaki) Nagy (Barcsai), az andrásfalvi Balá(z)si, (ettől a Nyujtódi és Apafi) s a szentannai Gyulakut(a)i és Polyák családoké volt. 1407-ben Meggyes, Erdő fia szerepel az oklevelekben: 1407. augusztus 31-án keltezett okirat szerint István küküllővári alvárnagy és Küküllő vármegyei ispán, Czikmántori János és radnóti Bordi László szolgabírák bizonyítják, hogy Széplaki László (Ladislaus filius de Thome de Zeplak) az Egrestői Megyes (Megges filium Erdeu de Egresteu) ellen indított perének békés úton való elintézésére nem hajlandó. (TelOkl I. 325) Mátyás király 1481. július 23-i oklevelében a „magnifici comitis Stephani de Bathor, iudicis curie et wayuode partium Transilvanarum” szerzett érdemei elismeréseként neki és utódainak számos birtokrészt adományoz Torda, Kolozs és Küküllő vármegyében (totales portiones possessionarias in pessessionibus Bozed, Erche, Wray, Soospathak, Gerebenes, Pethee, Kapws, Kemynthelke, Ikland, Dathos, Saly, Rewth, Nema, Kysnywlas, Zenthpether, Thwson in Thordensi, ... in de Kolos, Egresthew, Fylethelke et Wdwarhel in de Kykellew comitatibus habitas), amelyek azelőtt Erdőszentgyörgyi Meg�gyes Balázsé voltak, de annak hűtlensége folytán a királyra háramlottak. Az adománylevél felemlíti a vagyonelkobozást kiváltó árulást is, „amit azáltal követett el, hogy a két Bazarab vajdához csatlakozott, akik akkor partes regni nostri Transylvanie hostiliter tenebant és következéskép csatlakozott Alybeg vajdához és más törökökhöz”. Meggyes Balázs birtokait, azok összes tartozékaikkal együtt, „demptis domtaxat illis, que inter Siculos habentur”, Beatrix királyné hozzájárulásával, királyi teljhatalmánál fogva Báthori Istvánnak és utódainak adományozza. (DL 18529) Meggyes Balázsnak az volt a bűne, hogy „félretévén a királynak és a szent koronának tartozó hitet és hűséget”, a magyar királyság havaselvi részeit ellenségesen kezükön tartó idős és ifjú Basarabhoz (III. és IV. Basarab), s általuk Ali béghez és a többi törökökhöz, a király és az ország ellenségeihez pártolt, s ezeknek az országot, különösen pedig az erdélyi részeket, kémkedései és értesítései által, némely bűntársaival egyetemben elárulta. Ez adományozással kapcsolatban ugyanez év vége felé (1481. november 10.) széplaki Borda Istvánné Ilona asszony (az erdőszentgyörgyi néhai Erdő – Erdew – Zsigmond leánya) és fia Bertalan, valamint nyéni Tél (Nyen-i Theel) László gyermekei, János, Balázs, Borbála és Márta tiltakoztak, hogy erdőszentgyörgyi Meggyes Balázs az ő birtokaikat, egyebek közt Egrestő részeit, jogtalanul elfoglalhassa s hogy a király ugyanazokat eladományozhassa. (DL 36395, KmJkv I, 798) A királyi és kolozsmonostori kiküldöttek végül 1482 júniusában iktatták be Báthori Istvánt a királytól adományul kapott birtokokba (június 12-én Egrestő birtokrészbe). (KmJkv I, 808) 1482-ben Mátyás király, hű szolgálataiért, nemes Gyulakuti (Gywlakwth-i) Balázsnak és általa felesé-

11

12

gének, Zsófia asszonynak, fiának, Miklósnak, édes testvérének, Jánosnak és e János fiainak, Istvánnak, Mihálynak és Miklósnak adományozta, számos Torda- és Kolozs vármegyei birtokokon kívül, a Küküllő vármegyei Fületelke és Egrestő részeit, amelyeket nevezettek és őseik már eddig is bírtak. (DL 26921) A szabályszerűen megtartott egrestői iktatás alkalmával (1482. június 2.) a szomszédosok közt Gyulakuti Lukács (Luce de Gywlakwth) is képviseltette magát. (DL 26921, KmJkv I, 806) 1493. július 4-én II. Ulászló király a Lukács csanádi választott püspök, királyi kincstartó kérésére futagi vagy futaki Nagy Balázsnak, az erdélyi királyi sókamarák kamarásának (nobilis Blasii Magni de Futag, camerarii camerarum salium nostrorum Transilvanorum) adományozta, hű szolgálataiért, az említett néhai Meggyes Balázs összes erdélyrészi birtokait, köztük a Küküllő vármegyei Vidrátszeget, Egrestőt, Fületelkét és [Vámos]Udvarhelyt. (DL 30932) Az adományozás hónapjában, július 23-án (s az év vége felé, október 21-én újra) megtörtént beiktatásnak azonban sokan ellentmondtak, köztük Báthori András s fiai György és András, az Alárdok, a Toroczkaiak, a Meggyes Balázs leánya, Zsófia (Barcsai Gáspár jegyese). (DL 30330, DL 30483) Meggyes Balázs leánya, Zsófia több ízben is óvást emelt, hogy a király édesapja birtokait Báthori Andrásnak, továbbá Györgynek és többi fiainak, illetve futaki Nagy Balázsnak eladományozza, s hogy ezek e birtokokat elfoglalhassák. 1511 végén, majd 1519 elején újra, iktatóparancsot eszközölt ki az erdélyi vajdától, Szapolyai Jánostól, mint a Barcsai Gáspár felesége, majd özvegye (utóbbi évben már mint gyerőmonostori Kabos Gáspárné) atyjának egyebek közt Küküllő vármegyei vidrátszegi birtokára. (DL 30340, DL 31018) A kolozsmonostori konvent előtt 1495. április 12-én Nyújtodi (Nywythod-i) István és felesége: Andrasfalvi néhai Balasy Mihály leánya: Katalin, továbbá Balasy Mihály özvegye: Orsolya elengedik Andrasfalvi néhai Balasy fia György fiainak: Ferencnek és Istvánnak a néhai Balasy Mihály javaiból nekik járó hitbért, jegyajándékot és leánynegyedet. Ennek viszonzásául Balasy Ferenc és István Cserged és [Maros]Csúcs birtokbeli részeiket engedik át véglegesen az előbbieknek. Ha e birtokban nem oltalmaznák meg őket, zálogként maguknak foglalhatják Egrestő valamint [Nagy]Szederjes, [Kis]Illye és Erdőcsinád Torda vármegyei birtokbeli részeiket. Ha ezekben sem oltalmazhatnák meg őket, egy év elteltével Fületelke birtokbeli részeiket 200 arany Ft-on zálogban maguknak foglalhatják. (DL 36398, KmJkv II, 137) 1496. augusztus 10-én néhai Gyulakutai Balázs 17 éves fia, Miklós (Nicolaus filius Nobilis Blasij de Gywlakwtha), Telegdi István erdélyi alvajda előtt Doboka, Kolozs és Torda vármegyei birtokainak és székelyföldi örökségeinek, valamint Fületelke és Egresd (azaz Egrestő) Küküllő vármegyei helységekben levő birtokainak felét, amelyeket anyja, Zsófia asszony az atyjától, Györgyfalvi Páltól férjhezmenetele alkalmával kapott mintegy 1000

forinton idegen kezekből visszaváltott – nevezett anyjának, életére, 1000 aranyforintért átadta és eladta, azzal az ígérettel, hogy magtalan halála esetére e birtokrészek másik fele is anyjára szálljon, amíg utóbbit az 1000 aranyforint tekintetében ki nem elégítette. (SzOkl I, 284–285) De még ugyanez évi október 31-én összes említett részeit, egyebek közt Filetelke és Egrestő Küküllő vármegyei helységekben, az azokban lévő állatokat, ménesbeli lovakat, juhokat, sertéseket, ökröket, teheneket, malmokat és malomhelyeket és egyéb ingóságokat azok minden tartozékával, 2000 aranyforintért anyjának és mostani férjének, Polyák Albertnek (aki egy 1494. évi oklevél szerint Nagymihályi vagy nagy-mihályi Nagy nevet viselt) és fiuknak, Gáspárnak, életük tartamára, eladta, azzal az ígérettel, hogy magtalan halála esetére e birtokok teljesen utóbbiakra szálljanak. Ha pedig a testvérek közül valamelyik próbálná az eladott ingatlanokat és ingóságokat tőlük visszaváltani, ezt csak 2000 aranyforint ellenében teheti. (DL 26944, KmJkv II, 149) 1504. végén az említett Zsófia asszony, szentannai Gyulakuti Balázs özvegye, ekkor a szentannai Polyák Albert felesége, a néhai györgyfalvai H(enke?) Pál leánya panaszkodik, hogy nemes Gyulakut(a)i Mihály és Miklós az ő filetelkei birtokát elfoglalták. Utóbbiakat szintén Filetelkén idézték perbe. 1550-ben a Szalók nembeli Czikmántoriaknak és Darlasziaknak még van birtokrészük Egrestőn, 1550. december 18-án Eczeli-i Thabyassy János tiltja Chykmanthori Darlaczy Juga-t és Györgyöt, Balawasar-i Baladffy Tamást és Györgyöt attól, hogy Domáld, [Székely]Kocsárd, Pipe, Egrestő, Szénaverős és [Küküllő]Széplak birtokot elidegenítse Bethlen-i Farkasnak és Myhálffy Tamásnak. (KmJkv II, 712) 1554. április 1-jén Kendy Ferenc és Dobó István erdélyi vajdák parancsolják Besztercéről Darlaczi Jugának és Györgynek, valamint Baládfi Tamásnak (Egregijs et Nobilibus Juga darlaczij, et Georgio similiter darlaczij de Czyk[manto]r Thome Balatffy de Balauasara): intsék meg Szentkirályi Andrássi Mártont, hogy Andrásfalvi Bálint deák nejének Fületelkén és Egrestőn (filethelkij et Egrestw) fekvő részjószágait bocsássa ki kezéből „mit ha nem teljesít, idézzék meg tizenötöd napra az ő törvényszékök elébe”. (SzOkl II, 109–110) 1555-ben Kornis Mihálynak Egresthew-i jobbágytelke eladományozása ellen lép fel Madarasi Bernald Balázs, tiltja az erdélyi vajdákat, hogy ura Egrestőn lévő jobbágytelkét eladományozzák Zygeti Pál deáknak. (KmJkv II, 825) 1574 tavaszán Dicsőszentmártoni Horváth Menyhárt és Csapói Balatfi Zsigmond bizonyítják, hogy Czikmántori Darlaczi Ferenc, István, András és Tamás Cikmántor egészbirtokot, továbbá Domáld, Szénaverős, Nagy Egrestő, Nagy Kend, Kis Kend, Balavására, Gógán birtokbeli részeiket, valamint azok haszonvételeit és tartozékait hűséges szolgálataiért, fiágon való magszakadásuk esetére, örök jogon Tholdalagh-i Radvanczi Márton ítélőmesternek adományozták. Somlyai Báthori István erdélyi vajda jóváhagyását adta a Darlacziak beval-

lásához, a maga részéről pedig szolgálatai jutalmául nevezett ítélőmesterének adományozza az említett jószágokbeli királyi jogát is, és utasítja a [gyula]fehérvári káptalant, hogy iktassák be ítélőmesterét birtokaiba, haszonvételeikkel, tartozékaikkal és a királyi joggal együtt. A fehérvári káptalan 1574. június 15-én jelenti, hogy Csapói Balatfi Ferenc vajdai ember, a fehérvári egyház Tízezer vértanú oltárának igazgatója (rectorem altarum decem millia militum et martirum): Lukács (hon) presbiter káptalani küldött jelenlétében, május 31-én eleget tett a vajda parancsának. (ETA VIII. 1, 91–92) (A kolozsmonostori requisitorok vagy magyarul levélkeresők 1678. évi másolatából ismert okleveleket kétes hitelűvé teszi a hiteleshely ekkor már szokatlan megnevezése, valamint az oltárigazgató megjelenése.) 1585. szeptember 1-jén Báthori Zsigmond erdélyi vajda utasítja a fehérvári káptalant, hogy Tholdalagh-i Radvanczi Márton leánya, Teremi-i Sukosd Jánosné Anna részére állítsanak ki másolatot a fennebb említett birtokokra vonatkozó, sekrestyéjükben található oklevelekről. (ETA VIII 1, 163) 1580. március 24-én Somlyói Báthori Kristóf erdélyi vajda szolgálatai jutalmául kancellárjának és tanácsurának, Kovacsóczi Farkasnak és testvérének, Jánosnak adományozta örök jogon, haszonvételeikkel, tartozékaikkal és királyi jogával együtt Koronka-i néhai Mihályffy Tamás fia, a magvaszakadt János reá háramlott jószágait, nevezetesen [Székely] Bós egészbirtokot, továbbá a koronkai részbirtokot, székely örökséget és nemesi udvarházat, valamint számos marosszéki birtokbeli részeket és székely örökségeket és Küküllő vármegyei birtokrészeket Kóródon, Kóródszentmártonban, Kisszőllősön [Szászszőllős] és Fületelkén. Március 30-án, a fületelki iktatáson szomszédok és képviselőik között szerepelnek Egrestőről Kiskendi Baladffy Mihály jobbágya, Vajda István és néhai Nagy Ferenc özvegyének, Mihályffy Fruzsinának jobbágyai, Székely Demeter és Göcsi László. (ETA VIII. 1, 109) 1591. április 26-án, Tordán keltezett oklevelében Báthori Zsigmond fejedelem szolgálataik jutalmaként Darlacz-i Darlaczy Ferencnek, Istvánnak, Tamásnak, Györgynek és Andrásnak, valamint utódaiknak és örököseiknek új adományként örökjogon adja haszonvételeikkel, tartozékaikkal és a bennük levő királyi joggal együtt Cikmántor (Czykmantor) és Egrestő (Nagy Egresteo) nevű birtokaikat, illetve ezekben levő nemesi udvarházaikat, „melyeket már elődeik is zavartalanul birtokoltak, de az azokra vonatkozó okleveleik elvesztek”. (ETA VII. 3, 406) Egy másik 1583. november 14-i, Kolozsváron kiállított oklevél szerint Báthori Zsigmond „István lengyel királynak, néhai Somlio-i Bathori Kristófnak, majd neki teljesített szolgálataiért” Magiardelleó-i Horwath Ferenc udvari familiárisnak, valamint utódainak és örököseinek adományozza örökjogon haszonvételeikkel, tartozékaikkal és a bennük lévő királyi joggal együtt azokat a fületelki, szénaverősi és egrestői (Kysegresteó-i) részjószágokat, amelyeket azelőtt Koronkai néhai Mihalyffy Tamás leánytestvérének, Mihalyffy Fruzsinának adott, és

amelyek férfiágon az említett Tamás fiára: néhai Jánosra, annak fiági magszakadásával pedig a kincstárra szállottak. (ETA VII. 3, 136) Egrestői lakosként említik az oklevelek 1577-től a következő század elejéig Szigeti Pál deákot (Egresteo-i Zigethy Pál), a vajdai ítélőszék esküdt nótáriusát, majd a nagyobb kancellária íródeákját. 1602ben egy vagyonegyezségnél szerepel bizonyító tanúként Angyalos János (Kys Egresteo-i Angialos János), aki feltehetően azonos azzal a protonotáriussal (Joanni Angyalos de Egrestew Protonotario), akit Bethlen Gábor fejedelem 1621-ben megbíz Kornis Ferenc udvarhelyszéki királybírónak Udvarhely vára zálogbirtokába való beiktatásával s a váron tett építkezéseinek megbecslésével. (ETA I. 275, SzOkl IV. 211) A tudós középajtai és árkosi Benkő József az 1776-ban befejezett, ám sokáig kéziratban rekedt Transsilvania specialis című művében (mely végül teljes terjedelmében, Szabó György fordításában 1999-ben jelent meg), Küküllő vármegye ismertetése során megjegyzi, nem tudná felsorolni a nemes családokat, amelyek „a vármegyében manapság virágoznak”, hiszen az egykori erdélyi vármegyék közül épp Küküllő megye falvaiban volt legszámosabb a nemesség, annak a parasztságéhoz közel álló életmódú kisnemes rétegeivel. Mindenesetre megkísérli összeállítani jegyzéküket az 1702. évi guberniumi összeírás alapján. A Connumeratio Dominorum Magnatum et Nobilium in Comitatu de Küküllő, Secundum Mandatum Illustrissimi Regii Gubernii Transylvanici juxta seriem pagorum consignata című összeírás (A Küküllő vármegyei mágnás- és nemesurak összeszámlálása a méltóságos erdélyi Királyi Gubernium parancsa alapján, falvak szerinti sorrendben feljegyezve) Egrestőről a következőket sorolja fel: Csiszér Ferenc, Mihács Ferenc, Donáth Mihály, Posoni András, Gál Pál, Gergely Boldizsár, Barabási Gábor, Bencze Mihály, Bereczki Zsigmond, Csomor Mihály. * A küküllői református egyházmegye egyes egyházainak ingó és ingatlan javait, a lelkészek, rektorok bérét, egyháztagok adózását első ízben Dadai János esperes, küküllővári pap írta össze 1642. április 10-i kezdettel. A második összeírást 1676. szeptember 5-én kezdette meg utóda, Vajdaszentiváni János. Időrendben a harmadik összeírást 1714. március 4-én nyitotta meg Kolozsvári István püspöksége és Bonyhai György esperessége alatt Felfalusi András csávási minister, a szent societas juratus assessora, aki a feljegyzéseknek az alábbi címet adta: Proventum et bona Ecclesianum OrthodoxoReformatu in Tractu Küküllő-Variensi existentium diligentissime inquisita, pro hodierno rero statu deunorecognita idiomate Hungarica in hanc formam bona fide descripta, in hoc Protocollum Episcopa per universam Transylvaniam Reverendissimo ac Clarissimo Viro Domino Stephano Kolosvari, Seniore vero praedictae Dioecesos Reverendissimo ac Clarissimo Viro Domino Georgio Bonyhai existentibus, hac serie consignata.

13

14

Illyés Géza (1883–1950) magyarkirályfalvi lelkipásztor a Református Szemle 1927-es évfolyamában 8 részes tanulmányt közölt a küküllői egyházmegye egyházainak javairól és jövedelmeiről főként az 1676. évi teljesen latin nyelvű és az 1714. évi magyar nyelvű hiteles feljegyzések alapján. A protocollumok adatainak közlése kiemelten fontos egyház- és művelődéstörténeti szempontból, a Küküllő-vidék levéltárainak hűséges kutatóját azonban más szempontok is vezérelték, melyeket tanulmánya bevezető soraiban indokol meg: „azért is óhajtottam nyilvánosságra hozni ezeket, hogy az egyházi terhek miatt ma méltatlankodó híveink megtekinthessék, hogy milyen terheket hordoztak elődeink századokon keresztül az egyház fenntartására, és milyen lelkesedéssel adakoztak Isten dicsőségére”. Az egrestői református gyülekezet kezdettől fogva a balavásári egyházközség filiája lehetett; Zágoni Balázs balavásári lelkipásztor azzal a panasszal fordult Apafi Mihály fejedelemhez, hogy a fületelki szász pap az egrestői quarta (= dézsmanegyed) egy részét magának akarja biztosítani. A fejedelem 1670. július 8-án Ebesfalván kelt rendeletében erélyesen rendeli el, hogy az egrestői határ teljes quartáját hiánytalanul szolgáltassák ki a balavásári pásztornak. „Tiszteletes Zágoni Balás balavásári praedicatornak alázatos jelentéséből úgy tudósíttattunk, hogy Küküllő vármegyebeli kisegrestői ecclesia ab antiquo (= régóta) filialissa lévén a balavásári ecclesianak, az egész territoriumon proveniálni (= jövedelmezni) szokott quarta mindennemű gabonából és leguminaból az balavásári prédikátornak járt és administráltatott annuatim (= évenként) a memoria hominum, semmi rész abban a fületelki prédikátornak, sem másuva nem abalienáltatott (= idegeníttetett), amint most akarnák némely egrestői portionatus (= részbirtokos) fületelki szász híveink ezaránt való régi jó szokásnak és privilégiomi igazságnak praejudiciumára, más úton ismét törvényes processust is indítván az exponens (= előterjesztő) prédikátor és successori ellen. Minekokáért kegyelmeteknek, fellyel megírt tiszt hiveinknek és mindeneknek, azkiket ez dolog illethet, az igazsághoz tartozó kötelességére igen serio parancsollyuk, a dolog így lévén, megírt balavásári prédikátor hívünket ezaránt való ügyében törvénytelen impeditori (= akadályozói) ellen az kisegrestői quartanak egészben való percipiálásában (= felvételében) törvényig protegálni (= oltalmazni), hűségtek is, fületelki híveink, a kisegrestői territoriumról mindenféle gabonákból és leguminakból az quartat nékie annuatim az régi szokás és igazság szerént, minden injuria (= jogtalanság) nélkül administrálni el ne mulassa, és valamíg törvény szerént tőlle el nem vétetik, annak bírásában, percipiálásában megháborgatni és károsítani ne merészellye.” (FRET 1/2, 69) Mikor a fejedelem arról értesült, hogy a fületelki szász pap a megyei hatóság útján kísérelte meg mégis elérni célját, 1671. április 4-én kelt igen erélyes rendeletében – korábbi utasításait megerősítvén – figyelmezteti a megyei hatóságot, hogy ebben az ügyben világi hatóság nem intézkedhet, mert az

ügy egyházi fórum elé tartozik. „Az balavásári, vallásunkon lévő keresztyén praedikátor, tiszteletes Zágoni Balás alázatos informatiojából értyük, hogy, noha tavalyi esztendőben is érdeme felett illendő becsülettel admoneáltattuk (= megintettük) volt az fületelki praedikátort arról, hogy az egrestői határon, úgymint vallásunkon való falunak határán lévő quartara ne kapdosson, de akkor egy kevéssé megszeppenvén visszaadatta ugyan az elvitt lent. Mindazáltal mégsem nyughatik, hanem, amint az Küküllő vármegyebeli András deák nevű szolgabíró relatoriajából (= jelentéséből) kitetszik, querelara certificáltatta (= panaszra, perre idézte) az Küküllő vármegyebeli székre az a fortélyos prédicator az balavásári keresztyén praedicatort, mely processus, hogy minden részeiben tökéletlenségen fundáltatott, az dolog maga bizonyíttya, nem lévén az kegyelmetek forumának semminemű közi az ecclesiasticum bonumhoz (= egyházi javakhoz). Annakfelette dato, ha szintén az mi ecclesiaink dolgainak igazgatását mind éppen külső forumra akarnók is bocsátani, mellyen mindazáltal soha sem cselekeszünk, úgy sem illetné az querela felől való processust az illyen dolog, amelyben az humana memoriat (= emberemlékezet) sokkal fellyül haladó pacificum dominium (= békés birtoklás) forgattatik fenn. Ezt pedig úgy értyük, hogy olyan. Mivel azért sem az nemes Küküllő vármegyét, sem pedig kegyelmeteket, annak tiszteit az mi ecclesiaink bonominak igazítása nem illet, poroncsollyuk kegyelmessen és igen serio, kegyelmetek ahhoz ne nyúllyon, mert ha elkezdi is, bizony véghez nem viszi. Vagyon a mi ecclesiainknak competens foruma, akinek mi dolga, keresse ott, secus non facturi.” (FRET 1/2, 70–71)

Szatmári László

Irodalom

AOkm II = Codex diplomaticus hungaricus andegavensis. Anjou-kori okmánytár. II. kötet (1322–1332). A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága megbízásából szerkesztette Nagy Imre. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó-hivatala, Bp. 1881 Benkő József: Transsilvania specialis. Erdély földje és népe. I–II. Fordította és szerkesztette Szabó György. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest–Kolozsvár, 1999 Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. V. kötet, Bp., 1913 Dávid László: A Küküllői Református Egyházmegye története. 109. In Dávid László: Műemlékügy az egyházban. Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek 18. Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 2008 DL = Diplomatikai Levéltár, Magyar Országos Levéltár, Collectio Diplomatica Hungarica. A középkori Magyarország levéltári forrásainak adatbázisa. Internetes kiadás (DL-DF 5.1) 2009 ETA I. = Erdélyi Történelmi Adatok. Szerkeszti és kiadja gróf Mikó Imre. I. kötet. Kolozsvár, 1855 ETA VII. 3 = Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei. I. 1569–1602. Báthori Zsigmond királyi könyvei. 1582–1602. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Fejér Tamás,

ETA VIII. 1 = Az erdélyi káptalan jegyzőkönyvei. 1222–1599. Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Bogdánfi Zsolt, Gálfi Emőke. Erdélyi Történelmi Adatok VIII. 1. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 2006 FRET 1/2 = A történelmi Küküllő Református Egyházmegye egyházközségeinek történeti katasztere. II. 1648–1800. Désfalva–Kóródszentmárton. Összeáll., sajtó alá rend., bev. tan., jegyz. és mutatókkal közzéteszi Buzogány Dezső–Ősz Sándor Előd–Tóth Levente. Fontes Rerum Ecclesiaticarum in Transylvania 1/2. Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2009 Illyés Géza: A küküllői egyházmegye egyházainak javai és jövedelmei az 1676–1714. években. Református Szemle, XX. évfolyam, 44. szám. 1927. november 4., 702–703. Karácsony János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1901, III. kötet, 53 KmJkv = A kolozsmonostori Konvent jegyzőkönyvei. Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. I–II. kötet SzOkl I. = Székely Oklevéltár. I. kötet. 1211–1519. Szer-

kesztette Szabó Károly. Kiadta a Magyar Történelmi Társulat kolozsvári bizottsága. Kolozsvár, 1872 SzOkl II. = Székely Oklevéltár. II. kötet. 1520–1571. Szerkesztette Szabó Károly. Kiadta a Magyar Történelmi Társulat kolozsvári bizottsága. Kolozsvár, 1876 SzOkl IV. = Székely Oklevéltár. IV. kötet. 1264–1707. Szerkesztette Szabó Károly. Kiadta a Székely Történelmi Pályadíj-alap felügyelő bizottsága. Kolozsvár, 1895 TelOkl I. = A Római szent Birodalmi Gróf Széki Teleki család oklevéltára. Szerkesztette Barabás Samu. A család áldozatával a Maros-Vásárhelyi levéltárból kiadja a Magyar Történelmi Társulat. I. 1206–1437. Budapest, 1895 Ub I = Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. von Franz Zimmermann und Carl Werner. Erster Band: 1191 bis 1342. Herausgegeben vom Ausschuss des Vereines für siebenbürgische Landeskunde. Hermannstadt, 1892 Varjú Elemér: A Szalók nemzetség. Turul. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye. Budapest, 19. kötet. 4. füzet. 1901, 153–175.

Reményik Sándor, a lapszerkesztő Szemelvények a Pásztortűz levelesládájából

Reményik Sándor levele Berde Máriának (Kolozsvár, 1922. április 13.)

Levelek tömkelegében kézzel írt, javításokkal teletűzdelt papírlap akadt a kezembe, amikor vagy másfél éve a kolozsvári levéltárakban hozzáfogtam a Pásztortűz szerkesztőségi levelezésének a feldolgozásához. A Pásztortűz Baráti Köre, tulajdonképpen Reményik Sándor legközelebbi barátai és munkatársai 1941. október 24-én előbb gépírással vetették papírra, majd ceruzával egészítették a szomorú hírt: Reményik Sándor, a költő, a főszerkesztő aznap hajnalban visszaadta lelkét Teremtőjének, és 26-án helyezik örök nyugalomra az evangélikus templomból a Házsongárd lutheránus temetőjében. Talán ennél is fájdalmasabbak azok a sorok, amelyeket Reményik nővére, Imre Kálmánné Reményik Sarolta saját kezűleg írt ugyanazon a szomorú napon, hiszen ő egyetlen testvérét siratta. Reményik Sándor halálának 70. évfordulóján nem is egy megemlékezés volt Erdélyben. Kolozsváron például a Szent Mihály plébánia nőszövetsége dísztermében, valamint a Györkös Mányi Albert emlékházban, a nagyszámú közönség érdeklődése pedig fényesen igazolta, hogy Reményik Sándor és költészete, egyáltalán gondolatvilága és mondanivalója ma is népszerű, mit sem veszített időszerűségéből. Közismert, hogy Reményik Sándorról és a nevével fémjelzett, 1921 és 1944 között megjelent Pásztortűz című irodalmi-művészeti folyóiratról évtizedeken át hallgatni kellett Romániában és Magyarországon egyaránt. A Pásztortűz repertóriumát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékének végzősei, Bokor Gizella, illetve Bokor Kiss Anna szakdolgozatukban még 1972-ben össze-

15

A feltáró munkát szolgálná a Pásztortűz levelesládájának közzététele. A Berde Máriához írott levelek lelőhelye az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltára, a többi dokumentumé a Kolozs Megyei Levéltár.

Benkő Levente

Reményik Sándor levele Kelemen Lajosnak

Reményik Sándor levele Berde Máriának (Kolozsvár, 1927. szeptember 1.)

16

állították. A Kriterion Könyvkiadó gondozásában tizenegy év múlva, 1983-ban megjelenhetett egy szűkre szabott Reményik-versválogatás Az építész fia címmel, de a jobboldali, reakciós, klerikális lapként megbélyegzett Pásztortűz – a szélsőjobb eszmékkel nyíltan szembeszálló, mégis irredentaként feltüntetett egykori tulajdonosával-szerkesztőjével együtt – sehogyan sem fért be a népi demokratikusnak nevezett irodalomtörténet kánonjába. Következésképpen mindig árnyékban maradt. Az 1989-es rendszerváltozás óta más a helyzet. Ma alig van olyan ünnepség vagy megemlékezés, amelyen ne szavalnának Reményik-verseket; amelyek közül jó néhány megzenésített alakban is közismertté vált. Emellett több Reményik-kötet is megjelent, Hantz Lám Irén a Reményik Sándorhoz közelebb vivő részleteket tartalmazó könyveket írt, Vallasek Júlia tollából pedig igen hasznos Pásztortűz-esszé született. A Pásztortűz első száma Reményik Sándor szerkesztésében 1921. január 9-én jelent meg. Célja volt „a magyar hagyományok megőrzése, továbbfejlesztése a magyar érzésnek, a magyar gondolatnak, a magyar hagyományok alapján, és harc, ha kell minden olyan érzés, minden olyan gondolat ellen, amely ezektől idegen”. Reményik első ízben 1923. augusztus 1-ig volt főszerkesztője a lapnak, ekkor Nyírő József váltotta őt. 1924 júniusától György Lajos lett a főszerkesztő, majd 1927-ben Gyallay Domokos a felelős szerkesztő. Ekkor a lapot az Áprily Lajosból, Gyallay Domokosból és Reményik Sándorból álló szerkesztőbizottság vezette. 1930 közepén Császár Károly lett a főszerkesztő, akinek Dsida Jenő volt a szerkesztőtársa, miután tisztségéről Reményik és Gyallay is lemondott. 1934-től újra Reményik Sándor lett a lap főszerkesztője, miután egy semleges zsűri jelenlétében tisztázták a Reményik és baráti köre, illetve Gyallay Domokos között felmerült nézeteltéréseket. 1938 májusától Reményik Sándor lett a Pásztortűz tulajdonosa. 1941-ben Vásárhelyi Z. Emil szerkesztette a lapot, Reményik Sándor halála után pedig ő lett annak vezetője.

Kolozsvár, 1920. december 14. Nagys. Kelemen Lajos úrnak Helyt. Egyetemi könyvtár. Örömmel közöljük, hogy az Erdélyi Szemle átszervezésére irányuló munkánk teljes sikerrel járt. A lap kiadását egy fiatal, de életerős vállalat, a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. kolozsvári cég vette át, a szerkesztést pedig 1921. január l-étől én fogom végezni. Ezzel kapcsolatban változáson megy át lapunk alakja, esetleg címe is. Lapunk alakja félakkora lesz, mint az eddigi, terjedelme pedig hetenként legalább 32 oldal. Ami a lap irányát illeti, talán fölösleges kiemelnünk, hogy lapunkkal az egyetemes magyar művelődésbe bekapcsolódva, annak hagyományaira támaszkodva s azt a szükségszerű fejlődés útján előrevive, teljes erővel a magyar érzést, a magyar gondolatot akarjuk ápolni. Minden okunk meg van arra a reményre, hogy sikerülni fog. Erősen hisszük, kedves írótársunk, hogy az előbb vázolt törekvéseinkben hathatósan támogatni fog. Januári első számunkat 1920. december 28án zárjuk le. Nagyon örülnénk, ha már erre a számra küldene írásaiból. Kartársi üdvözlettel: Reményik Sándor A szerkesztőség a kiadóhivatallal egyetértésben a közlemények tiszteletdíját a következő összegekben állapította meg: 1 oldal cikk 30 L. [1 oldal] rovat 20 L. [1] vers 25 L. [A levél hátlapján: Amennyiben más intézkedés nem történik, a kiadóhivatal a tiszteletdíjakat minden hó elején számolja el. Teljes tisztelettel: Dr. Imre Kálmán

Reményik Sándor levele Berde Máriának

Kolozsvár, 1921. dec. 30. Kedves Berde Mária! Nagyon köszönöm szíves sorait meg a szép verset. Kérdéseire a következőkben válaszolok: Ahogy Magyarországba és Csehszlovákiába küldünk Pásztortüzet, éppúgy megpróbálhatunk küldeni Németországba és Amerikába is. Nagyanyámék, akik Dobsinán, szlovák területen laknak, elég rendesen megkapják a lapot, persze az abszolút biztos megérkezést garantálni nem tudjuk; de hiszen itt bent Erdélyben is sok lap elkallódik a postán. A Minerva új ábécéjének ismertetésére nem gondoltunk. Milyen szempontból tartja ezt érdemesnek, vagy szükségesnek? A vásárhelyiek csat-

lakozását föltétlenül bejelentjük most, magában a Pásztortűz jan[uá]ri első számában, továbbá az Ellenzékben is. (Úgy örülök ennek az együttműködésnek, nem is képzeli! Olvasta Ligeti E. támadását a Napkelet karácsonyi számában: „Ezzel a reakciós maffiával végezni kell!” Ezek mi vagyunk. Nagyon könnyűnek képzeli ez az úr a dolgát!) Nagyon nagy sajnálattal olvastam levelében és fogcsikorgatva, hogy a mi baráti vitatkozásunk miféle cikkezésre ad alkalmat – a harmadiknak. Inter duos stb. Bár ne is íródott volna meg az a szerencsétlen Walter féle cikk! De tudja, Kedves Berde Mária, mi ennek a gyökere? Az a bennünk lappangó speciális erdélyi önérzet, öntudat, amely rögtön felszisszen bennünk és minden ragaszkodása mellett az anyaországhoz, hajlandó kuruckodni a többi magyarsággal szemben is! Ez némileg indokolt, s valamennyire meg van az alapja Erdély különös történeti fejlődésében, hosszú partikularizmusában. Mi valahogy különb magyaroknak is képzeljük magunkat, és különös elbánásra tartunk számot. Ezt tapasztalhatta önmagán, én is tapasztaltam magamon. De ezt az érzést nem szabad túlságba vinni és főleg csínján kell bánni vele manapság, mikor ellenségeink pompásan kihasználhatják. Az Adevărul cikkére valamiképpen okosan és erélyesen felelni kellene. Én is megtenném, ha megkapnám a cikk pontos fordítását. Magának nincs meg? Búék és szívből üdvözli: Reményik Sándor

Reményik Sándor levele Berde Máriának

Kolozsvár, 1922. aug. 25. Kedves Mária! Levelét nagyon köszönöm, úgyszintén a bpesti impresszióit tartalmazó szép cikket, mely következő számunkban jön. A Maga által velem most közölt tervet – bár kevésbé határozott formában – közölte velem Tompa László a nyár elején. Én akkor válaszomban megírtam neki, hogy én nem vehetek részt, mert helyzetem igen nehéz s megjelenésem a többieket is irredentizmus gyanújába keverhetné, akármit adnak is elő. Komoly emberek véleményét hallgattam meg ebben az ügyben, és nem javasolják az én szereplésemet. Tavasszal a Petőfi Társaság hívott nagygyűlésére, akkor sem mentem el. Székfoglalót sem tartottam sehol. Nem akartam itteni egzisztenciámat és munkalehetőségemet meggondolatlan lépésekkel kockára tenni. Okt. közepén kimegyek ugyan Magyarországra, s valószínűleg nov. végéig ott maradok, de minden irodalmi szerepléstől tartózkodom, tisztán rokonaimnak és barátaimnak akarok élni, helyrehozandó balul kiütött nyaralásomat, mely alatt beteg voltam. Okt. elején – amint talán tudja – Vásárhelyre készülünk, ott még beszélünk szóval ezekről, de én akkor sem fogok egyebet mondhatni. A Fodor-ügyről tudtam még a Maga levele előtt, még azelőtt összeköttetésbe léptünk vele és válaszát várjuk most. Igen magas díjazást követelt úgy saját részére, mint az általa említett írók számára. Egyik sem éri meg ezt a pénzt nekünk. Kosáryné Réz Lo-

lát és Búnyi Adorjánt, de még Csathó Kálmánt és Szederkényi Annát sincs miért importálni Erdélybe. Ezeken mi már – hála Istennek – túl vagyunk. Ilyen értelemben írtam is Fodornak. Pesti fotográfiák közlésének sem látom sok értelmét. Emmi jobban van, azóta talán már Ilván is. Isten vele. Szívesen üdvözli: Reményik Sándor

Reményik Sándor levele Berde Máriának

Kolozsvár, 1923. január 5. Kedves Mária! Mindenekelőtt boldog Újévet az egész vásárhelyi írótársaságnak. Adja át legszívesebb üdvözleteimet mindnyájoknak. Tormay Cecile új lapjának első számát pár nappal ezelőtt megkaptuk. Benne van Magának a Vinnavári lakomája és Molter kis rajza: Vallatom a székelyt. Továbbá van benne Kuncz Aladárnak egy hosszabb, de szerintem nem elég hű és pontos referádája a mai erdélyi magyar irodalomról. Magát pld. mint elbeszélőt nem is említi, csupán mint versírót, ami nyilvánvaló abszurdum. Holott Tormay Cecile nekem most Pesten nagy melegséggel emlegette Magát, éppen mint rendkívüli erejű novellistát. Tormay C. segédszerkesztője Horváth János, a neves Petőfi-kutató. A velök folytatott beszélgetéseim kapcsán ők felhozták az erdélyi íróknak fizetendő honorárium kérdését is. Én persze nem tudtam erre akkor mit és hogyan felelni. A mai valuta-viszonyok mellett ők aligha tudnának annyit fizetni, hogy az nekünk számba vehető összeget jelenthetne. Én most megírtam nekik, jelöljék meg, hogy mégis mit tudnának egyes dolgokért nyújtani. Jeleztem azt is, hogy magam nem tartok igényt honoráriumra, csak a lap küldését kérem, s hogy valószínűleg az erdélyi írók közül mások is akadhatnak, akik szívesebben veszik a lap küldését. Kértem, hogy addig is, amíg valamilyen megállapodást létesítünk, Magának és Molternek az első számból küldjenek egy-egy példányt. A közvetítést, jobban mondva továbbítást Tormayhoz ezután is mi vállaljuk. Itt gyűjtjük össze az odaszánt írásokat. Egyszersmind arra kérem, Kedves Mária, hogy a Pásztortűzben megjelent régebbi írásaiból is küldhessek fel időnként valamit, ha eredeti írásai nem volnának. Ezt a kérésemet közölje a többi vásárhelyi íróval is, és kérem felhatalmazásukat. Az irodalmi egyesülés ügye lassú léptekkel, de mégis halad előre. A részvénytársaságok (Minerva, Ellenzék, Lapkiadó) közös anyagi és szellemi erők befektetésével Harmónia címen új betéti társaságot akarnak létesíteni könyv és lapkiadás céljaira. Egyelőre két lapot adnának ki: A Pásztortüzet, mint félhavi folyóiratot „konzervatívebb”, a Vasárnapot, mint hetilapot, „progresszívebb” szellemben (!) A helyes vezetés biztosítására mindkét lap szerkesztői mellé egy háromtagú bizottságot küldenének ki tanácskozó és megbeszélő jelleggel. A három részvénytársaság mindkét laphoz egy-egy delegátust küldene, mindenik a maga nevében. A Pásztortűz szerkesztő-

17

inek megjelölését a Minerva, a Vasárnap szerkesztőiét a Lapkiadó tartja fenn magának. A Lapkiadó részéről eddig Szentimrei tárgyalt velünk. Én egyelőre nagyon tartózkodó vagyok minden tekintetben, várom a fejleményeket; ha úgy alakulnának a dolgok, hogy meggyőződésemmel nem tudnám őket összeegyeztetni, úgy elvonulok a rég óhajtott magányba. Ezekről, remélem, hamarosan lesz alkalmunk személyesen beszélgetni. Kézdivásárhelyi estélyünk e hó 13-án lesz, onnan másnap reggel elmegyünk Sepsiszentgyörgyre, és 14-én ott tartunk estélyt. Mindkét estélyre kérjük úgy a Maga, mint Molter szíves közreműködését. Magát nagyon kérem, hogy Kézdivásárhelyt, mivel ott több műsorszám van, lehetőleg verseket olvasson fel. Szentgyörgyön, ha akarja, lehet novellát. Molter jöhet bármivel. Szereplésüket mindkét helyre jeleztük, elszállásolásukról való gondoskodást kértük. Igen valószínű, hogy mindkét helyen Benedek Elek is közreműködik. Mi innen csak ketten Walterrel indulunk 12-én. Kérjük mielőbbi szíves értesítésüket, hogy a jelzett időpontban indulhatnak-e. Emmiről ősz óta semmit sem tudok. [Reményik Sándor kézzel írt betoldása: Csak szép verseit olvastam.] Hallottam, hogy nagyon beteg volt, remélem most már jobban van, igen sajnálom. Örökvár című versét mostani számunkban közöljük. Legújabb szép versét nagyon köszönöm. Sokszor, őszintén üdvözlöm: Reményik Sándor

Reményik Sándor levele Berde Máriának

18

Kolozsvár, 1927. szeptember 1. Kedves Mária! Élénk emlékezetemben van még a vécsi találkozó néhány igazán kedves és meleg napja, nagyon jólesett nekem ott Magával is találkoznom annyi idő után. Most, hogy jobban vagyok, s valami kicsi aktivitás nem árt már meg, egyelőre kezembe vettem a Pásztortűz vers-rovatát. Bizony mondom, nem könnyű dolog, mert nagyon kevés a jó vers, s nem lehet ma már úgy csinálni, ahogy a hajdani, vezetésem alatt állott Pásztortűzben csináltuk, hogy mivel magyar vers volt: még az „Apagyilkos” verseknek is megkegyelmeztünk. Tudja jól, milyen nagyra becsülöm régóta nem csak a prózáját, hanem a költeményeit is, s ha rajtam múlott volna, reprezentatív kötetének kiadása bizony nem húzódnék olyan sokáig. Mindezek alapján nagyon kérem, gondoljon reám, illetve a Pásztortűzre is verseivel, nagyon szeretném valahogy a vers-rovatot erősen föllendíteni, bár kevés a reményem éppen azért, mert az igazi költők termelése is több lap között oszlik meg. Mégis kérem, juttasson nekünk is valamit, nagy szükségünk van rá. Megbízásból kérem arra is, hogy lapunknak közlésre megígért regényéről írjon, illetve, ha már teheti, küldje el.

Ezek után maradok igaz tisztelettel és őszinte barátsággal, híve: Reményik Sándor

A Gyallay Domokos, illetve Reményik Sándor és társai közötti vita lezárását tanúsító jegyzőkönyv

Egyfelől Gyallay Domokos úr, másfelől Reményik Sándor, Dr. Tavaszy Sándor, Dr. Császár Károly, Járosi Andor és Dsida Jenő urak között a Pásztortűz lappal kapcsolatban fölmerült ellentétek ügyében az alulírt zsűri a felek közös kérésére újból összeült, mert a felek bejelentették, hogy a Pásztortűz jövendő és közérdekű sorsa elől sikerül elhárítaniok az addig fennforgott akadályokat. Felek közül Gyallay Domokos úr bejelentette a zsűrinek, hogy távol állott tőle az a szándék, hogy Reményik Sándor és Társai uraknak vitathatatlan tiszta egyéniségét méltatlan támadásokkal és gyanúsításokkal illesse, éppen azért őszinte sajnálatát nyilvánítja azokért a kifejezésekért, amelyek őket megbánthatták. Reményik Sándor és Társai urak a zsűri előtt azt a nyilatkozatot tették, hogy távol állott tőlük, hogy Gyallay Domokos urat erkölcsi egzisztenciájában megtámadják, annál is inkább, mert a Pásztortűzhöz való tulajdonjogát kétségbe nem vonták, és ebből folyó jóhiszeműségében sem kételkedtek. Ezek után a zsűri a következőképpen döntött. l. Nem merültek fel olyan tények, amelyek a Gyallay Domokos úr becsü­letét, és erkölcsi egzisztenciáját kedvezőtlenül érintenék. 2. Reményik Sándor urat és baráti körét a Pásztortűz tárgyi jövendője iránt való jogos aggodalom vezette, mikor a tulajdonjog megosztásá­ra kérték Gyallay Domokos urat és a hozzá nem járulás következményeit levonták. Kolozsvár, 1934. január hó 17-én, Jelen Gyula zsűri elnöke György Lajos Dr. Mikó Imre Gyallay Domokos úr által fölkért zsűritagok Krenner Miklós Dr. Gönczy Lajos Reményik Sándor úr és Társai által föl­kért zsűritagok.

Jegyzőkönyv a Pásztortűz javainak átadásáról Reményik Sándor baráti körének

Jegyzőkönyv Felvétetett Kolozsvárt 1934. jan. 19-én Jelen vannak: Dr. Vékás Lajos a Minerva Rt. vezérigazgatója, úgy is mint Gyallay Domokos megbízottja, Dr. Moldován Pál cégvezető, mint jegyzőkönyv vezető, Reményik Sándor baráti köre képviseletében: Dr. Tavaszy Sándor, Járosi Andor és Dr. Császár Károly. l. Dr. Vékás Lajos bejelenti, hogy a Minerva Rt. által 1934. január 15-én Reményik Sándorhoz intézett levélben konkretizálódott mindazon kérdések megoldása, amelyek a Pásztortűz átvételének anyagi nehézségeit vannak hivatva eloszlatni.

2. Dr. Vékás Lajos ezután Gyallay Domokos képviseletében átadja a Pásztortűz értékeit a következőkben: A Pásztortűz kiadóhivatalának könyvei szerint 1934. jan. 1-én belföldi előfizetési hátralék: 185471 lej, azaz: Egyszáznyolcvanötezernégyszázhetvenegy lej. Ugyanezen időpontban magyarországi előfizetési hátralék: 4901, azaz: Négyezerkilencszázegy Pengő, csehszlovákiai pedig 21 493, azaz: huszonegyezernégyszázkilencvenhárom lej. Hátralék és hirdetési díj címén a Pásztortűz követelése 1934. jan. 1-én 1733, azaz: Egyezerhétszázharminchárom lej. Az átvevő bizottság megvizsgálta a lap 1934. január 1-ike utáni időtől kezdve mai napig vezetett pénztárkönyvét s ennek eredményében megállapította, hogy 18 946 lej bevétellel szemben 14 347 lej kiadás mutatkozik. A pénztárkészlet tehát 4604, azaz: Négyezerhatszáznégy lej. Ezt az összeget a bizottság a pénztárban hiánytalanul megtalálta. Átadásra került 2350 ív fogalmi és 587 ív famentes papiros. A papírkészlet a Minerva Rt. papírraktárának kezelésében van. Átadásra került továbbá 854 adrema lemez, 837 kartoték lap, továbbá a Pásztortűz eddigi évfolyamainak bekötött példányai. 3. A jegyzőkönyv lezárása előtt Dr. Vékás Lajos Gyallay Domokos úr megbízásából kijelenti, hogy a Pásztortűznek a Minerván kívül más kötelezettsége nincsen, amennyiben tudomása ellenére volna, úgy az ilyet magára vállalja. A jegyzőkönyv felolvasás és helybenhagyás után lezáratott. k. m. f. Dr. Vékás Lajos Dr. Moldován Pál jegyzőkönyvvezető Dr. Tavaszy Sándor Császár Károly Járosi Andor A fenti jegyzőkönyvben foglaltakat tudomásul veszem, és magamra nézve kötelezőnek ismerem el. Kolozsvár 1934. jan. 23. Gyallay-Pap Domokos A Pásztortűz volt tulajdonosa

Reményik Sándor levele Imre Kálmánnak

Kolozsvár, 1936. febr. 5-én Édes Kálmán! Tegnapelőtt hazajöttem Dicsőszentmártonból és Enyedről, mind a két estély nagyon szépen sikerült erkölcsileg és anyagilag is. Nagyon jól éreztem magamat mind a két helyen, Sárinak Dicsőből egy lapot írtam, remélem, hogy megkapta. Az ő tegnap érkezett levelének nagyon örültünk, úgyszintén a Budapesti Hírlapból kivá­gott vezércikknek. Vilma néni válaszolni fog. Én most megint „hivatalosan” írok. A szóban forgó körlevelet megszövegeztem. Mellékelve küldöm. Szövegét tegnap együtt megbe­széltük, s arra a megállapodásra jutottunk, hogy az egyetlen le­hetséges kifejezés, amit kellemetlen következmények nélkül hasz­nálni ajánlatos: „Pásztortűz Pártfogói”. Baráti

kör, vagy minden hasonló kifejezés, mely csak a legtávolabbról is valami egyesület színezetét rejthetné magában, semmiképpen nem ajánlatos. Úgy határoztunk továbbá, hogy ehhez a körlevelemhez mellékelünk még egy Moldován Pali által megszövegezett „belépési nyilatkozat”-ot a Pásztortűz Pártfogói közé. Az évi tagsági díj, jobban mondva párt­fogói hozzájárulás nem tehet ki többet, mint a Pásztortűz egy évi előfizetési díja. Ez az előfizetési díj azonban a pártfogó tagok részére változatlan maradna. A mellékelt körlevelet, társaságunk kívánságára nem írná alá más közülünk, csak én, onnan pedig csak Ravasz László. Ezt így láttuk helyesnek. Csuka Zoltán szerepeltetése versekkel a körúton, tegnapi össze­jövetelünkön váratlanul élénk és heves ellenzésre talált. Különösen Tavaszy Sándor hangsúlyozta, hogy Csukára nézve is, sőt éppen rá­nézve kellemetlen volna, ha verseit egy ilyen körúton az én verseimmel hasonlítanák össze. Ezt minden szerénytelenség nélkül magam is kénytelen vagyok elismerni. Én őszintén megvallva, szívesen lát­tam volna ezt a dolgot, de a többség egyöntetű akaratának természe­tesen alávetem magamat. Török Erzsébetnek ma írok. Kovács Lászlóval beszélgetve, Ő megjegyezte, hogy Kuthinak a rendezői munkáját erősen kellene ellenőrizni, vele minden egyes pon­tot félreérthetetlenül tisztázni, mert a Helikon körútjai alkalmával tapasztalták, hogy kellemetlen zavarok fordultak elő az ő hibájából. Remélem múltkori levelemet (Dicsőbe utazásom előtt közvetlenül írtam) megkaptad. Ebben írtam könyvem ottani kiadásának ügyé­ről. Néhány megjegyzést a Pásztortűz-ügyre is tettem. Így azt, hogy Kuthinak és Ravasznak ajánlott leveleket írtam. Kuthinak most el­küldjük műveink jegyzékét (Járosi Andornak például csak teológiai szakmunkája van). Én ezt ugyan merőben felesleges felsorolásnak tartom ilyen alkalommal, de ha kívánja, ám legyen. Kuthival most már pontosan tisztáznunk kell azt, hogy mely városokba megyünk. Ma írunk neki is. Tavaszy Ravasszal külön fogja levélileg megbeszélni, hogy a debreceni estélyt ki nyissa meg. Nekünk az a véleményünk, hogy a Pásztortűz képviseletében Tavaszynak kell azt megnyitnia, Ravasz pedig a műsor folyamán tart előadást. De ismétlem ez kette­jük dolga. Muraközi Gyula itt lesz a napokban, s Tavaszy általa akarja Ravasszal ezt tisztázni. A bevezető előadásokat általában mindenütt Tavaszy tartaná, természetesen nem pár szavas bevezetőt, hanem valamilyen irodalmi, vagy irodalom-filozófiai témáról, lehe­tőleg népszerűen, összekapcsolva a Pásztortűz jelentősegével. Egyéb mondanivalóm ebben a tárgyban jelenleg nem lévén, zárom soraimat. Mindnyájatokat nagy szeretettel üdvözöl és ölel: [Reményik Sándor]

Jakab Antal levele Reményik Sándornak

Szatmár, 1936. április 14. Mélyentisztelt Főszerkesztő Úr, Először magam is megütköztem a gondolat

19

bizarrságán: hogy válasszam éppen a Pásztortűz szerkesztőjét derűs, sőt sokszor szent dolgokkal kötekedő dalaim megbírálására. De később kön�nyeinkre s az erdélyi sorsra gondolva, úgy találtam, hogy mi még azzal is fokozzuk nyomorúságunkat, hogy örökké világfájdalmas képet öltve, csak a jókat másvilágon jutalmazó isteni kegyelemben bízunk, s nem igyekszünk végre fölszaggatni vezeklő csuhánkat, elővillantva életet és mosolyt igénylő örökifjúságunk szépségét. Legyen oda végre a sírás, és a lamentáció csituljon el! A sors kihegyezett dárdái félrecsúsznak a mosolyra feszült arcokon, mint repülőgépek vásznáról a golyó. S a humanizmusnak van-é jobb propagandaeszköze, mint az örömben egymást meglelő szívek összhangja? Ezzel kapcsolatban sokszor gondolok magamra. Irredentizmusért Románia összes magán és állami intézeteiből kicsapott diák lévén, átvergődtem két keserves magyarországi évet, a „menekültek” kényszerű bélyegével homlokomon. Egyedül huszonegy évem optimizmusa volt az az erkölcsi tőke, amely neuraszténiám hánykódásai közben életkedvemet táplálta. S hiába erőszakolnák rám a mártírsors bohócgúnyáját, a keresztre feszíttetés szomorú szimbólumaként, szétrepeszteném. Nekünk nem szerepet kell játszani: élni kell. Élni az élet teljes kitárulásával, nem csonkán, suta penitenciában. Most kőműves inas vagyok: érettségizett diák, s ha sorsunkra gondolok, érzem: orvosságom az egyedüli gyógyító. Ha halunk, Ady víg halála legyen a halálunk, s ha évszázados lankadtságunk mégis kívánja, legalább a tombolásban elfáradt izmunkra boruljon a nirvána békéje, ne visszafékezett erőnkre-kedvünkre. Így nézze, kérem ezeket a verseket, s ha nem is

tüntet ki néhány leközlésével, becses bírálatának néhány sorát juttassa el címemre. Szívességét előre is köszönve, vagyok nagyrabecsülő híve Jakab Antal [A levélhez csatolva összesen tíz költemény]

Szamos-vidék királyi helytartójának Reményik Sándor nevére kiállított engedélye a Pásztortűz megjelenésére

[Fordítás románból] Szamos-vidék királyi helytartói hivatala Kolozsvár A királyi helytartó irodája 1940. február 27-i 206. szám. Reményik Sándor író úrnak Kolozsvár, Baron L. Pop u. 5. szám. Kérjük, vegye tudomásul, hogy a Kolozsvár polgármesteri hivatala által kibocsátott, és a Kolozsvári Törvényszék III. Osztályán a 20/938. szám alatt bejegyzett, 5308/1934. számú régi engedély alapján a Pásztortűz művészeti-irodalmi folyóirat megjelenésére vonatkozó kérvényét jóváhagytuk azzal a feltétellel, hogy a cenzúráról, valamint az időszaki kiadványok ellenőrzéséről szóló törvény és szabályzat előírásait maradéktalanul tartsák be. Jelen engedély névre szóló, nem adható át, és semmis, ha a mai naptól számított 60 napon belül a kiadvány nem jelenik meg, vagy ha azt másnak átadják. Királyi helytartó [Olvashatatlan aláírás]

Szól a rádió – a Vajdaságból

20

A rádió bizony olyannyira szól, hogy sláger is lett belőle: Presser Gábor borostás hangján dünnyögi, hogy szól… Mi sem természetesebb, gondolhatja bárki. Ám e készülék nem mindig volt mindennapos fecsegő reklámtársunk konyhában, nappaliban, MP 3 lejátszóban, mobil telefonba rejtve. Évekkel korábban bizony, mint annyi más dologhoz körülöttünk, másként viszonyultunk a rádióhoz is. És nemcsak a technika ördöngös fejlődése okán… Mondjuk, az időszerű emberi-hatalmi viszonyok következményeként. Politika és éterbeli megszóla-

lás szoros összefüggései például nemcsak a közelmúlti ORTT-s Sláger és Danubius rádiós pályázati közbotrányok, no meg az új média-alkotmányt kísérő ellenérzések nyomán váltak ismeretessé a gyanútlan közönség előtt. Az idősebbek jól tudják: anno, a világháborús évek alatt London hangját, vagy az ötvenes években a Szabad Európa rádiót hallgatni nem kevesebb mint egyéni és társas szabadságot kockáztató cselekedet volt. Nagy kihívás mindazok számára, akiknek szellemi lélegzetvételéhez elemi szükséglet volt a napi reménysugár, amit

a rádiós doboz mélyéről, alig érthető recsegések közepette megszólaló hangok üzenetei szállítottak számukra az éteren át. Arról tudósítottak ugyanis: a hallgatótól távol, de mégis létezik egy másik, élhetőbb, hihetőbb, emberségesebb világ, más szellemi és köznapi szabadságfokokkal, más tényekkel és véleményekkel. Hogy igenis léteznek a világban más valóságok, amelyek ellent képesek mondani a helybéli mindennapok sanyarú tapasztalatainak. Amelyeket nem a pöfeteg politika ural, értelmez a saját rendszerében és kényszerít elfogadására. Hogy Magyarországon meddig is tartott ez a politikától nyomott időszak, erről megoszlanak a vélemények. Ám már azt is tudjuk, a független sajtó lehetőségeinek, a vélemény- és gondolatszabadság szükséges és elégséges korlátainak vitája együtt virul a kommunikációs technikák újulásával. Egészen a világhálós közösségi oldalakig, és még azon túl is. Mindezen tanulságokat egy nemrég megjelent, ízléses könyv lapozgatása idézte fel bennem. Borítóján egy komód fotója, hímzett terítővel, azon pedig egy koros, faborítású rádiókészülék. Hullámsáv- és csatornaváltó tekerős gombokkal, a közép- és hosszú hullámok megtalálására szolgáló, mutatós tárcsával. Azért mesélek ilyen részletesen a fedőlap látványáról, mert nem az egykori, klasszikussá lett magyar néprádió dobozát mintázza. Hanem egy országhatárral arrébb született, gyártott készülékét, a testvéri (vagy még azelőtti) Jugoszláviából. Fölötte a cím: Hatvan éve szól a rádió. Az Újvidéki rádió története képekben és vallomásokban (Újvidék: Újvidéki Rádió kiadása, 2009). A lapokon pedig több mint fél évszázados kisebbségi, kommunikációs, nyelvi, szabadságbéli, nemzetiségi történet ága-boga elevenedik meg. A szomszédból, a magyar határtól alig több mint száz kilométeres távolságból szólal meg e személyesen kollektív történeti összefoglaló. Hangja, ha akarjuk, abszolút nulla

távolságból, hisz a déli határmentén bekapcsolt készülékekből közvetlen hallatszik a vajdasági magyarok rádiós műsora. Volt időszak viszont, amikor szinte fényévnyi messzeségből szólaltak meg ők is, akár a többi, a határ túloldalán rekedt magyar polgártársunk, a világégést követő tisztogatási hullám rettegésében, majd az államközösség építőinek szellemi és politikai nyomása alatt. Igaz, Vajdaság történelmileg sokszínű és gazdag kulturális olvasztó tégelyének voltak irigyelt évtizedei is, még mielőtt ismét rosszabbra fordult a helyzet a szétesőben lévő ország kormányozásához kezdő Milosevic nyomán. Vele együtt az új szerb nacionalizmus érkezett: katonai behívók előli menekülés kényszere, hiperinfláció szorítása és nyomora, vagy éppen NATObombák vészjósló robbanásai az éhező és fázó Újvidéken. Meg az útlevél és vízumkényszer az EU-s magyar határon. Ez, a kezdetekben (a világháborút követően) még kis, helyi rádió magyar nyelven szólalt meg Újvidékről. Voltaképpen az öt vajdasági nemzetiség egyikének anyanyelvén. Aztán nagyobbra növekedett a 236,6 méteres középhullámon. Az ötvenes évek végi nemzetközi politikai enyhülést követően telepített 100 wattos adó már messzebbre, Európába terjedően képes volt magyar műsorokat sugározni. Ezt a kitárulkozást pedig a nyolcvanas évek végén már egy még nagyobb teljesítményű, 600 wattos adó hangereje követte – állítólag Svédországtól egészen Afrikáig fogható energiával. Az újvidéki szerkesztőség tagjai e mind tágabb földrajzi kör megnövekedett számú hallgatóságának tudatában készítették műsoraikat. Bennük a kisebbségi magyar kultúra jugoszláviai szabadságtöbbletét is felmutatva. Művészeti műsorok, elemző kommentárok, és gyakran a Kossuth rádiót is túlharsogó nyugati beat slágerek által. Sok itthon élőnek is példát kínálva gondolkodásból, modernizmusból: akár a vajdasági magyar irodalom Új

Szimpozionja, Gion Nándor, Tolnai Ottó és mások szövegei, vagy az autonóm vajdasági önigazgatás kérdéseit elemző publicisztikák sora a Magyar Szóban. Külön hangsúlyt kapott mindez azokban az évtizedekben, amikor a hétfő a magyar televíziózás hivatalos adásszüneti napja volt. Helyette – a határ mentén – magyar nyelvű műsort csak a péterváradi testvérintézmény, az ugyancsak ötnyelvű Újvidéki Televízió adótornyára irányzott antennák segítségével láthattak a délvidéki nézők. Hogy az öregedő Tito országában mi adta e relatív politikai engedékenységet, erről is sok minden megtudható könyvünkből. Aztán persze változtak az idők, az újvidéki rádió szerepe, súlya, lehetőségei is. De egyvalami nem változott: a kisebbségi magyarság élet- és kultúraszervező/mentő küldetéstudata, amely már az 1949-ben alakult, első szerkesztőség tagjainak munkáját is éltette. Közel ötven szerző jegyzi a kötetet, amelyről bátran állítható, hogy több mint a hajdani rádiós közösségnek a régi időkre való visszaemlékezési gyűjteménye. Elektronikus médiatörténet bontakozik ki a lapokon, villódzó sokszínűségben megmutatkozó kisebbségi és magyar história. A határon túli, tágan vett elektronikus újságírás köznapjainak leírása, a mögötte folytatólagosan jelenvaló, bizony nem könnyű történelmi hétköznapokkal, emberi és társadalmi sorsokkal, az aktuális hatalmi leosztás változatos (ál) arcokban feltűnő képviselőivel. A Vajdaság, mint delta, termékeny torkolat, sós és édesvíz egybeörvénylése – írta Tolnai Ottó iránti elkötelezettséggel. Ez utóbbi azért aláhúzandó, mert sokarcú és gazdag az újvidéki rádióstúdióban megszólaló magyar nyelvű és szellemiségű irodalmi, zenei művek és szerzők tartalomjegyzéke. Ha csak a késő Kádár-kori magyar művészeti élet ott megszólaló nevesebb alkotóit említjük: Németh László, Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Latinovits Zoltán, Csengery Adrienn, Déry Tibor, Károlyi Ami, Berek Kati,

21

22

ide sorolva a szomszédos városok, Kecskemét, Szeged, Békéscsaba és más színtársulatok vendégjátékait is. Be kell ismernünk ma már, egyáltalán nem volt igaza Illyés Gyulának, aki azt mondta az őt budapesti lakásában kellő tisztelettel felkereső vajdasági rádiósoknak, nevezetesen Szilágyi Károlynak: visszautasítja meghívásukat, mert ők „rossz magyarok”. Mennyire volt tiszta, átgondolt ítélet ez Illyés részéről? Aki mellesleg nyugalmas Pasaréti lakásának dolgozószobájából nem tudhatta és meg sem ítélhette helyesen mindazt, ami e kötetben közölt szövegekből (is) már tisztán kiviláglik: mennyi szívós küzdelem, napi önfeladás és megkínlódott győzelem, vesztes csata és félig nyert ütközet, kompromis�szum és tiszta szándék eredménye töltötte meg a műsorokat és a szerkesztőségi szobákat. Az elmúlt hat évtizedben mindezekből kevés zavaró háttérzaj szűrődött be az újvidéki rádió adásaiba. Még szerencse, vagy tévedésének belátása volt, hogy Illyés végül mégiscsak elszánta magát és útra kelt. Még akkor is, ha – mint ezt ugyancsak Szilágyi Károly írja – nem volt hajlandó a rádió neves M Stúdiójának színpadára lépni, a Művészportrék című, neki szentelt adás fölvételén. Félszáz rádiós-szerző egymástól eltérő, de sok tekintetben mégis egységbe záruló nézőpontjából megrajzolt vajdasági szellemi krónika e könyv. Nem is egyszerű olvasmány. A fiatalabb magyarhoni olvasóknak a háttérkörülmények megértéséhez a jelenkori Európa történelemkönyvét is lapozgatniuk kell. Szerb különítményesek rémtettei Temerinben és környékén, sváb falvak lakóinak száműzetése, a moszkvai politbüró határozatainak következményei, a „Tito, a láncos kutya” jelszó velejárói, erődítmények és napi tűzharcok a jugoszláv–magyar határsávban, a magyar forradalom kormánytagjainak históriája, Jugoszlávia szerepe az el nem kötelezett or-

szágok nagyhatalmi játszmáiban, az államszövetség széthullásának folyamatos drámája: esztelen háború, menekültek betelepítése az elveszített területekről és így tovább. Egészen a jelenlegi magyar kisebbségi szervezetek egymással és a hatalommal való politikai birkózásáig a Vajdaságban. Közben pedig szól, szól a rádió. Egyfolytában. Mindig azonos mélységű, akusztikájú csöndszobák mikrofonjainak közvetítésével. Háttérzajok nélkül. Zajos és csendes napi küzdelmek között, a városi, a tartományi hatósági és politikai szervekkel az életben maradásért. Az előfizetők pénzének arányos megszerzéséért, a szükséges technikai fejlesztésekért, a magyar nyelvű újságíróutánpótlás képzéséig, hogy a legfontosabbat ki ne felejtsük: az ott dolgozó szerkesztők, műszakiak, munkatársak napi életben maradásához szükséges dinárok előteremtéséért. Az újvidéki rádió szerkesztősége megalakulása óta egyike volt a vajdasági magyarság szellemi központjának számító nyomtatott sajtó–rádió–televízió hármas egységének. Az itteni munkatársak majd mindegyike több-kevesebb rendszerességgel a másik, rokon médiában is dolgozott. Persze, hisz nem voltak bőségben a kisebbségi írástudók, szerkesztők. Ezért aztán jól ismerték egymást, s így városi és vidéki hírek, jeles, jeltelen események, fiatal tehetségek, felkarolandó ügyek médium-közi áramoltatása nem okozott nehézséget. Ezt a célt szolgálta a Vajdaságot behálózó tudósítói hálózat is. A történet lényege: laza, de ös�szetartó közösséggé szerveződött az újvidéki rádió körüli magyar értelmiség színe-java – ideértve a színházi, a zenei és képzőművészeti csoportosulásokat is. Napjainkban sajnos már csak a maradék teszi ezt: azok, akik nem települtek át, és még nem nyugdíjukat számolgatják. A vajdasági politikai autonómia kereteinek feszegetésében a közös gondolkodás mellett a célratörő kommunikáció is hasznos

eszköznek bizonyult. Az újvidéki szerkesztőségek által irányított médiumok közlési, mozgósítási és tudatformáló adottságait is jól tudták hasznosítani az államilag ösztönzött asszimiláció ellenében. A rádiós hír- és kulturális műsorok, tematikus mellékletek, zenei összeállítások adásba szerkesztése mellett a vajdasági magyar kultúra történetében fontos szerepet játszottak az élő, helyi közönség közreműködését igénylő rendezvények. A távolabbi települések magyarlakta lakosságát segítségükkel tudták mozgósítani. Nemcsak rádiósok, hanem a tágan vett kulturális, művészi elit is részese volt e mozgalomnak. Az újvidéki rádiónak saját nagyzenekara, kamara-, irodalmi és gyermekszínpada működött. Adásaiban rendszeresen felcsendültek a faluműsor, rádiókabaré, rádióiskola, gyermekrádió és a több más önálló rovat szignáljai. Csak ezt tudva értjük meg igazán, men�nyire összetett feladatot láttak el könyvünk szerzői. Mindez sok tekintetben már csak az élő múlt. A digitális kommunikációs technikák gyökeres megváltozásával mélységesen átalakultak a rádiózás szokásai is. Vele együtt alapvetően változott a befogadó hallgatóság a Vajdaságban is. Talán ezért izgalmasak és tanulságosak a könyv írásai. Szerzői, szerkesztői (Dani Zoltán, Klemm József, Papp Gábor József és Ternovác István) úgy próbáltak meg szembeszegülni az idő múlásával – s a felejtéssel –, hogy a szövegek szerzői nem pusztán az egykori rádiós munkahelyük mindennapjaira emlékeznek. A szerzők hivatásuk élettörténetét vetették papírra. Kisebbségi léttörténeteket – a sós és édesvíz egybeörvénylésének deltavidékén. A hat évtized éterbe sugárzott rádióműsor a vajdasági szellemtörténet hatvan évéhez biggyesztett lábjegyzet gyanánt.

Pavlovits Miklós

Vadrózsa

„Mert mindég jobb otthon az embernek, a szülőföldjén” Varró Sándor amerikás magyar naplójegyzetei (2.)

Másik nap már megint Montreal gyönyöreit élveztük. Ezen utat igen bántam, mert ekkor biztos károm volt 50 dollár, mert a gáznál minden napot kidolgozhattam volna. Mert bizony, itten, mikor az ember utazgatni kezd, igen apad a zsebe. Rá visszaérkezésem után pár nap múlva megint dolgozni kezdtem, szintén azon kontraktnál, akinél a repülőtéren dolgoztam volt. De persze egy másik munkavezető keze alatt, ez egy fiatal francia volt, aki igen sokat követelt, annyira sietett, hogy pár heti ottani dolgozás után kénytelenek voltunk otthagyni. Történt, hogy ekkor megint kellett a gázhoz [mennem], szintén abba a gengbe [banda], ahol egy napot még dolgoztam volt […] újból sikerült visszakerülni. Szerencsére a bász nem ösmert meg, mert ha rájött volna, bizony nem adott volna munkát. Mert ez is igen komisz francia ember, a neve Vájtmán. Ekkor kétszerezett erővel kezdtem neki a munkának, beláttam, hogy csavarog ide-oda az ember, akkor bizony én még 2 évre sem bírom az adósságom tisztázni. Mondhatom, igen piszkos munkát kellett hogy végezzek. Bizony sokszor, mikor este hazamentem még a kötésem is tele volt sárral, azért mindég türelmesen, panasz nélkül dolgoztam, mely eredménnyel is járt. Sikerült 1928 szeptemberében az adósságom kifizetni a nálunk való Gagyi Dénesnek, aki szintén itten tartózkodott Kanadában, és úgy haza is küldtem pár dollárt a család részére. Karácsonyra már sikerült tisztes öltő ruhát vennem, amit még mind ez idáig megvontam magamtól, közben még a munka jól ment, nap-nap után dolgoztam, Istennek hála. Saját magam részére is már volt kis pénzem, és úgy már egész bátran nézhettem szembe a téli napokkal. Ekkor karácsonyban voltam először templomban, először Montrealban, ami igen jólesett. Mert van magyar református templom, amely helyiséget az angol református egyház adta teljes díjtalan. Úgy van pap is. Pár hét elteltével be is iratkoztam az egyházba, mint tag, évente 3 dollárt fizetek egyházi járulék címen. Nagyon jól telt az idő, december 31-ikén leállt a mi munkánk a hideg végett. Úgy következett a pihenő, ami bizony nem is árt az embernek egy hosszú év átdolgozása, vagyis átküzdése után. Munka[lehetőség] után már nem is igen mentem, mert hát más munkák is leálltak. Igen sokat olvastam, ami igen szenvedélyem. Más alkalommal pedig a barátoktól követve el-eljárogattunk moziba, szóval így telt az idő. Mindég várva a hazai

levelet, hogy nem történt-e valami váratlan baj, ami még Istennek hála nem következett be. Az időjárás már tavaszt mutatott. Úgy 1929. április 12-én megint sikerült munkába állnom, szintén azt a munkát folytatva. Újult erővel, újult reménnyel ment is a munka. Némileg könnyebb volt már akkor, mert mi a fő, egy keveset már értettem a hozzám intézett szóból, vagyis parancsból. Erre az évre igazán panaszom nincs, mert elég jól kerestem. Később ez a munka befejeződött, és úgy 7 hetet más munkán dolgoztam. Szóval ezen évben sikerült keresnem 680 dollárt, amiből 270 dollár hazament a családhoz, 200 az én részemre, 70 pedig a családnak. És az itten maradt rész az szintén igen kellett az én részemre! Közben házassági mániám támadt, és úgy ajánla-

23

24

tot tettem egy lánynak, persze én nem tudtam, hogy ő már egy mással jobb és bővebb ismeretségben van. Így persze ajánlatomat visszautasította, amivel igen jót cselekedett énvelem szemben a mai gondterhes világban. Én ezért őt áldani és nem átkozni fogom mindég, mert igen nagy dilemma elől váltott ki. Hogyan támadt ez az eszemen, még ma sem tudok erről tiszta képet alkotni, vagyis mondani. An�nyi biztos, hogy minden egyes ember csinál olyan dolgot [, amely] sem azelőtt, sem azután nem volt szándékában. Ezt én nevezem rövid idei[g tartó] elmebajnak […], igen ritka ember, akin nem mutatkozik az életben legalább egyszer. November 13-áig sikerült dolgoznom, akkor megint munkaszünet állt be. Már benne voltunk a télben, közben Karácsony és azt követő új év, 1930. [A] Kiss családnál laktam, úgy január 18-ikán kis nézeteltérés lett köztünk. Úgy átköltöztem a Gagyi családhoz, aki szintén itt lakott Montrealban. Mondhatom, jól éreztem mindég nálok is magam, ez idáig semmi kifogás, étkezés és úgy tisztasági szempontból meg vagyok elégedve. Pár napig dolgoztam a vasúton, ahová nagypénteken kerültem be, ez volt az első munkám 1930-ban. Ekkor lefizettek, dolgoztam a beltelefonnál egy bizonyos ideig, de ez igen rosszul ment, hol dolgoztam, hol nem, később már sehogy sem, ekkor sikerült egy kisebb kontrakthoz bejutnom 30 centes órabér mellett, ahol aztán dolgoztam november 10-ig. Ebben az évben nemigen költöttem sem italra, sem még moziba se járok, mint az előző évben, mind a kettőt folytattam éspedig igen tisztességes mértékben. És

mégis nem gyűl a pénz, 427 dollárt tesz ki a keresetem száma, ebből 10 dollárt juttatok csak az anyámnak, amit a hazamenő szomszédomtól küldtem el neki, neve Incze Mihály! Úgy kevés pénzt tartva magamnál, mert a helyzetet igen rossznak látom, ezen évben igen sok ember nem bírta megkeresni a saját kosztját. Mondhatom, igen gondterhes év. Isten jóvoltából megértük az új évet is, 1931-et, még a munkák körül semmi változás, állítólag sokatmondónak ígérkezik ez az év. Több nagy munkák vannak leállva, várják a tavaszt, hogy majd kezdjék meg a munkálatokat. Bizony igen sok szegény ember hogy várja, mert nincs pénze. Sokan már az egyház által felajánlt ebédjegyet veszik igénybe, amely segítségével egy nap ehetnek a resztaurántban [vendéglő]. Ilyen komoly és súlyos a helyzet Kanadában. De az odahazavalók nemigen hiszik, azt tételezik fel, hogy itten az ember mindég lumpol, pedig igen súlyosan tévednek. Várjuk a tavaszt, Isten tudja, hogy jót vagy rosszat hoz árva fejünkre. Isten irgalmazzon mindnyájunknak, szegény árva magyaroknak. Ezen sorokat kijövetelem után írom, pont négy évre! Következőleg a körülöttem történteket majd rendes dátummal látom el. 931. III. 6-án Még mindig tél van, munkák nemigen kezdődnek. Pedig igazán már jót tenne egy kis munka, csak éppen azért is, hogy az ember tudna enni. Mert bizony ez igen megcsappant, azért hogy az ember nem mozog eleget, azért nem tud enni is. Nem tagadom, legtöbb időmet mindég bent töltöm, nem nagyon kívánkozom ki az utcára. Olvasok, írok, meg alszok. Így gondolom jobbnak, mert ha az ember kijár, igen sok mindent lát és kíván, ha pénze van, akkor meg is vesz egyet s mást. Viszont ha nem megy, úgy nem költ annyit. Persze csak éppen a szükségeseket szerzi be, úgy több esetben kerül még igen sok barát is az utcán, akkor még mindig a szalón [kocsma] a legjobb társalgó hely. Ilyen esetben pedig egy vagy két dollár kivándorol az ember zsebéből. Drágaság az nincsen nagy […] úgy étel, mint a ruházati cikkek közt, s akinek van rendes, vagyis mindennapi munkája [az megél]. De az, bizony nemigen sokunknak van az ösmerősök közt. Így még van egypár dollár készpénzem, de ha rendetlen életet éltem volna, akkor bizony nemigen volna még egy centem is. [Egy] éve múlott, hogy moziba, színházba nem járok, nem nagyon kívánkozom. Az ember rá tud mindenre szokni, viszont le is tud mondani sok mindenről, amiből persze haszna nincs. Nekem az italt nemigen lehet használni bővebb mértékben, mert az a rossz oldalam van ezen a téren, hogy nem részeg leszek tőle, hanem teljesen félőrült. Ezért szeretem kissé távol tartani magam az ilyen mulató társaságtól. Mikor aztán az ember dolgozik, akkor nincs baj, mert telik az idő is, és mi a legfőbb, van pénz is, ha kevés is. Az ember mindég várja a hazai leveleket, hogy nincs-e valami különös újság, vagy változás a család-

dal. Mert bizony az ember ki van téve úgy itt, mint odahaza mindenféle veszélynek és szerencsétlenségnek. Különösen itten, mert vannak olyan munkák, hogy minden percben el lehet készülve a halálra, vagy pedig valami más szerencsétlenségre. Pedig muszáj belemenni igen sok esetben, mert az ember kényszerülve van a helyzettől. Ha nem megy, akkor bizony felkopik az álla, és úgy a hozzátartozói igen sokan [hiába] várják a küldeményt, vagyis a dollárt. Azt nemigen hiszik el, hogy nem kap munkát itten az ember, vagy hogy milyen keservesen lehet pénzhez jutni. Sok esetben sokakról azt feltételezik, hogy talán elveri a pénzt, vagy nem is akar egyszerűen dolgozni. Pedig igen sok esetben nagyon tévednek és félreértik az embert. Jöjjenek ide, és látnák meg a sok ezer munkanélküli ember tolongását, akkor bizony inkább elhinnék az igazat. Nekem igazán semmi közöm az ilyen meggyanúsításhoz, vagy megvádoláshoz. Nekem még ilyet nem említett senki, és nem kérte számon, mit kerestél, és mit költöttél. Ezen a téren független vagyok, nincs feleségem, anyám szegény, ő meg a legkisebbel sem vádolna meg, vagyis számoltatna [el] a keresetemről. Ezért az Isten áldja meg, akármerre jár. Rajtam igazán nem is múlik semmi, mert tőlem telhetőleg mindég kívántam segíteni rajtok, és úgy, ha Isten engedi, fogom ezután is, ahogy telik. 1931. III. hó 9-én Még mindég egyforma a hangulat, semmi kilátás még a munkára, pedig már igen rám férne a munka. Vagyis a pénz, ami igen becses mindenki szemében. Máma voltam a munka után, de hát még nem lehet bejutni sehová, még az itteni polgároknak sincs munkájok. És amíg ők munka nélkül járnak, addig nekünk képtelenség munkát kapni, mert akárhogy s mint, a bennszülött az első. A bevándorló majd jön azután. Még az idő is nagyon kedvezőtlen, így hát még csak pihenni kell tovább, addig, amég az Isten rendel munkát. 1931. III. hó 17. Helyzetem felől még semmi különös változás még nem állt be, semmi javulást nem lehet látni, minden még csak a régi. Az időjárás kissé enyhült, de még igen változékony. Nagyon várjuk, hogy már valamerre lenne munka, de még igen korai a vágyunk. Kénytelenek vagyunk, hogy még csak várjunk és várjunk. Bizony sokak közt van már elkeseredés és zúgolódás. De hát muszáj tűrni, mert a sors így akarja. Montreal, 1931. III. hó 19-én Mindég nincs semmi változás a munkaviszonyok felől. Csak kell hogy várjunk tovább türelemmel, amíg nem jön meg a szerencsénk. Nemigen tehetünk semmit. Előző öste azaz 18-án jó kis ös�szejövetelünk volt, a földiknek. Nekem volt nevem napja, midőn a földieket meghívtam, ők szintén el is jöttek szép számban. Így pár bakszi [rekesz] sör mellett telt szépen az est. Igen jól éreztem magam, és úgy azt hiszem a barátok is. Apróbb dolgokon elvitatkoztunk. Közben dalolgattunk, amíg az itó-

ka elfogyott, akkor pedig a társaság szép csendben hazaindult, az idő is már éjfélt mutatott. Bármilyen hosszú kort enged az Isten, hogy érjek, ez mindég az emlékezetemben fog maradni. Adja az Isten, hogy sok számos éveken át megünnepelhessem nevem napját. És úgy minden jó barát, testvér, rokon, szülő, mert már mást nem mondhatok, csak annyit, hogy az Isten éltessen mindnyájunkat, hogy egymást tökéletesen és kölcsönösen tiszteljük és szeressük. Montreal, 1931. március 29-én Helyzetünk igen komoly, nagyon válságos fordulat középpontjába kerültünk. Folynak a kenyérharcok mindenfelé. Nagyon gyűlölnek minket a franciák. Nemigen akarják, hogy mi munkához jussunk. Több esetben már előfordult, hogy elkergették a magunk fajta embert a munkahelyről. Nagyon válságos napokat élünk. Isten tudja, mikor bírunk munkába jutni. Pedig már odajutottunk, hogy igazán ránk férne egy kis kereset. Az én nézetem szerint jobb volna odahaza lenni. Mert bizony, itten igen túlsúlyban vagyunk, és azért kell hogy ilyen nehéz napokat éljünk. Na, de azért a reményt nem kell hogy elveszítsük, Istenben bízva várjuk a bekövetkezendőket, sorsunknak jobbra vagy balra dőlését. Montreal 1931. április 24-én Gondolataimba merülve ülök szobámban. Az elkeseredés fojtogatja a torkom, mert még mindég képtelenség munkához jutni. Az időjárás igen kellemes, és ez még inkább izgatja az embernek anélkül is megrongált idegzetét. Mást nem írhatok, a helyzet igen aggasztó, és úgy tovább elviselhetetlenné válik igen sok szegény ember részére. Semmiféle kivezető út nem kínálkozik, sem jobbra, sem balra. Nézetem szerint még mindig nem lenne késő, csak éppen az ember munkát kapna közelebbről. De ami a legsajnosabb, még csak kilátásba helyezni sem lehet. Bizony odahaza nem is gondolják, hogy itten milyen nehézségekkel küzdenek a szegény nép százezrei. Sajnos maholnap odakerül a munkás nép, hogy minden munkából ki kell hogy szoruljon, mert a gépek végeznek minden munkát. Igenis, jól tudom odahaza is igen [nehéz] világ van. De azért igen bánom [miért nem] mentem haza az előző év ő[szén?]. Mert akkor csekély pár dollár állt rendelkezésemre, és úgy minden nehézség nélkül kibírtam volna váltani a menetjegyet. Csak az ember nem láthat a jövőbe, és így mindent vakon kell hogy cselekedjék. Ami bizony sokszor igen rossz formában alakul ki az életben nemcsak énvelem, hanem sok százezer felebarátommal szemben is. Nagy elkeseredést szül az a tudat is köztünk, [hogy] mindnyájan erőtől duzzadó, munkaképes és munkát szerető fiatalemberek vagyunk. Sokaknak felesége és gyereke várja a segélyt, másoknak édesanyja, testére és rokona, akik igazán jó néven vennének egy kis ajándékot. Bizony, igenis fáj nekünk, hogy nem bírjuk azt tenni, amit érzünk. Tulajdonképpen csak a magam helyzetét kellene hogy írjam, de érzem és látom a többi ember

25

26

nyomorát is. Ezért írok több helyen többes számban. Ezért nem kell az ittlevőket megróni vagy félreérteni, mert egyesek még ma is tudnak boldogulni. Tessék ezt úgy érteni, hogy szerencse. Mindent kell, hogy Istenre bízzunk, és úgy várjuk sorsunk jobbra vagy balra fordulását. Adná az Isten, hogy a következő cikkem egy kissé jobb hangzású legyen. Montreal, 1931. április 29-én Nehéz időket élünk, helyzetünk igen válságos. Itt van május, és még igen sokunknak, vagyis a legtöbbünknek nincs még munkánk, ami éppen elég gondot okoz minden gondolkozni bíró embernek. Mert az igen nagy szó, amikor azt mondja az ember, [hogy] nincs munka, nincs pénz. Lehet gondolni, ily esetben az ember azt sem tudja, hogy mit is tegyen, vagy hogy mihez is kezdjen. Persze, hogy magán és a hozzátartozóin segéljen. De bizony, olyan súlyos az itteni helyzet, nemhogy magán segélni tudna az ember, hanem inkább még bajt csinál. Pedig az én nézetem szerint a baj olyan könnyen jön, és igen nehezen megy. Vagyis sokszor nem tudja azt magától elűzni minden küzdés és erőfeszítés árán sem az ember. Itten jó volna, szó se róla, csak éppen az állandó munka volna meg, aki akar dolgozni, legalább annak. És kérem, éppen ez hiányzik, azért ilyen rossz a mai helyzet. Ezért Istenben bízva tűrni kell és reménykedni, hátha mégis lesz egy kis kereset, hogy bírunk segílni [segíteni] a helyzetünkön. 1931. április 30-án Még az időjárás is a szegény ember ellen van. Fúj a szél, havaz, ami igen kedvezőtlen sok szegény gyarló és rosszul öltözött bevándorolt részére. Nagyon rossz a helyzet, semmi javulás sem kínálkozik semerről sem. Óriási az elkeseredés a munkásnép sorában. De hát senki nem törődik velünk. Így is kell nekünk, a legtöbb részének, mert hiszen odahaza is meg tudtunk volna élni ennyi gond és nyomorral. Csak mindenkiben megvan a nagyravágyás, és ez űzi, hajtja a népet, úgy engem, mint mást. És addig nem is lesz soha jó, amég az ember magából, vagyis az eszéből ki nem zárja ezt az ördögi dolgot. Mert, ha az ember csak a kenyérért küzdene, akkor talán nem lenne olyan rossz. Aki jóllakott, az félreállna, és engedné, hogy más is részesüljön valamiben. De sajnos, éppen itt van a hiba. Az emberiség nagyon telhetetlen, és szerzi a mai milliókra menő nyomort. Talán csak segít az Isten valami úton-módon, zúgolódni nincs miért, mert mi vagyunk a ros�szak. Isten mindenből adott eleget, csak nem rendesen használjuk. 1931. május 2. Nagyon hosszúk a napok, holtra unja az ember magát. Munkát, azt már nem is gondolom, hogy mikor is kapok, annyira rossz a helyzet. Megátkozza az ember a napot is, melyben született. Odahaza az ilyesmivel nem küzd senki, mert aki akar dolgozni, az mindég kap munkát. Bizony ez a helyzet cseppet sem irigylésre méltó. Agyon kell hogy gondolkozza magát itt az ember. Kiülünk az ajtó elé, és úgy bámulunk, mint az iskolás gyerek a sok jövő-menőn.

Ilyen az élet csak idegenben. Ezt soha senki se kívánja meg, hanem maradjon a szülőföldjén, és csinálja, ahogy Isten engedi. Montreal, 1931. május 16. Semmi jó kilátás, egypár napot dolgoztam a vasúton, de már ennek is vége. Nem lehet semmiképpen zöld ágra vergődni. Az ember elveszti a rendes eszét. Remélünk, és mindég a semmit kapjuk. Igen nyomorult a világ a szegény ember részére. Bizony sokunknak jobb volna odahaza, de nem tudom, mikor lesz még az az idő, amikor innen szépszerével elmehetek. Pár napig jól telt, amég dolgoztam, akkor nincs az embernek annyi gondolkodnivaló ideje. De most már Isten tudja, mikor kerül más munka. Pedig csak úgy élünk itt is, ha az ember tudna dolgozni. Másképp nem élünk, hanem égünk. Ide ne kívánkozzon senki, mert otthon mindég jobb, mint az idegenben. Montreal, 1931. június 11-én Máma nem dolgozom, valamint [nem] fogok holnap [sem]. Ilyen az élet Kanadában. Nagyon bosszús az ember, amikor jó idő van, akkor nincs mit dolgozni, máskor meg esik az eső, és muszáj, hogy dolgozzunk. Pedig igen kellemetlen kinti munkát végezni esőben. Sajnos válogatni nemigen lehet, annyi az ember, mint csillag az égen. És mind munka nélkül, az embernek fáj a szíve, ha látja. Nem tudom, mi is lesz a néppel. Tömegesen mennek haza, semmi kilátás semmire. Persze már odajutottunk, ha nincsen pénzed, hitelt sem lehet felvenni, annyira tele van adóssággal a nép. Ki nem él itt, nem is sejti, milyen terhes az élet. Én mindég azt mondom, boldog ember az, aki haza tud valami úton-módon kerülni. Isten után nekem is egyedüli vágyam ez, már ha kerestem, kerestem is, hanem úgy is jól kell legyen […] Montreal, 1931. július 26-án Már ideje, hogy valamit jegyezzek. De az igazat megvallva, mikor az ember kínos, nehéz munkát végez, akkor nincs igen nagy kedve semmihez. Igen nehéz az élet itt is. Sok felebarátom hiába várta a munkát a tavasztól, még a nyár sem hozta meg. Igazán nehéz és gondterhes évek sújtják az emberiség alsóbb rétegeit. Javulásra semmi kilátás. Nemigen érdekel semmi, igen undorodom, ettől a nagy városi zajos és piszkos élettől. Csak az Isten annyira megsegéljön, hogy pár hónapot munkában tölthessek, akkor búcsút mondok ennek a kolóniának [bevándorlók közössége]. De hát addig még igen sok türelemre és kitartásra van szükség. Talán Isten kedvez, és úgy megszabadít ettől a ronda helyzetből. Aztán, hogy mi lesz majd később, azt az idő hozza majd magával. Én mindég a jelen embere vagyok, és arról számolok, később majd tudok mindent, ami következik. 1931. Montreal, augusztus 9-én A helyzet igen nyomasztó, semmi különös javulás nem mutatkozik. Igen sok az elkeseredett, munka és pénz nélküli ember. Tudja Isten, hogy mikor javul meg ezen nehéz helyzet. Én, Istennek hála dolgozom, igen nehéz és testet ölő munkát. De hát kényte-

len vagyok vele, mert itten, ha az ember nem dolgozik, a helyzet oda fordul, hogy éhezni muszáj. Másodszor pedig minden percen ki van téve a halálnak, vagy más szerencsétlenségnek. Például tegnap, azaz augusztus 8-án szinte én is búcsút mondtam e cudar világnak. Munka közben az emelődaru rúdja megszaladt, és levágódott éppen tőlem balra, ha egy kicsit odébb leszek, akkor bizo-

nyosan nem írnám mostan ezen sorokat. Ilyen az élet, vagyunk, és már nem is vagyunk a másik percben. De itten, Kanadában napirenden van az ilyen. Vannak munkák, ahol minden nap egy, kettő esik áldozatul. Ide senki ne kívánkozzon, mert mindég jobb otthon az embernek a szülőföldjén.

Varró Sándor

„Emlékül hagyjuk reátok…”

A homoródszentlászlói református toronygomb titkai A 19. század Erdélyében szokás volt, hogy a protestáns templomok tornyaiban a település történetét, vagy annak egyes mozzanatait rögzítő iratokat rejtettek el az utókor számára. E szokás alól az udvarhelyszéki Homoródszentlászló sem volt kivétel; ilyen lelet került elő 2010-ben a torony javítása közben. Homoródszentlászló Székelyudvarhelytől 13, Miklósfalvától alig két kilométerre, a Nagy-Küküllő völgyétől délre, a Kányád patak mellékvölgyében elhelyezkedő kicsiny falucska. A falu – amelynek történetéről a www.homorodszentlaszlo. ro honlapon olvashatók adatok – első írásos említése 1448-ból, egy Hunyadi Jánoshoz kötődő oklevélből való. Zenthlázló névalakkal 1567-ben szerepel kilenc kapuval. 1602-ben Szent Lászlónak írták, 1614-ben 21 családfővel jegyeztetett. A falu ma látható református temploma 1928–29-ben épült. A falu lélekszáma ekkor 207 fő volt, 1955 és 1960 közötti időszakban 270, 2008-ra a lélekszám 39 főre apadt. Az egyházközség leltárában szereplő feliratos kisharang 1616ből való, egyházi leírások szerint az Ugron család jóvoltából 1935ben újraöntötték. Felirata: „GENER: D. PAVLI VGRON DE ABRANFALVA SEDIS SICVLICALIS UDVARHELI VICE CAPITANEI ET IVDICIS REGI IN HONOREM DEI OPT MAX 1616. ÚJRAÖNTTETTE AZ EGYHÁZKÖZSÉG 1935. ÉVBEN KUDSIRON KLEIN K. OSZKÁR ÁLTAL.”. A szintén Kudzsiron öntött-

nagyharang felirata: „A TEMPLOMÉPÍTÉS EMLÉKÉRE 1929 HOMORÓDSZENTLÁSZLÓI REFORMÁTUS EGYHÁZKÖZSÉG. ÖNTÖTTE: KLEIN K. OSZKÁR KUDSIRON”. Az 1929. évi templomépítés részleteit rögzítő, és a toronygombba rejtett iratra a torony tetőzetének helyreállítása közben bukkant rá 2010-ben egy ipari alpinista csapat. A csoport vezetője, Barabás Zoltán beszámolt a leletről az Udvarhelyi Híradónak. A lap Időkapszula a szentlászlói templomtoronyban címmel cikket közölt a felfedezésről. Az üvegpalackba zárt lelet a szentlászlói református gyülekezet lelkésze, Kóréh Béla 11 oldalas, Szeretett Utódaink! című írása, amely a falu történetének egy-két pillanatát is említve az új templom felépítésének körülményeit rögzíti. Kiderül belőle, hogy a régi, 1802-ben épült, de bő egy évszázad alatt összeszakadozott és használhatatlanná vált templomot 1913-ban azzal az elhatározással bontották le, hogy a következő esztendőben hozzá is fognak az új hajlék felépítéséhez. Az 1914-ben kirobbant első világháború azonban meghiúsította a szentlászlóiak templomépítési terveit, amelyek érdemben csak 1923-ban kerültek újra terítékre. A tényleges építés 1928. október 1-jén kezdődött meg, és 1929. június 2-án fejeződött be, amikor a gyülekezet elhelyezte a templomtorony gombjába a 2010-ben megtalált kordokumentumokat. Ezek közé tartozik Kóréh Béla lelkész összefoglalója, valamint az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén forgalomban

levő bankjegyek és érmék néhánya: egy-egy, 1912 és 1915 között kiadott tíz-, ötven-, illetve százkoronás, két húszkoronás, 1916-ból egy kétkoronás, 1917-ből három kétkoronás, 1918-ból egy 25 koronás. Ezek mellett a toronygombban találtak még egy, 1923ban kiadott ezerkoronást is. Az eredeti kordokumentumokat egy majdani kiállítás érdekében már nem helyezték vissza a toronygombba. Alább a homoródszentlászlói templomépítés Kóréh Béla tiszteletes által összefoglalt rövid krónikáját tesszük közzé, a könnyebb olvashatóság érdekében mai helyesírással.

Vajnár Ilona Szeretett Utódaink! Emlékül hagyjuk reátok ezen pár sort, mely az új templomépítés történetét foglalja magában röviden, melyet 1929. június hó 2-án du. három órakor helyeztünk bele a torony gombjába. Régi templomunk, mely 1802ben épült és a Kolcsár és Nagy József féle szoros között az úton belől feküdt, mely telket Kovács Jenő homoródszentlászlói lakosnak 1928-ban eladtunk 1913. április 9-től december hó 31-ig terjedő időközben lebontatott, mivel a sok havadzás, szakadozás miatt használhatatlanná vált. Az Úrnak 1914-ik esztendejének tavaszán és nyarán új templomot akartunk építeni, azonban 1914. július hó 4-én [28-án] kitört a világ­háború ezen jó szándékunkban megakadályozott. Rovatal és gyűjtésből összehozott templomépítési pénzünket 1915-ben hadikölcsönbe

27

A homoródszentlászlói gyülekezet a templom építése és felszentelése évében (archív felvételek)

28

helyeztük, abban a reményben, hogy ez által mi is hozzájárulunk ahhoz, hogy fiaink, testvéreink a háborút megnyerik, s majd a háború diadalmas befejezése után pénzün­ket visszakapva a háborúból visszatértekkel együtt felépítjük a templomot az Úr dicsőségére. Azonban reménységünk megcsalt minket, mert nem­csak a háborút veszítettük el, hanem a hadikölcsönbe fektetett templom-építési alapunkat is. Midőn 1918. december havában anyaországunktól, Magyarországtól elszakíttattunk, a román hadsereg megszállása folytán, magyar pénzünk leromlott an�nyira, hogy 1920-ban egy pár lónak 100 000–140 000 korona volt az ára, ami pár évvel azelőtt csak 600 korona volt. Ilyen körülmények között nem gondolhattunk arra, hogy valaha templo­munk legyen, de Istenbe vetett hittel mindig bizakodók valánk. Betelt aztán rajtunk is a közmondás szava: „segíts magadon, az Isten is megsegít”, mert mindig hittünk abban és vallottuk a zsoltáríróval: „Akik az Úrban bíznak, meg nem csalatkoznak”. 1923. április hó 29-én tartott presbiteri, majd 1923. május hó 10-ei közgyűlésünk 20 250 lej rovatalt vetett ki – ekkor már a magyar koronánk román lejre való beváltása megtörtént –, ami

ebben az időben nagy, igen nagy teher vala. Az egyháztagok ezen rovatalt a következőképpen hordozták: Nagy Dénes, Székely Lukács, Barabás András, id. Szabadi Dénes és Székely Domokos fejenként 750–750 lejt. Benkő Sándor, Benkő József, id. Farkas Mózes, Orbán Károly, Kolcsár Albert, Forró Dénes, Székely Balázs, Kolcsár Dénes, Barabás Ferenc fejenként 600–600 lejt. Székely Mózes, Kóbori Lajos, Kiss Géza, ifj. Farkas Mózes, Forró Lajos, Pap Miklós, Nagy Miklós, Toró Domokos, özv. Kovács Jánosné, Kolcsár József, Dénes János, Székely Gyula 450–450 lejt. Farkas Lajos, Szente István, Toró Sándorné, Kolcsár Tamás, Joó Lajosné, özv. Ferenczné, Farkas Gáspár, Kolcsár Sándor, Forró Istvánné, Kiss János, Kobori Dénes, Benkő Domokos, Székely Lajos, ifj. Szabadi Dénes egyenként 300–300 lejt; Özv. Kolcsár Lászlóné, Kovács Sándor, Farkas Istvánné özv., Török Ferenc, özv. Forró Sándorné, Kolcsár Ákos, Kolcsár Dénes ifj., özv. Orbán Dávidné, özv. Székely Lajosné és Farkas Ferencné fejenként 150–150 lejt. Majd 1924. december hó 24én Nagy Károly erdélyi ref. püspök aa engedélyt adott egy évi időre Erdély területén könyör-

adományt gyűjteni, aminek az eredménye volt 126 019 lej, melyhez hozzájött az 1927. évi gyűjtés is 34 543 lej. A fenti rovatal és a 2 gyűjtési összeg volt az alapja a templomépítési alapnak, amit az egyházközség presbitériuma gyümölcsöztetett egészen a templom építéséig. Nem nagy volt az alap, de a körültekintő és pontos gyümölcsöztetés folytán olyan összeggé nőtte ki magát, hogy 1928. augusztus havában elérkezettnek láttuk az időt arra, hogyha súlyos terhek nehezednek is vállainkra, de hozzáfogunk úgyis a templom felépítéséhez, mely hosszú 15 éven mint vágy és óhajtás ott élt folyton a lelkünkben. Először is azonban a templomhelyről kellett gondoskodni, mert a régi templomhely az alatta elterülő palaréteg miatt nem volt alkalmas. A jelenlegi templomi helyet Benkő Domokos úrtól vásároltuk meg 6000 lej készpénzért, és ezen kívül még neki adtuk örök tulajdonjoggal a Sárpatakon túl fekvő ábránfalvi kaszálónkat. Azonban a kaszáló értékéül, melynek jövedelme egyházi kiadásokat fedezett és rendeltetése volt a jövőre is, létesítettünk 12000 lej alapot, melyet mint elkölthetetlen tőkét hagyunk Reátok, kamatai elkérhetők. Midőn a templomhely is meg-

volt, nem hiányzott egyéb, mint az építés megkezdése, a munka és teher vállalása és hordozása. 1928. augusztus hó 19-én tartott egyházközségi közgyűlés Orbán József szobrász, jásfalvi vállalkozónak adta ki a templomépítést árlejtés mellőzésével 435000 lej készpénzfizetés és a következő anyagok adása és fuvarozása mellett: Az egyházközség köteles adni és a helyszínére szállítani minden kő, homok és kavicsanyagot díjtalanul. Köteles továbbá az egyházközség szállítani Udvarhelyről 50 000 drb. téglát, melyből 20 000 drb. téglának az árát is az egyház fizeti, és ezenkívül körülbelöl adtunk 15 000 lej értékű száraz deszka anyagot és 6 000 drb. cserepet. Bár rövid volt az idő, mert cséplési munkálatokkal és vetéssel voltunk elfoglalva, de az éjszakát nappallá téve, hordtuk a terhet, hordtuk az anyagot, hogy a vállalkozó 1929. október hó l-jén a templomépítéshez hozzáfoghasson. Minden igás marhával bíró egyháztag köteles volt Udvarhelyről 1000 drb. téglát és Felsőboldogfalváról 3m³ fövényt és 2 köbmé­ter kavicsot az alap betonozásához hordani. Ezt a közmunkát a következő egyháztagok hordozták: Nagy Miklós, özv. Kolcsár Lászlóné, Kolcsár Ákos, Szenté István, Kóbori Dénes, Kolcsár József, Orbán Károlyné özv., Kiss Géza, Benkő Sándor, Kiss Gyula, id. Farkas Mózes, id. Szabadi Dénes, ifj. Szabadi Dénes, Forró Lajos, Benkő Mózes, Szé­kely Domokos, Dénes János id., Nagy Dénes, Török Ferenc, Pap Miklós, Barabás Domokos, Kolcsár Dénes idős, Kolcsár Sándor, Kolcsár Albert, Benkő Domokos, Székely Miklós, Székely Lajos, Székely Mózes, Forró István, ifj. Farkas Mózes; Székely Balázs mint számadó gondnok csak az 1000 drb. téglaszállításra köteleztetett. Forró Dezső, Toró Sándorné özv., Forró Sándor, Forró Kálmán, Benkő Mihály, ifj. Kolcsár Dénes, Forró Mózes, Kovács Ferenc, és Benkő Mózes kötelesek voltak 800-800 lejt, vagy 1100 drb. téglát hozni, mint igával nem bírók, ifj. Székely Domokos, Kovács Sándor, özv. Farkas Istvánné, Kovács

Miklós utódai, özv. Forró Istvánné, özv. Orbán Dávidné, Kolcsár Mihály, Dénes János ifj., özv. Székely Lajosné, özv. Kúti Balázsné, Benkő Anna és Péter Ferenc szintén kötelesek voltak 400–400 lejt fizetni, vagy pedig 550 téglát hozatni. Szeretett Utódaink, mint e már megsárgult, megfakult írásból olvassátok, 35 igával rendelkező gazda volt egyházközségünkben, és ezek egy erővel és akarattal a templomépítés vágyától ösztönöztetve körülbelöl 4 hét leforgása alatt szállítottak 140 m3 homokot és kavicsot Felsőboldogfalváról és 39 461 drb. téglát Székelyudvarhelyről és a templomhoz circa 25 öl követ. Ezt az erő feletti munkát csak úgy vihettük keresztül, hogy egymásnak segítettünk, s így a jó Isten megsegített minket. 1928. október hó l-jén, hétfő napon fogott Orbán József vállal­ kozó megbízottja Szemes Mihály nagyszalontai születésű magyar kőmívesmester a templom fundamentumának kiásatásához, és a fundamentum, melybe 61 m3 beton veretett be kővel vegyesen, 1928. október hó 20-án elkészült. A fundamentum mélysége a torony alatt 3 méter 15 cm, a templomnál 1,80 m-től 3 méter 15 cm mélységű. A téglafal rakásához 1928. októberi hó 24-én fogatott hozzá Szemes Mihály kőmívesmester és a falakra a betongyűrűt 1928. november hó 15- és 16-án tette fel, s ezzel a munka befejeződött. Vasbeton karzatokat szintén Szemes Mihály csináltatta. Az összes munkálatokat a legbecsületesebben és kifogástalanul végezte, amiért mindig hálával és szeretettel gondolunk reá, s kérjük a jó Istent, hogy ezután is legyen ővele és családjával. Itt nem hallgathatjuk el, hogy reátok emlékül ne hagyjuk, hogy olyan hideg és hosszan tartó tél következett, amilyet a legidősebb emberek sem értek. Még a legjobb pincében is az eltett dolgok megfagytak, és 1929. február 11én olyan hideg volt, hogy a legerősebb tüzelés mellett is majd megfagytunk a szobában, és az ablakok egész nap be voltak fagyva. Ezen a télen a föld 75 cm – 1 méter mélységig fagyott be, és még április közepén is olyan fagyos volt, hogy a tavaszi munká­

latokat végezni nem lehetett. A diófák és körtefák teljesen elfagytak. Őszi vetéseink is nagyon sokat szenvedtek a nagy hideg miatt, de a kedvező májusi időjárásban nagyon megjavultak. 1929-ben nagyon későn tavaszodtunk; állataink május 6-án mentek ki, de nem volt a legelőn még semmi, de a nagy takarmányhiány miatt ki kellett csapni. Az Úr azonban csodát mívelt, egypár nap alatt megzsendült minden, mintha húzták volna, úgy nőtt a fű. Egy kissé hosszasan időztünk az 1928/29-ik tél leírásánál, de ne nevessetek ki, szeretett utódaink minket ezért, mert ez nem mese volt, hanem valóság. 1929. április hó 15-én fogott hozzá Orbán József megbízottja, Mastein Géza szolnoki születésű, nagyszalontai magyar kőmívesmester a munkála­tok folytatásához, aki a karzat feletti vasbetongerendából rakatta fel a tornyot, ami befejeztetett 1929. május hó 28-án este a vasbeton gyűrű feltételével. Midőn 1929. április hó 15-én hozzáfogtunk a templom továbbépítéséhez, újabb közmunka rovatalt kellett magunkra vállalni, amit hordoztak a már előbbi felsorolt igával bíró atyánkfiai. Ezen kívül, bár a szerződés nem kötelezett erre, de önként jóakaratunkból tettünk még ingyen 72 fuvart, midőn a vállalkozó részére szállítottunk 11 000 drb. téglát és az ös�szes asztalos munkák szállítását. Az ácsmunkát Szabó Lajos nagyszalontai magyar ácsmester csinálta igazi szakértelemmel úgy a templomon, mint a tornyon mindnyájunk közmegelégedésére; Szabó Lajost a jó Isten segítse, hogy továbbra is azzal a becsülettel és tisztességgel munkálkodhasson, mint nálunk, A tornyot Patócs Mihály nagyszalontai magyar bádogosmester födi, az asztalosmunkát pedig Nagy Sándor székelyudvarhelyi asztalosmester vállalta. A templom belső részeinek díszítését, a külső párkányzathúzásokat és díszítéseket Martin Géza sajátkezűleg végzi nagy szak­értelemmel, hisszük, hogy beléje helyezett bizalmunkban nem csalatkozunk; az Úr, mindnyájunknak atyja segítse, hogy a reá bízott munkában hű sáfárnak találtassék, hogy majd a munka

29

30

befejezése után elmondhas­suk az írás szavait: „Jól vagyon jó és hű szolgám”… Hogy Orbán József vállalkozó, Martin Géza kőmívesmester, Patócs Mihály bádogosmester, Nagy Sándor asztalosmester mikor és hogyan fejezték be a reájuk bízott munkát, a templomot mikor szenteltük fel és adtuk át rendeltetésének, kik voltak a felszenteléskor fungens lelkészek megtudjátok szeretett utódaink azon Írásból, melyet megtaláltok az Úrasztala márványtáblája alatt elhelyezve. Ebben az időben Miklósfalva és Ábránfalva is Homoródszentlászlóhoz tartoztak. Homoródszentlászló volt a mater ecclesia és Miklósfalva volt a leánya és Ábránfalva fiókja. Miklósfalváról jó lelkű atyafiak tettek kisegítésképpen 19 fuvart, ábránfalvi jó híveink szintén segítettek 16 fuvarral. Az Úr, a jó Isten áldja meg, segítse őket munkáikban, adjon örömet családjaikban. Nagy Mihály homoródszentlászlói unitárius aa szintén tett a mai napig 8 fuvart; köszönjük neki és áldja meg őt és család­ját a jó Isten. Midőn Szeretett Utódaink elolvassátok 100-150 év múlva ezen írást, Nagy Mihály már nem lesz unitárius, mert a teste már porrá vált, de hiszem, hogy az Ő utódai veletek imádkoznak ezen hajlékban, mert az elődei is velünk imádták a Szentháromság Istenét. Szeretett Utódaink!, a mai napig (vasárnap van) tettünk 792 fuvart, melyből egy pár igás marhára esett 23 fuvar. A templomi ülőhelyekre úgy rendelkeztünk, úgy határoztunk, mivel a közmunka rovatalt egyformán hordoztuk, a templomi székekben is egyformán ülünk, vagyis kor szerint helyezkednek el úgy a férfiak, mint az asszonyok. Arra kérünk, hogy ezen templomban a mi rendelkezésünket tartsátok meg, vagy ha 150–200 év múlva felbomlott volna, állítsátok helyre a régi rendet, mert csak úgy lesztek nekünk, a templomépítőknek méltó utódai, ha ti is, mint mi, az öregek előtt meghajtjá­tok fejeteket és megbecsülitek azzal, hogy ők üljenek az első padokban. Kedves Utóda-

ink hallgassatok reánk, mert az idő telik, az utolsó padok­ból az elsőkbe kerültök, majd testetek a temetőkertbe, lelketek pe­dig az örökkévaló hajlékba jut, ahol egymással ismét találkozunk. És még valamit, Szeretett Utódaink! Lehet, hogy amikor ezt olvassátok ismét kinevettek minket, a törpe elődöket, akik ez időben még szekérrel jártunk, mert ezen a vidéken 1928-ban autója csak a székelydályai papnak és a derzsi jegyzőnek volt, autóbusz pedig a körüli falukban csak Kányádban, ez is csak akkor ment, amikor ő akart. Volt még egy Bögözben is, mely templomunkhoz hazánk fővárosából a műkő alkatrészeket szállította; ez is úgy ment amint ő akart; gazdája akarata ellenére a papi lakás elől a domb­ról, pedig a gazdája nem akarta és még benne ült, a mi igen drága vállalkozónk Orbán aa. is, visszament és a hídnak a karfáit letörve a hídon alól – a nagy Kúton, vagy a falu Kútján alól – a patakba bele feküdt, ahonnan, mint egy bivalat, az egész falu apraja és nagyja kötéllel alig tudott kiunszolni. És még egyet: éppen a falu végén az első áteresznél az úton belőli helyet, Papok dűlőjének hívjuk, amiért a fent említett székelydályai papot a kollegájával, a kányádi pappal az autó vala dültötte be. Ezt azért írjuk, hogy annak a helynek a neve a Ti időtökben is a „papok dűlője” legyen. A mi időnk­ben biztosabb volt még a szekér, mint az autó, de amikor olvassátok ezt, akik már a levegőben repültök, mert a repülőgép lesz már akkor a szállítási eszköz, ne kacagjatok le, hogy milyen gyenge járművekkel rendelkeztünk mi, mert ezek elég jók voltak ahhoz, hogy a templom­hoz az anyagot összehordjuk. És még valamit: e templom tégla­anyagát az Atlas téglagyárból szállítottuk, s amikor Ti olvassátok ezen írást, valószínűleg e Részvénytársaságnak még híre sem lesz e földön, ez a Részvénytársaság akkor csak egy tagból állott, aki betöltötte az igazgatóság és a felügyelő bizottság szerepét egy személyben. Ennek a Részvénytársaságnak vagy amint fennebb is kitűnik, Úrnak, a tégla árából tartoztunk még, és jött a pénzt bevasalni rajtunk, jött

autóval. Miklósfalván ez az autó is lefeküdt; a Részvénytársaság Miklósfalván minden valamirevaló marhát és lovat összeszedett, hogy a falu legutolsó házától felvontassa magát a Hegyes-kő nevű hegyre, de az autó nem mozdult, s így mi megmenekültünk a végrehajtástól. Milyen jó volt, hogy ez a Részvénytársaság nem szekérrel, hanem autóval járt. Az Isteni gondviselés velünk volt, mert ha ezen autó fel tud jőni, lehet, hogy a templomépítés abban marad, mert a pénzünket elvitte volna. Jó volt, hogy ennek az Úrnak is autója volt, éspedig rossz autója. A Ti időtökben bizonyosan jobbak lesznek ezek a járművek. És még emlékül hagyunk reátok bizonyos dolgokat. Nehéz, súlyos volt a gazdasági világ a mi időnkben, mert a pénz értéktelen volt. Egy pár jó lóért adtak 20–25 000 lejt, ökörért közepesért 18 000 lejt, egy darab 6 hetüs malacért 400–500 lejt. De amit vettünk, még drágább volt. Egy pár csizma 1500 lej, 1 méter ingnek való vászon 75 lej, egy kgr. cukor 34–38 lej és egy skatulya gyufa 2 lej; 100–150 év múlva Ti bizonyosan nem is tudjátok, mi volt a gyufa? Egy liter pálinka 1928 és 1929-ben vala 60 lej, de 8/10 része víz volt; pénzért vizet ittunk; úgy hisszük, hogy 100 év múlva az a 2/10 rész sem lesz benne. Nekünk ilyen gazdasági viszonyok között kellett felépíteni a templomot. Ez a templom felépítés [és] belső berendezése a következő áldozatokba, megterhelésekbe került: Orbán József vállalkozónak készpénz 435 000. Az egyháztagok által eddig teljesített közmunka értéke 148 400. Az ezután felmerülő közmunka értéke 28 000, 25 öl kő ára odaszállítással 62 500, 20 000 drb. tégla ára 24 500, 6000 cserép 8400. A vállalkozónak adott deszkaanyag értéke 15 000. Összesen: 721 800. Ezen kívül az egyház csináltatta a csatornákat 8000. Ezen kívül az egyház csináltatta a […?] melletti betonkarikát 18 000. Harangszék és anyag 4000. Asszonyok bejárójánál belső ajtó és ablak 2500. Torony alatti padok 4000. „Templomépítés emlékére 1929” feliratú nagyharang 28 000. 8 változatú

pedálos orgona 85 000. Úrasztali és katedrai terítők 20 000. Tervek és költségvetés elkészíttetése 14000. Miklósfalviak és ábránfalviak segítéseinek értéke 10 000. Végösszeg: 915 300 lej. Ez az összeg, melybe, ha felépítjük, belekerül a Templom. Hála és magasztalás szárnyal ajkainkról a jó Istenhez, hogy ennyire megsegíti, hogy mi erre a kedves sudár toronyra feltehetjük a toronygombot. Az Isten áldása legyen azokon a testvéreinken és utódaikon, akik kegyes adományaikkal hozzájárultak e templom felépítéséhez. És Istennek kegyelme, áldása, szeretete nyugodjék meg rajtatok, szeretett testvéreim, szentlászlói aai, hogy Isten iránti odaadás, igaz, őszinte hit lelkesített benneteket, mikor pénzbeli rovatallal, súlyos, nagyon terhes közmunkával templomot emeltetek, hogy ezután, ha teljesen kész lesz, itt imádják a mennybéli Felséges Istent, ha majd összegyűltök ide, az igének ne csak hallói, hanem megtartói legyetek, hogy hajlékaitokban, házaitokban, életetekben az igének harmatából áldás fakadjon s közöttetek rend, igazság, békesség, egyetértés és szeretet uralkodjanak. Szeretett Utódaink! Mi szép Magyarországtól leszakíttattunk és ide csatlakoztattunk, hogy imával s bízva verejtékkel keressük a mi mindennapi kenyerünket. Mi a jövőt nem tudjuk és nem is láthatjuk, mert sötét fátyol borítja, de a régi emlékeink közül, lehet – mikor olvassátok ezen írást – más lesz a hazátok. A régi Magyarország pénzeiből ide teszünk egynéhány darabot ezüstből és papírból, aranyból nem tehettünk, mert nem volt. Ezeket, mint a mi kedves emlékeinket őrizzétek nemzedékről nemzedékre, s gondoljatok mindig szeretettel a Ti sok szenvedésen keresztülment elődeitekre, akik naponként könyörögtek, hogy jöjjön el az az ország, „mely után buzgó imádság epedez százezrek ajkán”; látogassátok meg azokat a helyeket, „hol sírjaink domborulnak”, buzgó imádság mellett „mondjátok el szent neveinket”. Szeretett Utódaink! Szívünk szerelmével arra kérünk, hogy ra-

gaszkodjatok e templomhoz, melyet szent örökségül hagyunk reátok; szeressétek házaitok népét, rokonaitokat, barátaitokat, a veletek egy hiten levőket, és azokat is, akik más szertartások között ugyanazt a mennyei Atyát hívják segítségül; szeressétek egyházatokat, ennek intézményeit; szeressétek a Titeket viszontszerető lelkipásztorotokat; szeressétek a szegényt, a nyomorultat, a sorsüldözöttet; szeressétek még az ellenségeiteket is, áldjátok azokat, akik Titeket átkoznak. „Jót tegyetek azokkal, akik Titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik Titeket háborgatnak és üldöznek”, hogy legyetek a Ti mennyei Atyátok fia, Krisztusnak megváltottai és midőn olvassátok ezt a megfakult írást, gondoljatok szeretettel reánk temetőben porladó, de az örökkévaló hazában szüntelen értetek imádkozó templomépítő elődeitekre. Mi boldogan valljuk „Akik az Úrban bíznak, soha meg nem csalatkoznak”, zsoltárosnak eme szavait lelketekre kötjük. „Dicsérünk Téged Dicséret legyen Neked Mert a Te dicső neved Hozzánk közel jött Mi azért csodáidat Hirdetjük [jó voltodat]. Ámen. Homoródszentlászló, 1929. június 2. Kóréh Béla ref. lelkész, Szabó István egyházi jegyző és kántor, Székely Balázs gondnok. Presbitérium tagjai: Benkő Domokos, ifj. Farkas Mózes, Forró Lajos, Kiss Géza, Kobori Lajos, Kulcsár Dénes idős, Kulcsár József, Kulcsár Tamás, Nagy Dénes, Id. Szabadi Dénes, Székely Miklós, Székely Domokos. [Székely Balázs kiegészítése:] 1929 évben Kimutatás a homoródszentlászlói református egyháztagokról. Mivel román impérium alá estünk 1914, 1915, 1916, 1917, 1918 években lezajlott világháborúval, községünk el lett nevezve Vasileni névre, amiért [se]bzik a mi szívünk a föld poraiba is. A családfők és családtagok száma: 1. Kóréh Béla ref. lelkész 5; 22 Kovács Jánosné özvegy 1; 3. Kobori Dénes 5; 4. Kolcsár József 4; 5. ifjú Kolcsár Dénes 4; 6. Kolcsár

Bálint 3; 7. Jó Lajosné 3; 8. Székely Gyula 3; 9. ifjú Székely Domokos 2; 10. Kobori Lajos 3; 11. Kovács Sándor 1; 12. Kovács Ferenc 1; 13. Kovács Miklós utódai 3; 14. ifjú Kis János utódai 2; 15. Forró Domokos 4; 16. Kolcsár Tamás 5; 17. Orbán Károlyné 4; 18. Idős Kis János 2; 19. Kis Géza 6; 20. Benkő Sándor 2; 21. Benkő Anna 3; 22. Benkő Mihály 2; 23. idős Farkas Mózes 2; 24. Farkas Domokos 2; 25. Márton Gyuláné 2; 26. Farkas Ferencné 2; 27. özvegy Forró Istvánné 1; 28. Forró Dezső 1; 29. idős Szabadi Dénes 2; 30. ifjú Szabadi Dénes 5; 31. Forró Lajos 3. Összesen 88. 32. Toró Sándorné 2; 33. Benkő József 3; 34. Székely Domokos idős 8; 35. özvegy Orbán Dávidné 1; 36. idős Dénes János 1; 37. ifjú Dénes János 3; 38. Nagy Dénes 3; 39. Török Ferenc 4; 40. Forró Sándorné 5; 41. Forró Sándor 2; 42. Forró Kálmán 1; 43. Papp Miklós 7; 44. Barabás Domokos 3; 45. Kolcsár Dénes 8; 46. Kolcsár Sándor 3; 47. Kolcsár Albert 6; 48. Benkő Domokos 2; 49. Benkő Mózes 2; 50. Székely Miklós 5; 51. Székely Lajos 3; 52. özvegy Székely Lajosné 1; 53. Székely Mózes 2; 54. Szabó István állami tanító 2; 55. Forró Dénes 4; 56. Forró István 3; 57. Forró Julianna és testvére Sándor 2; 58. ifjú Farkas Mózes 3; 59. Nagy Miklós 5; 60. Székely Balázs számadó gondnok 3; 61. Kolcsár Lászlóné özvegy 5; 62. Kolcsár Ákos 4; 63. Szente István 8; 64. Farkas Istvánné özvegy 1; 65. Péter Ferenc 5. Végösszeg 207 lélekszám. Ábránfalvi fiúegyház kaláka címen hozott 9 szekér fövenyt miklósfalvi Orbán Dénes kertjéből és 8 szekér téglát Udvarhelyről. Miklósfalvi leányegyház szintén kaláka címen 15 szekér fövenyt Orbán Dénestől és 4 szekér téglát Udvarhelyről illetve Székelyudvarhelyről. Kelt Homoródszentlászló(n) 1929. június 2-án ezen a napon éppen vasárnap tevődött fel a toronygomb délután 2 órakor nagy ünnepélyesen. Borunk elég volt, mulattunk, és az jó Istennek hálát adtunk hogy megértük, hogy segített az építésre. Székely Balázs a gondnok írta.

31