Interaktív etnográfia

i n t e r a k t í v

e t n o g r á f i a

Interaktív etnográfia PhD kutatás bemutatása

Az interaktivitás napjaink egyik kulcsszava. Ha valamiről azt akarják elhitetni velünk, hogy nagyon jó, nagyon menő, nagyon „trendi", nagyon korszerű és haladó, akkor jellemzői között sokszor megemlítik, hogy ez egy interaktív dolog. Így van interaktív mosógép, televízió és televíziózás de hallunk interaktív kormányzatról is. Az interaktív dolgok ráadásul egy kicsit mindig a jövő ígéretét is magukban hordozzák - gondoljunk a jövőben játszódó filmek (pl. Vissza a jövőbe) interaktív otthon-vízióinak lakberendezési high-tech magazinokban megjelenített és exkluzív szalonokban méregdrágán megvásárolható (?) inkarnációira. Így azután, ha valaki interaktív etnográfiáról kezd beszélni tökéletesen érthető egyfelől a gyanakvás, hogy ez valami átverés. Másfelől pedig érthető az elnéző mosoly is; ahogy egyik idős kollégám vállamat megveregetve mondta: én ehhez már öreg vagyok, de ez biztosan valami nagyon "menő" dolog - utalva ezzel a néprajz örök értékeire szemben az általam képviselt kulturális antropológia állandó módszertani kísérleteivel. Az általam interaktív etnográfiának nevezett kutatás valóban egy elméleti-módszertani kísérlet, mely első megközelítésben valóban inkább technikai problémának tűnik, hiszen arra a kérdésre próbál választ adni, hogy a hipertextualitás és az abból kinövő, arra épülő interaktív technológiák milyen lehetőségeket rejtenek a kulturális antropológia számára. E technikák terjedésére több, az antropológiával élénk eszmecserét folytató diszciplína – így a kommunikációs kutatásokon kívül pl. az irodalomtudomány vagy a szociológia is – érdemben reagált. Az antropológia azonban mindeddig leginkább csak a kutatás tárgyaként foglalkozott e kérdéskörrel1. Érdekes módon a digitalizáció problematikája általában – kisebb, jobbára a vizuális antropológia területén észlelhető mozgolódásokat leszámítva – érintetlenül hagyta az antropológia elmélet. Ahogyan szemrebbenés és elméleti problémák latolgatása nélkül lecserélték filmes kameráikat digitálisra, úgy lesz egyre népszerűbb az antropológusok körében a papír alapú publikációk gazdaságosabb alternatívájaként a webes-elektronikus megjelenés is. Munkám hosszú távú célja az, hogy konkrét terepmunkák feldolgozásán keresztül rámutassak néhány olyan, a gazdaságosság vagy a prezentáció, illetve pusztán a technológiai kérdésein túlmutató lehetőségre, melyet az interaktív technológiák alkalmazása éppen az antropológia elmélete számára jelenthet.

1 Etnográfia Az interaktív etnográfia bemutatásakor az első kérdés, amire néhány percet szánnunk kell, az az etnográfia meghatározása. Merthogy bármennyire is úgy tűnik, e szó jelentése mégsem teljesen egyértelmű az – egyébként is meglehetősen zűrzavaros – magyar társadalomtudományi terminológiában. Az etnográfián legtöbbször magyar tükörfordítását, a néprajzot szokás érteni. Találhatók azonban olyan szakszövegek is, melyekben a szó a kulturális antropológiával egyenértékű. Aki a két tudományág hazai kapcsolatának történetét, képviselőiknek személyes(kedésekkel is terhelt) konfliktusait ismeri, az tudja, hogy ekkora távolságot nem lehet egyetlen szóval áthidalni. Vannak persze szép számmal, akik ezt az egész konfliktust – ha tökéletesen alaptalannak nem is, de – értelmetlennek gondolják, s egyik oldal mellett sem akarván állást foglalni, az etnográfiát sajátos eufemisztikus felhanggal használják: sem egyik, sem másik, leginkább – mint a fiatal néprajzosok közül sokak számára – ez is egy kicsit meg az is egy kicsit. Az etnográfia, abban az értelemben, ahogyan én használom teljesen mást jelöl: lényegében az angolszász antropológia terminológiájához igazodva a társadalomtudományi terepmunka meghatározott formáját értem rajta. Olyan empirikus kutatási módszert, melynek középpontjában a reflektált hermenetikai pozícióban való jelenlét, a résztvevés és megfigyelés (résztvevő megfigyelés) illetve az interpretív attitűd áll.2 1 2

Ld. pl. a cyberanthropology tárgykörét. Ezt persze ki szokás egészíteni még néhány dologgal, pl. az etnocentrizmus minden formájának kerülése, stb., de ezek inkább a fentieket részletezik, magyarázzák.

1



Ez az etnográfia eredét tekintve a kulturális vagy szociálantropológia nagyon nehezen elválasztható észe (ezért fogok én is felváltva beszélni hol erről, hol arról), ám mára leginkább az a helyzet, hogy ha egy pszichológus, politológus, szociológus, stb. olyan kutatást végez, melyhez terepmunkára van szüksége, akkor a terepen végzett tevékenységét jobbára a fent említett alapelvek mentén végzi és etnográfiának nevezi. Az etnográfia tehát – kicsit közelebb lépve saját kutatási területem terminológiájához – a kutató és a terep, vagyis a másik, az idegen közötti csatoló felület, vagyis: interfész (inter-face). E metaforának itt sajátos felhangjai vannak, hiszen a számítástechnikában használt szó eredetileg a szemtől szembe (face to face) kerülés kommunikatív helyzetét volt hivatott jelezni. Az angolszász terminológia felé fordulás nem személyiségem anglomán karakteréből, vagy egyfajta tudományoskodó nagyzási hóbortból ered. Oka a) egyfelől az, hogy ennek a kutatásnak (tudtommal) nincsenek közvetlen hazai, antropológiai előzményei, így nincsen olyan terminológiai tradíció, melybe kapcsolódhatnék. Hasonló irányú kutatásokat a Kent, Cardiff Egyetemi anszékein, Oxfordban és a finnországi Jyveskylében folytatnak. Ezekben a műhelyekben, s az innen kikerült – nem túl nagy számú – publikációban pedig határozottan, és nyilvánvaló természetességgel ezt az etnográfia-értelmezést használják. Így azután célszerűnek láttam én is ehhez folyamodni. b) Másfelől a magyar terminológia zűrzavaros állapota is lassan de kitapinthatóan az angolszász irányba orientálódva látszik tisztulni, így - amennyiben a módszer sikeres lesz, vagy legalább részévé válik a szakmai diskurzusnak - választásommal ezt a rendeződési folyamatot segíthetem.

2. A kutatás diszciplináris kontextusa A terminológia kérdésköre és az etnográfia fenti értelmezése azért is nagyon fontos, mert az „inteactive ethnography” terminust az amerikai szakirodalom viszonylag régen ismeri és használja az etnográfiai tudás reprezentációjának egy sajátos módjára. A történet az amerikai őslakosok, illetve törzseik identitás kereső / védő / konstruáló mozgalmának megerősödéséhez kapcsolódik. Számos törzs ugyanis visszakövetelte az antropológusok által „elrabolt” és múzeumokban kiállított halottakat, illetve rituális tárgyakat, stb. Ezek múzeumi prezentációjára, illetve ezen keresztül az őslakosok kultúrájának bemutatására kezdték el használni a multimédiás eszközöket. A multimédiás technika – többek közt a QTVR 3 – tehát a jelen nem lévő tárgyak jelenvalóvá tételére szolgál, s ez azután kiterjedt alkalmazása szempontjából számos probléma kiindulópontja lett. Sok esetben ugyanis az etnográfusok úgy kezelték / kezelik ezeket a technikákat, mintha segítségükkel a „haza lehetne vinni a terepet”, mintha ezek a technológiák lehetővé tennék, mi több egyenesen azt a célt szolgálnák, hogy egy hologram-típusú felvételt készítsünk a vizsgálat tárgyáról. A problémával foglalkozó európai kutatók élesen elhatárolódnak ettől a felfogástól. Ezen túl a terminus európai és amerikai használatában az a legfőbb különbség, hogy utóbbi közegben az „interactive ethnography” megmaradt a prezentáció eszközének, s jóllehet beépült az antropológiai képzésbe, z ekként meghirdetett egyetemi kurzusok zömében a terepmunka interneten történő bemutatásának technikai kérdéseivel foglalkoznak. Ha kutatásomat nem csupán a terminológia tekintetében próbálom elhelyezni az antropológiai családfán, akkor felmenőiként egyfelől Margaret Mead és Gregory Bateson bali kutatásait, illetve Clifford Gerrtz sűrű leírását próbálom megjelölni. (Jobb sorsra érdemes szülők boldogtalan ivadéka...) E két kutatási irány meglehetősen távol áll egymástól. Mi sem jelzi ezt jobban annál, hogy azt a vizuális antropológiaként önállósuló kutatási gyakorlatot, mely Meadék említett művéből nőtt ki Geertz lényegében elvetette, mivel úgy vélte, vizuális módszerekkel nem lehet megfelelően biztos adatokhoz, illetve értelmezésekhez jutni. A két irány azonban egy nagyon lényeges ponton találkozik: ez pedig a társadalmi komplexitás, pontosabban a tereptapasztalat komplexitása megragadásának problémaként történő tematizálása. Ez a kérdés állandóan jelen van az antropológiában, ám legkarakteresebben e kutatók reflektáltak rá. Másfelől kutatásom genealógiájához tartoznak a terminológia kapcsán fentebb említett, európai antropológiai műhelyek. Elgondolásomnak azonban ezekhez képest is van egy alapvető különbsége. Ezek ugyanis a kérdést inkább a prezentáció felől közelítik meg (ezeket nevezik „html-ethnography"-nak) s a módszer előnyét jobbára a multimedialitás nyújtotta információtöbbletben (ami természetesen minőségi többletet is jelent) illetve a felhasználói élmény „didaktikus” fokozásában látják. Ennél tovább lép az EHE-neknevezett (Ethnographic Hypermedia Environment) elgondolás, mely a hipertext illetve hipermédia alkalmazását a kutatás folyamatára is kiterjeszti, mondván, hogy a hipermédia sokkal komplexebb elemzéseket tesz lehetővé 3

QuickTime Virtual Reality.

2



mint a tisztán szöveges módszerek – ezek közé sorolva mindenféle adatbázis-szerű vagy kódolás-visszanyerésre alapozott számítógépes módszert is4. Az általam felvetett interaktív etnográfia mindkét oldalon megpróbál túllépni ezeken a határokon, s egy olyan komplex, nyitott rendszert jelent, mely ötvözve az adatbázisra és a kódolásra alapozott módszereket a hipertext/hipermédia nyújtotta lehetőségekkel az etnográfiai kutatás egészét - a terepmunka megtervezésétől a felhasználói visszacsatolásig - egy integrált rendszerbe foglalja. Végül, egészen tág keretek között nézve, kutatásom elméleti kontextusát azok az útkereső elméleti mozgolódások jelentik, melyek az átalakuló modernitás keretei között próbálják újrapozicionálni az antropológiát. Jelen szövegben többször is visszatérnek ezek a rokoni kapcsolatok, mindazáltal itt nem lehet célom e genealógia részletes kifejtése, így elvarrva ezt a gondolatmenetet megmaradok csupán a szálak jelzésénél.

3. A kutatás relevanciája Ahhoz, hogy az általam megfogalmazott felvetés relevanciája belátható legyen, szólnom kell néhány szót – a harmadik rokoni szállal kapcsolatosan – az etnográfiával kapcsolatos aktuális problémákról. Azt gondolom ugyanis, hogy a hipertext és az arra épülő interaktív technológiák nem csupán divatos ám felesleges csecsebecsék, hanem lényegi mondanivalóval bírnak e tudomány számára; lehetséges válaszokat rejtenek az antropológia lényegét érintő aktuális kérdésekre. A probléma kiindulópontját az a – mondhatni kellemetlen – felismerés jelenti, hogy az antropológia, mint tudomány lényegét tekintve a modernitás keretei között született, a modernitás keretei között felvetett kérdések tanulmányozására. Ehhez fejlesztették ki alapvető módszereit és ehhez igazodnak alapelvei is. Mármost kérdés hogy, miként áll helyt az antropológia egy modernitás utáni (poszt vagy második vagy transzformálódó modern, globális, stb.) társadalomban? A kutatók sokáig nyugodtan úgy tehettek, mintha semmi sem történt volna, azonban a problémák egyre több területen és egyre súlyosabb formában jelentkeznek. Három ilyen alapvető és problematikus területet szeretnék most kiemelni (l. 1. ábra): Ezek: a) a terep és a terepmunka kérdésköre; b) az írás, vagyis az a tereptapasztalat interpretációjának és ezen interpretáció publikus térben történő elhelyezésének kérdésköre; c) az elméleti konstrukciók, vagyis az a-ból b-be vezető legrövidebb út kérdésköre. E területek fontosságát éppen az adja, hogy ezek mentén szerveződik az etnográfiai/antropológiai kutatás, ezek azok az alapvető koordináta-tengelyek, melyek mentén egy etnográfiai probléma (EP) kirajzolódik.

1. ábra

4

Ilyen pl. a sokak által ismert Atlas.ti szoftver, illetve az ún. CAQDAS (Computer Assisted Qualitative Data Analysis Software) kategóriába tartozó egyéb termékek.

3



3.1. A terep és a terepmunka kérdése Az antropológusok kezdetben jobbára kis, átlátható társadalmakat, illetve társadalmakban kutattak. Az etnográfiát, mint módszert is lényegében ilyen kutatásokra találták ki. Ezek távoli, egzotikus, idegen közösségek voltak, mára azonban az antropológusok sokszor saját társadalmuk szubkultúráit kutatják – ezt nevezik a saját társadalom törzsiesítésének – vagy ezen is túllépve auto-antropológiát művelnek, azaz olyan társadalmi csoportokat kutatnak, melyeknek horizontja sajátjukkal egybeesik. Ezek a kutatási gyakorlatok azonban fontos problémákat vetnek fel. Az elmúlt pár évtized globális társadalmi változásainak következményeként a – természetükben és méretükben egyaránt – átláthatóként elgondolt társadalmak számukat tekintve jelentősen megcsappantak, illetve határaik nagyon gyorsan erodálódnak.5 A kultúra territoriális elgondolása tehát nem tartható fenn s inkább az appaduraj-i lokalitás, vagy a bausingeri "hely egysége" típusú magyarázati modellek érvényesek.6 Ugyanez a probléma – Appaduraj fogalmát kölcsönözve – nem csak a lokalitásokkal, hanem a lokális szubjektumokkal kapcsolatban is fennáll. Az egyéni, tervezhető életpályák ugyanis – melyek egyfelől a modernitás egyik oszlopát, másfelől az antropológiai kutatás egyik alapvető területét jelentik – felbomlanak; úgy alakulnak át, hogy az életpálya, mint konstrukció egyéni teljesítménnyé válik. Az individuum életpályája többé nem egy társadalmi normához történő alkalmazkodási stratégia (az apám kádár volt, én is kádár leszek, és a fiam is az lesz), hanem a sajátos korlátozások között érvényesnek tekintett normák (pl. a lokalitás elvárásai, családi tradíciók, stb.) és az individuum számára elérhető minták közötti folyamatos párbeszéd/vita, nem prognosztizálható eredménye. Az antropológusok által vizsgált lokális közösségek7 illetve az újabban megjelölt kutatási problémák8 egyre kevésbé kutathatók az etnográfia hagyományos eszköztárával és módszerével (pl. egy adott helyhez kötött „állomásozó terepmunkával"). A megoldásként megfogalmazott „multilokális etnográfiai terepmunka" kapcsán viszont nem csupán az a kérdés vetődik fel, hogy kutathat-e az etnográfus minden terepen egyforma intenzitással, mélységben és spektrumban (egyáltalán: képese arra, hogy így tegyen) hanem az is, hogy miként lehet az így megszerzett adatokat úgy feldolgozni, kezelni, hogy a kutató a vizsgált problémát egyszerre lássa általánosan, ahogyan a maga egészében minden terepen, és speciálisan, ahogyan egy-egy adott terepen megjelenik? 3.2. Az írás kérdése Az írás, vagyis a tereptapasztalat interpretációja, és ezen interpretáció publikus térben történő elhelyezése lényegében a szerző-olvasó szerepeinek posztmodern újragondolása következtében vált kérdéssé az antropológiában is. A témának könyvtárnyi irodalma lévén most csak egy kis szeletét tudom felvázolni. Az antropológia eddigi történetében nem csupán a vizsgált terep vagy társadalom, de a vizsgálat folyamata és az annak eredményeként megszülető etnográfia – mint írásmű – is zárt volt. Ez annyit tesz, hogy az antropológiai szövegekben gyakorlatilag kizárólag az antropológus jelentésadó narrációja volt hallható. Ezt a sajátos homofóniát többen megpróbálták feloldani, közöttük legnagyobb sikerrel valószínűleg Clifford Geertz sűrű leírása járt. Geertz „módszere" az antropológia interpretív fordulatában, az pedig a posztmodern gondolkodásban gyökerezik. A „szerzői antropológia" dekonstruálása azonban ezzel nem állt meg. Idő hiányában itt nem részletezhető társadalmi illetve a tudománycsinálás természetét érintő változások9 következtében a kollégák, a befogadók/olvasók, sőt sokszor maguk a kutatottak is egyre erősebben igénylik, hogy az antropológia határozottan polifón legyen, s a hangfüggöny mögött a partitúrát is szeretnék látni. Vagyis egyre határozottabb elvárások jelentkeznek arra nézvést, hogy egyfelől az antropológus narrációjába közvetlen módon beleszólhassanak más kutatók vagy akár maguk a kutatottak – árnyalva ezzel a probléma interpretációját10 –, másfelől pedig, hogy az értelmezések mögött közvetlenül hozzáférhetőek legyenek az értelmezett 5 6

Ezek a problémák hatványozottan jelentkeznek olyan speciális kutatások esetében melyek a cybertérben zajlanak. Megjegyezve, hogy inkább a helyek jelentőségének átértékelődéséről, a hely fogalmának jelentésváltozásáról, semmint a helyek jelentőségének tökéletes elvesztéséről van szó. 7 Például a köztünk élő idegenek csoportjai, az egzotizált kulturális zárványok (l „csángókutatások”) vagy az exotizált - külső szemlélőként megközelített – saját kultúránk. 8 Mit jelent kulturális értelemben otthon lenni, mit jelent és hogyan konstruálódik – mennyire állandó vagy milyen szituációktól hogyan függ és változik – a lokális identitás, „globális” tárgyak és kifejezések hogyan telítődnek lokális jelentésekkel, stb.. 9 A posztmodern popularizálódása, egyenjogúsági és a revival-ként vagy etnikus reneszánszként emlegetett mozgalmak, az antropológia „eticizálódása" (annak a kérdésnek egyre hangsúlyosabbá válása, hogy a terepen szerzett tudása, illetve e tudás publikálása által mennyire teszi kiszolgáltatottá a kutató a vizsgált közösséget), a kanonizált életművekre és bejáratott megoldásokra irányuló „rethinking"-típusú gondolkodás (eklatáns példája a Margaret Mead – Derek Freeman vita, melynek kapcsán utóbbi szerző az előbbi klasszikus Szamoán végzett kutatásaival kapcsolatban kimutatta, hogy miként verték át az adatközlők), a nyílt forráskód gondolatának a tudomány világába történő beszivárgása, stb. 10 A dologhoz természetesen az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy itt súlyos politikai tényezők is szerepet játszanak. Az amerikai indián törzsek például szigorúan szabályozzák a közöttük folytatható etnográfiai kutatást és szinte cenzúrázzák a róluk írt antropológiai szövegeket –

4



adatok. Szintén az írás problematikájához tartozik a didaktika kérdése is. Az antropológiai kutatások egyre erősödő etikai felhangjai is jelzik e tudományág azon törekvéseit, hogy a globalizálódó világ egyfajta „lelkiismereteként” aktív társadalomformáló szerepet játsszon. Ehhez azonban az antropológiai szemléletet és a kutatások eredményét nagyon célratörő, közérthető módon, hatékonyan kell kommunikálnia. Így azután az etnográfiai munkák prezentációi egyre markánsabb didaktikus karakterrel bírnak. Ebben a megközelítésben a hipermédia két szempontból is fontos eszközként jelenik meg: egyfelől sokféle információs csatorna használatával, másfelől az olvasó/befogadó aktivizálásán keresztül – alapvető pedagógiai tételek – a tudás átadását hatékonyabbá teszi.

3.3. Az elméleti konstrukciók kérdésköre Végül a harmadik kérdéskör, az elmélet vagyis az a-ból b-be vezető „legrövidebb” út problémája – melyet elsőként, legfontosabbként is említhettem volna, hiszen maga a terep is egy elméleti konstrukció, nem is beszélve az „írásról"; az pedig, hogy miként áll szándékunkban írni a terepről – mintegy "kihegyezve" érzékeinket –, közvetlen módon is visszahat a tapasztalásra. E roppant összetett problémahalmazból most csupán három elemet szeretnék kiemelni, melyek a dolog természetéből következően összefüggésben állnak az eddig mondottakkal. 3.3.1. Az adat kérdése Az adat nyilvánvalóan nem terem magától, nem olyan gyümölcse a terepmunkának, amit az etnográfus csak úgy megtalál, hanem ő maga konstruálja. Az etnográfus „kimegy” a terepre; az információk feléje áradó folyamából saját preferenciái, hipotézise alapján különböző módokon rögzít bizonyos részeket, majd ezek egyes elemeit jelentéssel ruházza fel: ezek lesznek az adatok. Következésképp az „adatság” nyilvánvalóan nem rögzített tulajdonsága egy információnak hanem egy címke. Mindez persze nyilvánvalóan nyilvánvaló dolog, mondhatni közhely, ám a kutatás hevében, a gyakorlatban nagyon ritkán tudatosítjuk magunkban, annak ellenére – vagy talán éppen azért, mert – a tudománycsinálás egyik alapvető lépéséről van szó. Ezt a lépést az etnográfia módszertanában (is) kódolásnak nevezzük. Egy kutatás során általában ez az elemzés első lépése, melyhez a későbbiekben már ritkán térünk vissza. A rossz kódolás így számos hiba forrása lehet, az viszont ritkán vetődik fel, hogy jó kódolásból nem feltétlenül csak egy lehetséges. Eltérő, ám egyaránt releváns kódolások különböző olvasatokat eredményezhetnek, s ezek növelhetik az interpretáció komplexitását is.11 A kódolás azonban az etnográfiai munka rejtett része. Csupán eredményei épülnek be a kész értelmezésekbe – s azok is sokszor rejtetten s csak részlegesen – a részletek pedig, melyek a kutatás „forráskódjaként” az alternatív kódolások kiindulópontjai lehetnének, többnyire cetliken vagy szoftverek rejtett állományaiban végzik. Az antropológiai elemzéseknek – az írás kérdéskörénél már említett – nyílt forráskódúvá tétele iránti egyre határozottabb igény felveti annak kérdését, hogy miként lehet az adatokat megosztani, illetve egy lépést még hátrébb lépve, az információhordozók és az adatcímkék közötti kapcsolatot oldhatóvá tenni? A kvalitatív adatok megosztására vonatkozóan léteznek ugyan módszertani ajánlások, ezek azonban az információk adattá válásával kapcsolatos kérdésekre nem nagyon adnak választ. 3.3.2. A képek szerepe az etnográfiai kutatásban Az adat-probléma egy másik összetevője a képek szerepének újragondolása az etnográfiai kutatásokban. A többek által sokat emlegetett „képi” vagy „vizuális fordulat" hatása nem kerüli el az etnográfiát sem. Az antropológusok azonban jobbára mindent kényszeresen verbalizálnak, le és átírnak. A kezükbe kerülő képet, hogy elemezni tudják ún. „néprajzi típusú leírással” szöveggé transzformálják. Ez azonban fából vaskarika. A kutatóknak egyre erősebb az a meggyőződése, hogy komplex, holisztikus kultúrakutatást nem lehet művelni a vizuális kultúra, pontosabban a kultúra vizuális aspektusának figyelembe vétele nélkül, s az is egyre nyilvánvalóbb, hogy ennek nem lehet kizárólagosan adekvát eszköze a szónyelv. Azzal kapcsolatosan viszont, hogy a képekből – nevezzük most egyszerűség kedvéért így a vizuális természetű információhordozókat12 – hogyan s ez a jelenség a világ más tájain is tapasztalható. 11 Ez a kérdéskör visszavezet bennünket pl. a „rethinking" előzőekben említett jelenségéhez. 12 Ezek egyaránt lehetnek reális, azaz szemmel – és kiterjesztéseivel (mikroszkóp, távcső, röntgen, stb.) érzékelhető, verbális és mentális képek.

5



s milyen adatokhoz juthat a kutató, s azután ezeket hogyan tudja adekvát módon 13 interpretálni, már messze nem egyeznek meg a vélemények. 3.3.3. A komplexitás megragadásának kérdése A rendszerelmélet társadalomtudományi recepciójának folyamatában alapvetően változott meg az a mód is, ahogyan az antropológia a kultúrát kezelte. Ahogyan azt a kiadott monográfiák is tanúsítják, korábban a kultúrát egymással összefüggő, ám ennek ellenére világosan lehatárolható szegmensekre oszthatóan szemlélték. Egy törzsi társadalom leírása olyan fejezetekre tagolódott, melyek külön-külön tárgyalták a vallás, gazdaság, politika, és a család, stb. kérdéskörét. Mára az antropológusok egyre ritkábban írnak átfogó monográfiákat, a kultúrát pedig olyan rendszernek tekintik, melynek vannak ugyan megkülönböztethető alrendszerei, ám azokról nem nagyon lehet a többivel való összefüggésük kizárásával beszélni. A kultúra olyan, mint egy háló, melynek kitüntetett csomópontjait vallásnak, gazdaságnak, stb. nevezzük, de bárhol is ragadjuk meg a hálót, bármelyik csomópontjánál, rögtön húzzuk vele együtt az egészet. Minden bizonnyal nem csupán a kultúráról való gondolkodás módja, a megragadásához használt metaforák, hanem maga a kultúra is változik – azok az eszközök azonban, melyekkel ezt az egyre komplexebbé váló kultúrafogalmat interpretálni próbáljuk, alapjában véve nem nagyon változik. Az értelmezések egymásra boruló, egymást átható rétegei, a vizualitás egyre erősödő szerepe, a lokális kultúrák foszladozó hálóiból egyre távolabb sodródó és egymásba gabalyodó szálai azonban elkerülhetetlenné teszik az etnográfia/antropológia interpretív eszköztárának újragondolását is.

4. Interaktív etnográfia - az etnográfia interaktív "fordulta"? Az eddigiekben többször is esett már szó az antropológia/etnográfia interpretív fordulatáról, beszéltünk az etikai szempontrendszer felemelkedéséről is e tudományban (amit gyakorlatilag szintén nevezhetnénk fordulatnak is), és beszéltünk a tudományos kutatásra is jelentős hatást gyakorló képi vagy vizuális fordulatról. Hogy még fordulatosabb legyen az előadás, beszéljünk most az interaktív fordulatról. Mindenek előtt elébe menve egy lehetséges félreértésnek, azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk, hogy mit is jelent itt az interaktív jelző, mikor lényegét tekintve minden etnográfia interaktív, amennyiben mindenféle etnográfiai tudás a kutató és az adatközlő közt zajló, különböző szintű interakciók eredményeként áll elő? Az „interaktív” kifejezés értelmével, számítástechnikai és kommunikációs- illetve mindennapi – használatával itt nem szeretnék részletesebben foglalkozni. Csupán két olyan definíciót szeretnék kiemelni, melyek a kifejezés etnográfiai használatával kapcsolatban is fontosak lesznek. Egyfelől Szűts Zoltán meghatározása szerint az interaktív „kifejezés leginkább a multimédiára használható, ahol egy bizonyos képre vagy szövegre kattintva a közeg válaszol; egy klippel, képpel, vagy a hypertext esetében újabb szöveggel.”14 Szűts a jelenség szintjén ragadja meg az interaktivitást és annak elsődleges közegéből, a számítástechnika világából kiindulva határozza meg. Ebben a megközelítésben az interaktivitás legfontosabb összetevői az interfész – az a felület, amin keresztül a gép, illetve szoftver és az ember, vagy hálózatot feltételezve az ember és ember közötti kommunikáció létrejön – illetve az a virtuális realitás, amivel az interfészen keresztül a felhasználó kapcsolatba lép. Az interaktív folyamatot leginkább az interfész sajátos jellege határozza meg, az a tulajdonsága, hogy egyazon felületen és nem ritkán egyszerre tesz lehetővé szinkronikus – azaz képszerű, az elemeket egy időben, egymás mellett megjelenítő – illetve diakronikus - azaz filmszerű, animált, az elemeket időben eltolva megjelenítő – kommunikációt. Másfelől az interaktivitás kommunikációs oldalát hangsúlyozza, annak sajátos jellegét kiemelve Sheizaf Rafaeli definíciója. Megfogalmazásában az interaktivitás egyfajta érzékenységet jelöl, egy olyan kommunikációs folyamatot, melyben minden egyes üzenet az azt közvetlenül megelőző, illetve a kommunikációs folyamat egészében lezajlott összes megelőző üzenet-cserétől függ. Rafaeli szerint az interaktivitás nem más, mint a kommunikációs üzenetváltások sorozatában megadott távolság kifejezése, ahol minden harmadik (vagy további) üzenet meghatározott mértékben összefüggésben van a korábbi átvitelekre reagáló üzenetekkel, s ezzel – többek közt – az interaktivitás rendszerszerűségét hangsúlyozza.15 Ebből a szempontból nem különbözik továbbá az álló és mozgó kép sem. 13 Tehát nem verbális transzformációkon keresztül, hanem a képi logikát figyelembe vevő -verbális és vizuális elemeket egyaránt alkalmazó – körülírással. 14 Szűts: A hypertext. [ON-LINE] http://magyar-irodalom.elte.hu/vita/szz.html Utolsó elérés: 2006-04-11. 15 „Interactivity as an expression of the extent that in a given series of communication exchanges, any third (or later) transmission (or message) is

6



Ha a szó etnográfiai értelmét keressük, akkor az 1930-as évek végére kell visszalépnünk, Mead és Bateson már többször emlegetett Bali szigetén végzett terepmunkájához. Kutatásukban Batesonék16 nagy hangsúly helyeztek az információk álló és mozgóképes rögzítésére. Bateson számára azonban a képek/filmek nem, vagy nem csupán önmagukban voltak fontosak. Az elkészült felvételeket a terepen kidolgozta, s megmutatta/levetítette azoknak akikről, illetve akiknek a körében készültek.17 A képekkel kapcsolatos interakciókból – interjúk, megfigyelések, stb. – azután olyan információkhoz jutottak, ezekből olyan tudások származtak, melyek sem a képekből magukból, sem pedig az eredeti (a képek témájául szolgáló) történések és interakciók elemzéséből nem derültek volna ki. Ezt, a többszörösen reflexív, visszacsatolásokra épülő filmés képkészítésre alapozott módszert nevezte azután Bateson interaktívnak.18 Az eddigiek alapján meghatározva az interaktív etnográfia egy olyan társadalomtudományi módszer, mely (a) az interaktivitás fogalmát használja az etnográfiai megismerési folyamat leírására illetve szervezésére, és ezzel szoros összefüggésben (b) a kutatás tervezésétől a publikációig - illetve tovább - tudatosan, tudományos eszközként alkalmazza az interaktív hipermediális technikákat. Utóbbi révén az interaktív etnográfia, mint produktum, egy etnográfiai hipermediális elemző-környezetként (EHE) működik, amit egy lokalitás vizuális atlaszának nevezek.19 Ez lényegében a batesoni modell kiterjesztése az etnográfiai folyamat20 egészére (l 2. ábra). Azzal, hogy a teljes folyamat egy integrált rendszert alkot, számos korábban felvetett probléma – így például az elemzések mögött álló adatok közvetlen elérhetősége is – megoldhatóvá válik.

2. ábra

16 17 18 19 20

related to the degree to which previous exchanges referred to even earlier transmissions” Interactivity. Wikipedia. [ON-LINE] http://en.wikipedia.org/wiki/Interactive. Utolsó elérés: 2006-04-12. Annak elemzése, hogy Bateson és Mead menyire eltérő módon gondolkodott a képek etnográfiai értelemben vett „episztemológiai státusáról” bár gyümölcsöző volna, de nagyon távol vinne tárgyunktól. Miután azonban ez a különbség lényeges (mondhatni lényegi) volt, így a továbbiakban alapvetően Bateson elgondolásával fogok foglalkozni. Nem csak a bennszülötteknek mutatták meg a felvételeket; a kutatás különböző fázisaiban Balin élő amerikai és európai művészek, illetve Meadék amerikai kollégái is látták a képeket, és kommentárjaik számos esetben beépültek azok végső elemzésébe. Érdekes, hogy a gesztus – hogy megmutatjuk a filmeket, visszaküldjük képeket a terepre – megmaradt, ám ezt senki sem nevezi interaktív módszernek. Ez persze nem is csoda, lévén a filmek közös megtekintése és a „bennszülött interpretációk” tapasztalatai nem nagyon épülnek be a feldolgozott problémáról alkotott tudásanyagba. A lokalitás ebben az esetben a Cserehát egyik települése, Homrogd. Etnográfiai folyamat alatt a kutatás tervezésétől az olvasói/befogadói reflexiók feldolgozásáig tartó, lényegében nyitott, integrált megismerési folyamatot értem.

7



4.1. Hipotézisek Most azokat a gondolati kiindulópontokat és hipotéziseket szeretném röviden felvázolni, melyek ennek a módszernek az alapját képezik. 4.1.1. A gondolkodás kettős természete – képek és narratívák a kultúrában A képek és narratívák a kultúrában – csakúgy, mint gondolkodásunkban – összefüggenek. Az öszszefüggés mikéntje azonban vita tárgya. A gondolkodás képelméletének hazai apostola, Nyíri Kristóf szerint „[…] az emberek elsőbben képekben gondolkoznak, s csak azután szavakban – itt természetesen a képet a szó tág értelmében kell venni. Ez az elképzelés... végigkíséri a Nyugat filozófiájának történetét, hol felerősödve, mint a brit empirizmusban, hol szinte föld alá kényszerítve, mint a huszadik század első felében – ám világos megfogalmazást soha nem nyert. Nem is nyerhetett mindaddig, amíg a kifejtés, érvelés és magyarázat nyelve a merő szónyelv maradt. Napjainkban, a képi kommunikáció technológiáinak fejlődésével, a helyzet változik.”21 Nyíri számos esetben hivatkozik Wittgensteinre, akinek kései képfilozófiájában – hasonlóan a vizuális antropológia alaptételéhez – „[…] a kép jelentése nem önmagában, hanem a kép adott használatában létezik, ami pedig a szónyelven át határozódik meg. Ám Wittgensteinnel szemben – folytatja Nyíri – megfogalmazható: ha a képek előállítása és használata – köszönhetően az imént említett technológiai fejlődésnek – egészen egyszerűvé válik, s ennek következtében számos kép jelentése konvencionálisan rögzülhet – ahogy a szavak jelentése, használata is konvencionálisan rögzült –, akkor a kép alighanem fölszabadul a szó totális gyámsága alól.”22 A két megközelítés azonban nem áll feltétlenül szemben egymással. Az ugyanis, hogy egy dolog jelentése konvencionális, azt jelenti, hogy az illető jelentés társadalmi konszenzus eredménye, s mint ilyen kulturálisan meghatározott. Tehát – nyilvánvalóan – nem eleve adott, mi több, relatív (azaz egyazon dolog jelentése kultúránként – még a globális kultúrában, s ha csak árnyalataiban is, de – változhat), s végül ideiglenes, mivelhogy a kultúrát működtető ember is az. Ezekből pedig egyenesen következik, hogy a konvenciót nem csupán létrehozni, de fenntartani, mi több, továbbadni, átörökíteni is szükséges. Ezekre pedig egyelőre nincs kéznél hatékonyabb eszköz a szónál, a szónyelvnél. Ez a tevékenység, tehát a vizuális jelek jelentésének termelése-átadása-aktualizálása s az eredményeként létrejött narrációk, pontosabban a tudás termelésének és átadásának azon stratégiái, melyek állandó fordítást jelentenek a kultúra és a gondolkodás vizuális és narratív struktúrái között, távolról sem ismeretlenek az etnográfusok, a folkloristák vagy akár a művészet-, esetleg pedagógiatörténet kutatói számára. Gondolkodásunk egyszerre narratív/szóbeli és képi/vizuális. A folyamatos átjárás e gondolkodási formák között a kultúra minden színterén megtalálható, sőt, akkor működik jól egy kultúra, ha ezek az átjárók megvannak, s egy kultúra vagy lokalitás általában törekszik is arra, hogy saját reprodukciója érdekében szabályozza, ellenőrizze – konvencionalizálja – is ezeket. Ennek folyamatáról szól kutatásom alapvető hipotézise. 4.1.2. A lokális színpadképek hipotézise A kutatás során a velünk szembe kerülő másik vagy idegen életvilágát különböző utakon közelíthetjük meg. Ezek közt az egyik lehetőség az, hogy – reális vagy mentális – képekként kezeljük a valóságot. A lokális közösségek maguk is sok esetben így tesznek. A kultúra ekképp nem lineáris, egymást követő kijelentések során felépülő narratív struktúra, hanem a vizuális kommunikációra jellemző képszerű, szimultán vonatkozási hálóként, illetve rendszerként tárulkozik fel. 23 A két megközelítés élesen nem választható szét, hiszen ezt a szimultán vonatkozási hálót is – például a lokális szubjektumok képzése során – igen gyakran narratív lineáris struktúrába kell rendezni, verbalizálni kell. A lokalitás e két megjelenési módja közti átjárás tehát folyamatos, sőt addig működik jól a lokalitás, amíg ez az átjárás megvan, és megvannak azok a technikák és eszközök, azok az átjárók – ezek lehetnek akár verbális képek is –, melyekkel ez megvalósítható. 21 Nyíri Kristóf: A gondolkodás képelmélete. [ON_LINE] http://www.hunfi.hu/nyiri/ELTE_2000_conf.htm. Utolsó elérés: 2006. április 11. 22 Nyíri Kristóf: Virtuális pedagógia. [ON-LINE] http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2001-07-it-Nyiri-Virtualis Utolsó elérés: 2006. április 11. 23 A háló mint a kultúra metaforája ekként Geertz szavait idézve a „társadalmilag teremtett jelentésstruktúrák… egymásba nyúló rendszereinek összessége”. Geertz, Clifford: Sűrű leírás. In Uő: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest, 2001., Osiris Kiadó, 206. p.

8



A néprajz és a kulturális antropológia alapfeltevései, mondhatni közhelyei közé tartozik az a megállapítás, hogy minden kultúra – lokalitás – jellemző módon alakítja ki, formálja meg tárgyi és épített környezetét. Így az a kijelentés, mely szerint a személyes terek, a személyes vagy egy lokális közösség által a személyhez rendelt tárgyak a személy kiterjesztései, közösségi léptékben is igazolhatók. A tárgyaknak és a belőlük szervezett rendszereknek a vizsgálatán keresztül egy lokális „jelentésközösség” tapintható ki. A globalizáció egyre erősödő hatása következtében úgy tűnik, a tárgyak sajátos, helyi jellegzetességként történő megfogalmazása, kialakítása helyett egyre inkább lokális jelentéssel való felruházásuk az, ami sajátossá válik. A tér, a térelemek, a tárgyak és tárgyi rendszerek lokalizálódásának egyik lehetséges módja, hogy a fizikai tér – a helyi közösségek élettere – kitüntetett pontjain jelentéssel telített csomópontokba szerveződnek. Ezek a csomópontok egyfajta (többé-kevésbé egységes, konzekvens, tehát véletlenszerű elemektől sem mentes) „színpadokként” funkcionálnak, melyek nem csupán kellékei a lokális szubjektumok mindennapi életének, hanem szervezik is azt. Ezek a „színpadok” azután „színpadképekként” – egy-egy tér, utcarész, térelem, enteriőr, stb. rögzült és a maga egészében és szerveződésében jelentéssel felruházott képeként – a lokális tudás, a közösségi emlékezet részévé válnak, s egyfajta mnemotechnika – a (lokális) emlékezet színháza – gyanánt működnek. Feladatuk az, hogy a lokális szubjektumokban felidézzék a lokalitás „ethoszát”. Miután a közösségi emlékezet, a lokális tudás mindig az egyéni emlékezet részeként él, a helyi közösségek számára kulcsfontosságú olyan lokális szubjektumok képzése, akik megbízható birtokosai és „hűséges sáfárjai” lesznek e tudásnak. A lokális színpadképeket e folyamat során kettős funkcióban használják fel. Egyfelől állandó hivatkozási alapként „elsődleges tárgy”24 minőségben a tér és a tárgyak lokalizálása során. A színpadképpé sűrűsödő terek a tárgyak lokalizálásának aktuális paradigmáit vonultatják föl, illetve fordítva: a terek azáltal is sűrűsödhetnek, hogy a tér, illetve bizonyos tárgyak lokalizálási technikáinak eredeti megoldásait tartalmazzák, s így későbbi replikák kiindulópontját jelentik. Másfelől mnemonikus képként a lokális identitással kapcsolatos pozitív vagy negatív értelmű narrációk megfogalmazásakor. Itt azokra a narrációkra gondolok, melyekben a lokalitáshoz mint elváráshorizonthoz való viszony adott jelenségek tekintetében kifejeződik. Az interjúk készítése során Homrogdon számos – a „kisepikai prózai folklórműfajok” családjába tartozó – narratív töredéket vettem fel, olyan verbális/szóképeket, leírásokat, melyek nyomán körvonalazódik az említett elváráshorizont, a rend lokális fogalma: egy mentális kép, amelyet homlokzatelvnek neveztem el. Ennek lényege az, hogy a „rend” fogalma a tapasztalás számára mint „hierarchikus rendezettség” jelenik meg. A hierarchia csúcsát az általánosan értelmezett „homlokzat” jelenti, s a homlokzat mögé hatolás mélységével párhuzamosan a (külső) szemlélő rendérzete csökken. ----> P É L D A

1. kép: homrogdi porta homlokzata a főutca elől nézve

24 A fogalomhoz l. Kubler, George: Az idő formája. Budapest, 1992, Gondolat.

9



2-4. képek: az 1. képen látható porta a mellette lévő (a kép bal szélén látható) mellékutcából nézve A homlokzat az a látható felület – az áthaladó utazó számára Homrogd főutcája, a házat néző számára a ház utcai homlokzata, a társas kapcsolatokban az arckifejezés –, mely leginkább ki van téve a „másik”, illetve a közösség tekintetének. Ez jelenik meg a portákon, ahogy a bejárattól belátható tereket elhagyva a hátsó, gazdasági udvarok felé tartunk, vagy a házba belépve a személyes tereket közelítjük meg; de ezt tapasztaljuk a főutcáról a mellékutakra fordulva is. A porták, a házfalak stb. itt reális képekként, olyan „látványszekvenciákként” szerepelnek, melyek felépítését a lokalitás – itt nem részletezett – alapelveinek 25 összjátéka határozza meg. Ezek a látványszekvenciák olykor – esetleg időről időre más helyen – sűrűsödnek, sajátos együttállásokat alkotnak, melyek a legtöbb esetben meg is jelennek a lokalitásról szóló reflektív narratívákban, s hivatkozási pontot jelentenek a mindennapi életben, a normák és minták folyamatos dialógusában. Ezeket az együttállásokat, tehát a gondolkodás képi és narratív formái közötti átjárást biztosító látványszekvenciákat nevezem színpadképeknek. 4.1.3. Színpadképek mint interfészmetaforák A színpadképek mentén megközelíthetővé válhatnak a lokalitás alapvető fogalmai, normáinak működése stb., tehát végeredményben az etnográfus és a terep közötti interfészmetafora szerepét töltik be. E fogalom George Legradytól származik. Legrady szerint az interfészmetafora egy hipermédiában „[…] olyan szervező-modellként funkcionál, amely konceptuálisan elhelyezi a nézőt és keretet vagy logikus adathozzáférést biztosít. […] építészeti környezetek és kalandos »kincsvadász« történetek, amelyek mindegyike saját referencia-modellje logikája szerint működik. A »történet« vagy metafora ismeretében sikeresen közlekedhetünk bennük és megszerezhetjük az információt. Ezek a metafora-környezetek a néző digitális környezetben szerzett interaktív tapasztalatait, élményeit újradefiniáló innovatív nyelvészeti, szimbolikus, esztétikai, érzéki és konceptuális fejlődés legfontosabb színtereinek ígérkeznek. […] Az interfész metafora az a kontextus, amely összefűzi a történeteket és megadja a mű értelmét.”26 Az interfészmetafora működésének lényege tehát az, hogy úgy hoz létre kapcsolatot (interfész) a felhasználó és a hipermédia tartalma között, hogy biztosít egy – többnyire vizuálisan is megjelenített – képet, melynek segítségével a hipermédia mint adathalmaz, mint káosz kozmoszszá, logikusan felépülő narratív struktúrává rendezhető, tehát maga hajtja végre a fordítást a vizuális és narratív struktúrák között. Az interfészmetafora lényege azonban nem annyira a vizuális megjelenítés, mint inkább a vizuális, képi logika. Akkor is működhet, ha nem válik a számítógép grafikus felhasználói felületén megjelenített képpé. Ez első olvasásra talán ellentmondásosnak tűnik, ezért érdemes kicsit részletesebben is végiggondolni. A metafora lényege szerint olyan szó, szókapcsolat vagy nyelvtani szerkezet, melynek az a szerepe, hogy egymástól távol eső képeket idézzen fel, s azokat egybefoglalva új kifejezési lehetőséget teremtsen. Olyan szimbólum, melynek nem csupán egy, képzettársításon alapuló jelentése van. A nyelvi metaforában eleve jelen van a fordítás a kifejezés narratív és képi formái között, s ezt viszi tovább az interfészmetafora, amikor a hipermédia adathalmazát – illetve kiterjesztve a fogalom érvényességét az interaktív etnográfia felvetésére is: egy lokalitás jelenségeit, történéseit – úgy teszi értelmezhetővé, hogy egyfelől ismeretlenségét, idegenségét valami ismerősön keresztül feloldja, másfelől segít kimondani, narratívává formálni azáltal, hogy képszerűen egyszerre teszi láthatóvá, beláthatóvá szerkezetét. A kép mint értelmezési stratégia lényege éppen ez a szimultán megjelenítés. A kép, sűrítve teret 25 A lokalitás normafejlődése szempontjából konstitutív, jól definiált tartalommal bíró eszmék, például a virágosság, a vallásosság, az énreprezentáció, a kézművesség. 26 Legrady, George: Interfész metaforák és új narratívák az interaktív médiában. [ON-LINE] http://www.c3.hu/scca/butterfly/Legrady/synopsishu.html. Utolsó elérés: 2006. április 11.

10



és időt, egyszerre teszi átláthatóvá a jelenségeket. Ezzel értelmezésre szólít fel, ugyanakkor arra is lehetőséget teremt, hogy az elemek eltérő szekvenciába rendezésével különböző olvasatokat hozzunk belőle létre, így növelve az értelmezés mélységét, komplexitását. Az interfészmetaforának azonban nem kell feltétlenül látható képnek lennie, elég, ha egy mentális kép felidézésével meghívja a képi gondolkodást. A színpadképek interfészmetaforaként értelmezve tehát nem csupán a megismerés, de az etnográfiai elemzés és interpretáció egyedülálló eszközévé, egy „etnográfiai hipermediális elemző-környezet” alapjává is válhatnak. Ebben az esetben például a látványszekvenciák a hipertextuális szövetben csomópontok, míg az alapelvek útvonalak, linkek által kirajzolt „nyomvonalakként” értelmezhetők. Az ekként megvalósuló hipermediális rendszer is kap egy „vezérfonalat”, amely ráadásul a kultúra saját (émikus) fogalmaiból épül fel. A lokalitás elemzése, interpretációja így számos, párhuzamosan érvényes – és más-más jelentéstartalomra irányuló – interfészmetafora mentén is lehetséges.

4.2. Az EHE alapvető eszközei Az előzőekben megpróbáltam röviden bemutatni az interaktív etnográfia elméleti oldalának alapjait. Most arról lesz szó, hogy egy EHE felépítése és működése milyen alapelvek mentén történik. A gyakorlati megvalósítás egyik legnagyobb problémájának az tűnik, hogy miként tehető alkalmassá a rögzített struktúrákkal szemben makacsul ellenálló hipertext a tudományos kutatásra. Ha Ted Nelsonnal együtt nem is gondoljuk azt, hogy a hipertext megvalósult formája maga volna a nonszekvenciáis írás, 27 és minden hipertext szükségképpen és végletesen nonlineáris, hanem lényeges jellemzőjeként a multilinearitás lehetőségét jelöljük meg, a címkék korábban emlegetett mobilizálása, a felhasználói visszacsatolások lehetősége, a nyitottság akkor is számos olyan problémát vet fel, melyek megoldatlansága alkalmatlanná, komolytalanná teszi a módszert. Ilyen problémák például az analitikus, elemző gondolatmenetek és érvelések koherenciája, a struktúra rendjének fenntartása vagy a tudományos teljesítmény azonosíthatóságának kérdése. Jóllehet az a felvetés, hogy a hipertext – praktikusan, megjelenéseit tekintve – inkább multiszekvenciális illetve -lineáris, mint nonszekvenciális vagy -lineáris számos súlyos ellenvetés alól kihúzza a talajt28, ezzel nincsen minden problémánk megoldva. A hipertextben az alapvető szerepet a kapcsolatok és kontextusok kapják, és a struktúrában való eligazodás is inkább ezek mentén történik, mint a szöveg véglegesített, rögzített rendje mentén. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az eligazodáshoz nem arra van szükség, hogy a szöveg tökéletesen rögzített legyen, hanem arra, hogy az időnként beépülő vagy esetleg eltűnő elemek ellenére a kontextusok megragadhatóvá, értelmezhetővé, a kapcsolatok pedig követhetővé, azonosíthatóvá váljanak. E célra lényegében négy eszköz áll rendelkezésünkre. 4.2.1. Alapszintű struktúraépítés Alapszintű struktúraépítésen azt a szerkesztési módszert értem, melynek során a komplex formák, konstrukciók – pl. a szöveges narrációk, vagy a sorozatok – mindig az egyszerű, alapszintű elemekből állnak össze, úgy, hogy a konstrukcióból magából láthatók és közvetlenül elérhetők az alapelemek. Technikailag ez úgy valósítható meg, hogy egy szövegegység (lexia) vagy a későbbi sorozatok elemei egy-egy külön .html lapon kapnak helyet. A narráció vagy a sorozat, mint egész ezen különböző természetű lapok pl. iframe-ekkel egy közös keretbe vont, vagy linkekkel egymáshoz kötött sorozatából tevődik össze.

27 „A link nem pusztán részek összekötését jelenti. Lehetővé teszi a nonszekvenciális, azaz a folytonosság nélküli írást a maga tiszta formájában. A szövegek eddig azért voltak folytonosak, mert a könyv oldalai egymás után következtek. Milyen más lehetőség van? Nos, a hipertext – a nem folytonos írás. Sok írónak kedvét szegi, hogy ki kell választania egy szekvenciát gondolatai közléséhez. Minden szekvencia önkényes, és ami megfelel az egyik olvasónak, az zavarja a másikat. Tulajdonképpen számtalan író kísérletezett és kísérletezik ma is az írás nem folytonos formáival […] és biztos vagyok benne, hogy hálás kísérlet. Nem feltétlenül könnyű persze alkalmazni, hiszen a mai gyakorlat a folytonosságot helyezi előtérbe.” Nelson, Ted: Hipervilág – a szellem új otthona. In Hypertext + Multimédia. Sugár János, szerk. Budapest: Artpool. /Artpool füzetek/, 1996. [ON-LINE]: http://www.artpool.hu/hypermedia/nelson.html. Utolsó elérés: 2006. április 11. 28 Egy EHE-ben a kutató szerző tudományos teljesítménye tökéletesen lemérhető például az EHE struktúrájának megtervezésén, vagy a rendszerből közvetlenül elérhető adatokon – pl. a kutatás során használt kérdőívek – keresztül. Ha pedig a szerző konzekvensen használja a multilinearitás elvét, akkor elemző teljesítménye is tisztán nyomon követhető, hiszen a hipermédia egyik szála éppen saját narrációja, elemzése lehet. A kérdést ugyanakkor nyilvánvaló nemzedéki ellentétek is terhelik.

11



4.2.2. Link-tipológia A hipertext hétköznapi formájában a link általában kizárólag egyféle módon jelenik meg: az intertextualitás explicit eseteként két szöveg, illetve a hipertext két eleme közötti egyértelmű kapcsolatot jelöl (ezt direkt linknek nevezem), ám nem hordoz semmiféle információt pl. e kapcsolat jellegére és erősségére nézve, és általában kizárja az alternatívák lehetőségét. A hipertextuális struktúra szerveződési szintjei mentén a direkt linkek által jelzett kapcsolatok differenciálására az első eszköz a link-tipológia alkalmazása. A módszer több kutató nevéhez is köthető, ám köztük mindenképpen legfontosabb Randall Trigg, aki arra tett kísérletet, hogy sztenderdizált link-típusok bevezetésével alkalmassá tegye a hipertextet a tudományos szövegírásra. Elképzelése szerint a link típusok bevezetésével: a) az olvasók könnyebben megérthetnek egy érvelést; b) a számítógépek alkalmasakká tehetők arra, hogy a linktípus-rendszer színfalak mögötti értelmezésén keresztül segítséget nyújtsanak mind az íróknak mind az olvasóknak a szövegek megértetésében / megértésében, pl, színek, stílusok, ablakméretek stb. alkalmazásával, akár egyszerűen azzal, hogy a megjelenítendő tartalomhoz szabják a megjelenítő ablak méretét, stb. c) a link típusok tág, ám korlátozott rendszerének bevezetésével - mely a logika és a retorika szabályszerűségei szerint épült fel - az írók is könnyebben alkothatnak átláthatóbb és könnyebben értelmezhető szövegeket (érveléseket) Trigg alapvetően két típusra osztotta a linkeket:29 1. Normál: olyan linkek, melyek egy tudományos szöveg különböző részeit (lexia) kapcsolják össze. 2. Kommentár: melyek az adott műhöz kommentárokat, kritikákat ajánlanak föl, úgy is, hogy a művön kívülre mutatnak. Trigg tipológiája végül nem vált a mindennapi gyakorlat részévé, mivel sem az idő közben elterjedt böngésző programok, sem az internet szabványok fejlesztői nem reagáltak érdemben a felvetésre. Az internet, pontosabban a hipertextet megvalósító (x)html technológia a css (Cascading Style Sheets - rangsorolt stíluslapok) alkalmazásával azonban lehetővé teszi, hogy a linkek grafikai megjelenésének konzekvens szabályozásán keresztül utaljunk a linkekkel megvalósított logikai kapcsolatok természetére is. Az interaktív etnográfiai szövet strukturálásában a linkek számos módon vehetnek részt, s ezek közül csupán egy a link tipológia. A tipológiához hasonlóan stílusdefiníciók segítségével jelezhető a linkekkel létrehozott kapcsolatok erőssége is. Végül a direkt linken kívül többfajta kapcsolat is megvalósítható: ●

● ●

●

allúzió: rejtett utalás a szövegben egy másik szövegre, illetve struktúra egy másik elemélre, mely azonban nem tartalmaz direkt linket. Az allúzió arra ösztönzi az olvasót, hogy megtalálja a hivatkozott, illetve hivatkozni vélt elemet vagy részletet. Céltalan vagy törött link: olyan direkt link (a hozzá tartozó grafikai jelöléssel) melynek nincsen meghatározott célpontja. Gyakorlatilag az allúzió erősebb formája. Hivatkozás-lista: olyan pop-upként vagy új lapon/ablakban megjelenő lista, mely az adott link lehetséges célpontjait tartalmazza. Általa elérhető, hogy egy horgonyról (tehát a textúra egy adott, névvel megjelölt pontjáról) ne csupán egy helyre mutathasson link. Információk közlésére, s bizonyos mértékig a linkek funkciójában alkalmazható még a textúra elemeihez rendelt "title"-mező. Ez a(z x)html nyelv egyik eleme. A mezőben közölt rövid szöveges tartalmat a böngészők az ekként megjelölt elemek fölé helyezett kurzor hatására megjelenítik.

Ezeknek az eszközöknek a segítségével a linkek komplex rendszere hozható létre, ami nem csupán azért fontos, mert segítségükkel a hipertextuális szövet is jól strukturálható, hanem azért is, 29 Trigg, Randall: A Network-Based Approach to Text Handling for the Online Scientific Community. [ON-LINE] http://www.workpractice.com/trigg/thesis-chap4.html Utolsó elérés: 2007.03.17. A szöveg Trigg PhD disszertációjának része, melyet 1983-ban védett meg.

12



mert ezáltal a hipertext direktségével kapcsolatos, a hipertextet szájbarágós módszerként interpretáló kifogások élét is el lehet venni. 4.2.3. Hipertext mintázatok A strukturálás eszköze lehet egy magasabb szinten a hipertext mintázatok átgondolt alkalmazása.30 A mintázatok alkalmazása mind a szerzők, mind a felhasználók számára áttekinthetőbbé, kiszámíthatóbbá teszik a struktúrát. A struktúrák értelmezését a legfelső szinten segíti továbbá az interfész metaforák alkalmazása, melyről azonban az imént már esett szó. 4.2.4. „Hiperpikturalitás” E lehetetlen elnevezéssel csupán arra próbálok utalni, hogy egy EHE keretei között a képek – és általában a vizuális természetű információhordozók – sajátos módon kerülnek felhasználásra. Ennek alapját a Bateson-féle interaktivitás-fogalom jelenti, megvalósítására pedig az jellemző, hogy a képek itt sohasem önmagukban állnak, hanem minden esetben sorozatok részei, s e sorozatok összefüggésében nyerik el aktuális jelentésüket. Ezek a képek a szó fotóesztétikai értelmében zömében rossz képek, s ráadásul nem is beszélnek önmagukért: értelmezésükkor mindig a sorozat többi elemére – szövegekre, képekre, stb. - van szükségünk. A vizuális atlaszban (EHE-ben) kétfajta sorozat létezik: a) Szimultán (v. transzverzális) sorozat: ahol a sorozat elemei egyszerre vannak jelen egy .html lapon.

5. kép: szimultán sorozat Homrogd vizuális atlaszából. A falu főterének kiterített panorámaképe alatt a főtér egyes épületei 30 E mintázatokról George Stuart Joyce és Mark Bernstein alkotott átfogó elméleteket, melyek ismertetésétől itt eltekintek.

13



láthatók. A sorok egy-egy adott időpontban készült metszetet adnak ki, míg az oszlopok az épület alakváltozásait jelzik Szimultán sorozatot alkothatnak ugyanakkor az egyazon képen elhelyezett aktív területek is, melyekről a felhasználó linkek segítségével léphet tovább. E sorozattípus egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem hierarchizált: a sorozat egyes elemeinek sorrendjét – a megnézés rendjét – a felhasználó dönti el. b) Longitudinális sorozat: ahol az elemek egymás után rendezve jelennek meg. Homrogd vizuális atlasza a lokális színpadképek és a hozzá kapcsolódó interfész metafora hipotézise alapján a következő alkotórészek sorozatokba szervezésével épül tehát fel: ● Stage – a lokalitás egy színpadának illetve színpadképének feldolgozása a vizuális atlaszban. Olyan hely vagy esemény, mely a normák és minták közvetítésében fontos szerepet játszik a lokalitás életében. Sűríti, vagy archetipikus formába tartalmazza azokat. Egy stage egy „képernyő” (screen), pontosabban egy statikus tartalmú .html fájl. Egy stage egy témával (egy színpadképpel) foglalkozik. ● Textura - olyan narratív struktúra, mely mentén értelmezhető a lokalitás. Egy textúra álló és mozgóképek, hanganyagok valamint szöveges típusú információkat tartalmazó .html oldalak meghatározott sorozata. ● Csomópont - olyan „hely” (stage illetve színpad) az atlaszban, ahol több textúra találkozik, áthatja egymást. ● Elem - állandó című, hivatkozható pontja, alapeleme az atlasznak. Gyakorlatilag egy statikus tartalmú .html lap. 4.2.5. Multilinearitás – verziókövetés Az EHE talán legfontosabb része a „felhasználói visszacsatolások” beépítése a rendszerbe. A kérdés egyik oldala technikai: a megvalósításhoz egy Wikipedia típusú – ám kontrollálható – tartalomkezelő keretrendszer fejlesztése szükséges. A felhasználói visszacsatolások rendszerbe építése ugyanakkor az etnográfiai írás korábban felvázolt kérdései tekintetében is fontos hozadékokkal bírhat. Az EHE lehetőséget ad ugyanis arra, hogy az etnográfiai munka korábbi szituációjában kötött szerepeket az etnográfiai folyamat során elválasszuk az eredetileg hozzájuk rendelt terepektől (3. ábra). Nem csupán arról a posztmodern szituációról van szó, hogy egy szöveg olvasása egyben minden alkalommal a szöveg újraalkotását is jelenti, s az olvasó/befogadó így egyszersmind írója is a szövegnek. Az interaktív etnográfiai környezetben mindez azt is jelenti, hogy adott szituációban, megfelelő körülmények megléte esetén akár a kutatott(ak)ból is válhatnak kutatók, vagy a kutató számára ugyanúgy funkcionálhat terepként az olvasó hozzáfűzéseiből előálló szövegtest is. A hipertextualitás segítségével az egyes szerepek és „hangok” finoman megkülönböztethetők, sokrétű kapcsolatrendszerbe állíthatók, a verziókövetés – ami itt természetesen nem csupán az időbeli változatokra érvényes – pedig arra ad lehetőséget, hogy az értelmezések egymást átfedő rétegei között tudjunk egyértelmű megkülönböztetéseket illetve átjárásokat létrehozni. 3. ábra: az interaktív etnográfia „szerepkörei”

14



5. A PhD kutatás célja és a tervezett feladatok A PhD kutatásom kiindulópontjául szolgáló etnográfiai terepmunkát 2002-ben kezdtem el Homrogdon. Ennek során fogalmazódtak meg az itt ismertetett gondolatok, hipotézisek, melyeket egyetemi tanulmányaim során szemináriumokon hallatótársaim és tanáraim, illetve oktatói tevékenységem során a nálam terepmunkát végző, illetve szemináriumokat felvett hallgatók is „teszteltek”. A Homrogdon végzett párhuzamos kutatások eredményeinek összefüggésében úgy tűnik, a felvetések helytállónak bizonyultak, s a módszer a szakmai nyilvánosság előtt a napokban „debütál” Homrogd vizuális atlaszának a Tabula folyóirat CD-mellékleteként megjelenő, illetve a weben folyamatosan fejlesztett tesztverziója képében. A remélt kritikai megjegyzéseket is majdan figyelembe véve a kutatás célja az interaktív etnográfia elméletének finomítása, fejlesztése és gyakorlati tesztelése. Meggyőződésem szerint ez a módszer számos antropológiaelméleti és etnográfiai problémára megoldással szolgálhat. Ezekre itt is utaltam, ám sem teljes kifejtésükre, sem megválaszolásukra jelen keretek között nincsen lehetőség – ez az elkövetkező évek egyik feladata. A gyakorlat területén jelenleg az egyik leglényegesebb teendő a módszer kipróbálása egy kontrollterepen, illetve a rendszer lényegét jelentő – a visszacsatolások és alternatív interpretációk rögzítését lehetővé tevő – kommunikációs keretrendszer fejlesztése.

Nagy Károly Zsolt [email protected] http://saman.etnologia.mta.hu/~nagykzs www.interantrop.fw.hu 70/242-2674

15

Interaktív etnográfia

Recommend Documents