Írország Shannon Aerospace útikalauz
Három hetes szakmai gyakorlat Írországban Kossuth Lajos Kéttannyelvű Fővárosi Gyakorló Műszaki Szakközépiskola Szerző: Bumb Cristian 14/S Támogató:Tempus Közalapítvány Leonardo da Vinci program
Utazásunk 2010. március 7-én egy szép vasárnapi napon kezdődött. A reggeli sürgés-forgás után még egyszer leellenőriztem a poggyászom tartalmát, amit a súlylimithez próbáltam igazítani, majd egy kis idő múlva már ott álltam a Ferihegyi repülőtéren és az útitársamat vártam, mint ahogy azt előzően megbeszéltük. Találkozásunk után elbúcsúztunk szeretteinktől és zökkenőmentesen felszálltunk a gépre, amely egy másfélórás út után már a holland fővárosban, Amsterdamban landolt. Tekintettel a rövid csatlakozási időre és a repülőtér hatalmas méretére csak gyors, váltakozó képek maradtak emlékül, ahogy átrohantunk az egyik végéből a másikba hogy időbe be tudjunk szállni az ír légitársaság által üzemeltett repülőgépbe. Mint ahogy előzően, most is fennakadás nélkül már a fedélzetén találtuk magunkat és vártuk az újboli felszállást. Kétórányi repülés után megérkeztünk a dublini repülőtérre, ekkor a helyi idő szerint már 18 óra volt. Felvettük poggyászainkat és körülnéztünk merre induljunk el, amikor megpillantottunk egy információs pultot, ahol megérdeklődtük a Shannon-i buszjáratot. Valamivel több mint félórát kellett várnunk a busz indulásáig , ezt kihasználva gyorsan berohantunk egy kis boltba és vásároltunk pár szendvicset és üdítőket, majd felszálltunk a buszra. Talán kissé naivak voltunk amikor Imrével úgy gondoltuk hogy maximum 3 óra és már Shannonban vagyunk , ugyanis mint később kiderült valamivel több mint 4 és félóra volt az utazásunk. Talán annyira nem is bántuk meg, hogy busszal megyünk tovább , hiszen attól függetlenül hogy már ránk esteledett, a főváros gyönyörűen pompázott az esti fényekben. Lenyűgöző képet nyújtott a hidakat ékesítő fényjáték, amely a vízről visszaverődve csak fokozta a látványt. Már majdnem a shannoni repülőtér közelében járhatott a busz, amikor odamentünk a sofőrhöz azzal a szándékkal, hogy megkérjük álljon meg nekünk valahol a hotel közelében, kiindulva abból hogy a legtöbb utas leszállási szándékát kedvesen teljesítette. A legnagyobb sajnálatunkra közölte hogy nem tudja hol található a Shannon Court Hotel. Gondoltuk magunkban sebaj, nem járhatunk messze, de inkább elmegyünk a város szélén található nemzetközi repülőtérre és onnan majd taxival visszamegyünk a hotelhez. Az egyedüli problémánk az volt, hogy lassan már
éjfélt mutatott az óra, és odakint alig volt több 0 foknál. Körülbelül 5 perc sem telhetett el, amikor a busz megállt és a sofőrje hátra szaladt, majd egy fiatal lányt rázott fel álmából mondván hogy megérkeztünk. Imrével körülnéztünk, hogy hol vagyunk pontosan, de csak annyit tudtunk hogy valahol nagyon közel a hotelhez , és ezt hangosan meg is beszéltük miközben a lány közeledett felénk. A legnagyobb meglepődésünkre ránk nézet és annyit mondott „ Sziasztok” majd folytatta „Gondoltam hogy magyarok vagytok, jól halottam…” Az első gondolat ami az agyamon átfutott egy kis mosolyt csalva az arcomra az volt hogy „Na ne, majdnem 3000 km utazás után az első ember akivel a városban találkozunk magyar..” de ezen gyorsan átlépve megkérdeztük tudja e hol van a hotel. A pozitív válasz után gyorsan leszálltunk a buszról , csomagjainkat kézbe véve sétáltunk a hotel felé miközben lázas kíváncsisággal, kérdések zöme hangzott el . Öt percnyi séta után rámutatott a hotelre mondván „ennyire közel volt” majdnem örültünk neki, amikor sajnos rádöbbentünk arra, hogy az egy teljesen más hotel lehet, hiszen sem a neve sem a kinézete nem hasonlított ahhoz amit a képeken láttunk. Ekkor már hárman álltunk ott, azon gondolkozva merre induljunk el, amikor Diana felajánlotta, hogy hív nekünk egy taxit. Körülbelül félóra várakozás után megjelent az autónk. Úgy döntöttünk Imrével hogy köszönetképpen előbb a lányt visszük haza majd onnan a mi szállásunkhoz megyünk. A sofőr mosolyogva fogadta amikor közöltük az utazásunk célját, akkor még semmit sem sejtve, nem tudtuk mihez kötni. A hotelhez érve , mosolyogva szálltunk ki az autóból , mindent értettünk, hiszen 400 métert sem tettünk meg az indulási ponttól. Vettünk egy nagy lélegzetet ránéztünk a gyönyörű épületre, amelynek alsó szintje egy igényesnek tetsző Pub volt és azt mondtuk „Megérkeztünk”. A bejelentkezés után gyorsan felvittük csomagjainkat és lerohantunk a Pub-ba , ami hivatalosan zárva volt viszont a hotel recepciósa oda súgta hogy házon belülieknek nyitva van , sőt még dohányozni is lehet egy eldugott sarokban, nehogy a törvény emberei meglássanak hiszen Írországban tilos a dohányzás közhelyeken. Öt percre rá már összebarátkoztunk egy csoport fiatallal ,akik kíváncsiak voltak arra, hogy hogy keveredtünk oda ,amiből arra tudtunk következtetni, hogy itt mindenki mindenkit ismer és ezért tűnt fel nekik a megjelenésünk . Rendkívül kedvesek voltak és nagyon barátságosak viszont a nagy beszélgetésbe az idő gyorsan telt ezért elkellett köszönnünk tőlük, mert másnap reggel korán jön a taxi hogy elvigyen minket első munkanapunkra a Shannon Aerospace-hez. A nagy izgalomtól reggel még csak fáradtságot sem érezve gyorsan összekészülődtünk és ahogy előre megvolt beszélve a cég által bérelt taxi 7 órakor megjelent a parkolóban. Ahogy azt eddig is tapasztaltuk az ír emberektől, nagyon kedvesen üdvözölt minket a sofőr és egy kisebb beszélgetés végére már meg is jelent előttünk a hatalmas cég logó a még hatalmasabb hangáron. Betértünk a
biztonságiakhoz és miután közöltük ottlétünk célját 5 perc alatt ki is nyomtatták belépőinket, majd útba igazítottak a recepció felé. Mint ahogy eddig is, minden rendben ment,megvártuk Naomi Cotter-t a Human Resources ügyvezetőjét, aki felvázolta nekünk a 3 hét tervét , odaadta az étkezési hozzájárulást majd átvitt minket egy másik irodába, ahol megkaptuk a balesetvédelmi oktatást. Ezt követően egy rendkívül kedves és életvidám hölgy hosszas válogatás után kiosztotta nekünk a munkaruhát, majd elvitt minket Martin Duggan-hez, aki a képzési részleg vezetője volt. Ő kedvesen körbevezetett minket, mesélve megmutatta az egész hangárt miközben mi próbáltuk hozzászoktatni fülünket az érdekes kiejtéshez , amiben az angol és a kelta nyelv keveredése hallatszott. Délbe elindultunk elfogyasztani az első céges ebédünket. A kantinhoz érve csodálattal néztük a választékot amely elénk tárult úgy ételben mint italban, hiszen kávéból is legalább 5 fajtából választhattunk. A bőséges ebéd után besegítettünk Martinnak egy kis adminisztrációs munkában majd később megkaptuk a szekrény kulcsokat is ahová távozás előtt bepakoltuk a munkaruhánkat. Hazafele betértünk a helyi szupermarketbe ahol vásároltunk egy-két élelmiszert hogy estére kiegészítsük a cégnél kapott ebédet,majd a hotelbe érve elkezdtük kipakolni az utazótáskákat , arra gondolva hogy 3 hétig ez lesz az otthonunk. Március 9.-én , kedden, bedobtak minket a mélyvízbe, kissé idegesen még a taxi késése miatt, lépést próbáltunk tartani Martinnal miközben ő a szerelő ládáinkat intézte. Már lázasan folyt a munka amikor csatlakoztunk egy Boeing 767-es gépet szerelő csapathoz, pontosabban a „CabinCockpit” részleghez. Gyors ismerkedés után már belevetettük magunkat a munkába, ami már az utolsó lépéseit jelentette az előző héten már elkezdett nagyobb szerelésnek, így az nem volt más mint az egyes kabin kellékek szétszerelése, letakarítása majd összeszerelése. Aznap megismertünk egy csodálatos embert, Zoránt, akivel a 3 hét alatt rengeteget beszélgettünk és őszintén örült annak, hogy megismerhetett minket mivel ő is messziről jött , pontosabban Szerbiából, amely több szempontból is közelebb áll Magyarországhoz mint Írország . Ebéd után folytattuk munkánkat. Ahogy ezt előre megbeszéltük, a szerdai reggelünk Martin Duggan keresésével indult. Majd megtudtuk hogy Martin influenzával fekszik otthon és nem tudják mikor fog bejönni. Körülbelül tíz perccel később már az új csapattal ismerkedtünk , akik a cargo és a flight controls részleghez tartoztak és ugyanazon a B767-es repülőgépen dolgoztak, mint mi előző nap, és akik szinte tárt karokkal vártak minket mivel ők egy kicsit lemaradtak a munkával. Több se kellett nekünk, hogy az önbizalmunk megnőjön, és nagyon jó érzés volt hogy a repülőgép különböző részein dolgozhatunk. Minden reggel munka előtt egy úgynevezett „meeting”-en kellett részt venni ahol egy nagy tábla segítségéve,l amely tele volt statisztikai adatokkal, leellenőrizték az előző nap menetét, mint például biztonsági-, kapacitás- vagy minőség szempontjából. És ugyanennek a megbeszélés kapcsán a csapatvezetők „Team leader”-ek kifejezték köszönetüket a dolgozóknak ezzel is teremtve egy sokkal kellemesebb légkört. A rövid ismerkedés után rögtön munkába is állhattunk.
Én a teherszállítás (cargo) részen kaptam munkát míg Imrét a „repülőgép irányító berendezések, felületek” (flight controls) részre osztották be. Elsőre segítenem kellett egy csapattársnak, a cargo falak borításának leszedésében majd ezt követően kivágtuk egy új anyagból az adott mintát és helyettesítettük a régivel, ami egyszerűnek tűnt, viszont ez csak kezdői naivitásnak bizonyult. Hazafele Imrével betértünk a központban lévő kisebb supermarket-be egy kis élelemért, majd úgy döntöttünk hogy egy egészségügyi sétát teszünk a hotelig, hiszen az egyedüli dolog ami árthatott volna, az a hihetetlen friss levegő, amit szinte mindenhol tapasztaltunk az ott tartózkodásunk során. Estefele lelátogattunk a pub-ba és lazításképpen megkóstoltunk ezúttal egy valódi ír sört, majd a zene is csatlakozott a háttérben, hogy a hangulatot fokozza. Március 12.-e , péntek. A reggeli meeting után, mint aki már több hete vagy hónapja ott dolgozik, elindultam a szerszámos ládámért hogy az előző napi be nem fejezett munkámat folytassam. A panelek cseréje közben folyamatosan porszívóznom kellett, mert a tűzálló borításra rátapadt szösz meg egyéb szennyeződés tűz esetén veszélyt jelent, ezért ezt a munkafázist fokozott figyelemmel kisérték a csapatvezetők. Dél után 10 perccel elindultam az ebédlőbe, ahol találkoztam Imrével, mellette ott ült Gyömbér Zoltán, volt Kossuthos diák, aki már évek óta ott dolgozik. Az ismerkedés után , kihasználva a helyzetet megkérdeztük, hogy a hétvégén elkalauzolni-e bennünket Limerickben hiszen ő már több éve ott lakik. Szívesen vállalta, ezért meg is beszéltünk egy időpontot másnapra. Szombat reggel végre egy kicsit többet aludhattunk. 10 óra körül sikerült kimászni az ágyból, megittunk egy kávét, és megreggeliztünk kényelmesen majd megnéztük a buszjáratot ami a szomszéd városba visz minket, melynek megállója a szállásunk előtt volt. Délután 2 óra körül beszéltük meg a találkozót, a Limerick-i buszpályaudvaron. Körülbelül egy órával előbb értünk be a városba, ezért elindultunk körülnézni egy kicsit. A buszról láttunk egy gyönyörű folyót (Shannon river) egy kisebb gáttal, ezért úgy gondoltuk hogy oda visszatérhetnénk, hogy készítsünk egy pár képet. Odaérve meglepődtünk egy pillanatra. A gát eltűnt. Ebből csak arra tudtunk következtetni hogy a dagály hatására a folyó vize is megnő, amit később a Zoli is megerősített, mondván hogy közel 2 métert is emelkedhet a vízszint. Mielőtt visszamentünk volna a találkozási pontra, elindultunk a folyópartján egy messzibb híd irányában, hogy azon átkelve visszafele vesszük majd az irányt. Az időt
nagyjából kiszámoltuk, csak arra nem gondoltunk hogy minden 20 méter után megállunk fényképezni, hiszen gyönyörű városról van szó, ráadásul már nagyban folytak a készülődések a nemzeti ünnepükre, a Szent Patrick napra. Szerencsére nem tévedtünk el, és időben oda értünk a megbeszélt helyre. Találkoztunk, majd felmentünk hozzá. A 3.-ik emeleten lakott a folyó parton , ahonnan gyönyörű volt a kilátás. Egy kis idő múlva elindultunk hogy tegyünk egy sétát a város központjában , ezúttal Zolival együtt. Megnéztük a közeledő ünnepségre készülődőket, betértünk egy jó pár üzletbe szuvenír gyűjtési szándékkal, de sajnos azt tapasztaltuk hogy eléggé vékony a pénztárcánk az ottani árakhoz, viszont kárpótolt minket a gyönyörű látvány. Sajnos azzal nem tudtunk jóllakni és már éhesek voltunk, ezért Zoli felajánlotta hogy mutat nekünk egy jó helyet ahol finomakat lehet enni, egy gyorsétterem jellegű , Abrakebabra néven ismert falatozó. Mennyiségre talán nem volt arányos az árával , viszont ízre nagyon finom volt ezért elégedettek voltunk. Tudtuk hogy tűzijáték is lesz, de úgy gondoltuk hogy az túl későre tették, ezért nem várjuk meg inkább hazamegyünk a 7 órási busszal. Miután felszálltunk a buszra , rá 2 percre elindították a tűzijátékot. Reménykedve néztük az eget hátha megpillantunk egy –egy eltévedt fényjátékot , de az elénk tornyosuló épületek sora mindent eltakart, miközben a buszsofőr a kialakult dugó miatt idegesen beletenyerelt a dudába. A menetrend szerinti 40 percből, közel másfélórára nőtt meg az utazási idő, de minket akkor is az bántott a legjobban hogy lemaradtuk az est fénypontjáról, a tűzijátékról.
Egy pihenéssel eltöltött vasárnap után ismét elkezdődött egy munkahét.
A mai nap viszont eltérő volt az eddig tapasztaltaktól. A munkaállomás felé sétálva messziről láttuk hogy a dock-ok, úgymond állványok nincsenek a helyén. Megálltunk a csapat mellett és büszkén néztük ahogy kivontatják azt a gépet, a melynek javításához mi is hozzájárultunk. Befejezettnek éreztük az előző hetet. Nem sokáig volt időnk bámészkodni , hiszen a hangár előtt ott ált a következő repülőgép , szintén egy B767-es. Nagyon örültünk, hogy ez így alakult , mivel addig nem volt részünk abban hogy a kezdeti folyamatokat közelről megismerjük, mint például a dockolás(állványozás), a földi hálózat csatlakoztatása vagy éppen a szerelés előtti biztonsági óvintézkedések. Amint betolták a gépet a hangárba elkezdődött a sürgés-forgás a gép körül. Az én feladatom többek között a gép függőleges vezérsík, úgymond farok –rész dock irányítása a megfelelő helyre. Ez egy hatalmas nagy szerkezet, mely csapágyakon gurul , ezért nagyon könnyen sérülést okozhat a gép szerkezetében. Fokozott figyelmet igényelt ez a folyamat és nagy óvatosságot. Ekkor kezdtem el megérteni hogy ennél a vállalatnál bíznak bennünk és a tudásunkban. Nem az a felfogás terjedt el mint amit otthon tapasztalhatunk hogy ”..h… kezdő gyerek, inkább ne bízz rá semmit..”. Továbbá azt hogy mekkora hangsúlyt fektetnek a csapat fogalomra. Hiszen egy csapatként kezelnek minket és ez többször el is hangzik a megbeszélések során is. Én ennek megfelelően, hogy ne okozzak csalódást, a legjobb tudásom szerint cselekedtem, aminek a végeredménye az volt hogy sikeresen, baleset és hiba mentesen bedockoltuk a gépet. A feladat befejeztével besegítettem a csapat többi tagjának ugyanennek a műveletnek az elvégzésében csak ezúttal a szárnyaknál. A nap nagy része az előkészületekkel telt, hogy a következő napon elkezdődhessen a javítási munkafolyamat. Március 16.-án, kedden , a legnagyobb meglepetésünkre csatlakozott hozzánk Zoli, mivel az ő munkaállomásán befejezték a javításokat. A reggeli megbeszélésen a csapatvezetők úgy döntöttek ,hogy helyet cserélünk az Imivel. Én dolgozom majd a „Flight control”-on és Imre a „Cargo”-n. Tapasztalatszerzés szempontjából mindkettőnknek jót tett ez a változtatás. Úgy gondoltam,megtanulok egy-két új dolgot. Ennek megfelelően a nap nagy részében az úgynevezett „Acces panel” – részeket szereltük le a szárnyról ami annyit jelentett hogy a belépő- és kilépő él mozgató mechanizmusához biztosítottuk a hozzáférést a szárny borító panelek lecsavarozásával. Minden egyes panelre, leszerelés után rá kellett tenni egy azonosító papírt , és a hozzá tartozó csavarokat amit panelenként külön-külön egy
speciális zacskóban, úgynevezett „screwbag”-ben gyűjtöttünk, hogy visszaszereléskor az adott panel az eredeti helyére kerüljön vissza. Nap végére megbeszéltük, hogy csak csütörtökön találkozunk , mivel másnap Szent Patrik nap lesz, ami egyben munkaszüneti napot is jelent. Az ünnepnap alkalmával elsétáltam a város központjában található bevásárlóközponthoz, a Sky Court-ho,z ahol rengeteg gyerek program került megrendezésre. A felnőttek szórakoztatására azonban nem találtam semmit a repertoárban. Miközben Imre elutazott Limerickbe , mondván neki unalmas már Shannon, én végig pásztáztam a boltok kirakatait és begyűjtöttem egy pár szuvenírt. Este közös programot szerveztünk az Imivel , hová is mehettünk volna máshová mint az alattunk lévő pub-ba. Az egyedüli szórakozási vagy inkább kikapcsolódási lehetőség. Ahogy azt vártuk is , rengeteg ember tömörült be az amúgy nem kicsi épületbe. Már-már úgy tűnt, hogy nem férnek el, de még többnek tűnt az írek által elfogyasztott sör mennyiség, amihez mi is hozzájárultunk egy kevéssel. A megszokott reggeli taxizás után a hangárba érve mindent ugyanúgy találtunk, mint ahogy 2 nappal előtte ott hagytuk. Az előző nap hatása mindenki arcán olvasható volt, viszont senki sem panaszkodott. Miután befejeztem a kedden ott hagyott munkámat, megkaptam a következő feladatomat. Annak annyira nem örültem, de elkönyveltem magamban, hogy valakinek ezt is meg kell csinálni. Az orrsegéd szárny transzmissziós tengelyének letakarítása, pontosabban a régi szennyezett zsírt kellett kiszednem a tengelyen található csapágyakból. Nem éppen bőrtápláló hatású az ilyen helyeken használt zsír, ezért kötelezően használni kellett a gumikesztyűket és sokszor védőszemüveget is. Délután elérkezett a nagy pillanat számunkra, eldöntöttük Imivel hogy kérünk egy időpontot egy állásinterjúra, ezért fel is mentünk a Human Resource irodába. Az irodában elmondták hogy mint a világon lassan mindenhol, ezt a szakmát is utolérte a gazdasági válság , ezért még a saját gyakornokoknak sem tudnak munkahelyet biztosítani és hogy nagyon sajnálják. Ezt előre meg lehetett jósolni úgyhogy annyira nem lepődtünk meg a válasz hallatán, megköszöntük majd folytattuk a munkánkat. Pénteken reggel a megbeszélésen kiderült, hogy elég nagy feladat vár még rám ugyanis megkaptam a teljes, baloldali szárnyon található transzmissziós tengely letakarítását, zsírozását majd ellenőrzését, úgy a belépő- mint a kilépőél oldalán. Az is elhangzott, - mint ebben a szakmában többször is- nem kell kapkodni hogy előbb végezzen az ember, hanem pontosan és alaposan kell elvégezni a munkát Ennek megfelelően nekiálltam a végét nem látható feladatnak.
A hétvégén ismét csak városnézés jöhetett szóba, ha nem szeretnénk a hotel szobában unatkozni. Így hát délelőtt kinéztünk egy buszjáratot és elindultunk Limerickbe. Zoltán közbe már hazautazott a szüleihez Magyarországra, hogy velük tölthesse a húsvéti ünnepeket, így vele nem találkozhattunk többet. Indulás előtt megbeszéltük, hogy keresünk a városban egy mozit és megnézünk egy jó filmet. Ez sajnos nem jött össze, ugyanis nem találtunk egy mozit se nyitva, vagy legalábbis többen ezt állították a városban azok közül, akiket megkérdeztünk, hogy kettő van de zárva vannak. Régóta terveztük, hogy kipróbáljuk az ír specialitást amire ők nagyon büszkék Úgy véltük épp ideje beülni egy Fish&Chips-re. Találtunk is egy szimpatikus helyet, ahol több mint 20 percet vártunk az ételünkre, de ahogy a mondás tartja „ A jó munkához idő kell”, türelmesen vártunk. Legalább akkora volt a csalódásom, mint az elején a lelkesedésem, miután elkezdtem falatozni. Számomra nagyon olajosnak bizonyult , és nem találtam benne semmilyen ízt, semmilyen fűszert, amire azt mondhattam volna, hogy igen, ezért érdemes volt több mint 20 percet várni. Kiderült hogy nem az én ízlésemmel van a probléma, amikor Imre is alátámasztotta ezt. Ehhez csak annyit fűztünk hozzá hogy „ ez is megvolt, kipróbáltuk…”, és már folytattuk is utunkat, ezúttal a buszpályaudvar fele. Imre folyamatosan hangsúlyozta hogy mennyire jó lenne máshová is ellátogatni , és hogy ki kellene próbálni a vonatozást. Egy gyors menetrend szemlélés után rájöttünk, hogy teljesen mindegy mi van a táblára kiírva hiszen azt sem tudjuk milyen messze van az adott város, vagy éppen település. Túl hosszú útra nem vállalkozhattunk, mert ahhoz már későre járt, így megbeszéltük, hogy másnap időben elindulunk a körülbelül 20 km-re fekvő kisvárosba Ennis-be, így még a retúr jegyünket is fel tudjuk használni hazafele.
Vasárnap, március 21-én kicsit tovább lustálkodtunk az ágyban, mivel előző este nagyon nehezen tudtunk elaludni a mulató fiatal srácok hangoskodásának köszönhetően. Két órával később már Ennis felé tartottunk. Nem tudtuk mi vár ott minket, csak találgattunk. Az út körülbelül egy jó félórának felelt meg, de a gyönyörű
táj minden percét kitöltötte, így egyáltalán nem tűnt unalmasnak. Egymást követték a gyönyörű zöld pázsitok, amit helyenként kisebb folyók, patakok kereszteztek. Több kisebb településen is áthaladtunk, és gyönyörűnek találtuk mindegyiket szinte, szabadságot és nyugalmat sugallt az, hogy az ír jellegzetes kőházak körül a kerítés csak díszként szolgált és nem a magántulajdon határait jelölte. Egyre jobban égett a vágy bennünk, hogy megtudjuk végre milyen az a város amiről a munkahelyen annyit hallottunk. Megérkeztünk…csendes, üres és egyáltalán nem tűnt nagy városnak. Elindultunk a templom irányába, aminek csak a tornya látszott ki az épületek sorából, mondván, így legalább nem tévedünk el és talán a központ is arra lehet. Nem tévedtünk. Az előző csendet, ürességet, felváltotta az emberekkel teli sétálóutcák. A város utcái szűkek voltak, egymást követő üzletek,büfék, pubok sorakoztak. Sokkal inkább mediterrán hatása volt mint egy olyan városnak, ahol szinte mindennap esik az eső és a nyári hőmérséklet nem haladja meg a 25 fokot. Gyönyörűnek találtuk. Szinte minden utcát végigjártunk a központban, majd betértünk egy pizzériába. Ezúttal biztosra mentünk, nem akartunk még egyszer csalódni. Nagyon jól éreztük magunkat ezért az idő is gyorsan eltelt. Kaja után elindultunk a buszhoz hogy még időben visszatérjünk a szálláshoz. Elérkezett az utolsó hét hétfője. Már teljesen rutinszerűen jártunk el reggel. Tudtuk feladatainkat, így teljesen önállóan elkezdtük a munkát ott ahol előző héten abbahagytuk. Nagyon hosszú folyamatnak bizonyult, ezért megpróbáltam egy kicsit összeszedni magam, hogy időbe végezzek, hiszen a péntek közel volt már és az utolsó napra az adminisztrációs dolgokat hagytuk. Ahogy terveztem a csütörtök délután már úgy ültünk be a taxiba, hogy a ránk bízott feladatot elvégeztük, sőt még egy csomó más apróságot is mellette, mint a korábban említett access panelek visszaszerelése. Alig akartuk elhinni, hogy ez volt az utolsó munkával töltött napunk a cégnél. Másnap, már vegyes érzelmekkel ébredtünk..három hét elrepült pedig a vége fele éreztük igazából azt, hogy egy kicsit mi is odatartozunk ahhoz a csapathoz, amelyet ez idő alatt sikerült nagyjából megismerni. Először is megkerestük azokat a személyeket, akik által sikerült beilleszkedni még az első napokon, hogy a nekik szánt kis szuvenírt átadhassuk. Ez sajnos nehezebbnek bizonyult mint gondoltuk. Egyikük sem volt beosztva arra a napra, így személyesen nem tudtuk megköszönni, csak üzenetet hagyni. Az utolsó délelőtt folyamán bemutatták az NDT állomást, magyarul a roncsolás mentes anyagvizsgálót. Igen nagy érdeklődéssel figyeltünk mindketten az Imrével. Körülbelül egy másfélórás előadást tartottak nekünk, közben gyakorlatban is megmutatva az eszközök használatát , működését aminek nagyon örültünk, hiszen addig csak elképzelésünk volt hogy hogyan is nézhet ki egy ilyen „NDT vizsgáló”. Rögtön utána felmentünk a kantinba hogy éhségünket csillapítsuk, felhasználva az utolsó étkezési jegyünket. Ebéd után elmentünk Martin Duggan-hez hogy a munkaruhát és a szerszámos ládát leadjuk. Nagyon komolyan vették a szerszámosláda átvételét. Egy előre meghatározott szerszám lista alapján két szemtanú mellett leellenőrizték azok meglétét. Minden egyes darabnak a helyén
kellett lennie, ezzel biztosítva azt, hogy semmi sem maradt a repülőgépen, minek következtében problémák adódhatnak. Szerencsére mindent rendben találtak, ahogy a munkaruhánál is. Nem maradt más csak a búcsú pillanata. A feletteseink egytől egyik megköszönték az addigi munkánkat és további szerencsét és sikert kívántak a szakmai jövőnkhöz, mint ahogy a legtöbb csapattársunk is. Zoránt különös búcsúztatásban részesítettük, mivel Imrével mindketten úgy gondoltuk, hogy személyében egy nagyon őszinte és barátságos embert ismertünk meg, és ő érdemli meg a legjobban hogy megkapja azt az üveg tokaji bort amit három héten át őrizgettünk. Szomorúan léptünk ki utoljára a főbejárati ajtón. Ugyanakkor úgy éreztük, rengeteg mesélni valónk van, ezért hazavágytunk kicsit. Az esténket igyekeztünk minél jobb hangulatban tölteni, ezért a pubban kerestük a társaságot egy sör kíséretében. A szobába visszatérve a poggyászainkra nézve tudtuk, hogy reggel bizony útnak indulunk. Egy rövid alvás után, hamarosan már a buszon ültünk,úton Dublinba. Úgy terveztük, hogy inkább előbb indulunk, hogy legyen időnk körülnézni a fővárosban is. A reptéren hátrahagytuk a csomagjainkat és elindultunk egy helyi járattal a világváros központjába. Lenyűgöző volt végig sétálni egyes főutak mentén, melynek már egy talpalatnyi üres része sem maradt a díszes kirakatok tömkelegében, ami csak úgy vonzotta a világ különböző pontjairól érkező turistákat. Még a napsütés is arra játszott, hogy minél szebbnek lássuk e gyönyörű várost. A három hét után a pénz is elfogyott, de annyi még maradt mindkettőknek hogy betérjünk a legnépszerűbb szuvenír boltba, a Carroll’s-ba. Egy két apróság megvásárlása után tettünk még egy kört a busz indulásáig, fényképeztünk egy pár érdekes dolgot majd a megállóhoz igyekeztünk.
A reptérhez érve pörögtek az események. Egy pillanat alatt a gépen találtuk magunkat, többnyire holland nemzetiségű utasokkal körbevéve, ami érthető volt hiszen első gépünk Amszterdamban szállt le. Innen már nincs visszaút..gondoltuk. A következő pillanatban már az Ír tenger végtelen kéksége tűnt fel, ahogy egyre magasabbra emelkedtünk, hátrahagyva az örökzöld országot, míg a felhők az utolsó képet is elhomályosították. Fővárosunk látványa éjszaka a magasból feledhetetlen élményt nyújtott…igen is szép ez a város … futott át az agyamon miközben a gép lassan a leszálló pályát vette irányba. Gyors kiszállás, egy rövid séta a csomagokkal a megszokott hétköznapok felé, amit az ajtók mögött hagytunk három csodás héttel ezelőtt…hazaértem!.
