13. fejezet
Minden annyira távolinak és lehetetlennek tűnik, amikor az ember szomorú. Reggel a nap betűző sugarára ébred, amit nem nyel el a sötétítő függöny, mert az este nem lett behúzva. Nincs kedve kikelni az ágyból s csak a szemét dörzsölgeti miközben fordul egyet a takarója lábai mozgásának a segítségével. Szemét lehunyva tartja és egy távoli világba repül, ahol nincsenek gondok és valóra válnak legáhítottabb álmai.
Lelke megtelik boldogsággal és csak a legvágyottabb elgondolásait éli meg örömkönnyek kíséretében. Olyan dolgok történnek vele, amik valószínűleg sosem fognak megesni, de szívében megtörtént pillanatként őrizheti. Visszatérve a valóságba már semmi sem olyan csodás, mint odaát. A nap még mindig vakítóan ragyog és az óramutató is csak egy félórával későbbi időpontot mutat. Mielőtt elkezdődik a nap érdemes felvázolni az elvégezendő feladatokat, mert így egyszerűbbnek látszik minden. Isabellenek viszont nem volt mit elterveznie, hiszen számára egy ismeretlen közeg várja, ahol legutoljára születésekor volt bent huzamosabb ideig. Koraszülött volt. Talán ezért sem szeretett volna gyermeket. Nem viselte volna el, ha idő előtt vagy netán betegen jönne a világra. Nagy hatással volt rá az életvitele is, amely nem engedte meg, hogy szüljön. Megbánta. Most már esélye sem lesz arra, hogy családja legyen. Csonka emberként, nőként fogja leélni élete hátralevő részét távol a világtól. Erős egyéniség volt, de a rák minden pozitív energiáját kioltotta. Az sem érdekelte, hogy meghal vagy sem, hiszen úgysem tér vissza előző életébe. Mindenki csak sajnálná és a világ kiszolgáltatottjának érezné magát. Itt marad ebben a kis városban, amíg felépül, majd elmegy olyan messzire, ahova még az Isten sem követheti. Isabelle negatív gondolkodását a nővérpult mögül kiszóló hölgy szakította félbe.
Asszonyom, kérem töltse ki ezt a felvételi adatlapot annál az asztalnál.- mutogatott a szemközti asztalra a nővér.- Ha kész van fáradjon vissza, hogy felvegyük a paramétereit.
Isabelle kedvetlenül leült a székre és a táskájából előkotorta a tollát. A felmérő négy oldalas volt és számára ostoba kérdésekből állt. Sosem volt érzékenysége, allergiája semmire. Nincs testi fogyatékossága, amiért járóeszközre lenne szüksége és szellemileg is rendben van. Nem hord szemüveget, sem kontaktlencsét, nem hallássérült és beszélni is tud. Székelése és vizelése is rendesen működik. Egyetlen baja van, amiért napok óta alvatlanság és stressz gyötri. Észrevette, hogy érzékenyebben és ingerlékenyebben reagál a dolgokra. Olykor sírni tudna, de van olyan kitörése, amikor hangosan nevetne. Mindez a betegsége miatt van. Nemcsak testileg, mentálisan is beteg. Felismerése könnyebbnek bizonyult, mint kezelése. Amikor édesanyja élte át ezeket a borzalmakat hasonló tüneteket észlelt rajta, de magáét nem tudta csillapítani. Bárcsak olyan lenne, mint régen. Vidám, szórakoztató, tele önbizalommal és pozitív látásmóddal. Élete fordulópontjához ért, ahonnan nincs visszaút. Az elkövetkezendő napokban a Jóisten kezeibe helyezi életét, aki belátása szerint cselekszik majd. Ha megbünteti, akkor utolsó perceit élvezi a földi paradicsomban, mert biztosan a poklok bugyraiban fog szenvedni. Viszont, ha ad még egy lehetőséget csakis második esélyként kapja meg.
Ne szomorkodjon.- szólította le egy idős hölgy, amint a nővérpultnál várta az ápolónőt. Az asszony szeme ragyogott és kedves mosoly ékelődött arcába. Nem lehetett több hatvanévesnél, mégis tíz évvel többnek nézett ki. A bőre megtépázott volt és a fejét egy virágmintás kendő fedte, hogy elrejtse hajhullását. Kóros soványsága pedig testi gyengeségére utalt és a kezei is remegtek. Isabellet elrettente ez a látvány. Saját magát látta az öregasszonyban.- Ez egy újabb megpróbáltatás, amit az Úr mért ránk, hogy megtisztítson bennünket a bűneinktől. Isabelle Duval?- szólt ki a nővér.- Megmutatom a kórtermét. Kövessen kérem.
A nővér a folyosó végéig vezette Isabellet, majd belépve a 12-es számú kórterembe könnyek öntötték el a szemét. Szétnézett, hogy hamarjában felmérje mi merre van. A szobában három ágy volt, három hozzájuk tartozó éjjeliszekrénnyel. Az ajtó mögött volt az öltözőszekrény, amely mellett egy asztal állt. A mosdókagylót az ajtótól jobbra találta. A szobatársai biztosan vizsgálaton vannak, mert senki sem volt a szobában.
Mademoiselle Duval. Az ablak melletti ágy lesz az öné. A számozás jobbról balra történik, így az öné a kettesszámú ágy. Bár, ha belegondolok fordítva is így lenne. - nevette el magát a nővér, de Isabelle nem reagált rá. - Nem tudom, de sejthetem min megy most keresztül, ráadásul ilyen fiatalon, de higgyen nekem minden jól fog alakulni.- a nővér bátorítóan megfogta Isabelle kezét és egy mosolygós pillantást intézett felé.- Miután átöltözött fáradjon vissza a nővérpulthoz, hogy megmérjem a testmagasságát, a testsúlyát és a vérnyomását.
Isabelle a szemközti ágyra pillantott. Egy plüss mackó szunyókált a sarokban, míg a párnán egy sztármagazin hevert. A másik ágyon itt-ott elszórt édesség és egy könyv volt. A szoba szürkeségét még az asztalon fekvő kártyapakli, társasjáték és a sakk-készlet dobta fel. Azt gondolná az ember, hogy tévedésből a gyerekosztályra került, de az ajtón jókedvűen besétáló két nő másról tanúskodott. Az egyik túl fiatal volt hozzá képest, a másik pedig öregnek bizonyult.
Jó napot kívánok!- köszönt előre a fiatalabbik nő, majd a másik követte.- Maga az új szobatársunk? Igen. A nevem- Isabelle egy pillanatra megakadt a bemutatkozása miatt. Nem akarta, hogy a nevéről felismerjék, hiszen azért jött egy Isten háta mögötti városba, hogy ne tudják meg, hogy beteg. Lehet, hogy nem is mondana nekik semmit a Duval név, de nem lehet elég óvatos.Isabelle. Engem Joséphinenek hívnak, ő pedig madame Marie.- előbb a fiatalabbik nő mutatkozott be, majd bemutatta a mellette álló idősebb hölgyet is.
Mindketten boldognak tűntek, pedig biztosan nem véletlenül vannak itt. Vajon miből merítenek erőt ezek az emberek, amikor tudják, hogy élet és halál között állnak? Joséphine az ágyra segítette az idősasszonyt, majd ő is a sajátjába bújt. A lány egy ideig nézte Isabellet, aki a szekrénybe pakolta a holmiját csendesen, de nem bírta ki, hogy ne szóljon hozzá.
Figyelj Isabelle! Megengeded, hogy tegezzelek, mert így bizalmasabb. Ahogy szeretnéd. Nem tudod hol öltözhetek át? Itt. Itt?- kérdezett vissza meglepetéstől tágra nyílt szemekkel a nő. Talán szégyenlős vagy? Nekünk is az van, ami neked.- incselkedett a lány. Megmutatnád hol van a mosdó?- Isabelle is elcsodálkozott magán, hogy egyik napról a másikra mennyire gátlásos lett. A mellettünk lévő helyiség a zuhanyzó. De nem kell átmenned. Elfordulok és nem leskelődöm. Madame Marie pedig már úgy hallom alszik.- intett a fejével a falhoz fordult horkoló asszony felé. Nem azért kérdeztem én.- mentegetőzött. Persze értem én. De siess, mert a többi új beteg kielőz és délig kell majd sorban állnod.
Isabelle megfogadta a lány tanácsát és gyorsan átöltözött pizsamába. A sor már így is nagy volt, de utána még többen álltak, mint előtte. Elszörnyedve nézte, hogy mennyi új rákos beteg érkezett aznap. Majdnem egy órát várakozott, míg rákerült a sor. Legutóbb a vonatcsatlakozásnál kellett ennyi időt eltöltenie várakozással. Perceken belül felvették a paramétereit, majd visszaküldték a szobájába.
Mennyi a vérnyomásod?- kérdezte Joséphine kíváncsian. Kicsit magasabb az átlagosnál, de gondolom az idegesség miatt van. Valószínű.- a lány végignézett Isabellen és elmosolyodott. Te meg mit nevetsz? Semmit.- rángatta a fejét a lány. Minek örül itt mindenki?
Az életnek.- komolyodott el Joséphine.- Örülünk, míg élünk. Csak túl leszünk rajta. Oh igen. Ez egy újabb megpróbáltatás, amit az Úr mért ránk, hogy megtisztítson bennünket a bűneinktől.- csúfulódott a folyosón találkozott idős asszony szavaival. Találkoztál madame Charlottetal? Ne is figyelj rá, cseppet zizi. Ezt hogy érted? Szegénykémnek agytumora van és már nincs sok hátra neki.- Joséphine hangja elszomorodott.Tudod, itt mindannyian betegek vagyunk, de lelkileg igyekszünk kiegyensúlyozottak lenni, mert csak akkor egészséges az ember, csak akkor tudja felvenni a harcot a rákkal, ha boldog. És amíg van célja, addig boldog. És amíg boldog van életereje. Én meghalni szeretnék. Csak az az ember gondol a halálra, aki magányos. Nincsenek szeretteid? Vannak, de távol tőlem és nem is mind tudja, hogy mi a bajom. Először a legjobb barátnőmnek, majd az édesapámnak árultam el, hogy daganatom van. A többiek nem tudják és nem tudhatják. Túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy aggodalmat keltsek és esteleges halálommal fájdalmat bennük. Azt mondtam nekik, hogy huzamosabb időre nem leszek elérhető. Rosszul tetted. Ilyenkor pont rájuk lenne szükséged. Nézz csak szegény Mariera. Neki már nincs senkije sem. A férje korán elment, majd nem sokkal később a lánya és annak családja is követte őt a sírba. Pont Karácsony szentestére várta őket, hogy együtt üljék meg a szentvacsorát. Reggelre megfagytak az utak, szinte járhatatlanná váltak. Nem lett volna szabad autóba ülniük. Milyen szomorú.- Isabelle szíve összeszorult a történet hallatán.- Csoda, hogy nem roppant össze teljesen. Öngyilkos akart lenni.- sóhajtott Joséphine, majd folytatta.- Egyik este álmában megjelent neki a férje és arra kérte, hogy tartson ki. Ő várni fog rá, de csak akkor lehetnek újra együtt, ha nem maga vet véget életének. Mi baja?- fordult a lány felé Isabelle. Tüdőrákja van. Most nyugodt az állapota, de sokszor köhög, ami vérzéssel jár. Én pár hónapja kerültem ide vastagbéldaganattal. Azóta már megműtöttek, de a szervezetem olyan gyenge, hogy lassan épülök fel. A családom gyakran meglátogat és ilyenkor Marienak is hoznak holmit. Családtagnak számít. És neked mi bajod? Én…én nem akarok beszélni róla.- Isabelle a padlót nézte. Értem. Sokan félnek bevallani. Méhnyakrákom van, ami ráterjedt a méhemre is. A héten elkezdik a terápiát és a hétvégén megműtenek. Úgy félek.- sírt fel Isabelle. Joséphine gyorsan átült mellé az ágyra, hogy átölelje és vigaszt nyújtson neki. Én is féltem, de látod itt vagyok.- mosolyodott el.- A műtét nem olyan vészes, de a kemoterápia
megviseli a szervezetet. Segítek ápolni a lelked s meglátod utána könnyebb lesz. Köszönöm Joséphine. Egy utat járunk, de más a sorsunk.
Meryl őrült léptekben szelte át az utcákat, még a jelzőlámpák pirosló villanását is figyelmen kívül hagyta, mert sietős útja volt. Az este lemerült a telefonja miközben az aktuális sorozatát nézte a tévében, amely annyira lekötötte, hogy elfelejtette töltőre tenni a mobilját. Már jó ideje nem használ asztali órát, mert a mostani divat szerint az ember olyan csengésre ébredhet fel, amilyenre szeretne. Ezt viszont a jelenlegi állása alapján csak a mobiltelefonja által érheti el. Kezdetben csak szimpla tada hang szólalt meg ébresztőként, majd miután a technika világát kihasználva különböző zenéket tett a telefonjára, és az Abba együttes The winner takes it all című dalára Meryl Streep előadásában ébredt fel reggelente. Ezzel csak annyi baja volt, hogy nehezen mászott ki az ágyából, mert szívesen meghallgatta egymásután többször is. Később leváltotta egy kedvenc színésze hangjára, amely azonnal kiverte őt az ágyból. Mindig arra törekedett, hogy ha fel kell kelnie, akkor kellemesen tegye. Ezért sem választott soha hangos, pörgős zenét. Egy alkalommal Agathánál aludt, mert este kirúgtak a hámból, ám másnap reggel igazán latinosan kezdődött. Agatha is oda volt a latin telenovellákért, ezért az ébresztőhangja az egyik sorozat ritmusos zenéje volt. Azonnal kipattant a szemük. „Modern világban élünk, akkor hát élvezzük.” Emlékezett vissza Isabelle egykori felszólalására, amikor még mindennap beszéltek. Már egy hete nem tud róla semmit sem, pedig azt ígérte, hogy hírt ad magáról, de nem tette. Elena sem jelentkezett. Valószínűleg nehezen viseli Jorge halálát és aggódott érte. Ahogy az ő élete kezd egyenesbe jönni, úgy a többieké az ellenkezőjére fordul. Akármit is titkol Isabelle tudja, hogy történt vele valami. Ez nagyon aggasztotta. Végre ideértem. Fújta ki magát Meryl, amikor átlépte a kórház kapuját. Halk fohászt durmolt az orra alatt nehogy összetalálkozzon a felettesével, mert szigorúan megdorgálhatja. Szerencséjére az öltözője a bejárattal szembeni ajtó mögött volt, így sunyiban be tudott osonni anélkül, hogy a portáson kívül bárki más is meglátná.
Meryl hol a fenében jártál? Már két órája itt kéne lenned.- szedte le a fejét Louisa idegesen, amikor belépett a kezelőbe.- Szerencséd van, hogy Marta még nincs bent, mert kapnál tőle. Akkor nem tudja, hogy késtem.- fújta ki magát megkönnyebbülve Meryl. Ez egyszer megúsztad. Máskor viszont telefonálj be, mert akkor nem lesz gond. Bárkivel megeshet, hogy késik, de nem mindegy, hogy jelzi-e. Lemerült a telefonom.- húzta el a száját a nő.- Felteszem töltőre, aztán lehívom a betegeket. Már megkezeltem őket.- kacsintott mosolygóan Louisa. De rendes vagy. Köszönöm. Pierre viszont nem jött le, mert ő csak veled kezelteti magát. Alakul valami?- kíváncsiskodott a nő. Ne húzogasd itt a szemöldököd, mert nincs köztünk semmi. Egyszerűen kedveljük egymás társaságát. Na megyek, felnézek hozzá. Elviszem a kiskészüléket, hogy ne jöjjön le.
Thomasnál van. Ma ő az osztályos. Rendben.- bólintott Meryl, majd felment Thomashoz a gépért, onnan pedig Pierrehez indult. Nagyon jó Mr. Duval. És most megpróbálunk felállni.- hallatszott a gyógytornász hangja a férfi kórterméből. Nem fog menni, nem tudom megtenni.- ellenkezett Pierre.- Majd máskor. Na hagy lássam.- dőlt az ajtófélfának mosolyogva Meryl. Ilyen makacs embert még nem hordott a hátán a föld.- csóválta a fejét a gyógytornász.- Pierre itt a járókeret, csak meg kell fognia és lassan felemelkednie. Ha nem bírja visszaülhet. Loren.- a kórterembe egy idősebb nővér lépett be.- Tudnál jönni egy pillanatra? Persze. Meryl, kérlek segíts ezzel az emberrel.- a nő minden bizalmát belefektetve megrángatta Meryl kezét, majd elhagyta a szobát. Hol járt reggel?- Pierre a reggeli távollétre kérdezett miközben az ágy széléről seperte le a zsemlemorzsát. Elaludtam. Most viszont itt vagyok, hogy bepótoljuk az elmaradt perceket. Máris helyezkedem.- a férfi amilyen gyorsan csak tudott elhelyezkedett az ágyon. Persze miután megpróbált felállni. Most feküdtem le.
Meryl kérlelő szemekkel nézett Pierre szemeibe, aminek a férfi nem tudott ellenállni. Szó nélkül eleget tett a nő kérésének. Félve megragadta a járókeret két oldalát és fogait összeszorítva próbált erőt venni magán. Sandán Merylre nézett, aki támogatólag a férfi mellé húzódott és megfogta a derekát, hogy biztonságban érezze magát.
Most háromra felállunk. Csak addig kell állnia, amíg bírja. Meg ne erőltesse magát. Rendben? Egy…kettő…három. Pierre kezei remegtek az erőfeszítéstől, amint saját testsúlyát tartotta. Lábait túl gyengének találta, hogy ráálljon, de a gyakorlatnak ez volt a célja. Nem csak magáért, de Meryl miatt is igyekeznie kell. Csak tíz másodpercig bírta, de ez is nagy előrehaladás volt állapotjavulásában. Nevetve huppant vissza az ágyra. Látta? Látta milyen jó voltam?- kacagott Pierre. Igen és gratulálok. Hatalmas fejlődésen ment keresztül az elmúlt másfél hónapban.örvendezett Meryl is.
Nagy segítségemre volt.- Pierre a nő felé fordult, aki még mindig a férfin tartott a kezeit.- A közelsége, kedvessége és odafigyelése erőt ad nekem az épüléshez.
Meryl ereiben lüktetett a vér, mellkasa szabálytalan mozdulatokkal emelkedett és arcán éles lángok csapkodását érezte, egész teste forrósággal telt meg. Kezeit gyorsan elhúzta és szégyenében lesütötte a szemeit, nem volt bátorsága a férfire nézni. Pierre közelebb húzódott a pirosló nőhöz és hangtalanul beleszagolt illatába. Meryl érzékei mind a férfit kémlelték, még az újra felbukkanó csillogó szemek is Pierre varázsában gyönyörködtek. Utoljára James közelében töltötték el efféle emóciók, és nem gondolta, hogy újra a szerelem csapdájába eshet. Azt meg még úgysem, hogy ilyen rövid időn belül. Még csak pár hete ismeri a férfit, mégis különleges vonzalmat érez iránta. Mintha a lelke megtalálta volna a társát. Pierre csodálatos és rendkívüli ember olyan hibákkal, amelyek elenyésznek embersége árnyékában. Óvatos, visszahúzódó és konok magatartása miatt nehezen ismerkedik, ami valószínűleg életének egy fontos eseményre vezethető vissza, amely inkább volt negatívum, mint kellemes. De, ha kellő magabiztossággal, türelemmel és kedvességgel közeledik hozzá az ember megnyílik a szíve, és feltárja minden kincsét. Érzékenysége révén viszont egy kis sérülés esetén is visszacsukódhat, és szíve talán több ki sem nyílik a bántó személy előtt. Erősnek mutatkozó bátor férfi, aki gyengédséget igényel, de nem kap meg. Pierre Meryl iránti szeretete egyre csak növekedett, míg végül nemesebb érzéssé alakult, amit sosem ismert. Egy olyan kötelékké, amire nagy szüksége volt. Mások számára nem hallható melódiát játszott szívük minden húrja. Egyes billentyű lecsapódások zongorakíséretnek tűntek, míg a pitvarokból a kamrákba áramló vérfolyam a patak lágy csorgásának dallamaival kísérte a szív szenvedélyes táncát. A vérük bugyogása átjárta testük minden kis részletét. A pirosló folyadék gyomruk görcsét kilazítva szelte át a többi belső szervet és míg hormonjaik eszeveszett indulatának megfékezésére törekedtek, addig rózsaszín ajkaikat vörössé festette. Szájuk érintkezésével átadták egymásnak a felgyülemlő szenvedélyt és apró csókváltások követték egymást. Lassan, várva a következő érintésre élvezték szuszogásuk zengését, érfaluk rengését, minden idegük rezgését. Behunyt szemekkel szerették a másik bőrét, apró csókokat leheltek arcukra, majd ölelkezve borultak egymás karjaiba. Rég nem érzett boldogság és kéj szabadult fel belőlük. Hosszas percekig csak ölelték egymást, majd egy ismételt csók után hirtelen szétugrottak. Pierre szobatársa igyekezett vissza a kórterembe és kiabálása már a folyosó végéről hallatszott. Meryl és Pierre összemosolyogva felnevettek és türelmetlenül várták a bácsika betoppanását. Előbb Morris botjára lettek figyelmesek, majd mögötte megjelent a férfi is. Homloka összeráncolódott, a szája pedig lefele konyult. Mérgében a legkedveltebb napilapját gyűrögette miközben pocskondiázó szavakat intézett az osztályvezető főnővér irányába. Morris idegesen csapkodta járóbotját a földhöz az ágyához vezető úton. Figyelmét nem kerülte el az ágyon ücsörgő két fiatal és egy csintalan mosollyal szemöldökhúzogatást hozzátársítva megszólalt.
Nocsak- nocsak. Mit bámulsz öreg? Pierre, nyugi.- Meryl önmagán is meglepődött, amikor először szólította keresztnevén szerelmét. Tegeződünk- tegeződünk?- Morris nem bírta ki, hogy ne üsse bele az orrát a dolgukba. Mondja csak Mr. Morris mi volt ez a csete-paté a folyosón?
Nővérke,- szólt ismét nagy ideggel a férfi.- katasztrófa, ami itt folyik. Éppen a női részlegről jövök, voltam egy kicsit beszélgetni.- vigyorgott a férfi, majd komor arcot vágott.- Tegnap érkezett egy új hölgyemény, akit nem tájékoztattak a nagyvizit időpontjáról és nem volt bent a szobában, amikor jött a dokisereg. Sétálva a kórtermébe a folyóson elkapta az a gaz főnővér és irdalmatlanul leszidta. Úgy veszekedett vele, hogy zengett az egész folyosó. Szegénykém sírva menekült a szobájába, ahol két tanuló nővérke pátyolgatta a lelkét. Sosem kedveltem ezt az asszonyt, de most igen betett nekem.- Morris a kezeivel bosszúsan csapkodott.- Ennek tetejébe még haza sem enged, pedig már tökéletesen jól érzem magam.- horkantott fel. Szívén viseli a női ügyeket.- jegyezte meg Pierre cinikusan. Te könnyen beszélsz, hisz két hét múlva mész haza. Tessék?- Meryl lepődötten nézett Pierre. Ah, hogy még a nővérkének sem mondtad? Viszont most már tudja, a jó voltamból.csipkelődött tovább az öreg.- Ideje megkérni… Morris, te fejtsd a rejtvényújságod, vagy menj csajozni a túloldalra.- Pierre paprikásan csitította a férfit. Netán zavarok? Dehogy is.- nyugtatta le Meryl.- Mit szerettél volna kérni? Hát,- Pierre kereste a szavakat, melyeket könnyebb volt kigondolni, mint kimondani. Egyszer úgy is túl kell esnie rajta.- szóval azt szeretném megkérdezni, hogy lennél-e az otthoni kezelő asszisztensem? Magam is felajánlottam volna, ha nem kérded meg. Ennyit várni.- nézett ki a szemüvege mögül az ágyban fejtegető Morris.- Na, ne nézz így rám Pierre. Akkor varrd be a szád. Rosszabb, mint egy vénasszony.- kuncogott a férfi, amin Meryl is szolidan elmosolyodott. Nem akarta nevetség tárgyává kitenni az idős bácsit. Amíg vissza nem ér a gyógytornász felteszem a kezelést, rendben? Rendben.- Pierre boldogan feküdt vissza az ágyba és gyönyörködve nézte kedvenc asszisztensét. Meryl egy percre sem mozdult a férfi mellől. Örült, hogy vele lehet.
Gustavo nyugtalanul hallgatta végig Catalina beszámolóját Elena állapotáról. Mindketten nagyon aggódtak érte és a kisbabáért, aki a nő hasában növekedett. Jorge halála mélyen megrázta lelkileg és a gyász egy igen nehéz szakaszát éli. Szinte magába fordult és naphosszakat egyedül üldögél a szobájában, anélkül, hogy enne valamit. A magány és a tehetetlenség vette hatalmába. Catalina gyakran felkeresi, hogy kimozdítsa egy kicsit a hétköznapokba, de akárhányszor felhoz neki egy közömbös vidám témát mindig Jorgenél kötnek ki. Felgyülemlett fájdalom a szép emlékeket is felemészti. Ma is meglátogatta a barátnőjét, akit ugyanúgy a szokott keseredettség uralt. Elena kimerült volt, szorongó és szomorú. Catalina egy doboz csokival érkezett és próbálta barátnőjébe
tuszkolni a darabokat, de mindhiába. Elena az ágyban üldögélt és nézett ki a fejéből. Catalina sóhajtozva fel-alá sétált a szobában azon gondolkodva, hogy mit mondjon a barátnőjének, mi az a dolog, amivel egy kis mosolyt csalhatna az arcára. Olyan tehetetlennek érezte magát. Az asztalon tömérdek könyv hevert Jorge nevével ellátva, mint tulajdonos. A kupacból kitűnt egy könyvszerű piros füzetecske is. Catalina eszébe azonnal bevillant Gustavo kérése a naplóval kapcsolatban. Gyorsan kibányászta a kiskönyvet és belelapozott, hogy meggyőződjön róla, hogy ez-e, amit keres. Jorge írása jellegzetes volt, így nem volt nehéz felismerni. Az egyik oldalon megakadt a szeme és nem tudta letenni a könyvet. Elena észrevette, amint barátnője izgatottan remegteti a lábát miközben olvas. Felegyenesedett az ágyban és kósza tekintettel próbálta kivenni a könyv címét. Catalina magán érezte a nő szemeit s felnézett a sorok közül.
Mit olvasol? Jorge naplóját.- válaszolta Cata egy nagy nyelés után. Mégis hogy merészeled?- Elena kipattant az ágyból és kikapta barátnője kezéből a piros borítású füzetet.- Nincs jogod belenézni.- veszekedett rá. Bocsáss meg, de ez szörnyű.- Catalina kétségbeesetten nézett Elenára. Most már értette miért kell feltétlen elolvasnia a naplót. Mit ír? Majd te elolvasod. Nem akarom. Nem tehetem.- Elena sírva leült az ágyszélére.- Miért tette ezt velem? Mindenkinek megvan a maga sorsa. Neki ez volt, te pedig nem hagyhatod el magad. Gondolj a benned növekvő gyermekre, akire oly régóta vágytál. Tudod, hogy veszélyeztetett terhes vagy, ezért jobban oda kell figyelned magadra.- Catalina támogatólag átölelte barátnőjét és a naplóra tette a kezét.- Nem tudom pontosan mi áll benne, de úgy vélem a napló elolvasása nagy segítségedre lesz a feldolgozásban. Minden az én hibám. Ne önvádaskodj! Jorge balesetről saját maga tehet, hiszen ittas volt. De miattam ivott. Elena, szeretnék mondani valamit.- Cata megvárta, amíg a barátnője ráemeli tekintetét.Holnap Izraelbe utazom riportot készíteni a három nagy vallás ottani vezetőivel. Ez nagyszerű. Nem akarlak egyedül hagyni. Aranyos vagy és köszönöm, hogy így törődsz velem, de nem lesz semmi gond.- Elena hosszú idő után elmosolyodott.
Ígérj meg nekem valamit. Ígérd meg, hogy összeszeded magad és a régi leszel. Mire visszajövök az én Elenámmal akarok találkozni. Ne aggódj. Te is ígérj meg valamit. Azt, hogy nagyon vigyázol magadra odakint. Nem akarok még egy számomra fontos embert elveszíteni. Ígérem.
A két barátnő egy nagy öleléssel vett búcsút egymástól. Elena félve vált el barátnőjétől és teljesen elhagyatottnak érezte magát. Már senki sincs a közelben, aki vigasztalhatná, akivel beszélgethetne fájdalmáról. Se Meryl, se Isabelle nem jelentkezik. Neki pedig ereje nincs írni a lányoknak, pedig már úgy hiányzik a társaságuk. A boldog perceket a bánat váltotta, a szép emlékeket a sötétség takarta el. Mit kezd most magával? Elena a mosdóba ment, hogy arcot mosson. Catalinának igaza volt. Teljesen leépült, az arca nyúzott volt, szemei bedagadtak a sok sírástól és a haja is kócos volt. Elhanyagolta magát, de ne volt kedve élni. Fejében a nőgyógyásza szavai csengtek, amikor legutóbb nála járt. ” Ha nem voltam meddő, akkor miért nem estem teherbe? -Asszonyom, a jó hír csak most jön. Ön gyermeket vár.” Elena remegő kezeit a hasára tette és nedves tekintettel a tükörbe nézett. Miattad kell élnem kicsim, nem akarlak téged is az én hibámból elveszíteni. A nő levetette fekete hálóköntösét, majd a hálóingjétől is megszabadult, hogy letusoljon. Kimosta a haját, majd beszárította, ahogyan annak idején is tette. Azután kiválasztott magának egy sötét kötött kardigánt és egy hozzáillő fekete nadrágot. Szolid sminket tett fel, így mégis egészségesebbnek nézett ki az arca. A konyhában cselekvő szakács és szobalányok örömmel fogadták asszonyukat és azonnal egy tányér forró levessel lepték meg. Óvatosan kellett adagolnia magának az ételt, hiszen a napokban elmulasztott étkezések miatt lassan tudott csak emészteni. Ebéd után nem a szobájába, hanem a nappaliba vezette az első útja. Kezeiben ott szorongatta elhunyt férje naplóját. A kandalló felett Jorge fényképe állt, mellette pedig egy fekete szalaggal körbevont mécses égett. Elena odasétált a rátekintő képhez és megsimogatta elhunyt férje arcát. Most nem érzett se fájdalmat, se bánatot csak csupa ürességet. Könnyei a kifele úton elakadtak és eddig ázott szeme kiszáradt. Az egyik cseléd egy csésze zöldteát hozott be a nappaliba, amit a szoba közepén álló kisasztalra tett asszonya utasítására. Elena megvárta amíg a szobalány elhagyja a helyiséget és a fotelbe kuporodott. A piros naplót még mindig a kezében fogta, de kinyitására mersze nem volt. Általad megvilágosodást nyerhetek? Kérdezte a naplót, ám az nem válaszolt. Ismét a Jorgét ábrázoló képre lesett, ami mintha mosolyogva kacsintott volna buzdításképpen. Elena egy pillanatra megilletődött, hogy már bolond is és képzelődik, vagy csak a gyász egyik velejárója? Amikor középiskolába járt a lélektan tantárgya szerves részt képezte tanulmányainak, pedig sosem szerette. Nem tanulta, mert nem érdekelte, mégis jól szerepelt belőle. Ez többnyire a tanárának volt köszönhető, aki nagyon jól és érdekesen magyarázott. Az órai odafigyeléssel a diák megtanulta az aznapi anyagot, így a dolgozat előtt csak át kellett néznie. Elenában felmerültek azok a tanok, amik a gyász szakaszait mesélték el. Elgondolva az elmúlt időszakot ő is ezen megy keresztül. Ellene viszont nem tud semmit sem tenni, mert ismerheti a folyamatot elméletben, ha lélekben nehezen dolgozza fel. Milyen messze is van az az idő, amikor még lány volt. Alig múlt el tizennyolc éves, amikor letette az érettségit és egy azt megünneplő buliban először találkozott a leendő férjével. Jorge már fiatalon is nagyon vonzó férfi volt, nem úgy gondolkodott, mint a vele egyidősek. Komoly volt, de a kellő pillanatban a tréfálkozást sem vetette meg. Elena az egyik barátnőjével iszogatott a bárpultnál, amikor Jorge hátulról meglepte és felkérte táncolni. Azonnal igent mondott neki, mert nem tudott ellenállni a férfi sármjának. Aznap este megbeszéltek egy másnapi találkozót és másnap egy azutánit, majd egy későbbi következett, míg az érzelmeik oly nagyon el nem mélyültek, hogy bemutatták a másikat szüleiknek. Két évi szolid kapcsolat után viszont eljegyezték egymást és a szerelem nevében összeházasodtak. Azóta számos boldog és kevésbé örömteljes pillanatot megéltek hol együtt, hol külön. Elena kinyitotta a naplót és egy idézet tárult elé. „Csakis a szeretet segítségével láthatjuk olyannak az életet, mint amit érdemes
megélni.” Az idézet egy neves magyar pszichoanalitikustól származott, akit Ferenczi Sándornak hívtak. Találó kezdet egy ismeretlenbe való belépéshez. A nő a következő oldalra hajtott, amelyről a férje sajátos írása nézett vissza. Jorge minden gondolata belekelődött ebbe a kis füzetkébe, amit ő most jogtalanul el fog olvasni. Lelkiismeretének már úgy is mindegy, a paphoz így is járhat hetente gyónni. Az utóbbi gondolatán még Elena is elmosolyodott. A dátumozás évekkel ezelőttre nyúlik vissza. Sok éve vezeti ezt a naplót anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Elena felnézett és összehúzott szemekkel Gustavora gondolt, aki ismerte Jorge minden titkát. Egyértelmű, hogy a naplóról is tudott, hiszen a férje halála előtt említette neki. Nem véletlenül talált rá. Elena ismét a lapokra nézett s egy nagy levegővétel után beleolvasott az első sorba.
„Ma ismét megpróbálkoztunk a baba összehozó projekttel, remélem erőfeszítésünket siker koronázza. Badarságokat beszélek, hiszen a szeretkezés számomra nem nehéz feladat. Úgy éreztem, hogy Elena is élvezi…”
Elena belevörösödve olvasta tovább férje beszámolóját.
„A lényeg, hogy minden úgy alakult, ahogy szerettük volna. Na jó, egy kis bibi belecsúszott a számításba. Megegyeztünk, hogy nem gondolunk a szeretkezés valódi szándékára, miszerint csak egy kisbabáért tesszük. Elenának mindennél fontosabb, hogy teherbe essen végre. Én is nagyon szeretném. Megbeszéltük, hogy csak egymásra koncentrálunk, de a nejem csak nem bírta ki. Persze ez nem azt jelenti, hogy közben nem élveztem volna a dolgot…”
A nő emlékezetében olyan frissen élt az emlék, mintha csak tegnap történt volna.
Drágám ma is lesz…tudod a…- Jorge igyekezett a megfelelő kifejezést találni a szerelmeskedés szóra. Gondolod ma összejön?- Elena félve odabújt a férjéhez. Van egy ötletem. Mi lenne, ha ma nem a gyermeknemzésre koncentrálnánk, hanem csak az élvezetre. A túlzott akarás miatt nem fogan meg. Hogyan?- Elena furcsállóan nézett a vigyorgó férjére.- Honnan vetted ezt a butaságot? Én nem tartom annak. Biztos neked is volt már olyan, hogy nagyon szerettél volna valamit, de minél jobban akartad annál később következett be. Megesett már.- bólogatott a nő.- Akkor felejtsük el egy időre a szexet is? Ne!- pattant fel ijedtében a férfi.- Azért túlzásokba ne essünk. Csak a gondolatot felejtsük el, cselekedni cselekedhetünk.- Jorge átölelte Elenát és az ágyra vetették magukat.
Jól van.- kuncogott a nő.- De tudod, amit minél jobban akarsz… …egy egész napot vártam rá.- a férfi a nő szavába vágott, majd izgatottan csókolni kezdte. Jorge…Jorge…- Elena a férje nevét nyögte, miközben az a magáévá tette.- Megint a gyerekre gondoltam. Drágám, muszáj ezt az aktus közepén bevágnod?- röhögte el magát a férfi.
Elena kínos mosollyal összecsapta a naplót és a teájáért nyúlt. Ha minden ilyen elbeszélés felidézésekkel megy el, sosem jut túl a dolgokon. Bízott benne, hogy a későbbiekben kevésbé fantáziadús emlékeket olvashat vissza. A következő bejegyzés egy későbbi időpontra utal és a betűk formája is idegesen rajzolódott. Elena sejtette, hogy ez a rész egy titkot vagy egy vétket rejt magában.
„Miért ilyen kegyetlen velem az élet? A legjobbat szeretném nyújtani, a legszebb ajándékot szeretném adni a feleségemnek, de a természet nem engedi. Az orvostudomány sem ér semmit. Hogyan mondjam el Elenának, hogy nem lehet gyerekünk az én fogyatékosságom miatt? Megbuktam, mint férfi és megbuktam, mint férj is. Ha elmondom Elenának, hogy nemzőképtelen vagyok biztosan elhagy. Viszont ezt nem akarom, mert szeretem és nélküle az életem mit sem ér. Ki kell találnom valamit, amivel megvédhetem magam és őt is megtarthatom…”
Hamar besötétedett, ezért Elena a szobájába ment, hogy lámpafénynél olvashassa tovább az egyre érdekfeszítőbb feljegyzéseket. Nehezére esett felfogni, hogy a férje már évek óta tud a betegségéről.
„Két hónapja kutatok egy nőgyógyász után, aki pénzért bármire képes. Holnap elviszem hozzá Elenát, hogy meddőséget állapítson meg nála. Így nem fog rám terelődni a gyanú. A szerelem önző állapot és én a legmélyebb szintjére süllyedtem. Tudom, hogy lelkiismeretem sosem lesz tiszta, mert Elena lesz a hibás amiért nem lehetünk szülők, de így férfi maradok és becsületemen nem esik csorba.”
Elena majd idegbajt kapott a dühtől a sorok olvasása által. A naplót az ágya végébe hajította és a hálóköntösét vette magára, hogy kimehessen a kertbe levegőzni. Még sose érzett harag árasztotta el teste minden szegletét. Odakint hideg volt, de minden forrónak tűnt. Égett belülről, szinte felrobbant, mint egy túl megrakott kályha. Gyűlölet fogta el elhunyt férje iránt. Az sem érdekelte, ha ezért a pokolba is kerül. Hogy lehetett ennyire kegyetlen, ennyire erkölcstelen, ennyire gonosz? Házasságuk alatt végig őt vádolta, hogy nem lehet családjuk. Elena pedig csak tűrt és tűrt anélkül, hogy tudta volna az igazságot. Jorge annyiszor megbántotta, ellökte magától, amennyit egy normális asszony nem viselt volna el. Ő viszont szerette, de Jorge nem. Ha igazán szerette volna, akkor őszinte lett volna vele nem itt járnának. Az élet iróniája az ő tragédiája. Elena a csillagokra nézett és belőlük próbált világosságot nyerni elködösült elméjének. A szemével a holdat kérlelte a megnyugvásra, szívével az Úrhoz szólt megbocsátásért, lélekben Jorgét kereste, hogy szellemével bosszút állhasson, míg teste az ágynak dőlve kimerülten pihent.
