Integrált társadalomtudományi képzés

Integrált társadalomtudományi képzés

Tarján G. Gábor A terrorizmus (MA szak)

Rendőrtiszti Főiskola Társadalomtudományi Tanszék 2007

Lektorálta Dr. Nógrádi György

A kötetet kiadja a Rendőrtiszti Főiskola ISBN 978-963-9543-74-4 Felelős kiadó: Prof. Dr. Sárkány István ny. r. vezérőrnagy, r. főtanácsos, tanszékvezető főiskolai tanár, rektor Készült a Rendőrtiszti Főiskola Nyomdájában, 50 példányban

2

TARTALOMJEGYZÉK

1. Terrorizmus a közelmúltban 1.1. A terrorizmus kezdete 1.2. A „modern terrorizmus” 1.3. IRA és ETA 2. Szeptember 11. 2.1. Előzmények: Afganisztán 2.2. A merénylet 3. Nemzetközi viszonyok 3.1. A csecsen kérdés 3.2. Oroszország, Kína és a szövetségesek 4. Következmények 5. A terrorizmus fogalmáról 6. Magyarország és a terrorizmus 6.1. Szeptember 11-e előtt 6.2. Szeptember 11-e után 7. Az iszlám 8. Irodalom

3

1. Terrorizmus a közelmúltban

1.1. A terrorizmus kezdete A hatalom gyakorlásának több módja ismert, és ahogy haladunk előre az emberiség történetében, ezek száma egyre nő, egyes módszereken belül pedig finomodnak a technikák. A legrégebbi múltra visszatekintő és azóta is folyamatosan jelen levő akarat- és érdekérvényesítő eljárások a nyers erőszakon alapulnak. A modern tipologizálás az akcióhatalmat ugyanazokkal a kifejezésekkel definiálja, mint amelyek a terrorizmus kapcsán is megfogalmazódnak: „fizikai erőszak aktusán vagy az azzal történő fenyegetésen alapul”.1 A „terrorizmus” kifejezést – annak ellenére, hogy mint jelenség az ókortól jelen van a történelemben – a francia forradalomhoz szokták kötni, elsősorban az 1793-1794-es esztendőkhöz, a „regime de la terreur”-höz. Terroristáknak először a XVI. Lajost guillotine alá küldő konventtagokat nevezték. 1793 tavaszán a tizenkét fős Közjóléti Bizottság vette át a forradalmi kormány szerepét és ősszel bevezették a terrort – miután a Nemzeti Konvent diktatórikus hatalommal ruházta fel őket. Megteremtették az indulatok gerjesztésére alkalmas, de racionálisan értelmezhetetlen új ellenfelet, a „nép ellenségét”. Az új diktatúra – amely retorikájában is előszeretettel alkalmazta a „gyűlölet” kifejezést – szándékosan élesztgette, erősítette az emberekben a politikai alapú gyűlöletet. Az állami terror működtetését, a kivégzések tömegét azzal magyarázták, hogy a meggyilkoltak a nép ellenségei. 1794

1

Bayer József: A politikatudomány alapjai. Napvilág, Bp. 1999. 68. p.

4

júliusáig csak Párizsban 1251 embert fejeztek le és ekkor még nem szóltunk a Közjóléti Bizottság megyei irtóhadjáratairól. Maximilien Robespierre 1793. december 25-én a forradalmi terror szükségességét azzal indokolta, hogy az alkotmányos kormányzat a polgári szabadsággal, a forradalmi kormányzat pedig a közszabadsággal foglalkozik. Az előbbi esetben elég az egyéneket megvédeni a közhatalom visszaéléseitől, míg a forradalmi kormányzat idején a közhatalom védekezik a támadó frakciók ellen. A forradalmi kormányzat a jó állampolgárokat nemzeti védelemben részesíti, a nép ellenségeit csak halállal sújthatja.2 1794 tavaszán áldozatul estek az ultraforradalmárok és a Hegypárt mérsékeltjei is. Ekkor mondta Robespierre, hogy „a terror nem más, mint gyors, kemény és merev igazságszolgáltatás”. A terror megmentette ugyan a köztársaságot a bukástól, de szembefordította vele a társadalom többségét, ami lázadásokhoz vezetett. Az 1794. június 26-i Fleurus-i győzelem és Belgium elfoglalása feleslegessé tette a forradalmi kormányzat további fenntartását, a végsőkig fokozott terrort, amelyért elsősorban Robespierre-t tartották felelősnek. Július 27-én a legfőbb döntés- és törvényhozó (alkotmányozó) szervben, a Nemzeti Konventben barátaival együtt letartóztatták, és másnap kivégezték őket. A francia forradalom a történelemben összekapcsolódott a guillotine-nal és a terrorral is, amelyek „romantikus mintává és normává váltak, s a következő száz esztendőben mindenütt a forradalmi mozgalmak első vonalába kerültek olyan emberek, akiknek a számára elsősorban ezek voltak fontosak”.3 A Bourbon restauráció után a terrorista jelzőt a különböző merénylőkre alkalmazták, ami a kifejezés széles körű elterjedéséhez vezetett. A 19. század elején kialakult az irreguláris harcmodor: 1807-ben a franciaspanyol háborúban a francia hadsereg nem tudta felszámolni a spanyol 2

Robespierre, Maximilien: Elveim kifejtése. Gondolat, Bp. 1988. 409-411. p. Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: Válogatott tanulmányok. 1. k. 19351944. Magvető, Bp. 1986. 312.p. 3

5

gerillákat, 1812-ben pedig Napóleon az orosz partizánokat volt képtelen legyőzni. Néhány évtized múlva ez az irreguláris harcmodor vált a terroristák egyik kedvelt módszerévé – és még ma is az. A forradalmak során a terrort szűkebb csoportok – gyakran az állam nevében – alkalmazták, ami a radikális megmozdulásoknak a későbbiekben is velejárója lett. Ezekben az esetekben a hatalomért folytatott harcban a hivatalos erőszak mellett a magán erőszak is meghatározó tényezővé válik. A modern kori terrorizmus kezdete a 19. századra tehető; általában az orosz cári hatalom ellen küzdő Narodnaja Volja (A Nép Akarata) elnevezésű szervezetet szokták példaként említeni. Legismertebbé a több országban is működő anarchisták váltak, akiknek működése fél évszázadot – az 1870-es évektől az 1920-as évekig – ölelt fel. A modern terrorizmus kialakulásának oka a 19. századi európai társadalom fejlődésének ellentmondásossága, amelyben a terrorizmus nacionalista és internacionalista (szocialista) formái „békésen” megfértek egymás mellett: az eltérő ideológia ellenére sok közös vonást is mutattak. A történelmi-kulturális hagyományok, a társadalom mentalitása és nem utolsósorban az államhatalom minősége határozták meg, hogy egy-egy országban a terrorizmus milyen módon jelent meg. Más volt Franciaországban, Németországban, Olaszországban vagy Oroszországban terroristának lenni.

1.2. A „modern terrorizmus” Az un. „modern terrorizmus” 1968 után jelent meg – de már ezelőtt aktívan működtek olyan ismert/hírhedt szervezetek, mint az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA), vagy a Baszk Haza és Szabadsága (ETA) stb. –, amikor Európában a társadalmi modernizáció igénye elementáris erővel tört felszínre. A baloldali lázadások elmúltával a radikális változások továbbviteléért küzdők már csak

6

a terrorizmus hatékonyságában bíztak. 1970 és 1980 között több mint 200 terrorista csoport működött Európában, akik mögött több ezer szimpatizáns állt. Emellett néhány állam támogatását is maguk mögött tudhatták, ami megnehezítette a merénylők letartóztatását. Ilyen volt például a Vörös Brigádok – Brigate Rosse – olasz terroristacsoport, amely a 60-as évek végén Renato Curcio vezetésével szerveződött a Trentói Egyetem szélsőbaloldali köreiben. Tagjai lelkesedtek a forradalom eszméjéért, a parlamentáris demokráciát csak álarcnak tartották, amely mögött zavartalanul folyik a kizsákmányolás és az elnyomás. Céljuk az állam meggyengítése és a proletárforradalom kirobbantása volt. Ezt gyújtogatások, robbantások, emberrablások, gyilkosságok útján akarták elérni. Annak ellenére, hogy a szervezet vezetői, tagjai közül több tucatnyit ítéltek el súlyos börtönbüntetésre a 70-es és 80-as években, a csoportot nem sikerült teljesen felszámolni: 1999 májusában a d’Alema-kabinet munkaügyi főtanácsadóját, Massimo d’Antona professzort, 2002 márciusában Berlusconi kormányának foglalkoztatáspolitikai főtanácsadóját ölték meg. A kor legismertebb és leghírhedtebb terrorista szervezetének az Andreas Baader és Ulrike Meinhof vezette Vörös Hadsereg Frakciót – Rote-ArmeeFraktion (RAF) – tekintjük, amely a 60-as évek végének nyugatnémetországi radikális baloldali diákmozgalmaiból nőtt ki. Újbaloldali meggyőződésű tagjai a fejlett ipari országokban változatlannak tartott kizsákmányolás miatt feljogosítva érezték magukat a fegyveres ellenállásra. Tervük szerint a terrorra az állami szervek túlzottan reagálnak, aminek következményeként forradalmi helyzet alakult volna ki. 1968. április 2-án és 3-án Baader és barátnője, Gudrun Ensslin két társukkal együtt felgyújtott két frankfurti áruházat, tiltakozásul a vietnami háború ellen. Nem sokkal később elfogták őket. Ugyanekkor egy müncheni újfasiszta merényletet követett el Rudi Dutschke, a baloldali diákmozgalom népszerű vezetője ellen, amit

7

zavargások

követtek.

1970

februárjában

Baaaderéket

ideiglenesen

szabadlábra helyezték, de ők nem tértek vissza a börtönbe. Április elején egy közúti ellenőrzés során Baadert elfogták, de társai, Ulrike Meinhof újságírónő irányításával május 14-én megszöktették. Ez a nap lett a RAF születésnapja. A csoport tagjai egy jordániai palesztin katonai táborban kaptak

néhány

használatáról,

hónapos

anyagi

és

kiképzést erkölcsi

lőfegyverek támogatást

és pedig

robbanóanyagok a

kelet-német

titkosszolgálattól is. 1970 szeptemberében a RAF akcióba lépett és néhány hónap alatt ismert és rettegett szervezetté vált. 1971 áprilisában kiadták a Meinhof által írt alapművet, A városi gerilla elmélete címmel, amelyben elvetették a legalitás minden formáját és totális harcot hirdetett a magát demokratikusnak nevező állam ellen. 1972 nyarán a rendőrség összehangolt akcióval elfogta a RAF vezetőit, ami azért is fontos volt, mert közeledett a müncheni olimpia. Baaderék letartóztatása után a német kormány kijelentette, hogy felszámolták a terrorizmust és az olimpia békében fog lezajlani. Nem így történt. Ebben az időben az európai terrorszervezetek mellett a palesztin csoportok váltak közismertté; a két földrész terroristái között együttműködés alakult ki. Az 1964-ben alakult Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) az 1967-es arab-izraeli háború után igyekezett egyesíteni

a különböző önfeláldozó

(fedajín) csoportokat, köztük a legerősebbet, a Jasszer Arafat vezette alFatahot. A PFSZ 1970 elején merényletet kísérelt meg Husszein jordániai uralkodó ellen, ezért a király parancsára szeptemberben a jordániai hadsereg több héten keresztül folyamatosan támadta a palesztin menekülttáborokat és PFSZ egységeket. A 20 ezer áldozattal járó tisztogató akciót nevezték el a palesztinok „fekete szeptembernek”. Ennek az eseménynek a következményeként, hatására alakult meg a Fekete Szeptember nevű terrorszervezet, amely központi vezetés nélküli titkos

8

szövetségként működött. 1971 végén több merényletet követtek el jordániai politikusok ellen. 1972 elejétől Európában hajtottak végre akciókat olyan cégek és személyek ellen, amelyek kapcsolatban álltak Izraellel. Május 8-án Tel-Avivban elfoglaltak egy Boeing 747-es repülőgépet; az izraeli kommandó támadás eredményeként két terrorista és egy utas vesztette életét. A legnagyobb felháborodást kiváltó merényletüket 1972. szeptember 5-én a müncheni olimpián hajtották végre. A terrorszervezet az izraeli csapat 11 sportolóját ejtette túszul. Két sportoló a túszejtés során halálosan megsebesült, de a német hatóságok kudarcba fulladt és dilettáns kiszabadítási akciója során a többi túsz is életét vesztette, valamint meghalt öt terrorista és egy német rendőr is. Később a két túlélő (de el nem ítélt) palesztin túszejtőt, valamint az akció kitervelőjét, Hasszán Ali Szalamehet – ez utóbbit 1979 januárjában – a Moszad titkos akció során kivégezte. A Népi Front Palesztina Felszabadításáért az arab országok 1967 júniusi veresége után jött létre három kisebb szervezet egyesüléséből és 1968-ban csatlakozott a PFSZ-hez. Ebben az évben, július 22-én a népi front terroristái eltérítették a Rómából Tel-Avivba tartó El Al-járatot – ez volt ez első kereskedelmi repülőgép eltérítés. 1976. június 27-én a szervezethez tartozó két palesztin és a Baader-Meinhof csoport két német terroristája eltérítették az Air France Tel-Avivból Párizsba tartó járatát és az ugandai Entebbében szálltak le, ahol három társuk csatlakozott hozzájuk. Ötvenhárom fogoly „bajtársuk” szabadon bocsátását követelték, akik közül 40-en izraeli börtönökben raboskodtak. A Sayeret Mat’kal, a külföldön végrehajtandó kommandó akciókra létrehozott speciális izraeli alakulat július 2-án éjjel kiszabadította a 106 túszt (A többi utast a terroristák korábban elengedték.) Az akció során életét vesztette Jonathan Netanyahu alezredes, helyszín biztosító parancsnok. A túszok közül egy idős hölggyel – akit előző este kórházba kellett szállítani – az ugandai titkosszolgálat végzett.

9

Az 1971 elején alapított Japán Vörös Hadsereg a George Habbas-féle Népi Front Palesztina Felszabadításáért speciális kommandójaként működött. Leghírhedtebb akciójukban három japán gépfegyverekkel és kézigránátokkal támadt a tel-avivi lodi repülőtéren várakozó utasokra: a huszonhat halott és 78 sebesült között éppúgy voltak izraeli állampolgárok, mint Puerto Ricó-i katolikus zarándokok. Ebben az időben „Nyugat-Európában a modernkori terrorizmus történetében azokban az országokban volt magas a terrorfenyegetettség szintje, ahol a szélsőbaloldali, vagy a szélsőjobboldali terrorszervezetek megerősödtek (Franciaország, Egyesült Királyság, Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország, Spanyolország, Hollandia és Görögország). Ezekben az államokban a palesztin, vagy a „palesztin üggyel” szolidalítást vállaló terrorszervezetek is követtek el terrorakciókat. A közel-keleti terroristák tevékenysége főként a nemzetközi légiközlekedés ellen irányult és a repülőterek, repülőgépek ellen követtek el terrortámadásokat. A légiközlekedés elleni támadások legveszedelmesebb és abban az időben a leggyakoribb fajtája a légieszközök jogellenes hatalomba kerítése, közismert nevén a repülőgép eltérítések voltak.”4 1970. szeptember 6-án palesztin terroristák több repülőgépet térítettek el, mindhárom járat Európából – és Amszterdamból, Frankfurtból és Zürichből – tartott New Yorkba. A negyedik kísérlet nem sikerült, mert az El Al izraeli légitársaság Amszterdam és London között közlekedő járatán a biztonsági személyzet az egyik terroristát lelőtte, a másikat megsebesítette. A három eltérített repülőgép egyikét – miután az utasokat kiszállították – Kairóban felrobbantották. A másik két gép a jordániai Zeryaban landolt, amelyet a túszejtők „Forradalmi Repülőtér”-nek neveztek el. Szeptember 9-én egy

4

Horváth Attila: Terrorfenyegetettség: célpontok, http:www.zmne.hu/dokisk/hadtud/ Horv%E1th.pdf 8-9. o.

10

nagyvárosok,

közlekedés.

Bombayből induló járatot kényszeríttettek leszállásra ezen a repülőtéren, ahol a túszok száma már több mint 300 fő volt. A jordániai hatóságok nyomására a gépeltérítők szeptember 12-én felrobbantották a gépeket, a fogvatartott utasokat és személyzetet elszállították. A terroristák a túszok szabadon bocsátásáért cserében az Egyesült Királyságban, Svájcban és a NSZK-ban bebörtönzött társaik „szabadlábra helyezését” követelték, aminek a kormányok eleget tettek. Végül szeptember 30-án az utolsó túszokat is szabadon engedték. Ez az eseménysorozat felvetette azt a biztonságpolitikai problémát, hogy szabad-e tárgyalni a terroristákkal, akik ezzel elérik céljaikat. Ezenkívül az engedményt tett kormányok gyengének és tehetetlennek bizonyulnak, ami újabb akciók megtervezésére ösztönöz, nem is szólva a média hatásáról. Végül a terrorcselekményekért elítélt és szabadon engedett terroristákat pedig ismét újabb merényletek elkövetésére lehet felhasználni. Ezért alakult ki az a gyakorlat, hogy „terroristákkal nem tárgyalunk”. Európában 1975-től az évtized végéig a RAF un. második generációja, majd 1981-től az utódok harmadik generációja követett el merényleteket. Ez utóbbi tevékenysége már-már érdektelenségbe fulladt, az elődök, az 1968-asok beilleszkedtek az általuk korábban támadott kapitalista társadalomba, a városi gerillaharcnak semmilyen támogatottsága nem volt. Még megpróbálkoztak nemzetközi terrorista együttműködést kialakítani az olasz Vörös Brigádokkal és az 1979-ben két szélsőbaloldali csoport egyesüléséből létrejött antiszemita francia Action Direct-tel, de az „antiimperialista fronttaktikát” nem sikerült kiteljesíteni. Az 1985-ben Nyugat-európai Antiimperialista Front néven létrehozott szervezet vezetőit 1987 februárjában elfogták és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. (A RAF harmadik generáció tagjainak jelentős része még ma sem ismert.)

11

1991. december 23-án került sor a RAF egyetlen magyarországi merényletére: ekkor Andrea Klump és Horst-Ludwig Mayer megkísérelte felrobbantani az Izraelbe kivándorló orosz zsidók egy csoportját a Ferihegyi reptérre vezető úton, ám a merénylők a távirányító hibája miatt kudarcot vallottak, s „csak” hat ember sebesülését érték el. Nyolc évvel később Mayerrel tűzharcban végeztek Bécsben az osztrák biztonsági erők, Klump pedig jelenleg is börtönbüntetését tölti hazájában. Közben 1998 április 20-án a Reuters hírügynökség egy levelet kapott, amelynek írói bejelentették, hogy az 1970. május 14-én létrejött RAF befejezi „ezt a projektet”, tevékenységük „immár történelem”. Az egykori támogatók addigra jórészt beépültek a német demokratikus jogállami világba, amely amúgy is akceptálta az egykori radikálisok számos vágyát és követelését, miközben mélyen elutasítja a RAF egykori tetteit és módszereit. 1988. december 21-én a PanAm légitársaság Londonból New Yorkba tartó transzatlanti járata Skócia fölött 10 ezer méteres magasságban felrobbant, roncsai Lockerbie kisvárosára zuhantak. A nyomozás során kiderült, hogy a repülő első rakterében egy 350-450 gramm közötti tömegű plasztikbomba robbant, ami a gép szinte azonnali megsemmisüléséhez vezetett. A katasztrófának 21 országból összesen 270 áldozata volt, közülük 4 magyar és 189 amerikai. A PanAmet sokan tekintették Amerika jelképének és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás előtt a lockerbie-i katasztrófában veszítette életét a legtöbb amerikai civil személy. (A repülőgép fedélzete ugyanolyan államterületnek számít, mint a szárazföld vagy a parti tenger, tehát az Egyesült Államokat jogi értelemben agresszió érte.) A skóciai Dumfries and Galloway megye rendőrsége és az FBI 1989-1991 között mintegy 20 ezer számba jöhető gyanúsítottat ellenőrzött és 15 000 tanúmeghallgatási jegyzőkönyvet vett fel. Végül 1991. novemberében a washingtoni bíróság vádat emelt a líbiai állampolgárságú Abdelbaszet Ali

12

Mohamed Al Megrahi és Al Amin Kalifa Fimah ellen. Az előbbi líbiai hírszerző tiszt és a líbiai légitársaság biztonsági tisztje, Fimah pedig a máltai Luqa

repülőtéren

a

líbiai

légitársaság

alkalmazottja

–

ugyancsak

titkosszolgálati ügynök – volt. November 13-án a skót főügyész elrendelte letartóztatásukat. Az Interpol körözése alapján Líbiának kötelessége lett volna a gyanúsítottakat őrizetbe venni, amit nem tettek meg. 1992. április 15én a Biztonsági Tanács kötelező szankciókat – nemzetközi légi forgalom leállítása, külföldi líbiai számlák befagyasztása, fegyverembargó – léptetett életbe Líbiával ellen, amit a következő évben tovább szigorítottak. Tripoli a hágai Nemzetközi Bíróságon keresztül próbálta érvényteleníteni a BT határozatait – eredménytelenül. A közvetítőkön keresztül folytatott tárgyalások eredményeként Líbia elfogadta az amerikai-brit javaslatot, hogy a két körözött személyt az ügy szempontjából semleges Hollandiában, a Kamp Zeist nevű katonai támaszponton

állítsák

bíróság

elé

és

felelősségrevonásuk

a

skót

büntetőtörvénykönyv alapján történjen. Tripoli a két ügynököt 1999. április 5-én kiadta – ezután feloldották a BT szankciókat –, a tárgyalás 2000 májusában kezdődött és 2001 januárjában megszületett az ítélet: Al Megrahit a három skót bíró vezette bíróság bűnösnek találta és 27 évnyi fegyházra ítélte, Fimah-t pedig felmentette. A bíróság csak a két személy cselekedeteit vizsgálta, Líbia, illetve a líbiai titkosszolgálat szerepével, felelősségével nem foglalkozott. A másodfokú bíróság 2002 márciusában jóváhagyta az elsőfokú ítéletet, Kadhafi pedig bejelentette, hogy kész peren kívül megegyezni a kártérítésről az elhunytak hozzátartozóival. Sokan azonban úgy gondolják, hogy nem az igazi bűnöst ítélték el. A PanAm gép felrobbantása előtt fél évvel ugyanis egy amerikai cirkáló a Perzsaöbölben tévedésből lelőtt egy iráni személyszállító repülőgépet, amely 290 zarándokot vitt Mekkába. Az Egyesült Államok elismerte ugyan a tragikus

13

tévedést, de nem volt hajlandó kártérítést fizetni és a cirkáló kapitányát kitüntették. Irán vallási vezetője, Khomeini ajatollah bosszút esküdött és ennek végrehajtását a Szíria támogatásával működő Népi Front Palesztina Felszabadításáért – Főparancsnokság nevű szervezetre bízta, amelyet a szíriai hadsereg korábbi tisztje, a mérnök végzettségű Ahmed Dzsabril vezetett. Ezért vannak, akik a palesztinokat tartják felelősnek az amerikai repülőgép felrobbantásáért.

1.3. IRA és ETA Az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) a sziget feletti brit uralom ellen kirobbant ír nemzeti felkelés (Húsvéti Felkelés) következményeként 1917ben – az Eamon de Valera által irányított Sinn Fein párt katonai szárnyaként, három titkos szervezet (Ír Köztársasági Testvériség, Ír Önkéntesek, Ír Polgári Hadsereg) egyesüléséből – jött létre, miután az Írország függetlenségéért küzdő képviselők megtagadták, hogy a londoni parlamentben foglalják el helyeiket, és megalakították saját ír parlamentjüket Az 1921-es angol-ír egyezmény a szigetet két részre osztotta: a huszonhat déli megyéből előbb Ír Szabadállam, majd 1949-ben Ír Köztársaság lett, míg a hat északi ulsteri tartomány – Észak-Írország – Nagy-Britannia része maradt. Ezekbe a megyékbe a protestánsokat még – Anglia hatalmának kiterjesztésére – a tizenhetedik században telepítette be Oliver Cromwell. Az itt élő katolikus és köztársaságpárti írek másodrendű, elnyomott állampolgárnak érezték magukat, ezért politikai úton és fegyveres eszközökkel is el akarták érni az Ír Köztársasággal való egyesülést. Ezzel a megosztottsággal kezdetét vette az íreknek a sziget egyesítéséért folytatott harca, de a hatvanas évek végéig csak politikai és polgári engedetlenségi módszerekkel próbálták elérni céljukat.

14

1969 augusztus 12-én a protestáns Orániai Rend Derry katolikus többségű Bogside kerületében felvonulást tartott Orániai Vilmos (1650-1702) katolikusok felett aratott 1689-es győzelmének emlékére. A provokáció következtében kitört polgárháborúnak csak az odavezényelt brit csapatok vetettek véget. Ekkor az IRA-nak mindössze két tucat aktivistája volt, második világháborús fegyverekkel és megfáradt tagsággal, de elhatározták, hogy megvédik a katolikus lakosságot és megszervezik az ellenállást. Rövid időn belül merényletek sorozata kezdődött a tartományban, amelynek eredményeként a brit kormány bevezette az internálást: a gyanúsítottakat vádemelés nélkül eltávolították. 1969-ben az IRA kettévált, a kiegyezést kereső Hivatalos IRA-ra (OIRA) és a tárgyalásokat elutasító nacionalista Provizórikus IRA-ra (PIRA). Az OIRA 1972-ben fegyverszünetet kötött és abbahagyta a harcot, ezért ma az egyszerűség kedvéért a PIRA-t nevezik IRA-nak. 1972. január 30-án (Véres Vasárnap) a brit hadsereg katonái tüzet nyitottak egy IRA aktivisták internálása ellen tiltakozó polgárjogi felvonulás résztvevőire, megölve tizenhárom fegyvertelen katolikus tüntetőt. A válasz sem váratott magára sokáig, mivel az IRA és a királyhő Ulsteri Védelmi Szövetség (UDA) ekkortól a terrorizmus útját választotta a britek elleni harcban.

Az IRA 1972.

július 21-én (Véres Péntek) 26 bombát robbantott Belfastban, amivel kilenc embert megölt, 130-at pedig megsebesített. Leghíresebb akciójukat 1979. augusztus 27-én követték el, amikor egy bombával megölték a szabadságát a county sligo-i kastélyában töltő Lord Mountbatten of Burma herceget, a királynő unokatestvérét, és az unokáját, Nicholas-t. 1974-ben és 1976-ban az IRA egy-egy önkéntese, Michael Gaughan valamint Frank Stagg éhségsztrájk miatt brit börtönökben haltak meg. 1976-ban az évben az Európai Polgárjogi Bíróság pedig kimondta, hogy az internáltak kihallgatása „embertelen és megalázó” eljárás, mivel a brit kormány eltörölte

15

az IRA-tagoknak járó különleges státust, így már nem politikai fogolyként, hanem közönséges bűnözőként bántak velük. Válaszul az érintettek megtagadták a rabruha viselését, helyette meztelenül, egy szál pokrócban laktak cellájukban, majd éhségsztrájkot kezdtek. 1981. május 5-én, 66 nap éhezés után a Maze börtönben meghalt az időközben – április 9-én – parlamenti képviselőnek megválasztott Bobby Sands, akit kilenc társa követett a halálba. 1983-ban az IRA politikai szárnyának, a Sinn Feinnek az elnöke, Garry Adams Nyugat-Belfast parlamenti képviselője lett. 1984. október 12-én az IRA merényletet kísérelt meg Margaret Thatcher miniszterelnök ellen a Grand Hotelben, a Konzervatív Párt konferenciáján. Két ember meghalt, harminc megsebesült, de a miniszterelnök épp bőrrel megúszta a támadást. 1991. február 7-én az IRA a Downing Streeten robbantott, akkor, amikor a kormány, John Major miniszterelnök vezetésével éppen ülésezett, de senki sem sérült meg. (Szakértők szerint az IRA a 80-as évek közepén 130 tonna fegyvert kapott Líbiától, valamint a merényleteknél gyakran használt „Semtex” robbanóanyagot.) 1993. december 15-én a John Major angol és Albert Reynolds ír miniszterelnök által aláírt Downing Street-i Nyilatkozat alapján a brit kormány felajánlotta az IRA-nak, hogy tartós fegyverszünet esetén a Sinn Feinnek politikai jogokat biztosít. A fegyverszünet megkötésére 1994. augusztus 31-én került sor. A 100 napos fegyverszüneti próbaidő után 1994 decemberében tárgyalóasztalhoz ültek az IRA és a brit kormány képviselői, de a megbeszélések gyorsan be is fejeződtek. London ugyanis átértelmezte a Downing Street-i megállapodást és kijelentette, a Sinn Fein csak akkor lehet tényező a békefolyamatban, ha az IRA megkezdi fegyverei leadását. A nemzetközi politikai életben ez a követelés meglepetést váltott ki, mivel a Downing Street-i nyilatkozat alapján minimum három hónapos IRA

16

fegyverszünetről volt szó és nem fegyverleadásról. A Sinn Fein vezetője, Gerry Adams elfogadhatatlannak tartotta a brit feltételt, mivel ez protestáns ellenfeleikre és a többségében protestánsokból álló Ulsteri Királyi Rendőrségre (RUC) nem vonatkozott. A nemzetközi nyomásnak engedve a brit kormány engedett a követeléseiből. De nem az IRA előzetes lefegyverzéséről mondott le, hanem választásokat írt ki Észak-Írországban, eldöntendő, mely szervezetek vehetnek részt az 1996 júniusában kezdődő béketárgyalásokon. Az IRA válasza: 1996 februárjában egy közel féltonnás bomba robbant a londoni Docklands-ben két ember halálát, további száz személy sebesülését okozva. A merénylet a csaknem 17 hónapos IRA fegyverszünetnek vetett véget. Gerry Adams és a Sinn Féin végül úgy döntöttek, az előzetes fenyegetéseikkel ellentétben mégis indulnak a május végi választásokon; a Sinn Féin 16 százalékos eredménye még a legoptimistább várakozásaikat is felülmúlta. A 70 százalékos részvételi arány mellett lezajló választásokat - a protestánsok számbeli fölényét tekintve természetesen - a mérsékelt irányvonalat követő Ulsteri Unionista Párt (UUP) nyerte, 24 százalékos támogatottsággal. A békefolyamatnak újabb lökést adott, hogy egyrészt Írországban a jobbközép Fianna Fáil került kormányra, amelynek elnöke, Bertie Ahern még beiktatása előtt meglátogatta Gerry Adams-et, hogy beszéljen vele az új dublini kormány ulsteri terveiről. Másodszor Londonban nagy fölénnyel a Munkáspárt jelöltje, az északír béke támogatója, Tony Blair győzött. Blair győzelmével a brit kormány kikerült a belfasti unionisták szorításából, mert a csekély többséggel bíró Major-kormány életképtelennek bizonyult a Sinn Fein részvételét ellenző és az IRA lefegyverzését követelő északír unionisták nélkül. Ezzel szemben Blair olyan erős kormányzati többséggel rendelkezett,

17

hogy a belfasti protestánsok szavazatai nélkül is többségben tudott maradni. Így megkezdődhettek az érdemi tárgyalások. Végül 1998 április 10-én megszületett az északír rendezésről szóló megállapodás, amelyet az összes politikai párt – köztük a Sinn Fein –, valamint az angol és ír kormány is aláírt. Az utólag „nagypénteki megállapodás” névre keresztelt rendezési terv magába foglalt egy belső autonómiát: északír nemzetgyűlés és egy kvázikormány létrehozását, garantálta a tartományban kisebbségben lévő katolikusok jogait, különféle koordinációs intézmények létrehozását irányozta elő Írország és ÉszakÍrország, valamint Nagy-Britannia, Írország és Észak-Írország kapcsolatában, és az aláírók lemondtak az erőszak alkalmazásáról. Az egyezmény érdekében a belfasti katolikusok „átmenetileg” lemondtak az ír sziget újraegyesítéséről, a protestánsok ígéretet tettek a katolikusokat diszkrimináló intézkedések felszámolására, Dublin és London pedig úgy módosította országa alkotmányát, hogy Észak-Írország Írországhoz való csatlakozását mindketten egy szabad északír referendumhoz kötötték. A megállapodást májusban jóváhagyó ír és északír referendumok után – 1918 óta nem volt népszavazás – megindult a készülődés a nemzetgyűlési választásokra, amelyre az egyezményt ellenző szélsőségesek úgy tekintettek, mint a békefolyamat megtorpedózására alkalmas utolsó lehetőségre. Az 1998. június 25-én megtartott választás azonban a mérsékelt erők sikerét hozta. A győztes a protestáns Ulsteri Unionista Párt lett (UUP), a második helyet a szintén megegyezéspárti katolikus Szociáldemokrata és Munkáspárt (SDLP), a harmadikat pedig a Sinn Féin szerezte meg. A tartomány „miniszterelnöke” a győztes UUP vezetője, David Trimble lett, aki 1998 októberben – katolikus vetélytársával, John Hume-mel együtt – Nobel békedíjat kapott. Tony Blairt a Sinn Fein politikai életbe való bevonása nehéz helyzet elé állította. A választásokon diadalmaskodó UUP ugyanis addig nem

18

volt hajlandó beengedni a Sinn Féin képviselőit az új „kormányba”, amíg az IRA meg nem kezdi fegyverei leadását illetve semlegesítését. A helyzetet végül a katolikusok és a protestánsok közötti közvetítésre felkért, volt amerikai szenátor, George Mitchell oldotta meg, aki elérte az IRA lefegyverzéséhez

ragaszkodó

David

Trimble-nél,

hogy

beengedje

kormányába a Sinn Fein képviselőit. Végül az UUP már nem a fegyverek leadásához, csupán a leszereléssel foglalkozó nemzetközi bizottsággal való kapcsolatfelvételhez kötötte a Sinn Fein részvételét, amit az IRA is elfogadott. Így 1999 decemberében három UUP, három SDLP, két DUP és két Sinn Fein miniszterrel megkezdhette működését az északír kormány. Mivel azonban az IRA nem tartotta be a lefegyverzési megállapodást, 2000 februárjában Peter Mandelson, északír ügyekért felelős brit miniszter felfüggesztette a kormány működését. Május 6-án az IRA vállalta, hogy fegyvereit használaton kívül helyezi, azaz az önkéntes lefegyverzés helyett csupán a fegyverek leltárba vételét és érinthetetlenségét biztosítja. Ezt követően a brit kormány visszaadta Belfastnak önrendelkezési jogát. A 18. században a baszkok arra törekedtek, hogy megőrizzék régiójuk etnikai

és

megtelepedni

vallási

egyneműségét,

kívánók

ragaszkodtak

„vértisztaságához”

és

a

tartományban

gyakorló

katolikus

életmódjához. A Bourbonok a 19. században a baszkok középkori eredetű tartományi kiváltságait is megszüntették, Baszkföldet csupán igazgatási egységnek tekintették. A század végén megalakult a Baszk Nacionalista Párt, amely az egyre erősebb Madrid-ellenességet kihasználva lassan a baszk provinciák meghatározó pártja lett. Az anyanyelvű irodalom és iskolahálózat, az egységes nyelvtani szabályok hiánya miatt a baszk nyelv fokozatosan visszaszorult. A függetlenség hívei kezdetben békés eszközökkel kívánták elérni céljukat, az első fegyveres

19

nacionalista baszk csoportok csak 1923 és 1930 között szerveződtek. A köztársasági Spanyolország alkotmánya 1936-ban lehetővé tette a Baszk Autonóm Provincia létrejöttét, amely akkor még magába foglalta a mai Navarrát is. A baszkok nem sokáig örülhettek az önállóságnak: július 17-18án katonai lázadás tört ki Franco tábornok vezetésével. Spanyolországnak ez a legkatolikusabb tartománya a polgárháború alatt a köztársaságtól elnyert tartományi autonómia eredményeként a köztársasági oldalon harcolt a papsággal együtt. Ezért 1937. március 31-én Wolfram von Richthofen vezérkari főnök parancsára a Condor-légió Junkers és Heinkel típusú nehézbombázói folyamatosan bombázni kezdték a Bilbao körüli falvakat. Április 26-án délután az ősi baszk fővárosra, a függetlenség jelképére, Guernicára gyújtóbombákat szórtak a németek. A történelemben ez volt az első próbálkozás, hogy egy települést a lakosságával együtt elpusztítsanak. Az ötszáz házból négyszázat porig romboltak és 1000 ember vesztette életét. A Franco győzelmét követő megtorlás során több mint 21 000 ember halt meg. Eltörölték az ősi kiváltságokat, 1936-ban bezárták a Bilbaoi Baszk Egyetemet és az anyanyelv tudományos kodifikálásán dolgozó Baszk Nyelvakadémiát,.

Az

összes

közintézmény

baszk

nyelvű

könyveit

megsemmisítették. A templomokban tilos volt az anyanyelvű misézés, és nem csupán az oktatásból, a nyomtatott sajtóból és a rádióból, de az üzletekből, a közlekedésből, a táviratokból is kitiltották a baszk nyelvet; az iskolákban még a szünetekben sem használhatták. Az újszülötteknek nem lehetett baszk nevet adni, a lakosságnak egy év alatt kötelező volt a hivatalos okmányokban baszk neveiket spanyolra fordítani. Sőt, a baszk nyelvet nyelvjárásnak nyilvánították, ami teljesen tudománytalan, mivel a baszk – a katalántól és a gallegótól eltérően – nem spanyol nyelv.

20

Az illegalitásba kényszerített nemzeti lét és kultúra üldözésének húsz éve alatt a 6-800 000 főnyi baszk lakosság a nyelvvesztés határára sodródott. A folyamatot gyorsította, hogy 1959 után, az úgynevezett Stabilizációs terv keretében a spanyol gazdaság gyors fejlődésnek indult. Baszkföld ennek a változásnak az egyik motorja volt, ezért más területekről évente tízezrek vándoroltak be, jelentősen megváltoztatva a négy baszk tartomány (Guipúzcoa, Vizcaya, Alava és Navarra) etnikai összetételét. Gyakorivá váltak a vegyes házasságok. A mezőgazdaság visszaszorulásával azok a falvak is nyitottabbá váltak, ahol a baszk nyelvet a magánéletben használták. Az elnyomásra válaszként 1952-ben a bilbaoi Deusdo Egyetemen tanuló hét diák létrehozta az EKIN (Cselekedni!) nevű mozgalmat; nézeteiket az ugyanilyen elnevezésű illegális újságban publikálták. A magukat türelmetlen nacionalistának nevező fiatalok kezdetben a 19. században alapított Baszk Nemzeti Párt (BNP) keretein belül működtek, de radikalizmusuk miatt ellentétbe kerültek a párt vezetésével. Ezért a csoport 1959. július 31-én, Loyolai Szent Ignác napján kivált a BNP-ből. Megalapították a Baszk Haza és Szabadság (ETA) elnevezésű szervezetet, hogy létrehozzák

a

Spanyolországtól független baszk köztársaságot. Kezdetben falfirkákkal és röplapokkal, baszk zászló kitűzésével hívták fel magukra a figyelmet, de a letartóztatások és kínzások miatt válaszul meghirdették a terror a terror ellen mozgalmat. Ekkor vált az ETA terrorszervezetté. Első merényletüket 1961. július 8-án követték el, amikor egy Franco tábornok híveit szállító vonatot siklattak ki, amely San Sebastianba, a falangista

felkelés

merényletben

senki

25. sem

évfordulójának halt

meg.

megünnepelésére 1962-ben

tartott.

megtartották

A első

kongresszusukat, amelyen egy általános szocialista forradalom céljait határozták meg, de a politikai és kulturális harc mellett nyíltan vállalták a

21

fegyveres akciókat is: célpontként a spanyol közigazgatást és intézményeit jelölték ki. A harmadik közgyűlésen (1964) alapvető változás történt az ETA ideológiájában. Elsődleges célként Baszkföld függetlenségét és egyesítését Navarrával, valamint a franciaországi baszk területekkel, jelölték meg. A szervezet nyílt fegyveres küzdelmet nem vállalhatott, mivel a spanyol hadsereg 350000 katonát és 80000 fős csendőrséget állomásoztatott Baszkföldön. 1965-ben áttértek az „akció-represszió” elnevezésű egyéni vagy kiscsoportos erőszakra, amelyhez tagokat kellett toborozni és fegyvereket beszerezni. Ennek érdekében a lakosságtól beszedték a forradalmi adót – nem egyszer

zsarolás

útján

–,

magas

váltságdíjak

reményében

gazdag

vállalkozókat raboltak el, továbbá a terrorszervezet tagjai bankrablásokba kezdtek. (Az első bankrablást 1967-ben hajtották végre, és 1977-ig kb. 1 millió dollárt zsákmányoltak.) Stratégiájuk szerint az ETA végrehajt egy rendszert provokáló cselekedetet, amire a hatalom megtorlással reagál. Erre a baszk tömegek részben pánikkal, részben radikalizálódással válaszolnak, tehát alkalmas pillanatban az ETA viszontmegtorlással él, ami fokozatosan növeli az aktivizálódók számát. A célok kiegészültek a szociális felszabadulás mozzanatával, amihez a marxizmusból, a trockizmusból vagy a guevarizmusból „gyúrtak” ideológiát. a nemzeti felszabadulás értelmezésükben A szociális egyenjogúság előfeltételének a nemzeti felszabadulást tekintették. Kezdeten a merényletek célpontjai kizárólag a rendőrség, a csendőrség és a hadsereg voltak, továbbá szisztematikusan rongálták a spanyol állam jelképeit. A pszichológiai hadviseléssel azt akarták elérni, hogy az általuk hódítónak tartott Spanyolország számára nehézzé és drágává tegyék a baszkföldi jelenlétet. Az ETA életében nélkülözhetetlen szerepet játszott a franciaországi háttér. Franciaországban működött az ETA politikai

22

propagandáját terjesztő Politikai Iroda, illetve a Stratégiai Kommandó, amely megszervezte a jelentősebb és bonyolultabb akciókat. A francia hatóságok az ETA aktivistáihoz a kilencvenes évekig nem mertek nyúlni, mert féltek az akciók franciaországi kiterjesztésétől. 1965 után az új spanyol sajtótörvény, az előzetes cenzúra megszüntetésével, lehetőséget biztosított a baszk nyelvű publikációk számára, de továbbra is tiltottak minden politikai mozgolódást. Ezzel kezdetét vette az “akciórepresszió” taktika gyakorlati alkalmazása. Az első gyilkosság 1968 áprilisában San Sebastiánban történt, az áldozat Meliton Manzanas, a baszk város titkosrendőrségének vezetője volt. Ezután ismét fokozódott a rendőri elnyomás, amelyre az ETA keményen reagált: 1968 júniusában egy rendőri ellenőrzés nyomán kialakult országúti tűzharcban életét vesztette egy csendőraltiszt, valamint az ETA VB egy tagja, akinek társát letartóztatták, és először 58 évre, majd halálra ítélték. Válaszul augusztusban az “etarrák” a hírhedt Társadalmi-Politikai Brigád egyik parancsnokát ölték meg, mire Franco a tartományban rendkívüli állapotot hirdetett ki. 1968-ban 434 letartóztatásra, 189 börtönbüntetésre, 75 deportálásra és 38 száműzésre került sor. Legemlékezetesebb merényletükre 1973-ban került

sor,

amikor felrobbantották

Luis

Carrero

Blanco

admirálisnak, a sokak által Franco utódjának tartott miniszterelnöknek a kocsiját. Az események az ETÁ-n belül vitákat váltott ki. 1974 novemberében létrehozták az erőszakot nem elutasító, de a megállapodásokra is hajlandó “politikai-katonai” szárnyat (ETA-pm), míg a katonai szárny (ETA-m) továbbra is kizárólag a fegyveres harc mellett foglalt állást. Merényletei a rendvédelmi szervek tagjain kívül a katonaság, a nagytőke és vezető menedzserei, valamint az államigazgatás személyiségei és intézményei ellen irányultak. Az ETA tagok Kubában is kaptak kiképzést.

23

1975 után változás állt be az ETA életében, mivel Spanyolországban elkezdődött a demokratikus átalakulás, így megalakíthatták Herri Batasuna néven legális politikai szervezetüket, lehetővé téve a kapcsolatok felvételét a Sinn Fein révén az IRA-val. Megváltozott az 1977-ben törvényesített nagy baloldali pártok, a szocialisták és a kommunisták „baszk politikája” is. Korábban,

annak

ellenére,

hogy

nem

értettek

egyet

az

ETA

terrorcselekményeivel, szolidárisak voltak bebörtönzött harcosaival, mivel magát a Franco-rendszert „permanens hivatalos fegyveres erőszakként” értelmezték. Most viszont az ETA-terror ellen foglaltak állást, amely a kiépülő baszk autonómia nemzeti szerveinek és intézményeinek működését zavarta. 1977

után

az

illegalitásban

működő

ETA

attól

tartott,

hogy

a

Spanyolországon belüli autonómia, a szélesedő nemzetiségi jogok miatt csökken az önálló baszk állam tervének támogatottsága. Vezetőségének 1978-ban készített új stratégiai terve azt a célt tűzte ki, hogy követeléseik teljesítését akár a kormány megdöntése árán is kikényszerítsék. 1978-ban a lemónizi atomerőműnél elkövetett merénylet során először történt meg, hogy az akció célpontjai semleges, a politikával semmilyen kapcsolatban nem álló emberek voltak. Baszkföld 1979. december 22-én széles körű autonómiát kapott, de a függetlenségi törekvéseket a spanyol kormány azért sem támogathatta, mert a régió az ország legjelentősebb ipari központja volt, és az ekkor beindult európai

felzárkózás

katalizátorává

vált.

1980-ban

Adolfo

Suarez

miniszterelnök, a következő év elején I. János Károly király is ellátogatott Baszkföldre, ami elismerést váltott ki még a nem királypárti baszkok körében is. A baszkok továbbra is függetlenek akartak lenni, de az ETA támogatottsága csökkent, és egyre többen fordultak el a terrortól. A szervezet

24

ennek következtében radikalizálódott. 1980 volt a legvéresebb évük, amikor akcióik 118 ember halálát okozták. A Franco-diktatúra és az ezt követő első parlamenti ciklus idején a francia hatóságok a Franciaországba menekült és onnan spanyolországi akcióikra induló etarrákat csak akkor üldözték, ha a francia törvények ellen vétettek. De az önkormányzattal bíró Baszk Autonóm Közösség megalakulása (19791980), majd a szocialista François Mitterrand elnökké választása (1981), illetve a Spanyol Szocialista Munkáspárt 1982 őszi választási győzelme után a két kormány között belügyi területen szoros együttműködés kezdődött, hogy Franciaország ne szolgálhasson a spanyolországi terrorakciók bázisaként. Az államközi kiadatási egyezmény aláírását követően 1984 januárjában először tartóztattak le és száműztek francia területen ETA-vezetőket: 1989-ig 62 ETA tagot deportáltak Panamába, Ecuadorba, Venezuelába, a Dominikai Köztársaságba, Kubába, Togóba és a Zöldfoki szigetekre. 1983 októberében pedig feltűnt a déli francia megyékben a Felipe Gonzáles kormánya által titokban létrehozott Antiterrorista Felszabadító Csoport (GAL) is, amely fegyveres merényleteket intézett spanyol és francia etarrák ellen: 1986-ig 28 gyilkosságot hajtottak végre feltételezett ETA vezetők ellen. Ezt követően óriási politikai botrányt váltott ki, hogy ismertté lett: az illegális szervezet mögött a spanyol hatóságok állnak. 1989 után a konfliktus rendezése érdekében titkos tárgyalások folytak a spanyol kormány és az ETA képviselői között, de ezek nem vezettek eredményre. Az ETA rövid időre visszaszorult, de a 90-es évek második felében, amikor megerősödött a José-Maria Aznar vezette Néppárt, újra felerősödött az erőszakhullám. 1995-ben merényletet kíséreltek meg Aznar ellen és kiderült, hogy a király ellen is akciót terveztek. 1996 márciusában a hagyományosan autonómia-ellenes Néppárt nyerte a választást, de csak a

25

nemzetiségi pártok, elsősorban a katalánok révén alakíthatott kormányt. Így egyfajta egyensúly jött létre. 1998-ban az ETA maga hirdetett fegyverszünetet, amit a kormány oldaláról gesztusokkal honoráltak; pl. az elfogott baszk merénylőket a tartományban működő börtönökbe szállították. A szervezet azonban pontosan nem ismert okokból közel két év után – 1999. december 3-tól – felmondta a fegyverszünetet. 2000-ben újra terrorakciókat hajtottak végre, és az első nyolc hónapban 11 embert öltek meg. Fő célpontjuk a rendőrség volt. A merényletek miatt november 22-én 900 000 ember tüntetett Barcelonában az ETA ellen, decemberben pedig a Néppárt és a szocialista párt közös nyilatkozatban ítélte el a terrorizmust és megfogalmazták ez ellene folytatandó harc alapelveit. Az ETA 2005. január 30-án Costa Blanca üdülőhely egyik szállodájában robbantott – egy ember sebesült meg –, mert a spanyol parlament nagy többséggel utasította el, hogy Baszkföld autonómia helyett függetlenséget kapjon. A következő hónapban egy gépkocsiba rejtett pokolgépet robbantottak fel a Kongresszusi Palotánál, ahol a tervek szerint I. János Károly spanyol király a mexikói elnökkel egy művészeti kiállítást nyitott volna meg. A terrorszervezet értesítette az egyik újságot a tervezett merényletről, de a tűzszerészeknek már nem volt elég idejük a hatástalanításra. A baszk terrorszervezet 2006. március 24-én tűzszünetet hirdetett, mivel José Luis Rodríguez Zapatero miniszterelnök jelezte, hajlandó tárgyalni a csoporttal. December 30-án a madridi Barajas repülőtér melletti gépkocsi parkolóban robbantásos merényletben két ecuadori állampolgár vesztette életét és húszan megsebesültek. Az akcióért – amellyel a kilenc hónapja tartó tűzszünetet szegték meg – az ETA vállalta a felelősséget, a halálesetek

26

ellenére azonban érvényesnek tekintette a tűzszünetet, arra hivatkozva, hogy nem akartak senkit megölni. 2007. június 5-én a szervezet bejelentette, hogy másnaptól érvénytelennek tekinti a 15 hónapja bejelentett tűzszünetet, amely alatt – többek között – 350 fegyvert loptak el egy francia gyárból. A szervezet szerint a kormány letartóztatásokkal, kínzásokkal és üldözéssel válaszolt a tűzszünetre, így nincsenek meg a feltételek a tárgyalásokhoz. Az elmúlt hónapokban az ETA demonstrálta, hogy kész a terrorakciók felújítására: videofelvételeken álarcot viselő tagjait mutatták bombakészítés közben. A spanyol hatóságok szerint a tűzszünet vége azt is jelentheti, hogy a közeljövőben nagyobb szabású merénylet várható a csoporttól, elsősorban a spanyol ipar és a turisták által kedvelt üdülőhelyeken. Az 1968 óta folytatott terrorhadjáratban eddig 850 ember halt meg. Az ETA és az IRA között együttműködés alakult ki, mindkét szervezet néhány éve a Balkánon működő iraki ügynököktől próbált biológiai és vegyi fegyvereket beszerezni. Az akciót az angol elhárítás, a MI5 hiúsította meg, mivel őrizetbe vettek három IRA tagot, ezért az ügynököknek nyoma veszett. A vallomásokból kiderült, hogy mindkét szervezet állandó kapcsolatot tart fenn bin Laden egyik közeli munkatársával, az algíri Hamid Aicscsal. Az ETA és bin Laden közötti kapcsolatot Aics Dublinban letartóztatott három társa is megerősítette. Az ETA 2001 nyarán Kelet-Európában iraki ügynökökön keresztül próbált beszerezni: 5000 kg robbanóanyagot, 2000 robbantó készüléket, 300 kézigránátot, 500 pisztolyt és 200 gépfegyvert. Brit információk szerint az ETA

tagok

valószínűleg

Budapesten

találkoztak

az

orosz

maffia

fegyverkereskedelemmel foglalkozó tagjaival és az iraki ügynökökkel.5

5

Szaniszló József: Nemzetközi terrorizmus. Szakmai Szemle, KBH Tudományos Tanácsának kiadványa, 2005. 2. sz. 19. o.

27

Ezen információk alapján is jelentette ki a Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központ 2003 novemberében készített anyagában, hogy Magyarország a nemzetközi terrorizmus célországai között nem szerepelhet, de találkozóhelyként és pénzügyi tranzakciók lebonyolítására alkalmas helyszínként igen. Az is elképzelhető, hogy szervezett bűnözői csoportok megpróbálnak beszivárogni az államigazgatásba és a politikába. 2. Szeptember 11.

2.1. Előzmények: Afganisztán A 20. század utolsó évtizedében Belső-Ázsiában olyan változások zajlottak le, amelyek jelentősen befolyásolták az új évezred nemzetközi politikai viszonyait. Afganisztánban 1989. február 15-én fejeződött be a szovjet csapatok kivonása. A béke-megállapodás szerint a mudzsahedinek (szent harcosok) politikai pártjainak képviselőit be kellett volna vonni a kormányzásba, de az ellenzéki un. pesavari hetek kijelentették, hogy nem hajlandók semmilyen együttműködésre a szovjetbarát kommunista államelnökkel, Muhammed Nadzsibullahhal. Ezért az egy tadzsik és hat pastu pártból álló szövetség 1989 májusában emigráns kormányt alakított Szibgatullah Modzsadidi vezetésével. Ahmed Sah Maszúd, a mérsékelt Dzsámiát-i-Iszlámi tadzsik többségű szervezet katonai parancsnoka 1991 végére Észak-Afganisztán nagy részét uralma alá vonta, majd 1992 áprilisában az üzbég Abdul Rasid Dosztam tábornok mintegy húsz MIG repülőgépével és szárazföldi haderejével átállt Maszúd oldalára. Ezzel megpecsételődött Nadzsibullah és kormányának sorsa. (A Szovjetunió megszűnését követően 1992. január 1-én leálltak mind a szovjet, mind az amerikai fegyverszállítások.) Nadzsibullah 1992. április 16-án az ENSZ kabuli képviseletén kér menedékjogot. A hivatalos

28

hatalomátvétel 1992. április 28-án zajlott le. Irán és Pakisztán azonnal elismerte az új rendszert, majd Oroszország is kinyilvánította együttműködési készségét. Az Egyesült Államok nem tett közzé hivatalos állásfoglalást. A kommunisták bukása után a hadurak kezdtek egymás ellen háborúzni és az ország teljes anarchiába süllyedt. Ezalatt az afganisztáni tadzsikok fegyverrel és kábítószerrel támogatták Tádzsikisztán kommunistaellenes lázadóit. A volt szovjet köztársaságban 25 000 fős orosz FÁK-haderő őrizte az afgán határt, repülőgépeik rendszeresen támadták az észak-afgán területeket, de a konfliktus szűk keretek között maradt. Dosztam északkeleten Üzbegisztán politikusaival és bűnözőivel épített ki jó kapcsolatokat. 1994-ben jelentek meg az afgán polgárháborúban a tálibok, („diákok”), akik a pastuk által lakott területek vallásos iskoláiban (medresze) tanult fiatalok voltak. A fanatikus fiúk a pastu szokásjogon és az iszlám törvényeken (sária) alapuló gondolkodásmódjukat a medreszékben sajátították el, itt formálódott gondolkodásmódjuk is a muzulmán papok, a mullahok irányításával. Katonai ismeretekre pedig a pakisztáni titkosszolgálat kiképzői oktatták őket. Céljuk Afganisztán egyesítése és megtisztítása volt az ország romlását okozó mudzsahedinektől és minden olyan normától, viselkedéstől, szokástól – az öltözködéstől kezdve az oktatásig – ami szerintük ellenkezett az iszlámmal. A tálibok 1994 novemberében a déli és keleti pastu falvakból kiindulva először Kandáhár városát foglalták el, ahol főhadiszállásukat is berendezték. 1995 februárjában Kabulig nyomultak előre, de Maszúd csapatai visszaverték őket. Ezután az északnyugati tadzsik „fellegvárat” Herátot rohanták le. A Talibán (a tálib többes számú alakja) nem sokkal később egyértelművé tette, hogy nem közösködik a hadurakkal, akikkel korábban egy-egy katonai akció során hallgatólagosan együttműködött.

29

A táliboknak 1996 nyár sikerült elfoglalniuk Kabult, a kormány vezetői elmenekültek. A győztesek szeptember 27-én kivonszolták Nadzsibullahot az ENSZ-misszió területéről, összeverték, majd egy útkereszteződésben felakasztották. A fővárosban is bevezették a még a fundamentalisták számára is értelmetlenül szigorú törvényeiket. Az ősz folyamán megkísérelték lerohanni a legerősebb hadúr, Dosztam északkeleti területeit is, de visszaverték őket. Maszúd tavasszal eredménytelenül próbálta meg visszafoglalni Kabult. A hazarák milíciája, Dosztam és Maszúd Rabbanival együtt újraszervezték a Nadzsibullahot 1992-ben megbuktató Északi Szövetséget (hivatalosan: Egyesült Nemzeti Iszlám Front Afganisztán Megmentéséért), de ahhoz nem voltak elég erősek, hogy feltartóztassák a tálibokat. 1997 májusában Dosztam egyik tábornoka, Abdul Malik váratlanul átállt a Talibán oldalára, ezért a tálibok kezére került az üzbég hadúr legfontosabb városa, az északi Mazár-i-Saríf. Malik azonban néhány nap múlva a tálibok ellen fordult és kiszorította őket a városból. Körülbelül kétezer foglyot öletett meg. Dosztam 1997-ben üzbég segítséggel visszatért és elűzte Malikot, de Mazár-i-Saríf a következő év augusztusában ismét a tálibok kezére került. Dosztam a FÁK területére menekült. A hazarák központja, Bámiján 1999 tavaszán esett el. Ezt követően Maszúd otthonát, a bevehetetlen Pandzs'sirvölgyet és néhány nehezen megközelíthető törzsi területet leszámítva a tálibok tartották ellenőrzésük alatt Afganisztánt. Az egyetlen jelentős erő, mely ellenállt, Ahmed Sah Maszúd korábbi hadügyminiszter húszezer mudzsahedin katonát számláló hadserege volt, amely többszöri támadás ellen is sikerrel védte meg a Pandzs'sir-völgyet. Az Északi Szövetség vezető politikai ereje a Burhanuddin Rabbani afgán elnök által alapított Dzsámiát-i-Iszlámi párt volt. A nemzetközi közösség Rabbanit és Maszúdot ismerte el az Afganisztáni Iszlám Köztársaság

30

képviselőjeként. A tálibok által kikiáltott Afganisztáni Iszlám Emirátussal csak Pakisztán, Szaúd-Arábia, továbbá az Egyesült Arab Emirátusok valamint

Csecsenföld

létesített

diplomáciai

kapcsolatot.

Az

Északi

Szövetséget Tadzsikisztán, Üzbegisztán, Oroszország, Irán, Kína és India látta el élelemmel, felszereléssel, utánpótlással. A tálibokat Szaúd-Arábia és Pakisztán segítette, és 1998-ig az Egyesült Államok sem tett határozott lépéseket a Talibán uralom megszüntetésére Afganisztánban. Az amerikai stratégiának figyelembe kellett venni, hogy a közép-ázsiai köztársaságok hatalmas szénhidrogén készleteit Afganisztán földjén kell majd a csőhálózaton keresztülvezetni, így csökkentve a függőséget Irántól. Ezért már a Bill Clinton vezette kormányzat intenzív titkos tárgyalásokat folytatott a tálib rezsimmel, és nem engedélyezte a szélsőséges moszlim terrorcsoportok felgöngyölítésére irányuló különleges akciókat. Fordulatot 1998. augusztus 7-e jelentett, amikor a kenyai és a tanzániai főváros, Nairobi és Dar-es Salaam központjában tehergépkocsiba rejtett szerkezetek robbantak fel az Egyesült Államok nagykövetségei közelében. A kenyai áldozatok száma 248 fő volt, köztük 12 amerikai; 5047 ember sérült meg. A tanzániai merénylet következtében 10 ember halt meg, a sérültek száma 75 volt. A merényleteket az addig ismeretlen „Iszlám Hadsereg a Muzulmán Szent Helyek Felszabadításáért” elnevezésű szervezet vállalta magára, de a merénylet hátterében a szaúdi milliomos terrorista vezér, Oszama bin Laden állt. A Clinton-adminisztráció bin Ladenért – akiről már bőséges hírszerzési információ állt rendelkezésre, hogy ő áll a terrorcselekmények mögött – cserébe nemzetközi elismerést ajánlott a Talibánnak, amit az országot stabilizáló átmeneti politikai megoldásnak tekintett. Az eredménytelenül végződött kísérletet követően az Egyesült Államok megtorlásként – két héttel a merénylet után – Afganisztánban robotrepülőgépekkel lerombolt két kiképző tábort, valamint Szudánban egy vegyi üzemet, bin Laden fejére

31

pedig 5 millió dolláros vérdíjat tűztek ki, bin Laden és közvetlen munkatársai a körözött terroristák listájára kerültek, zárolták az Egyesült Államokban lévő számláikat, elkobozták vagyonukat és bankbetéteiket. Bush hatalomra kerülése után a kormányt arra próbálta rávenni az olajipari lobbi – az amerikai elnök megválasztása előtt az olajiparban dolgozott –, hogy mindenképp tárgyalások útján egyezzen ki a tálibokkal és ne katonai megoldáson gondolkozzon. Az amerikai titkosszolgálatokat visszafogták az afrikai, jemeni és szaúd-arábiai, az Egyesült Államok-ellenes terrormerényletek elkövetői ellen folytatott hajtóvadászatban. Ezt nemcsak a Perzsa-öböl menti monarchiáikkal – elsősorban Szaúd-Arábiával – fennálló különleges viszony megőrzése, hanem az amerikai megbízottaknak a tálibokkal – Pakisztán bevonásával – folytatott titkos tárgyalásokkal indokolták belső körökben. Az olajipari terveket meghiúsító, ellenérdekeken alapuló konfliktusok következményeinek elkerülése érdekében az amerikai diplomácia olyan egyezséget kívánt létrehozni, amely a térség stabilitását meghatározó összes állam – India, Irán, Kína, Oroszország, Pakisztán – számára egyaránt elfogadható. Ezáltal a tálibokra egyre nagyobb politikai nyomás nehezedett, amit súlyosbított, hogy 2000 tavaszán, miután visszaszorították az Északi Szövetség csapatait, Moszkva megelőző csapással fenyegette meg Kabult. Erre a bejelentésre akkor határon belül és kívül is negatívan reagáltak. De a mind

határozottabb,

mondhatjuk

fenyegetőbb

moszkvai

megnyilvánulások – Oroszország arról próbálta meggyőzni a külvilágot, hogy Közép-Ázsia biztonságát komolyan fenyegeti a Fergana-medence körül kialakult helyzet, az ott gyülekező moszlim fegyveres csoportok tömeges feltűnése – és a háttérben zajló diplomáciai egyeztetések eredményeként még Clinton elnökségének utolsó időszakában titkos tárgyalások kezdődtek az amerikai és orosz kormány között az afgán

32

rendszer megdöntéséről. 2000-ben a CIA jelentése megállapította, hogy Oroszország rövid időn belül fegyveres összetűzésbe keveredhet szélsőséges iszlám fegyveres csoportokkal. (Az iszlám radikalizmust korábban nem sorolták az Oroszországot fenyegető veszélyek közé. Olyannyira nem, hogy a kilencvenes évek elején az orosz sajtóban még azért panaszkodott egy vallásügyi tisztségviselő, hogy a korábban üldözött iszlám több évtizedes álmából csak nagyon lassan ébredezik.) A jemeni Áden kikötőjében 2000. október 12-én az üzemanyagot tankoló USS Cole nevű romboló ellen követtek el merényletet, amelyben tizenhét tengerész vesztette életét és 37 megsebesült. Az öngyilkos merénylő robbanóanyaggal megrakott csónakot vezetett a hajó hátuljának; a detonáció kb. 100 négyzetméteres lyukat ütött a hajó falán. Az amerikaiak májusi és szeptemberi titkosszolgálati jelentésekből tudtak arról, hogy szélsőséges iszlám szervezetek akciókat terveznek közel-keleti amerikai célpontok ellen. A jelentések után az amerikai kormány birtokába jutott egy videó felvétel is, amelyen Oszama bin Laden és helyettese, az Egyiptomi Iszlám Dzsihád vezetője Ajman al-Zavahiri Amerika-ellenes szent háborút hirdetnek. A május körül készült felvételt a katari al-Dzsazira műholdas arab tévécsatorna szeptember 21-én sugározta. A washingtoni kormányzat választás elé állította a tálibokat: vagy kiegyeznek az Északi Szövetséggel és kiadják bin Ladent, és akkor új Marshall-segélyben részesülnek, vagy nem tárgyalnak, és akkor szőnyegbombázást kapnak. A tálibok számára egyértelművé vált, hogy Washington átfogó katonai hadműveleteket készít elő. Bármennyire is rejtélyesek és átláthatatlanok voltak bin Laden és a tálib vezetők, valamint a pakisztáni titkosszolgálat, az ISI közötti kapcsolatok, a terrorista vezér meggyőzte a tálib vezetést, hogy az ő kiadatása után velük is végezni fognak. Ez utóbbiak végül az előremenekülés mellett döntöttek és mivel bin Ladenék átvették és

33

továbbfejlesztették az Irán-barát szervezetek által régóta tervezett, amerikai földön végrehajtandó merényleteket, az Egyesült Államokba telepített alvó al-Kaida ügynökök csak a megfelelő parancsra vártak. Jóval a szeptemberi merényletek előtt felvetetődött, hogy a Rómában élő exuralkodó, Zahir sah vezetésével kellene összehívni a nemzetgyűlést, a Loja Dzsirgát. Az átmenetről 2000 novembere és 2001 augusztusa között ENSZ közreműködéssel

intenzív

tárgyalások

folytak

Rómában,

Cipruson,

Peshawarban és Bonnban. A megbeszélésekről Kofi Annan ENSZ-főtitkár pár héttel a New York-i és washingtoni merényletek előtt kapott jelentést Francesco

Vendreltől,

a

2000

júniusában

kinevezett

afganisztáni

különmegbízottól. Közben az orosz-amerikai tárgyalások előmozdításában váratlan segítséget jelentettek a németek. A német hírszerzés, a Bundesnachrichtendienst (BND) 2000-től fokozta tevékenységét a térségben. Kínából technikai eszközök segítségével

figyelték

az

afganisztáni

eseményeket,

információikat

megosztották az oroszokkal, Ingusföldön a BND munkatársai kérdezték ki a csecsen menekülteket, 2000 tavaszán az oroszok hivatalos körutat szerveztek Csecsenföldön a német hírszerzés vezetőjének. 2001 elején pedig a hírszerző szolgálat egy olyan helyzetelemzést készítettek, amely szerint tavasszal mintegy 3000 iszlám szélsőséges fog támadást indítani Üzbegisztán, Kirgízia és Tádzsikisztán ellen. Céljuk, hogy a tálibokkal összefogva önálló kalifátust hozzanak létre a fenti országok által alkotott háromszögben. Oroszország mint a térség „rendfenntartó hatalma” nem nézhetne tétlenül ilyen fejleményeket – vélték a német elemzők, bizonygatva, hogy Moszkva előbbutóbb belekeveredik a konfliktusba. De arra is rámutattak, hogy egy ilyen helyzet erején felüli terheket rakna Oroszországra. Az érintett államok – Üzbegisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán – kivétel nélkül szegények és képtelenek arra, hogy bármilyen, akár csak néhány száz fõs fegyveres

34

csoportot is feltartóztassanak. Ugyanakkor orosz részről erősen érdekeltek abban, hogy ezek az autoriter, de nem iszlám rezsimek fennmaradjanak. Az oroszok visszafogott magatartását azzal magyarázták, hogy elit egységeik Csecsenföldön harcolnak, és a Közép-Ázsiában állomásozó orosz erők egyedül képtelenek megbirkózni egy átfogó helyi konfliktussal. Egy katonai összecsapás a régióban súlyos harcokkal járna, mivel a térség hegyvidéki jellege miatt Moszkva nem tud harckocsikat bevetni, így kénytelen lenne könnyű

gyalogságra

támaszkodva

fölvenni

a

harcot

az

iszlám

szélsőségesekkel, akik módszeresen korszerűsítik fegyvertárukat. Ez utóbbi tényre a BND már 2000-ben gyűjtött információi alapján felhívta a figyelmet – ekkor a műholdas mobiltelefonok kereslete állt a figyelem középpontjában – és erről a kérdésről tárgyalt Joschka Fischer külügyminiszter a 2001. február 11-én kezdődött moszkvai megbeszélései során. A német titkosszolgálati jelentés nyilvánosságra hozatalával Berlin szolidaritást vállalt Moszkvával. A jelentések és prognosztizációk eredményeként a volt moszkvai amerikai nagykövet, Thomas Reeve Pickering és az orosz hírszerzés korábbi irányítója, Vjacseszlav Trubnyikov vezetésével létrejött bizottság kidolgozta a két ország közös biztonságpolitikai és hírszerzési együttműködését a tálib rendszer megdöntésére. Ennek részeként megállapodtak, hogy amerikai pénzből az orosz kapcsolatokon keresztül haditechnikai segítséget nyújtanak az Északi Szövetségnek.

2.2. A merénylet A terrorizmus történetében és politikai jelentőségében is fordulatot jelentett 2001. szeptember tizenegyedike (9/11). Ezen a napon érte az Egyesült Államokat a legsúlyosabb terrorakció, amelynek során az al-Kaida

35

iszlám terrorszervezet támadást intézett a New York-i Világkereskedelmi Központ és a washingtoni kormányépületek ellen, közel háromezer emberéletet követelve. Kedd reggel 19 öngyilkos terrorista eltérített négy üzemanyaggal teli utasszállító repülőgépet, hogy élő bombaként használják fel őket. 8 óra 46 perckor (közép-európai idő szerint 14 óra 46 perc) az első gép becsapódott New Yorkban a Világkereskedelmi Központ (WTC) iker felhőkarcoló-tornyainak egyikébe, majd alig tíz perccel később a második gép a WTC másik toronyépületébe vágódott. Az amerikai Szövetségi Repülésügyi Hatóság (FAA) az ország történetében először elrendelte az összes légi járat törlését, fél órával később pedig az Egyesült Államokba tartó transzkontinentális járatokat Kanadába irányították át. Háromnegyed tízkor a floridai Sarasotában tartózkodó George W. Bush amerikai elnök kijelentette, hogy terrortámadás történt, majd azonnali, mindenre kiterjedő nyomozást rendelt el a terroristák felkutatására és visszaindult Washingtonba, ahol elrendelték a Fehér Ház kiürítését. Közben 9 óra 53 perckor egy harmadik utasszállító gép a washingtoni Pentagonépületbe csapódott az egyik épületszárny első emeleti szintjén, melynek következtében a védelmi minisztérium épülete kigyulladt. 10 óra 10 perckor a negyedik eltérített repülőgép, a United Airlines 93-as New Yorkból San Franciscóba tartó járata Pennsylvania államban lezuhant, fedélzetén 44 utassal, akik felvették a harcot a terroristákkal. A hírt csak 11 óra 26 perckor jelentették be. Az

amerikai

kormány

ekkor

már

elrendelte

minden

washingtoni

kormányintézmény, és a New York-i ENSZ-székház kiürítését, a New York-i polgármester pedig felszólította a város lakosait, hogy hagyják el Manhattan déli részét, mivel a WTC iker-felhőkarcoló tornyai összeomlottak, több tonna törmelékkel és porfelhővel borítva be a városrészt. A mentés közben 78

36

rendőr, és az elsőként a merénylet helyszínére érkezett 400 tűzoltó fele életét vesztette. Délután egy órakor George W. Bush amerikai elnök a Barksdale légitámaszponton bejelentette, hogy az amerikai fegyveres erőket fokozott harckészültségbe helyezték, és ígéretet tett arra, hogy elfogják és megbüntetik a New York-i Világkereskedelmi Központ és a Pentagon támadóit. Öt órával később a CNN hírtelevízió kormányzati forrásokra hivatkozva közölte, hogy a merényletekért valószínűleg a szaúdi milliomos Oszama bin Laden felelős. Este fél kilenckor Bush elnök a Fehér Házból közvetített tévébeszédében bejelentette, hogy a szövetségi kormányzat működőképes, és közölte, hogy az Egyesült Államok felkutatja a felelősöket és igazságot szolgáltat; ennek során nem fog különbséget tenni a terrorcselekményt elkövetők és a nekik menedéket nyújtók között. Annak ellenére, hogy a bűnösöket és felelősöket rövid időn belül sikerült azonosítani „úgy tűnik, hogy a szeptember 11-ét közvetlenül követő napokban két nagy vita zajlott a Bush-adminisztrációban. Az egyik azon kérdés körül forgott, hogy Afganisztánt vagy Afganisztánt és Irakot támadják-e meg, a másik pedig akörül, hogy mindezt kis- vagy nagy koalícióban tegyék-e. Az egyedüli, amit nem kérdőjeleztek meg, a katonai válasz szükségessége volt.”6 A 2001. szeptember 11. óta az USA által meghirdetett terrorizmusellenes harc során az al-Kaida több vezetőjét sikerült ugyan őrizetbe venni vagy megölni, (legutóbb az iraki szárny vezetőjét, az-Zarkávit) továbbra is szökésben van azonban a terrorakció kitervelője, az al-Kaida nemzetközi terrorhálózat vezetője, Oszama bin Laden. Miután bizonyossá vált, hogy 9/11 mögött olyan szervezett és összehangolt terrortámadásról van szó, amely mögött az afgán kormányzat által támogatott 6

Gowan, Peter: Szeptember 11. és a világpolitika. Eszmélet, 53. sz. 2002. tavasz, 91. o.

37

al-Kaida áll, döntés született a tálib rezsim felszámolására. Az előkészületek szeptember 11-től október 7-ig, 26 napon át tartottak. A NATO minden tagállama kinyilvánította, hogy az Amerika elleni terrortámadásokat saját országa elleni támadásnak tekinti és kész részt venni a terrorizmus elleni háborúban. Ezt azonban katonai vonatkozásban az USA nem igényelte. Egyedül Nagy-Britannia vett részt ténylegesen néhány Tornado- és Harriertípusú vadászbombázóval és helikopterekkel a légi tevékenységben. Az amerikai légi és haditengerészeti erők 2001. október 7-én vasárnap indították meg a légi hadműveletet Afganisztán ellen. December 6-án éjjel a pastu törzsi csapatok elfoglalták Kandahart, az amerikai különleges osztagok pedig a tálibok utolsó támaszpontját, a Tora Bora barlangerődöt. December 7-én reggelre gyakorlatilag véget ért a légi háború Afganisztánban. De a magas hegyek között, elsősorban Afganisztán keleti térségében, elszigetelten még sok fegyveres tálib csoport maradt, amelyek ellen a légicsapások még 2002 januárban is folytatódtak. Az Egyesült Államokban nem a 9/11 volt az első terroristák által elkövetett merénylet. 1975. január 24-én a Hadsereg Puerto Rico Felszabadításáért nevű szervezet robbantott bombát egy New York-i bárban, amelynek során négy ember halt meg. (Ők egyébként 1944 és 1977 között összesen 49 akciót hajtott végre.) Nem egészen egy év múlva a New York-i La Guardia repülőterén hoztak működésbe pokolgépet a mai napig is ismeretlen elkövetők, akik 11 ember haláláért felelősek. Ezt követően 1993. február 26án a World Trade Centert próbálták felrobbantani terroristák, akik elszámolták a robbanószert, ezért az épület mélygarázsában felrobbantott kisbusz az épületben alig tett kárt. Hat ember viszont meghalt, ezren pedig megsebesültek. A nyomozás eredményeként négy muzulmán szélsőségest sikerült elfogni, akiket többszörös életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek.

38

1995. április 19-én reggel kilenc óra két perckor robbanóanyaggal telepakolt kisteherautó repült a levegőbe Oklahoma City központjában, az FBI épülete előtt. A terrorakcióban 168-an vesztették életüket, köztük 19 gyermek. A szövetségi nyomozók először közel-keleti terroristákra gyanakodtak, de kiderült, hogy egy 33 éves amerikai fehér polgár, az Öböl-háború veteránja, Timothy McVeigh volt a merénylő. A terrorista azt az 1993. áprilisi szövetségi akciót akarta csak megtorolni, amelyet a David Koresh vezette waco-i szekta telepe (Texas) ellen intéztek a rendőrök. A támadásban 80 ember vesztette életét, akik

közül 22 gyermek volt. McVeigh két évig

tervezte a merényletet, a célpontot pedig azért szemelte ki, mert úgy gondolta, ott dolgozott a legtöbb gyűlölt tisztségviselő. Timothy McVeigh-t 1997. június 14-én ítélte halálra a denveri esküdtszék, és 2001. június 11-én végezték ki. Bűntársa, Terry Nichols életfogytiglani börtönbüntetést kapott. A terrorizmus által fertőzöttnek tekintett közel-keleti és ázsiai országokban a 80-as évektől növekedett a nyugati államok – elsősorban az Egyesült Államok – katonai, politikai és gazdasági bázisai és ezek dolgozói elleni terrortámadások

(laktanyák,

diplomáciai

képviseletek,

multinacionális

vállalatok, bankok). A 90-es években az Egyesült Államok területén kívül is több merényletet követtek el amerikai objektumok ellen. A már említetteken kívül például 1995. november 13-án hat ember halt meg abban a szaúd-arábiai Rijádban lévő amerikai katonai misszió épületében egy pokolgép okozta merényletben. 1996. június 25-én ugyancsak Szaúd-Arábiában, az ország keleti részén lévő Dahran melleti amerikai támaszpontnál nagy erejű robbanás történt, egy üzemanyaggal teli teherautót röpítettek levegőbe. Az eredmény 19 amerikai katona halála volt és 384-en sebesültek meg.

39

De a 20. század utolsó évtizedében alkalmaztak terroristák először vegyi tömegpusztító eszközt is, új minőségű fenyegetést jelentve a világra. 1995. március 20-án a tokiói metróban az Aum Shinrikio nevű – az Egyesült Államok és Japán között kirobbanó harmadik világháborúval kezdődő apokalipszist hirdető – szekta hajtott végre szarin gáz támadást. A hat csomagot a szekta tagjai esernyőjük végével lyukasztották ki hétfő reggel a világ legzsúfoltabb metrórendszerében. (A szakértők szerint a ciánnál ötszázszor mérgezőbb gázt a nácik kísérletezték ki a 30-as években.) Tizenkét ember vesztette életét, több mint ötezren sebesültek meg és 15 állomást ért vegyi szennyezés. Kiderült, hogy a szekta korábban legalább kilencszer hajtott végre támadást például anthraxszal vagy konzervek megmérgezésével; sikertelenségüket csak tapasztalatlanságuknak lehet köszönni. A nyomozás során kiderült, hogy a szekta olyan mennyiségű – több száz tonna – vegyi anyagot halmozott fel, amelyből több millió ember megölésére alkalmas mennyiségű szarin gáz állítható elő. A méreg szétpermetezésére még egy orosz katonai helikoptert is beszereztek. A szeptember 11-i merénylettel – és a későbbiekkel – a korábban is ismert alKaida nemzetközi terrorszervezet világszerte fogalommá vált; a kegyetlen és értelmetlen, ártatlanok ellen irányuló gyilkos brutalitás szinonimájává. Az alKaida (az arab szó jelentése: bázis, alap) története a Szovjetunió ellen folytatott afganisztáni harcokig nyúlik vissza. A szervezetet Oszama bin Laden hozta létre 1988 körül, hogy ideológiai alapon egyesítse a már létező szélsőséges iszlám terrorszervezetet, és tevékenységüket összehangolja. Az al-Kaida elsődleges célja, hogy „egyesítsen minden muzulmánt egy olyan kormányzat létrehozása érdekében, amely a kalifák példáját, módszereit és

40

parancsait követi”.7 Ehhez nélkülözhetetlen a muszlim országokban az iszlám jog (saría) bevezetése. A szervezet erősen Nyugat-ellenes, az iszlám első számú ellenségének az Egyesült Államokat és Izraelt tartja. De célpontnak tekinti a nyugati civilizációt befogadó muszlim országokat is (Szaúd-Arábia, Egyiptom, Algéria). Tervei megvalósítása érdekében az al-Kaida szélsőséges iszlám csoportokat hoz létre, illetve radikalizálja a meglevőket, hogy a muzulmán háborús térségekben felhasználja őket. Az al-Kaida titkos és úgy nevezett „alvó” sejtjeiről különböző becslések láttak napvilágot. Ezek szerint a hálózat minimum húsz, maximum hatvan országra terjed ki. A különbségek abból adódhatnak, hogy a számítások csupán az al-Kaida szervezetét veszik-e figyelembe, vagy a vele szövetségre lépett, de önálló terrorszervezeteket is hozzáveszik-e. A pontos számot az alKaida struktúrájából adódóan nehéz meghatározni. Az al-Kaida szervezetének vezetése 10-15 főből áll, az un. Tanácskozó Tanácsból. Ez alá tartozik négy külön adminisztratív egység (bizottmány), amelyekhez a katonai, a vallási-oktatási, a kereskedelmi és a média területe tartozik. Ezekhez több humanitárius és segélyszervezet kapcsolódik. A szervezet egy tagja sem tud többet annál, mint amennyit a munkája érdekében feltétlenül ismernie kell. A terroristák még ugyanabban az országban sem tudnak egymásról és csak egy nagyon szűk körnek van fogalma arról, hogy az al-Kaida egyes egységei adott időszakban milyen tevékenységet fejtenek ki. A terrorakciók operatív részét Európában és Észak-Amerikában élő, úgynevezett „alvó” ügynökök hajtják végre, akik hosszabb ideje élnek az adott országban vagy ott születtek és integrálódtak a társadalomba.

7

Ferwagner Péter Ákos és tsai.: Terrorista szervezetek lexikona. Maxim Könyvkiadó, Szeged, 2003. 195. o.

41

Mivel az al-Kaida tagjai szétszóródtak a világban és sokféle nemzetiségből

kerülnek

ki,

ez

megnehezíti

beazonosításukat

és

felszámolásukat. A szervezet főbb központjai az Egyesült Államokban, a közép-ázsiai és kaukázusi köztársaságokban, Európában és több arab országban – főleg Jemenben és Szudánban – működnek. A szervezetet működtető gazdasági háttér elsősorban kereskedelmi és pénzügyi – export-import és infrastruktúrát fejlesztő – vállalatokból áll, amelyek gyakran a terrorista tevékenység leplezését és a merényletek finanszírozását szolgálják. Az al-Kaida szívesen használ fel iszlám hátterű, általában humanitárius vagy segélyezési céllal működő nemkormányzati szervezeteket tevékenységének fedésére, de pénzügyi háttérként is. 3. Nemzetközi viszonyok

3.1. A csecsen kérdés Szeptember 11-én – amikor 100 orosz állampolgár is életét veszítette az Egyesült Államokban a támadások következtében – „a világ vezetői közül Vlagyimir Putyin volt az első, aki részvétet nyilvánított, és országa feltétel nélküli erkölcsi támogatásáról biztosította Busht. Ez a diplomáciai mesterhúzás Putyin saját kezdeményezése volt. A moszkvai politikusi és katonai elit ennél semlegesebb mondatokat hallott volna szívesen , hogy megláthassák,

miként

használhatja

ki

Oroszország

Amerika

zavarodottságát…Putyin lépéseit, persze, finoman szólva sem a színtiszta önzetlenség és együttérzés vezérelte. Szeptember 11. remek esélyt nyújtott

42

Oroszország érdekérvényesítéséhez, és Putyin két kézzel ragadta meg a lehetőséget.”8 Putyin elnök közleményt adott ki, amelyben a protokolláris, elsősorban részvétnyilvánító mondatokon kívül utalt arra, hogy a terrorizmus kérdésében már évek óta érintett Oroszország hosszabb ideje szorgalmazza a közös nemzetközi fellépést a terroristákkal szemben. Valóban, 1999 második fele, a dagesztáni csecsen betörés és a moszkvai lakóházrobbantás óta a Kreml azt hangsúlyozta, hogy „nem a csecsenekkel, hanem

egy

jól

szervezett

nemzetközi

terrorista

hálózattal

állnak

szemben…amelyek nemcsak a Kaukázus térségében jelentenek fenyegetést, de az Afganisztánnal érintkező közép-ázsiai területeken is”.9 A csecsen problémát Putyin „örökölte” elődjétől, de a gyökerek régebbre nyúlnak vissza. Csecsenföld geopolitikai és stratégiai jelentőségét egyrészt az adja, hogy kelet-nyugati irányú összeköttetést biztosít a Fekete-tenger és a Kaszpitenger között illetve dél felé Grúziához, másrészt területén halad át az azeri és kazah olajat és földgázt nyugatra továbbító csővezeték. A csecsenek függetlenségi harca és kálváriája több száz évre nyúlik vissza. Csecsenföldet hosszú háborúskodás után, 1858-ban csatolta birodalmához Oroszország. A függetlenségi harcot huszonöt éven keresztül vezető Samil imámot több tízezer ezer hívével együtt engedték a Kaukázuson keresztül a Török Birodalomba távozni. A bolsevik hatalomátvételt követően, 1920-ban a kaukázusi népek – csecsen, cserkesz, ingus, kabard, karacsáj, oszét – rövid ideig visszanyerték függetlenségüket, és megalakították az Autonóm Szovjet Szocialista Hegyi Köztársaságot. 1922-ben a vörös hadsereg elfoglalta a területet és az 8

Truscott, Peter: Putyin útja. Panem-Grafo, Bp. 2005. 245. o. Sz. Bíró Zoltán: Oroszország szeptember 11-e után. In: Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra. SVKH-Chartapress, Bp. 2002. 240. o. 9

43

önállóságnak vége szakadt, „autonóm területté” minősítették vissza. 1934ben Csecsenföldet összevonták Ingusföld egy részével, így jött létre a Csecsen-Ingus Szovjet Szocialista Köztársaság, amely hamarosan ismét „autonóm köztársaság” státust kapott. 1944-ben Sztálin mindkét népet – 91 250 ingust és 387 229 csecsent – deportálta Kazahsztánba és Kirgizisztánba; egyes források szerint az áttelepítés során a csecsenek 22 százaléka pusztult el. Ezt követően az eredetileg ingus földhöz tartozó Prigorodni körzetet az oszét köztársasághoz csatolták. Hruscsov 1956 novemberében engedélyezte a csecsenek és ingusok visszatelepülését, majd 1957. január 9-én visszaállította az autonóm köztársságot. A következő évben szülőföldjükre visszaérkező csecsenek az időközben betelepített orosz és ukrán lakosokkal találták szembe magukat. A fokozódó feszültség 1958 augusztusában fegyveres összetűzésbe torkollott Groznijban az oroszok és csecsenek között és a három napig tartó harcot csak a szovjet hadsereg helyszínre vezényelt alakulatai tudták megfékezni. A 80-as évek második felében a Szovjetunióban – előrevetítve a felbomlást – megerősödtek a függetlenségi mozgalmak, amelyek közül a csecseneknél a Csecsen Nép Össznépi Kongresszusa vált meghatározó szervezetté. „Ennek 1990. november 23-i ülése hitet tesz a Csecsen Köztársaság szuverenitása, a csecsen nyelv, kultúra, történelem ápolása, fejlesztése mellett”10 majd következő hónapban Dzsohar Dudajevet – a szovjet hadsereg korábbi tábornokát – választja meg elnökévé, aki ebbéli minőségében 1991 márciusában deklarálta Csecsenföld önállóságát és kijelentette,

hogy a

hatalmat a kongresszus gyakorolja. Ezzel kettős hatalom alakult ki, mivel még működött a korábban megválasztott parlament is. 1991 őszén először tartottak szabad választásokat Csecsenföldön, amit az oroszok azért engedélyezték a fennhatóságuk alatt álló területen, mert az 10

Gyóni Gábor: A csecsen konfliktus In: Eszmélet, 66. sz. 2005., 104. o.

44

augusztus 19-i Gorbacsov ellenes puccskísérlet során a helyi vezetés – elsősorban a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság elnöke, a csecsen származású

Doku

Zavgajev

–

a

puccsistákat

támogatta;

enyhébb

megfogalmazásban: nem állt ki határozottan Gorbacsov mellett. A győzelmet a kampányban a médiában – elsősorban a televízióban – függetlenséget ígérő Dzsohar Dudajev, a kongresszus elnökjelöltje szerezte meg. Dudajev függetlenségi programjának meghirdetésekor úgy gondolta, hogy hazája is követheti a balti államok példáját. Augusztus 22-én megalakult a csecsen Nemzeti Gárda, elfoglalt fontos Groznij-i épületeket, három héttel később pedig szétkergette a köztársasági parlamentet. Az október 27-i választásokon – 10 százalékos részvétel mellett (!) – Dudajev a voksok 85 százalékát szerezte meg, és rögtön bejelentette Csecsenföld békés elszakadását Oroszországtól, november 1-én pedig kikiáltotta a függetlenséget. Moszkva nem ismerte el a választási eredményeket, válaszul Dudajev november 7-én rendkívüli állapotot hirdetett ki, majd két nap múlva Oroszország elleni harcra szólította fel a kaukázusi népeket. Ezzel egyidőben megkezdődött a szövetségi (orosz) csapatok kivonása Csecsenföldről, decemberben pedig Pavel Gracsov orosz védelmi miniszter Groznijban több napon keresztül tárgyalt Dudajevvel. 1992 februárjában deklarálta az önálló külpolitikát, amelynek középpontjában az iszlám országokkal való kapcsolatfelvétel állt. 1992 március 12-én az Oroszországi Föderáció új alkotmányát – amelyben az alaptörvényen keresztül Moszkva legitimálni akarta hatalmát az országban – a 89 szövetségi jogalany közül a csecsenek nem írták alá.11 Dudajev megerősítette országa függetlenségét, saját alkotmányt vezetett be, amely szerint a Csecsen Köztársaság „szuverén demokratikus állam”. Az önálló 11

Az Oroszországi Föderációt alkotó 89 szövetségi jogalany: 49 megye, 21 autonóm köztársaság, 10 autonóm körzet, 6 önálló tartomány, 2 föderatív város (Moszkva, Szentpétervár) és 1 autonóm megye.

45

csecsen

hadsereg

Baltikumban

megszervezését

szolgált

szovjet

egy

másik

Magyarországon

főtisztre,

Aszlan

Maszhadovra

és

bízta.

Kiutasította az orosz katonákat a csecsenföldi bázisokról, de fegyvereiket lefoglalta. Az oroszok nem kaptak parancsot az ellenállásra, s ma sem tudjuk, hogy Pavel Gracsov védelmi miniszter miért utasította az Észak-Kaukázusi Katonai Körzet parancsnokát, hogy hagyjon hátra haditechnikai eszközöket, fegyvereket, raktárkészleteket, összességében a hadi felszerelés felét.12 (Pontos adatokat az ott hagyott fegyverzetről nem ismerünk, de 42 tankot és a 29 ezer gépfegyvert több forrás is állít. S a csecsenek ezek nélkül is jelentős katonai készlettel rendelkeztek.) Összességében Dudajev az orosz arzenál 80%-át szerezte meg.13 Borisz Jelcin elnöki rendeletével a Csecsen–Ingus Autonóm Köztársaság 1992

júniusában

kettévált,

Ingusföld

csatlakozott

az

Oroszországi

Föderációhoz úgy, hogy nem kapta vissza az Oszétiához tartozó egykori területeit. A köztársaságot a radikális iszlám szellemében átalakító fanatikus Dudajev hamarosan összetűzésbe került saját parlamentjének mérsékelt képviselőivel és a grozniji lakosság jelentős részével, amely 1993 tavaszán hónapokon keresztül tüntetett ellene. Az oroszbarát – többségben levő – képviselők megvonták bizalmukat Dudajevtől, aki erre válaszul áprilisban feloszlatta a parlamentet, a grozniji városi gyűlést és elnöki irányítást vezetett be. Miután a csecsen Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította Dudajev lépését, az elnök az Alkotmánybíróságot is feloszlatta. Várható volt, hogy hamarosan kitör a polgárháború, ami alkalmat szolgáltatott a moszkvai vezetésnek a beavatkozásra. Jelcin logikusan gondolta, hogy a kaukázusi 12

Pavel Gracsovról védelmi miniszterré történő kinevezésekor (1992) is lehetett tudni, hogy alkalmatlan a tisztségre. Azért őrizhette meg évekig a posztját, mert az 1991-es puccskísérlet idején megmentette Borisz Jelcin életét, mivel nem volt hajlandó kiadni a tűzparancsot arra az épületre, amelyben Jelcin vezérkarával beszorult. 13 Gyóni Gábor: A csecsen konfliktus In: Eszmélet, 66. sz. 2005., 105. o.

46

térségben egy győztes függetlenségi törekvés – ez lett volna az első alkalom, hogy az Oroszországi Föderációhoz tartozó terület veszik el – hasonló célú felkelések sorozatát indíthatja el, és tartott az iszlám befolyás erősödésétől is. Az

oroszok

hiába

alkalmaztak

gazdasági

blokádot

–

ami

a

feketekereskedelemnek és a szervezett bűnözésnek kedvezett –, Dudajev az orosz olajvezetékek megcsapolásával igyekezett az állami bevételeket pótolni. Afganisztán fegyvereket szállított, de a kaukázusi régióban a fegyverek beszerzése egyébként sem okozott nehézséget. Csecsenföld nemcsak a nemzetközi kábítószer piac egyik legfőbb elosztó központjává vált, de más bűncselekmények tekintetében is a világ élvonalához tartozott. 1991-1994 között 10 trillió hamis rubelt nyomtattak, amit Oroszországban hoztak

forgalomba.

Az

értelmiség

felszámolásával

párhuzamosan

összeomlott az oktatási rendszer, megszűnt a kulturális élet. 1992-1994 között 83 380 fő hagyta el Csecsenföldet, 81,64%-uk orosz nemzetiségű volt. Nem véletlen, hogy ekkor, 1993-ban fogadták el az orosz katonai doktrínát, amelynek politikai kerete lehetővé tette, hogy a fegyveres erők bevethetővé váltak a föderáción belül felbukkanó szeparatista, függetlenség-párti csoportok ellen is. Ez legitimálta 1994-ben Jelcin döntését, hogy Csecsenföldet mindenáron visszaszerzi. Először a másik „renitens” politikussal, Mintimer Sajmijevvel, Tatárföld elnökével kötött szereződést, amelyben elfogadta a köztársaság függetlenségi törekvéseinek nagy részét. Majd amikor augusztusban egy csecsen ellenzéki csoport fegyveres küzdelmet

kezdett

Dudajevék

megdöntésére,

Moszkva

fegyverekkel

támogatta a felkelőket. Az orosz elnök belügyi alakulatokat küldött Groznijba,

hogy

segítséget

nyújtsanak

a

Dudajev-ellenes

puccs

végrehajtásában. A végrehajtás nem sikerült: Dudajev katonái már a repülőtéren körbevették a gépből kiszálló orosz egységeket, elvették fegyvereiket, és nevetségessé téve őket, busszal küldték haza Oroszországba.

47

Jelcin november 12-én aláírta a csecsenföldi katonai megszállás haditervét tartalmazó titkos rendeletét, a következő nap pedig ultimátumot küldött Dudajevnek: vagy lefegyverzi a csecsen haderőt december 1-ig, vagy támadást indít. Dudajev az utolsó pillanatban válaszolt: hajlandó tárgyalni, de a csapatokat nem fegyverzi le. Az Oroszországi Föderáció Biztonsági Tanácsa november 28-án elhatározta Csecsenföld katonai megszállását, december 9-én Jelcin határozatot adott ki az észak-kaukázusi fegyveres banditák lefegyverzésére. Ezt követően az orosz elnök orrműtétjére hivatkozva eltűnt a nyilvánosság elől. December 11-én támadásba lendültek az orosz csapatok és másnap bevonultak Csecsenföldre. Ezzel kezdetét vette az első csecsen háború. A csecsen főváros, Groznij14 ellen három páncélos hadosztály, belügyi alakulatok és Moszkva-párti csecsen fegyveresek vonultak. A katonai műveletek elhúzódtak, a szövetségi csapatok előrenyomulását a csecsen gerillák hátráltatták: nagy áldozatokkal járó utcai harcok és lesből elkövetett rajtaütések voltak jellemzőek. A katonai kudarcot elsősorban a vezényleti rendszer elavultsága – mozgásteret szűkítő túlszabályozottság – okozta, amely nem tette lehetővé, hogy a közvetlen parancsnok a megfelelő időben a frontvonalban döntést hozzanak. A tankokat Dudajev katonái szűk utcákba csalták és külön-külön felrobbantották őket. Az ostrom első napjaiban kétezer orosz katona esett el. Végül az oroszok és csecsen szövetségeseik elfoglalták és elpusztították Groznijt valamint a legnépesebb településeket, de a gerillák továbbra is nagy területeket tartottak továbbra is ellenőrzésük alatt. A szervezetlen, összehangolatlan és nehézkes akciók – amelyek mögött a pénzhiány miatt elmaradt hadgyakorlatokból adódó tapasztalatlanság állt – demoralizálták a rosszul fizetett személyi állományt, amelynek tömegei dezertáltak és adták el 14

A város nevét a kozákok adták és „szörnyű”-t jelent.

48

fegyvereiket az ellenségnek. Egyre több magas rangú orosz tiszt kezdte a hadügyminiszter lemondását követelni. A harcok során és következtében kétszázezer csecsen – az ország lakosságának ötöde – menekült el otthonából, és a két oldalon több tízezerre – a számok 25 és 100 ezer között változnak – tehető az áldozatok száma, akiknek nagy része csecsen civil volt. Az EBESZ 1995-ös jelentése az „elképzelhetetlen katasztrófa” kifejezést használta a csecsenföldi helyzet jellemzésére. 1995. július 30-án EBESZ közvetítéssel létrejött egy orosz-csecsen fegyverszüneti megállapodás. A politikai rendezés kérdésében a felek továbbra sem tudtak megállapodni, ezért a harcok folytatódtak. A csecsenek megölték az orosz erők hadsereg főparancsnokát, Viktor Vorobjovot, majd a következő év április 21-én az oroszok végeztek Dzsohar Dudajevvel. A csecsen elnöknek műholdas telefonja okozta a vesztét, mert egy beszélgetését sikerült bemérniük az oroszoknak, akik rakétával légi csapást mértek rejtekhelyére. Utódja Zelimhan Jandarbijev lett, aki hamarosan katari száműzetésbe menekült, ahol az orosz titkosszolgálat 2004 februárjában végzett vele. (A két orosz ügynököt, Anatolij Bolakovot és Vaszilij Bogacsevet a katari rendőrök elfogták és Dohában a bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte őket.) Az állóháborúvá váló harcok mellett 1995 szeptemberében egy brutális terrorakció irányította a közvélemény figyelmét a csecsen helyzetre. A beszláni iskolai mészárlás kitervelője, Samil Baszajev ekkor szervezett először akciót orosz civilek ellen, amit azóta még jó néhány követett. A csecsen határhoz közeli Bugyonnovszkban 1995. június 14-én személyesen vezette egy kórház elfoglalását, ahol több mint ezer embert ejtettek túszul. Az orosz hatóságok sikertelenül támadták meg a túszejtőket, és harcban több mint száz túsz életét vesztette. Baszajev végül embereivel szabad elvonulást kapott, és magukkal hurcolhattak több tucat túszt is Csecsenföldre, ahol

49

hősöknek kijáró tisztelettel fogadták őket. Néhány hónappal később csecsen gerillák tőrbe csaltak egy orosz katonai konvojt, és mintegy száz katonát gyilkoltak meg. Ezután már Jelcin sem tudta megvédeni Gracsovot, akinek le kellett mondania funkciójáról. Ekkorra a csecsenek függetlenségi harca új megvilágításba

került,

iszlám

szent

háborúként

(dzsihád)

kezdték

aposztrofálni, aminek eredményeként a föderáció más területeiről és más államokból is érkeztek muzulmán önkéntesek. 1996-ban Dudajev halálát követően, de még a júliusi orosz elnökválasztások előtt megkezdődtek a béketárgyalások. Jelcin személyesen találkozott Moszkvában Jandarbijevvel, akivel tűzszüneti megállapodást írt alá. Ezt – EBESZ közvetítéssel – egy leszerelési jegyzőkönyv követte, amely szerint a szövetségi csapatok – két állandó dandár kivételével – augusztus 30-ig elhagyják Csecsenföldet, miközben megtörténik a csecsen csapatok lefegyverzése. Júniusban a szövetségi csapatok megkezdték a kivonulást, de több helyen összetűzésbe kerültek a gerillákkal. Mindkét fél a másikat okolta a tűzszünet be nem tartásáért. Július 3-án Jelcin ismét megnyerte az elnökválasztást, ezt követően a szövetségi csapatok rendszeres támadásokat hajtottak végre a feltételezett csecsen ellenálló központok ellen. A májusi béke nem egész két hónapig tartott. A csecsenek augusztus 5-én elfoglalták Groznijt, de nem tudták megtartani. Az orosz ellentámadás augusztus 23-án befejeződött. Az újabb tárgyalást orosz részről Alexander Lebegy vezette, aki abban az évben harmadik volt az orosz elnökválasztás első fordulójában, majd híveit Jelcin támogatására szólította fel. Cserébe az Orosz Biztonsági Tanács vezetője lett. Lebegy augusztusban kötött tűzszünetet a csecsen hadsereg vezérkari főnökével, Aszlan Maszhadovval, aki 1995-ben Groznij védelmét irányította. A felek megállapodtak a háború lezárásáról. Az oroszok ismét vállalták, hogy kivonják a szövetségi csapatokat, míg a csecsenek

50

beleegyeztek abba, hogy Csecsenföld státuszáról öt évre elhalasztják a döntést. (A megállapodás lejártának határideje 2001. december 31-e volt.) A tárgyalások

eredményességét

mindkét

fél

úgy

értékelte,

hogy

tekintélyveszteség nélkül fejezte be a győztes nélküli háborút, de néhány orosz politikus ahhoz a szégyenhez hasonlította, ami az 1918-as bresztlitovszki békében érte az országot. Ahogy Jelcin elnökké választásában is fontos szerepet játszott a májusi tűzszünet és megállapodás, most Maszhadov profitált belőle: 1997 januárjában a leadott szavazatok 65%-ával megnyerte a csecsenföldi szabad elnökválasztásokat. A második helyen Samil Baszajev végzett, akit a győztes miniszterelnökké nevezett ki. Csecsenföld nemcsak emberéletben szenvedett óriási veszteséget, hanem több százezren hagyták el lakóhelyüket; ezen belül a szakképzettek nagy része a köztársaságból is elmenekült. Az egészségügyi ellátás minimálisra csökkent, kórházakat zártak be, kevés orvos maradt, a gyógyszerek ára a csillagokig emelkedett, járványok terjedtek. Csecsenföldön volt a föderáción belül a legmagasabb a halálozási ráta. A háború a gazdaságot – mezőgazdaságot és ipart egyaránt – is mélypontra juttatta, tönkrement az infrastruktúra. Fellendült a kábítószer- és emberkereskedelem; ez utóbbi váltságdíj szedését jelentette az elrabolt külföldiekért.15 Az oroszokkal kötött megállapodás után a csecsen vezetők véleménye megoszlott a jövőt illetően. Maszhadov célja egy olyan független világi állam megteremtése volt, amelyet Moszkva is elfogad. A független csecsen államot azonban külföldön sehol nem sikerült elismertetnie. A csecsen hadurak – a központi vezetéstől függetlenül, azt el nem ismerve több mint száz (1998-ban egyes források szerint 158) fegyveres csoport működött – azonban egy iszlám 15

Az emberrablásoknak magyar érintettjei is voltak, Dunajszki Gábort és Oláh Istvánt, a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat munkatársait 1997 október 23-án rabolták el és 275 napot töltöttek fogságban. 1998 elején nyolcvan külföldi – köztük az orosz kormány csecsenföldi főtárgyalója, Valentyin Vlaszov – várta, hogy valaki kifizesse értük a váltságdíjat.

51

államot szerettek volna létrehozni, amely a kaukázusi fundamentalizmus központjául szolgál. Ezeket a csoportokat Afganisztánból és Szaúd-Arábiából támogatták, de szövetségesüknek tekinthették Baszajevet is. Tervüket segítette, hogy Maszhadovnak nem sikerült hatékony közigazgatást kialakítania. 1998-ban megkezdődtek a tüntetések ellene és kétszer is megpróbálták felrobbantani. Végül kénytelen volt megígérni, hogy három éven belül bevezeti a sariát, az iszlám jogot. A szélsőségesek szervezésében fontos szerepet játszott egy Hattáb nevű jordán vagy szaúd-arábiai származású forradalmár. A titokzatos vezető szerepét nem győzték hangsúlyozni az orosz titkosszolgálatok, mivel ő szolgált bizonyítékként arra, hogy Oszama bin Laden pénzeli a csecsen felkelőket. Hattáb önkéntesként harcolt Afganisztánban a nyolcvanas években a szovjetek ellen, majd a tadzsikisztáni lázadókhoz csatlakozott, és innen ment állítólag Csecsenföldre. A fundamentalisták nem sokáig várattak magukra. 1999. augusztus 2-án Baszajev és Hattab egy átfogó katonai művelet első lépéseként mintegy kétezer vahhabita fegyveressel több falut megszállt Dagesztánban.16 A cél Dagesztán iszlám köztársasággá alakítása és Oroszországtól való elszakítása volt. Ugyanekkor, augusztusban és szeptemberben csecsen táborokban kiképzett terroristák házrobbantásokat hajtottak végre, kettőt Moszkvában és egyet Volgodonszkban. Az akciók ténye nem érte váratlanul az orosz katonai és politikai vezetést, amely amúgy is elkerülhetetlennek tartotta a konfliktus kiújulását. 16

A szélsőséges, fundamentalista vahhabita irányzat a 18. században alakult ki. Mohamed ibn Abdul Vahhab az un. "tiszta hitet" hirdette meg, nem fogadta el a szunnát (Mohamed próféta és tanítványai életéről, cselekedeteiről szájhagyomány útján fennmaradt szokásjoggyűjteményt) , az „egy az Isten, Allah”, jegyében nincs szükség szentek és próféták közbenjárására, de szigorúan be kell tartani a Korán, annak minden betűjét. Az iszlám öt alaptételét (hitvallás, napi ötszöri ima, Ramadán–havi böjt, jótékonykodás és mekkai zarándoklat) megtoldotta egy hatodikkal: a dzsiháddal, a szent háborúval, amit nem csak a hitetlenek, de a vahhabita "tiszta iszlámot" tagadó muzulmánok ellen is folytatni kell.

52

Maszhadov elhatárolódott a házrobbantásoktól, amelyeket az orosz titkosszolgálat provokációjának nevezett, de a bosszúhadjárat hamar megindult. 1999. augusztus 9-én Jelcin kinevezte Valgyimir Putyint, a Szövetségi

Biztonsági

Szolgálat

és

a

biztonsági

tanács

vezetőjét

miniszterelnöknek – amit egy héttel később a Duma megerősített –, aki kemény és látványos megtorlást ígért.17 Ezért nem is volt hajlandó asztalhoz ülni a béketárgyalást javasló csecsen elnökkel, aki illegalitásba vonult. Dagesztánban már augusztus elején megkezdték az orosz csapatok, a speciális egységek (OMON) az ellentámadást. Miután visszaszorították a vahhabita támadókat, és Csecsenföldön biztonsági zónát hoztak létre, amely a Tyerek

folyótól

északra

elterülő

alföldi

régiót

foglalta

magában.

Novemberben a hadsereg átlépte a Tyereket és Groznij ellen vonult, amelyet hosszú ostrommal foglalt el. A csecsenek komolyabb ellenállás és akadályoztatás nélkül visszavonultak a hegyek közé, ahol a folyamatos bombázás és a természeti körülmények miatt jelentős veszteségeket szenvedtek. Hamarosan azonban kis csoportokban átszivárogtak az orosz vonalak mögé, ahol váratlan és jól szervezett támadásokat hajtottak végre az oroszok ellen. A szövetségi katonák, mivel nem tudták azonosítani a gerillákat a helyi közösségek tagjai körében és a menekültek tömegében, egyre brutálisabban léptek fel a civilekkel szemben. Ennek következtében az addig közömbös, semleges lakosságelfordult az oroszoktól, a csecsen szabadcsapatok támogatottsága pedig megnőtt. A szövetségesek gerilla-ellenes akcióit a civil lakosság szenvedte meg legjobban. Az úgynevezett szűrő táborokban rendszeressé vált az emberi jogok megsértése, amit a nemzetközi szervezetek többször szóvá tettek. A táborokból az őrizetbe vett csecseneket pénzért cserébe szabadon engedték.

17

1999. december 31-én Jelcin – fél évvel mandátuma lejárta előtt – lemondott funkciójáról; az ügyvezető elnök Putyin lett, akit 2000. március 26-án meg is választottak a tisztségre.

53

Az orosz vezetés reakciója a kritikákra az volt, hogy megerősítették korábbi álláspontjukat, mely szerint a csecsenföldi események kizárólag a föderáció belügye és korlátozta a nemzetközi szervezetek mozgásterét. 1999. december 31-én Jelcin – fél évvel mandátuma lejárta előtt – lemondott funkciójáról; az ügyvezető elnök Vlagyimir Putyin lett, akit 2000. március 26-án meg is választottak a tisztségre. Választási kampányának középpontjába a csecsen háború befejezését állította, majd májusban azt állította, hogy megnyerték a háborút. 2000 elején a csecsenek váratlan ellentámadást indítottak az orosz hadsereg által már „felszabadított” területeken és bevették Gróznijt. Márciusban befejeződtek a nyílt hadműveletek és gerillaháború kezdődött. Áprilisban az Európa Tanács felfüggesztette Oroszország szavazati jogát. 2000. június 8-án Putyin irányítása alá vonta Csecsenföldet. Moszkva Ahmed Kadirov muftit nevezte ki csecsen polgári vezetővé és titkos tárgyalásokat kezdtek. Június végére létrejött az orosz-csecsen megállapodás a tüzérségi és légitámadások leállításáról. A tárgyalásos rendezés lassan haladt, így a harcok folytatódtak. 2001-re a moszkvai vezetés számára világossá vált, hogy a csecsen kérdést a korábbitól eltérő taktikával sem tudják megoldani. A demoralizálódó katonákkal végrehajtott műveletek pedig dollár milliókat emésztettek fel. A koszovói válság révén feszültté vált orosz-nyugati viszony tovább éleződött, aminek Moszkva gátat akart szabni. Átszervezték a Csecsenföldön állomásozó fegyveres erőket, jelentősen csökkentve létszámukat. Csecsen milíciákat állítottak fel a lakosság támogatásának biztosítására pedig engedélyezték a csecsen bíróságok működését. Az oroszok mellett dolgozó csecsen hivatalnokokat – megfélelmítendő a nem velük szimpatizáló lakosságot – a gerillák árulónak minősítették és így gyakran váltak merényletek célpontjaivá.

54

A katonai műveletek irányítójává Putyin a KGB jogutód szervét, az általa oly jól ismert Szövetségi Biztonsági Szolgálatot nevezte ki, amelynek a katonaitól eltérő műveleti tevékenysége alkalmasabbnak bizonyult a hivatalosan „antiterroristának” nevezett feladatok végrehajtására. Sikerült megölniük Hattabot is, de sok csecsen vezetőt fogtak el és állítottak bíróság elé. Például Szalman Radujev életfogytiglani börtönbüntetést kapott, amelyből egy évet letöltött, majd rejtélyes körülmények között zárkájában meghalt.18

3.2. Oroszország, Kína és a szövetségesek 2001 első hónapjaiban az orosz-amerikai kapcsolatot nem lehet két egyenrangú fél viszonyaként értékelni, mivel az Egyesült Államok lekezelően bánt az oroszokkal, ultimátumszerűen közölte feltételeit és hangsúlyozta az Oroszországnak szánt periférikus szerepet. Májusban azonban a Fehér Ház felülvizsgálta álláspontját, és nem Oroszország gazdasági elmaradottságát emelte ki – mint tette azt korábban –, hanem geopolitikai jelentőségét (nagyságát, földrajzi elhelyezkedését), külpolitikai kapcsolatait, több irányban érvényesülő regionális befolyását. Mindez összefüggött azzal, hogy az Egyesült Államok fel akarta mondani az 1972-es ABM-szerződést, amely tiltja a két ország számára rakétaelhárító rendszerek fejlesztését és telepítését. Június 16-án a Ljubljana melletti Brdo-i kastélyban találkozott először egymással a két elnök. Az említett szerződés felmondásával Putyin nem értett egyet – a modern biztonság építménye 18

Csecsen terroristák 2002. október 23-26-án a moszkvai Melnyikov utcai színházban előadás alatt túszul ejtettek több mint 700 embert. A orosz különleges egységek beavatkozása következtében a terroristák és a túszok közül 129-en életüket vesztették. 2004. szept. 1-3-án az észak-oszétiai Beszlan egyik iskolájában 1200 embert, az évnyitóra érkezett gyerekeket és felnőtteket ejtettek túszul. A beavatkozás során 322-en haltak meg, közöttük 155 gyermek.

55

sarokkövének nevezte –, de téma volt a terrorizmus elleni közös fellépés és Oroszország kapcsolata a NATO-val is. A feszültség csökkentése érdekében Bush kijelentette, hogy Oroszországot fel kell venni a kereskedelmi világszervezetbe és ennek érdekében mindent megtesznek. Ezek után nem meglepő, hogy 2001. szeptember 11-i közleményében Putyin, ha finoman is, de emlékeztette Washingtont: korábbi figyelmeztetése ellenére a nyugati partnerek nem látták aktuálisnak a nemzetközi terrorizmus elleni közös fellépést. Amihez később hozzátette, hogy Oroszország gyakorlatilag egyedül szállt szembe a terrorizmussal (Terrorista Internacionáléval).19 Néhány nappal később az orosz elnök a médiában többször elmondta, hogy országa kész együttműködni az Egyesült Államokkal a terrorizmus elleni harcban, a lehető legszélesebb értelemben. Hangsúlyozta, hogy Oroszország részvételét a nemzetközi akciókban pontosan szabályozzák törvényei és felhívta a figyelmet a hiteles tényeken alapuló amerikai válaszlépés arányosságára.20 A hadsereg és a rendvédelmi szervek vezetői nyilatkozataikban azt hangsúlyozták, hogy Oroszország elfogadhatatlannak tartja egy USA által vezetett megtorló akcióban való részvételt. Mindenesetre szeptember 16-án a Tádzsikisztánban állomásozó 201. orosz hadtestet magasabb készültségi fokozatba helyezték. Az első napokban az orosz segítségnyújtás – mind a védelmi tárca, mind a Szövetségi Biztonsági Szolgálat részéről – a hírszerzési információk átadását jelentette az amerikaiak számára.

19

Póti László: Az Északi Szövetségtől az Észak-Atlanti Szövetségig: Oroszország politikája szeptember 11-e után. In: Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. SVKH-Chartapress, Bp. 2002. 227. o. 20 http://www.aktuell.ru/russland/politik/russische_stimmen_zur_terrorattacke_auf_die_ usa_578.html

56

Szeptember 17-24-e között Putyin Szocsiban tartózkodott az elnöki rezidencián, ahol tárgyalt a védelmi- és rendészeti tárcák 12 vezetőjével, telefonon pedig egy óra hosszat beszélt Bush elnökkel. Moszkvába való visszatérését követően az orosz elnök a televízióban öt pontba foglalva ismertette, hogy miként kíván hozzájárulni a nemzetközi terrorizmus-elleni harchoz. Eszerint a közép-ázsiai szövetséges államokkal egyeztetett a segítségnyújtás mikéntjét illetően és a nemzetközileg elismert, Rabbáni által vezetett afgán kormány hadserege számára fegyvereket és haditechnikai eszközöket szállít. Putyin utalt arra, hogy van lehetőség „mélyebb” együttműködési formákra is, ha a Nyugat minőségileg megújítja kapcsolatait Moszkvával. A terrorizmus elleni harc koordinálására létrehozott ad hoc bizottság élére pedig Szergej Ivanov védelmi minisztert nevezte ki. Az orosz elnök kiemelte, hogy a Csecsenföldön zajló eseményeket nem lehet különválasztani a nemzetközi terrorizmus ellen vívott harctól, de lehetőséget ad a fegyveres lázadóknak, hogy a szövetségi szervekkel tárgyalva leszereljenek. Végül az oroszországi moszlimokat nyugtatta meg azzal, hogy a politikai vezetés a terrorizmust nem azonosítja általánosságban az iszlámmal. Oroszország az antiterrorista koalícióban való részvételét összekapcsolta a csecsen kérdéssel. Szeptember 13-án az orosz főügyész bejelentette, hogy Hattab és Baszajev csecsen katonai vezetők kapcsolatban állnak Oszama bin Ladennel, majd különböző titkosszolgálati információkat tettek közzé, hogy hány külföldi zsoldos harcol Csecsenföldön illetve hány csecsen küzd a tálibok soraiban. Felderítési adatokat adtak át az amerikaiaknak, például megjelöltek 55 olyan helyet, amelyek kiemelt terrorista bázisnak számítottak. Az Afganisztán ellen október 7-én megindított katonai műveletekre reagálva az orosz külügyminisztérium közleménye szerint az ENSZ BT-nek kulcsszerepet tulajdonítanak a nemzetközi terrorizmus elleni harcban, katonai

57

segítséget nyújtanak a tálibellenes erőknek, humanitárius eszközökkel segítik az afgán lakosságot és végül az oroszok számára legfontosabb kérdés: a csecsen kérdést be kell emelni a nemzetközi terrorizmus problémakörébe. Ezek közül – akármilyen meglepő – a humanitárius segítség gyakorlati megvalósítása okozta a legnagyobb politikai meglepetést. November 26-án ugyanis öt óra alatt 12 orosz szállítógép az elmúlt évek legbonyolultabb szállítási manőverét hajtotta végre Kabulba és vissza – a szövetségesek előzetes informálása nélkül. Az akció alátámasztotta Putyin elnök korábban többször is elismételt állítását – amit elemzők gyakran egy gyengülő birodalmi identitás ellensúlyozásának tartottak –, hogy az orosz katonai stratégiával és hadászati lehetőségekkel számolni kell. A meglepetést nemcsak magának az akciónak a végrehajtása okozta, hanem az is, hogy a gépekkel különböző tanácsadók és szakemberek is érkeztek az afgán fővárosba. Az akciót, annak sikeres befejezése után, maga Putyin jelentette be, hozzátéve, hogy mindez a hivatalosan elismert afgán vezetés kérésére történt. Ennek az öt órának a történése annyira meglepte a nyugati szövetségeseket,

hogy

az

1999-es

pristinai

repülőtér

foglaláshoz

hasonlították. Ugyanezen a napon kezdte meg működését 15 hektáros területen Kabulban az orosz nagykövetség Alexandr Oblovval az élen. Néhány héttel később az orosz humanitárius központban dolgozó kb. kétszáz fős orosz személyzetnek a fele a csecsen terrorizmus elleni küzdelemben (is) jelentős szerepet játszó rendkívüli helyzetek minisztériumának állományához tartozott. November végén megindultak a vasúti, Tádzsikisztánból a

helikopteren történő

szállítások is. A humanitárius akciókkal párhuzamosan zajlottak a katonai műveletek. Október 17-én a védelmi tárca vezetőivel folytatott megbeszélés után Putyin úgy döntött, hogy 45 millió dollár segítséget nyújt az Északi Szövetségen

58

belül a Fahim vezette tadzsikoknak. Emellett

oroszok haditechnikai

eszközöket is juttattak számukra, műszaki személyzettel és más katonai szakértőkkel együtt. Az amerikaiak az üzbégeket segítették anyagilag és légitámogatást is nyújtottak nekik. 9/11 változást hozott a NATO és Oroszország kapcsolatában is. A NATO-Oroszország Alapító Okirat 1997. májusában aláírt szövege tartalmazta azt az állítást is, hogy a NATO és Oroszország osztozik egy „egységes és szabad Európa” jövőképében. A papíron levő partnerség nem akadályozhatta meg a növekvő divergenciát a stratégiai helyzet elemzésében, majd az 1999-es koszovói válság által előidézett szakadást. Amikor Oroszország kivonult a Közös Állandó Tanácsból, ezt mindkét fél úgy értelmezte, hogy semmilyen nagy értéket képviselő ügy nem veszett el. 2002 májusában a NATO-szövetségesek és Oroszország Rómában ismét összeültek, megteremtve ezáltal egy minőségileg új kapcsolatot, amelyben Oroszország egyenlő félként vehetett részt a Tanács 20-as körben rendezett ülésein. A NATO-Oroszország Tanács (NRC) nem azt a célt tűzte ki, hogy magát a NATO-t helyettesítse. Az – egyébként rendkívül egyértelmű – elgondolás az volt, hogy létre kell hozni egy olyan testületet, amelyben a NATO-tagországok és Oroszország mint egyenlő felek tárgyalhatnak, közös érdeklődésre számot tartó kérdéseket vitathatnak meg, feltételezve, hogy mindenki egyenlő joggal és felelősséggel viseltetik a közösen meghozott döntések végrehajtásában. Az NRC 2003 májusában ült össze először Moszkvában. A szervezet rövid idő alatt több eredményt ért el, többek között: 1.) a terrorfenyegetés különböző aspektusainak közös titkosszolgálati szintű értékelése; 2.) politikai módozatok a jövőbeni közös NATO-orosz békefenntartó küldetésekre;

59

3.) keretmegállapodás a tengeralattjárók legénységének menekítésére és mentésére; 4.) a védelmi reformmal kapcsolatos együttműködés kiterjesztése. Természetesen nézetkülönbségek is voltak. Oroszország teljesen eltérően ítélte meg Irakot 2002-2003-ban, mint a 19 tagország, még ha ez utóbbiak sem értettek egyet mindenben. És nem képviseltette magát Oroszország a 2002. novemberi prágai NATO csúcson, ahol a szervezet kibővítéséről született döntés. 2002. szeptember végén Igor Ivanov orosz külügyminiszter Washingtonban kijelentette, hogy az ENSZ alapokmányának, az önvédelemről rendelkező 51. szakasza alapján bármilyen eszközzel megakadályozzák a terroristák – ami alatt a csecseneket kellett érteni – tevékenységét, azaz a határon túl is üldözni fogják őket. Az amerikaiak arra hívták fel a moszkvai vezetés figyelmét, hogy tartsák tiszteletben Grúzia függetlenségét és területi integritását. Ugyanezen a napon George W. Bush elnök az amerikai nemzetbiztonsági koncepcióról tartott szokásos éves beszámolójában paradigmaváltást hajtott végre. Már a dokumentum bevezető megállapítása is figyelemreméltó: „Az Egyesült Államok a világban mind ez ideig példátlan és összehasonlíthatatlan mértékű erőfölénnyel és befolyással rendelkezik.” A korábbi nukleáris arzenálra alapozott elrettentés és a feltartóztatás helyett a megelőző csapás vált a stratégia központi elemévé. Az elnök megfogalmazta a terrorista szervezetekkel, valamint az őket támogató és/vagy tömegpusztító fegyverek megszerzésére törekvő országokkal szemben az első (megelőző) csapás doktrínáját. Mint mondta, ehhez megpróbálják megnyerni a nemzetközi közösség támogatását, de ha ezt nem kapják meg, az önvédelem jogán egyedül is cselekedni fognak. A megelőző csapás doktrínáját Bush először 2002. június 3-án, a West Pointi katonai akadémia végzős hallgatói előtt ismertette. Ebben a beszédében is

60

két részre osztotta a világot, Jóra és Rosszra, amelyek konfliktusban állnak egymással.

Az

Egyesült

Államok

az

emberi

szabadságért,

a

demokráciáért és a béke érdekében harcol a terroristák, az őket támogató zsarnokok, illetve ez utóbbiak által vezetett államok ellen, amire a legmegfelelőbb módszer a megelőző csapás alkalmazása. Nem véletlen, hogy a nemzetbiztonsági stratégia nyilvánosságra hozatala előtt egy nappal az elnök a kongresszustól kért biankó felhatalmazást a megelőző csapás alkalmazására, ha Irakban nem kapnak szabad kutatási jogot az ENSZ-ellenőrök. A megelőző csapás jogának kinyilvánítása az Egyesült Államokon belül is nagy vihart kavart. Szakértők szerint ez a nemzetbiztonsági doktrína egyaránt ellentétes az ENSZ-t és a NATO-t létrehozó alapokmánnyal, és példaként hozták fel, hogy még az 1962-es kubai rakétaválság idején sem hangoztatták a „megelőző önvédelem” teóriáját. Mivel a doktrína nem foglalkozott a prevenciót lehetővé/szükségessé tevő bizonyítékok kérdésével, ezzel tovább erősítette a veszélyérzetet, hogy a megelőző csapás rendszer- és ideológiafüggővé válik. A nemzetbiztonsági koncepció kitért arra is, hogy el akarják riasztani potenciális ellenfeleiket attól, hogy olyan katonai-fegyverkezési fejlesztésbe kezdjenek, amellyel elérik az Egyesült Államok szuperhatalmi szintjét. S hogy kétség ne maradjon, kire gondolnak a Fehér Házban, egyértelműen fogalmaztak: „Kína elavult utat követ, amikor a szomszédait fenyegető fejlett katonai képességek kiépítésére törekszik”. Az amerikai stratégia megfogalmazásában fontos szereplővé vált Kína, mellyel kapcsolatban úgy vélték, hogy a következő évtizedben egyre jobban rászorul majd az olajbehozatalra, de a nyugat-ázsiai térségben előnyt élvez az Egyesült Államokkal szemben. Az afganisztáni jelenlétnek köszönhetően a Közép-Ázsiában a korábbinál sokkal kedvezőbb helyzetben

61

van az Egyesült Államok, de nyugaton is fel kell lépnie a kínai terjeszkedés ellen. A stratégia szerint a Perzsa-öböl térségének olajtartalékai segíthetnek sakkban tartani Japán és az EU mellett Kínát is. A doktrína megfogalmazása után három évvel azonban Kína helyzete már megváltozott. A kínai diplomácia jelentős sikereket könyvelhetett el a kapcsolatok ápolásában és építésében mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben. Különösen a szomszédos országokkal, Délkelet-Ázsiával. Ezeknek az országoknak a külpolitikai lépéseit elsősorban Kína és már nem Amerika befolyásolja. A kínai kormány az ujgur probléma kapcsán érdekelt elsősorban a nemzetközi terrorizmus felszámolásában. Az ujgurok nagy része abban a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartományban él, amelyet 1955-ig független Kelet-Turkesztáni Köztársaság néven ismert a világ. Az 1949-es pekingi kommunista hatalomátvétel után még hat évig élvezhette az önállóságot az ujgurok által lakott régió, amelyet a Kínai Népköztársaság után autonóm tartományi státusszal ruházott fel. Az ujgurok azóta harcolnak függetlenségükért. Az önállóság elvesztése idején a lakosságnak csak 10%-át tették ki a han-kínaiak – a többiek ujgurok, kazahok, kirgizek, mongolok és tadzsikok voltak –, napjainkban már közel kétharmadát. Az ujgurok pontos lélekszámát nem ismerjük, a hivatalos népszámlálási adatok szerint hatmillióan vannak. Mintegy 450 ezren élnek a környező államokban, 150 ezren más országokban Pakisztántól kezdve Törökországon és Európán át az Egyesült Államokig. A pekingi kormány kisebbíteni, az elszakadásért küzdő ujgur emigráció nagyítani akarja valóságos értéket. A kazahsztáni, Alma-Ata-i székhelyű Bizottság KeletTurkesztánért, mint Közép-Ázsia egyik legradikálisabb szervezete küzd a független ujgur állam megteremtéséért.

62

Peking politikáját a térségben meghatározza, hogy Hszincsiang (Új Határ) a kapu Közép-Ázsia és ezen keresztül a kőolaj és földgáz mezők felé. Emellett maga a tartomány is gazdag ezekben az ásványkincsekben. 1990-ben a kelet-turkesztáni ujgurok – valamint kazahok és kirgizek – is összetűzésbe kerültek a kínai katonasággal. Halottak tucatjai, letartóztatások ezrei volt a következmény.

1993. március 15-én az ujgur szeparatisták

megalapították az Ujgurisztán Felszabadítási Frontját, amelynek csoportjai több akciót hajtottak végre. A kínaiak pedig ujgur politikai aktivistákat, tüntetések szervezőit, résztvevőit végezték ki, lőtték agyon. Az ujgurok függetlenségi reményei szinte teljesen szétfoszlottak, amikor 1994-ben Kínának sikerült Oroszországgal, Kazahsztánnal és Kirgizisztánnal a sanghaji egyezmény keretében elfogadtatni nyugati határait. 1995-ben viszont az ujgur emigráció bizonyult eredményesnek, képviseleti irodát nyitottak több nyugat-európai országban és Washingtonban. 1999 elején bin Laden találkozott Hasszan Makhszummal, az ujgur KeletTurkesztáni Iszlám Mozgalom (KTIM) vezetőjével és megegyeztek abban, hogy az al-Kaida segítséget fog nyújtani a szeparatistáknak terrorista akcióik végrehajtásában. 1999 és 2001 között bin Laden és a tálibok 300 ezer dollárt juttattak a mozgalomnak. Cserébe azt kérték, hogy ne csak Hszincsiangban, hanem

Afganisztánban,

Üzbegisztánban,

Tadzsikisztánban

és

Kirgizisztánban is hajtsanak végre akciókat. 2001 februárjában Kandahárban az al-Kaida és a tálibok képviselői biztosították a KTIM-at segítségükről; a szakadár harcosokat afganisztáni táborokban képezték ki. Ennek tudható be, hogy Afganisztán megszállásakor több kínai állampolgárságú ujgur került fogságba. 2001. szeptember 11-e változást hozott az ujgur kérdés politikai kezelésében. A kínai vezetés – felhasználva a szélsőséges ujgur szervezetek terrorista kapcsolatait – igyekezett, igyekszik terrorizmus elleni harcként

63

feltüntetni a szeparatisták elleni küzdelmet, ezzel próbálja legalizálni az ujgurokkal szemben folytatott elnyomó politikáját. A Human Rights Watch nemzetközi emberi jogi szervezet ezért 2002 elején elítélte Kínát. Pedig Bush elnök már korábban figyelmeztette Pekinget, hogy a terrorizmus elleni harc ürügyén ne nyomja el a kisebbségi törekvéseket. George W. Bush 2001. január 20-i beiktatását követően nem viselkedett nagy bizalommal Kína iránt, de 2001. október 9-én Csiang Cö-min kínai államfő országa támogatásáról biztosította a terrorizmus elleni harcban az amerikai elnököt és együttműködést ajánlott. Tíz nappal később a sanghaji APECcsúcstalálkozón kétoldalú tárgyalást folytatott a két elnök. Kína beleegyezett, hogy hírszerzési adatok átadásával és a terrorista csoportok bevételi forrásainak megakadályozásával segíti a terrorizmus elleni harcot. Afganisztán amerikai megszállásának következményeként a tálibok és az ujgurok közötti kapcsolat szorosabbá vált, ezért az Egyesült Államok 2001ben felvette a KTIM-at a terrorista szervezetek listájára. 2002 január közepén a kínai kormány nyilatkozatot adott ki, amely szerint az elmúlt évek hszincsiangi terrorakcióiért azok a külföldi terrorista csoportok felelősek – tálibok, üzbegisztáni iszlám szakadárok –, amelyek kapcsolatban álltak Oszama bin Ladennel. Ők látták el fegyverekkel, lőszerekkel, szállítási és távközlési eszközökkel a szeparatistákat. Augusztusban az Egyesült Államok zárolta a KTIM amerikai területen található vagyonát és bankszámláját. A kínai kormány által első számú bűnözőnek tartott és az amerikaiak által is üldözött KTIM-vezért, Hasszan Makhszumot – aki mindig tagadta, hogy szervezetének köze lenne az al-Kaidához – 2003 októberében NyugatPakisztánban pakisztáni katonák ölték meg. Az Ázsiával kapcsolatos amerikai stratégiának egyre jobban figyelembe kell vennie a Sanghaji Együttműködési Szervezet törekvéseit is.

64

A „sanghaji ötök” társulása 1996-ban Oroszország, Kína, Kazahsztán, Kirgízia és Tádzsikisztán részvételével jött létre. 2001-ben már regionális szervezetté vált és Üzbegisztán csatlakozásával hat tagállamra bővültek, nevüket pedig Sanghaji Együttműködési Szervezetre (SCO) változtatták. Létrejöttének legfontosabb motivációja az öt ország között felmerülő határviták rendezésében volt, ezért célul tűzték ki, hogy megerősödjön a bizalom, és elkezdődjön a fegyveres erők kölcsönös leépítése a közép-ázsiai államok határain. A célkitűzések bővültek és az együttműködés három alappillérét hamarosan a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőségek elleni fellépés jelentette, hiszen problémaként adódott a csecsen válság Oroszország előtt, Tádzsikisztánban, Kazahsztánban és Kirgíziában a muzulmán térhódítás veszélye fenyegetett, Kínát Pekinget saját muzulmánjai, az ujgurok aggasztották. A szervezet számára az intenzívebb együttműködés igénye először a kirgiz fővárosban, Biskekben vetődött fel 1999-ben. Ennek okaként az egyre erősödő közép-ázsiai iszlám mozgalmak, a drogkereskedelem és csempészet elleni határozottabb fellépés szolgált. A regionális szerveződést gyorsította, hogy Kínának egyre nagyobb szüksége van a közép-ázsiai kőolajra és földgázra. Peking figyelmét nem kerülte el, hogy szakértők szerint Kazahsztán 2010-re a világ első öt kőolajtermelője között lesz. A szervezet a NATO-val és a washingtoni dominanciával szemben is határozottabb fellépést tartott szükségesnek, így nemcsak egy új hatalmi, gazdasági és iszlámellenes, hanem katonai centrum is kezdett kialakulni. A közösségen belül is kiéleződött a hatalmi elsőbbségért folytatott harc, amelyben Oroszország jár az élen. Oroszország ellensúlynak tekinti Kínát Washingtonnal szemben, ugyanakkor Kínában is közismert, hogy Peking számára a kínai-amerikai kapcsolatok elsőbbséget élveznek a kínai-orosz kapcsolatokkal szemben.

65

A 2001-ben megtartott tanácskozáson a hat tagállam okmányokban rögzítette a politikai, kereskedelmi, gazdasági, műszaki, oktatási, kulturális és környezetvédelmi együttműködés formáit, ezáltal a csoportosulás már egyezményekkel is alátámasztott jogokkal és kötelezettségekkel felruházott szervezetté vált. Fontos tényező, hogy a tanácskozás alkalmával a védelmi miniszterek is megállapodtak a katonai együttműködésről. A 2001. októberi afganisztáni hadműveletek után az SCO államai nem kifogásolták a NATO és az Egyesült Államok belső-ázsiai katonai bázisainak működését, kivéve Moszkvát, amely tartott az amerikai és nyugati fegyveres erők beszivárgásától az ő befolyási övezetébe; ekkor már minden erővel tiltakozott, sikertelenül. Különösen Üzbegisztánban tekintettek úgy az Egyesült Államokra, mint a régió rendjének fő fenntartójára. A „színes forradalmak” – orosz tisztségviselők és képviselők azzal vádolták az Egyesült Államokat, hogy gyorsította a rendszerváltásokat Grúziában, Ukrajnában és Kirgizisztánban – és a 2005. májusában Andizsánban történt véres összetűzések után – a több száz civil áldozatot követelő tüntetések leverését Washington keményen bírálata – azonban változott a helyzet. A rózsával jellemzett grúz, a narancscsal folytatódott ukrán és a tulipánosnak nevezett – áldozatokkal is járó – kirgiz forradalom után a május 12-én kitört üzbég lázadás során egy 60-100 főből álló fegyveres csoport elfoglalta a 300 ezer fős Andizsán város kormányépületét és börtönét, majd szabadon engedtek kétezer embert. A fegyveresek később elbarikádozták magukat ott, túszul ejtve tucatnyi rendőrt. A Fergana-medence – ahol a 26 milliós Üzbegisztán harmada él – a kilencvenes években is szociális problémáktól feszülő etnikai villongások helyszíne volt. A politikai zavargások vallási és szociális hátteret mutattak. Ez utóbbit Iszlam Karimov üzbég elnök tagadta, mert szerinte a veszélyt a

66

szélsőséges iszlám szervezetek jelentik. A lázadást valóban annak a 23 vállalkozónak a bírósági ügye robbantotta ki, akiket ilyen szervezet létrehozásával vádolnak. (Már május tizedikén tömegek vonultak ki Andizsán utcáira, az említett üzletemberek mellett tüntetve.) Az andizsániak szerint Karimov az iszlám radikalizmus vádját ürügyként használta fel politikai és üzleti ellenfeleivel való leszámolásra. A vádlottak tagjai voltak az iszlám alapú decentralizált államberendezkedést létrehozni akaró „Akramija” szervezetnek, amely kilenc évvel korábban a Hizb-ut Tahrir (Út a hithez) nevű csoportból vált ki. Az kormány bevetette a hadsereget, amely rövid úton vérbe fojtotta az emberi jogok megsértéséért bírált vezetők leváltását követelő mozgalmat és május 15-én visszaszerezte az ellenőrzést a város felett. A hatóságok szerint 187 ember, többségében külföldről fizetett terrorista halt meg, de más – elsősorban sajtó – források szerint 300-500 fő volt az áldozatok száma. Az andizsáni események után Ivanov védelmi miniszter kijelentette, hogy titkosszolgálati információik vannak arról, hogy a fegyveres akciót Afganisztánból készítették elő. Június végén pedig Karimov üzbég elnök kilátásba helyezte, hogy visszatér a volt Szovjetunió néhány államának kollektív biztonsági egyezményébe, valamint szorosabbra fűzi katonai együttműködését Kínával és Oroszországgal is. Iszlam Karimov üzbég elnök – az SCO nevében – határozottan ellenezni kezdte az amerikai haderő jelenlétét az országban. Véleményét azzal indokolta, hogy a Nyugat saját politikája érdekében használta fel közép-ázsiai jelenlétét, hogy saját politikáját folytassa, amely gyakran nem áll összhangban a befogadó országok érdekeivel. Mivel az afganisztáni terrorellenes koalíció bevégezte küldetésének aktív szakaszát, a SCO tagállamai szükségesnek tartják az ideiglenes infrastruktúra-használat és a tagállamok területét érintő katonai jelenlét végső határidejének a kijelölését.

67

Az elnök ehhez hozzátette, hogy támogatni fogják a nemzetközi koalíció terrorizmus elleni erőfeszítéseit Afganisztánban. Ezzel a SCO államai deklarálták, hogy régiójukban saját maguk – tehát NATO és amerikai segítsége nélkül – szándékoznak elbánni a terrorizmussal. Ennek a küzdelemnek a vezetője már Oroszország lenne, melynek így lehetősége nyílna visszanyerni a Közép-Ázsiában elvesztett befolyását, és ezzel a nemzetközi arénában is ellensúlyozná Washington hegemóniáját. Putyin megerősítette Karimovot, hogy a döntések az SCO országainak érdekeit tükrözik. Az SCO 2005 július elején olyan nyilatkozatot adtak ki az Egyesült Államokra utalva, hogy egyetlen ország sem uralhatja a nemzetközi politikát a terrorizmus elleni harcra hivatkozva. Ezek után az üzbégek kijelentették, hogy az amerikai csapatok csak ideiglenesen tartózkodnak az ország déli részén lévő karsi-hanabádi légi támaszponton. Következő lépésként Taskent korlátozta az amerikai gépek repüléseit, majd a hónap végén hivatalosan felszólította az Egyesült Államokat, hogy vonja ki erőit és eszközeit a bázisról, ami az amerikaiak afganisztáni tevékenységének kiemelt támaszpontjaként szolgált 2001 óta. Taskent 180 napot adott a végrehajtásra. November végére az amerikaiak teljesítették az üzbég követelést. Oroszország többszörösen is hasznot húzott az Egyesült Államok ellen elkövetett merényletből. Fontosságának, tekintélyének megerősödésén túl ez mindenekelőtt abban konkretizálódott, hogy maradéktalanul elfogadtatta a nemzetközi élet szereplőivel saját álláspontját a csecsenföldi eseményekkel kapcsolatban. Moszkva gyakorlatilag szabad kezet kapott arra, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni globális küzdelem keretében, abszolút belügyként kezelje Csecsenföld problémáját. Pedig 1999 novemberében az

68

EBESZ isztambuli csúcsértekezlete elfogadott egy olyan határozatot, miszerint a csecsen probléma nem kizárólagos belügye Oroszországnak. Az Egyesült Államoknak sikerült megvetnie a lábát Közép-Ázsiában, kezdetben a kőolajban és földgázban gazdag Kaszpi-tengeri térségében is. Üzbegisztánban és Kirgizisztánban katonai befolyásra tett szert, ami az Oroszországi Föderáció befolyásának lényeges korlátját jelentette, egyúttal pedig az amerikai–orosz kapcsolatok egyik törésvonalát. Oroszország azonban az évtized közepére világossá tette, hogy geopolitikai és gazdasági érdekszférájának határait nem hajlandó szűkíteni. Más vonatkozásban is túlbecsülte mindenhatóságát az Egyesült Államok vezetése. Oszama bin Laden kézre kerítését nem sikerült „tálalnia” az amerikai társadalomnak, ennek a félsiker-félkudarcnak a kompenzálására viszont célkeresztbe vette Szaddam Huszeint. Washington annak ellenére szánta el magát az Irak elleni katonai fellépésre, mégpedig a terrorizmus elleni globális fellépés keretében, hogy meggyőző bizonyítékai nem álltak rendelkezésre sem Irak és az al-Kaida kapcsolataira, sem Irak nukleáris fegyverkezési programjának előrehaladott voltára vonatkozóan. Éppen ez a tény okozta a korábban oly imponáló egységfront széthullását, egy mély törésvonal kialakulását az Egyesült Államok és néhány európai NATOszövetségese között. Akár azt is mondhatnánk, hogy az Irak elleni katonai fellépés erőltetésével Washington eltékozolta a 2001 szeptemberi tragédia legfontosabb hozadékát: az összefogás, a szolidaritás egy részét. Szaddam Husszein vitathatatlanul fenyegette a Közel-Kelet és ezen keresztül a világ békéjét. Megkísérelt francia gyártmányú reaktor segítségével nukleáris fegyvert előállítani, vegyi fegyvert alkalmazott az 1980-1988 közötti Irán ellen viselt háborúban, majd a kurdok ellen, jóváhagyta az idősebb George Bush elleni merénylet tervét. És akkor még nem szóltunk az iraki polgárok ellen elkövetett „mindennapi” bűneiről. De az al-Kaidával való

69

kapcsolatát az is nehezítette volna, hogy Oszama bin Laden szalafista volt, azaz egy politikai intézmények nélküli iszlám világ híve. Szaddamot mint arab

szekularistát

pedig

az

iszlám

fundamentalisták

mélységesen

megvetették, ha nem éppen gyűlölték. Ha bin Laden Szaddam Irakjában propagálta volna nézeteit, ugyanaz a sors várt volna rá, mint a diktátor ellenségeire. Szaddam szempontjából szerencsétlen módon az Egyesült Államok döntéshozói nem mutattak érdeklődést az egyik arab szélsőségest a másiktól megkülönböztető sajátos jegyek iránt. Szaddam és bin Laden egyaránt szélsőségesen Amerika-ellenes volt. Az Irak megtámadását elhatározó döntés előtt két figyelmeztető szöveg hangzott el, mindkettő Bush elnöktől. Az első 2002 januárjában a kongresszushoz szóló, az unió állapotáról szóló üzenetben, a másik – amelyről már esett szó – a West Point-i Katonai Akadémia végzős évfolyamához szóló beszédben. Az amerikaiak számára a katonai előkészületeknél nagyobb problémát okoztak a politikai akadályok. Az Egyesült Államok számíthatott NagyBritanniára és Ausztráliára; ez utóbbi konzervatív miniszterelnöke, John Howard az abszolút támogatás fejébe szerette volna tető alá hozni a szabadkereskedelmi egyezményt az USA-val. Majd Spanyolország mindenkit meglepő hevességgel – egy csúcstalálkozó keretében – biztosította támogatásáról az Egyesült Államokat. Franciaország, Németország és néhány kisebb nyugat-európai ország azonban nyíltan kifejezésre juttatta Amerika-ellenes attitűdjét. Abból indultak ki, hogy a megszilárduló Európai Unió révén úgy rendeződik újra az atlanti világ hatalmi egyensúlya, hogy kiegyenlítődik az amerikai és az európai egyensúly. 2002-2003-ban világossá vált a szakadék Európa és az Egyesült Államok külpolitika-felfogása között. A több évtizedes hidegháborús helyzetben és légkörben edződött USA egyedül maradt szuperhatalmi

70

fölényétől vezérelve csak azzal érte be, ha a nemzetközi rend megsértőit katonai eszközökkel szabályozza meg. A korábban oly militarista beállítottságú európaiak ezzel szemben a nemzetközi cselekvés olyan filozófiáját tették magukévá, amely azon alapul, hogy az érdekellentétek megoldásának módja a tárgyalás és a nemzetközi szervezetekre való támaszkodás. S hogy az amerikai felfogást mennyire nem osztották a világ polgárai, mutatja, hogy 2003. február 15-én 600 városban 100 millióan tüntettek az iraki háború ellen. Legtöbben a leghűbb szövetséges, Nagy-Britannia fővárosában: Londonban 2 millióan vonultak az utcára. Azóta tudjuk, hogy hadászati stratégiából az amerikaiak kitűnőre vizsgáztak, de politikai stratégiából – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről – megbuktak. 4. Következmények Az Egyesült Államokban a 2001. szeptemberi merénylet után fokozott biztonsági intézkedéseket vezetett be, amelyeket a közvélemény lassan elfogadott, annak ellenére, hogy a terrorizmus elleni küzdelem/védekezés jegyében meghozott szabályok sok esetben túlzónak – „nem arányosnak” – tűnnek és emberi jogi aggályokat vetnek fel. Az amerikai képviselőház már 2001. október 24-én elfogadta az „USA Patriot-ot”,

a

hazafias

törvényt,

amelynek

alapján

a

hatóságok

jogosítványokat kaptak a terrorista tevékenységgel gyanúsítható személyek telefonbeszélgetéseinek

lehallgatására,

postájukba

való

betekintésre,

internetes forgalmazásuk ellenőrzésére. A hatóságoknak lehetőségük nyílt a piszkos pénzek zárolására, a feltételezett terroristák vagyonának elkobzására is. 2003 nyarán a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) ügynökeit felhatalmazta a szervezetet

felügyelő

igazságügyminiszter,

hogy

könyvtárakban

és

71

könyvesboltokban felvilágosítást kérjenek az ott megfordulók olvasási szokásairól, a nyomozás érdekében jogukban áll lefoglalni a könyvtárak számítógépeit, kartotékjait, sőt a jegyzettömböket is. Az intézkedések nagy vitát váltottak ki, civil szervezetek az alapvető emberi jogok sárba tiprásával vádolták a kormányzatot és a törvényhozást. A hazafias törvény 2005 végén lejáró cikkelyeit a republikánus többségű törvényhozás meghosszabbította, de egyes elemeit elvetették, így az FBI nem kapott kiterjedtebb jogkört az amerikai állampolgárok elleni megfigyelésre bírói jóváhagyás nélkül. 1976-ban Gerald Ford elnöki rendelettel tiltotta meg a CIA-nak politikai gyilkosságok előkészítését és végrehajtását, amelyet Bush a terrorizmus elleni világméretű harcra hivatkozva 9/11 után feloldott. A biztonsági intézkedések keretében bővítették azon államok listáját, amelyek állampolgáraitól a beutazáskor ujjlenyomatot vesznek; a terrorizmus szempontjából veszélyesnek minősített országok állampolgárainak pedig jelentkezniük kell a Bevándorlási és Honosítási Hivatal irodáiban, ahol kikérdezik őket, ellenőrzik okmányaikat és fényképet készítenek róluk. A biometrikus adatokat (egyedi testi jellemzőket) rögzítő útlevelek megléte feltétele lesz az USA-ba történő beutazásnak. Az Egyesült Államokba tartó repülőjáratokon a kormány alkalmazásában álló fegyveres kísérőnek kell tartózkodnia, ha az Egyesült Államok ezt külön kéri. Az USA-ban korábban is előírták az országon belüli légijáratok utasainak ellenőrzését, azt azonban a légitársaságokra bízták, hogy végrehajtják-e ezt, akik a piaci verseny miatt sokszor eltekintettek az óvintézkedésektől. „Sokan úgy vélik, hogy az FBI, a CIA és a többi amerikai hírszerzési és elhárítási ügynökség jutott a legközelebb George Orwell negatív utópiájának részleges megvalósításához, amelyben a „Nagy Testvér” mindent lát és hall…Igaz, a biztonság hagyományos felfogását egy sokkal átfogóbb, térben

72

és funkcionálisan egyaránt óriási mértékben kitágított értelmezés váltotta fel, és így a nemzetbiztonságért felelős szervezetek tevékenységi köre is szükségszerűen bővült. Korunk egyik legégetőbb kérdése az, hogy a megfelelő mértékű nemzetbiztonságot, valamint az emberi és polgári jogokat hogyan lehet úgy összeegyeztetni, hogy egyik se sérüljön végzetes módon.”21 Az al-Kaida 9/11 után is rendszeresen követett el merényleteket. 2002. április 11-én Tunéziában, Dzserba szigetén egy cseppfolyós gázt szállító kamiont robbantottak fel a helyi nevezetesség, a Griba zsinagóga mellett. A terrorakcióban 21 ember vesztette életét, és több mint harmincan megsebesültek. Október 12-én Bali szigetén, Kuta üdülőhely központjában robbant gépkocsiba rejtett pokolgép, a halálos áldozatok száma 190 volt, háromnegyedük

külföldi.

November

28-án

Kenyában,

Mombasa

kikötővárosban rakétát lőttek ki az izareli Arkia légitársaság 261 utast szállító chartergépére, de nem találták el. Néhány perccel később autóba rejtett robbanószerkezettel majdnem teljesen romba döntötték a részben izraeli tulajdonban levő - és éppen egy népes izraeli turistacsoportot fogadó – Paradise szállodát a Mombasától 20 kilométernyire lévő Kikambalában. A szállodában 16 ember - köztük három izraeli és a három merénylő - vesztette életét. 2003 májusában Szaúd-Arábiában, Rijádban öngyilkos akciót követtek el egy elsősorban nyugatiak lakta lakónegyed, illetve egy amerikai-szaúdi vegyesvállalat központja ellen. A terrorcselekmény 35 halálos áldozatot követelt és 194-en sebesültek meg. Indonéziában augusztusban követett el merényletet az al-Kaida. Indonéziában, a jakartai Marriott luxushotel elleni támadásban tizenheten vesztették életüket. Pár nappal később Irakban 83 ember halálát okozta egy autóba rejtett robbanószerkezet, és 125-en

21

Magyarics Tamás: Egy szuperhatalom szuperügynökségei. Az FBI és a CIA. Rubicon, 2007. 3. szám. 64. o.

73

sebesültek meg. Novemberben ismét Rijádban öngyilkos merénylők hajtottak végre akciót egy többségében külföldi arabok lakta negyedben. A terroristákon kívül 17 ember vesztette életét, a sebesültek száma 122 fő volt. November 15-én Isztambulban öngyilkos merénylők gépkocsiba rejtett pokolgépet robbantottak két zsinagógánál: 29 ember vesztette életét és mintegy 300 megsebesült. (Az akciót az al-Kaidán kívül a Nagy Iszlám Keleti Harci Front nevű török csoport is magára vállalta.) Öt nappal később ugyancsak Isztambulban két robbantásos akciót hajtottak végre, az egyiket egy bank, a másikat a brit konzulátus közelében. A merényletek 32 halálos áldozata között volt a brit főkonzul is és 450-en sebesültek meg. 2004. március 11-én Madridban követte el az al-Kaida az első merényletét az európai kontinensen. A reggeli csúcsforgalomban tíz pokolgép robbant három különböző pályaudvaron, amelynek következtében 191 ember meghalt, 1899 pedig megsebesült. A madridi merényletet reagálásnak szánták a spanyol katonák iraki jelenlétére és figyelmeztetésül szolgált a három nappal későbbi parlamenti választásokra: nem mindegy, hogy az iraki invázióban való részvételt támogató vagy ellenző kormány jut-e majd hatalomra. Ami a választások – meglepetést okozó – végeredményét illeti, a terroristák elérték céljukat. Ez a merénylet felhívta a figyelmet arra, hogy az új típusú terrorizmus a nagy létszámú helyi muzulmán közösségre alapoz. Spanyolországban ekkor mintegy hárommilliós észak-afrikai, arab, muzulmán kisebbség élt, de ezen belül több mint 1,2 millió főt tett ki az illegálisan bevándorolt, a társadalom peremére szorult, állandó lakhellyel, legális munkával és társadalombiztosítással nem rendelkezők száma. Ezért a 2004 márciusában hatalomra került spanyol kormány kiemelt fontosságú ügyként kezdte kezelni az illegális bevándorlók legalizálását. Május 29-30-án a szaúd-arábiai Hobarban az „al-Kaida arab-félszigeti hálózata” nevű szervezet négy fegyverese megtámadta két olajcég

74

irodaépületét, majd betörtek az Oasis nevű lakóparkba, ahol több tucat külföldi, többségében nyugati olajcégek alkalmazásában álló embert ejtettek túszul. A támadásban 22-en haltak meg. Október 7-én az al-Kaida Egyiptomban robbantásos merénylet-sorozatot hajtottak végre izraeli turistákkal zsúfolt üdülőhelyeken: Tábában, majd Rasz as-Sajtán terület két üdülőtelepén. A merényleteknek 34 halálos áldozata - többségük izraeli állampolgár - és száznál több sebesültje volt. 2005.

február

28-án

Irakban,

Hillában

egy

öngyilkos

merénylő

robbanóanyaggal töltött teherautóval egy klinikánál sorban álló emberek közé hajtott, amelynek következtében 125 ember életét vesztette, 148-an pedig megsebesültek. Az akcióért az al-Kaida iraki főnökének, Abu Muszab azZarkávinak a csoportja vállalta a felelősséget. Május 7-én Bagdadban két robbanószerekkel megrakott jármű egy terepjárókból álló konvojba hajtott bele a Tahrír téren. Huszonkét ember életét vesztette, harmincöten megsebesültek. A merényletet ebben az esetben is Abu Muszab az-Zarkávi vállalta magára, akárcsak a következő hónapokban végrehajtott akciókért, elsősorban az iraki fővárosban. 2005. július 7-én Londonban 57 halálos és több mint hétszáz sebesült áldozattal járó, összehangolt robbantásos merényletsorozatot hajtott végre az al-Kaidához tartozó Abu Hafsz al-Maszri Brigádjai - Európai hadosztály három metrószerelvényben és egy belvárosi buszon. A meglepetést elsősorban az okozta, hogy az elkövetők a mintegy 1,6 milliós nagy-britanniai muzulmán kisebbség ún. második generációs tagjai közül kerültek ki. Őket is Nagy-Britannia iraki szerepvállalása motiválta. „London kapcsán azonban egy másik, szélesebb kérdés is felmerül, nevezetesen: vajon valóban jól működik-e egy a társadalom, ahol az oktatási és szocializációs rendszer évtizedes tevékenységének eredményét (még ha kis számban is) „felülírhatja”

egy

néhány

hónapos

pakisztáni

„vallási

kurzus”?

75

Általánosabban megfogalmazva: vajon a multikulturális együttélés bizonyos helyeken nem gettósodáshoz és társadalmi szegregációhoz vezető egymás mellett élést jelent-e csupán a társadalmi integráció helyett?”22 5. A terrorizmus fogalmáról Annak ellenére, hogy a terrorizmus – ha nem is így hívták – nagyon régóta jelen van a történelemben, fogalmi kereteit nehéz pontosan meghatározni, mert ami az egyik oldalon erkölcsi, jogi, politikai szempontból elítélendő terrorcselekményként jelenik meg, azt a másik oldalon

pozitív

aposztrofálják.

tartalommal Tovább

töltik

bonyolítja

fel, az

és

szabadságharcként értelmezést,

hogy

terrorcselekményt elkövető szervezet, csoport stb. nem lehet jó, csak az abban részt vevők, azaz az egyének lehetnének jók; de ők sem minősíthetők annak, legfeljebb cselekedetüket nevezhetjük igazságosnak, ha ezt megalapozott, igazolható önvédelemből teszik. A definiálás nehézségei az ENSZ-ben is jelentkeztek, amely 1972-ben tűzte napirendre a terrorizmus kérdését. Nem véletlen, hogy az évtizedek óta a terrorizmus jelentős támogatójaként nyilvántartott Szíria 2000-ben elhunyt elnöke, Háfez Asszad már 1987-ben Athénben javaslatot tett egy ENSZ égisze alatt tartandó konferenciára, melynek a terrorizmus pontos meghatározásával és az ellene történő nemzetközi fellépéssel kellett volna foglalkoznia. A nemzetközi tanácskozás csak terv maradt, de 1972 óta tizenkét terrorizmusellenes konvenciót fogadtak el. A terrorizmus támogatójaként feltüntetett országok szívesen hivatkoznak az ENSZ 2625-ös határozatára, melyet korlátok nélkül úgy

22

Tálas Péter: A terrorizmus elleni küzdelem néhány dilemmájáról. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2005/4/2005_4_33.html

76

értelmeznek, hogy a fegyverrel szabadságáért küzdő nép bármilyen eszközt felhasználhat, és ez nem minősül terrorizmusnak. A nemzetközi jogban a robbanóanyagokkal elkövetett terrormerényletek megtorlásáról és a terrorizmus pénzügyi támogatásáról szóló nemzetközi egyezményekben (New York: 1997. december 15. és 1999. december. 9.) szerepel ugyan – először – a „terrorizmus” kifejezés, de anélkül, hogy jelentését pontosan meghatározták volna. „Mindez talán abból fakadt, hogy korábban a terrorcselekmények nem politikai jellegét hangsúlyozták ki, márpedig

az

egyetlen

olyan

dolog,

ami

megkülönbözteti

a

terrorcselekményeket a köztörvényes bűnözéstől, az éppen azok politikai végcélja. Így a terrorizmus definiálása lehetetlenné vált.”23 „A konszenzusus definíció hiányában a terrorizmus meghatározására jelenleg két módszert alkalmaz a nemzetközi közösség. Egyrészt azt igyekszik meghatározni,

hogy mi

nem

jellemzi

a

terrorizmust,

másrészt

a

terrorcselekmények azon jellemzői alapján igyekszik körülírni a fogalmat, melyeket a nemzetközi közösség rendszeresen elítél.”24 Ennek alapján nem tartozik a terrorcselekmények körébe a nemzeti felszabadító és függetlenségi harc. „A nemzetközi közösség továbbá azt is hangsúlyozza, hogy a terrorizmus nem köthető egyetlen valláshoz, nemzetiséghez vagy kultúrához sem, és nem igazolható azzal sem, hogy ezek nevében követnek el ilyen cselekményeket…”25 Ez a magyarázat beletartozik abba az átfogóbb indoklásba, amely szerint „ terrorizmussal

összefüggő definíciós

problémák egyik legfőbb

oka

alapvetően az, hogy a fent említett két alapkérdésre – mi a terrorizmus, és melyek a terrorizmus megkülönböztető jegyei (T.G.) – adott válasz végső 23

Ferwagner Péter Ákos és tsai.: Terrorista szervezetek lexikona. Maxim Könyvkiadó, Szeged, 2003. 9-10. o. 24 Jakus János – Tálas Péter: A terrorizmus elleni küzdelem katonai aspektusairól. Múltunk, 2004. 4. sz. 235. o. 25 uo. 3. lábjegyzet

77

soron érték-, következésképpen alkalmasint (hatalmi) érdek-függő – ezért nem csupán általános morális, filozófiai, ideológiai értékek és előfeltevések függvénye, hanem (helytől, időtől, és társadalmi-politikai rendszertől, közegtől és szituációtól függően) igen gyakran kemény stratégiai illetve taktikai politikai-gazdasági hatalmi érdekviszonyokhoz is kötött.”26 A terrorizmus az irreguláris hadviselés egyik fajtája/típusa abban az értelemben, hogy aszimetrikus ellenfélként áll szemben egy vagy több hatalommal; mások a lehetőségei, képességei és a támadott hatalomtól eltérő az ideológiája, doktrínája. Szervezettsége és hatékonysága révén próbál eredményesebb lenni ellenfelénél. Korábban a terrorizmus – és ezen keresztül az irreguláris hadviselés – fogalma (vagy fordítva) összekapcsolódott a politikai hatalom megszerzésére irányuló törekvéssel. A modern terrorizmus azonban nem véletlenül kapta a „globális” jelzőt, hiszen az irreguláris hadviselés átlépte az államhatárokat és gyakran nem is találunk mögötte politikai célt. Ez utóbbi esetben a technológia az önkényes tömegpusztítást szolgálja. A terrorizmus politikai céljait, elkötelezettségét tagadók szerint „a konfliktusok új formáinak megértéséhez nem az államok iránti hűség vagy a köztük levő konfliktusok adják a kulcsot. Ami szerintük manapság számít, az a „vér és hovatartozás”, vagy precízebben az állami szint alatti, illetve a nem állami erőszak mögött ható identitásbeli és kontextuális körülmények pontosabb megértése.”27 Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2001. szeptember 28-i határozatával létrehozta a Terrorizmus Ellenes Bizottságot, amelynek ki kellett dolgoznia a tagállamok által elfogadott általános definíciót a terrorizmusról. Az eredmény használhatatlan lett, mert így hangzott: „Terrorizmus az, amit a tagállamok annak tartanak”. 26

Kiss Zoltán László: A terrorizmus elleni küzdelem szociológiai természetű kihívásai. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2005/4/2005_4_31.html 27 Tálas Péter: Az irreguláris hadviselés. Rubicon, 2006. 2-3. szám. 64. o.

78

Ha nincs is általános érvénnyel elfogadott definíciója a terrorizmusnak, sokan –

politikusoktól

politológusokig,

nemzetbiztonsági

szakemberektől

kormánytisztviselőkig – próbálták meghatározni a fogalmat, leíró jellemzést adni róla. Ami közös ezekben, hogy a hangsúlyt a tervszerűségre helyezik, a gyilkosságot – vagy azzal történő fenyegetést – politikai és nem bűnügyi kategóriának tekintik, az áldozatok a civil lakosság köréből kerülnek ki. Ehhez tegyük hozzá, hogy „jelentős részben”, mert hajtanak végre akciókat katonai, rendészeti célpontok ellen is, de a félelemkeltés polgári áldozatokkal sokkal hatásosabb. Nem véletlen, hogy „a „civil lakosság” kifejezés különösen hangsúlyos, hiszen a genfi és hágai konvenciók élesen megkülönböztetik a katonai ellenféllel és lakossággal szembeni katonai tevékenységet”.28 A terrorizmust, terrorista csoportokat, szervezeteket több szempont szerint lehet és szokták osztályozni. A leggyakoribb az un. motivációs szempontok szerinti kategorizálás. Eszerint beszélhetünk vallási (szélsőséges), faji alapú, ideológiai/politikai (baloldali, jobboldali, anarchista) és nacionalistaszeparatista csoportokról. Szervezettség szempontjából pedig ugyancsak széles a skála, az individualista terroristától kezdve a nemzetközi terrorizmusig. A szélsőjobboldali és szélsőbaloldali terroristák között az empirikus vizsgálatok alapján az alábbi különbségek találhatók:29

28

Póczik Szilveszter: A nemzetközi terrorizmus fontosabb összetevőiről. Magyar Tudomány, 2005. 10. sz. 1269. o. 29 Szternák György – Kiss Zoltán László: Vázlat a terrorizmus szociológiai aspektusainak vizsgálatához. http://www.zmne.hu/dokisk/hadtud/Szternak3.pdf 133. o.

79

Jellemző vonások Társadalmi változásokra vonatkozó terveik Társadalmi háttér

Szélsőjobboldali Szélsőbaloldali terroristák reakciós, haladásellenes forradalmi alsó- és középosztálybeli

Vezetés Csalási állapot

férfidominancia házas

Korcsoport (év) Iskolai végzettség Vallás/hit

16-76 középfokú fundamentalista

alsó-, közép- és felsőosztálybeli egalitariánus nőtlen/hajadon; elvált; különélő 25-45 felsőfokú agnosztikus, ateista

Két gyakran használt fogalomról kell még szót ejtenünk. Az egyik a cyberterrorizmus, amely a számítógépes hálózatok, az információáramlás ellen indított politikai célú – ez különbözteti meg a klasszikus hackerektől – támadás. A másik a narkóterrorizmus, ami a terrorizmus és a szervezett bűnözés összefonódásának legismertebb formája: a terroristák a kábítószer kereskedelemből finanszírozzák tevékenységüket. A terrorizmus globalizálódása miatt ma már külön csoportba sorolják a régi és az új típusú terrorizmust az alábbi megkülönböztető jegyek alapján:30

30

Jakus János – Tálas Péter: A terrorizmus elleni küzdelem katonai aspektusairól. Múltunk, 2004. 4. sz. 237. o.

80

Régi típusú terrorizmus Megvalósítható célok: mindegyik fél hajlandó tárgyalni, engedményeket tenni. Önkorlátozó. A megkülönböztetett célok köre a biztonsági erők, politikusok, a gazdasági szféra.

Új típusú terrorizmus A célok nem valósíthatók meg, mert teljes megadást kíván

A támadási opciók korlátlanok. Makroszinten megkülönböztetett célok a jelképes objektumok, mikroszinten a megkülönböztetés nélküli célok a civil emberek. Hagyományos lőfegyverek és Hagyományos és nem hagyományos robbanóanyagok használata. (bio, vegyi stb.) fegyverek használata. Lokalizált hatást érnek el. Nagy területre kiterjedő hatást érnek el. A támadások általában államon A támadások nemzetközi színtéren belüliek. zajlanak. Kódolt figyelmeztetések előz(het)ik Nincs figyelmeztetés. meg. Nincsenek öngyilkos akciók. Öngyilkos akciókkal párosul. Ezek után megpróbáljuk definiálni terrorizmus értelmezésünket. Terrorizmus: Szervezethez, szervezkedéshez (összeesküvéshez) vagy egy személyhez köthető, egy vagy több ember által politikai okból elkövetett erőszakos cselekmény, illetve ezzel történő fenyegetés, nyomásgyakorlás,

zsarolás a hatalom megszerzése, törvénytelen követelések teljesítése és/vagy félelemkeltés, a társadalmi rend destabilizálása céljából. A terrorizmus célpontjai a politikai és gazdasági élet vezetői, a hatalmi ágak reprezentánsai, a lakosság véletlenszerű köre, valamint a tárgyi környezet középületektől kezdve a fizikai hatalmat jelképező katonai-rendészeti objektumokon

keresztül

a

nemzeti

szimbólumokat

megtestesítő

létesítményekig; illetve a társadalmi élet színteréül szolgáló épületek (lakóházak,

szórakozóhelyek

stb.)

és

a

közlekedési

eszközök.

A

terrorcselekményt elkövető(k) lehet(nek) egy szervezet vagy szervezkedés politikai meggyőződés/cél által vezérelt tagja(i), míg az individualista terrorista ugyancsak politikai okok motiválta cselekedetét egyénként,

81

önállóan hajtja végre. Az individualista terrorista mozgástere szűkebb, ezáltal

lehetőségei

is

korlátozottabbak,

mint

a

szervezeteké

vagy

szervezkedéseké. A megbízásból, anyagi ellenszolgáltatásért végrehajtott terrorcselekmény elkövetője nem, vagy csak részben kötődik a megbízót vezérlő politikai célhoz. Ebben az esetben a megbízó szervezet, szervezkedés vagy személy erkölcsi és politikai felelőssége pont olyan, mintha ő maga hajtotta volna végre a terrorcselekményt. Államterrorizmus:

A

hatalom megtartása céljából

fizikai

erőszak

alkalmazásán, illetve ezzel történő fenyegetésen alapuló akarat- és érdekérvényesítő tevékenység az állam lakossága felett, melyet a formális hatalommal

rendelkező

személy,

vagy

személyek

utasítására

az

erőszakszervezetek nyíltan vagy nem nyíltan gyakorolnak a társadalom meghatározott

tagjaival,

illetve

csoportjaival

szemben.

A

formális

hatalommal rendelkezők mögött vagy mellett megtalálhatók a formális hatalommal nem rendelkező elitek, akik a társadalmi szféra valamely területén, vagy területein érvényesülő befolyásuk megőrzése érdekében támogatják a terrort. Az államterrorizmus célpontjai az uralmat közvetlenül vagy közvetve veszélyeztető és annak tartott személyek, illetve olyan destabilizáló tényezőnek kinevezett csoportok, akikkel szemben az erőszak alkalmazása az erőszakot alkalmazók társadalmi támogatottságát is erősíti. Az áldozatokhoz kapcsolódó tárgyi elemek (tudományos-művészeti alkotások, szimbolikus jelentőségű épületek stb.) fizikai-funkcionális megsemmisítése is gyakran az államterror részét képezik. A

terrorizmus

mindig

kapcsolódik

az

értelmi-érzelmi-morális

attitűdöktől vezérelt gyűlölethez, amely tartóssága és támogatottsága révén kialakítja a gyűlöletkultúrát. A terrorista csoport úgy véli, hogy az általa tervezett partikuláris célok megvalósítása egy nagyobb közösség univerzális érdekeinek érvényre juttatását szolgálja. A gyűlöletkultúra

82

kifejezésre jut a terrorista csoport ideológiájában és politikai programjában, szimbolikus cselekedeteiben – zászló- és bábu égetés, tüntetés, militáns felvonulás stb. –, viselkedésben, retorikában és végül magában a terror cselekményben. A „klasszikus” terroristák nagy többsége a fiatal, harminc év alatti munkanélküli, iskolázatlan férfiak közül kerülnek ki. Azokban az országokban, ahol ez a réteg a lakosság jelentős részét teszi ki, a fegyveres konfliktusok valószínűsége is nagyobb. Nem közvetlen okok, de az erőszakos cselekmények esélyét növeli, ha 1.) a közelmúltban robbanásszerűen ment végbe a belső migráció – a vidéki népesség városba költözése –; 2.) a lakosság egészségi állapota rossz; 3.) az emberek szűkében vannak az élelmiszernek és az ivóvíznek. Azok az országok a legagresszívabbak, amelyek demográfiai váltás közepén vannak, ahol a lakosság az 1970-1990es

évekig

általában

nagycsaládban

élt,

mezőgazdasági

termeléssel

foglalkozott, és rövidebb várható élettartamra számíthatott. Ezekben az államokban az utóbbi években kezdtek kialakulni a kisebb családok – nem mezőgazdasággal foglalkozó, városban élő és magasabb életkort elérő felnőttekkel. Ez az átmenet instabillá teszi a társadalmat, amely így fogékonyabb a megváltó eszmékre. Valószínűsíthető, hogy ez a hullám demográfiai okokból egy-két évtizeden belül le fog csendesülni. 6. Magyarország és a terrorizmus

6.1. Szeptember 11-e előtt A rendszerváltás előtti évtizedekben a nemzetközi terrorizmus nem jelentett potenciális veszélyt Magyarországra, mivel a különböző (szélső)baloldali, marxista-leninista-(maoista) alapokon működő terrorszervezeteket a politikai

83

vezetés nem tekintette ellenségnek, a célokkal kisebb-nagyobb mértékben – a módszerekkel már kevésbé – egyetértett. A pártvezetés politikai, az állami vezetés pedig törvénykezési szinten nem lépett fel a nemzetközi terrorizmus ellen. (Most tekintsünk el attól, hogy az állami vezetés csak az MSZMP „árnyékszervezete” volt, és a két szférát a teljes összefonódás jellemezte.) Tehát a Magyar Népköztársaságban nem létezett terrorizmus elleni harc, a nemzetközi terrorszervezetek nem támadtak sem hazai, sem pedig külföldön található magyar érdekeltségeket. Az 1970-es évektől viszont arra utaló figyelmeztető jelek is mutatkoztak, hogy a Magyarországot semlegesnek tartó szervezeteknek már nem elég, hogy itt pihentessék aktivistáikat, vagy hogy gond nélkül átutazhassanak, itt tartózkodjanak országunkban, hanem bázist akartak létrehozni. Elsősorban az itt tanuló palesztin fiatalok fejtettek ki aktív politikai tevékenységet, akiknek

a

magyar

diákokénál

magasabb

életszínvonalát

palesztin

szervezeteken keresztül finanszírozták az arab államok. A diákok Magyarországon is létrehozták „anyaszervezetük” helyi csoportjait, amelyek a Palesztin Felszabadítási Szervezethez (PFSZ) és a radikálisabb Népi Front Palesztina

Felszabadításáért,

a

Demokratikus

Front

Palesztina

Felszabadításáért szervezetekhez és a Palesztin Felszabadítási Fronthoz kötődtek. Ezek a csoportok nem folytattak az ország biztonságát közvetlenül veszélyeztető tevékenységet, de működésük, kapcsolathálózatuk kockázati tényező volt. Változást jelentett a jemeni és szíriai diplomáciai okmányokkal rendelkező Carlos-csoport

1979-es

magyarországi

feltűnése,

amiről

a

Belügyminisztérium III. főcsoportfőnöke tájékoztatta Kádár Jánost és az MSZMP Központi Bizottságának titkárait. A politikai vezetés úgy döntött, hogy a csoport tevékenységét meg kell akadályozni és az ügy kezelésére a BM III/II Csoportfőnökség 5 fős egységet hozott létre. Kiderült, hogy

84

Carlosék nem merényleteket akarnak végrehajtani hazánkban, hanem bázist akarnak kiépíteni. Különböző taktikai eljárásokkal sikerült elérni, hogy a csoport 1982-ben elhagyja az országot. Két év múlva fegyverkészletük egy részével megpróbáltak visszaszivárogni, de az újabb állambiztonsági intézkedések hatására 1985-ben végleg elhagyták az országot. Az 1980-as évek elején a magyar fővárosban rendezkedett be társaival együtt a török szervezett bűnözés egyik vezetője, akiket a budapesti iraki nagykövetség támogat, de kapcsolatban álltak a terrorista szervezetként nyilvántartott

török

Szürke

Farkasokkal.

Az

operatív

lépések

következményeként a csoport 1985-ben elhagyta Magyarországot. Az Achille Lauro olasz luxushajó ellen 1985. október 7-én végrehajtott terrorakció kitervelője, Abu Abbas kalandos menekülése során október 17-én egy budapesti szállodába érkezett. Az illetékes állambiztonsági munkatársak felszólították az ország elhagyására, aminek Abbas eleget is tett. 1985. december 27-én a bécsi és a római repülőtéren hajtott végre terrortámadásokat Abu Nidal – eredeti nevén Szabri al-Banna – szervezete. A schwechati merénylet tettesei közül kettő – tunéziai állampolgárok – Magyarországon keresztül utazott vonattal, a fegyvereket Bécsben kapták meg. Az izraeli légitársaság gépére várakozókat megtámadó merénylők másodpercek alatt néhány kézigránátot dobtak a tömegbe és több mint ezer lövést adtak le. Abu Nidal, illetve az általa vezetett – a PFSZ-ből 1974-ben kivált – Fatah Forradalmi

Tanács

1986-ban

kezdett

illegális

bázis

kiépítéséhez

Magyarországon és néhány év alatt akcióképes, jól konspiráló sejtet hoztak létre, amely terror-előkészítő tevékenységet folytatott. A nemzetközi együttműködésre támaszkodva a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) 1993-ban felszámolta a sejtet, a vezetők elhagyták az országot.31 31

Abu Nidal 2002-ben Bagdadban tisztázatlan körülmények között halt meg.

85

1987. február 13-án Kolumbia magyarországi nagykövete – korábban a kábítószer-maffia ellen eredményesen fellépő igazságügy-miniszter –, Perejo Gonzales ellen követett el merényletet a Medellin Kartell. A négy elkövetőt a magyar biztonsági szervek azonosították és a nemzetközi körözés eredményeként Olaszországban letartóztatták őket. A diplomata súlyos sérüléseket szenvedett. A rendszerváltás előtti években a Japán Vörös Hadsereg tagjai utaztak át rendszeresen Magyarországon azzal a céllal, hogy bázist hozzanak létre. 1990-től a magyar biztonsági szervek már közvetlenül tájékoztatták japán kollegáikat a terrorszervezet tagjainak mozgásáról és tevékenységéről, ezzel is hozzájárulva, hogy az aktivistákat elfoghassák. 1991. december 19-én Bedrettin Tunabas, Törökország magyarországi nagykövete ellen kíséreltek meg merényletet. A támadó feltehetően tudta, hogy a diplomata által használt „állandó” páncélozott személygépkocsi szervizben van, de arról már nem volt ismerete, hogy a tartalékként használt Buick is ugyanolyan biztonságú volt. A rezidencia felé vezető úton a profi merénylő hat lövést adott le a járműre, amelyből, ha nincs golyóálló védelem, öt halálos lett volna. A terroristák „szürke eminenciásaként” ismert szíriai üzletember, Monzer al Kassar a rendszerváltás előtti években többször időzött Magyarországon, hogy bekapcsolódjon a gazdasági életbe és a várható privatizációs folyamatba. George Bush amerikai elnök 1989-es magyarországi látogatása előtt jelezte, hogy nem utazik olyan államba, ahol Kassar tartózkodik. Az elhárítás felszólította Kassart az ország elhagyására, aminek ő eleget tett. Tíz évvel későbbi információk szerint vissza akart térni, de végül nem tett rá kísérletet. Lehet, hogy tudomást szerzett az NBH vele kapcsolatban (is) tett védelmi intézkedéseiről.

86

Összességében elmondható, hogy a „90-es évek elején a nem vallási alapú, a békefolyamattal szembehelyezkedő palesztin radikális és terrorszervezetek

elleni

elhárítómunka

kapott

prioritást”

a

Nemzetbiztonsági Hivatal munkájában, amelynek eredményeként a sejteket felszámolták, a vezetőket távozásra késztették, meghiúsították a terrorakciók végrehajtására vonatkozó szándékot.32 A magyar nemzetbiztonsági szolgálatok 1990-es megalakulásuktól kezdve foglalkoztak

a

terrorcselekmények

felderítésével,

megelőzésével

és

elhárításával. A február 14-i minisztertanácsi rendelet a terrorelhárítás feladatát a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatkörébe utalta de arról is rendelkezett, hogy a szolgálatok személyes szabadságot korlátozó intézkedést nem alkalmazhatnak, tehát együtt kell működniük a kényszerítő intézkedések megtételére jogosult rendvédelmi szervekkel, elsősorban a rendőrséggel. A kelet-európai országban a rendszerváltásokat követően került előtérbe a probléma, hogy ti. a terrorcselekmények a rendőrség vagy a titkosszolgálatok

hatáskörébe

tartozzanak-e.

A

hagyományos

titkosszolgálati feladat alatt korábban csak a politikai, katonai és gazdasági hírszerzést és elhárítást jelentette. Ebbe körbe pedig elsősorban a kormányzati döntésekhez szükséges és az ellenérdekelt államokra vonatkozó bizalmas kormányzati és hadászati információk megszerzése, valamint az ellenérdekelt államok szolgálatai ilyen irányú tevékenységének felderítése és elhárítása tartozott. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének Jogügyi és Emberi Jogi Bizottsága 1997. július 7-én beterjesztett jelentése foglalkozott a terrorizmus elleni küzdelem megerősítésének kérdésével. Leszögezték, hogy az utóbbi években új formában Európában felerősödött a terrorizmus és megjelent a volt kommunista országokban is. Megállapításuk szerint a hagyományos 32

Jónás Endre: Terrorizmus, Magyarország. Belügyi Szemle, 1999. 12. szám. 95. o.

87

rendőri és igazságügyi együttműködési formákkal nem lehet a jelenséget visszaszorítani,

ezeknél

mélyebb

és

alaposabb,

összehangoltabb

tevékenységre van szükség. A Magyar Köztársaság biztonságpolitikájának alapelveit rögzítő, a biztonság oszthatatlanságából kiinduló – emberi, gazdasági, jogi, katonai, környezeti, politikai tényezők – 1993-as országgyűlési határozat folytatásának tekinthető az öt és fél évvel későbbi, ugyancsak országgyűlési határozat, amely a biztonság-

és

nemzetbiztonsági

védelempolitika stratégia,

alapvető

amely

elveit

leszögezte,

határozta hogy

meg.33

A

Magyarország

állampolgárai békében, biztonságban, jogállamban és biztonságban akarnak élni, 2002. május 6-án kormányhatározatként látott napvilágot. Két év múlva, 2004. április 15-én az újabb kormányhatározat az előző stratégiát hatályon kívül helyezte, de a folyamatosság hangsúlyozása mellett új elemekkel gyarapította a védendő és érvényesítendő értékek, érdekek körét.34 A Szovjetunió felbomlásával, az éles katonai szembenállás megszűntével azonban a nyugati nemzetbiztonsági szolgálatok némiképp identitászavarba kerültek. Természetesen komolyan senki nem gondolta, hogy működésük feleslegessé válhatna, ám a költségvetési támogatás nagyságának megőrzése érdekében olyan új működési területek után kellett nézniük, mely az adott állam társadalma felé is kellő módon igazolja a szolgálatok létének és anyagi támogatottságának létjogosultságát. Ezért foglalkozni kezdtek a szervezett bűnözés kérdésével, olyan területeket vonva be illetékességi körükbe, mint a terror-elhárítás, a kábítószer- és illegális fegyverkereskedelem, valamint az embercsempészet. Ennek következtében vita alakult ki a kompetencia

33 34

11/1993. (III. 12.) és 94/1998. (XII. 29.) sz. OGY határozatok 2144/2002. (V. 6.) és 2073/2004. (IV. 15.) sz. Kormányhatározatok

88

kérdésében a rendőrség és a titkosszolgálatok között, ami gyakran súrlódásokhoz vezetett a szervezetek között. A magyar titkosszolgálatok közül a terrorelhárítás feladatokat elsősorban a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH), a katonai vonatkozásúakat a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) végzi. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy mind a polgári, mint a katonai hírszerzésnek haladéktalanul továbbítania kell az NBH, illetőleg a KBH felé minden olyan megszerzett információt, mely az ország, illetve a honvédelem terror-veszélyeztetettségével összefüggésbe hozható. Az NBH terror-elhárítási feladatai közé tartozik a terrorista szervezetek tagjainak és a velük kapcsolatban álló személyeknek az ellenőrzése, terrorcselekmények

lehetséges

magyarországi

célszemélyeinek

és

célobjektumainak a nemzetbiztonsági védelme. A terror-elhárítás magyarországi rendszerében párhuzamosság alakult a NBH és a rendőrség között a terrorcselekmények felderítésének területén. „A feladatok bizonyos „egymásra csúszása” a terrorcselekmények felderítése terén természetesen joggal vethet fel kérdéseket mind a hatékonyság, mind a gazdaságosság szempontjából. Nem kívánatos esetben ugyanarról a Magyarországon működő és akcióra készülő terrorista csoportról akár egyidejűleg, más-más informátortól is érkezhetnek jelzések a rendőrséghez és az NBH-hoz. A felesleges, és esetenként az adott operatív akció hatásfokát is rontó párhuzamosság kiküszöbölésének nyilvánvaló egyetlen módja a rendszeres koordináció a rendőrség terror-elhárítási részlege és az NBH illetékes műveleti igazgatósága között.” Az NBH terror-elhárítási feladatai közé tartozik a bevándorlók, a menekült státuszért és állampolgárságért folyamodók, illetve a vízumkérelmet benyújtó személyek ellenőrzése és az ezzel kapcsolatok feladatokat. „Hazánkban különböző állampolgárságú, a Közel-Kelet nemzeteihez tartozó személyek

89

több tízezres nagyságrendben élnek tartózkodási, illetve letelepedési engedéllyel, közülük számosan magyar állampolgárságot szereztek. Élénk érdeklődéssel figyelik a közel-keleti politikai eseményeket, és különösen egyetemi nagyvárosainkban találhatók meg országaik politikai szervezeteinek (a szélsőségeseknek is) leképződései. Szervezeti, közösségi életükben – annak változásaiban – nyomon követhetők az anyaországi politikai folyamatok hatásai.”35 A NBH azokkal a személyekkel és szervetekkel is foglalkozik, amelyek a terrorcselekményt nem Magyarországon akarják elkövetni, de itt rendezik be logisztikai bázisukat, búvóhelyüket. A honvédséget érintő ügyekben – különös tekintettel, ha egy terrorszervezet a Magyar Honvédség szervezetén belül próbál meg kapcsolatot kiépíteni – a KBH jár el. Amennyiben a rendőrség vagy valamelyik rendvédelmi szerv katonai vonatkozású terrorcselekmény nyomára bukkan, köteles továbbítani az információkat a KBH-nak. Azokban az országokban, ahol a magyarországihoz hasonlóan, több szolgálat is működik, a nemzetbiztonsági struktúráknak három alaptípusa alakult ki.36 A „versengő, vagy konkuráló modell” szerint valamennyi szolgálat az általa kiépített személyi és technikai hálózatra építve szerzi meg a kívánt információkat. Előnye, hogy egy adott üggyel kapcsolatban a különböző helyekről beszerzett információk egybevethetőek a döntéshozók által, hátránya viszont az átfedések kialakulása, ami megdrágítja a működést. Arra kényszeríti a rendvédelmi szerveket, hogy jelentéseikkel hatékonyságukat bizonyítsák azon döntéshozók előtt, akik a költségvetési pénzeszközök felett diszponálnak..

35

Jónás Endre: Terrorizmus, Magyarország. Belügyi Szemle, 1999. 12. szám. 95. o. Urbán Attila: A nemzetbiztonsági szolgálatok és a terrorelhárítás. Biztonságpolitika és terrorizmus, 2002. január http://iroga.hu/biztonsagpolitika/Urban.htm

36

90

A

„szektoriális

minisztériumok

modell”

esetében

alárendeltségében

a

különböző

működnek.

Így

szervezetek a

tárcák

egyes vezetői

könnyebben juthatnak az őket érdeklő információkhoz, de más kormányzati szervek számára is fontos információk gyakran nem jutnak el időben az érdekeltekhez. A „kooperáló modell” esetében a rendvédelmi szervek függetlenségüket megőrizve szerzik be az információkat, de működik egy, az érintetteket tömörítő koordináló szerv. Ez a rendszeresen ülésező testület meghatározza a feladatokat, és a beérkezett jelentéseket továbbítja a kormányzat számára. A rendszer előnye, hogy egy-egy ügyben kizárja a párhuzamosságokat, és a fontosabb információk valamennyi jogosult érdekelthez eljutnak. Hátránya, hogy a döntéshozók elé kerülő vélemények nem tükrözik a különböző álláspontokat, hanem csak a közösen megfogalmazott tervet, véleményt stb. A koordináció – mint az eddigi tapasztalatok is bizonyították – a terrorizmussal kapcsolatban a legszükségesebb.

6.2. Szeptember 11-e után A szeptember 11-i terrormerényleteket a MIÉP kivételével a pártok elítélték, de biztonságpolitikai szempontból hónapokon keresztül „a hosszabb távú külpolitikai és védelempolitikai hatásokat egyik politikai párt sem elemezte”, ami azt mutatta, hogy „a parlamentben képviselt pártok önmagukban csak elvétve rendelkeznek koherens biztonságpolitikai nézetrendszerrel és ilyen jellegű tevékenységüket többnyire a kormányzati szférából származó dokumentumok, elképzelések továbbvitelére, illetve kritikájára alapozzák”.37

37

Martinusz Zoltán: Magyar biztonságpolitika és terrorizmus. In: Válaszok a terrorizmusra avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. Szerk.: Tálas Péter, SVKH-Chartapress, Bp. 2002. 307. o.

91

A szeptember 11-i terrortámadást követően összeülő Nemzetbiztonsági Kabinet meghatározta azokat a legfontosabb feladatokat, amelyekkel a Magyar Köztársaság elleni esetleges terrortámadást meg lehet előzni. A válságstábot felállító NBH a rendőrséggel együttműködve azonnali intézkedéseket vezetett be, elsősorban meghatározott intézmények és létesítmények zavartalan működésének biztosítására; a stratégiai fontosságú, valamint a kormányzati és közszolgálati feladatott ellátó szervezeteknél emelték a biztonsági szintet, pl. büntetés-végrehajtási intézetek, Paksi Atomerőmű, Országház. Ezzel

összefüggésben fokozott

jelentőséget

tulajdonítottak a titokkiszivárogtatás megelőzésének, az ezek megszerzésére irányuló próbálkozások felderítésének és elhárításának. A titkosszolgálat folyamatos kapcsolatot tartott az rendőrség Különleges Szolgálatával, és a Készenléti Rendőrséggel, amely megerősítette az amerikai és az izraeli nagykövetség őrzését, és más diplomáciai képviseletek őrzését.. A Budapesti Rendőr-főkapitányság az egyéb amerikai érdekeltségű létesítményeket mozgóőr-szolgálattal biztosította, és hasonlóképp cselekedtek a megyei főkapitányságok is. A taszári amerikai katonai bázison, annak környékén és körzetében is fokozott biztonsági intézkedéseket léptettek életbe a magyar rendvédelmi szervek, illetve az amerikaiak. A Külügyminisztérium – amely saját információs hálózatával kapcsolódott az értékelő-elemző munkához – is szorosan

együttműködött

kapcsolatrendszerét

a

a

műveleti

rendészeti

szervekkel.

információk

beszerzése

Az

NBH

érdekében

átstruktúrálták. A titkosszolgálat a határőrséggel és a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatallal együttműködve kiemelt figyelmet fordított a menekülttáborokra és befogadó állomásokra, illetve azok lakóira. Soron kívül hallgatták meg a terrorizmust támogató országok listáján szereplő államokból érkezett, bevándorlási engedélyért, illetve menedékjogért folyamodó embereket,

92

feltérképezték kapcsolatrendszerüket (személyek, szervezetek) és kikérdezték őket a terrorcselekmények megítélésével kapcsolatban is. Információt gyűjtöttek az említett államokból származó, az ország különböző pontjain élő személyekről. Jelentős részük integrálódott a társadalomba, de voltak köztük olyanok, akiknek nézetei a politikai események hatására radikalizálódtak. Figyelembe kellett venni, hogy a terrorszervezetek céljaik elérése érdekében vallási

és

nemzetiségi

kötődésű

érdekeltségeket,

alapítványokat

és

csoportokat használnak/használhatnak fel. Annak ellenére, hogy névtelen telefonálók több közintézményt fenyegettek meg robbantással, az NBH nem talált olyan információt, amely a NATO-hoz tartozó Magyarország terrorveszélyeztetettségére utalt volna. A rendvédelmi szervek felderítő munkájuk során figyelembe vették, hogy az illegális

migráció és

embercsempészet

tranzitútvonalnak számít, amit

szempontjából

Magyarország

azonban terroristák továbbjuttatására,

pihentetésére is fel lehet használni. A nemzetbiztonsági kabinet javaslatára a magyar Országgyűlés szeptember 24-én határozatot fogadott el arról, hogy Magyarország nyissa meg légterét az amerikai harci gépek előtt és biztosítson földi kiszolgálást a hadseregnek. A Gallup a terrortámadást követő napon és a nemzetbiztonsági kabinet döntését követően – szeptember 21-22-én – reprezentatív felmérést készített, hogy megismerje az emberek véleményét a terrorizmus elleni katonai akcióról, az abban történő esetleges magyar részvételről, valamint arról, mit gondolnak a terrorizmusról, a világról, a jövőről az Amerikát ért terrortámadás után.38 Szeptember végén a megkérdezettek több mint háromnegyede (76%) szerint „A jövőben hasonló terrortámadásokra kell számítani a világon”, attól pedig, hogy Magyarországot is érheti terrortámadás a következő egy-két 38

http://www.gallup.hu/Gallup/release/terror010925.htm

93

évben, a megkérdezettek 56%-a tartott. Szeptember 12-én még optimistábbak voltak az emberek: szept. szept. 12. 21-22.

Egyetért-e az alábbi állítással: A jövőben hasonló terrortámadásra kell számítani a világon. Félek, hogy Magyarországot is érheti majd terrortámadás a következő egy-két évben.

52% 76% 27% 56%

A terrorizmustól való félelem-növekedésre egy állításra adott válasz értékeléséből lehet következtetni: „Egyetért-e a következő állítással: Félek, hogy Magyarország belekeveredhet egy háborúba, és féltem a családomat, barátaimat” – a megkérdezettek 70 százaléka egyetértően válaszolt. Tehát miután ismertté vált, hogy az Egyesült Államok katonai akcióval kíván reagálni a terrortámadásra, valamint, hogy a világ országainak többsége, de különösen az Európa Tanács és a NATO egyetért ezzel és támogatja is, a megkérdezettek

közel

háromnegyede

fél,

hogy

Magyarország

is

belekeveredhet egy háborúba. Az aggodalom mértékében eltérések mutatkoztak a népesség nagyobb csoportjai között. Azzal a kijelentéssel, hogy „Magyarország belekeveredhet egy háborúba és ezért féltem a családomat” a megkérdezettek 70%-a értett egyet, de a budapestiek esetében ez az arány csak 56%, a vidéki nagyvárosokban élők között 64%, míg a kisvárosi és községben élők körében 76-77 százalék volt. A szeptember 12-i vizsgálat szerint a különböző településeken élők között nagy különbségek mutatkoztak abban, hogy milyen forrásból értesültek először a támadásról. Budapesten és a nagyvárosokban az először a TV-ből tájékozódók aránya 61-62%-ot tett ki, míg a kisvárosokban és a községekben 94

ez az arány 75-76% volt. Úgy gondolom, hogy elsősorban a vizuális hatásnak, a különböző csatornákon több tucatszor sugárzott/ismételt becsapódási és menekülési jeleneteknek, sikolyoknak, spontán reagálásoknak tulajdonítható, hogy az elsődlegesen a televíziókból tájékozódók között szignifikánsan magasabb volt az aggódók aránya. A legnagyobb különbségeket azonban szeptember végén a férfiak és nők reakciói között lehetett tapasztalni. Míg a férfiaknak 61%-a értett egyet azzal az állítással, hogy „Magyarország belekeveredhet egy háborúba és ezért féltem a családomat”, addig a nők esetében ez az arány 78%-ot tett ki. Az „okság” tekintetében a megkérdezettek négyötöde értett egyet azzal a megállapítással, hogy "megbomlott a világban az erkölcsi rend", de sokan fogadták el azt a – filozofikus – érvet, hogy magában az „emberi természetben rejlik benne a rombolás és pusztítás ösztöne". A magyar közvélemény erősen megosztottnak bizonyult abban a tekintetben, hogy "az USÁ-nak és szövetségeseinek katonai akciókat kell-e folytatniuk azon országok ellen, melyek segítették a múlt heti terroristákat": a megkérdezettek közel fele (48%) nemmel válaszolt a kérdésre, és csak 40 százalék helyeselte a terroristákat támogató országok elleni katonai fellépést. Ugyanakkor a magyar légtér katonai célokra történő átengedésével az emberek jóval több mint fele (58%) értett egyet, és kevesebb mint egyharmaduk (29%) ellenezte. Azt viszont, hogy Magyarország is küldjön katonákat Afganisztánba vagy a terrorizmust támogató más országba, a megkérdezettek kilenc tizede ellenezte (91%). A magyar terrorelhárítás szempontjából az egyik legjelentősebb lépés az volt, hogy 1987-ben a Rendőri Ezreden belül létrehozták a Komondor Terrorelhárító Szolgálatot, majd az 1991-es pusztaszabolcsi eset után – amelynek során két rendőr súlyosan megsérült – az országos rendőr-

95

főkapitány döntése alapján önálló, ORFK főosztály jogállású szervként, országos hatáskörrel megkezdte működését a Rendőrség Különleges Szolgálata (1991. május 31.). Az 1998-as kormányváltást követő átszervezés során a Rendőrség Különleges Szolgálata a Készenléti Rendőrség Különleges Szolgálatok Parancsnokságává alakult, és ezen belül jött létre a Terrorelhárító Szolgálat (TESZ). 2001. november 1-jén megalakult az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságon (SZBEI) belül a Terrorizmus Elleni és Különleges Ügyek Osztálya, ami a fél évvel későbbi átszervezés után SZBEI Terrorizmus és Nemzetközi Bűnözés Elleni Osztály keretében és neve alatt folytatta tevékenységét. 2002 áprilisában a magyar rendőrség tagja lett a Police Work Group on Terrorism

(PWGT)

elnevezésű

szervezetnek,

amelyben

az

európai

rendőrségek országos hatáskörű egységeinek terrorizmus szakértői működnek együtt. Célja, hogy elősegítse az információcserét, a bűnügyi hírszerzést és a műveleti együttműködést a terrorizmus megelőzése érdekében. A PWGT évente kétszer ülésezik, amelyen az egyes tagországok beszámolnak az aktuális helyzetről – ezeken Magyarországot a TEEO képviseli. A 2004. március 11-i madridi merénylet után két héttel az Európai Tanács a terrorizmus elleni fellépésről nyilatkozatot fogadott el, amelynek alapján a magyar kormány megbízta a belügyminisztert egy tárcaközi bizottság létrehozásáról, 39

elkészítésével.

és

az

április

14-ei

kormányülésre

egy

akcióterv

Május 7-én rendelte el a kormány a belügyminiszter

vezetésével a Terrorizmus Elleni Tárcaközi Munkacsoport felállítását és a Terrorizmus Elleni Nemzeti Akcióterv végrehajtását. Meghatározták, hogy a munkacsoport működjön együtt a Nemzetbiztonsági Kabinettel, valamint a

39

Belügyminiszter: Jelentés a Kormánynak a Terrorizmus Elleni Nemzeti Akcióterv időarányos végrehajtásáról. 2004. június. http://web.b-m.hu/id/docs/pdf/jelentes_terror_pdf

96

nemzetbiztonsági és rendészeti szervekkel, bírjon kellő rálátással a terrorizmus elleni küzdelem valamennyi aspektusára, különös tekintettel a közigazgatásra.40

A EU Tanácsa keretében működő Terrorizmus

Munkacsoport áttekintette az új tagországok – így Magyarország – terrorellenes kapacitását, ennek eredményeként a Nemzeti Nyomozó Iroda Bűnügyi Főosztályán belül megnövelt létszámmal kezdte meg működését a Terrorizmus és Extrémizmus Elleni Osztály (TEEO).41 Az akcióterv hangsúlyt helyezett a nemzeti hatóságok közötti bűnüldözési együttműködés megerősítésére, az EUROPOL felderítési információkkal való ellátására. A tárcaközi munkacsoport június 9-re elkészítette jelentését a kormánynak az akcióterv időarányos végrehajtásáról, amiről a miniszterelnök az Európai Tanács június 17-18-i ülésén adott tájékoztatást.42 A 2003-as törökországi terrortámadás után a Nemzetbiztonsági Kabinet döntése alapján megalakult a kéthetente ülésező, a Belügyminisztérium nemzetközi

ügyekért

felelős

helyettes

államtitkára

által

irányított

Terrorellenes Koordinációs Bizottság (TKB), amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy a Magyarország biztonságában érintett szervezetek közötti együttműködés – közvetlen információcsere, a biztonsági helyzet változásaira történő összehangolt reagálás – hatékonyabbá váljon. A TKB működését a Nemzetbiztonsági Hivatal koordinálja, tagjai az NBH-n kívül az Információs Hivatal, a Katonai Felderítő Hivatal, a Katonai Biztonsági Hivatal, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat, az Országos Rendőr-főkapitányság, és a Határőrség.

40

2112/2004. (V. 7.) Korm. Határozat a terrorizmus elleni küzdelem aktuális feladatairól A SZBEI modernizálásának eredményeként létrejött Nemzeti Nyomozó Iroda 2004. július 1-én kezdte meg működését országos illetékességgel és hatáskörrel. 42 A kormány 2007. március 19-én módosította a terrorizmus elleni küzdelem aktuális feladatiról szóló 2004-es kormányhatározatot (2046/2007.(III.19.) korm. határozat). A változtatást az EU Állandó Képviselők Bizottsága 2006. szeptember 13-ai ülésén elfogadott Terrorizmus Elleni Cselekvési Terve indokolta. 41

97

2004-ben a rendőrség és a határőrség vezetői határozatokban szabályozták a bűnügyi szervek terrorizmussal kapcsolatos feladatait. Eszerint „minden bűnügyi szerv a területén a titkos információgyűjtés erőinek, eszközeinek, módszereinek alkalmazásával információgyűjtést köteles végezni terrorcselekményre utaló adatok, információk beszerzése érdekében is és az ilyen jellegű információkat soron kívül meg kell küldenie a TEEO-nak. Ezen adatok alapján a TEEO nyilvántartást vezet, elemzéseket végez, szükség esetén koordinál. A fentiek miatt a rendőri szervek között az információáramlás biztosított, elvileg az ország bármely területén keletkezett olyan jellegű információ, mely terrorcselekményre utal, a TEEO-hoz érkezik. Az előzőeken felül a TEEO saját felderítést, titkos információgyűjtést is végez”.43 A madridi terrorakcióra történő hazai reagálás igazolta a TKB szükségességét. 2004. júliusában a Készenléti Rendőrség elnevezése – funkcióbővüléssel párhuzamosan – Rendészeti Biztonsági Szolgálatra (REBISZ) változott és a TESZ az új struktúrába került. A több mint száz főből – zömében 28-30 évesekből álló – Terrorelhárító Szolgálat egyes bűncselekmények elkövetése esetén kizárólagosan jár el: terrorcselekmény, a légi jármű, vasúti, vízi, közúti tömegközlekedési, vagy tömeges áruszállításra alkalmas jármű hatalomba kerítése esetén.44 A terrorveszélyeztetett állami vezetők és delegációk biztosításában – a Nemzetbiztonsági Hivatal információinak figyelembevételével – a Köztársasági Őrezrednek nyújt segítséget a TESZ.

43

Dobozi József: Rendvédelmi szervek „két tűz között”. In: Szabadság és/vagy biztonság. Szerk.: Molnár Katalin-Valcsicsák Imre. MRTT-RTF, Bp. 2006. 30. o. 44 A TESZ-nek vannak olyan feladatai is, amelyek esetén az egyes nyomozati szervek felkérése alapján jár el. Ilyenek az emberrablás, a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható fegyveres vagy felfegyverkezett személyek elfogása, valamint veszélyhelyzet kialakulása esetés a fegyveres vagy felfegyverkezett ön- és közveszélyes személyek megfékezése.

98

A terrorelhárítókat a gyakorlati munkában jól használható érdemi információval látják el a külföldi társszervek is a náluk elkövetett terrorcselekmények következményeinek elhárításában, illetve a konkrét bevetések során szerzett tapasztalataik átadásával (pl. Madrid, London). 2005. június 29-én a TESZ tagja lett az Európai Unió tagállamai terrorelhárító szolgálatait tömörítő ATLASZ szervezetnek. A világban 2001 szeptembere óta elkövetett terrorcselekmények hatására a REBISZ-re is egyre több feladat hárul. A madridi és londoni merényleteket követően emelték az általános terrorveszélyeztetettségi szintet, így többek között növelték a rendőrök nyílt demonstratív közterületi jelenlétét és szigorították a gépjármű-ellenőrzéseket is. Az amerikai és angol haderő Irak elleni hadművelete mindössze huszonegy napig tartott, 2003. március 20-tól április 9-ig. Mivel Magyarország NATO-tagságából következően elkötelezte magát a szövetségesek mellett, a háború első napján hatályba lépett az országos rendőr-főkapitány intézkedése az iraki válsághelyzettel összefüggő rendőri feladatok végrehajtására. Ez a REBISZ-szel kapcsolatban is fokozott elvárásokat fogalmazott meg a terrorcselekmények megelőzésére, a tiltakozó demonstrációk, illetve a hazánk területére érkező menekültek kezelésére. 2004. október 1-én az al-Dzsazíra televízióban sugárzott videó üzenetében az al-Kaida második embere, al-Zavahiri a magyar katonákat is megemlítette azok között, akiknek nem szabad engedni, hogy az Arab-félsziget, Algéria, Egyiptom vagy Jemen földjére lépjenek. Az iraki Hillában állomásozó magyar alakulatnál a legszigorúbb biztonsági intézkedéseket léptették életbe. A rendvédelmi szervek a madridi merényletek után bevezetett szigorított biztonsági intézkedéseket tartották fenn, illetve a rendőrök is jobban figyeltek az elhagyott csomagokra. A TKB az október 6-án kormány elé terjesztett javaslatában nem tartott szükségesnek további szigorításokat, amit a Nemzetbiztonsági Kabinet is elfogadott.

99

A londoni merényletből levont következtetések eredményeként 2005. október 28-án a kormány határozatban erősítette meg a terrorfelderítés műveleti koordinációjának szükségességét és ezzel együtt – a korábbi TKB jogutódaként – létrehozta ugyanezzel az elnevezéssel a szervezetet.45 Az NBH főigazgató-helyettesének elnökletével működő bizottság feladata az „együttműködés keretében szerzett, a terrorizmusra és terrorcselekményekre vonatkozó

információk

cseréje,

összegzése,

értékelése,

illetve

válsághelyzetben a felderítő, műveleti intézkedések összehangolása és a szükségesnek ítélt hatósági intézkedések kezdeményezése”. A TKB és a Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központ közötti kölcsönös információcserét állandó kapcsolattartó biztosította. A kormány az irányítása alá tartozó állami szerveket utasította, az egyéb állami szerveket felkérte, hogy működjenek együtt a TKB-val, illetve abban résztvevő szervezetekkel. A Terrorizmus Elleni Nemzeti Akcióterv alapján 2005-ben hatályba lépett az a belügyminiszteri utasítás, amely A-tól D betűig jelölve terrorkészültségi fokozatokat vezetett be Magyarországon, egyben meghatározta az egyes fokozatokhoz a belügyi szervek feladatait.46 (Az Egyesült Államokban ezeket a szinteket színekkel különböztetik meg.) Az adott fokozatot a tényleges veszélyeztetettség arányában kell meghatározni, és az annál alacsonyabb fokozat rendszabályait is alkalmazni kell. „A” fokozat: Abban az esetben rendelik el, ha EU-országban vagy NATO-tagállamban, illetve a szomszédos államok valamelyikében terrorfenyegetettség áll fenn. „B” fokozat: Abban az esetben rendelik el, ha EU-országban vagy NATO-tagállamban, illetve a szomszédos államok valamelyikében terrorcselekményt követtek el,

45 46

A Kormány 2239/2005. (X.28.) Korm. határozata 29/2005. (BK. 15) BM utasítás a terrorizmus elleni fellépés egységes végrehajtására

100

és annak Magyarországra gyakorolt hatása kiszámíthatatlan, de magasabb fokozat elrendelése nem indokolt. Addig fenn kell tartani, amíg a veszélyeztetettség nem zárható ki nagy valószínűséggel. „C” fokozat: Akkor indokolt elrendelni, ha információ van arra vonatkozóan, hogy Magyarország fenyegetettségi, illetve veszélyeztetettségi szintje nőtt. Fontos, hogy az erre vonatkozó információk részben vagy egészben ellenőrzöttek legyenek. Addig fenn kell tartani, amíg a fenyegetettségi szint nem csökken az ellenőrzött információk szerint. „D” fokozat: Akkor rendelhető el, ha Magyarországot fenyegető terrorcselekmény közvetlen bekövetkezésére utaló, konkrét információk állnak rendelkezésre, vagy az országban a nemzetközi terrorizmussal összefüggésbe hozható terrorcselekményt követtek el. Fenntartandó a fenyegetettségi szint fennállásáig, a következmények felszámolásáig, illetve addig, amíg az elkövetők felderítését és elfogását, valamint a további terrorcselekmények elhárítását a bevezetett intézkedések hatékonyan segítik. A rendelet alapján az önálló szervek alárendeltségébe tartozó szervezetek tervezik meg a fokozatokhoz rendelt feladatok végrehajtását, a normaidőket, a szükséges erőt, illetve anyagi-technikai eszközöket, továbbá ezek biztosításának a módját. Az elkészült terveket az önálló belügyi szervek vezetői hagyják jóvá. 7. Az iszlám „Az iszlám napjaink egyik legjelentősebb, a világpolitikára is nagymértékben ható civilizációja. Az iszlám évszázadokon keresztül a világ talán legfejlettebb civilizációja volt, amely erőteljes hatást gyakorolt a nyugati

101

civilizáció fejlődésére is.” A szeptember 11-i terrorakció „a legnagyobb kárt nem az Egyesült Államoknak, hanem az iszlámnak, az iszlám világnak okozták. Romlott az iszlám nemzetközi megítélése…az iszlám körüli „gyanú” légköre nyomán pedig defenzívába szorult az iszlám világ, s miután az iszlamizmus (sokak szemében az iszlám) egésze „terrorvált, romlottak a belső demokratizálódási folyamat esélyei”.47 Az iszlám keletkezése és jogrendszere kialakulása után két részre osztotta a világot. A szent iszlám törvénykönyvben, a Sariában található „Umarszerződés”

évszázadokra

rögzítettek

egy

olyan

hierarchiát,

amely

moszlimokra és nem moszlimokra osztotta a társadalmat. A zsidók és a keresztények az iszlám világban, mint az isteni kinyilatkoztatást tartalmazó szövegek birtokosai, a „könyv népei” védelmet élveztek és – a korabeli viszonyok tekintetében – jogi toleranciában részsültek. Hasonlóképp dhimmi-nek (megtűrt, oltalomban részesülő más vallású idegen) tekintették a perzsiai Zoroaszter-hívőket és az indiai hindukat is. A zsidók és a keresztények, ha másodrendű állampolgárként is, de stabilan beépültek az iszlám gazdasági-társadalmi rendszerbe. Az iszlám az egész világon elterjedt egyistenhívő, kinyilatkoztatott vallás, de egyúttal társadalomszervező program is. Több irányzata van, amelynek hívei gyakran a szó szoros értelmében véres harcot vívnak egymással, mert „ahogy nincs egységes keresztény civilizáció, úgy az iszlám régió népei történeti-kulturális fejlődésének feltételrendszere is sok vonatkozásban eltér egymástól”.48 „Az iszlám mai differenciáltsága szerves következménye a XIX. században kibontakozott iszlám reformmozgalom kettéágazásának…E két irányzat 47

Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a Nyugat. Interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Corvina, Bp. 2004. 17. o., 10. o. 48 Gazdik Gyula: A terrorizmus elleni koalíció és az iszlám világ. In: Válaszok a terrorizmusra avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. Szerk.: Tálas Péter, SVKH-Chartapress, Bp. 2002. 250. o.

102

közös vonása, hogy egyaránt felismerték: ahhoz, hogy az iszlám világ csökkentse elmaradottságát, kitörjön a „stagnálásból” és meginduljon a korábbinál gyorsabb és több területre kiterjedő fejlődés útján, a fennálló helyzet megváltoztatására van szükség…E két fő reformkoncepciót nevezhetjük fundamentalizmusnak és modernizmusnak”.49 Az iszlám terrorizmust általában az iszlám fundamentalizmussal kapcsolják össze. Ez a megállapítás csak részben igaz, mert a fundamentalista szervezetek jelentős részétől távol áll a radikális eszközök alkalmazása. Egy részük azonban céljaik megvalósításához nélkülözhetetlennek tartja ezeknek az eszközöknek az alkalmazását. A hivatalos iszlám – gyakori ellentmondásos viszonya ellenére – összefonódik az állammal és igyekszik a hivatalos ortodoxiát legitim keretek között képviselni. Ezzel az ortodoxiával szemben áll a liberális (modernista), valamint a fundamentalista (politikai) iszlám. Az előbbi a fundamentalistákkal ellentétben a tolerancia, a demokrácia és a pluralizmus alapján értelmezi az társadalomszervező programját, mivel véleményük szerint a nyugati liberális eszmék az iszlámban is megtalálhatók. Tehát a fundamentalista csoportok a vallás egészének csak egy részét jelentik. Az iszlám fundamentalizmusnak és a belőle sarjadzó terrorizmusnak filozófiai, vallásjogi gyökerei vannak. Az iszlám szerint az emberi akarattól függetlenül, Istentől elrendelve, öröktől fogva létezik a törvényeknek egy olyan csoportja (saría), amely előírja és meghatározza a társadalom rendjét és berendezkedését. Eszerint kinyilatkoztatásban

a moszlim

olvasható

–

hívő feladata

törvényeknek

és

ezeknek a

szabályoknak

– az

alkalmazása az életben. Az iszlám politikai fundamentalizmus Mohamed próféta „Ábrahám-vallás” koncepciója talaján áll. Eszerint az emberiségnek a teremtés óta létező, 49

Rostoványi Zsolt: Az iszlám a 21. század küszöbén. Aula, Bp. 1998. 124. o.

103

kinyilatkoztatott, monoteista vallása az iszlám, ami Ábrahám vallása is volt. Ezt azonban a zsidók és a keresztények „meghamisították”, s Mohamed küldetésének a lényege ennek az eredeti vallásnak a helyreállítása, visszatérítése az alapokhoz, „amelyeket nem torzítanak el a későbbi évszázadok dogmatikai, morális, szektariánus és egyéb „rárakódásai”, „szennyeződései”.50 Ez a moszlim szolidaritásra építő pániszlám reformattitűd az iszlám története során több alkalommal megfogalmazódott. Dzsamáladdin al-Afgáni (18381897) az iszlám politikai entitás létrehozását összekapcsolta a társadalmi modernizációs programmal. Máig tartó hatása az Arab-félszigeten kialakult vahabizmusnak és az Egyiptomban tevékenykedő, gyakorlati és ideológiai tekintetben is kiemelkedő szerepet játszott Mohamed Abduh sejknek (1849-1905) van. A 19. század végén a Török Birodalomhoz tartozó Egyiptom a brit gyarmatosítás korát élte, és ennek során nyilvánvalóvá vált a Nyugat fejlettsége és a Kelet gazdasági-társadalmi elmaradottsága közötti ellentét. Abduh azt a kérdést tette fel, hogy a modernizáció körülményei között alkalmas eszköz-e az iszlám az életvezetésre, s hogy a modernizálódó ember a változó világban hogyan maradhat a vallás keretein belül, hogyan maradhat hívő, aki megőrzi az életvezetés moszlim modelljét. A választ a moszlim civilizáció történeti elemzésével dolgozta ki. Eszerint a moszlim világ hanyatlásának oka a racionális kormányzás hiánya, ami akkor kezdődött, amikor a vallástudósi és az uralkodói funkció különvált egymástól. A vallástudósoknak – önneveléssel – mindent meg kell tenniük a diszharmonikus helyzet felszámolása érdekében: ennek módja a racionális módszer és tudás megszerzése, illetve alkalmazása. Mindez az iszlám hagyományban is megtalálható, tehát az említett cél megvalósítása nem ütközhet 50

nehézségbe:

id.m. 127. o.

104

így

a

nyugati

racionalizmushoz

fordulás

tulajdonképpen a saját múlthoz fordulást jelenti. Másrészt a teológiával kapcsolatban azt javasolta Abduh, hogy a moszlim hagyomány kétes eredetű részeit szigorúan vizsgálják felül – még akkor is, ha széles körű használatban vannak – és tisztítsák meg a lerakódásoktól. Az iszlám középutat jelentett számára: egyfelől alkalmas a modernizációra, a technikai, tudományos és filozófiai fejlődés befogadására, másfelől meg tudja védeni és őrizni az ember szellemi értékeit, erkölcsi és társadalmi jólétét, ha az újraértelmezés feladatát a vallásos elit, a művelt vallástudósok végzik el. Mohamed Abduh életében a modernista mozgalom megmaradt elitista kísérletnek, de a 20. század elején hatása szélesebb körben érvényesült. Az elsődleges cél a moszlim hagyományok kritikai újrarendezése volt, ennek szellemében jelent meg a Korán hivatalos kairói kiadása is. Egyiptomban Mohamed Rasíd Ridá (1865-1935) vezetésével azonban konzervatív fordulatot vett a racionális modernizáció, és teret nyert egy új, szalafijjának nevezett mozgalom. Jelentős változásról volt szó: amíg Mohamed Abduh vagy az őt követő algériai Ben Badis a modernizációs reform nyugati támogatással való kiteljesítését remélte, addig Rasíd Ridá már olyan felvilágosult moszlim államot tervezett, amelyik a legkorábbi moszlim társadalom, a Próféta medinai uralmának és az első négy kalifa uralkodásának idejét tekintette követendő példának, és nem a racionálisan szervezett nyugati államok berendezkedését. Ridá arra a következtetésre jutott, hogy a moszlim államok nem adaptálhatják az európai berendezkedést, s a követendő minta az iszlám aranykora: ez a korszak egyértelműen bizonyította, hogy a felsőbb tudás, ami az iszlám alapelveinek megfelelő értelmezése révén elsajátítható, lehetővé teszi a moszlim birodalom kialakítását és prosperitását. A szalafijja sikerének oka azzal magyarázható, hogy az általa felvetett társadalmi és politikai kérdéseket széles körben terjesztette az 1928-ban

105

alapított, Haszan al-Banná vezette Muzulmán Testvérek (Moszlim Testvérek) mozgalma. Ennek következtében a tudósok eredetileg szűk körén túl már az értelmiség is részt vállalt a társadalom alapvető kérdéseinek tárgyalásában: a korábbi műveltségi privilégiumok a fokozatosan megvalósuló modernizáció, a közoktatás, a jog, a bírósági rendszer átalakításának eredményeképpen eltűntek. A Mohamed Abduh által kezdeményezett reform a 20. század első évtizedeiben olyan körök számára is lehetővé tette a vallási kérdésekről való gondolkodást, amelyek képzettségüknél fogva már nem is lehettek véleményformálók a vallási önállóságot képviselő vallási jogtudósok (ulemá) uralma alatt. Amint ezek az új laikusok el tudták fogadtatni saját vallási, politikai, elveiket a közösségek egyes tagjaival, illetve más értelmezőkkel, azonnal politikai síkra fordult a diskurzus, és közvetlenül az állam kritikája fogalmazódott meg benne. Számos arab országban még a nemzeti függetlenség megszerzésének programja volt napirenden, ezért a Rasíd Ridá kezdeményezte szemlélet komoly aggodalmakat keltett a gyarmatosító hatalmakban. Sok helyen cenzúrával, tiltással próbáltak gátat vetni a terjedésének. Az 1928-ban létrehozott Muzulmán Testvérek népi mozgalom keretében azonban megtalálták a megfelelő módszert nézeteik elterjesztésére. Az alapító Hasszán al-Banna szerint az iszlám nemcsak vallási előírások, parancsok összessége, hanem életmód is. A mozgalom saját politikai pártot is szervezett. Terrorakciói és politikai programja miatt azonban – Egyiptomot az iszlám jog és törvények alapján kormányozzák – többször betiltották. A reform újabb fordulatát az iszlám mellett elkötelezett, a politikai, társadalmi és vallási válságra radikális megoldást kereső laikus értelmiségiek dolgozták ki. A huszadik század közepén a függetlenségre törekvő nemzeti mozgalmakban – Egyiptomban, Algériában – még helyet kaptak ugyan a szalafiták képviselői, ám a függetlenség kivívását követően kiszorították őket

106

a hatalomból. A nyugati mintára szekuláris államot szervező, szocialisztikus elveket valló nemzeti diktatúrák a 20. század ötvenes és hatvanas éveiben látványos sikereket értek el; annál súlyosabb következményei lettek az 1967es katonai vereségnek, a demográfiai robbanásnak, a tervgazdaság lefulladásának, a fokozódó gazdasági válságnak. Megfogalmazódott, hogy a nyugati modellek alkalmatlanok a moszlim társadalom szervezésére és igazgatására. A hetvenes évektől újra napirendre kerültek a korábban tiltott elképzelések, amelyek közül hatásában messze kiemelkedett a Nasszer elnök által, politikai összeesküvés vádjával 1966-ban kivégzett Szajjid Qutb (1906-1966) gondolatrendszere. A Moszlim Testvérek vezető ideológusának teóriája döntő befolyást gyakorolt Kohomeini ajatollahra is. Qutb – aki ösztöndíjjal két évet az Egyesült Államokban is eltöltött – a nyugati eszmék befogadásától jutott el a radikális, konfrontatív nézetekig. Véleménye szerint a világon nincs egyetlen megfelelő társadalom sem, mert még a tradicionális–konzervatív iszlám vezetők is pozícióik védelmére használják ki a vallást. Qutb egyfajta gyakorlati politikai filozófiát dolgozott ki. Alaptétele az volt, hogy az ősök megújításának elméleti igénye mellett a Muzulmán Testvérek szervezete nem rendelkezik megfelelő politikai stratégiával, ezért nincs olyan mozgósító ereje, amivel a híveket vezetni tudná. Úgy vélte, a technikairacionális és a morális fejlődés kettévált, és válsághoz vezetett az emberiség történetében. Mivel pedig az irracionális belátás, a hit biztosítja az emberiség harmonikus fejlődését, azt helyre kell állítani. Ezzel azonban az iszlám messze került Mohamed Abduh egykori programjától, amelynek központi eleme éppen a Nyugat racionalitásának követése volt. Szajjid

Qutb

a

Nyugat

politikai,

erkölcsi

és

vallási

hanyatlását

túlhangsúlyozva úgy látta, hogy az elveszítette az egészséges fejlődéshez nélkülözhetetlen életerőt: iszlámkritikájának is ez lett a végkövetkeztetése.

107

Szerinte a mai moszlim államok még a moszlim nevet sem érdemlik meg, olyannyira távol kerültek a valódi iszlám értékeitől. Olyan világképet alakított ki, amelyben az egyik oldalon a hit, a valódi iszlám, a másik oldalon a hitetlenség áll. Mivel a Korán tiltja a kényszer alkalmazását a vallásban Qutb elválasztotta egymástól a hit és az ideológiák szféráját a materiális szférától, amely a politikai hatalmat, intézményeket, szervezeteket foglalja magában. Miközben a modern reformerek a hagyomány racionális rendezésére, a modern politikai gyakorlat ésszerű összehangolására törekedtek, Szajjid Qutb vitatta a vallási racionalitás társadalmi lehetőségeit. A tömeg felvilágosítása szerinte csak akkor lehetséges, ha az útmutatók, a tanítók mint személyek közvetlenül meg tudnak nyilvánulni a hívők mindennapi gyakorlatában. Ezért egyfajta állandó buzgólkodást épített programjába. Másfelől, mivel léteznek olyan politikai rendszerek, amelyek megtévesztik az embereket, az igazi tanítás képviselői védekezésre kényszerülnek. Emiatt az egyén önvédelmi harcának a célpontja az a társadalom, amelyik a tömeget tudatlanságban tartja, és elfedi előle valós érdekeit. Szajjid Qutb totális társadalmi mozgalmat hirdetett, ami a prédikálás és a meggyőzés eszközeit használja, hogy megváltoztassa az emberek nézetét és hitét, hogy felkészítse és visszatérítse őket a hit világába. Szükség esetén használja a fizikai erőt és a dzsihádot – „hitetlenek elleni szent háború” – is, hogy felszámolja a tudatlan rendszer szervezeteit és intézményeit. Meg kell jegyezni, hogy a dzsihádnak „ez az új jelentése azonban idegen a Korántól. A háború szónak a „szent” jelzővel való összekapcsolása ráadásul mintha a vallás és a szervezett erőszak között fennálló valamiféle összefüggésre kívánna utalni, ami úgyszintén nem szerepel a Koránban. A háború megszentelődése az iszlámban a történelemmel összefüggésbe hozott, a kinyilatkoztatott Írásba belemagyarázott új

108

értelmezés, és ilyenformán nem része az iszlám teológiának”.51 A moszlim jogtudósok szerint a dzsihád a jó megvalósításáért folytatott állandó küzdelem a rossz ellen, ami alatt elsősorban az önmagunkban lévő tulajdonságokat kell érteni. „Önmagában a Korán alapján – annyi más kérdéshez hasonlóan – az iszlám és az erőszak viszonya sem elemezhető.”52 Napjaink minden szélsőséges moszlim mozgalmának ideológiai bázisa a Szajjid

Qutb-féle

gondolatrendszer.

Főbb

munkái

a

hivatalos

könyvkereskedésekben nem vagy csak nehezen kaphatók. Ebben az időben a Qutbétól eltérő nézetek is elterjedtek. Abduh tanítványa, Ahmed

Lutfi

Szájed

(1872-1963),

a

Kairói

Egyetem

tanára

elképzelhetetlennek tartotta az egymással gyakran véres harcot vívó moszlimok alkotta pániszlám politikai unió megteremtését, és az egyiptomi nemzeti tudatot mindenek fölé helyezte. A pániszlám elképzelések azáltal is gyöngültek, hogy Musztafa Kemál (1881-1938) 1924-ben eltörölte a kalifátus intézményét. A 19. században az arab nacionalizmus eszméje is lángra kapott, és jelentősen megerősödött az első világháború után. A pánarab nézetek politikai célokat követtek és olyan ismert irányzatok alakultak ki a révén, mint a baathizmus és a nasszerizmus, amelyeknek eszmei-ideológiai definiálása nem egyszerű feladat. Leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, hogy a szocializmus felé közelítő irányzatokról van szó, amelyek hatása az északafrikai térségben is cselekvési programmá alakult egy időben. A politikai iszlám felemelkedését, világpolitikai tényezővé válását általában az 1979-es iráni fordulathoz kötik, amikor létrejött a modern világ első teokratikus iszlám állama. Ennek következményeként megalakultak ma is 51

Tibi, Bassam: Keresztes háború és dzsihád. Az iszlám és a keresztény világ. Corvina, Bp. 2003. 47. o. 52 Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a Nyugat. Interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Corvina, Bp. 2004. 92. o.

109

közismert terrorista szervezetek, mint 1982-ben a Heztbollah, amely teljes mértékben Khomeini ajatollah nézeteit vallotta és vallja. A Hamasz 1987 végén, az első intifáda idején, a Muzulmán Testvérek önálló, palesztin ágaként jött létre. A Hamászt 2003. szeptember 11-ig az Európai Unió nem tekintette terrorista szervezetnek, csak katonai szárnyát, az un. al-Kasszám brigádokat. Ennek oka pedig az volt, hogy a Hamász széleskörű szociális tevékenységet

folytat,

igyekszik

javítani

a

palesztin

lakosság

életkörülményein; iskolákat, kórházakat tart fenn, termelő tevékenységeket finanszíroz. A 70-es években szerveződött Iszlám Dzsihád tagjai 1979-től nagy számban harcoltak Afganisztánban, de akcióikat elsősorban Egyiptomban hajtották végre. Ebből a szervezetből került át az al-Kaida vezetői közé al-Zavahiri, a kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek elleni, illetve a szeptember 11-i merénylet tervezője, Mohamed Atef, aki 2001 novemberében Afganisztánban egy amerikai bombatámadásban vesztette életét. Az izraeli-palesztin megállapodás egyik problémája, hogy mindkét fél a másikat tartja terroristának és ezért saját terrorista ellenes akcióit jogosnak minősíti. 2002. április 1-én Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter terrorizmus támogatásával vádolta meg Irakot, Iránt és Szíriát, mert pénzzel és fegyverrel segítik az Izrael ellen merényleteket végrehajtó terrorista szervezeteket. A következő napon, a Kuala Lumpurban ülésező Iszlám Konferencia Szervezetének külügyminiszteri értekezlete visszautasította a palesztin ellenállás azonosítását a terrorizmussal, de magát a fogalmat nem tudták definiálni, mert a tagok nem egyformán ítélték meg az izraeli polgári lakosok életét kioltó palesztin merényleteket. A záródokumentumban a külügyminiszterek az ártatlan emberek megölését tiltó, a békét és toleranciát hirdető igazi iszlám tanok mellett kötelezték el magukat és elutasították, hogy a moszlimokat illetve az iszlámot a terrorizmussal

110

kapcsolják össze. Deklarálták a palesztin nép elidegeníthetetlen jogát önálló államának létrehozására és ezzel is különbséget tettek a terrorizmus illetve a megszállás ellen folytatott nemzeti felszabadító harc között. Az elmúlt negyed század történései alapján a modern politikai iszlám tevékenységi köre három részre osztható. „A harcoló iszlám értelmezése szerint a Nyugat közvetve és helyi politikai szövetségesei segítségével közvetlenül az iszlám hanyatlását segíti elő, ezért különbségtétel nélkül hadat visel ellenük. A terroristák célpontjai saját országaik kormányhivatalai és külföldi érdekeltségek. illetve személyek. A szociálaktivista iszlám fegyveres harc

helyett

társadalompolitikai

és

szociális

tevékenységet

folytat

az elmaradott vidékek és a városok szegény lakossága körében, a tömegeket a vallási közösségen keresztül mobilizálja. Iskolákat, kórházakat, karitatív létesítményeket és más ellátórendszereket épít ki, ezeken keresztül terjeszti az iszlám forradalom szellemét. Sikerrel képes behatolni az államigazgatásba, közfunkciókat vállal magára, de ezeket le is választja az államigazgatásról. A harmadik csoport, a legális iszlám, jogszerű pártpolitikai eszközökkel képviselteti magát a nemzetgyűlésekben, önkormányzati testületekben, a fennálló politikai renden belül, széles társadalmi támogatottságra támaszkodva képviseli az iszlám társadalmi reform gondolatát.”53 Az iszlám vallású térségekben a terrort alkalmazó szervezeteket két nagy csoportba sorolják, az elsőbe az iszlamista/fundamentalisták, a másodikba a szekuláris nemzeti/nacionalisták tartoznak. Ez utóbbiak az önálló palesztin állam létrehozását tekintik elsődleges céljuknak. A szervezetek célpontjai az iszlám országok kormányai és a velük együttműködők köre, másodszor az ezekben az országokban élő külföldiek, harmadszor pedig a mindkét csoport

53

Póczik Szilveszter: Az iszlám forradalom. Polgári Szemle, 2005. december http://www.polgariszemle.hu/app/interface.php?view=v_article&ID=56

111

által ellenségnek tekintett Izrael. És végül 9/11 óta Észak-Amerika illetve Európa államainak nagy része: NATO és EU tagállamok. Összességében azzal a megállapítással érthetünk egyet, amely szerint „az iszlámizmus totalitárius világnézet, mely éppen úgy nem következik az iszlámból, ahogy a Gulag sem következik Marx Károly írásaiból”.54 Végül szólni kell a terrorista módszerek között az utóbbi másfél évtizedben elterjedt öngyilkos merényletekről. Elsősorban a palesztinok alkalmazták, különösen a 2000 szeptemberében kitört második intifáda után.55 A legismertebb öngyilkos merényletek 2001. szeptember tizenegyedikéhez kapcsolódnak. Az izraeli szakemberek az öngyilkos merénylőket négy fő csoportba sorolják. Az első csoportba tartozó, általában tizennyolc és negyven év közötti fanatikusok ideológiai alapon vállalják a halált. Életük során szisztematikus képzésben részesülnek, és létük értelmének a robbantás idejét tartják. Ők a legveszélyesebbek, szinte lehetetlen megállítani őket. A második csoport tagjait a bosszú vezérli, és a fentieknél sokkal fiatalabbak: tizennyolc– huszonöt évesek. Nehéz megállítani őket. A merénylők harmadik csoportját szerencsétlen sorsú, reményvesztett nők, nem ritkán kislányok alkotják. Általában tizenhét-tizennyolc évesek, vagy még fiatalabbak. Motivációjuk több okra vezethető vissza. Sokszor olyan nagycsaládot kell ellátniuk, hogy már fizikailag, sem lelkileg nem bírják tovább, vagy erőszakos módon egy 54

Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. In: Új antiszemitizmus. Szerk.: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor. MAZSIKE-Szombat, Bp. 2007. 12. o. 55 Az „intifáda” arab szó jelentése „felkelés, lázadás”, a palesztinok Izrael elleni felkelésének megjelölésére használják. 1987. december 9-én egy izraeli taxis állítólag szándékosan ütközött össze egy arabokat szállító taxival. A karambolt követően a Gázaövezet menekülttáboraiban az arab fiatalok rendszeresen kövekkel dobálták és gumiabroncs égetésekkel zavarták a megszállt területeken szolgálatot teljesítő izraeli katonákat. Ezt a napot tekintik az intifáda-mozgalom szimbolikus kezdetének, ám az ellenállás gyökerei Ciszjordániában és Gázában az 1967-es izraeli katonai megszállásig vezethetők vissza.

112

olyan emberhez lettek hozzákényszerítve, akit egyáltalán nem szeretnek. Nem ritka eset, hogy a család valamelyik tagjával szexuális viszonyba kerültek, és így akarják visszaszerezni a család előtt a becsületüket. Ők a legfiatalabbak, nyolc(!)-tizennégy évesek. Ez a csoport okozza számszerűen a legkisebb veszteséget, mert minél hamarabb meg akarnak szabadulni terheiktől és az öngyilkosság súlyától. A szinte kizárólag férfiakból álló negyedik csoportot alkotók hírnévre, elismerésre vágynak. Ezért nevezik ezt a társaságot „dicsőségcsoportnak”. Legtöbbjüket, még a merénylet elkövetése előtt elkapják, mert indokuk miatt nem nagy titoktartással készülnek akciójukra.

113

8. Irodalom Aczél Endre: Jelentés szeptember 11-éről. 168 Óra, 2004. 08. 12., 32. sz. Aczél Endre: Kárhozatos évforduló. 168 Óra, 2006. 09. 11., 36. sz. Anderle Ádám: Megosztott Hispánia. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. Bartha Dániel: Konferencia a terrorizmusról. 2004. szeptember 20. http://www.europeer.hu/vilag/terror040920.html Baszkföld történelme. http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=870&page=1 Bayer József: A politikatudomány alapjai. Napvilág, Bp. 1999. Bernát Péter: Az ujgur terrorizmus és a kínai politika. 2004. május 17. http://www.europeer.hu/vilag/ujgur040517.html Bimbó József: Az Afganisztán elleni légi hadművelet. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2002/1/z-09/chapter1.htm Brief introduction to the Shanghai Cooperation Organization. http://www.sectsco.org/html/00026.html Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: Válogatott tanulmányok. 1. k. 1935-1944. Magvető, Bp. 1986. Deák Péter: Új típusú fegyveres konfliktusok. 2002. 02. 08. 1. évf. 4. sz. http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=5571 Dobozi József: Rendvédelmi szervek „két tűz között”. In: Szabadság és/vagy biztonság. Szerk.: Molnár Katalin-Valcsicsák Imre. MRTT-RTF, Bp. 2006. 28-35. o. Ferwagner Péter Ákos – Komár Krisztián – Szélinger Balázs: Terrorista szervezetek lexikona. Gavrilo Principtől Oszama bin Ladenig. Maxim Könyvkiadó, Szeged, 2003. Furet, François: A francia forradalom története 1770-1815. Osiris, Bp. 1996. Gazdik Gyula: A terrorizmus elleni koalíció és az iszlám világ. In: Válaszok a terrorizmusra avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. Szerk.: Tálas Péter, SVKH-Chartapress, Bp. 2002. 249-264. o. Gowan, Peter: Szeptember 11. és a világpolitika. Eszmélet, 53. sz. 2002. tavasz, 90-114. o. Gyóni Gábor: A csecsen konfliktus. Eszmélet, 66. sz. 2005., 101-120. o. Harsányi Iván: Tudományos munka az ETA történelméről. Klio, 2002. 1. sz. http://www.c3.hu/~klio/klio021/klio131.html Haskó Katalin: A terrorizmus történeti fejlődése. In: Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. Szerk.: Tálas Péter, SVKH-Chartapress, Bp. 2002. 13-24. o. Heller Ágnes: Gondolatok a baloldali antiszemitizmusról. In: Új antiszemitizmus. Szerk.: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor. MAZSIKE-Szombat, Bp. 2007. 10-18. o. 114

IRA és ETA: terrorizmus Európában. http://www.origo.hu/tudomany/tarsadalom/20011106iraes.html Jakus János – Tálas Péter: A terrorizmus elleni küzdelem katonai aspektusairól. Múltunk, 2004. 4. sz. 235-264. o. Jónás Endre: Terrorizmus, Magyarország. Belügyi Szemle, 1999. 12. szám. 86-102. o. Katona Magda: A terrorizmus jelenségének főbb okai és megszüntetésének lehetőségei. Eszmélet, 53. sz. 2002. tavasz, 145-164. o. Kiss Zoltán László: A terrorizmus elleni küzdelem szociológiai természetű kihívásai. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2005/4/2005_4_31.html Konok Péter: RAF, A Vörös Hadsereg Frakció. Rubicon, 2007. 3. sz. 4-19. o. Kõvári László – Nagy László: A nemzetközi terrorizmus és Oroszország. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2002/4/kovari_nagy/chapter1. htm Kulcsár István: Levadászott elnökök. 168 Óra, 2005. 03. 16., 11. szám Kullberg, Anssi: The Internal Power Struggle in Chechnya. http://www.cc.jyu.fi/~aphamala/pe/2003/tsets-4.htm Magyarics Tamás: Egy szuperhatalom szuperügynökségei. Az FBI és a CIA. Rubicon, 2007. 3. sz. 58-64. o. Marinov Iván: Északír-válság. http://konfliktus.index.hu/eszakir.html Marinov Iván: Az orosz-csecsen konfliktus. http://konfliktus.index.hu/csecsen.html Martinusz Zoltán: Magyar biztonságpolitika és terrorizmus. In: Válaszok a terrorizmusra avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. Szerk.: Tálas Péter, SVKH-Chartapress, Bp. 2002. 303-312. o. MIPT Terrorism Knowledge Base. http://www.tkb.org/NewSurvey.jsp Neményi László: Irak és a terrorizmus az amerikai politikában http://beszelo.c3.hu/04/05/04nemenyi.htm Netanjahu, Benjamin: Harc a terrorizmus ellen. Hogyan lehet legyőzni a nemzetközi terrorizmust? Alexandra, Pécs, 1997. Olter László: Huszonkét év háború. In: Afganisztán. Index, 2000. http://konfliktus.index.hu/afganisztan.html Póczik Szilveszter: A nemzetközi terrorizmus fontosabb összetevőiről. Magyar Tudomány, 2005. 10. sz. http://www.matud.iif.hu/05okt/12.html Póczik Szilveszter: Az iszlám forradalom. Polgári Szemle, 2005. december http://www.polgariszemle.hu/app/interface.php?view=v_article&ID=56 Politkovszkaja, Anna: A második csecsen háború. GABO, Bp. 2003. Póti László: Az Északi Szövetségtől az Észak-Atlanti Szövetségig: Oroszország politikája szeptember 11-e után. In: Tálas Péter (szerk.):

115

Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. SVKH-Chartapress, Bp. 2002., 225-238. o. Robespierre, Maximilien: Elveim kifejtése. Gondolat, Bp. 1988. Rostoványi Zsolt: Az iszlám a 21. század küszöbén. Aula, Bp. 1998. Rostoványi Zsolt: Az iszlám világ és a Nyugat. Interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös fenyegetettség mítosza és valósága. Corvina, Bp. 2004. Rotter, Gernot – Fathi, Schirin: Nahost Lexikon. Der israelischpalästinsische Konflikt von A-Z. Palmyra, Heidelberg, 2001. Ságvári Bence: Háború és béke. Baszkok és spanyolok. Kisebbségkutatás, 2001. 1. sz. 134-136. o. Shah, Anup: Crisis in Chechnya. 2004. http://www.globalissues.org/Geopolitics/ Chechnya. asp Storobin, David: The Chechen struggle for independence. http://www.cc.jyu.fi/~aphamala/pe/2004/chechen_ind.htm Sz. Bíró Zoltán: Oroszország szeptember 11-e után. In: Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig.. SVKH-Chartapress, Bp. 2002. 239-248. o. Szabó János: A politikai és a kriminológiai megközelítések haszna a terrorizmus értelmezésében. In: Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra II. A politikai marketing csapdájában. MáguStúdió Kkt. Budapest, 2006. 61-86. o. Szaniszló József: Nemzetközi terrorizmus 2. rész. Szakmai Szemle, KBH Tudományos Tanácsának kiadványa. 2005. 2. sz. 5-31. o. Szikinger István: Terrorizmus és jogkorlátozás. Fundamentum, 2005. 3. sz. 73-79. o. Szternák György – Kiss Zoltán László: Vázlat a terrorizmus szociológiai aspektusainak vizsgálatához. http://www.zmne.hu/dokisk/hadtud/Szternak3.pdf 106-145. o. Tálas Péter: A terrorizmus elleni küzdelem néhány dilemmájáról. http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2005/4/2005_4_33.html Tálas Péter: Kelet-Közép -Európa és az új típusú terrorizmus. In: Tálas Péter (szerk.): Válaszok a terrorizmusra II. A politikai marketing csapdájában. MáguStúdió Kkt. Budapest, 2006. 11-40. o. Tálas Péter: Az irreguláris hadviselés. Rubicon, 2006. 2-3. sz. 93-97. o. Tarján G. Gábor: A terrorizmus történelmi dimenziói. Belügyi Szemle, 2002. 6-7. sz. 5-25. o. Tarján G. Gábor: A 21. század terrorcselekményeinek politikai következményei. In: Szabadság és/vagy biztonság. Szerk.: Molnár KatalinValcsicsák Imre. MRTT-RTF, Bp. 2006. 88-94. o. Tibi, Bassam: Keresztes háború és dzsihád. Az iszlám és a keresztény világ. Corvina, Bp. 2003. Truscott, Peter: Putyin útja. Panem-Grafo, Bp. 2005. 116

Vajda Mihály: „Két kultúra háborúja” 168 óra 2003. 14. sz. 04. 08. http://www.168ora.hu/cikk.php?id=371 Urbán Attila: A nemzetbiztonsági szolgálatok és a terrorelhárítás. Biztonságpolitika és terrorizmus, 2002. január, II. évfolyam 1. szám http://iroga.hu/biztonsagpolitika/Urban.htm

117