.BALÁZS ATTILA.
.Isola Bella,. vagy a központi fénytorony hibái Egy irodalom, amely ugyanazon nyelv∫ irodalom más részének vagy részeinek figyelembevétele nélkül teremti meg kánonát, nem tesz mást, mint megteremti (saját apparátusával) a mindössze saját magára vonatkozó kánont. (Gondolatféle az alul olvasható szövegb√l.)
A
jugoszláviai magyar irodalom húszas éveinek végén és harmincas éveinek elején az irodalom vezéregyénisége egy nagyon furcsa kis vékony, kitinpáncélos bogárka volt: egy örökké valamiféle szivárványos adriai szigetekre elvágyódó, azonban haláláig a disznósivalkodásos bácskai porban és porlepte akácosokban maradó, ott bujkáló, biciklizget√ és révedez√, széplelk∫ségében itt-ott elcsorduló, utána rendre pocsék hangulatú falusi orvos, aki ebb√l a poros-ragacsos, önnön termékenyítette bácskai anyagból megalkotta a vajdasági helyi színek ellentmondásos elméletét. Szenteleky Kornél a tizenkilencedik század végén született Pécsett – nem volt echte délvidéki tehát –, onnan kerül majd szül√ivel Erdélyen át Zomborba. Érettségi után Pesten tanul, ezt követ√en friss oklevelével Garán vállal munkát. Nem tetszik neki, elmegy onnét, cseberb√l vederbe, örökre lesátorozik a vajdasági szürkéske Szivácon. (Ezért kár volt?) Ott dolgozik viszonylag korai haláláig, közben sokat betegeskedik, gyakorta utazik külföldre tüd√kólikáját gyógyítani, hiába. Negyvenéves, amikor feladja a harcot. Ki hallott róla? Kornélunk írta, hogy éjjel, amikor horkol a dagadt disznóhizlaló, s a százláncos gazda gutaütötten emészti az esti vinkót, meg a paprikást, √ például spanyolul tanul, Hölderlint forgat vagy Rimbaud-t, Van Gogh lángoló vonalait bámulja, netán Nietzsche megejt√ mélységeibe szédül. Sápadtan, lázasan, szikkadt szemekkel. – Tényleg: ki ismeri? És a szivárvány mely színeib√l áll a helyi színek elmélete? A SZIVÁRVÁNY DÉLIBÁBJA? Doktor Bori Imre, aki megírta a jugoszláviai (nem csupán a vajdasági!) magyar irodalom történetét, maga is eltöprengett a kontradikciók hatalmas csokrán, amellyel Szenteleky jóságosan megajándékoz mindenkit, aki csak arra vetemedik, hogy furcsa személyét és nem túl terjedelmes életm∫vét közelebbr√l megvizsgálja. Alkotóként például úgy költ√, hogy verseskötete soha nem jelent meg, ugyanakkor szemmel láthatóan egyformán elb∫völi a hangos, beképzelt, gyakorta toporzékoló Ady, meg a halk, jóval szerényebb Tóth Árpád, közben kétféle er√ munkál benne: a világ tagadása és az élet igenlése. Utóbbi a ragyogó mediterráni Napfényországba röpítené minduntalan drága poétánkat, ahová csak id√nként lehet eljutni, a lírai lélek jobbára a rút prózai valóságban kénytelen dohogni, zakatolni. Van hát egy (idealizált) táj, amelyben jó lenne élni, s van ez a másik, amelyben kényszerül. Az el√z√vel szemben – legjobb írói pillanataiban – elemi er√vel ragadja meg Kornélunk a lapos, tunya, közönyös, disznószarszagú síkságot, ahonnan a pálmát kiszorítja az akác. Az Úgy fáj az élet cím∫ prózakötetéb√l szinte versszer∫en sulykolja belénk bemutatkozóban a mondandót: panaszok, sóhajok, ámulások, vágyak, rajongások, nyöszörgések, elkábulások, csüggedések, álmok,
3
Balázs Attila
emlékezések, meglátások, hazugságok, dalok, jajok, t∫n√dések, mámorok, hívések, várások, lázadások, elfáradások, mindig csak érzések és érzések és érzések… ez a könyv csupa líra, szerénytelen alanyi költészet tisztességes poétikai formák nélkül. – Erre az „önkritikára” következik egyik kritikusának frappáns megállapítása, hogy hát: Sz. K. idegen szépségek felé kutató tekintete mellett is, úgy látszik, a legbácskaibb költ√. Tényleg frappáns. Legjelent√sebb regényében, az Isola Bellában Szenteleky jóval messzebb megy a faluvégi kacsaúsztatónál, Ludasi-tónál, Palicsnál, Jegricskánál, Ferenc Jóska csatornánál, mi is van Szivácnál? Szenteleky annál is tovább evez, Isola Bella szigetéig lapátol az Adrián. Ott aztán van azúr tenger, poros akác helyett kabócamuzsikás fenyves, szöv√d√ szerelem a f√h√s, bizonyos Szabolcs és a hirtelensz√ke, izmos combú dán amazon, Inge között. Szabolcs szeretetelv∫ filozófiája túl lagymatag a harcos kommunista Inge számára, ám lásd: a szerelem mindent legy√z. Az elvi ellentéteket elsimítják a tintakék hullámok, a csodálatos égbolt. Még inkább az Inge méhében fogant új, kis micéliumhangon nyöszörg√ élet. Miközben ezt a maga módján szent, de nem túl bonyolult, nem sok meglepetést tartogató esetet mondja el a szerz√ – kezdve attól, hogy sok-sok szürke, ólmos, verg√déses nap után végre partra vet√dött az Id√nek, az Életnek ennek a kis földjén –, nem feledkezik meg onnét is megfricskázni a maga honi délvidékét. Otthon, sóhajtja, elfullad a ver√fény, a görnyedt, fanyar napok árnyai alatt lelke mosolya eliramlik, mint a csodaszarvas, és a mimózák finom, halovány illatára rátipor a kemény, csizmás trágyaszag. Kicsinyes, verébfej∫ emberek. Önzés és settenked√ rosszindulat. Lomha, szürke napok, melyek üres tarsollyal, szenvtelen arccal kullognak a temet√ felé. Aktivitásod, nagy akarataid lélegezni sem tudnak… (tik-tak, tik-tak). Gyógyíthatatlan tüd√betegként Szentelekyt láthatóan a por zavarta legjobban. Van költ√, akit a sz√r, √t viszont a por foglalkoztatja legmakacsabbul, s szerinte mindig a por a gy√ztes: a végtelen hatalmú por a szellem minden törekvését elbágyasztja, beszitálja, lassan megfojtja és eltemeti. Úgy véli, ha a jugoszláviai magyar irodalomról √szintén be kellene számolnia, akkor mindenesetre egy újabb – talán nem is minden eredetiség nélküli – por-ének vagy por-dráma témáját kellene felvázolnia. Mert a felpirosló akarások, a lendületes ígéretek szelíden, szürkén, egyre csituló lelkiismerettel belefeküdnek a langyos, vastag bácskai pordunnákba. – Ezek után nehéz elképzelni, hogy ez az ember alkossa meg lelkének teljes odaadásával a vajdasági magyar írók számára használatos útmutatót, a couleur locale elméletét, ám ahogy a közhely is folyton tudatja velünk: az élet tele sok váratlan csodával és mesés fordulattal. Szenteleky Kornél – akir√l megboldogult Juhász Erzsébet írt halványuló, ám kétségtelenül értékes regényt M∫kedvel√k címmel (megjelent anno az újvidéki Forumnál) – önmagához els√ pillantásra h∫tlen teóriáját Taine nyomán dolgozta ki, mert a disznóhizlaló sógor-koma-jószomszéd dagadt, böförész√ horkolása közben olyat is olvashatott. (Taine, mint tudjuk, a helynek, az id√nek és a fajnak a m∫vészetekre gyakorolt hatását vizsgálta.) De Szenteleky – aki csaknem hófehérré, majd kisvártatva paprikavörössé vált, ezt is tudjuk, amikor az egyik lexikon levajdaságizta – a híres francia tollforgatóéhoz és gondolkodóéhoz hasonló impulzusokat kaphatott a lengyel Reymonttól, vagy a norvég Knut Hamsuntól is, akikre egyébként hivatkozott kés√bb. Bagolyhuhogásos töprengései közben szép lassan arra a megállapításra evickélt – az annak el√tte megkérd√jelezhetetlen Pest-központúság ügyében is –, hogy bizony megváltoztak a dolgok, új id√k érkeztek, új térképeket nyomtattak, új szellemi er√terek jöttek létre, ugyanakkor a délvidékiek még nem jutottak el az új élet tudatához; nem látják új kötelességeiket, új felel√sségüket. A Szenteleky-féle helyi színek kompilált, végs√ formájában kevesebb kitér√t engedélyez√ általános elmélete így fogalmazódott meg: 1. Nem az a fontos, hogy a történet Bácskában vagy Bánátban játszódjék le, hogy a környezet színei megfeleljenek az idevaló táj színeinek. A szellem a fontos. A szellem, amit az író a színeken túl megérez, s amivel az író némi közösséget érez. 2. A lényeg az, hogy igazi életet, igazi mát adjon az író. Aki egy bácskai faluban ábrándos, rokokós andalúziai történeteket ír, az ügyes írásm∫vésszé n√heti ki magát, de nem lehet igazi mai író. Az igazi írónak élnie kell a mában. Bele kell kapaszkodnia az id√, a talaj, a tények, a társadalmi adottságok pozitívumába. 3. Írástudók vagyunk, a holnap elhivatott épít√i. S akkor nem szabad megtagadni a földet, az id√t, amelyben építeni kötelességünk. Elfordulás Isola Bellától? Úgy t∫nik. A jugoszláviai magyar irodalmat a második világháború után Pest és Belgrád között húzódó (elméleti-történeti) pályájára állító dr. Bori Imre szerint a Szenteleky szerkesztette Kalangya irodalmi folyóirat volt az,
4
Isola Bella, vagy a központi fénytorony hibái
amelynek szerz√it a helyi színek teóriája leginkább befolyásolta, ám tiszta formájában aligha valósította meg bárki is. Az irodalom angolna-jellegét ismerve, mondjuk, ez nem is csoda, miképp az sem, hogy a couleur locale teóriája parázs vitát eredményezett. Legnagyobb hévvel az a Havas Emil gerjesztette, akinek nevét az √rizte meg, hogy társszerz√ként írt egy középszer∫ (inkább gyenge) regényt Csáth Gézával és Munk Artúrral, de legjobban az, hogy oly kitartóan ágált a helyi színek okán és ellen. Havas úgy vélte, hogy egy-egy m∫ színhelye ugyan lehet Újvidék vagy Szabadka, azonban az ott játszódó történetek nem a vajdasági talajnak a különleges, egzotikus termékei, mint a trópusoknak például a sz√rpamacsos kókuszdió, hanem az egyetemes embersors jelenségei, és éppen ezért nincs alapja egyéb földszinti, ásós-kubikos spekulációnak. Ekkor Szenteleky ismét sápadt lett, majd paprikavörös (reszketett is a lába), s így vágott vissza verébfej∫ Havasnak: – Hát az lenne a vajdasági író feladata, hogy szégyenkezve megtagadja a jelz√ket, amelyek hovatartozását meghatározzák? Az, hogy egyedül √ ne tartozzon népéhez? Hogy ne nyúljon e föld életéhez és problémáihoz, mert az már a pesti kávéházak üresen és lelketlenül gúnyolódó nyelvén szólva: vicinális irodalom?! HÁT NEM! Havasnak meg a végére maradt még egy csörtéje: – Pont azok, akik nem e földb√l n√ttek ki, nincsenek idekötve, csak a jelenükért dolgoznak, de nem ismerik a múltunkat, s nem számolnak a jöv√nkkel, pont azok hangoskodnak a legjobban! Igyekeznek, hogy a fal, amit építünk, er√s legyen, és megbírja a tet√t, amely alá menekültek, de nem vettek részt a fundamentum lerakásában, és nem is óhajtanak mindig is a tet√nk alatt maradni… Stb. Ismer√s dráma, érdekes szereposztásban. Figyelmet érdeml√ váltásokkal, helycserés támadásokkal, de nincs rá mód folytatni. Szenteleky folyóirata, a Kalangya – amely a harmincas évek elején indult, s a második világháború végén sz∫nt meg – a maga kis háborúival a nagyban rendkívül fontos szerepet játszott abban, hogy a leszakadt, s minden ábránd ellenére soha vissza nem tért délvidéki területen a magyar szellemi élet ténylegesen ne jusson olyan sorsra, amilyennek maga Szenteleky vizionálta még pálmasuhogásos, datolyaíz∫, illatos hónaljú Isola Bellájának igézetében. A folyóirat céljának tekintette, hogy egyéb teend√i mellett figyelje a délszláv irodalmat, például Miroslav Krlezˇa robusztus alkotói munkásságát, ugyanakkor olyan felragyogó írók kiteljesedésében segítsen, mint Radnóti Miklós, Veres Péter vagy Szentkuthy Miklós (eminnen vagy amonnan, ahogy vesszük), továbbá vállalkozott Németh László írásainak kiadására, nem utolsósorban szélesebben is lépést igyekezett tartani korának friss irodalmi-szellemi történéseivel. Alapjában véve ez olyan modellt teremtett, amely követend√nek bizonyult mind a háború utáni Híd, mind a hatvanas évek egyik ifjúsági hetilapjának oldalzsebéb√l, a vörös zsebkend√ társaságából el√bb csak félénken kidudorodó, majd bátran kinöv√ (Új) Symposion számára. Abban is példamutató volt a Kalangya, ahogy megteremtette a maga írói gárdáját, magához vonzotta, mintegy lestoppolta magának Szenteleky utáni f√szerkeszt√it, az avantgarde vonzódású Szirmai Károlyt és Herceg Jánost. Kettejük közül az el√z√ megírja majd egyebek mellett a magyar irodalom egyik leger√sebb, látomásos kis prózadarabját Vesztegl√ vonatok a sötétben címmel (már milyen vicinális irodalom!), utóbbi pedig Szenteleky helyébe lépve – ugyancsak felismerve a jugoszláviai magyar irodalom sajátos helyzetét – kulturális programot hirdet. Nem beszélve itt Herceg élete végére szépen kiterebélyesül√ írói munkásságáról. – Utóbb kiderül, mindez létfontosságú dolog, f√leg abban a helyzetben, amikor majd Budapest mint távolodó (epi)centrum: hosszú ideig csupán pár bágyatag szellemi rezdülésre lesz képes, az új m∫vészeti ideák valóságos vulkáni kitörése helyett mindössze néhány betegecske puttyanásra, annak is csak maréknyi hamuját fújja át a szél a magas vasfüggönyön. Ergo, ha a második világégés utáni jugoszláviai magyar irodalom nem is Szentelekynek köszönheti létét, de nagyon hálás lehet neki. Hálátlan viszont az, hogy m∫veit a Feledés gonosz szigetének sárkányfogú zátonyaira vitte a könyörtelen áramlat, s nem látszik onnan belátható id√n belül tovasodorni. De hát a m∫vek többségével így állunk. Írók posztumusz tragédiája. Van, akihez már életében eljön, ágyában hozzája simul ez a bénító szomorúság. E sorok írója tehát – aki egészében nézve se tudja a fejleményeket el√zmények hiányában elképzelni, modernizmust tradíció nélkül (T. S. Eliot örök mucsai rajongója) – úgy véli, ha nem is a helyi színek ma már hellyel-közzel megmosolyogtató elmélete nélkül, de Szentelekyék „kalangyás” fundamentuma nélkül aligha jött volna létre az az Új Symposion, amelynek aztán sikerült saját legendát kovácsolnia határokon túl is hallható, pimasz és heves üll√csapkodással. Nem épült volna fel a Sympo-m∫hely, amely a jugoszláviai ma-
5
Balázs Attila
gyar irodalom – és nem csak az írott szó – legélénkebb, szocreáltól és hasonló kötöttségekt√l mindenáron szabadulni igyekv√ elméi számára biztosíthatott indulást és folyamatos megnyilvánulást, nem utolsósorban kritikai visszhangot. Legalábbis a zömének, külön tisztelettel Tolnai Ottónak, továbbá mindazoknak, akik a folyóirat több évtizedes létezése során, illetve annak egy-egy szakaszában ebbe fektették legjobb szerkeszt√i-alkotói energiáikat, legszebb, legemlékezetesebb igyekezetüket. Ugyanakkor e lap, amely reális kockázatvállalással olyan magyarországi szerz√ket is közölt szép számmal, akik nem publikálhattak szabadon vagy sehogy sem odahaza, sosem került azok túl nagy hatása alá – ha mégoly tekintélyes, √szintén csodált, örökké teli tarsollyal érkez√ alkotóról-gondolkodóról, kiváló solymárról és tollforgatóról legyen is szó, amilyen a már akkor galamb√sz Mészöly Miklósunk volt, szálfaegyenes közös istenünk –, ahogy ez a Kalangyával sem esett meg. Magyarországi szerz√inek intenzív jelenlétében sem. Mészöly – aki a Symposion történetében a „küls√ munkatársak” közül valószín∫leg a legnagyobb kedvvel szállította nekünk azt, amit az írás és a gondolkodás legmagasabb fokú szintézisének nevezhetnénk (tudhatjuk Thomka Beátától is), hozta annak maximális tágasságában és magasságában, hozta szép férfiúi atlaszi vállán (imádtuk, oh, oh!) – független magatartásával is imponált. Azzal, amit aztán annyian idéztek már, ha kellett, ha nem, pászolt-e vagy sem: azzal a bizonyos mészölyi körön belüli kívüliséggel. Általános irányelvként ez nekünk, az Új Symposion harmadik generációjának, az úgynevezett Sziveri-nemzedéknek is nagyon tetszett. Úgy lenni belül bármin, hogy közben kívül is, ideális állapot. Eszményi alkotói helyzet: egyénileg is, lapilag is. (Más kérdés, hogy e társaság jó részének inkább a mindenkori és -nem∫ körön kívüliség jutott.) Közben világossá vált, hogy bár egy irodalom szempontjából leger√sebb összeköt√ elem a nyelv, csodált pókfonalnál is ezerszer szétszakíthatatlanabb, így nyilván magyar írónak számít mindenki, aki magyar nyelven ír, ezek a szálak nem okvetlenül és nem mindig futnak össze egyetlen központban. Ezen az idegpályán nemegyszer észlelhettünk már súlyos meghibásodásokat, ami ebben az esetben azt eredményezi, hogy a szervezet puszta önvédelemb√l újabb és újabb centrumokat és centrumszer∫ségeket hoz létre, mert sejti, valószín∫leg tartós defektre számíthat, elhúzódó hibaelhárításra. – Nos, ez lehet az Új Symposion létrejöttének egyik valószín∫síthet√ aspektusa, ahogy ugyan összeköttetésben lev√, de önálló, önakaratú, alternatív szellemi kisközpontként való m∫ködésének magyarázata is. A legújabb háborúig, amellyel új helyzet állt el√. (Megjegyzend√, hogy a folyóirat id√nkénti botrányait és összeomlásait, így a nevezetes ’83-as – a magyarországi Mozgó Világéhoz fogható – felrobbanását, felrobbantását sem esztétikai okok idézték el√, hanem politikaiak, és a túlforrósodás nem az Újvidék–Budapest, de nem is az Újvidék–Belgád, meg nem is a Belgrád–Budapest f√vonalon következett be, bár vannak elméletek erre is, hanem hogy ennél lehangolóbb legyen a helyzet: az Újvidék–Újvidék vonalon. Oka tehát a politikai szabadság lokális besz∫külése, szklerotikus szindrómája: sért√déssel párosult er√fitogtatás, hatalomféltés, kiskirályság-ábránd, büntetéskényszer és szerencsétlen pártreflexek, ostoba és hiú reakciók elegye. Hasznos aligha származott bel√le. Amennyiben a második világháború el√tti Kalangyával történt volna azokban az átkos, diktatórikus id√kben, még érthet√ lenne, így kevésbé. Lett tehát ebb√l egy sikeres kísérlet arra, több lendületes között, hogy Újvidék megszüntesse autonóm szellemi központként m∫köd√ önmagát. Utóbbi sikerült is aztán egy Slobodan Milosˇevic´ nev∫, elhíresült szerb politikus lelkes, „küls√” támogatásával, aki még attól a fogástól sem riadt vissza, hogy színtiszta, mégis dögletes joghurttal öntse le egész Vajdaságot: a „bukott symposionistákat” rehabilitálja, azonban mindez már olyan lapra tartozik, amely túlnövi ezen kis [történeti] eszmefuttatás sz∫köcske kereteit, miként a normális logikáét is. Az egyetemes politika politikához méltó ügyeinek kulimászába utalható át, a maga nem artisztikus szürrealizmusába.)
A
hatvanas években még nem volt Mészöly itt rendesen a láthatáron, de Danilo Kisˇ sem, ergo Jorge Luis Borges is hiányzott, amikor Tolnai Ottó kivezette népecskéjét a piros oldalzsebb√l. Szerencsére a Szovjetunióval való szakítás egyik eredményeképp a szocreál nem volt olyannyira szigorú diktátum, mint Magyarországon, így el√bb lehetett tiszta leveg√höz jutni, mély lélegzetet venni. Köszönhet√en annak is, hogy Jugoszláviában semmiféle marx–engelsi, lenini vagy lukácsi stb. kínos-súlyos polip nem telepedett rá az irodalomra és a m∫vészetekre, azok jobb sorsot érdeml√ orrsövényére oly inoperábilis módon, mint a keleti blokk országaiban, beleértve az úgynevezett legvidámabb barakkot is. Sinkó Ervin a második világháború utáni vajdasági szellemi vezér a Tanácsköztársaságban, egészében véve a szovjet rendszerben mélységesen
6
Isola Bella, vagy a központi fénytorony hibái
csalódott emberként kezdte el a maga délvidéki tanszékalapító és egyéb misszióját az ötvenes években, így aztán a symposionistáknak nem is kellett Mesterüket farba rúgni. Így minden start lényegesen könnyebb, s már az els√ csapásokkal messzebbre lehet jutni. Természetesen itt sem beszélhetünk példának okáért a cambridge-i öreg diákok hosszú csónakjának perfektül egybehangolt mozdulatairól, de legalább nem az volt, hogy tucatnyi ember közül minimum négyen mindig az ellenkez√ irányban próbálnának lapátolni, miközben a kormányos meg a zsebtükrében gyönyörködik. Ugyanakkor többen is sajátos csodának látják azt, embereinek sokszín∫sége ellenére mit√l tudott a Sympo ilyen tempósan haladni, miközben a hatvanas évekb√l hetvenesek lettek, s többen is váltottak a kormánylapátnál. Bori úgy ír a symposionisták megjelenésér√l, hogy egy új írónemzedék t∫nt fel ezzel, méghozzá az a nemzedék, amely annak el√tte a (beszédes nev∫) Kontrapunkt antológiában tett el√ször kísérletet arra, hogy irodalomfelfogását körvonalazza, és példákkal bizonyítsa az új és ihletett költ√i szó erejét, egyúttal megnevezte azokat a jelenségeket is, melyek tagadását fennhangon hirdette. A couleur locale szempontjából felettébb érdekes, mit jelentett nekik, konkrétan a helyi színek elmélete felé megsemmisít√ szándékkal sosem vagdalkozó akkori új titánok számára pontosan ez. Mi ellen voltak? A bezárkózás ellen, mint mondták, a tóparti és a templomtorony-perspektíva, a tévesen értelmezett regionalizmus ellen. (Els√ pillantásra nem nélkülözi a dialektikát e dolog, második pillantásra jobb a helyzet!) Fontos ebben az is, Pest vidékének nézzük-e Újvidéket, de nevezett id√ben Novi Sad már nem az, ahogy tulajdonképpen soha nem is volt Pest vidéke hosszú történelmünk folyamán. ◊szintén, inkább a szerb kultúra központja, s a magyar ennek árnyékában éldegélt, Pestt√l akárha fényévnyire. A kett√ morzsáiból, hovatovább: több kultúra anyagából rakta, pépezte, petéztette, ragasztotta össze mindegyikre emlékeztet√, ugyanakkor markánsan egyikhez sem hasonló, igazából egyikhez sem tartozó önmagát. Ily módon, ebb√l jöhetett létre kizárólag az Új Symposion, meg a világ b√ven hozzáférhet√ vált részéb√l ama relatív szabadságban. Bányai János – a folyóirat egyik f√szerkeszt√je a tekintélyes f√szerk.-ek sorában – úgy fogalmazott, hogy a symposionisták fellépése alapjaiban bolygatta meg a jugoszláviai magyar irodalom színképét: szembeszálltak a vidékiesség még sok helyütt uralkodó szemléletével, az új irodalom friss hatását hozták magukkal, nem esküdtek látszatértékekre, s mindmáig mások és önmaguk szigorú kritikusai. Ugyanakkor mindenütt és mindegyikük által elmondatott: hogy társadalmi, m∫vészeti és kritikai folyóiratuk érdekl√dési köre változatos, és hogy nagy hangsúlyt fektet a fordításra is, kiváltképp a modern délszláv irodalmak átültetésére. Ha tehát a Kalangyának ott volt délszláv konstellációban a maga megam∫vét létrehozó Krlezˇa, a Symposionnak maradt Ivo Andric´, még inkább a kés√bb fellép√ írók sorában els√sorban Danilo Kisˇ, akinek délvidéki magyar prózánk „borgesi vonalát” köszönhetjük a szerb irodalomra gyakorolt hatása révén, ahonnan átszivárgott, nem utolsósorban a saját (magyarra fordított) m∫veinek hála. És haladt szépen ezzel együtt, sokféle er√t√l formáltan a symposionisták avantgardista és modernista irodalma arra, ami kés√bb újvidéki tanszékünkön is a posztmodern jelz√t kapja. Ezzel a jelenséggel, a posztmodernével e sorok írója az amerikai Pynchon, Coover és Barthelme m∫vein keresztül találkozott, illetve a róluk szóló írásokban, és a saját szövegeiben – azoktól a boldog hetvenesekt√l fogva – inkább ebben az irányban haladt, mintsem abban, amit a Sympón kívüli írók egy csoportja valóságirodalomnak nevezett, s majdnem kizárólag a valóság próbakövén tesztelhet√ tényekb√l gondolta megvalósíthatónak. Valamiféle új couleur locale teória volt kibontakozóban, amely a symposionistákat gyökértelennek, a valóság talajától messze elrugaszkodottnak, öncélú kísérletez√knek vélte, csaknem az árulás bélyegét sütve rájuk. Erre és hasonlókra reagált iróniával, s√t szarkazmussal nemzedékének vezéralakja, Sziveri János, aki A Couleur lokálban cím∫ versével frenetikus sikereket aratott a maga jellegzetes hangú estjein, amelyeken egyre groteszkebbül láttatta a világot és elerkölcstelenedett, feslett politikusait. Sziveri Couleur lokálja olyan hely, ahol babot fal az ember nyakig az olajos padlób∫zben, rügyez√ muzsikaszó koszolja a leget, s a takaró félhomályban senkik és valakik jönnek-mennek, a költ√ megtartaná véleményét, de már nem lehet:
satufej∫ek ülnek kelnek mindenütt s csavarra járnak a satufejek – és a kerítésr√l célirányosan fel röppennek az intézménye sült kerub-verebek.
7
Balázs Attila
Sziveri Jánosnak és újhangos nemzedékének felléptekor a hetvenes évek derekától felfele az Új Symposion els√ nemzedéke már érett íróegyéniségekre tagolódott, oszlott szét, bomlott fel (izmosult és magányosult), illetve olyanokra, akik jól beilleszkedtek a hatvannyolcban még elátkozott intézmények b√rfoteljeibe, székeibe, egyebeibe. De bármi történt is velük, semmi sem elégséges ok arra, hogy elfelejtsük, illetve bárki is elfelejtse, f√leg azok, akik egy rémes összetett szóval, kacsacs√r∫ eml√sre asszociáló kifejezéssel élve: az újabb magyar irodalom paradigmaváltásáról beszélnek, mit tettek Tolnaiék azért, hogy ilyesmir√l egyáltalában beszélhessünk. Mit jelentett ebben a folyamatban az Új Symposion Tolnai Ottóval, Domonkos Istvánnal, Ladik Katalinnal és másokkal, mindenkivel, aki egy új irodalom szekerét tolta er√sen a változások szelében. Nehéz lenne komolyan venni azt a fejtegetést, amely a próza megújulásáról beszél, azonban eleve fogalma sincs, vagy csak egy összehasonlíthatatlanul kevesebb utánajárást igényl√, komótosabban felépíthet√ és mérhetetlenül könnyebben kezelhet√ rendszer kedvéért nem gondolta át világporos Tolnai Ottó szerepét az eseményekben, vagy például makró Végel Lászlóét, nem utolsósorban Joab testvérünkét, Gion Nándorét, ahogy másokét sem (netán senkiét a határokon túlról, de most maradjunk Jugónál!). Utóbbival kapcsolatban az is furcsa így lokálpatrióta, puskaporos déli szemszögb√l, hogy amikor például újabban a történet csodálatos újjáéledésér√l olvashatunk a kritika mára kissé túl örvénymentessé vált f√áramának fantommedrében fehér lábacskáinkkal lágyan sodródva, aközben netán szó sem esik Gionról, akinél tényleg nem éledt fel a történet, de csak azért, mert ugyebár: nála ki sem múlt soha. (Az író halt meg, de az más.) Amúgy viszont nem baj – miként azt a Kalangya hagyományából kisarjadt, annál sokkal magasabbra n√tt Új Symposion és szerz√i gárdája is mutatja –, ha nincs minden egyetlen központi diktátumnak alávetve. Ha egyetlen irodalmon belül is létezik valamiféle többközpontúság, nevezhetjük akár multikultúrának. Csak egyet nem szabad szem el√l téveszteni: egy irodalom, amely ugyanazon nyelv∫ irodalom más részének vagy részeinek figyelembevétele nélkül teremti meg egyébként derék mód a maga kánonát, nem tesz mást, mint megteremti (saját apparátusával) a mindössze saját magára vonatkozó kánont. Ám ett√l még lehet nagyon elégedett magával, meg boldog is. – Valószín∫leg így kell ezt felfogni, egyébként aligha képzelhet√ el boldogság a magyar irodalom országhatárokon belül is jól meghasadt, gyakorta ugyancsak szánalmasnak tetsz√, méltatlan helyzetek sorozatait reprodukálgató állapotában. Amelyben, ha nem is kimondottan abban a Szenteleky-féle elvágyódásos értelemben, de csakugyan: mintha folyton amott valahol létezne a maga (félelmetes) robinsoni magányában láblógázó, társtalanul és megejthetetlenül dudorászó magasb literatúra, a Belle Lettre, a maga Isola Belláján, emitt meg zajlik az élet. Vagy ami annak ígéretes lehet√ségéb√l megmaradt. Kett√ között mély árok, vagy égig ér√, rideg várfok. Széles csatorna, mint a görög mitológiában, amely az egymásnak teremtett szerelmeseket tragikusan elválasztja egymástól. P. S. E cikk szerz√je, tehát: én, úgy éreztem, ide majd még írogatok valamiket konkrétan rólam mint magyar íróról. Lehet√leg sokat, azonban mintha meggondoltam volna magam. Majd egy másik mesében. Csak azt mondanám még el, hogy amikor egyszer egy heves vitában felmerült, hogy például az akkori Új Symposion nem is jelentett annyit, mint amit zengnek róla utólag, hiszen alig volt hatása – ezt találta mondani egy emlékezetes irodalmi fórumon Budapest közepén egy amúgy a vajdasági magyarság ügyében jócskán és különben tán jó értelemben elfoglalt, √szinte ember –, akkor erre más nem jutott eszembe válaszul, mint az, hogy Symposion nélkül például én se lennék, meg valószín∫leg mi sem ülnénk itt, ennél a fényes, ritka baráti asztalnál mindannyian – ilyen szép számban – Szerbhorváth Gyuri barátunk vastag Sympo-történetének1 hosszú, tanulságos bemutatóján. Úgy érzem, ebben védhetetlenül igazam volt. Miként abban is, hogy némi lelkiismeret-furdalásom van: miért is nem érdekelt igazából sosem a Kalangya? (Mondjuk, eddig.) Jegyzet
1. Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005.
8
