Írta: Antoni Rita március 10. csütörtök, 15:25 - Módosítás: március 10. csütörtök, 18:50

Kedvességért kedvességet, avagy egyenrangú kapcsolatokat! Írta: Antoni Rita 2011. március 10. csütörtök, 15:25 - Módosítás: 2011. március 10. csütörtök, 18:50

A feminizmussal szembeni egyik leggyakoribb ellenérv, hogy ha az egyenjogúság létrejön, a nők (állítólag) elveszítik a férfiak irántuk tanúsított tiszteletét, kedvességét. Ha pl. amellett érvelek, hogy a párok osszák meg egymás közt a házimunkát illetve a gyerek(ek)kel kapcsolatos feladatokat, mindig akadnak, akik sietve felvázolnak egy rémséges disztópiát, ahol a férfiak már nem "udvarolnak" a nőknek. Sőt, kihúzzák alóluk a széket, az orrukra csapják az ajtót, és persze fel is lökik őket! (Mert a gyakorta kényszerű előzékenység illetve az agresszív bunkóság közti átmenet, a minden embernek (nemtől függetlenül) kijáró normális viselkedés, odafigyelés, segítőkészség persze nem, nem létezik...) Tényleg ezen múlik? Az egyenrangú kapcsolatokból tényleg kiveszik a kedvesség? A kedvességet tényleg aszerint adagolják a férfiak, hogy a nő mennyire hagyományos szemléletű, mennyire önalárendelő, és mennyire azonosul a kiszolgáló szerep elvárásaival? Én nem így gondolom, és – ami talán többet nyom a latban – nem is így tapasztaltam, tapasztalom. Én úgy gondolom és úgy látom, az egyenrangú kapcsolatokban inkább több, mint kevesebb lesz a kedvesség: az önmagát tisztelő nő partnerétől is megkapja a tiszteletet.

Ennek oka részben saját személyiségében, részben párja személyiségében keresendő: jó esetben alapból olyan társat választ, aki esetében nem kell harcolnia, hogy emberszámba vegyék. (Illetve, ha ezt mégsem kapja meg, nem fél továbblépni!) És persze fontos megemlítenem, hogy vannak férfiak, akik nem élnek vissza a helyzettel és akkor is tisztelik a nőt, ha ő nem tiszteli önmagát. Soha nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy a bántalmazást, megalázást az a nő sem érdemli meg, aki élete során nem vált annyira határozottá, hogy szükség esetén az asztalra csapjon! (Azaz: még nem fedezte fel magában ezt a képességet! ;) )

Susan Forward szavaival élve: "A szeretet nem érzés (kiegészíthetnénk: nem szó, nem pénz, stb., legalábbis önmagában biztos nem), hanem VISELKEDÉS." Ezen idézetből jól látszik: az is kérdés, mivel definiáljuk a kedvességet, udvarlást: pénzzel és pénzen megvehető dolgokkal, vagy a másik mint önálló egyéniség elismerésével, tiszteletével, és pénzen meg nem vehető szeretetmegnyilvánulásokkal. Nekem az utóbbi a fontosabb, és ebben az értelemben a

1/7


"hagyományos nemi szerepek" szerint működő kapcsolatok egy jelentős részében nem látok túl sok kedvességet, meg udvarlást. Továbbmegyek: még az első értelemben sem. Nem igazán azt látom, hogy azoknak a nőknek, akik mindent lenyelnek, annyira röpködnének a virágok és a vacsorameghívások.

Mi az egyenlőtlen kapcsolat? Például az, ha a férfi úgy gondolja, hogy a mosás-főzés-takarítás a "zasszony" dolga, és neki letörne a farka, ha csak legalább segítségre a kisujját mozdítaná. M unkának vége, férfi hazamegy, pihen-tévézik-gépezik, nő hazamegy, mos-főz-takarít. Természetesen tisztelet a kevés kivételnek, de hazánkban mennyire tipikus a kép? Vajon – a természetes generációs különbségen messze túlmenően! – miért nem akarnak a tizenéves lányok úgy élni, mint az édesanyjuk? (Szomorú, ha a társadalom és/vagy a partner olyan pozícióba kényszerít egy anyát, hogy a lánya ne láthasson benne példaképet!!!) A bugyuta reklámok ötlete, melyek közül egyiknek a "helyt kell állnom feleségként" c. részét éppen a mosással illusztrálják, a másikból pedig megtudjuk, hogy "a nők szépek, okosak, ha kell, határozottak, és gondoskodnak rólunk, férfiakról" talán a semmiből jött? 2009-es adatok szerint (Pongrácz Tiborné in Szerepváltozások 2009) a magyar nők 35-ször annyi házimunkát végeznek, mint a férfiak. (A kutató ezt nem bánja, de számunkra csak az adatok érdekesek, az értelmezés más kérdés.) Van, aki szerint a nők munkaerőpiacról való kivonása, hazaküldése jó megoldás lenne, mert akkor tudnának csak a házimunkával foglalkozni, és nem lenne megterhelő számukra – de ez a nők közül csak azon keveseknek kedvezne, akiket a házimunka és a gyermeknevelés kielégít, és az önkifejezéshez más feladatokra, más tevékenységre nincs szükségük. Ezen életforma pszichés veszélyeiről (az anyára és a gyerekre is nézve!) már Betty Friedan is írt, miután az '50-es években több száz háztartásbeli nővel beszélgetett: közülük sokan depresszióba, apátiába süllyedtek a "megnevezhetetlen probléma" miatt, de nem mertek segítséget kérni, mert a társadalom mindenhonnan azzal bombázta őket, hogy nekik márpedig ezzel meg kellene elégedniük és így boldognak kellene lenniük, és a többi nő az is, csak ők nem, tehát velük van a baj. (A tudat, hogy számtalan más nő is így érez, hihetetlen felszabadító hatást jelentett: itt láthatjuk az autentikus női beszélgetések, tapasztalatmegosztás jelentőségét!) A többség számára úgy gondolom, nem a nyilvános és magánszféra nemek szerinti még erőteljesebb felosztása, hanem azok mind a nők, mind a férfiak életében történő egyensúlyba hozása segítene, azaz a feladatok újraelosztása . A nő is találja meg az érvényesülést a munkájában, és a férfinak is legyen meg a szerepvállalása otthon, és legyen tartalmas kapcsolata a gyerekeivel. Elképzelni nem tudom, mi ebben olyan rossz vagy radikális, sokan máris így élnek, ám mind (ahogy házasság-rovatunk cikkeiben is láthattuk) hangsúlyozzák, ez nem jelent kapcsolatukban "egyformaságot." Szomorú is lenne, ha a női mivoltot a házimunka, a férfi mivoltot pedig a házimunka megtagadása definiálná. Elég üres emberek népesítenék be akkor Magyarországot.

2/7


Mitől lehet még egyenlőtlen egy kapcsolat? Nem ritka jelenség (főleg összeköltözés, házasságkötés után) a szórakozás, kikapcsolódás, barátokkal kocsmázás (szórakozás módja tetszés szerint behelyettesíthető) csak a férfinak "jár" – ha a nő néha el is megy (van ideje és energiája az egyedül végzett házimunka mellett), csak csendben pislog a sarokban sorstársaival; a nagy hangok, harsány nevetések férfiaktól származnak. (Vannak sajnos ilyen társaságok, többhöz volt szerencsétlenségem.) Én úgy gondolom, a kikapcsolódáshoz, barátokhoz, szabadidőhöz, szórakozáshoz (párjával is és külön is) mindkét félnek egyenlő mértékben joga van, és nem tiszteli a párját, aki ezt nem veszi figyelembe, és nem biztosít erre lehetőséget.

Előfordul az is, hogy a férfi úgy gondolja, hogy a szex csak róla, vagy elsősorban róla szól, és olyan dolgokat követel akár fizikai vagy lelki erőszak (pl. félrelépéssel fenyegetőzés, vagy tapasztalatlan partner hitegetése, hogy ez normális, stb. stb.) árán is, amelyet a nő nem akar megtenni. Elsősorban a női test megalázásának pornófilmekben látható formáira gondolok. Az egyéni határok lehetnek persze különbözőek – amíg az adott dolog mindkét felet egyformán izgatja, és nem az egyik unszolja, erőszakolja a saját elképzeléseit a másikra.

Az egyenlőtlenség, kettős mérce további klasszikus megnyilvánulása, hogy a férfi – akár fentiekkel összefüggésben – úgy gondolja, hogy ha "nem kap meg otthon valamit", vagy csak lehetősége adódik rá, illetve hajtja a "vadászösztöne", vagy akár azért (talán ez esetekben a legundorítóbb a félrelépés, ha lehet ezt rangsorolni), mert terhes a felesége, és nem lehet szexelni, vagy mert szült, és maradt rajta pár kiló, alanyi joga félrelépni. (A szociobiológia, evolúciós pszichológia,mely szerint a férfiakban biológiailag kódolt, hogy szórják a magvaikat, még rakja is alá a lovat!) Életem során (visszagondolni is gyomorforgató…) hány ilyen esetnek a tanúja voltam, és hányszor akartak engem is efféle "hagyományos" felfogású tisztes családapák felszedni a bulikban, miközben párjuk otthon egyedül mosott-főzött-takarított-gyerekre vigyázott! Volt, aki, amikor válaszként megmondtam neki, hogy mekkora – nem pont így fogalmaztam – görény, azzal próbált meggyőzni mindennek helyénvalóságáról, hogy "de a család attól egyben marad, és az a lényeg!" Hogy meg ne hatódjak e hagyománytisztelő, családcentrikus talpigférfiak veretes értékrendjétől…! (Akik nem csak hogy "még férfiak", hanem akik mellett persze, mint tudjuk, még "nők a nők." Ja…)

Az ilyen kapcsolatokban sorvadozó nőket persze azzal próbálják vigasztalni és a feltételezett "helyükön" tartani, hogy a feministák elképzelt sorsával riogatják őket: egy férfi sem néz rájuk (amúgy is rondák, de ha mégsem, a szövegük biztos riasztó), elkerüli őket a szerelem (ha mégsem, virágot, kedvességet biztos nem kapnak), sosem fogják megtudni, mi a

3/7


romantika (ó, persze, egész biztos az, amit a fenti kapcsolatok nyújtanak!), és végül magányos "macskás nőkként" vénülnek meg. Az emberek általában szeret(né)nek egy kiszámítható világban élni, ahol mindennek megvan a biztosan előrelátható következménye, és mindennek megvan az ára. Ebben a logikusan felépített, igazságos világban a feministák, fenti formákban, egészen biztos megbűnhődnek. Elhiszem, hogy bosszantó lehet, hogy a valóságban ez nem így van; a behódolók illetve behódolást elvárók számára igazán dühítő lehet, hogy vannak nők, akik nem rendelik alá magukat, akik nem tűrik a másodlagos szerepet, a hímsoviniszta hozzááállást, viselkedést, szöveget, akik nem nevetnek a nőalázó vicceken, akik együttélés esetén elvárják és meg is kapják, hogy a férfi is részt vegyen az otthoni munkákban – és a párjuk mégis szereti őket, mégis nőnek tekinti őket, mégis kedves hozzájuk, és igenis kapnak romantikát, szerelmet a kapcsolatukban. (Még zavaróbb lehet, ha még többet is, mint azok a nők, akiknek a belük lóg az elvárások teljesítése közepette…) Egyébként meg: a csöpögős romantikus történetek, szerelmes füzetecskék sem arról szólnak, hogy a nő szolgálja a férfit, hanem, enyhén rózsaszín-szirupos formában, de éppen arról, hogy nő és férfi egyformán odavannak egymásért. Nem véletlen, hogy nem a feministák, hanem az önalárendelő nők olvassák/nézik legnagyobb arányban, mint egyfajta drogot, a románcokat. (Valahogy nem a feministák kedvenc szerzője Danielle Steele.) Mert olyat találnak bennük, amit a való életben, a "hagyományos szemléletű", ezért a farkára mutogatva a fotelban gebedő férj két böfögése között valószínűleg nem: szerelmet, szenvedélyt, izgalmat, romantikát.

Mindent összevetve, feminista ismerőseim kapcsolatát, mint házasság-sorozatunkban is láthattuk, az egyenrangúság, kölcsönösség, egymás tisztelete és mint személyes beszélgetésekből megtudhattam, több év után is szenvedélyes, rózsaszínködös szerelem jellemzi – talán mégiscsak tudnak valamit a nőt emberként, egyenrangú társként tisztelő, házimunkából részt vállaló FÉRFIAK, amit a hímsoviniszta macsók nem! Ezekkel a nőkkel valahogy nem szoktak olyan dolgok történni, amikről az egyenlőtlen kapcsolatok esetében írtam. Persze erre – szerencsére, mert, noha kaptam már ilyen visszajelzéseket, nem örülök, ha egy nő azért kezdi belátni, hogy mégiscsak lehet valami a feminizmusban, mert rossz tapasztalat éri! – több nem feminista ismerősöm rávághatná , hogy velük sem, és kapcsolatukban ők is élvezik az imént említett pozitívumokat. (Én ezt el is hiszem, bár meggyőződésem, hogy az ő eseteikből nem a feminizmus alaptalansága és szükségtelensége következtethető, hanem az, hogy párjukkal egyszerűen szerencséjük volt.)

4/7


Egyikükkel tegnap egy érdekes és tartalmas beszélgetést folytattam (ennek eredménye, azaz inkább továbbgondolása ez a cikk, és hangsúlyozom, a benne fellelhető alkalmankénti irónia nem beszélgetőtársamnak szól!) A nézetkülönbség lényegében ott volt, hogy míg ő a főállású háztartásbeliséget látszott idealizálni, én amellett érveltem, hogy a házimunka nem "női munka", hanem közös feladat, nő és férfi igazságosan ossza meg egymás közt . (Ahogyan munkahelyükön, hivatásukban is egyenlő esélyekkel, egyenlő fontossággal érvényesüljenek, ne legyen a férj szakmai előrejutása előbbrevaló a nőénél.)

A reakció a következő volt: "A nőnek nem kötelessége háztartást vezetni, sütni, főzni, de a férfi az hozzon nekünk virágot, vigyen el vacsizni? Szoktál bókolni a párodnak, szoktál neki udvarolni? Vagy ez csak a férfiak dolga? Csak nekik kell meghódítaniuk a nőt?" Elgondolkodtatott.

Miközben tűnődtem ezen, lila jácint illatozott mellettem (most is itt van természetesen :) ), melyet a kedvesemtől kaptam. Igen, tegnapelőtt, én, az ádáz, a férfi kedvességét, udvarlást állítólag véletlenül sem érdemlő, undok feminista, virágot kaptam nőnapra – és cseppet sem érzem következetlenségnek, hogy természetesen még örülök is neki. Ha egy férfi a nőnap történetének és valódi jelentésének ismeretében emlékezik meg az alkalomról, ezzel adott esetben azt is kifejezheti, hogy a nőt egyenrangúnak elismeri. Nem volt részemről "elvárás", mondtam korábban, hogy nekem ez az ünnep elsősorban a feminizmus és nem a szokások szempontjából fontos. Innentől kezdve szabad döntés volt, hogy mégis kaptam virágot, és természetesen örültem neki, miért ne örülne az ember a párjától az őszinte kedvességnek? És a kérdésre válaszolva, bár ennek megítélésére nem én vagyok a leghitelesebb személy, de úgy gondolom, igen, én is szoktam kedveskedni. Udvarlás? Ugyan ki nem szeret bókokat hallani (álságos dolog ezt női tulajdonságnak vélni, a férfiak is igencsak szeretnek jót hallani magukról!), de megítélésem szerint nem az az ideális, ha az egyik fél teper a másikért, aki azt unottan fogadja (márpedig ez a hagyományos "pénzes – vagy magát pénzesnek tettető – férfi szövegeléssel, ajándékokkal leveszi a lábáról a nőt"-felállás!), hanem az, ha mind a ketten igyekeznek kinyilvánítani, hogy a másik fontos nekik és vonzó számukra. Az egyoldalú illetve egyenlőtlen, hierarchikus kapcsolatok nem szoktak sokáig tartani – mint egyik olvasónk nagyon helyesen mondta, "az alá-fölérendeltségi viszonyok szétfeszítik a kapcsolatot" , vagy ha mégis tartósak, a hűség előbb-utóbb eltűnik belőlük.

Mint leírtam, az egyenlő kapcsolat nem akadályozza, hanem inkább elősegíti az egymással való (kölcsönös) kedvességet. A kedvesség formáinak egy része a partnerek személyiségés szokásbeli vagy (csak egy-két esetben) nemi különbségéből adódóan eltérhet, DE!!!

5/7


az arányok illetve kategóriák nem keverhetők össze. A kedvességért valami más kedvesség jár, és NEM az alárendelt szerep elfogadása! Elég álságos kedvesség is lenne az, amit ezért adnak! A kedvesség-megnyilvánulásokért cserébe nem fogom, ahogy beszélgetőpartnerem fogalmazott, "kötelességemnek" érezni egyedül "háztartást vezetni, sütni, főzni," mindezt kizárólag női munkának tekinteni, és nem hiszem, hogy ebben bármi következetlenség lenne, hiszen egy virág vagy akár vacsorameghívás aligha tehető a mérlegre a napi akár több óra házimunkához képest . A virág mögött jó esetben kedvesség, szeretet van, nem az, hogy – Gonda Zsuzsanna szavaival élve – "szép vagy, okos vagy, de menjél már le a boltba. Sörért." Kedvességért kedvesség jár, nem az egyenrangú státuszról való lemondás , pl. mindennapos (egyedüli) robot. Ha ennek reményében kapnék virágot, megköszönném – és visszaadnám.

Ez persze adott esetben ismét ellentmondhat a már említett kiszámítható világrendnek: egyese k számára igazán bosszantó lehet, hogy a nőket nem lehet megvenni . Hímsovi körökben divatos a nőket azzal elmarasztalni, hogy "minden nő kurva", de igazából csak a férfiak (azaz közülük csak egy bizonyos réteg, akiket lúzereknek is szokás nevezni) nagy álma, hogy a nők olcsón (pénzért, ajándékokért, éttermi vacsorákért, alájuk tolt székekért) megvásárolhatók legyenek. Akkor egyszerűbben működnének a párkapcsolatok, nem kéne valamit felmutatni érzelmileg, személyiségben, és persze agyban, ágyban – az ugye kicsit nehezebb, mint közhelyes szövegeket nyomni és pénzzel felvágni. Hozzáteszem, általában épp a legnagyobb hímsovik vannak felháborodva az általuk kreált és fenntartott rendszeren, hogy a nő számára nekik fizetniük "kell". Ha pénzzel akarnak hódítani, ne csodálkozzanak, ha pénzéhes nők találják meg őket! Néha sajnos – mivel a férfiakat nagyobb eséllyel előnyös pozícióba juttató társadalom tálcán kínálja a nőknek a prostituált szerepét, ráadásul nemritkán rafinériának, esetleg szabadságnak feltüntetve azt – a szép álom teljesül. (A patriarchális társadalomban egyébként is szükség van kurvákra: hogy legyen kiket kihasználni és aztán – ugyanezeknek a személyeknek – ócsárolni, leköpni.) Ugyanakkor hiába pattognak egyes hímsovi portálokon, a bugyivillogtató, mattrészegen fetrengő és visítozó, zenészeket az öltözőben leszopó 14 éves lánykáknak vajmi kevés köze van az emancipációhoz. Körülbelül annyi, hogy én szégyellem magam helyettük.

A párkapcsolatok elhibázott adás-vételi rendszerében persze sok esetben a nők felelőssége sem elbagatellizálandó, azoké, akik folyton meghívatják magukat, a legdrágább italt kérik, ajándékokat fogadnak el, amikor még nem is biztosak abban, hogy akarják-e az adott férfit, fizettetik az egész esti szórakozásukat, stb. stb. Ez kölcsönhatás eredménye: egyszer pl. egy férfi azt magyarázta nekem, hogy nem hagyja, hogy a barátnője fizessen az étteremben, "mert dolgozik ő eleget otthon". Szerintem az a nő inkább fizesse ki a saját vacsoráját, és a házimunka felét is nagyvonalúan engedje át. Ne hagyja magát, és a szabadidejét, pihenését

6/7


megvenni! Ez kb. ahhoz hasonlítható, mint szex reményében meghívni egy nőt italra. Tudom, hogy mindemellett vannak férfiak, akik csak meg akarják osztani, amijük van, azzal, akit szeretnek, vagy akivel ismerkedni szeretnének, és tényleg csak jóindulatból (és/vagy berögzült szokások folytán, stb.) igyekeznek anyagiakkal (is) kedveskedni a nőnek – de én azt mondom, ez esetben se vesse el a nő a sulykot, még ha az ő anyagi helyzete rosszabb is! Egy apróság nem a világ, és nem is arra biztatom nőtársaimat, hogy öntudatukat mindenáron védve ne akarják elfogadni randevún attól a rendes sráctól azt az egy szerencsétlen italt – ugyanakkor azt ajánlom, összességében csak óvatosan azzal, hogy mit fogadunk el, konfliktus esetén nehogy a visszájára forduljon! Ha aznap este nincs kedved szexelni, mert már megint összevesztetek, nehogy még a fejedhez vágják, hogy pedig kaptál pizzát, te hálátlan dög. A végén még émelyegni fogsz. Illetve ha a kapcsolat mégsem válik be, ne legyen téma, hogy a férfi mennyi pénzt invesztált a nőbe. A szerelem nem befektetés. Engem csak ne kötelezzenek le ilyen eszközökkel. Ez a kiszámított üzletszerűség egyébként a férfinak is megalázó. Nem? Még ha van is pénze, hódítson olyan tulajdonságokkal, amelyek akkor is megmaradnak, ha elszegényedik. Ő is jobban fog járni.

Nem azt mondom, hogy a kapcsolatokból vesszen ki a kedvesség. Legyen, és legyen kölcsönös. Az ajándék, kedvesség lényege viszont az (kellene, hogy legyen), hogy érdek nélkül adjuk, legfeljebb hasonló kedvességet, és nem valami egészen mást várunk érte. Ahogyan magát a kapcsolatot degradálja, ha egy férfi pozitív személyes tulajdonságok helyett pénzzel vagy ajándékkal próbálja levenni a lábáról a nőt; és ahogyan magát a szexet degradálja, ha egy nő azért fekszik le egy férfival, mert annak sok pénze van, és kapott tőle valamit. A kedvesség megnyilvánulásait tehát nem szabad összemosni a mindennapos, "kötelesség" jellegű feladatokkal, vagy a kapcsolaton belüli hierarchia kérdésével. A házimunka nem "szeretet" kérdése, hanem meg kell csinálni. Konzervatív(nak induló), negyvenes feleségek is elismerik, hogy a pár kiszolgálása, még ha eleinte romantikusnak is gondolták, évek múltán elveszíti kezdeti (vélt) romantikáját. A mindennapokhoz a szerelem nem elég, egymás tisztelete is kell mellé, és bizonyos elvek. Le tehát a kapcsolatok visszataszító adásvételi rendszerével, ne keverjük a dolgokat: kedvességért kedvességet, ajándékért ajándékot, csókért csókot – a munka, a teher pedig egészen más kategória, és közös, én ezt vallom.

7/7

Írta: Antoni Rita március 10. csütörtök, 15:25 - Módosítás: március 10. csütörtök, 18:50

Recommend Documents