Irmtraud Tarr
Az élet értelme Ami megérint és továbbvisz bennünket
Dialóg Life könyvek
www.dialogcampus.hu
Irmtraud Tarr
Az élet értelme Ami megérint és továbbvisz bennünket
Dialóg Campus Kiadó Budapest–Pécs
A fordítás alapjául szolgáló mű: Irmtraud Tarr: Leben macht Sinn © KREUZ Verlag, Freiburg im Breisgau 2010
Fordította: Lipcseiné Takács Nóra
www.dialogcampus.hu © Dialóg Campus Kiadó, 2012 © Nordex Kft. – Lipcseiné Takács Nóra A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető.
Tartalom
Előszó
7
Amit hiányolunk
13
Úton lenni
19
Érelem és haszon
23
Az értelmek piaca
26
A választás kínja
30
Több élet
33
Az értelem maga az élet
37
Érzéki élvezet
40
Az értelem kérdései egészségesek
44
Az értelmetlenség érzései
48
Értelemrablók
53
A kudarc értelmet rejt
60
Életigenlés
68
Jelenlét az ittléthez
72 5
Önmagunk megismerése
76
Önálló döntés
80
Találka önmagunkkal
85
Az értelem változása
89
Megállapodni, vagy továbbhaladni
94
Értelmi kompetencia
98
Az értelem arcai
103
Az értelem boldogság
109
Az értelem az igazi
113
Az értelem a szép
117
Az értelem szeretet
122
Az értelem játékos megtapasztalása
126
Az értelem csúcspontjai
131
Betegség és értelem
135
A sorscsapások ütések
139
Miért pont én?
143
„Kövesd a lelkiségedet”
145
„Kezeld úgy, mintha egy kis halat főznél”
149
Abbahagyni
154
„Kösd ki a szekeredet egy csillaghoz”
162
Utószó
168
Előszó
Az értelem iránti érdeklődés korunk kulcskérdése. Vágyaink magasabb szintre helyeződtek át. Olyan kérdések és remények szabadultak fel manapság, melyek korábban csupán egy szűk réteg – az iskolázott polgárság, a nemesség és a gondolkodók- kiváltságai voltak. Ki vagyok én magam? Mi végre élek? Merre tartok? Hogyan tudom magamat a legjobban kibontakoztatni? Szeretnénk jobban megérteni magunkat és életünket. Tájékozódni és teljesíteni szeretnénk útjainkon. Ez a tájékozódási és teljesítési vágy saját magunkat, méltóságunkat és önfejűségünket célozza. Korábban az élet értelme valami eredendő, földöntúli, isten által meghatározott volt. Ma ránk van bízva, hogy úgymond isteni magányunkban keressük meg saját célunkat. Mindenki barkácsol magának egy célt, olykor a vallásos, az igények azonnali kielégítését célzó elv szerint. És ha ez nem tartható, akkor valami mást választunk. Sok minden lehetséges. Ez megerőltető és tragikus. Tragikus, ha belegondolunk, hogyan kapcsolódtak egykor az emberek egy nagy történésbe és tartották magukat egy kozmikus dráma szereplőjének, akiket teremtettek, akik vétkeztek, meggyónták bűneiket és feloldozást nyertek. Megerőltető, mivel mintha rendezőt és 7
cselekvési utasításokat nélkülöző színészek volnánk egy színpadon, akik saját jeleneteket, drámákat és vígjátékokat rögtönöznek. Mi magunk vagyunk azért felelősek, hogyan végződik ez a színdarab, vagy szappanopera. Ez felszabadítóan is hathat, hiszen már senki nem írhat elő nekünk semmit, vagy szabhatja meg fölülről céljainkat. Ide illik egy történet az emberről, aki szerelőhöz viszi az autóját. Amikor érte megy, így szól a szerelő: „Nem tudtam megjavítani a féket, ezért hangosabbra állítottam a dudát!” Nem emberi dilemmánkat tükrözi ez a vicc? Senki nem oldja meg az életünk értelmének problémáját, ezért megpróbálunk valahogyan átvergődni, megérkezni, továbblépni. Mindemellett dudálhatunk, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet és adhatjuk legjobbunkat, hogy útjainkon legalább meghallgattassunk. Az élet értelme iránti igényünk áthelyeződött. A tárgyilagosság, vagy földöntúliság helyett a szerelemben, a gyermekekben, a sportban, önmagunk megváltoztatásában keressük céljainkat. Már nem fölfelé tekintünk, hanem a célok túlkínálatával bíró világ felé. Hannah Arendt a „lehetőségek zsarnokságaként” jellemzi a modern időket. A megfogalmazás találóan fejezi ki, hogy minden tettünk kockázatos döntésekből tevődik össze. Ahhoz, hogy fejlődjünk és gyarapodjunk, bátran szembe kell helyezkednünk ezzel az ellenállhatatlan kínálattal, ezáltal talán a távoli jövőben aztán túlnőhetünk önmagunkon. Ez sokak számára túlzott elvárást jelent, ami gyakran a „Mi akar ez lenni?” kérdésben nyilvánul meg. Sokan ismerik a mardosó érzést, miszerint többnek kell lennie amögött, mint amennyit ez a rövid élet ad. Nem is szólva a sikert követő melankóliáról, az „Ez mégsem az” – érzésről. Vagy megállapítják, hogy a stresszben és költségben ráfordított magas ár nem áll arányban a sikerrel. 8
Újra és újra találkozom emberekkel, akik azt vallják magukról: „Tulajdonképpen boldognak kellene lennem, mégsem vagyok az. Mindent olyan értelmetlennek találok.” Azok az emberek is érezhetik ezt a hiányt, akik egészségben, jólétben és békében élnek. Elsősorban az életút második felében, amikor már elértük kitűzött céljainkat, jelentkezhet az éhség ezután a „Több” után, mely nehezen fogalmazható meg és önthető szavakba. De nem kérdezzük-e mindannyian újra és újra, hogy míg lépést tartunk az uralkodó élettempóval, nem szalasztunk-e el valami egyebet, valami jelentőset? Magával ragadó tündöklő varázsszóként ragyog az „értelem”, mint egy színes prizma, mely minden fényt begyűjt. Végtelen sok történetet mesél, melyekben egyvalami közös: az emberek akkor kutatják az élet értelmét, amikor tájékozódásra vágynak, amikor kiesnek a megszokottból, sorscsapások érik őket, alkalmatlanság- és hiányérzetük van, vagy amikor változással, sorscsapással, betegséggel, illetve a halállal szembesülnek. Az élet értelmének kérdése fokozottan van jelen akkor, amikor nehéz döntés előtt állunk, ha csalódás ér minket, mikor kudarcot vallunk, vagy ha az életünk szürkévé és egyhangúvá vált. Ezek azok az élethelyzetek, melyek különösen késztetnek minket a „Mi végre?” kérdés feltételére. Éppoly sürgetővé válnak azonban a célokat kutató kérdések akkor, amikor jövőnkkel foglalkozunk. Amikor azt kérdezzük: Mit teszek életem során? Mit akarok tulajdonképpen? Hova vezet, ha ezt folytatom? Van annak értelme, ha ezt teszem? A helyes úton járok? Az élet értelmére vonatkozó kérdések tehát tipikusan emberi kérdések, melyeket különösen akkor teszünk fel, mikor útelágazáshoz érkeztünk, amikor utunk végére értünk, utunkon eltévedtünk, vagy elvesztettük azt. Végső soron azonban azzal a tudással állnak összefüggésben, mely szerint minden 9
utunk véget ér egyszer, mert semmi sem marad úgy, ahogy most van, minden múlandó, hiszen halandók vagyunk. Ezek nem kellemes gondolatok, azonban mélységet, teret és higgadtságot adnak életünknek, mivel hagyják, hogy úgy szemléljük a dolgokat, ahogy azok vannak, hogy értékeljük őket és örüljünk nekik. Ily módon gazdagít bennünket ez a tudat, emberivé, szerénnyé tesz minket és hagyja, hogy jó értelemben véve a részünkre adatott időre és határainkra összpontosítsunk. Mivel az élet összességében túl tág terület és mi magunk is részei vagyunk ennek az életfolyamnak, az „élet értelme” nem lehet ezen könyv tárgya. Nem azért, mert túl mély értelmű a kérdés, hanem mert ez az „értelem” fogalmát túlságosan kimeríti és kitágítja. Ha ugyanis visszamegyünk a német értelem szó nyelvtani gyökeréig, a germán sinpa – út, utazás, járás szavakhoz érkezünk. Az értelem, vagy cél* tehát eredetileg valami dinamikus jelentéssel bír, ami mozgással, eltávolodással, úton levéssel, egyik irányba történő indulással hozható kapcsolatba. Az értelmet az érzékszervek által megéltek, tapasztaltak határozzák meg és teljesen közvetlenül értendők: az érzékeink által megtapasztalt személyes útélményként, vagy tájékozódásként. Tehát a „Milyen tapasztalatokra teszek szert utamon?” kérdést taglalják. Az értelem nem egy tetszés szerint felmagasztalt elképzelés, hanem többféle értelem létezik, melyeket útjainkon másokkal együtt megtanulunk megtapasztalni, felfogni és megérteni. A következményeket egymáshoz viszonyítjuk *
10
németül Sinn, jelentése: értelem, ész, cél, érzék, hajlam, jelentés. Érdekességképpen a magyar nyelvtani gyökrendszer szerint az értelem szó gyöke: ér, mely jelenti egyben a folyamot, ami pl. testünket behálózva lehetővé teszi a vér mozgását, illetve magát a megérkezést. (a fordító)
és feltesszük magunknak a kérdést, hogy az adott cselekvés megéri-e a fáradságot. Döntéseket hozunk arról, mit cselekedjünk, vagy engedjünk, hova helyezzük a prioritásokat és arról, milyen emberek vagyunk, vagy milyenek szeretnénk lenni. Ezekből a kérdésekből áll össze az értelem, vagy cél, mely vissza, a múltba és előre, a jövőbe mutat. Korábbi – agányos, vagy másokkal közös- útjaink tapasztalatában tükröződik az általunk értelmezett és értékelt értelem, tehát idővel jól kirajzolódik az önarcképünk. Ezek a kérdések az élet fordulópontjainál válnak sürgetővé. Utunk első felének napirendje mindenekelőtt társadalmi kérdések körül kering: „Hogyan fejleszthetem ki szüleimről leválva saját személyiségemet?”, „Mit akar tőlem az élet?”, „Hol van rám szükség?”. Jó ideig kell ahhoz élnünk, hogy az élet második felének kérdéseivel szembesüljünk: „Mire van szüksége a lelkemnek?”, „Mit szeretnék örökül hagyni?”, „Ki vagyok én?”, „Mivégre vagyok itt?”. Ezek a kérdések számadások, melyek gyakorta a megszokott létforma felhagyására és utunk megváltoztatására késztetnek minket. Önmagunk megtalálása a szerepek és kötelezettségek rétegei között erőfeszítéseket igényel, melyek aztán rávilágítanak a fontos dolgokra. A kutatás így tágabb értelem-tereket nyit, melyek túlmutatnak rajtunk. Ez a belső lényünk megközelítéséről, tulajdonképpeni meghatározásának lényegéről szól.
11
Ezen kihívás elfogadását szeretné ösztönözni a könyv. A cím elárulja az irányt, miszerint nehéz időkben sem utasítjuk el a változást, az nem merevít le minket, hanem mindennek ellenére továbbhaladunk és azt kérdezzük: Mit kíván tőlem az élet? Nincs egy általános felsőbb recept, mely enyhíthetné életünk komolyságát, vagy akár nevetségességét. Ezért tűnik számomra ez a hozzáállás „értelmes-ebbnek”, mint az, mely igényeket és követelményeket támaszt az élettel szemben. Az értelemmel hasonlóan vagyunk, mint az egészséggel. Egyik sem hívja fel magára különösebben a figyelmet, inkább a háttérben fejtik ki hatásukat. Csak a hipochonderek figyelik magukat folyamatosan. Mások megragadják a lehetőségeket, belevetik magukat a tevékeny életbe, mégpedig olyan éberen és intenzíven, amennyire csak lehet, hogy az élet értelmet adjon. Ez a könyv nem egy „How to” (módszertani) – tanácsadó. Nem tudhatja meg belőle, hogyan szerezheti meg a tökéletes párt, illetve barátot, vagy hogyan találhatja meg Istent. Gondolatébresztőt, bátorítást és talán új nézőpontot kaphat, melyek saját kérdések feltételére késztethetik. Ezzel elérkeztem a lényeghez. Az értelem kérdésének boncolgatása nem ezoterikus játszadozás, hanem létkérdés: Hogyan szeretnék élni ahhoz, hogy a végén elmondhassam: ez egy értelmes élet volt? És ezt egyedül csak Ön ítélheti meg.
12
Amit hiányolunk
Gyakran éppen életünk csúcspontján szűrődik be hirtelen az ablaküvegen át a melankólia. Sokan ismerik, ő az az idős hölgy feketében, aki váratlanul egyszer csak ott van és mindent megkérdőjelez. És már túl késő rácsapni az ajtót. Ekkor mindaz, amit addig értelmesnek és fontosnak tartottunk, értelmetlennek, megkérdőjelezhetőnek és kétségesnek tűnik. Emlékek ébrednek mindarról, ami eltűnt, meghiúsult, vagy amit elvettek tőlünk. Gyász afölött, amit nem éltünk meg. A gondosan szőtt tervek, amik elvesztették értelmüket, a kerülőés tévutak, melyek zsákutcába vezettek, a barátságok, amiket eltemetett a homok, a leáldozott szerelmek, az elszalasztott lehetőségek. minden úgy fest, mint a tükröződés a víz színén, amikor beborul. Ez az alkonyat kora, amikor az életút árnyai megnyúlnak, amikor az ember bizonytalan és azt kérdezi: Mi végre mindez? Ez mire jó? Hogyan tovább? Maguk a sikeresek, akik bőszen hisznek magukban és teljesítményükben is ismernek ilyen pillanatokat – azok az apró, de gyógyíthatatlan repedések és lyukak, melyek hirtelen tárulnak elénk a nyári hőségben, amikor a Nap épp delel és a házban a hallgatás bombaként ketyeg, vagy ősszel, amikor a Nap már nem ad meleget, szél söpör végig az utcán és szí13
vünk nyughatatlanul és nyugtalanul ver. És akkor egyszerre ott van ez a kérdés: Ez lett volna minden? Mások magányosak és vágyakozva várják, hogy végre villogjon az üzenetrögzítő. Talán van egy macskájuk, akit simogathatnak, vagy órák hosszat böngészik az újsághirdetéseket és a dolgos nagyvilág akciós ajánlatait. „Úgy érzem magamat, mintha kidőlt fa volnék egy üres erdőben. Egyedül a nagy lakásban. Nem vagyok se szerető, se barátnő, se feleség, se testvér és már a lánya sem vagyok senkinek. Ha legalább valaki benézne hozzám…” Ez annak a nőnek a jellemzése, aki úgy érzi, hogy elveszíti kontúrjait, hacsak nem jön valaki, aki felvidítja, vagy legalább beszél vele. Mások észreveszik, hogy az az élet, amit élnek, már nem megfelelő a számukra. Olyan érzésük van, hogy nem élnek, csak vegetálnak. Néhányan közülük egyszerűen kiszállnak, biztonságukat és karrierjüket elengedik, mert olyan mértékben halmozódtak fel bennük a megéletlen vágyak, hogy nem látnak más kiutat. Kitörnek, vagy ahogy egy menedzser mondaná: jön a „gátszakadás”, esetleg a kétségbeesett robbanás, mert túl sok értelmetlen dolog halmozódott fel és senki nem volt kéznél, aki kiolvasta, vagy felfogta volna a jeleket. Másoknál a tükörbe tekintés betegíti a lelket. A lehetőségek világa csak a fiatalok kiváltsága, véli a 60 éves üzletas�szony: „Legtöbbször egyszerűen átnéznek rajtam. Már nem is emlékszem rá, mikor flörtöltem utoljára.” Ruha, smink, főzés, kúrák – egy élet, amibe valahogyan belecsöppent, ami korábban lelkesítette, de ma már meg sem érinti. Csupán keserű utóízt hagy, mivel semmi másra nem hagyatkozott. És ott van az a dohos érzés a sokéves házasságokban. A társ tulajdonképpen teljesen rendben van, sok szép év áll mögöttük. Végre letörlesztették a házat, évente akár többször is elutazhatnának szabadságra. De ahelyett, hogy mind több 14
volna ugyanabból, inkább egyre többet szeretnénk abból, ami az érzések kiteljesedéséhez vezetne és az életet méltóvá tehetné… több értelmet. Valószínűleg alig akad olyan, aki legalább alkalmanként ne tenné fel a kérdést, mi végre ez az egész. Néha elég hozzá egy végtelen zöld táj és az embert máris meglepi a kérdés, mire jó a mindennapi őrület, aminek az ember az irodában ki van téve. Még ha a gyermekkor Istene már rég nem segít, akkor is sokan reménykednek abban, hogy mégiscsak lennie kell valaminek, ami „Istenhez hasonlóan” valamiféle tartást és iránymutatást ad. Egy közvélemény-kutatás (Tutsch 2000) kereken 95 % tesz fel időnként a lét értelmével kapcsolatos kérdéseket. Röviddel a második világháborút követően Paul Watzlawick pszicho-terapeuta megfigyelései szerint Triesztben káosz és kétségbeesés uralkodott. A város feltelt menekültekkel, családok szakadtak szét, lakáshiány volt. Ennek ellenére a rendőrség csupán 14 öngyilkosságot regisztrált évente. Kis idő elteltével, ahogy a helyzet stabilizálódott – z embereknek gazdaságilag jobban ment, újra vezettek autót, a kulturális élet felélénkült, ismét jártak kávéházakba – az öngyilkosok száma havi 10-re emelkedett. Szemmel látható, hogy valódi életveszély esetén az emberek lényegesen kevesebbet törődnek az élet értelmének kutatásával. És akinek arca verejtékével kell küzdenie a puszta túlélésért, az nagy valószínűség szerint nem szenved cél-válságban. Csak amikor az ember egzisztenciáját bebiztosította, kezd el foglalkozni a cél kérdéseivel. Ebből kifolyólag van azokban a nyugati társadalmakban kereslet a „cél iránti vágyra” (Berger), melyekben sokak kiváltsága a jólét. Az egzisztenciaharctól mentesülve nő a saját élettel szembeni elvárás és igény. Ha a célok illúziónak bizonyulnak, a tervek meghiú15
sulnak, a vágyak nem teljesednek be, a versengő lehetőségek túlterhelőek, akkor az élet ma a korábbiaknál hamarabb az értelmetlenség gyanújába keveredik. Mi a közös az értelmetlenség érzésében és a cél keresésére irányuló olthatatlan szomjban? Az egyik ok abban áll, hogy kiestünk egy mindent átfogó értelmi rendszerből és már nem élünk meg egy nagy összefüggést. Ha nem vagyunk sikeresek, szinte semmi nincs, ami felfogna minket. Magunkra vagyunk utalva és az az érzésünk, hogy semmik, vagy a többieknél kevesebbek vagyunk a nagy, átláthatatlan világban. Ezért érzik magukat üresnek az emberek és akarják valamivel kitölteni az űrt. És azok számára is, akik jólétben élnek, már a „cél” varázsszava is belső teljességet ígér, ami túlmutat az egyszerű jobbléten. Hogyan merülnek fel egyáltalán a cél-kérdések? Legtöbbször egészen ártatlanul kezdődik. Az embert egy társas ös�szejövetelen hirtelen hatalmába keríti az érzés, ami mindent beárnyékol. Az értelmetlenség érzése, mely mindent elront és megkérdőjelez: Miért vagyok én itt? Mit csinálok én itt tulajdonképpen? Milyen vagyok valójában? Az ember választ várna, de ehelyett hallgatás és üresség uralkodik. Ebben a töprengésben megnyilvánul valami, ami Isten kertjében megkülönböztet bennünket a növényektől. Gondolataink vannak arról, hogy mik és milyenek vagyunk és kételkedünk abban, hogy valóban olyanok vagyunk-e, mint ahogyan azt gondoljuk. Ezek a gondolatok nem hagyják magukat „kidumálni”, viszont hagyják magukat megérteni. Hiszen a „milyen vagyok valójában” gondolatokra csak azon tapasztalatok birtokában juthatunk, hogy másmilyenek is lehetnénk. Mivel tudjuk, hogy valahogyan lettünk: kísérletektől és véletlenek folytán, melyek együttesen egy bizonyos szükségszerűséget eredményeznek, amellyel valahogyan boldogulni kell. Úton 16
vagyunk és bevált útjainkat meg is változtathatjuk. Természetesen nem tetszés szerint, de nincsen is egy előre meghatározott út, csupán az önmeghatározás és szükségesség egyedi keverékei léteznek, melyek az utazóra jellemzőek. A kérdésre, „Jó úton járok?”, nem találunk választ, azonban van benne valami kielégítő: ha ugyanis felfedezem azt, amit nem befolyásolhatok, felfedezem lehetőségeimet, hogy megváltoztassam az utamat – és fordítva. Ez ugyan nem sok, azonban nem is kevés. Minél inkább be vagyunk ugyanis kerítve az előírt feltételek által, minél inkább vagyunk mások napirendjének fogságában, annál nyugtalanabbul vetődnek fel a kérdések: „Miért”, „Minek” – saját kézből a célt illetően. Hogyan tudok és hogyan akarok élni? Ez azzal függ össze, hogy mi, emberek az egyedüli lények vagyunk, akiknek szüksége van célra és az élet értékeire ahhoz, hogy egyáltalán élhessenek. Nem egyszerű a természetünk, igényeljük a helyezkedést és a tájékozódást. Alapot akarunk az életünkhöz. Tudni akarjuk, hogy miért vagyunk itt, mi a feladatunk ebben az életben. „Célra vagyunk kárhoztatva”, ahogy Merleau-Ponty, a filozófus állítja. Ha hiányzik a cél, akkor nehéz a világban mozognunk. Útjainkról hiányzik a tájékozódás. Hiányzik az összhang. A cél nélküli élet puszta jelenlét volna csupán. A híres pszichoterapeuta és a logoterápia alapítója, Viktor E. Frankl a depresszió, agresszió és a függőség járványos szentháromságát az „alapvető cél-nélküliség” kifejeződéseként látja. Az elmélyülő cél-válság ellenére az embereknek mégis mindinkább nehezére esik, hogy akár csak beszéljenek is a célról, nemhogy beismerjék, hogy azt kutatják. Manapság egyértelműen könnyebb erőszakról és intim részletekről beszélni, mint az élet értelmének kérdéséről, hangsúlyozza Heiko Ernst a „Pszichológia ma /Psychologie heute/” című 17
lapban. Honnan ered ez a szégyenlősség? Feltételezésem szerint azzal függ össze, miszerint nem szívesen ismerjük be, hogy keresők és kérdezők vagyunk. Vagy akár, hogy egy vákuum-célban rostokolunk. Talán önkritikusan nem szívesen emlékszünk vissza azon célratörő útjainkra, melyek a kezdeti lelkesedést követően mégiscsak zsákutcának bizonyultak. Egy szociológusnő így emlékszik: „Ma már csak jókat mulatok az üdvözítő vágyaimon. Hogy mi mindenben hittem! Először Castaneda könyvei, aztán Sai Baba, majd Hellinger „Családállítása”. Mindig elkábultam és azt gondoltam, ez végre a helyes út. Míg be nem következett a nagy kijózanodás, mikor észrevettem, tulajdonképpen nem sok minden változott.”
18
