Istenkép az Ószövetségben. 9. füzet: Ezekiel és a 12 kispróféta könyve. Kritika az evangéliumok felől nézve

Istenkép az Ószövetségben 9. füzet: Ezekiel és a 12 „kispróféta” könyve

Kritika az evangéliumok felől nézve

novakgyula.blog.hu 2/65 ______________________________________________________________________________________

Szerkesztette: Novák Gyula Bírálók:

Kovács Tádé Sarló Csaba

A címlapon Michelangelo: Ezekiel próféta

Budapest 2010


Tartalom Oldal Bevezető

4

33. Ezekiel könyve

8

34. Dániel könyve

22

35. Ozeás könyve

22

36. Joel könyve

26

37. Ámosz könyve

29

38. Abdiás könyve

37

39. Jónás könyve

38

40. Mikeás könyve

42

41. Náhum könyve

46

42. Habakuk könyve

47

43. Szofoniás könyve

49

44. Aggeus könyve

53

45. Zakariás könyve

55

46. Malakiás könyve

59

Utószó

62


Bevezető Gondolatok a Biblia keletkezéséről A Könyvek könyvét Isten önközlése kitüntetett eszközének tekintjük. De hát hogyan is jött létre? Sajnos, nem az égből pottyant közénk a mennyei lét tökéletességét tükröző tartalommal és formában. Márpedig ha e könyveket1 – jóllehet, az Isten gondolataival eltelt, de mégiscsak – emberek írták2, akkor számolnunk kell az üzenet továbbításának – a szerző személyével kapcsolatos – torzulására. (Értelmi színvonal, az események és azok lejegyzése közötti idő miatti emlékezés problémái, adott történelmi korszak, a környezet kultikus körülményei általi meghatározottság, szerzői szándék. És a később történt szövegromlásról még nem is beszéltünk.3) Ahogy a Biblia előttünk van Mondanivalójában, stílusában nem egységes; irodalmi műfaját tekintve különböző könyvekből áll. Könyveinek istenképe változó; alapvetően fejlődő, de visszaeséseket is mutat. Értékelésében keletkezésének kora, a környező népek kultikus színvonala lehet viszonyítási alap. A többistenhittől, a bálványimádástól, az Istennek bemutatott emberáldozattól a bosszúálló Istenen át hosszú út vezetett a Szeretet-Istenig. Ez – gondolom – mindannyiunk előtt nyilvánvaló és méltányolandó. E szövegek vizsgálatait korábban csaknem kizárólagosan ez a hozzáállás határozta meg. Tisztelet és megbecsülés illeti az 1

A biblia (görög szó): magyarul könyvek. Ezen írások létrejöttének technikáját nevezi a katolikus egyház sugalmazásnak. Erről dogmát is alkotott (3006) az I. Vatikáni zsinaton 1870-ben. (Fila-Jug: Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai. Örökmécs Alapítvány, Kisterenye-Budapest, 1997) „Megjegyzendő, hogy koronként volt az inspiráció hittételének olyan túlzásba vitt értelmezése is, amely szerint a Biblia szavait (sőt betűit) valósággal isteni diktálás után írták le a szentírók. Ennek következtében a Szentírás minden szava isteni szó, tehát tévedhetetlen.” (Tóth Kálmán dr.: Ószövetségi bevezetés. Bp. Ref. Theol. Akad., 1984. 18. o.) A II. Vatikáni zsinat enyhít: „… olyan bibliai tételek, amelyek a mi üdvösségünkre szolgáló igazsággal sehogy sem függenek össze, emberi tévedéseket tartalmazhatnak.” (RahnerVorgrimler: Teológiai kisszótár. Sz. I. Társ., Bp., 1980, 624. o.) 3 Pl. „… régente, mikor a másolók még nem tartották a Biblia szövegét olyan szentnek és sérthetetlennek, mint később, könnyen fordulhattak elő nemcsak véletlen másolási hibák, hanem szándékos változtatások is.” (Tóth K.: i. m. 36. o.) 2


előttünk járt magyarázókat, akik e fönti folyamatban értékelték Bibliánk sorait. Van azonban egy másik, gyakorlatias nézőpont is: milyennek kell látnom az Istent? Bizony, a Biblia olvasásakor – a fenti folyamat állomásaiban – nem mindig a hiteles képet kapjuk. S hogy a közvetített ábrázolás hű vagy torz, azt gyakran nem könnyű eldönteni. (A magam e tárgybeli vélekedései is változtak idővel; jó néhány helyzetet korábban Istennek tetszőnek vagy e tekintetben közömbösnek láttam, amit ma nem.) Vagyis az a kérdés: a konkrét szöveg tanítása csak az adott kor szellemi eredményeit tükrözi, avagy örök útmutatás?4 E füzet – és a többi – ennek eldöntésében próbál segíteni. Soraim várható fogadtatását illetően nem árt hangsúlyoznom, hogy tudatában vagyok a bibliai történések és vélekedések történetiségének, elismerem a fejlődés vonalát, ám a magam szempontja ezúttal más: Isten hiteles képét keresem az Írásban. Tapasztalom, hogy nem együnkben munkál olyan istenkép, amiről nem vesszük észre, hogy azt Jézus meghaladta. Együttgondolkodásra hívom, kedves Olvasóm. Munkámhoz a végső lökést 2007. október 21-én kaptam, amikor a vasárnapi olvasmány a Kiv 17,8-13 volt. Ez így zárult: „Józsue kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.” A felolvasó ezután így szólt: Ez az Isten igéje. A körülöttem lévők pedig erre ezt válaszolták: Istennek legyen hála! E füzet témája - Ezekiel könyve, - Dániel könyve (csupán vázlatosan említve), - a 12 „kispróféta” könyve.

4

A probléma valós: „A kereszténység az Ószövetség könyveit Isten szavának tekinti, amely Isten népének ma is érvényes üdvözítő igazságokat mond.” (Rózsa Huba dr.: Bevezetés az Ószövetség könyveinek irodalom- és hagyománytörténetébe. I. rész: A Törvény. Bp., Róm. Kat. Hittud. Akad. jegyzet, 1982., 1. o.)


Megközelítés A 21. század Európájában élek. Istent olyannak tudom elgondolni, amilyennek • az evangéliumokban megismerhető, • azokból tisztességgel kikövetkeztethető, • a belém lehelt Lélek által elfogadható. Ami ezek összhangjától elüt, ugyanakkor isteni tekintéllyel próbál támaszt találni, azt tévedésnek vagy botránynak tekintem. Cél Hozzájárulni ahhoz, hogy az Istenről alkotott képünk tisztuljon; így az Isten lényével egyező vonásokkal azonosulva, az ezzel ellentétes kifejeződések határozott megtagadásával – mint gyöngítő tényezőknek (e képből történő) gondolati eltávolításával – Isten igazi erejéből minél többet láthassunk. Módszer A választott forrás istenképe nagyon „kevert” (nem letisztult). Igyekszem rámutatni a szerzők/szerkesztők által leírt azon – Istennel kapcsolatba hozott – megnyilvánulások mindegyikére, amelyik erkölcsileg problémát vet fel, illetőleg kitüntető figyelmünkre méltó. Vizsgálom azokat az Istennek tulajdonított cselekedeteket, amelyek nemesek vagy bűnt támogatnak, az Úr kedveltjeinek helyes vagy helytelen szavait, tetteit, mulasztásait. Emberek felett ítélkezni nem szeretek, a tények kényszere néha mégis rávisz. Tudomásul veszem az előttem jártak – szellemtörténetileg olykor érthető, ám a fenti harmóniától távol eső – téves gondolatait, de a minősítéstől nem tekinthetek el. Hiszen fönt írt célom eléréséhez – a jelen írásban – nem jó szándékú megértés, hanem – lehetőleg – objektív bírálat szükséges. Feltételezem: Az Írás a helyzetek megítéléséhez szükséges minden – az érthetőség és értékelhetőség érdekében – fontos tényt megemlít. Mivel szerkesztett műről van szó, e feltételezés jogosnak tűnik.


Az idézetek forrása Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Szent István Társulat, Bp., 1976. A feldolgozás formájához A nevek esetében törekszem az elterjedt, közismert átírási változatokat használni. Észrevételeim szakaszainak számozásában az első szám (amely a pont előtt van) a tárgyalt könyvnek a Bibliában való sorrendiségére utal (pl. 33.8 Ezekiel könyvére), a második csak folyó szám (nem utal sem az illető könyv fejezetére, sem versére).


33. Ezekiel könyve5

5

33.1

„Ha az igaz eltér igazságától és gonoszságot művel, és én csapdát állítok neki, úgyhogy meghal, akkor mivel nem figyelmeztetted, meghal a bűne miatt – az igazság, amelyet tettekre váltott, nem számít be neki –, de a vérét tőled kérem számon.” (3,20) a) Az Isten nem ravaszkodik csapdákkal, halált okozókkal különösen nem.6, 7 b) Ha a tettekre váltott igazság nem számít az Úr előtt, akkor ő biztosan nem Isten. c) Ha az Úr halálos csapdát állít, akkor az áldozat vérét kérje csak magán számon! d) Az ugyanakkor igaz, hogy a próféta mulasztásban vétkes, ha a figyelmeztetést nem teszi meg. Mulasztásának pedig következményei lehetnek.

33.2

„… ezt mondja az Úr, az Isten: Nézd, kihirdetem ellened és végre is hajtom körödben a büntető ítéletet…” (5,8) Az Isten nem tesz semmit ellenünk, és nem büntet.

33.3

„Az apák megeszik gyermekeiket, s a gyermekek megeszik apjukat. Végrehajtom rajtad a büntetést, és a szél minden irányába szétszórom azokat, akik megmaradnak belőled… elvetlek, szemem nem néz rád többé irgalommal és nem kegyelmezek neked. Lakóid egyharmada pestisben hal meg körödben, és éhínség által pusztul el, egyharmada kard élén hull el körülötted, egyharmadot meg szétszórok a szél minden irányába, és kardot rántok utánuk.” (5,10-12)

Előre elnézést kérek az Olvasótól: a szerzőnek szómenése volt; fegyelmezetlenül fogalmazott. A Jubileumi Kommentár (a továbbiakban: JK) hiába próbálja mentegetni a szerzőt. (A Szentírás magyarázata II. k., Magy. Ref. Egyház Kálvin János Kiadója, Bp. 1998., 798. o.) 6 Hasonló kísérletet tesz egy másik szerző (Az Ó és Új szövetségi szentírás a Vulgata szerint, III. k., Szt. I. Társ. Bp., 1916. 303. o.): „A rosz, próbakő az igazakra nézve, melyet az Isten enged vettetni az élet útján, hogy őket próbálja.” Egyrészt: a szövegből egyértelmű, hogy a csapdát (a bibliai szerző szerint) Isten nem engedi vettetni, hanem ő maga állítja! Másrészt: a szövegből az is egyértelmű, hogy itt nem próbáról van szó, hanem ölésről. Következésképp: a szerző magyarázata szégyenteljesen hazug. 6


Kannibalizmust eredményező büntetést Istenünk semmiképp nem ró senkire. Nem vethet el. Nem lehet irgalmatlan. S hogy mindezek után a maradék ellen kardot rántson – ez már az istentelen gondolatok netovábbja.8 „Kitöltöm rajtuk haragom, kitombolom dühöm, és bosszút állok rajtuk. Akkor majd megtudják, hogy én, az Úr szóltam féltékenységemben, amikor majd kitöltöm rajtuk haragom.” (5,13) Itt nagyon látszik, mennyire ember formájú ez az Isten, abból is a gyarlóbb. „Pusztasággá teszlek, gyalázat tárgyává a körülötted lévő népek között, mindenki szeme láttára. Gyalázat és gúny tárgya leszel, elrettentő példa a nemzetek számára, amelyek körülvesznek, amikor végrehajtom rajtad ítéletemet, haraggal, bosszúval és kemény büntetéssel. Én, az Úr mondtam ezt. Elárasztalak az éhség félelmetes nyilaival a vesztetekre – mert hiszen ezeket pusztulásotokra küldöm –, és éhséget bocsátok rátok, összetöröm a kenyeretek botját. Éhséget és vadállatokat szabadítok rátok, amelyek megfosztanak titeket gyermekeitektől, pestis és vér gázol át rajtad, s kardot fordítok ellened.” (5,14-17) Bizony, ennyi gonoszságra még az emberek közül sem sokan hajlanak. 33.4

8

„… halljátok az Úrnak, az Istennek a szavát! Ezt üzeni az Úr, az Isten a hegyeknek, a halmoknak, a szakadékoknak és a völgyeknek: Kardot szabadítok rátok… Minden lakott helyeteken elpusztítják a városokat, lerombolják a magaslatokat, úgyhogy oltáraitok romhalmazzá válnak és elpusztulnak… műveitek semmivé válnak. Akiket közületek döfés ér, leroskadnak. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” (6,3-7)

„A bűnt büntető, igaz Isten áll a történelmi csapás mögött.” Így Karasszon Dezső professzor. (JK 799. o.)


„Így majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, hogy nem hiába beszéltem, hanem valóban rájuk szabadítom ezt a sok borzalmat.” (6,10) Ez az Úr nem az Isten. Hiszen kardos nem lehet. S nem kívánhatja a pusztítás által megmutatni, elismertetni magát. 33.5

„Aki távol van, pestisben vész el, aki közel van, azzal a kard végez, aki pedig megmarad és ostrom alá veszik, az éhen hal, mert kitöltöm rajtuk haragomat… Kinyújtom ellenük kezemet, pusztasággá teszem a földet…” (6,12-14) Gonosz, istentelen személy képe.

33.6 „Már rád tört a vég. Rád zúdítom haragomat, hogy útjaid szerint ítélkezzem… Szemem nem tekint rád irgalommal, s nem könyörülök meg rajtad…” (7,3-4 és 7,8-9) „Tele az ország erőszakkal, és folyton-folyvást haragra ingerelnek… Majd én is így teszek haragomban, szemem nem tekint rájuk könyörülettel és nem irgalmazok nekik. Hangosan szólítgatnak majd, de nem hallgatom meg őket.” (8,17-18) Haragvó, irgalmatlan, könyörtelen, az őt szólítókat meg nem hallgató önkényúr az Isten? Lehetetlen. 33.7

„Fújjátok meg a harsonát, minden készen áll, és senki sem indul harcba, mert haragom mindenkire rátör.” (7,14) Az egész kollektívára kiterjedő harag. Hogyan hihette ezt az ábrázolást a szerző egy pillanatra is isteninek?!

33.8

„Akik megmenekülnek, elfutnak, s mint a völgyek galambjai, a hegyek felé tartanak, de én mind halálba küldöm a bűne miatt.” (7,16) Aki még a menekülőt is a halálba küldi – ki hiheti ezt Istennek?

33.9

„Elővezetem a legkegyetlenebb népeket, hadd foglalják el házaitokat.” (7,24a) a) Egy egész nép kiérdemelheti-e a legkegyetlenebb jelzőt?


b) A kegyetlenségre nagy szükség van, nehogy csak pőrén házfoglalás legyen; itt vérnek is kell ám folynia! 33.10

„Menjetek utána, járjátok be a várost és pusztítsátok! Ne nézzetek rá irgalommal és ne könyörüljetek rajta! Öreget, ifjút, hajadont gyereket és asszonyt egyaránt öljetek meg és irtsatok ki mindenkit!” (9,5-6) „Azok elindultak, bejárták a várost és pusztítottak.” (9,7b) „Azt mondják: az Úr elhagyta az országot, az Úr semmit sem lát. Ezért most én sem nézek rájuk irgalommal és nem könyörülök, hanem számon kérem rajtuk útjaikat.” (9,9-10) A pusztításra buzdítás, az irgalom tiltása, mindenkinek válogatás nélküli gyilkolására való felhívás – mindez nem jöhet az Istentől, hanem csak az istentelen lelkületű emberből. A jeruzsálemiek csupán nemtörődömséggel vádolják az Urat, de Ő ragaszkodik ahhoz, hogy kegyetlennek mutatkozzék?

33.11

„Féltek a kardtól, azért kardot hozok rátok – mondja az Úr, az Isten. Kivetlek a városból, az ellenség kezére adlak benneteket, és ítéletet tartok fölöttetek. Kard élén hulltok el Izrael határain belül, végrehajtom rajtatok az ítéletet…” (11,8-10) Gonosz, istentelen szavak.

33.12

„… kardot rántok utánuk… De meghagyok közülük néhányat. Ezek megmenekülnek a kardtól, az éhínségtől, a pestistől, hogy elbeszéljék minden szégyenletes tettüket a népek körében, ahová mennek, s így azok is megtudják, hogy én vagyok az Úr.” (12,14-16 és 12,20) Elképesztően hiú, emberi felfogás: mindenkit elpusztítanék, de néhányakat mégis érdemes meghagynom, hogy rettentő híremet vigyék a világba, s elismerjenek végre mint vérengző hatalmasságot, akitől félniük kell.

33.13

„… ezt mondja az Úr, az Isten: Heves szélvihart támasztok haragomban, pusztító záport küldök bosszúmban és jégesőt


indulatomban, hogy teljesen megsemmisítse. Ledöntöm a falat, amit bevakoltatok, egyenlővé teszem a földdel, és alapjai napvilágra kerülnek. Összeomlik, és ti ott pusztultok el alatta – akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” (13,13-14) Ez az Úr így gondolja: minden pusztítást megér, hogy nyilvánvalóvá váljék: ÉN VAGYOK AZ ÚR. 33.14

Az Úr így szól a hamis prófétaasszonyok ellen: „Megszentségteleníttek népem előtt néhány marék árpáért és néhány darab kenyérért azzal, hogy megölitek azokat az embereket, akiknek nem kellene meghalniuk, és életben hagyjátok azokat, akiknek nem kellene élniük…” (13,19) Hihetjük, hogy Isten bárkire is kimondhatja: nem kellene élnie?

33.15

Akinek a szíve a bálványokhoz tapad, „Az ilyen embernek ellene fordulok, intő példává és szóbeszéd tárgyává teszem, kiirtom népemből, és akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. Ha a próféta megtéved és kijelent valamit, én, az Úr engedem meg, hogy megtévedjen ez a próféta, és majd kinyújtom ellene kezemet és kiirtom népemnek, Izraelnek köréből.” (14,7-9) Ez a kiirtás és a próféta meg nem mentése sehogyan sem illik az Istenhez. Nem a próféta tévedésének eloszlatása volna a megoldás?

33.16

„Ezt mondja ezért az Úr, az Isten. Amint az erdő fái közül a szőlővesszőt tűzbe vetem, hadd eméssze meg, ugyanúgy bánok Jeruzsálem lakóival is. Ellenük fordítom arcomat. Kimenekültek a tűzből, de a tűz megemészti őket… Az országot pusztasággá teszem…” (15,6-8) Ez a mindent felégető hatalmasság – Isten nem lehet.

33.17

„Összeadtad magad Egyiptom fiaival… csakhogy haragra ingerelj. Nézd, ezért fölemelem ellened kezemet.” (16,26-27) Haragvó és büntető – ez nem Isten.


33.18

„Ítéletet tartok fölötted… s a harag és féltékenység zsákmánya leszel. A kezükbe adlak… megköveznek, kardot döfnek beléd… Kitöltöm rajtad bosszúmat…” (16,38-42) Ez az Úr egy gonosz ember, nem több.

33.19

„… uzsorakamatra kölcsönöz és ráadást fogad el, ez a fiú nem marad életben. Mivel ezeket a szörnyű vétkeket elkövette, meg kell halnia…” (18,13) Az Isten megbocsátó és életet adó, nem pedig megbocsátásra képtelen halálosztó.

33.20

„Azt mondjátok: Miért nem viseli a fiú az apja vétkét? Azért, mert a fiú jog és igazság szerint járt el, megtartotta minden törvényemet és követte őket, azért életben marad. Aki vétkezett, az hal meg, a fiú nem viseli apja vétkét, és az apa nem viseli fia vétkét, az igaznak az igazsága, a bűnösnek meg a bűne számít.” (18,19-20) A kérdések újra meg újra felvetődnek. Ezt a választ azonban az igaz izraelita már tudhatta a MTörtv 24,16-ból is. Amúgy a vétkekbe bele lehet halni, de a halálbüntetés nem istenes tett.

33.21

„De ha a bűnös szakít minden bűnével, amelyet elkövetett, megtartja parancsaimat, a törvényhez és az igazsághoz igazodik, életben marad és nem hal meg. Nem emlékezem többé elkövetett gonoszságaira, az igazságért, amelyet tettekre váltott, élni fog. Talán örömöm telik a bűnös halálában – mondja az Úr, az Isten –, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen [rossz] útjáról és éljen? (18,21-23) Végre! A józanság néha felszínre tör! Valami ilyesmit mondhat a mi Istenünk, akiben méltán hihetünk.

33.22

De sajnos, itt a visszazuhanás: „Ám ha az igaz elfordul igazságától és bűnt követ el, utánozza azokat az iszonyatos tetteket, amelyeket a bűnös végbevisz, vajon élni fog? Nem emlékezem többé az


igazságra, amelyet tettekre váltott, hanem hűtlensége és vétkei miatt, amelyeket elkövetett, meg kell halnia.” (18,24) a) Az ember élete általában hullámzik jótettek és gonosztettek között. Igencsak rövid életünk lenne (az első bűnünkig); az élet továbbadására sem lenne lehetőségünk, következésképp ilyen isteni „gondoskodás” mellett az emberiség régen kihalt volna; már ennélfogva is gondolhatta volna a szerző (még ha rosszul is működik az antennája), hogy ez az állítása képtelenség. b) Egy-két „Istentől elfordulás” + bűn elkövetése => a (visszafordíthatatlan) halál? Arányos ez? Még az istenitől messze elmaradó emberi jogrend is az arányosságon alapul. Mert ezt tartjuk igazságosnak. De ekkor még csak az igazságnál tartunk, s nem az ezt meghaladó isteni szeretetnél. 33.23

A szerző ellentmondások között vergődik, visszatér a 18,2123 hangja: „Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amit elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét… Nem lelem én örömömet a halálban – mondja az Úr, az Isten. Térjetek hát meg és éljetek!” (18,27-32) Ez a jó hang, az antenna most elég jól működött.

33.24

„Ám ők fellázadtak ellenem és nem akartak rám hallgatni. Senki sem vetette el azokat a szörnyeket, amelyeken csüggött, és nem hagyták el Egyiptom bálványait. Erre azt gondoltam, rájuk zúdítom haragomat és kitöltöm rajtuk bosszúmat Egyiptom földjén. De tekintettel voltam a nevemre, s mégsem tettem így, nehogy gyalázat érje a népek előtt, amelyek közt voltak, mert hiszen kijelentettem, hogy kivezetem népemet Egyiptom földjéről, a szemük láttára.” (20,8-9 és 20,13b-14 és 20,21-22) a) Harag, bosszúállás – istentelen dolgok. b) Mint valami számító, jó hírnevére kényes politikus – egyelőre eláll a bosszútól.


33.25

Nem túl sokáig tartott az önmérséklet: „De fölemeltem ellenük kezemet a pusztában, s megesküdtem, hogy nem vezérlem el őket a nekik szánt tejjelmézzel folyó földre, amely minden más országnál szebb. Elvetették parancsaimat, nem igazodtak törvényeimhez, megszegték szombatjaimat, mert szívük bálványaikon csüggött. De szemem irgalommal nézett rájuk, lemondtam róla, hogy elpusztítsam őket, és nem irtottam ki őket a pusztában.” (20,15-17) a) Az Isten esküdözik? Nem elég neki az igen és a nem? b) És nem is állta esküjét, hiszen elvezette őket Kánaánba … c) Az irgalom viszonylagos volt: nem irtotta ki a népet, csupán néhányszor meggyérítette. Tehetne ilyet a Teremtőnk?

33.26

„Még egyszer esküre emeltem kezemet ellenük a pusztában, hogy szétszórom őket a népek közé, és szétszélesztem őket az országokba. Mert nem tartották meg parancsaimat, elvetették törvényeimet, megszegték szombatjaimat, és szemük apáik bálványain csüggött. Ezért olyan parancsokat adtam nekik, amelyek nem voltak jók, olyan szokásokat, amelyek nem tartanak életben. Beszennyeztem őket áldozati ajándékaikkal: tűzbe küldték elsőszülötteiket, hogy így megbüntessem őket és megtudják: én vagyok az Úr.” (20,2326) Megdöbbenésünk után két lehetőségünk van: vagy indulatba jövünk a szerzővel szemben, vagy elkeseredünk, hogy ilyen szöveg a szentnek mondott könyvünkben lehet. Még hogy az Isten olyan parancsot adjon, ami rossz, ami a halálba vezet! Meg hogy elégettette népének elsőszülött gyermekeit csak azért, hogy megmutassa: ő az úr (a háznál)! 9

9

Lássuk csak, miről tudósít a JK: „A későbbi zsidó írásmagyarázók megbotránkoztak ezen, és átírták a szöveget: »Nem jó törvényeket és rendelkezéseket csináltak maguknak, amelyek által nem maradhattak életben.«” (813. o.) Hát… ez is egy módszer a probléma megoldására.


10

33.27

„Amikor elvezettem őket arra a földre, amelyre fölemelt kézzel megesküdtem,hogy nekik adom… engem haragra ingereltek… Amint igaz, hogy élek – mondja az Úr, az Isten –, erős kézzel, kinyújtott karral és haragomat szabadjára engedve én uralkodom majd fölöttetek… haragomat szabadjára engedve… esküszöm…fölemelt kézzel megesküdtem…(20,28-42) Esküdözés, harag, erős kéz, fölemelt kéz – az Istentől mindez távol áll.

33.28

„Ezt mondja az Úr: Nézd, ellened fordulok, kirántom hüvelyéből kardomat, és elpusztítom benned az igazat és a bűnöst.” (21,8-10) a) Isten senki ellen nem fordulhat. b) Istennek kardja nem lehet. c) Isten senkit nem pusztíthat el, de az igazat különösen nem.10, 11

33.29

„Kétszer akkora legyen a kard, legyen háromszor nagyobb az öldöklés kardja, az öldöklés nagy kardja, amely köröskörül rémületet kelt. Remegtesse meg a szívet és szedjen tömérdek áldozatot! Minden kapuba kardot tettem, hogy villámokat szórjon és éles legyen az öldöklésre. Hátra, jobbra, balra, előre. Mert én is összecsapom a kezemet és kitöltöm haragomat. Én, az Úr mondtam ezt… Rommá, rommá, rommá teszem és nem is lesz többé… Rád zúdítom haragomat, felszítom ellened indulatomat, vad emberek kezébe adlak, akik mesterei a pusztításnak. Tűz martaléka leszel, véred kiomlik az országban, emléked elenyészik – én, az Úr mondtam ezt.” (21,19b-37)

Itt is érdekes a JK tájékoztatása: „Most az Úr kardjáról kell szólnia, mely »kivág igazat és bűnöst«. (Ezt a kemény beszédet a LXX fordítói nem tudták elviselni; helyette »igazságtalant és törvénytelent« mondanak…)” (814. o.) Megoldási kísérletnek elég gyatra. 11 Ezen más is fennakadt (Az Ó és Új szövetségi szentírás… (i. m.) 343. o.); ő így gondolja az Isten szavát: „Én általános büntető ítéletet tartok az ország fölött, mely alatt vétkesek és ártatlanok szenvednek (ezek próbául és további jutalomra, ha kitartók lesznek, amazok büntetésül).” Megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. És csúsztat: a szövegben nem szenvednek, hanem kiszenvednek (vagyis kitartásra nem lesz módjuk).


Ilyeneket Isten nem mondhat, vérszomjas, beteg lelkű ember.

12

csak

egy

végtelenül

33.30

„A vérrel, amelyet kiontottál, bűnt követtél el, a bálványokkal, amelyeket állítottál, beszennyezted magad, siettetted napjaidat és elérkeztél éveid végéhez. Ezért gyalázat tárgyává teszlek a népek számára, nevetség tárgya leszel az egész földnek.” (22,4) Kétségbeejtő lenne, ha Isten a bűneinket nem megbocsátani akarná, nem meggyógyítani szeretne, hanem megszégyeníteni, még mélyebbre lökni.

33.31

„Amint összegyűjtik az olvasztókemencébe az ezüstöt, rezet, vasat, ólmot, ónt, és tüzet gyújtanak alá, hogy megolvassza az egészet, ugyanúgy én is összegyűjtelek benneteket haragomban és indulatomban, és megolvasztalak titeket. Összegyűjtelek titeket, és fölszítom ellenetek haragomat, hadd olvadjatok meg benne. Amint megolvad az ezüst az olvasztókemencében, ugyanúgy megolvadtok ti is, és megtudjátok, hogy én, az Úr zúdítottam rátok haragomat.” (22,20-22) Egy alja ember indulatai.

33.32

„Kerestem köztük olyan embert, aki falat építene, és odaállna a résbe elém az országért, nehogy elpusztítsam, de nem találtam. Akkor rájuk zúdítottam haragomat, megemésztettem őket haragom tüzével.” (22,30-31) Istentől biztosan távol állnak az ilyen gondolatok, tettek.

33.33

„Rád szabadítom féltékenységemet, hadd bánjanak el veled. Levágják orrodat, és füledet, s ami megmarad belőled, az kard martaléka lesz.” (23,25) Gonoszság és kegyetlenség. Nem lehet az Isten hangja.12

„Mindez a 25. vers szerint az Úr féltő szeretete miatt történik” (JK 816. o.) De ki kér az ilyen szeretetből?!


33.34

„Ezt mondja az Úr, az Isten: Hívják össze ellenük a gyülekezetet, s szolgáltassák ki őket! A gyülekezet kövezze meg őket és szabdalja darabokra a kardjával; öljék meg fiaikat és lányaikat is, házaikat meg borítsák lángba… Megtorlom gonoszságtokat…” (23,46-49) Egy vérszomjas, beteg lelkű ember gondolatai.

33.35

„Hogy felszítsam haragomat és bosszút állhassak…” (24,8) Istentől távol álló emberi gondolatok.

33.36

„Meg akarlak tisztítani tisztátalanságod szennyétől, de nem lettél tiszta… Nem is leszel tiszta mindaddig, amíg ki nem töltöm rajtad haragomat… Semmit sem engedek el, nem irgalmazok…” (24,13-14) Ha irgalmatlanul gonoszkodom rajtad, azzal meggyógyítalak. Furcsa okoskodás.

33.37

Az ammoniták ellen szól az Úr: „Mivel tapsoltál a kezeddel, dobbantottál a lábaddal és teljes szívedből örültél Izrael földjének bukásán, nézd, ezért kinyújtom ellened kezemet, és zsákmányul adlak a nemzeteknek, kiirtalak a népek közül és kitöröllek az országok közül. Megsemmisítlek, és megtudod, hogy én vagyok az Úr.” (25,6-7) Bosszúállás, büntetés, zsákmányul adás, kiirtás, kitörlés, megsemmisítés – ezek a fogalmak és különösen ezeknek tettekben megnyilvánulása Istentől idegen.

33.38

A moábiták sem számíthatnak jóra: „Mivel Moáb és Szeir így beszéltek: Juda háza is olyan, mint a többi nép, nézd, ezért kifosztom Moáb lejtőit, elpusztítom városait…” (25,8-9) Már az is szigorú büntetés alá esik, ha Juda rendkívülisége nem kap kellő elismerést. Istentelen büntetés alá.

33.39

Edom is megkapja a magáét:


„Mivel Edom gyűlöletet táplált Juda háza ellen, súlyosan vétkezett és bosszút állt rajta, azért ezt mondja az Úr, az Isten: Kinyújtom kezemet Edom ellen, és kiirtok belőle embert s állatot, és pusztasággá teszem; Temántól Dedánig kard által pusztul el. Kitöltöm bosszúmat Edomon, s népemnek, Izraelnek kezére adom. Haragom és indulatom szerint fognak Edommal bánni…” (25,12-14) Ez az Úr kettős mércét alkalmaz: egyrészt bosszúval vádolja Edomot, másrészt kitölti bosszúját rajta. Vagy ezt csak neki szabad? Természetesen a verés (kezének kinyújtása), kiirtás, Edomnak Izrael kezére adása Isten részéről elképzelhetetlen téveszme. 33.40

Lássuk, mi vár a filiszteusokra: „Mivel a filiszteusok bosszúra törekedtek, bosszúállók voltak, lelkük tele volt gyűlölettel, s folyvást azon voltak, hogy pusztítsanak, azért ezt mondja az Úr, az Isten: Kinyújtom kezemet a filiszteusok ellen, kiirtom a keretákat és megsemmisítem a tengerpart megmaradt lakóit. Kegyetlen bosszút állok rajtuk ádáz haragomban…” (25,15-17) Talán nem szükséges újra rámutatni a szöveg istentelenségére.

33.41

Tírusz is kap, mert nevetett Jeruzsálemen: „Tírusz, nézd, ellened fordulok, és számos népet felvonultatok ellened… Ledöntik Tírusz falait, lerombolják tornyait… a nemzetek zsákmányává lesz.” (26,3-5) „Pestist bocsátok rá, és vér fog folyni az utcáin.” (28,23) Elképesztő, ahogy a szerző gonosz vágyainak végrehajtójává próbálja tenni Istent.

33.42

Egyiptom is sorra kerül: „Fáraó, nézd, ellened fordulok… Nézd, kardot hozok rád, kiirtok benned embert és állatot. Egyiptom földje elpusztul és sivataggá válik” (29,3-9)


Mit képzel ez az Úr (pontosabban a szerző)? Országokat elpusztítani? Már szavakat is nehéz találni ennek elutasításához. 33.43

„Nos, Nebukadnezárnak, Babilon királyának adom Egyiptom földjét. Megszerzi gazdagságát, kifosztja és kirabolja. Ez lesz seregének a bére. Azért a munkáért, amit Tírusz ellen végzett, neki adom Egyiptom földjét, mert értem fáradozott...” (29,19-20) „Kiirtom Egyiptom tömérdek népét Nebukadnezárnak, Babilon királyának keze által… A Nílusokat kiszárítom, az országot gonosztevők kezére adom.” (30,10-12) „… rettegéssel töltöm el Egyiptom földjét… Rázúdítom haragomat…” 30,13-15) Ezért a bérkifizetésért vajon Egyiptom népe mit szólt?

33.44

A fáraó gyilkosának nyilvánítja magát az Úr, kéjgyilkossá. (32,1-8) Az emberi gonoszság hihetetlen mélységeinek Istenre vetítése. Szégyenletes.

33.45

„Ha valamely országra kardot szabadítok…” (33,2) Nem, Isten nem tesz ilyet.

33.46

„Amint igaz, hogy élek – mondja az Úr, az Isten, – nem lelem kedvemet az istentelen halálában. Inkább annak örülök, ha az istentelen letér útjáról és él.” (33,11) Ámen, ámen.

33.47

„Ha azt mondom az igaznak: »Biztosan életben maradsz«, de ő igaz voltában bizakodva hitványságot visz végbe, nos, akkor nem emlékezem többé igaz voltára, hanem meg kell halnia gonoszsága miatt, amit elkövetett.” (33,13) Az emberek túlnyomó részének élete – hullámzás igaz és gonosz cselekedetek között. Ha minden gonosz tettünk után a halál következne, sok életünkről-halálunkról tehetnénk


bizonyságot. Szerencsére a konkolyt sem húzzák ki időnek előtte… Az elbizakodottság persze helytelen.

13

33.48

„Az országot sivataggá és pusztasággá teszem…” (33,28) Hiába a sulykolás: ilyen rontást Isten nem végezhet.

33.49

Edom újra megkapja a gyászos jövendölést: „Nézd, ellened fordulok…kinyújtom ellened kezemet és kietlen pusztasággá változtatlak, városaidat meg romhalmazzá teszem… elborítlak vérrel… kiirtok mindenkit, aki arra jár.” (35,3-7) Istentelen Isten? Olyan nincs, tehát ez az Úr nem Isten.13 14

33.50

„Valóban, izzó féltékenységemben a többi népek és egész Edom ellen beszéltem...” (36,5-6) „Ekkor rájuk zúdítottam haragomat…” (36,18) Gyarló emberről formált istenkép.

33.51

„Nem miattatok teszem ezt, Izrael háza, hanem szent nevemért… Kivezérellek benneteket a népek közül, összegyűjtelek minden országból és visszaviszlek saját földetekre.” (36,22-24) „Nem miattatok teszem ezt – mondja az Úr, az Isten –, jól jegyezzétek meg magatoknak!” (36,32) Természetesen nem önzetlenségből, irgalomból mentelek meg a rabságból, hanem hiúságból.

33.52

„Azon a napon, amelyen Góg Izrael földje ellen vonul – mondja az Úr, az Isten –, haragom fellángol bennem. Indulatomban, féltékenységemben és izzó haragomban így szólok… Aztán pestissel és vérontással ítéletet tartok fölöttük…” (38,18-23)

Lássuk a fordító és magyarázó (Gyürki László dr.) véleményét: „Edommal szemben a ius talionis alapján kell eljárni: a vérontást (menekültek kiszolgáltatása) vérontással kell megtorolni.” Igazi ószövetségi szemlélet. Csakhogy ő az Újszövetség pap-tudósa… 14 Nem különb Karasszon Dezső professzor véleménye sem: „Az Úr igazságának és dicsőségének helyre kell állnia.” (JK 827. o.) Mármint a pusztítással és emberek kiirtásával.


Ez bizony egy nagyhatalmú, gonosz ember, nem Isten. A csúcs következik: „Így bizonyítom be, hogy nagy és szent vagyok…” (38,22a) 33.53

Aztán, mikor betelnek az ostorként használt Góg napjai, az Úr ellene fordul, megsemmisíti „tömérdek seregével együtt”. (39) A régi módszer, amit finomítva így mondunk: A mór megtette kötelességét, a mór mehet.

33.54

„A levita papok… ha kimennek a néphez a külső udvarba, vessék le azokat a ruhákat, amelyekben szolgálatukat végezték, és tegyék le a szentély celláiba, és más ruhát vegyenek fel, nehogy megszenteljék ruhájukkal a népet.” (44,15-19) Megjegyzésként annyit: ennél csakis nagyobb baj érhetné a népet.

34. Dániel könyve A könyvről a kutatók egyet állítanak megegyezően: hogy létrejötte i. e. 167-164 között volt. Műfajilag nem egységes. Szerzője azonosíthatatlan. Terjedelme vitatott (katolikus és protestáns szövegterjedelem). A történelem adatai ellene mondanak a könyvben említett személyek egymásutániságának, olykor egy személy pozíciójának. Máshonnan nincs nyoma Nabukadnezár őrültségének. Meseszerű, egészen valószínűtlen már az indító 1. fejezet is. Egyes részeit még a sokat tapasztalt magyarázók sem vállalkoznak megfejteni. Igaz, éppen ezeknek „ködös” volta csábít sokakat egyedi értelmezésekre. (A Jelenések szerzőjének bizonyára kedvenc olvasmánya volt.) A könyvet magam többműfajú szépirodalomnak tekintem. Lehet, hogy bizonyos részei Antiochusz Epifánész uralkodása idején vigaszt jelentettek, hasznossága a mai olvasó számára kérdéses.


35. Ozeás könyve 35.1 „… rövidesen megtorlom Jiszreel vérét Jehu házán… Jiszreel völgyében azon a napon összetöröm Izrael íját… ezentúl nem irgalmazok Izrael házának, nem bocsátok meg neki többé.” (1,4-6) „Ezért, lám, eltorlaszolom tövissel az útját; falat emelek elé, hogy ne találja ösvényeit.” (2,8) „Letarolom szőlejét és fügefáit… Megtorlom rajta a Baalok napjait…” (2,14-15) „… megtorlom rajta útjait…” (4,9) „… ki is árasztom rájuk haragom özönét.” (5,10) Megtorlás, összetörés, eltorlaszolás, irgalmatlanság – Istennel össze nem férő fogalmak. 35.2 „Sőt gyermekeinek sem irgalmazok, mert bűnben fogantattak.” (2,6) a) Isten nem lehet irgalmatlan, gyermekekkel szemben még az ember sem; b) a szeplőtelen fogantatás elismerése minden emberkezdeménynek jár.15 35.3 Mindkét ország, Izrael és Juda megkapja a maga büntetését bűnei miatt: „Mert olyan leszek Efraim [Izrael] számára, mint az oroszlán, Juda házához, mint a fiatal oroszlán; én, én tépem szét, aztán odébb állok; magammal hurcolom zsákmányomat, nem ragadhatja el tőlem senki.” (5,14) Az alap-probléma, hogy az Isten büntethet-e? Úgy gondolom: nem. A következő kérdés: gyilkolhat, pusztíthat, rabláncra fűzhet-e? Erre még könnyebb a válasz: nem. 15

A jelképes értelmezéssel nem érdemes foglalkozni, ha az alapértelmezés sem kifogástalan.


Végül: tekintheti-e zsákmánynak teremtményeit? Nem gondolom, hogy ilyen állatias megnyilvánulásai lehetnének. Az utolsó sor az Isten teljhatalmára kíván utalni. Nem hihető, hogy Istenünk ilyen módon visszaélne képességeivel.16 35.4 „Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, ő ragadott el, ő is gyógyít meg minket; ő vert meg, ő köti be sebeinket.” (6,1) Vegyük észre, így is mondhatná: ő gyilkolt meg, részvéttel ő temet el. Csak hát ez borzalmasan hangzik. Tartalmi különbség viszont nincs. 35.5 „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet nem az égőáldozat, hanem az Isten ismerete.” (6,6) Fölér egy piros betűs ünneppel – ilyet olvasni Ószövetségben.

az

35.6 „Jaj nekik, mert messze eltévelyedtek tőlem! Pusztuljanak, amiért fellázadtak ellenem!” (7,13) A Teremtő nem kívánhat pusztulást. Istenünk türelme végtelen; nem sértődik meg azért, mert mi időlegesen elvetjük őt. 35.7 „Ha szeretik az áldozatokat, hát áldozzanak! Az áldozati húst, hát csak egyenek! Az Úr nem leli benne kedvét. Inkább megemlékezik gonoszságukról, és megtorolja vétkeiket, úgyhogy visszatérhetnek Egyiptomba. Izrael megfeledkezett alkotójáról és palotákat épített; Juda sok erős várost emelt. 16

Szomorúságomban sem tudom említés nélkül hagyni az alábbi két értelmezést: „Annak oka, miért nem menti meg Asszíria mind a két országot a veszélyből, az, mivel én magam vagyok az ellenség, kinek senki nem állhat ellen.” (Az Ó és Új szövetségi szentírás… i. m. 475. o.) „Vannak ítéletes idők, amikor a történelem Ura nem békességgel, hanem fegyverrel és meghasonlással látogatja meg a földet…” (JK 857. o., Szabó Andor dr.)


Nos, tüzet bocsátok városaira, amely megemészti a palotákat is.” (8,13-14) A megtorlás, pusztítás – istenellenes cselekedet. 35.8 „Adj nekik, Uram! Mit adsz nekik? Adj nekik meddő méhet és kiapadt emlőket!” (9,14) Mi van annak a lelkében, aki ilyeneket kíván bárkinek? 35.9 „Minden gonoszságuk előtűnt Gilgálban – ott gyűlöltem meg őket. Gonosz tetteik miatt kiűzöm őket házamból. Nem szeretem többé őket, lázadó minden fejedelmük. Lesújtják Efraimot, gyökerei kiszáradnak, nem terem gyümölcsöt. Ha születik is gyermekük, halállal sújtom méhük gyümölcsét. Elveti őket az én Istenem…” (9,15-17) Isten nem gyűlölhet. Elképesztő gonoszságokat nem művelhet. Nem vethet el senkit. 35.10 „Megyek és megbüntetem őket…” (10,10) Isten nem büntető, hanem Szerető és Megmentő. 35.11 „Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást.” (11,9) A szerző elméjében lévő zavarról árulkodnak e sorok: - a harag nem isteni jellemző, - a pusztítás mindenkor elképzelhetetlen a Teremtőtől,


- s lám, a szerző is érzi itt: az Isten nem szeretheti a pusztítást. 35.12 „Pere van az Úrnak Izraellel Megbünteti Jákobot, ahogy megérdemli, tettei szerint fizet meg neki. Már az anyaméhben megcsalta testvérét, ereje teljében pedig Istennel küzdött.”17 (12,3-4) Talán ez az egyetlen hely az Írásban, ahol Jákob negatív beállításban említődik. Kár, hogy nem a ténylegesen elkövetett bűnei okán. Hiszen az anyaméhben elkövetett vétek – még mai ismereteink szerint is ostobaság, igaztalan vád. 35.13 „Elpusztítlak, Izrael; … Adtam neked királyt haragomban, de elveszem indulatomban.” (13,9-11) A szerző tudata ismét visszazuhant: szerinte Isten pusztíthat. Haragja és indulata sem lehet. 35.14 „Meggyógyítom hűtlenségüket, s szívemből szeretni fogom őket, elfordul tőlük haragom.” (14,5) A meggyógyítás és a szeretet isteni jellemzők; a harag nem, ezért annak elfordítása is értelmezhetetlen.

36. Joel könyve 36.1 „Rendüljön meg az ország minden lakója, mert elérkezik az Úr napja…” (2,1b) „Színe előtt megremeg a föld, megrendülnek az egek, a nap és a hold elsötétedik, a csillagok elvesztik fényüket. Az Úr hallatja szavát serege színe előtt. 17

Biblia, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1975


Mert serege töméntelen, s akik parancsát végrehajtják, azok hatalmasak. Mert nagy az Úrnak napja, igen félelmetes.” (2,10-11) „Égen és földön jeleket mutatok, vért és tüzet, füstoszlopokat. A nap elsötétedik, a hold vérré változik az Úr nagy és félelmetes napjának jövetele miatt.” (3,3-4) Más a tapasztalatunk: Istenünk nem kelt félelmet, földremegést; és akik tanácsait követik, azok egyáltalán nem hatalmasak (pl. Szókratész, Gandhi, Maximilian Kolbe, Teréz anya, de ide sorolhatjuk a regényhőst, Égető Esztert18 is). 36.2 „Szíveteket szaggassátok meg,ne a ruhátokat,. úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy,…”19 (2,13a-b) A szerzőnek itt nagyon jól működött az antennája. 36.3 „… és megbánja még a rosszat is.”20 (2,13c) Isten nem tesz rosszat, ezért aztán meg sem bánhatja. 36.4 „Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után?”21 (2,14a) Lássuk, hogyan magyarázza ezt Domján János ref. lelkész22: „Istennek ez a kegyelmes visszatérése azt is magába foglalja, hogy a megtérés láttán megbánja az elhatározott ítéletet és kegyelmet gyakorol. De a megtérésre nem szükségszerűen következik a bocsánat. Istent nem kötelezi emberi teljesítmény, ő mindig szabad ítéletre és kegyelemre. Az ember az Isten megbocsátását nem biztosíthatja, csak remélheti és kérheti azzal a hittel, hogy hátha megbocsátja Isten.” 18

Németh László regényének címszereplője. Ref. kiadás, 1975 20 Ref. kiadás, 1975 21 Ref. kiadás, 1975 22 JK 867. o. 19


Magam így látom: a) Isten nem (egy hirtelenkedő) ember, aki meggondolatlanul tesz valamit, aztán később – jobb belátásra jutván – megbánja azt. b) Isten megbocsátását mi nem kényszeríthetjük ki, de – ha már ennél a szónál vagyunk – kikényszeríti a saját isteni természete; így – emberi szóval kifejezve – alig várja a bűnös megtérését, hogy azonmód megbocsásson. Az ő megbocsátása tehát nem lehet kétséges. 36.5 „Bizony, azokban a napokban, abban az időben, amikor helyreállítom Judát és Jeruzsálemet, összegyűjtöm majd a népeket, … és ítéletet tartok ott fölöttük népem és örökségem, Izrael miatt; amiért szétszórták a népek közé, s megosztották országomat.” (4,1-2) A legfőbb ítélő kikezdhetetlen logikával kell bírjon. Az nem lehet, hogy azért ítél el népeket (kollektíven!), mert korábban végrehajtották utasításait. 36.6 A főníciaiak és filiszteusok elleni fenyegetés: „… gonoszságotokat visszafordítom fejetekre. Eladom fiaitokat és lányaitokat, kiszolgáltatom őket Juda fiainak, hogy adják el őket a sábaiaknak, egy távoli népnek – az Úr mondta ezt.” (4,7-8) Az Isten több, mint egy gyarló ember: a gonoszságra nem gonoszsággal válaszol. Senkit nem szolgáltathat ki senkinek.23

23

Hiába erőlködnek egyes magyarázók, pl.: „A 4b, 7b, 8-ban foglalt isteni visszafizetés abban különbözik az emberi jus talionistól [szemet szemért], hogy alapja nem emberi indulat vagy bosszú, hanem az isteni igazságszolgáltatás.” (JK 869. o.)


36.7 „Öntsetek kardot az ekevasból, lándzsát a sarlóból!” (4,10) Az Iz 2,424 után eszmei visszazuhanásként olvassuk e sorokat. 36,8 „Megbosszulom vérüket, nem kegyelmezek…” (4,21) Mindegyik állítás istentelen.

37. Ámosz könyve 37.1 A prófétának látomás formájában üzen az Úr. Először a szomszéd népek kapnak rossz híreket; elsőként Damaszkusz: „Ezt mondja az Úr: Damaszkusznak… bűne miatt nem változtatom meg szándékomat. Mivel Gileádot vasvesszővel zúzták szét, tüzet bocsátok Hazael házára, hogy pusztítsa el Ben-Hadad palotáit. Feltöröm Damaszkusz zárát, megsemmisítem azt, aki Bikat-Avenben trónol… Arám népét pedig Kirbe hurcolják fogolynak…” (1,3-5) Aztán a filiszteusok: „Mivel az egész lakosságot elhurcolták, hogy kiszolgáltassák Edomnak, tüzet bocsátok Gáza falaira, hogy eméssze meg palotáit. Megsemmisítem azt, aki Asbodban trónol, és azt, aki Askelon jogarát tartja, karomat Ekron ellen fordítom, úgyhogy gyászolni fog a filiszteusok maradéka – mondja az Úr.” (1,6-8) 24

„Ők meg ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést.”


Főnícia következik: „Mivel az egész lakosságot foglyul ejtve kiszolgáltatta Edomnak, és nem emlékezett meg a testvéri szövetségről, tüzet bocsátok Tirusz falaira, hogy eméssze meg palotáit.” (1,9-10) Majd Edom: „Mivel testvérét karddal üldözte, és megtagadta tőle az irgalmat, továbbra is haragot táplált iránta, és mindvégig kitartott a gyűlöletben, tüzet bocsátok Temánra, hogy eméssze meg Boszra palotáit.” (1,11-12) Ammon sem marad ki: „Mivel kettévágta a gileádi várandós asszonyokat, hogy kiterjessze határait, tüzet gyújtok Rabba falán, hogy eméssze meg palotáit… Királyuk fogságba megy, a fejedelmeivel együtt…” (1,13-15) Moáb a következő: „Mivel szénné égette Edom királyának csontjait, tüzet bocsátok Moábra, hogy eméssze meg Kerijjot palotáit, és pusztuljon el Moáb a zendülésben… A vezért elmozdítom körükből, és elpusztítom vele minden fejedelmét…” (2,1-3) A kedvenc népek sem maradnak el; előbb Judáról szól: „Mivel elvetették az Úr törvényét, s nem tartották meg a parancsaimat;


mivel tévútra vezették őket hazug isteneik, akiknek már atyáik is a nyomukba szegődtek, tüzet bocsátok Judára, hogy eméssze meg Jeruzsálem palotáit.” (2,4-5) Végül Izraelről: „Eladják az igazat ezüstért, a szegényt meg egy pár saruért; a szegényeknek a fejükön gázolnak, … Apa és fia egyazon lányhoz jár… Nos hát, rátok nehezedem, … Nem lesz menedéke a gyors futónak, az erős mit sem kezdhet erejével, a bátor nem menti meg életét.” (2,6-14) „… megtorlom rajtatok minden gonoszságtokat.” (3,2) „Jön-e valami rossz a városra, amit ne az Úr hozna rá?” (3,6b) „Lerombolom a téli házat a nyári házzal együtt…” (3,15) „Megvontam tőletek az esőt aratás előtt három hónapra: az egyik városra küldtem esőt, a másikra nem küldtem esőt. Az egyik föld megázott, a másik föld pedig, amelyre nem esett eső, kiszáradt. … Tűzvésszel és aszállyal sújtottalak benneteket, kiszárítottam kertjeiteket és szőlőiteket, fügefáitokat és olajfáitokat fölemésztette a sáska… Pestist bocsátottam rátok, egyiptomi dögvészt, ifjaitokat megöltem karddal… Felforgattalak titeket,


miként az Isten felforgatta Szodomát és Gomorrát.” (4,7-11) Minden fölsorolt népet kollektív büntetés fogja érni az Úr ítéleteként. Megfontolásra ajánlott körülmények: a) A kollektív büntetés igazságtalan. b) A büntetés – istentelen. Különösen a pusztítás, gyilkolás, fogságra vetés, pestissel verés. A szeretés és megmentés az isteni. Az Edommal kapcsolatos sorok kapcsán a JK szerzője25 különös sorok írására ragadtatta magát: „Eléri majd a rabszolgahajcsár Edomot is az ítélet. Testvér lenne ő, ha nem is a kegyelem, de a természet és a vérrokonság jogán (Gen 25:22 skv). De nincs könyörtelenebb a testvérharagnál. E haragban kísért a törzsi ős: Ézsau természete.” (872. o.) Szomorú tapasztalni, hogy egyesek mennyire nem hajlandók a saját szemüknek hinni: hiszen a pátriárkák történetének olvasása során nem csak számomra nyilvánvaló a kárvallott Ézsau nemessége (miután első haragján túljutott). Szemben a kezdetben csaló és visszatérésekor is bizalmatlan Jákobbal. (L. az 1.25, 1.27, 1.28, 1.39 és 1.40 szakaszt!) Mintha kötelező lenne a biblikus szerzők törekvése: Jákobot magasztalni, Ézsaut szürkíteni, de inkább befeketíteni. 37.2 Az Úr dicsőítéseként mondja a próféta: „Ő hívja elő a tenger vizét, és kiönti a föld színére: az Úr az ő neve. Az erődre ő hoz pusztulást, a fellegvárra megsemmisülést.”26 (5,8b-9) Szép dicsőítés! Inkább káromlásnak látom; hiszen az Isten sem pusztulást, sem megsemmisülést nem hoz. Ő Teremtő. 25 26

Szabó Andor dr. „… Jahve maga a harcos, aki az ítéletre megérkezik és azt végrehajtja…” (JK 875. o.) És ezt a magyarázó nem furcsállja.


37.3 „A jót keressétek, ne a rosszat, hogy éljetek! Akkor valóban veletek lesz az Úr, a Seregek Istene, amint most állítjátok. Gyűlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, juttassátok diadalra az igazságot a kapuban! Talán megkegyelmez az Úr, a Seregek Istene József maradékának.” (5,14-15) Öröm olvasni a jóra, a rossz elkerülésére buzdítást. Talán megkegyelmez az Úr – a szerző bizonytalankodik. (S az általa megrajzolt Urat illetően igaza is van.) Az Isten viszont egészen biztosan megbocsát. 37.4 „Azért azt mondja az Úr, a Seregek Istene, az Úr: Siralom hallik a tereken, minden utcában jajgatnak: Jaj, jaj! Gyászolni hívják a földművest, siránkozni a siratókat. Minden szőlőskertben siralom hallik, mert átvonulok rajtad – mondja az Úr.” (5,16-17) Tragédia lenne, ha az Isten megjelenése gyásszal, siralommal járna. 37.5 „Jaj azoknak, akik az Úr napja után vágyakoznak! Mi lesz számotokra az Úr napja? Sötétség, nem fényesség! Olyan lesz, mint amikor az ember oroszlán elől menekülve medvére bukkan útjában; vagy házába érve a falnak dől, és megmarja a kígyó.


Valóban, sötétség az Úr napja, nem világosság, homály, amelyen nem süt át a nap.” (5,18-20) Ez az itt bemutatott Úr nem Isten, hanem egy gonosztevő. 37.6 Az Úr az istentiszteletek ellen is szól: „Megvetem, gyűlölöm ünnepeiteket, ünnepségeitek nem tetszenek nekem. Amikor áldozatot mutattok be, ételáldozataitokat nem szívlelhetem, hizlalt állataitokat látni sem szeretem. Vigyétek előlem harsány éneketek, hárfáitok hangját hallani sem bírom! Mint a víz, áradjon inkább az igazság, mint a sebes patak, az igazságosság.” (5,22-24) A képmutató, nem szívből jövő áldozatok ellen szól az Úr. S valóban: amíg hazugság és más szociális bűnök terhelik az áldozat bemutatóit, addig az taszító. 37.7 „Megesküdött az Úr, az Isten saját magára – mondja az Úr, a Seregek Istene: Jákob gőgjét utálom, palotáit gyűlölöm; a várost és lakóit kiszolgáltatom. Ha megmarad tíz ember egy házban, azok is meghalnak!” (6,8-9) Nagyon emberszabású ez az Úr (esküdözik, utálkozik, gyűlölködik, kiszolgáltat), mégpedig eléggé alsó szintű. 37.8 „Bizony, népet támasztok ellenetek, Izrael háza – mondja az Úr, a Seregek Ura – hogy eltiporjon benneteket Hamat kapujától a sivatag forrásáig.” (6,14) Szép kis gondoskodás! No, ez az Úr nem a Gondviselőnk. 37.9 „Az Úr megkérdezte:


»Mit látsz, Ámosz?« Azt feleltem: »Mérőónt.« Az Úr így szólt: »Nézd, lemérem népemet, Izraelt mérőónnal, és többé nem kegyelmezek neki! Elpusztulnak Izsák magaslatai, lerombolják Izrael szentélyeit, és karddal támadok Jerobeám27 házára.«” (7,8-9) Ez a pusztító és irgalmatlan gyilkoló nem lehet az Isten. 37.10 „Amacja, Bétel papja ezt az üzenetet küldte Jeroboámnak, Izrael királyának: »Ámosz összeesküvést sző ellened Izrael házában. Az ország nem tűrheti tovább beszédeit. Mert, lám, ezt mondja Ámosz: Jerobeámot karddal ölik meg, Izraelt meg fogságba hurcolják tulajdon földjéről.« Ámosznak pedig ezt mondta Amacja: »Próféta! Menj el innen! Menekülj Juda földjére! Ott edd kenyeredet és ott jövendölj! Bételben többé ne jövendölj, mert királyi szentély, és a királyság temploma!«” (7,10-13) A JK ezúttal – lényegileg – tiszta magyarázattal szolgál: „Tehát betelt a pohár. A trón és oltár érdekszövetsége saját szempontjai szerint ellenőrzi és magyarázza a prófétai igehirdetést. E szentszövetségben egy Ámosz is zárlatot okozhat, s a mesterségesen felszított dicsőség fénye kialszik. Emberileg szólva, valóban felségsértés számba vehető az, amit Ámosz legutóbb hirdetett. Amacja tragédiája mégis, hogy – bár Isten embere is lenne, amikor döntenie kell e kényes helyzetben, csupán a királyi ház embere lesz, s az államvallás pilléreivel támogatja meg az ige által megtámadott trónt.” (879. o.) 37.11 Lássuk, mit válaszolt erre Ámosz? „Nem voltam én próféta, sem prófétának fia: pásztor voltam és szikomort28 gyűjtögettem. Az Úr azonban elhívott a nyáj

27 28

Az izraeli (északi) országrész királya; itt a dinasztiát is jelenti. Vadfüge.


mellől. Azt mondta nekem az Úr: »Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek!« Halljad hát az Úr szavát! Azt mondod: Ne jövendölj Izrael ellen, ne beszélj Izsák háza ellen! Azért ezt mondja az Úr: Feleséged a város cédája lesz, fiaid és lányaid kard élén vesznek el, felosztják földedet kötéllel, te magad tisztátalan földön halsz meg. Izraelt fogságba hurcolják tulajdon földjéről.” (7,14-17) A próféta szörnyű sorsot jövendöl népének, ami be is következik, de nem az Isten akaratából, vagy büntetéseként, hanem sötét politikai-katonai, vagyis emberi bűnökből kifolyólag. 37.12 „… azt mondta nekem [az Úr]: Népem megérett a pusztulásra, többé nem kegyelmezek neki.” (8,2) Irgalmatlansági nyilatkozat. Tehetne ilyet az Isten? 37.13 „Azon a napon – mondja az Úr, az Isten – délben kell majd a napnak lenyugodnia; nappal is sötétséget borítok a földre. Gyászra fordítom ünnepeiteket, és siralomra minden dalotokat; mindenki derekára zsákruhát kötök, kopasszá teszek minden főt. Olyanná teszem, mint amikor az elsőszülöttet siratják, olyan lesz mindvégig, mint a keserűség napja.” (8,9-10) Szeretnénk, ha ilyen lenne az Istenünk? Szerencsénkre, egészen más. 37.14 „Igen, jönnek napok – mondja az Úr, az Isten –, amikor éhséget bocsátok a földre: éhséget, de nem kenyérre,


szomjúságot, de nem vízre, hanem az Úr szavának hallgatására. Vándorolnak az egyik tengertől a másikig, kóborolnak északtól délig, keresik az úr szavát, de nem találják.” (8,11-12) Ilyen sem lehet az Isten, hogy kielégíthetetlen vágyakat gerjeszt. 37.15 Az Úr mondta: „Összetöröm mindannyiuk fejét, karddal ölöm meg, aki megmarad. Senki nem menekülhet meg közülük, nem lesz számukra sehol menedék. Ha leszállnak az alvilágba, kezem onnan is visszahozza őket; ha az egekbe menekülnek, onnan is leszállítom őket. Ha elrejtőznek a Kármel csúcsán, felkutatom, és onnan is visszahozom őket; ha szemem elől a tenger mélyére bújnak, ott is parancsolok a sárkánynak, hogy marja meg őket. Rajtuk lesz a szemem, de romlásukra, nem javukra.” (9,1c-4) „Nos, rajta tartom szememet a bűnös országon, hogy eltöröljem a föld színéről.” (9,8a) A sátán sem tudna önmagára jellemzőbben nyilatkozni.

38. Abdiás könyve 38.1

„Hiába emelkedsz fel, mint a sas, hiába rakod fészkedet a csillagok közé, bizony, onnan is letaszítalak – mondja az Úr.” (4) Bizony, gonosz ez az Úrnak nevezett valaki.


38.2

„Azon a napon – mondja az Úr – nemde kiirtom Edomban a bölcseket, Ézsau hegyén a józan észt? Megrémülnek harcosaid, Temán, úgyhogy mindenki elpusztul Ézsau hegyén.” (8-9) Hogyan gondolhatta ezt a gyilkost a szerző Istennek?!

38.3

„Ne nézd testvéredet kárörvendőn a fosztogatás napján! Ne örülj Juda fiain pusztulásuk napján! … Úgy tesznek veled, mint te tettél: tetteid tulajdon fejedre hullanak.” (12-15) Hát, ennek az esélye elég nagy.

38.4

„De lesznek menekültek Sion hegyén, – szent hely lesz ez, – és Jákob háza kifosztja majd mind, aki őt fosztogatta. … Nem menekül meg senki Ézsau házából – az Úr mondta ezt.” (17-18) A tolvajt meglopják és megölik az Úr kedvencei. Bizony!

39. Jónás könyve Érdekes látni, hogy a 20. század 10-es és 70-es évei között hogyan változott e könyv megítélése: A korábbi magyarázó29 görcsösen próbálta valószínűsíteni a történet irreális elemeit (pl. milyen hal lehetett, s hogyan történt a lenyelés), az utóbbi30 már tanító jellegű elbeszélésnek mondja.31 29

Az Ó és Újszövetségi Szentírás a Vulgata szerint, Bp., Szt. I. Társ., 1916 Biblia. Szt. I. Társ., Bp., 1976 31 A JK (1998) még tovább megy: „Jónás könyve egyfajta prófétai legenda, melynek vannak egyenesen mesés részletei.” (885. o.) 30


39.1 „Az Úr szózatot intézett Jónáshoz…: »Kelj útra, menj el Ninivébe, a nagy városba! Hirdesd neki, hogy gonoszsága színem elé jutott.«” (1,1-2) Jónás menekülni próbál az isteni küldetés elől. Hajóra száll; óriási viharba kerülnek. A hajósok megrémülnek, imádkoznak, majd a hajó rakományát a tengerbe szórják. Ez mind eredménytelen. Jónást vallatóra fogják a hajósok; elmondja: az Úr elől menekül. „Mit tegyünk veled, hogy a tenger lecsendesedjék” – kérdezték az emberek. Kicsit a szájába adták a megoldást, de azért mégis Jónás döntése volt: „Fogjatok meg, és vessetek a tengerbe, akkor lecsendesedik a tenger. Tudom ugyanis, hogy miattam tört rátok ez a hatalmas vihar.” Ezután „A férfiak evezni próbáltak, hogy visszatérjenek a szárazföldre, de nem sikerült, mert a tenger zúgott és háborgott. Erre az Úrhoz kiáltottak: »Kérünk, Urunk, ne vesszünk el e miatt az ember miatt. Ne szálljon ránk igaz ember vére! Hisz te vagy az Úr, aki úgy tettél, amint neked tetszett!« Aztán megfogták Jónást, és a tengerbe vetették. A tengernek azonnal megszűnt a háborgása. Az embereket elfogta az Úrtól való félelem. Áldozatot mutattak be az Úrnak, fogadalmi ajándékokat szenteltek neki.” (1,3-16) Az eddigi rész tanulságai Jónás részére: Az Isten – kockázatosnak látszó – tervei elől menekült, s így még nagyobb bajba került. A hajósok igaz emberek voltak: - legelőször imádkoztak, - aztán a rakományt a vízbe dobták, - Jónás önfelajánlása után is minden erejükkel próbálják a hajót irányítani, - ezután újra imádkoznak, - csak ezek után fogadják el Jónás önáldozatát, s dobják a háborgó tengerbe, a biztosnak tűnő halálba, hogy eme emberáldozattal lecsendesítsék az Úr jogosnak tűnő, de igazságtalanul eddig őket is sújtó haragját.


- a vihar elültével hálát adnak.32 39.2 „Az Úr odarendelt egy nagy halat, hogy nyelje el Jónást. Jónás három nap és három éjjel a hal gyomrában volt.” (2,1) Ott imádkozott az Úrhoz: „A mélybe vetettél, a tenger mélyére, körülvett az áradat; örvényeid és hullámaid összecsaptak fölöttem. … A vizek a torkomig hatoltak, … de kimentetted a pusztulásból életemet, Uram, én Istenem! … Akik mihaszna (bálványokat) szolgálnak, elfordulnak az irgalmasságtól. Én azonban a dicséret szavát mutatom be neked áldozatul; teljesítem, amit fogadtam, mert az Úrtól jön a szabadulás. Az Úr szólt a halnak, és az kivetette Jónást a szárazra.” (2,210) Jónás megtért (visszatért) Istenéhez. 39.3 Az Úr másodszor is szól Jónáshoz: menjen Ninivébe. Jónás már nem gondolkodott, hanem odament, és hirdetni kezdte: „Még negyven nap, és Ninive elpusztul.” A város lakói hittek az isteni üzenetnek: böjtöltek, zsákruhát öltöttek és könyörögtek Istenhez. A főemberek kihirdették: „Mindenki hagyja el gonosz útjait és a rosszat, amit a keze végbevitt. Ki tudja, hátha irgalmas lesz és újra megbocsát az Isten, lecsillapul izzó haragja, és nem kell elvesznünk!” (3,1-9) 32

Próbáljunk ezúttal az istenfélelem helytelenségétől (mert a hangsúly nagyon máson van) eltekinteni.


Jónásnak könnyebb volt a dolga, mint remélte. A ki tudja, hátha kitétel megér egy kis töprengést. A JK így gondolkodik erről: „A »ki tudja?« kérdés, a ’talán’ reménysége azt juttatja kifejezésre, hogy a bűnbánat nem mechanikusan vonja maga után Isten megkegyelmezését. A kegyelem Isten ajándéka, amelyre reménységgel lehet várni.” (887. o.) Magam meg vagyok győződve: Isten alig várja, hogy bűnünket megbánjuk, s – szakmáját gyakorolva – megbocsáthasson. Ezért van bátorságom kijelenteni: a bűnbánat mechanikusan vonja maga után Isten megbocsátását. (Az más kérdés, hogy bűneink következménye alól – az általa alkotott természeti törvények érvénytelenítése által – nem mentesít.) Istenünknek – természetesen – semmilyen haragja nincsen. 39.4 „Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjaikról, megbánta a rosszat, amivel fenyegette őket, és nem tette meg.” (3,10) a) Isten nem cselekszik meggondolatlanul és nem is téved, ezért aztán esetében a megbánás értelmezhetetlen. b) Isten rosszat nem cselekedhet. Meghasonlana önmagával. c) Isten nem fenyegetőzhet. Lényegével ellenkezik. 39.5 Ninive megmenekedése viszont Jónást szomorította el. Felrója Urának, hogy éppen ettől tartott már első megszólítása után: az Úr jóságos, türelmes és irgalmas. Jónás azért keseredik el, mert így az Úr nem igazolta őt az emberek előtt. Már halálát kívánja. A városon kívül fölállít egy sátrat, hogy onnan figyelje a város sorsát: történik-e mégis valami rendkívüli. Az Úr egy ricinusbokrot növesztett Jónás fölé, hogy megvédje a nap hevétől. Jónás nagyon megörült ennek. Az Úr azonban már másnap egy férget rendelt oda, az megrágta a bokrot, ami ki is száradt. Az Úr forró keleti szelet támasztott, Jónás rosszul lett, halálát kívánta. Az Úr szózata így hangzott: „Bánkódsz emiatt a ricinus miatt, jóllehet nem is gondoztad és nem is nevelted. Az egyik éjjel felnőtt, a másik éjjel elpusztult. Hát akkor én ne irgalmazzak Ninivének, a nagy városnak,


amelyben több mint százhúszezer olyan ember van, aki még nem tud különbséget tenni a jobb és a bal keze között, és igen sok állat?” (4) a) Jónás reakciója az Úr megmentő ítéletével kapcsolatban érthető, de nem helyeselhető. b) Jónás várakozása nem is nevezhető logikátlannak. Hiszen Ura már egyszer pusztítást ígért, aztán meggondolta magát. Ha viszont ennyire ember módjára viselkedik, akkor miért ne gondolhatná meg magát újra? c) A ricinusbokorral kapcsolatban ez az Úr kiszámíthatatlan: - megnöveszti a bokrot (= enyhíti Jónás kínjait) - már egy nap múlva elpusztítja a bokrot (= visszavonja a fájdalom-enyhítést) - az Úr forróságot támaszt (= megkínozza Jónást). Hihető ez a sorozat a Gondviselő Istenünkről? d) Az Úr magyarázata nagyon is elfogadható, egy megjegyzéssel: ha a lakosok oly együgyűek, elvárható-e tőlük – halálbüntetés terhe mellett – a különbségtevés az erkölcsi jó és rossz között? e) Az egész könyv hadat üzen a zsidó népet képviselő főszereplő sovinizmusának, s így Ruth könyvével együtt az Isten egyetemes szeretetének legvilágosabb dokumentuma az Ószövetségben.

40. Mikeás könyve 40.1 Kivételezett népének vétkei miatt „Szamáriát romhalmazzá teszem a pusztában…” (1,6a) „Az Úr csapása ellen nincsen orvosság, utoléri Judát, lecsap népem kapujára, Jeruzsálemre.” (1,9) „… veszedelem jő az Úrtól Jeruzsálem kapuján…” (1,12) Ez az Úr romhalmazzá tesz, lecsap népére, veszedelmet hoz. Ő lenne a Teremtőnk? 40.2 „Amikor majd felfalják népem maradékát,


bőrét lenyúzzák, csontját összetörik, amikor majd felaprózzák, mint a húst a fazékban, a pecsenyét a lábasban, akkor majd kiáltanak az Úrhoz. De ő nem hallgatja meg őket; elrejti majd előlük arcát abban az időben a bűnök miatt, amelyeket elkövettek.” (3,3-4) Hihetjük ezt? Hogy a legnagyobb kínszenvedések közepette nem bűnbánón fordulnak az emberek Isten felé? Ha pedig bűnüket megbánva, hihető-e, hogy az Isten meg sem hallgatja őket, hanem még mindig moralizál? 40.3 Aztán, ha véget ér az Úr büntetése, „Gyertek – mondják –, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének templomába, hogy tanítson meg minket útjaira, és az ő ösvényén járjunk. … Nagy nemzeteken uralkodik majd, hatalmas népek fölött ítélkezik. A kardjukból ekevasat kovácsolnak, a lándzsájukból meg sarlót. Nem ragad többé kardot nemzet nemzet ellen, nem tanulják többé a hadviselést. Szőlője tövében ül majd mindenki, meg fügefája alatt, és senki nem zavar senkit.” (4,2-4) Az Úr pusztítása nyomán minden idillikusan jóra fordul. A háborúkra való készülődés megszűnése (sőt, az egész fent idézett rész) Izajás jövendölésével csaknem szó szerint egyezik (Iz 2,3-4). 40.4 Sionon összegyűlik sok nép, ők azonban nem ismerik az Úr terveit, ezért „Rajta, Sion leánya, csépeld! Szarvadat vassá változtatom, patádat rézzé változtatom, és összezúzol számos népet.” (4,13)


Istenünk lehet-e, aki népek összezúzására buzdít? 40.5 „Emeld kezedet ellenfeledre, s elpusztul minden ellenséged.” (5,8) Felhívás verekedésre, pusztításra. Hihetjük ezt Istenünkről? 40.6 „Haragomban és indulatomban bosszút állok minden népen, amely nem engedelmeskedett.” (5,14) a) Istennek nincsen haragja, indulata. b) Istentől távol áll a bosszú. c) Isten nem engedelmeskedést, hanem szabad belátáson alapuló emberszeretést kíván. 40.7 Talán egy hívő kérdezi: „Mivel állhatok az Úr elé, mivel borulhatok a magasságos Isten elé? Álljak oda égőáldozatokkal, egyesztendős borjakkal? Kosok ezreiben telik-e az Úrnak kedve, vagy áradó olajpatakokban? Feláldozzam-e elsőszülöttemet vétkemért, méhem gyümölcsét saját bűnömért?” (6,6-7) Előrelépés, hogy ezek a kérdések felmerülnek. És így, hogy már szinte bennük van az alábbi válasz: „Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel.” (6,8) Elég jó választ adott a próféta. 40.8 „Íme az Úr szava! … Eltűrhetem-e a hamis mércét, a kicsire szabott, gyűlöletes mérőt? Jogosnak tarthatom-e a hamis mérleget, és a zacskóban a hamis súlyokat?


Azért hozzáláttam, hogy sújtsalak, hogy pusztítsalak a bűneid miatt. … Eszel majd, de nem lakol jól soha; amit félre teszel, azt nem mentheted meg, s ha megmented is, kiszolgáltatom a kardnak.” (6,10-14) A csalás nehezen tűrhető, de a fölvázolt megoldás emberi (de inkább az alatti), nem isteni. Istentől többet várunk: hogy megkíséreljen megváltoztatni és így megmenteni a további csalás bűnétől. 40.9 „A hűségesek eltűnnek az országból, nincsen igaz az emberek között. Mindegyikük vérontásra készül, tőrbe csalják testvéreiket. Kezük ügyes tenni a rosszat, a főember követelőzik, a bíró ajándék fejében osztja az igazságot, a vezető kénye-kedve szerint beszél. Ne bízzatok társatokban, ne reménykedjetek barátotokban! Ne nyisd meg a szádat az előtt sem, aki kebleden pihen! Mert a fiú szidalmazza az apját, a lány anyja ellen támad, az új asszony meg anyósa ellen, ellensége az embernek saját háza népe. … köztük a legjobb is olyan, mint a tövis, a legigazabb, mint a szúrós sövény.” (7,1-6a) Az általános erkölcsi romlottság képe ez. És érdekes: egy-egy elemét mintha korunkban is tapasztalnánk. Ám nem nyugodhatunk meg ebben a szörnyű állapotban; van remény: „De én az Úrra emelem tekintetem, az Istenben bízom, aki megment, az én Istenem meghallgat engem.” (7,7) Ez a három sor nagyon kellett ide, és nagyon igaz is. Ámen.


40.10 „Az Úr haragját el kell viselnem – hisz vétkeztem ellene – …” (7,9a) Isten nem tud haragudni. Amit el kell viselnem, az a bűntudat és a bűnöm következménye. Sőt olykor a más bűnének következménye is. 40.11 „Mint azokban a napokban, amikor kivonultál Egyiptomból: mutass nekünk csodajeleket! Látni fogják a népek, és megszégyenülnek … Búvóhelyükről remegve jönnek elő, félnek és rettegnek színed előtt.” (7,15-17) Milyen csodajeleket vár a szerző? Amelyek ellenfeleket pusztítanak; halálosztókat, amilyeneket az Egyiptomból történt kivonulás előtt és alatt láttunk? De hiszen azok nem lehettek az Isten tettei! És milyen célból kívánja a próféta? Hogy egyes népek megszégyenüljenek, féljenek, rettegjenek. Lehet az Istennek ilyen célja? 40.12 „Melyik isten olyan, mint te, aki elveszed a gonoszságot, és megbocsátod a vétkeket? Aki nem haragszol mindörökre, hanem kedved leled az irgalomban?” (7,18) Nagy előrelépés ez, ha nem is elégséges: - Istennek nincs módjában elvenni a gonoszságot, bűnünket; csak mi állhatunk el tőle; - ha megbánjuk, egészen biztosan megbocsátja vétkeinket; - Isten egyáltalán nem haragszik, Ő indulatmentes lélek; - kedvét leli az irgalomban: ez igen-igen valószínű.


41. Náhum könyve 41.1 „Az Úr féltékeny és bosszúálló Isten, bosszút áll az Úr, és nagyon haragszik, bosszút áll az Úr ellenségein, nem könyörül ellenfelein. Türelmes az Úr, de hatalma félelmetes, nem hagyja büntetlenül a bűnöst. … Gátat vet a tengernek, s akkor az kiszárad, kiapaszt minden folyamot. … Hegyek rendülnek meg előtte, halom halomra dől. Összeomlik színe előtt a föld, a földkerekség és minden lakója. Haragjával szemben ki állhat meg, heves bosszúja előtt állva ki maradhat? Haragja kiárad, mint a tűz, darabokra törnek előtte a sziklák.” (1,2-6) A fenti állításokból csupán egy a helytálló: türelmes az Isten. Ez meglehetősen ellentmond az összes többinek, amelyek nagyon távol állnak a Szerető Istentől. 41.2 „Jó az Úr, menedék a szorongatás napján. Jól ismeri azokat, akik benne bíznak, ha jön az áradat. De akik ellene támadnak, azokat kiirtja, sötétedésig üldözi ellenfeleit.” (1,7-8) Szegény, rossz antennájú szerző! Persze, könnyebb nekünk, hiszen Jézus jó jellemzést adott Mennyei Atyánkról: „… aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” (Mt 5,45) 41.3 „Miként gondolkoztok ti az Úr felől? Ő idézi elő a pusztulást, … megsemmisülnek, mint a bogáncs,


mindenestül, mint a száraz pelyva. … lekaszálják őket és megsemmisítik. … Felőled ezt határozta az Úr: Nem lesz utódod, aki viselje nevedet. … sírodat pedig gyalázattá teszem.” (1,9-14) „Lám, én szembeszállok veled, – mondja a Seregek Ura –, fölégetem szekereidet, kicsinyeidet kard emészti meg.” (2,14) „… szoknyád szegélyét arcodig emelem, feltárom meztelenséged a népek előtt. Gyalázatot szórok rád, pellengérre állítalak és megszégyenítlek.” (3,5-6) „Sebedre nincsen orvosság, sérülésed nem gyógyul be.” (3,19a) A szerző tévedésben van: akiről ő beszél, az nem az Isten.

42. Habakuk könyve 42.1 „Meddig kell még, Uram, segítségért folyamodnom anélkül, hogy meghallgatnál? Hozzád kiáltanom: »Erőszak!«, anélkül, hogy megszabadítanál? … Csorbát szenved a törvény, a jog nem érvényesül. Üldözi a gonosz az igazat, a jogot kicsavarják.” (1,2-4) A próféta türelmetlenül várja Isten szabadítását a sok jogtalanság közepette. Csak azt ne kellene néhány sorral lejjebb


látnunk, hogy ez a segítség az ország és lakosainak pusztításával egyenlő!33 42.2 „Nem te vagy-e Uram, ősidőktől fogva az én Istenem, Szentem, aki nem hal meg? Te rendelted, Uram, ide hogy ítéletet tartson. Te tetted sziklává, hogy büntessen. Szemed tisztább annál, hogysem a gonoszságra tekints, a nyomorúságot nézni sem tudod. Miért tekintesz hát e hitszegőkre, miért hallgatsz, amikor a gonosz elnyeli a nála igazabbat? Úgy bánsz az emberrel, mint a tengeri halakkal, mint a gazdátlan csúszómászókkal. Mind kiemeli horoggal, varsájába fogja, hálójába gyűjti, aztán örül és ujjong. Ezért varsájának mutat be áldozatot, hálójának gyújt jó illatot, mert azok juttatták jó fogáshoz és bőséges eledelhez. Nemde szüntelen kiüríti hálóját, és pusztítja a népeket irgalom nélkül?” (1,12-17) A próféta reklamál. Van igazsága: a leigázó nem különb áldozatánál. (Abba nem mennék bele, hogy a kedvenc nép igazabb volt-e pusztán azzal, hogy az ő Urában hitt.) S ha a próféta meg van győződve: a pusztítót az Úr küldte rá, bizony 33

Idézek a JK magyarázatából: „Itt már szinte siettetni látszik Isten ítélettel való közbelépését. Talán nem szerette és nem féltette népét? De igen. Csakhogy neki Istenre is néznie kellett. Itt megint Kálvin mutat rá a másik oldalra: a próféták küldetése nemcsak az volt, hogy a nép megmaradásáért, üdvösségéért munkálkodjanak, hanem az is, hogy Isten dicsőségéért felelősséget érezzenek és vállaljanak.” (903-904. o.) Mit mondanak e sorok? Azt, hogy ha a prófétát csupán a népének szeretete vezérelte volna, aligha kéri az isteni ostor (= a babiloni hódító) csapásait, no de neki az Isten dicsősége is a gondja, márpedig Isten úgy dicsőül meg, ha pusztítja kedvenc népét.


annyiban jogos a kifogás, az Úr nem bánhatna csúszómászóként az emberrel, akit irgalom nélkül pusztíttat.34 42.3 „Akinek nem igaz a lelke, az elbukik, de az igaz élni fog hűségéért.” (2,4) A próféta hitéhez csatlakozhatunk. Talán egy kiegészítéssel: hosszú távon biztosan igaz. 42.4 „Uram, híred eljutott hozzám. … Haragodban is gondolj az irgalomra!” (3,2) „Uram, talán a folyamok ellen lángolt fel haragod? A tenger ellen indulatod?” (3,8) Az Istent a haraggal kapcsolatba hozni – tévedés. 42.5 „Megrendíti a földet, ha feláll, megrémíti a népeket, ha körülnéz.” (3,6a) Emberi képzelgések; nem találóak. 42.6 „Romba döntöd a gonosznak házát, … Dárdáiddal átszegezted harcosainak vezérét…” (3,13b-14a) Isten megrágalmazása.

43. Szofoniás könyve 43.1 „Bizony,elpusztítok mindent a föld színéről – mondja az Úr. Elpusztítok embert, állatot, elpusztítom az ég madarait, a tenger halait; 34

A JK is pálcát tör az isteni ostor fölött (is): „Saját bűnei fordulnak majd ellene, maga bizonyítja magát bűnösebbnek, mint akiket vele büntet Isten. Nem állhatnak meg az igaz Isten előtt, nemcsak azért mert túllépik a megengedett mértéket, hanem még inkább azért, mert bálványokat imádnak…” (904. o.) Érdekes egyrészt, hogy a magyarázó nem tartotta életszerűtlennek a ’megengedett mértéket’ egy háborúban. (És hol ismerhető meg az Úr által megengedett mérték?) Másrészt: a bálványok imádásáról anyagi és emberéletek pusztításával kívánja az Isten lebeszélni a pogányokat?


elbuktatom a gonoszt, eltörlöm az embert a föld színéről – mondja az Úr. Kinyújtom kezemet Juda ellen, és Jeruzsálem minden lakója ellen. Eltörlöm erről a helyről Baalt maradéktalanul, szolgáinak nevével és papjaival együtt.” (1,2-4) Ez a pusztításban kéjelgő nagyúr nem lehet az Isten. 43.2 „Abban az időben lámpással átkutatom majd Jeruzsálemet, és megbüntetem az embereket…” (1,12a) Isten nem büntető, hanem Szerető, Megmentő. 43.3 „Ezüstjük, aranyuk nem mentheti meg őket. Az Úr haragjának napján, féltékenysége tüzében elpusztul az egész föld, mert megsemmisíti, kiirtja a föld minden lakóját.” (1,18) Az Isten mint haragvó, féltékeny, megsemmisítő? Abszurd. 43.4 „Mielőtt elűznének benneteket, s eltűnnétek, mint a pelyva még aznap; mielőtt rátok zúdulna az Úr izzó haragja, … keressétek az Urat ti, szegényei a földnek, akik teljesítitek parancsait. Keressétek az igazságot, keressétek az alázatot, talán menedéket találtok az Úr haragjának napján.” (2,2-3) a) Istennek nincsen haragja.


b)

Ha bajban vagyunk, elsősorban akkor jut eszünkbe a Megmentőnk. Ez a tapasztalat. Mindenképpen érdemes megfogadnunk a próféta tanácsát. Nemcsak „talán”.

43.5 „Ezt mondja az Úr nektek: »Megalázlak, filiszteusok földje, lerombollak, kiirtom lakóidat.«” (2,5b) Kell-e mondanunk: a megalázás, lerombolás, kiirtás – istentelen dolgok. 43.6 Moáb és Ammon súlyos fenyegetést kap: „Népem maradéka kifosztja őket, aki fennmarad a népből, tulajdonul kapja.” (2,9b) Furcsa elképzelés az Istenről: kedvenc népe kifoszt más népeket, és a zsákmányt jogosan tulajdonába veszi. 43.7 „Rettenetes lesz az Úr hozzájuk. Amikor majd kipusztítja a föld minden istenét, leborulnak előtte, mindenki a maga hazájában, a népek minden szigete.” (2,11) A próféta világcsászárnak képzeli az Istent. A föld istenei nem istenek, csak teremtmények, ezért Teremtőjük nem is pusztítja ki azokat.

43.8 „És ti is, etiópok: átjárja őket a kardom. Kinyújtja kezét észak ellen, romba dönti Asszíriát; Ninivét pusztasággá teszi, kiaszott sivataggá.” (2,12-13) Ez az Úr pusztító tömeggyilkos. 43.9 „Csak az Úr igaz ott, aki nem művel semmi gonoszat: minden reggel kihirdeti törvényét,


egyetlen hajnalban sem mulasztja el, és a gonoszságot nem ismeri.” (3,5) Az Isten valóban nem művel gonoszságot. Kár, hogy a föntiek és alábbiak szerinti Úr – igen. 43.10 „Elpusztítottam a népeket, bástyáik leomlottak: kihalttá tettem utcáikat, nem jár ott senki sem. Városaikat kifosztották, nincs ember, aki lakja őket. … Mert elhatároztam, hogy egybegyűjtöm a népeket, összegyűjtöm az országokat, hogy rájuk zúdítsam haragomat, indulatomnak egész hevét.” (3,6-8) Pusztító, haragos, indulatos – a szerző által elképzelt Úr lehet ilyen, de nem az Isten. 43.11 „Azon a napon nem kell majd szégyenkezned a tetteid miatt, amelyeket ellenem elkövettél. Mert akkor majd eltávolítom körödből, akik gőgösek s hivalkodnak.” (3,11) Ha kételyeink lennének az eltávolítás mikéntjéről, a JK értelmezője35 megvilágítja: „Sionnak nem kell többé szégyenkeznie a múlt bűnei miatt, mert az Úr a nyelv megtisztítása után megtisztogatja népét is úgy, hogy kiirtja közüle a kevély és gőgös bűnösöket, s megtartja az alázatos és egyszerű népet.” (910. o.) Tehát kiirtja. S a magyarázó semmi kivetnivalót nem talál ezen – állítólagosan isteni – gyilkosságsorozatban. 43.12 „Nem hajtja végre rajtad az ítéletet 35

Domján János dr.


az Úr, elűzte ellenségedet, Izraelnek az Úr a királya, ne félj többé semmi rossztól!” (3,15) Ez az Úr teljesen kiszámíthatatlan és kegyetlen, igenis félni kell tőle, hiszen kedvenc népét – bűnei és hűtlensége miatt – pusztító ítélettel sújtotta, ezt az ítéletét eléggé hatékonyan végrehajtotta (eszközét feladatának túllihegése címén megbüntette), s ezek után azt állítja: nem hajtja végre az ítéletet. 43.13 „Lám, büntetéssel sújtom minden elnyomódat.” (3,19a) Az Isten a büntetéshez eszköztelen; csak szeretni tud. 43.14 „Dicsőséget és hírnevet szerzek nektek a föld népei között, amikor majd jóra fordítom sorsotokat, a szemetek láttára – mondja az Úr. „ (3,20b) Csupán azért szerez dicsőséget ennek a népnek, mert kedvencévé választotta. De hát aki kivételez, az Isten nem lehet.

44. Aggeus könyve 44.1 A babiloni fogságból történt visszatérés után előbb politikai, aztán kényelmi okokból halasztódik a jeruzsálemi templom újjáépítése. Az Úr és prófétája ezt helyteleníti: „Bő termésre számítottatok, és lám, szűkös lett. Betakarítottátok, de elfújtam. Ugyan miért? – mondja a Seregek Ura. Hajlékom miatt, amely romokban hever – mindegyiketek csak a maga házával törődik. Ezért nem adta meg az ég az esőt, ezért nem adta meg a föld a termést. Szárazságot bocsátottam a földre, a hegyekre, a búzára, a


borra, az olajra és mindenre, amit a föld terem; az emberekre, az állatokra és a kéz minden munkájára.” (1,9-11) Az Isten nem a világnak hiú urasága, aki éhínségbe taszítja alattvalóit, ha az ő palotáját nem építik föl. Nagyon kell különböznie az ilyentől. 44.2 „… a népet elfogta az Úrtól való félelem.” (1,12) Eléggé helytelen. Egy hiú uraságtól féltek a valódi Isten viszontszeretése helyett.

44.3 „Megrendítem mind a népeket, és ideáramlik minden népnek a kincse.” (2,7a) Mármint a jeruzsálemi templomba. a) Az Isten nem akarja az összes népet megrendíteni, hanem magához ölelni. b) Ideáramlik… Minek nevezzük ezt? Az izraeliták határtalan öntudatának? Ez az ő problémájuk. A miénk viszont az, hogy vannak köztünk a hungarista szupremáciának36 hívei. Vegyük észre: a kettő egy tőről fakad. 44.4 „Aszállyal, üszöggel, jégesővel sújtottam kezetek munkáját, és ti mégsem tértetek vissza hozzám – mondja az Úr.” (2,17) Még egy ember előtt is világos – nemhogy az Isten előtt –, hogy károkozással nehéz magam mellé állítani bárkit is. A félelemkeltés ennek ellenére folyik ma is. Felszínes eredményekkel. 44.5 „Ledöntöm az országok trónját és összezúzom a pogányok országának hatalmát.” (2,22a) Az Isten nem ilyen gonoszságokkal, hanem a megjavításunkkal foglalkozik, hogy felszabadultabb lélekkel élhessünk. A trónok és hatalmak pedig saját ellentmondásaikba buknak bele időről időre.

36

fensőbbrendűség


44.6 „Azon a napon – mondja a Seregek Ura – foglak, Zerubbábel, Sealtiel fia, én szolgám – mondja az Úr – és olyanná teszlek, mint a pecsétgyűrű. Mert téged választottalak ki – mondja a Seregek Ura.” (2,23) Az Úr részéről ez a (ki)választás eléggé önkényes. Nehéz szabadulni attól a gyanútól, miszerint ez a mondat Zerubbábel helytartó hitelének erősítését szolgálta. Hiszen – mint Ezdrás kapcsán a 15.1 szakaszban világossá lett – a perzsa királynak és az Úrnak egy az érdeke.

45. Zakariás könyve 45.1 A kedvenc nép nem hallgat az Úrra. „Ezért az Úr nagyon megharagudott atyáitokra.” (1,2) „Erre az Úr angyala így válaszolt: »Seregek Ura! Meddig vársz még, hogy megkönyörülj Jeruzsálemen és Juda városain, amelyekkel hetven éve érezteted haragodat?«” (1,12) „Ezután így szólt az angyal, aki hozzám beszélt: »Hirdesd: Ezt mondja a Seregek Ura: Féltékeny szeretettel szeretem Jeruzsálemet és Siont, és nagyon haragszom a gőgös népekre. Én ugyanis csak egy kicsit haragudtam, ők azonban túllépték a mértéket…«” (1,14-15) a) Isten nem haragszik; sem kicsit, sem nagyot. b) A kis harag mértékén túllépés elmélete komolytalan. 45.2 „Nézzétek, kinyújtom kezem ellenük, és ők saját szolgáik prédájává lesznek.” (2,13) Isten senki ellen nem nyújthatja ki a kezét; különösen nem úgy, hogy emberek prédává lesznek ezáltal. 45.3 „… és kiirtom a gonoszságot ebből az országból egyetlen nap alatt.” (3,9b) Isten semmiféle kiirtásra nem képes – meghasonlás nélkül. 45.4 „Megkeményítették a szívüket, mint a gyémánt, nehogy megértsék a tanítást és a törvényeket, amelyeket a Seregek Ura Lelke által és a régi próféták által adott nekik. Ezért nagy lett a


Seregek Urának haragja. Ez történt: Hiába kiáltott, nem hallgatták meg, [majd ők is hiába kiáltanak, én sem hallgatom meg őket – mondja a Seregek Ura;]” (7,12-13) Egy durcás kisgyerek fogadkozhat így. 45.5 „Ezt mondja a Seregek Ura: Féltékeny szeretettel szeretem Siont, és nagy haragra gerjedtem miatta.” (8,2) Egy átlagembernél alacsonyabb szintről mintázták ezt az Urat. 45.6 A templom újjáépítésének kezdete választóvonal: „Az előtt a nap előtt ugyanis eredménytelen volt az emberek munkája. Munkája közben ugyanis senkinek sem volt nyugta az ellenségtől. Én ugyanis mind egymásra szabadítottam az embereket.” (8,10) Mondhatjuk-e, hogy nem gonosz ez az Úr? 45.7 „Ezt mondja a Seregek Ura: Amint elhatároztam, hogy rosszul bánok veletek, amikor atyáitok megharagítottak – mondja a Seregek Ura –, és nem is irgalmaztam, úgy most, ezekben a napokban elhatároztam, hogy jót teszek Jeruzsálemmel és Juda házával. Ne féljetek!” (8,14-15) Magam pedig azt mondom: ha ez az Úr létezne, igencsak félnetek kellene tőle, hiszen ha rosszat csináltok, nagyon meg tud haragudni, sőt: irgalmatlan is tud lenni, félő, hogy bármikor újra irgalmatlanul haragos lesz. Az Isten – ezzel szemben – soha nem haragszik, és irgalmasságát föl nem függeszti. 45.8 Az Úr válogatott kegyetlenségekre képes: „Erődöt épített magának Tirusz, annyi ezüstöt halmozott fel, mint a por, annyi aranyat, mint az utcán a sár. De lám, tulajdonává veszi az Úr, seregét a tengerbe űzi,


őt magát meg lángba borítja. … Gázából eltűnik a király, Askalon lakatlanná válik, … A filiszteusok gőgjét eltiprom…” (9,3-6) Ahogy látjuk, az Úr a fáraó seregének tengerbe fojtásával hagyományt teremtett… Persze egyéb szörnyű tettei sem elsők a sorban. 45.9 „Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket, Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes37, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján.” (9,9) Szerencsére ilyen váradalom is volt a népben. Jézus ezt majd föl is használja. 45.10 „A pásztorok ellen föllángolt haragom, a vezérbakot megbüntetem.” (10,3a) Képes beszéd; a pásztorok itt: idegen uralkodók. Két probléma: Isten nem haragszik és nem büntet38. 45.11 „[Én nem fogom többé kímélni az ország lakóit! – mondja az Úr. Inkább kiszolgáltatok minden embert a szomszédjának és a királynak. Feldúlják az országot, és nem szabadítom ki őket a kezükből.]” (11,6) Ilyet mondhat – esetleg – egy elkeseredett ember, de nem az Isten. 45.12 „Azon a napon hozzálátok és mind kiirtom azokat a népeket, amelyek Jeruzsálem ellen kivonulnak. Dávid házára pedig és

37

Itt csupán ez az egy szó (győzedelmes) az ide nem illő. A LXX a σωζων szót használja. Az alapige jelentése: megment, megtart, megszabadít. Károli ezzel összhangban fordít: szabadító. 38 Hamarabb tudta, mint mi: Egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.


Jeruzsálem lakóira kiárasztom a jóindulat és az imádság lelkét.” (12,9-10a) Hihetjük, hogy - Istennek lehet kedvenc népe és - amelyik ezt a kedvenc népet fenyegeti, azt kiirtja? 45.13 „Azon a napon – mondja a [Seregek] Ura – kiirtom a bálványok nevét az országból, úgyhogy nem is említik őket többé. Kiirtom az országból a prófétákat és a tisztátalanság lelkét is. Ha valaki jövendölni akar, a szülei, az apja és az anyja azt mondja majd neki: Nem maradhatsz életben, mert hazugságot beszéltél az Úr nevében. Ezért amikor jövendöl, a szülei, az apja és az anyja átszúrják.” (13,2-3) Hát, vannak nagyon nagy botrányok az írásokban; ez közülük való. A – forrásul használt – katolikus Biblia magyarázója meg sem kísérli ezt értelmezni: elhallgatja. Az 1916-os kiadású katolikus Biblia lábjegyzetes magyarázataiban nem aggályos: „Az időben oly nagy lesz a buzgalom a tiszta tanítmány mellett, hogy magok a szülők hajtják végre a törvényes büntetést gyermekeiken, kik az ellen tanítanak.” (587. o.) A JK könnyedén elintézi: „… a hamis prófétákat a saját hozzátartozóik fogják megölni.” (926. o.) Azt nem merte leírni (csak gondolatban elfogadni), hogy az édesanyjuk. 45.14 „Kelj fel, kard, pásztorom és társam ellen – mondja a Seregek Ura. Lesújtok a pásztorra, és szétszélednek a juhok: kezem a gyöngék ellen fordul. Ezen az egész földön – mondja az Úr – két rész elpusztul [és elvész], a harmadik rész megmarad.” (13,7-8) A tömeggyilkos Úr lehetne az Isten?


45.15 „Akkor az Úr kivonul és harcba száll: harcolni fog a népek ellen, amint háború idején szokás harcolni.” (14,3) Isten mint kardos-dárdás vitéz… 45.16 „Ez lesz a csapás, mellyel az Úr minden népet sújt, amiért Jeruzsálem ellen harcolt. Szétmállik a testük még amikor lábon járnak, szétmállik a szemük a gödrében, szétmállik a nyelvük a szájukban. Ugyanez a csapás sújtja a lovakat és a szamarakat is, és minden állatot, amely a táborukban lesz. Azon a napon nagy rémületet támaszt köztük az Úr: mindenki megragadja a másik kezét, és kezet emelnek egymásra.” (14,12-13) A bosszú kicsit gyomorforgató. Csúnya rágalom az Isten ellen. 45.17 „Aki életben marad azokból a népekből, amelyek felvonultak Jeruzsálem ellen, évről-évre feljön és leborul a Király, a Seregek Ura előtt, és megünnepli a sátoros ünnepet. S azoknak, akik a föld nemzetségei közül nem jönnek fel Jeruzsálembe, hogy leboruljanak a Király, a Seregek Ura előtt, nem esik majd eső. Ha Egyiptom népe nem vonul és nem jön fel, ugyanaz a csapás sújtja őket, amellyel az Úr azokat a nemzeteket fogja sújtani, amelyek nem jönnek fel, hogy megünnepeljék a sátoros ünnepet.” (14,16-18) Egy kisszerű uralkodó bemutatja, hogyan kukorékol a kakas a szemétdombján.

46. Malakiás könyve 46.1 „Szerettelek benneteket! – mondja az Úr. Ti mégis így beszéltek: Mivel mutattad meg, hogy szeretsz bennünket? – Ugye, Ézsau, a testvére voltál Jákobnak? – mondja az Úr. – Mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem: városait pusztasággá tettem, örökségét sivár legelővé. Hiába mondja Edom: »Elpusztítottak bennünket, de újra felépítjük


romjainkat«, mert a Seregek Ura ezt mondja: Ha fölépítik, lerombolom!” (1,2-4) A kedvenc nép – a súlyos csapások alatt (vagy után) méltán – kételkedik az Úr szeretetében. Nos, az Úrnak vannak érvei: - Izsák fiai közül az elsőszülött Ézsaut mellőzte, - helyette a csaló Jákobot kedvelte, és őt tette kivételezett népének atyjává, - azzal dicsekszik, hogy Ézsau utódainak földjét elpusztította, s mivel azok élni akarásuk jeléül szeretnék újjáépíteni hazájukat, az Úr megfenyegeti őket, hogy újra lerombolja. Lehetne valahogy szimpatizálni egy ilyen Úrral? 46.2 „A gyermek tiszteli apját, a szolga pedig urát. Ha tehát én atya vagyok, hol az irántam való tisztelet? Ha én Úr vagyok, hol a tőlem való félelem? – ezt kérdezi tőletek a Seregek Ura, tőletek, papok, akik megvetitek a nevemet.” (1,6) Tehát az Úrtól félni illik. De nem az Istentől. 46.3 „Átkozott az a csaló, aki – bár van szép hím a nyájában fogadalmi áldozatul – mégis egy sérültet áldoz fel. Mert én vagyok a Nagy Király – mondja a Seregek Ura, és nevem félelmetes a népek között.” (1,14) Egy hiú hűbéres nyilvánul itt meg. 46.4 „Ha nem hallgatjátok meg, és nem szívlelitek meg, s nem dicsőítitek meg nevemet – mondja a Seregek Ura –, akkor átkot küldök rátok, és átokká változtatom áldásaitokat. Sőt már átokká is változtattam, mert senki sincs köztetek, aki ezeket szívére venné. Nos, eltöröm karotokat, arcotokba szórom a szemetet, ünnepeitek szemetjét és benneteket is kiszórlak vele együtt. Akkor megtudjátok, hogy én küldtem nektek ezt az üzenetet, hogy megszűnjék Lévivel kötött szövetségem – mondja a Seregek Ura.” (2,2-4) „… letértetek az útról, sőt sokakat félrevezettetek a tanítással. Ti bontottátok fel Lévi szövetségét – mondja a Seregek Ura. Én ezért megvetetté és alávalóvá tettelek benneteket az egész nép


előtt, mert nem jártatok útjaimon, hanem a tanításban tekintettel voltatok az emberek személyére.” (2,8-9) Egy pitiáner városi fejedelemnél nem magasabb színvonal. 46.5 „Áruló módon viselkedett Juda: szégyenletes dolgot vittek végbe [Izraelben és] Jeruzsálemben. Juda ugyanis megszentségtele-nítette az Úr kedves szentélyét: idegen isten leányát vette feleségül. Azt az embert, aki így járt el, irtsa ki az Úr Jákob sátrai közül…” (2,11-12) Nem izraelita (vagyis pogány) nőt feleségül venni – életveszélyes. Az Úr lecsap. 46.6 „Elmegyek hozzátok és ítéletet tartok.” (3,5a) Jogos a félelem, de nem az istenfélelem, hanem az úrfélelem. 46.7 „Szolgáltassátok be hiány nélkül a tizedet és az első termést a kincstárba, hogy legyen étel a házamban. Akkor aztán próbára tehettek – mondja a Seregek Ura –, vajon megnyitom-e nektek az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok-e rátok.” (3,10) Ha kapok, akkor talán adok is – így gondolkodik ez az Úr. Még szerencse, hogy az Isten nem így, hiszen akkor a világ sem lenne. 46.8 „Kedvetekért megtiltom a sáskának, hogy ne egye meg és ne pusztítsa el39 a föld gyümölcsét, és nem lesz terméketlen a szőlőtök a mezőn – mondja a Seregek Ura.” (3,11) Ha a mai olvasó ezt kedves elnézéssel olvassa, nincs hozzáfűznivalóm. 46.9 Kisebb vita támad az Úrral: érdemes-e őt szolgálni, hiszen akik nem félik őt, azoknak jobban megy a soruk. Az Úr megnyugtatja híveit: egy könyvbe följegyzik azokat, akik félik őt, s majd az adott napon lesz különbség igaz és gonosz között. (3,13-18) Értsük jól: istenfélelem helyett gondoljuk az Isten iránti szeretetet.

39

A fordító (Tarjányi Béla dr.) itt túlzásba vitte a tagadást.


46.10 „Mert lám, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgyhogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük. Nektek, pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja… a gonosztevőket eltiporjátok…” (3,19-21) Olvassuk jóindulatúan: képes beszéd. Azonban többet kell mondanunk. Hihetjük-e, hogy a végtelenül irgalmas Isten ideig tartó bűnökért bárkit is az örök kárhozatra taszít? Nem sokkal valószínűbb (és az Isten iránt jóhiszeműbb) feltevés, hogy Isten tud akkora szellemi erővel hatni ránk, hogy bűneink szégyene alatt csaknem összerogyva, Isten szereteterejébe kapaszkodva mellette maradhatunk? Azt viszont egyértelműen tagadnunk kell, hogy bűnös embertársainkat – akár jelképesen is – eltiporjuk. 46.11 „Nézzétek, elküldöm nektek Illés prófétát, mielőtt elérkeznék az én nagy és félelmetes napom.” (3,23) a) Nagyon bízom benne, hogy Istennek nem létezik nagy és félelmetes napja. b) Vannak az Ószövetségnek nagy alakjai. De az ő szerepüknek későbbi egyoldalú bemutatása kimeríti a koncepciós eljárás fogalmát. Ez áll Mózesra, különösen Dávidra (erre többször rámutattam) és Illésre is. Nem tudom figyelmen kívül hagyni Illés gyalázatos tömeggyilkosságát (11.26 szakasz), mely depresszióba is kergeti.

Utószó Az Ószövetség könyvei a Bibliánk része, ezért állításait értelmeznünk-értékelnünk kell. Különösen is – a Bevezetőben leírt célt szem előtt tartva – az Istent bemutató szavakat, mondatokat. A szerkesztői munka végeztével érdemes áttekinteni az eredményeket. Mire jutottunk? Hogyan foglalhatnánk össze az


Ószövetség sok-sok lapján leírtakból e könyvek istenképét? E füzetek minden olvasója elvégezheti ezt a szintézist; az alábbiakban magam is megkísérlem. Ha úgy teszik, előfeltevéssel indítottam: a Bevezetőnek Megközelítés alcímében rögzítettel. Sok helyen találkoztam pozitív képpel: amilyet örömmel vállalhatunk (1.1, 1.3, 1.4, 1.6, 1.8, 1.13, 1.14, 1.19, 1.20, 1.23, 1.30, 1.40, 1.44; 2.23; 3.4; 5.21; 7.26; 9.1, 9.2, 9.4, 9.18, 9.35, 9.38, 9.42; 10.20, 10.25, 10.29; 11.5, 11.6, 11.14; 12.2; 13.17; 14.1; 15.2; 17.1, 17.2, 17.3, 17.6; 18.4; 22.1, 22.5, 22.6; 23.27, 23.99; 24.11, 24.14; 27.1; 29.2, 29.5, 29.49, 29.50, 29.61, 29.76, 29.79, 29.82, 29.83, 29.85; 30.63, 30.78; 33.21, 33.23, 33.46; 35.5; 36.2; 37.10; 39.1, 39.2; 40.3, 40.7, 40.9, 40.12; 45.9 szakaszok). Aztán vannak olyan részek, amikben kevert istenképet látunk (csak példaként: 23.26 és 29.86 szakaszok). Sajnos azonban az esetek túlnyomó többsége olyan istenképet mutat, amely vállalhatatlan, mert – a Bevezetőben leírt ismérvek alapján – az Isten olyan nem lehet: személyválogató, népválogató (kivételező), igazságtalan, fenyegető, büntető, bosszúálló, kegyetlen, irgalmatlan, gonosz, vérengző, (tömeg)gyilkos, kardforgató hadvezér, ármánykodó, dölyfös, kárörvendő, következetlen, kiszámíthatatlan, félelmet keltő, pusztító, romboló, megbetegítő, átkozódó, esküdöző, (izzón) haragvó, féltékeny, kiszolgáltató, teremtményét eltaszító, teremtményének esedezését meg nem hallgató. Lelkileg egészséges emberben nem férhetnek meg alapvetően ellentétes tulajdonságok, pl. szeretet és gyűlölet, a gondoskodás és a sorsára hagyás (vagy kiszolgáltatás az ellenfélnek). Ha belátjuk ennek érvényét az emberre, nincs okunk feltételezni ennek ellenkezőjét az Istenről, sőt: Jézus is megtámogat ebben (Mt 12,25-26). Ezért az ilyen kettősséget tükröző részek sem lehetnek lelki építőanyagaink. Szembetűnő, hogy ez az Ószövetségben ábrázolt Úr – csaknem – kizárólagosan az izraelita népé, úgy is mondhatjuk: soviniszta Isten, aki kettős erkölcsöt hirdet; egyet a saját (választott) népének, egy másikat a többi népnek. S ez az Isten


kivételez: saját (választott) népét a többi nép fölé helyezi. Ilyen Isten léte nyilvánvalóan képtelenség, ám még két problémát is okoz: egyrészt az Őt vallókban kivételezettségük beteges tudatát alakítja ki, másrészt az összes többi népben ellenszenvet ébreszt. A zsidókkal szembeni ellenérzés egyik okát e kettős rossz hatásban látom. (Szándékosan nem használom az erre tévesen értelmezett antiszemitizmus szót.) A fentiekből következik a kérdés: ha a jézusi tanítással harmonizáló sorok csupán búvópatakként, alig-alig jelennek meg az Ószövetség könyveiben, akkor a Jézus-követőknek mi szükségük lehet az ószövetségi Bibliára? Talán nem is kell sok bátorság kijelenteni: tanítás szempontjából többet árt, mint használ. Ebből építkeznünk nem ajánlatos. Mégis, miért e rang? Egybekötjük az újszövetségi iratokkal, szertartásainkon felolvasunk belőle. Talán ezért: Jézus és tanítványai, első követői nem a semmiből jöttek, az ószövetségi hagyományokban nevelkedtek, abban éltek, a zsinagógákban kezdtek tanítani; ezért is tartalmaznak az újszövetségi iratok sok ószövetségi hivatkozást. Ha ezeket érteni kívánjuk, az Ószövetséget valamennyire ismernünk kell. Játsszunk el a gondolattal: mi történt volna, ha Jézus a Kárpát-medence közepébe született volna bele? Akkor ma az Ószövetség az ősmagyar mítoszok gyűjteménye lenne. Milyen jó, hogy nem így történt. Program a jövőnkre: Zrínyi mondását: Sors bona, nihil aliud40, módosítani kell. Mos bonus, nihil aliud. Jó erkölcs, semmi más! A jó erkölcs pedig egyetlen imperatívusz: Szeress! Isten szeretetből, szeretetre teremtett minket, vállalva a kockázatot, hogy a szeretethez szükséges szabadsággal nemcsak élhetünk, hanem vissza is élhetünk vele. - VÉGE 40

Jó szerencse, semmi más.

Istenkép az Ószövetségben. 9. füzet: Ezekiel és a 12 kispróféta könyve. Kritika az evangéliumok felől nézve

Recommend Documents