Imádkozzatok értem
A Tiberis magas. Nagyon magas. Sok szemetet hordoz, s miután visszatalál a medrébe, a szeméttel úgy díszítette fel a fákat körös-körül, mintha valami torz, apokaliptikus karácsonyra készülődne. Egyszerre elkesesítő és mulatságos. Sosem tudtam, hogy inkább sírjak az emberiség nyomorán – beleértve a saját részemet – vagy örüljek annak, hogy Isten olyan fantáziát adott, amivel máshogy is tudok nézni a dolgokra. *
*
*
Abban az időben amikor összeült a konklávé, hogy az emeritus papa Benedetto utódját kiválassza, éppen szert tettem egy kis vírusra a hasamban. Eleinte nem tűnt komolynak egyik sem. A betegség harmadik napján, egyedül ültem le az ebédlőnkben, ami akár száz embernek is helyet adhat, hogy elfogyasszam könnyű vacsorámat, itt, a Collegio Internazionale del Gesù-ban. Mégsem éreztem magam magányosnak. Sőt, kifejezetten kényelmes volt. Egy romantikus, csendes vacsora a gondolataimmal. Megjelent egy indonéz rendtársam, aki épp a szokásos tornáját fejezte be, megivott valami gyümölcslevet, váltottunk pár szót, olaszul ugye, mert ebben a kollégiumban ez a közös nyelv, majd elment. Ezután egy osztrák rendtársam jött, esernyővel, energikusan, vidáman, már-már szétfeszítette a készenlét. Azt mondta sétálni megy. Megkérdeztem: - Csak nem a Szent Péter Térre? - Talán. - Szerintem még nem lesz pápánk. – próbáltam megtörni a lelkesedését, már csak azért is. - Gondolod? – kérdezte játékosan. - Szinte biztos vagyok benne. – mondtam. - Sosem lehet tudni. Szép estét! – azzal elment. Hamarosan bejött egy portugál rendtársam. Rámköszönt, s láttam, hogy vacsorához készülődik. Ennyit a romantikus, csendes vacsoráról. Elkezdtünk beszélgetni. Éppen a vasárnapi maratonra készül, s ma már szerda van, ezért még edzett egyet utoljára. Aztán rátértünk a konklávéra. - Szerintem még nem lesz pápa ma este. – kezdtem vidáman. - Én is meglepődnék, ha lenne. – mondta ő valamivel bölcsebben. - Hallod ezt? – kérdi. Hegyeztem a fülem, és nem kellett sokáig. Vállat vontam. - Harangok. Na és? Biztos az esti misére... – közben ránéztem az órára. Nem lehetett az esti mise. Csend. Egymásra néztünk azzal a „csak nem?” tekintettel, s mindketten megálltunk egy pillanatra az evéshez megkezdett mozdulat közben.
Semmi. Elmúlt a pillanat. - Ha meghalljuk a többieket a folyosóról, hogy hangosan mennek kifelé, akkor az egyet jelenthet. – mondtam, elvesztve az eddig megőrzött ál-higgadtságot. - Igen. – válaszolta vacsorapartnerem sokatmondó arckifejezéssel. Anélkül, hogy feltűnően kapkodtunk volna – ahogy itt mondják – „összefoglaltuk” a vacsora maradékát. Szinte kerültük a szemkontaktust. Az utolsó mozdulatoknál hallottunk valami zajt a folyosóról. Megdermedtünk mindketten. Csend. Egymásra néztünk. Hallani véltem, hogy dobog a szíve. Szavak nélkül tudtuk mi van, de még élveztük ezt a dermedtséget egy pillanat erejéig. Aztán kitörtünk egyszerre egy felszabadító nevetésben. Jó hosszan visszhangzott az üres ebédlőben. Elindultunk. Szinte belebotlottunk egy belarusz rendtársunkba, aki éppen a lépcsőről leugorva kanyarodott el előttünk, egy biciklivel a hóna alatt. Nem mulasztott el lelkesen ránk ordítani: - FEHÉR!!! – azzal már fordult is ki a portához vezető folyosó felé. Nem kellett gondolkozni azon, hogy a füstre céloz, s nem a fal színére, ami a biciklis landolása előtti pillanatban még az volt - fehér. Innen nem bírtam türtőztetni magam tovább. Ilyen gyorsan még sosem értem fel a harmadik emeletre. Haladva felfelé egyre csak nyíló ajtók zaját hallottam, szemből rohanó rendtársak lendületével s örömével találkoztam. Az egész olyan volt, mintha egy folyó közepén próbálnék árral szemben úszni. Csak érjek már fel. Vegyem a cipőmet, kabátomat, ó és az esernyőt. Ezek voltak még a legpraktikusabb gondolataim. Összefutottam egy olasz, s az iménti fitt indonéz rendtársammal, valamint a portugál vacsorapartneremmel, aki más úton jött fel. Ugyanis szomszédok is vagyunk. A maroknyi jezsuita tanuló rendtag egymást túllihegve, s egymás szavába vágva izgatottan kiabálja: - Habemus papam! Gyorsan! Gyorsan! Menjünk! Siess! Várjatok meg! – s efféléket. Be a szobába. Fel a cipő. Kabát. Felmarkoltam az első kézre eső esernyőt. Elsőnek az olasz készült el. Aztán én s a portugál szomszédom holtversenyben, végül az indonéz, hiszen ő az edzés utáni zuhanyból értesült az eseményről, így ő volt a legnagyobb hátrányban. Indultunk lefelé, kísérve a velünk, belőlünk, s a nem tudni (csak sejteni) honnan áradó Erőtől. Kiérve a kapun az esőben valamennyien kinyitottuk ernyőinket. Konstatáltam, hogy nem legjobb ernyőmet hoztam el. Külsőre olyan volt, mint egy ernyő, viszont, ha kinyitják úgy néz ki, mintha egy székrekedéses viziló emésztette volna egy hétig. Vagyis sehogy. Nem baj. Gondoltam így legalább kevesebb helyet foglal, mint a többiek orbitális példánya. *
*
*
Azalatt míg kiértünk a térre, egymást előzgetve az erőltetett sétában, a szokásosnál is nagyobb, zajosabb, fényesebb dugótól körülvéve, találgattuk, vajon ki lehet az új pápa? Minden szembejövőnek mondogattuk: Habemus papam! Az olasz társamat még sosem láttam ilyen lelkesnek. Minden porcikájával hirdette az embereknek az örömét, s az új pápát.
Annyira megfeszített az öröm, hogy el is felejtettem azon izgulni, hogy esetleg valami – hogy is mondjam – korszerűtlen pápát választottak, akiben csalódni fogunk. Ez eszembe se jutott. Annyira biztos voltam benne, hogy most, mint valahogy mindig is, a Lélek működik közre, nagyon is figyelembe véve az emberi gyarlóságot. Csak mentünk, meneteltünk. Rendőrök irányíották a forgalmat a lámpák helyett. Ami itt nem sok különbséget jelent általában. Most viszont a nehezebb csomópontokon, és az autók között úgy folyt át a gyalogosok tömege, mint víz a szitán. Így mi is minden nehézség nélkül, alig egy fél órával a fehér füst után: megérkeztünk. A végére hárman maradtunk az olasz és indonéz rendtársammal. A portugál útközben találkozott néhány egyetemista évfolyamtársunkkal és velük tartott, kissé lemaradva. Benyomultunk a tömegbe, s viszonylag könnyedén eljutottunk az obeliszkig. Majdnem szemben a bársonyfüggönyös balkonnal, ahonnan Szent Péter következő hm, mondjuk „helyettese” vagy „földi képviselője” vagyis az új pápa hamarosan előjön. Ekkor még nem is sejtettük, hogy nem is pápát, hanem Római Püspököt fogunk majd kapni, ami tulajdonképpen ugyanaz, csak a nyelvezet mégis más. Ugyanis ezzel a címmel írja le a katolikus pápát a keleti egyház, s aki így mutatkozik be, az már egy jelentőségteljes nyitást tesz a másik fél felé. Rengeteget lehetne mesélni ezekről a titulusokról, de azt inkább ráhagyom azokra, akik értenek hozzá. Várakozás közben az eső is alábbhagyott, először szemerkélésbe, majd teljesen elállt. Hátrafordultam felmérni a tömeget, de nemigen lehetett. Sok kamera, kiváncsi arcok, mindenféle korosztály. Valóban a nép sava-borsa. Az olasz rendtársam az egyik legmodernebb kis mindenttudó nemtommivéjel próbált fényképeket készíteni. Sikertelenül. Elkezdődött az izgalomteli várakozás. Egyhelyben. Hol több, hol kevesebb nyitott ernyővel. *
*
*
Kigyúltak a fények a szobában, a palota balkonja mögött. Az egész tömeg, aki addig egyre alábbhagyó lelkesedéssel hívogatta - csalogatta az új pápát, egyszerre ébredt fel. S én is vele. Gyerekek hangját lehetett hallani a legjobban a közelemben, ahogy buzdítólag kiabáltak: - Gyere ki pápa! Akkor az emberek valamennyien a balkon felé emelték mobiltelefonjaikat, amiknek sajátosan világító kijelzőfénye leírhatatlan bájjal festette be a teret, mintha csillagok ezrei hullottak volna le csak a mi kedvünkért. Valamennyien meg akarták örökíteni saját maguknak, és szeretteiknek ezt a pillanatot. Amit akkor még nem tudtak, hogy milyen sok szempontból történelmi lesz. Pár perc után kinyílt az erkély ajtaja, óriási tapsviharral övezve. Aprótermetű (mondjuk ilyen távolságból még egy afrikai származású kosárlabdázó is kicsinek látszana), kedves arcú öreg bíboros jött ki, s latinul mondta: - Habemus papam! A várható örömrivallgás nem is maradt el, hiába, hogy nyilvánvaló tényt közölt. Még én sem tudtam türtőztetni magam. Elmondta a nevét. - Reverendissimus... Jorge Mario Bergoglio... Egymásra néztek az emberek: a „ki ez?” kérdést közvetítő tekintettel. S ezzel egy időben a mellettem álló olasz rendtársam soha nem hallott ujjongásban tört ki, mintha legalábbis most közölték volna vele, hogy ő lesz a pápa.
Elkezdett úgy beszélni, mintha nem is tudná eldönteni melyik szava, mondata, érzése lenne a legfontosabb vagy a legsürgősebb, vagy melyiket osztaná meg legszívesebben. Ezért egyszerűen (és olaszosan) egyszerre mondta el az egészet. - Jezsuita!Azegyetlenjezsuitaésargentin!Végreeurópánkívüli!Francesco!Mekkoranagy! Hihetetlen!Énisjezsuitavagyok!Miisjezsuitákvagyunk!Amirendtársunk!Ismeremismerem! Mitfogszólniamamahafelhívom!?Gyerekekértitekezt?! – valahogy így. Mindeközben ránk is ráragadt az öröme, s nem fogyva ki a szuszból elkezdte magyarázni a körülöttünk állóknak e történelmi pillanat súlyát. - Nagyon ritka, hogy szerzetest választanak! Jezsuita meg még sosem volt! Első a történelemben. Még a noviciátusban úgy tanultam, hogy jezsuitából nem lehet pápa! Most mégis! Mekkora! És Argentinából van. Igazán a nép embere. Egyszerű házban lakik, illetve lakott. Tömegközlekedést használt. A Gondviselés igazán nagy csavarokkal dolgozik! Hihetetlen! Általában, persze nem minden esetben, mondjuk a rossz nyelvek szerint akkor lesz egy jezsuitából püspök, ha provincia meg akar szabadulni tőle, belőle meg kardinális lett, most meg pápa! És Ferenc! Assissi Szent Ferenc, akitől azt kérte Isten, hogy „építsd újra az Egyházamat”, meg Xavéri Szent Ferenc a nagy misszionárius, népek barátja, térítője! Elképesztő! – úgy tűnt egyszerre beszélünk is, figyelünk is, ám egyszercsak valamennyien elhallgattunk. Minden szem a balkonra szegeződött. Ugyanis előlépett első Ferenc tiszta fehérben, dísztelenül, stóla nélkül, ahogy annak idején első János Pál, s a nyakában nem aranyból, hanem vasból készült kereszttel. Már a megjelenésének volt egy kedves hangulata. Vártuk miféle bölcsességgel, áhítattal vagy netalán Szentírási idézettel kezdi a bemutatkozást. Hiszen kétségkívül az első szavaknak nagy a hordereje az ilyen pillanatokban. Mint minden gesztusnak. Csend. Ránéz szelíden a tömegre, majd a lehető legtermészetesebb hangnemben azt mondja: - Jó estét! Óriási taps- és hangorkán seper végig a téren aztán újra csend. Mosolyog. Nem hittem a fülemnek: „Jó estét?” Hogy lehet ez? Rögtön a néppel, a közzel, az emberrel vette fel a kapcsolatot ezzel a köszönéssel. Mint amikor két ismerős találkozik, s barátságosan köszönteni akarják egymást. Egy hétköznapi, egyszerű, emberi: jó estét! - Emberek, milyen kedves tőletek, hogy kijöttetek ide. Püspök társaim megválasztották Róma püspökét, a Szeretet Helytartóját, ezúttal a világ végéről. Arra kérlek most titeket, hogy imádkozzunk az előző püspökért, Benedekért. – és olaszul (nem latinul) elmondtunk közösen egy miatyánkot, egy üdvözlégyet és egy dicsőséget az előző püspökért. - Most azt kérem tőletek, hogy imádkozzatok értem csendben, hogy a Szűzanya őrizzen és segítsen a munkámban. – És meghajtotta a fejét a nép felé. Ezzel olyan csend lett, a sűrű, a zajos, a forgalmas, a büdös, a csillogó, a történelmi Róma közepén, a Vatikán közepén, hogy a sirályok reptét hallani lehetett. Ez így tartott egy jó percig. - Köszönöm nektek. – Eztuán mondott valamit még a latin pápai áldás előtt, ami biztos fontos volt, de nem tudtam megjegyezni. Ezt a részt rábízom a szakértőkre, riporterekre, bloggerekre, újságírókra s különben is nem a teljesség igényével terveztem ezt az írást, hanem ahogyan bennem megmaradt. Meg kell sajnos elégedni most az én szűkös látókörömmel. Nyilván azzal a szabadsággal elégedj meg, kedves olvasó, hogy más forrásokból is utána lehet nézni a dolgoknak. De térjünk vissza az eseményekhez. A latin pápai áldás után így búcsúzott el eslő Ferenc:
- Együtt megy a nép a püspökökkel, együtt halad a világ Isten felé, s most én így folytatom az utamat veletek. Holnap elzarándokolok a Santa Maria Maggiore-ba imádkozni a Szűz előtt, s arra kérlek titeket: imádkozzatok értem! Most visszavonulok! Jó estét. Nem. Jó éjszakát! – S ezzel visszament a bíborosok gyűrűjében a nagy térről, egy kisebbe. *
*
*
Magas a Tiberis. S ahogy büdösen hömpölyög, sok szemetet visz magával. Egyszerűen egy folyó, ami ered valahonnan, s tart valahová. Most mintha szebben verné vissza a Város fényeit. Már nem is annyira büdös, és nemcsak szemetet hordoz. Élőlények is vannak benne, rajta, s körülötte. Róma, 2013. március 14.
