IN MEMORIAM
ZAS LÓRÁNT 1938 - 2011
VÁLOGATOTT VERSEK A KÖLTÔ ÉLETMÛVÉBÔL
UGYANAZOK Ugyanazok mondanak nemet, akik már igent mondtak. Ugyanazoknak a verseit szavalják, akiknek a verseire masíroztak. Ugyanazokat tapsolják, akik kaptak egy díjat. Ugyanazok a fejfedôk, ugyanazok a derék-szíjak. Ugyanazok emelnek szobrot, akik már szobrot loptak. Ugyanazok a fák és ugyanazok az éjszakák és ugyanazok a halottak. Ugyanazok az orgiák, és ugyanazok dalolnak. Hihetsz te ugyanazoknak?
ÜZENET A MAGYARNAK Kacagj a múlt síró szemébe, nevess a fájó jelenen, s ki alkudozva jön a sors nevében, ne legyen annak kegyelem.
A JÓHÍRNEVÛ (A Keleti-Király kontra Kubinyi per itélethirdetésekor)
A jóhírnevû gengszterek pártfegyelemhez szokott jóhírnevét bemocskolni nem lehet: bûntetendô. Immár az a bemocskolhatatlan, ami mocsok. Kétezer évvel Krisztus megfeszítése után nem a latrokat, hanem Krisztust kell újból elitélni, hiszen feltámadásával sérti a latrok és a zsinat érdekeit.
EZ MA Ez ma a szem-határ, a senkiföldje, futó-homokon hál, aki magát ide-kötötte. Korbács ütésként ég bôrén ezernyi véres madzag, Gulliverként gúnyolják: kelj, ha nagy vagy. Ócsárolják hetedhét, hazudnak róla százszor. Tudják, hogy fekszik, fején egy céda táncol. Szájába tömtek giz-gazt, göncöt. Mellére ültek, hallgatják. Hörgött? Szemét kivájják, szíve, az jó lesz rögnek. Hite, ha volt, hitére köpnek. De egyszer mozdul, megrándul leláncolt lába. Felül. Félelmetes. És törpéit lerázza.
LESZÜNK MÚZEUMI (Egy körlevélre)
Leszünk múzeumi tárgyak, akikre majd mutogatnak: ez hôsi srác volt, az Vácról szökött, emez meg árkot ugrott, szaladt csak. Leszünk a kegyhely egy budapesti ôszben, ahová zarándokolni Tel Avivból jô el rokon, befektetô és új-ságra új-ságnyi mágnás. Megölték, újjáéledt, porlik vagy náthás? Leszünk a rébusz egy rébuszoktól pattogó parlamentben: fasiszta, kisnyilas, gazember, pókhas és spicli. - Miért is ment el?, és miért jár vissza?, jogán a jognak? - Itt más világ van, rend van és fogd be a pofád, ha szólnak. Hazádat ne kérd, nem adjuk vissza. Bebörtönöztek, apádat felhúzták? Felejtsd el, keresztény vagy és tiszta. - Hogy még mindíg azok?, és csak azok?, a hunyorgó bíró és az ávós Miska? - Ugyan, na, menj már, ez nyugdíjas, az megbánta, emez meg borát issza. Leszünk a kiállítás egy kiáltani már alig képes csendben. Ravatal leszünk, levél, hogy megszámoljanak: fizetett és nagyon szépen ment el.
A PLATA FOLYÓ (..., Demjanjuk János, Finta Imre,...)
A Plata folyó partján - a távolság negyvenkét kilóméter és Argentína a túloldalon - Montevideó-ban, két héttel a pápa látogatása után, ezerkilencszáznyolcvannyolc május harmincadikán, este, erôs szélviharban közelített meg az idegen és esernyôje hegyével a hátamba szúrt. Másnap repülôgépen ébredtem, fegyveres ôrök körülöttem és idegen szó. Az elsô pofonok után, kijózanodva, hogy mégis ébren vagyok, felvilágosítottak, hogy negyvennégy évvel ezelôtt embereket gázosítottam, és ezért bíróság elé állítanak. Tévedés, mondtam, márciusban múltam ötven, itt az útlevelem, hívják a feleségemet, fogalmam sincs az ügyrôl. Az nem számít, mi hatvanhétnek tudunk, Treblinkában követted el a gaztetteket és bûnhödni fogsz. - Lehetséges?
KÉTEZER-TIZENHÉTBEN (In memoriam Rudolf Hess)
Kétezer-tizenhétben felbontják Londonban a Rudolf Hessrôl összegyûjtött iratokat, az, aki ezerkilencszáznegyvenötben született, hetvenkét éves lesz, és abszolút nem érdekli majd, hogy Churchill akarta a háborút, Sztálin aszisztált, Hitler pedig ellenezte. Ezerkilencszáznyolcvanhétben, amikor a kilencvenhárom éves Hesst megfojtották - öngyilkosság volt, így hozták a lapok - nem volt tanácsos errôl beszélni. Negyven millió halottról elszámolni nehéz, inkább a mese és a ködösítés.
NEM ÜLDÖZÖTTKÉNT (Válasz otthoni kérdezôimnek)
Nem üldözöttként, hanem akit fogtak bilincsei az el-nem-dalolt daloknak, nem számûzöttként, hanem akit elûztek a le-nem-írt szavak, zenéje a betûknek, azokért voltam vándor és most vissza-visszatérô, akik nem merték kimondani, hogy súly a lánc, a kancsuka a tépô, hogy akikért zokogtam és akikért a parazsat fújtam, ne nézzenek csúnyán, megfáradtam már és megbutultam, mert nem értem, hogyan, és nem értem, mi végre lesz az asztalon kenyér és lesz fûtés a télre, de akik hisznek még a minket soha-meg-nemcsaló idôben, tudják: üszök, hamu humusszá lesz a termôvé égô földben.
A SZÉGYEN (In memoriam Trianon, 1920. június 4.)
A szégyen évtizedeiben, a hazátlanság kenyerén, idegenben, kiejteni a másként hangzó szavakat, újságokat olvasni és utcaneveket más hangon, a megalázottság és a másodrendûség pillanataiban, hogy a miénk volt, hogy elvették, hogy nem kérhetjük vissza. Nem fogadom el magaménak a másoktól rámerôszakoltat, nem mondok le arról, ami a jussom. Visszajön, vagy visszaveszem. „Circumdederunt. Pax vobiscum.“ Hazudjon!
NEM KOPPÁNYT („Csupán magyar...“-Stampa Lászlónak)
Nem Koppányt siratom, hanem a harci kedvet, a kopját siratom, a tegezt, a lándzsát, a harci mént, hogy mindenért és mindenkinek megfeleljek, hogy dédapámmal és unokámmal ott legyek Mohácsnál, Majténynál, Világosnál, Visegrádnál, a Bánátban és Bácskában, ahol csak csatánk van, és magammal rántsam a törököt Nándorfehérvár bástyájáról a halálba, hogy Zrínyivel haljak vadkantól és cselszövéstôl, amelytôl annyiszor haltak eleink átkot hörögve a császárra. Nem Koppányt siratom, világtájakra vágott testébôl vér szivárog, Jézusunk ô, megfeszíttetett, felnégyeltetett: Trianon-elôtti tálca, László feje, Dózsa trónja, pernyébe-fúlt forradalmaink szalma-lángja, haduraink: Etele, Álmos, Árpád nem nemzettetek elég gyermeket a világra. Nem Koppányt
siratom, hanem az almafákat, bozótjainkat, cserjéseinket, fûzfáinkat, fenyveseinket és tölgyeinket, szél ha támad, parazsat, pattogó szikrát, palánkba harapó duhaj lángot, Koppány seregét siratom: Bornemissza Gergôt, Esze Tamást, Bercsényit, Bemet, a pesti srácot, aki csatázott. Nem Koppányt siratom, hanem az orosz hómezôbe vesztet, a bakó Bogártól felhúzottat, meggyalázott asszonyainkat, sírokat, a keresztet. Álmainkat siratom, regéinket, a meséket, Fanyûvô Jánost siratom, Árgyélust, Tündér Ilonát, az egri nôket, igriceinket siratom, táltosainkat, Prohászkát, Apor Vilmost, a féllábú Jánost: húsunkból és vérünkbôl még eposz nôhet. Nem Koppányt siratom, hanem a tartást, a mindent kimondó szót, az eskût, ami köttet. Nem Koppányt siratom: magamért ejtek könnyet. Nyugati tó, 1995. március 13.
AZ ÉGETÉS Az égetés jött-e elôbb, vagy az égô szemek a sírástól, hogy elveszett a ház és kenyeret is alig lehet venni, a sikoly jött-e elôbb, vagy a sikoltás, hogy ez a miénk és csak a miénket akarjuk a mármár eltulajdonított temetôkbe temetni, a lövés jött-e elôbb, vagy az ágyú, amelynek gyártására sok, kis idegen szatócs a milliókat összehozta, a láger jött-e elôbb és a tífusz, vagy Hollywood, hogy a kazánokban az ember-húst a képernyôkön felnagyítsa, az ész jött-e elôbb, vagy az esztelen és mindent a maga-képére formáló önzés, a bûn és a bûnhôdés mindörökre, von Clausewitz jött-e elôbb és Schiller, Leibnitz, vom Stein, Scharnhorst, von Humboldt, vagy aki a katedrálist a sárba lökte?
CSAK A BÁTRAK (Egy aláírásra)
Csak a bátrak testébôl nô virág, csak a bátrak vére öntözhet kertet. Ahol hôsöket temettek, ma hull a kô: miránk. Mert szólhatsz százszor és sírhatsz, kérhetsz kegyelmet: nem döbben a király. Fegyverrel hal, ki áll. Erôszak ellen erôszak az ellen, az erôszak szül szabaddá, hogy emlékmûvet emelj a kertben, hogy saját hazádban élj: egyél és igyál.
MÁSOK ELÔTT (In memoriam Sértô Kálmán, Alföldi Géza...)
Mások elôtt meg-nem-hajoltan, már lent fekszik a földben, holtan. Gyászold ne azt, ki élve égett: védtelent véd és mond merészet. Kinek kenyér és tej a gondja, felemelt fejjel jár pokolra. Ha ivott is, ha néha részeg, tiszta a szív, ha agy nehéz lett. És hangja, az elcsukló, mérges, szivárványt ûz és lepkét, ménest. Kinek mezô a menny és barka, csillagos ég a ravatalja. Koporsóján a szeg, fû fénylik. Húsában féreg. Na és? Szép itt. Elmondja azt, hogy jobb lett dolga, alulról néz, mert fent van por ma. Cúgos cipôk és kényes dámák taposhatják, emléke márvány. Akik versébôl máglyát raktak: himpellér, hernyó, hitvány-fajzat. Los Angeles (börtön), 1997. május
HOGY HÔS LEGYEK Hogy hôs legyek és meghaljak Szarajevóban, zászlómon piros vér van és felkelô hold van, és hogy legyek példaképe egy népnek, fejemet lángszóróval égetik le és meggyalázott testemre lépnek, így vagyok elárult és kisemmizett árva, akit sajnálnak, de akiért hadsereget a nemzetek egyesülése nem verbuvál ma, lennék kuwaiti és földembôl olaj folyna, lennék izráeli, megvédenének, repülôt küldenének és hullna a bomba, csak bosnyák vagyok, csak horvát, csak néger, csak muzulmán vagyok, csak keresztény: a világ sebeimig nem ér el.
