igencidfa

ted/a V7ile//igencidfa

E

Q

Sácv&elle

ók/ m

FIESTA-SAXUM

S.Ui/)<‘//e yÁ'//wxa/ J i ? ite/li^e/nce elet cveuw HUNGÁRIÁN TRANSLATION © BALLA KATALIN, 1998 SZERKESZTŐ KISBÁN GYULA KÖNYVTERVEZÉS, TIPOGRÁFIA © MARGARITA

Megjelent a

FIESTA és SAXUM Kft. közös kiadásában Felelős kiadó Kisbán Gyula a FIESTA Kft. ügyvezető igazgatója és Jenei Tamás a SAXUM Kft. ügyvezető igazgatója Borító © FIESTA Kft. Kisbánné Meggyesi É v a Számítógépes grafika SZABADKÉZ STÚDIÓ, Aba Béla Műszaki szerkesztő Klauz Emese Szedés, tördelés Szeker Annamária ISSN 1418-8805 ISBN 963 8133 76 7 ISBN 963 9084 26 3 9 8 .8 5 3 3 Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető: Vadász József

Az intelligencia-tesztek iránti érdeklődés századunk első évtizedeiben kezdődött. Tüstént előtérbe került az intelli­ gencia valódi tartalma és a tesztek által mért tulajdonságok közti feszültség. A D. Wechsler által 1939-ben összeállított, mai napig nemzetközileg elfogadott és használt teszt a racionális in­ telligenciát méri. Az ő megfogalmazásában: „az egyénnek azt az összesített képességét, amely lehetővé teszi, hogy célszerű­ en cselekedjék, racionálisan gondolkodjék és eredményesen bán­ jék környezetével" Természetesen minden társadalom előnyben részesít bi­ zonyos képességeket. Az intelligencia fogalma nem füg­ getlen egy adott korszak, társadalom, kultúra elvárásrend­ szerétől. Korunkban a logikai készségek mellett egyre fontosabb a szociális ügyesség (hogyan tudunk akadályokat gördülé­ kenyen, másokitak sem sérüléseket okozva leküzdeni). A jó kommunikációs készség (mások üzeneteinek pontos értel­ mezése, saját közlésünk hatékonysága), az empátia (beleér­ zőképesség, amely segít minket, hogy megjósoljuk part­ nerünk cselekedeteit, megértsük és akár befolyásolni tud­ juk környezetünket). Nevezhetjük az előbbieket érzelmi intelligenciának. A gazdasági életben a fenti készségeket interjúkkal, tesztek­ kel igyekeznek mérni, hiszen mai életünkben a szociális hatékonyság nem pusztán az egyéni érvényesülés titka, hanem a társadalmi siker elengedhetetlen kelléke is.

Az intelligencia - szélesebb értelemben - a környezet­ hez való minél sikeresebb alkalmazkodást jelenti. Ehhez természetesen hozzá tartoznak a viselkedésnek a beleér­ ző- és kifejezőkészség által befolyásolt elemei is. A szerző fontos és aktuális problémákat feszeget művében, sok „ér­ zelmi intelligenciával", sok vitát provokáló gondolattal. Az „érzelmi intelligencia" iskolai taníthatósága talán ép­ pen e képesség sajátos természete miatt kérdéses. Ezeket a készségeket nem a szokásos tanulással, sokkal inkább modellszemélyek viselkedésén keresztül lehet elsajátítani. A személy saját élményein és tanulságain (például egy ilyen mű befogadása által) fejlődhet, finomíthatja eszköztárát. Érdekes, elgondolkoztató, inspiráló olvasmány a szerző könyve. Egyszerre szórakoztató és tanulságos, ötleteket nyújtó és gondolatokat ébresztő. Remélhetőleg az olvasó racionális és érzelmi intelligenciáját egyaránt megmozgat­ ni képes. Budapest, 1998. július

Dr. Hajduska Marianna

barátomnak, szerelmemnek, életem társának

akinek érzékeny és átütő írása hozzásegített, hogy rátaláljak az igazságra

/öszönetet mondok mindazoknak, d/í£ akik megosztották velem érzéseiket. Minden történet igaz, néha átdolgozott, a keresztnevek kitaláltak. Az Embert nagy E-vel írtam, hogy az emberiséget jelöljem vele, a férfit és a nőt egyaránt.

'& iiexet6> Haussmann körút, egy nagyáruház nyolcadik emelete, tizenegy óra. Zsúfolt a lift. Már csukódnak az ajtók, ami­ kor egy férfi közeledik sietve. Egy lány megnyomja a gombot, hogy nyitva tartsa az ajtót. Valaki ingerülten rá­ szól: „Majd megy a következővel. Mi is sietünk!" A lány, ujját továbbra is a gombon tartva, nyersen visszaszól... Nő a feszültség, újabb tiltakozás készülődik az illető ajkán. Yves, feléje fordulva, mosolyogva int: „Haragosnak lát­ szik. Nagyon siet?" A férfi azonnal hangot és attitűdöt vált: „Nagyon sietek, le fogom késni a találkozómat." De már elmosolyodik. A lány feszült vonásai megenyhülnek. A lift megérkezik a földszintre. A férfi kilép, s mosolyogva a többiek felé biccent: „Kellemes napot!" Az iskolában tanítanak történelmet, földrajzot, matema­ tikát, nyelvet, rajzot, testnevelést... De mit tanulunk az ér­ zelmekről? Semmit. Semmit arról, hogyan lépjünk közbe, amikor veszekedés kezdődik a liftben. Semmit a gyászról, semmit a félelem kézben tartásáról, semmit a düh egész­ séges kifejeződéséről. A sikerhez az IQ (intelligencia kvóciens) nem elegendő. Mindannyian megéljük az iskolában, vagy a munkában: nem csak technikai szakértelmünk tesz különbözővé min­ ket, hanem az a képességünk, hogyan kezeljük érzésein­ ket, és hogyan kommunikálunk.

w tte lli^ £ M £ Ía 1983-ban Howard Gardner kiadja Frames of Mind című munkáját, és elsőként beszél különböző intelligenciákról. A kifejezés megdöbbenti a szakembereket, és elkápráztatja a széles közönséget. „Munkám célja, hogy kimutassam a külön­ böző intelligencia elemeket, melyekkel a tengerészek, a sebészek és a boszorkányok dolgoznak." Hangsúlyozza az intelligencia szót; szemében ezek a képességek ugyanolyan alapvető fontosságúak, mint azok, és melyeket az IQ teszt vizsgál. 1905-ben Párizsban A. Binet és T. Simon mutatja be az el­ ső intelligenciát mérő metrikus skálát (a híres Binet-Simonskálát). Célja azoknak a gyermekeknek a kiszűrése és spe­ ciális osztályokba irányítása, akik alkalmatlanok az általá­ nos iskolára. Az intelligencia kvóciens amerikai találmány*, nem sokkal az első teszt után született, és a következőkép­ pen számítják: mentális kor/valóságos életkor x 100. Az IQ tesztek azonban iskolai és önkényes gyakorlatok. Ha mégis van jelzés értékük, az abban rejlik, hogy a nyelv ismeretét és a matematikai logikát mérik, amelyre az isko­ lai vizsgák is rákérdeznek. Az IQ nem az intelligenciát, hanem a társadalmi konformizmust méri. Az egyetlen vizsgán megszerzett érdemjegy nem feltétlenül jelzi az illető állandó képességeit. Ennek ellenére a közgondolko­ dásban az IQ és az intelligencia összekeveredik. Az ered­ mény: az intelligencia azt a képességet jelenti, ahogyan egy verbális és matematikai-logikai tesztnek megfelelünk. Howard Gardner elhatárolja magát az intelligencia meg­ határozásának ilyen leszűkítésétől. Úgy definiálja az intel­ ligenciát, mint „problémamegoldó képességet, vagy olyan javak előállítását, melyeknek értékük van egy adott kulturális vagy kol* Az IQ fogalmát 1912-ben W. Stern javasolta az USA-ban ío

lektív kontextusban. A megoldandó problémák egy történet végé­ nek kitalálásától a dunna megfoltozásán át egy sakkjátszma meg­ nyerésének előre tervezéséig terjednek. A javak sokfélék lehetnek, a tudományos elméletektől, kezdve a győztes politikai kampányo­ kon át a zeneszerzésig." Nem egy intelligencia van, hanem több, hetet nevez meg közülük (hangsúlyozva, hogy a lis­ ta csak hozzávetőleges). A liftben Yves érzelmi és kapcsolatteremtési ismeretei­ nek felhasználásával valódi intelligenciáról tett tanúságot, ám olyan intelligenciáról, melyet eddig félreismertek, hi­ szen nem mérhető az IQ teszttel.

Goleman szerint az IQ uralmának át kell adnia helyét az EQ (emocionális kvóciens) korszakának. Az emocionális intelligencia Dániel Goleman szerint olyan képességeket foglal magába, mint önmagunk moti­ válásának és a kitartásnak képessége a csapások és a fruszt­ rációk ellenére; az impulziók ellenőrzése, az elégedettség későbbre halasztásának képessége, az a képesség, hogy szabályozzuk hangulatunkat és nem engedjük, hogy az el­ keseredés megváltoztassa szellemi képességeinket, továb­ bá az empátia és a remény Magába foglalja tehát Howard Gardner inter- és intraperszonális intelligenciáit. Gyakran találkozhattunk a fogalommal a „szív intelligen­ ciája" megnevezés alatt. Ezt azonban sokszor bizonyos naivsággal, a világ realitásától való elszakadással azonosítot­ ták, és paradox módon az egyházi embereknek, a gyengeelméjűeknek, a nagy tudósoknak, a nőknek és a költők­ nek tartották fenn. Mára a boldogság és a siker egyik alap­ vető dimenziója lett. Hogyan határozhatjuk meg a szív intelligenciáját? Azon­ nal felismerjük, amint kapcsolatba hoz azzal, ami emberi csak van bennünk. Akiben megvan a szív intelligenciája, a dolgok felszíne alá lát, meghallgatja a mély motivációkat.

ewceéme/c- /te/ye Nem az ész irányítja a világot, hanem az érzelmek. Az érzelmek, amelyeket nem akarnak meghallgatni, át­ veszik a hatalmat. A fasizmus és a rasszizmus érzelmi vá­ lasz a kimondatlan félelmekre és fájdalmakra. Az ész egyedül nem képes útjukat állni. A szekták és a szélsősé­ ges pártok kihasználják a bizonytalanságot és az érzelmi analfabetizmust. Csábítanak, mert egységet kínálnak a gonosszal szemben, testvériség érzetét valamely fekete bárány rovására, önmagunk újraértékelését valaki más le­ értékelésével. A külvárosok szélsőséges erőszakhullámáról beszélnek, gyerekekről, akik egy pár cipőért, vagy egy dzsekiért megölik a barátjukat. Sok szó esik a túlcsorduló indulatok­ ról, hiszen nyugtalanítanak. Nem beszélnek azonban az érem másik oldaláról, a kifejezésre nem jutó érzelmekről, melyeket elfojtanak és befelé fordítanak. Pedig a magány, a depresszió, a szorongás sokunk mindennapi osztályré­ sze. Minden tizedik francia depresszióban szenved! Sürgősen meg kell tanulnunk szembenézni az érzelme­ inkkel.

\ J L

I Q m a K n e m elegendő

Tegnap még az integrációra, a csoporthoz való alkalmaz­ kodásra, a hatalomra, az önuralomra, a konformizmusra, az engedelmességre helyezték a hangsúlyt. Ezeket az ér­ tékeket ápolja továbbra is az iskola, miközben a mai világ már autonómiát, kezdeményezőkészséget, kreativitást, önmegvalósítást, szakértelmet, érzelmi kifejeződést, erede­ tiséget, kritikus szellemet és empátiát követel... Emocioná­ lis és racionális intelligenciát. A biztonságérzetet, amit tegnap még a hagyományok­ ból, a csoporthoz, családhoz vagy céghez tartozásból merí­ tettük, most már önmagunkban kell megtalálnunk. A bel­

ső konfliktusok kereszttüzében, amelyeket tegnap még úgy „oldottunk meg", hogy magunkra vettünk egy pon­ tosan körülírt és szigorú társadalmi szerepet, ma már so­ kunk elbizonytalanodik az élet felvetette problémák előtt. De ki tanított volna meg rá, hogy hallgassunk a belsőnk­ ből jövő impulzusokra? Ki tanított volna meg rá, hogy a szívünket kövessük? Egyedül a valódi érzelmeinkhez való hozzáférés teszi lehetővé, hogy megfeleljünk a mai társadalom összetett­ ségének kihívásaira.

Az autonómia fenyegetést jelent az igazságtalan alapo­ kon álló társadalmi struktúrákra. Az autonóm egyén az, aki kialakítja saját életvezetési szabályait, aki meghallgat­ ja a szívét. Nem lázadó. Elfogadja az egymás mellett élés szabályait... De nem viseli el az igazságtalanságot. Minél igazságtalanabb egy társadalmi struktúra, fenn­ maradásához annál inkább korlátoznia kell tagjai autonó­ miáját. Ezen a téren pedig a pszichikai korlátok sokkal ha­ tékonyabbak, mint a fizikai korlátozás. Egy érzés nevetségessé tétele az egyik leggyakoribb módszer az érzelmek elfojtására. A világon mindenütt, minden országban az a törekvés érvényesült, hogy a tradíciók fenntartása érdekében kiolt­ sák a személyes érzéseket és gondolatokat. A nyugati világban a hagyományok elhalványulnak, az egyén felértékelődik, ám nem mindig tudja, mit is kezd­ jen új szabadságával. A társadalom elkerülhetetlenül az in­ dividualizálódás felé halad, vagyis az egyének megkülön­ böztetése felé. A folyamat azonban összességében új kele­ tű. Az érzelmekről az autonómia eszközei egyelőre még szemérmesen hallgatnak. Az Embernek, hogy megfeleljen a mai kor kihívásá­ nak, újra meg kell találnia a kapcsolatot az érzelmekkel,

amelyektől a neveltetése eltávolította, és igazi önmagává kell válnia, megismételhetetlen, senkire sem hasonlító egyénné.

Ez a könyv egyszerre tudományos és hétköznapi, racio­ nális és emocionális, s ezért a gondolat elkalandozhat... Éppen ez a cél: összefonni a fej és a szív forrásait. Valóban ki lehet fejleszteni a szív intelligenciáját? Nem vagyunk természetünkből fakadóan, vagyis eredendően gyengédek, lobbanékonyak vagy félénkek? Könnyen azt mondjuk: „mindenkinek megvan a maga természete". Az ész és az érzelem sokáig szemben állt egymással. Ideje igazságot szolgáltatni az érzelemnek, ami az eszün­ ket segíti. Látni fogjuk, milyen finoman, de elkerülhetetle­ nül itatják át érzelmeink a mentális életünket. Érzelmi éle­ tünk, akár tudatos, akár tudattalan szűrőként működjék is külső és belső világunk között, irányítja választásainkat, befolyásolja a realitáshoz való viszonyunkat, és éppúgy eredményezheti sikereinket, mint kudarcainkat. Azonos helyzetekben minden ember ugyanazokat a pszichológiai változásokat érzi a testében. Az érzelmek al­ kotják közöttünk a közös nyelvet. Ha jobban megértünk másokat, ha empátiával válaszolunk szükségleteikre és ér­ zéseikre, kevésbé fogunk félni tőlük, közelebb érezzük magunkat hozzájuk, szolidárisabbak leszünk és megerő­ sítjük az együttműködést. Teljes nevelési rendszerünket újra kell gondolni, mivel az az IQ-ra összpontosítva nem készíti fel gyermekeinket a holnapi életre. Helyet kell adni az érzelmeknek, számí­ tásba kell venni a szociális és érzelmi fejlődést is. A szív in­ telligenciájának ismeretekből, tudásból kell táplálkoznia, ugyanúgy, mint a többi intelligenciának. Az érzelmek sürgetnek. Gyermekeink számon kérik rajtunk: „Hogyan szerettél?"

a m i éá a mUv beJcátÁx>t

4 . m/< á&üíeti£ a vewmeMe/c^im/c, xemxsxü/c a x t? „Ilyen vagyok." Nem a születésünk pillanatától meghatá­ rozott a jellemünk? A depresszió nem örökletes? A harag­ ra vagy szorongásra való hajlamunk nem előre belénk programozott? A velünk születés elméletét vallók, akik szerint minden genetikai kérdés, és a környezeti hatást hangsúlyozók között, aki hajlamosak azt állítani, hogy mindent szerzünk, kezd elcsitulni a harc. Mostanra a ku­ tatók többsége a kettő közötti álláspontra helyezkedik. A meghatározó tényezők sokféleségét figyelembe véve kau­ zális mezőről beszélnek. Még az egypetéjű ikrek agya is, amely azonos genetikai kóddal rendelkezik, morfológiailag nagyon eltérő. Ráadá­ sul a kapcsolatok egyensúlya a tapasztalatok során módo­ sul. Minden információáramlás proteinszintézist vált ki, ami szó szerint kódolja az aktivált neuron hálózatot. A gyakran használt útvonalak mélyebben érintettek, s eze­ ken gyorsabb az áramlás. Francois szülei nagyon parancsoló természetű emberek voltak. Megszokta, hogy egy kézmozdulatra, egy szempillantásra engedelmeskedjen. Még ma, negyvenkét éve­ sen is nehezére esik, hogy ne engedelmeskedjék automa­ tikusan, ha a hatalom egy képviselője, a főnöke, egy or­ vos, egy rendőr szól hozzá. A legapróbb tanácsot is pa­ rancsnak érzi, és a legapróbb rosszallást is eltaszításként éli meg. Minél gyakrabban lobbanunk haragra, annál inkább növeljük ennek a reakciónak a valószínűségét, vagyis a jö­

vőben egyre gyakrabban és könnyebben dühítjük fel ma­ gunkat. A szokásaink az idegi bevésések játékával alakít­ ják jellemünket, és megrajzolják vérmérsékletünket, azaz a haragra vagy a behódolásra, a bátorságra vagy a vissza­ húzódásra, a gondolkodásra vagy a félelemre való hajla­ munkat. A vérmérséklet tehát az egyén született adottságainak és történetének összetett interakciójából születik, anélkül, hogy a két rész valamelyikének kizárólagos felelősséget tulajdo­ níthatnánk. Sajátos módunk, ahogyan érzelmileg reagá­ lunk a világra, egyszerre velünk született és szerzett, az idő folyamán változik, minden pillanatban számtalan kül­ ső és belső esemény befolyásolja.

^

esx-emeeámáfó', /
Az érzelmekről azt tartják, hogy akadályozzák a józan észt. Igaz, az érzelmek befolyásolják a gondolkodást, ezt mindannyian tapasztaljuk. Gyorsan jár az agyunk, ha bol­ dogok vagyunk. Lelassul, amikor szomorkodunk. De va­ jon indokolt-e az ész és az érzelem közötti hagyományos szembenállás?

1848-ban a vasútépítési munkálatok huszonöt éves cso­ portvezetőjének élete egy csapásra összeomlik. Phineas Gage az aknák szakértője, és van egy speciálisan az ő tervei alapján készített, különösen hegyes aknafúrója. Egy pillanatra elkalandozik a figyelme, és bekövetkezik a bal­ eset. Hatalmas robbanás, s a fúró ahelyett, hogy a sziklá­ ba fúródna, az ellenkező irányba fordulva átszakítja Gage bal arcát, áthatol a koponya alján, s az agy elülső részén

átfúródva a fejtetőn kijön. Óriási meglepetésre Phineas, a tátongó seb ellenére, felkel. Tud beszélni, járni, s elméje teljesen tiszta marad. Az ápolásnak köszönhetően életben marad, személyisége azonban drámaian megváltozik. Jel­ leme, Ízlése, álmai, ambíciói, minden átalakul. Nincs töb­ bé erkölcsi érzéke, nem tisztel semmit, s beteges gondola­ tai alapján aberrált döntéseket hoz. Képtelen bármit is elő­ re látni, vagy felmérni tetteinek következményét. A kora­ beli orvosok tesztelik figyelmét, érzékelését, memóriáját, beszédét, intelligenciáját, de nem találnak magyarázatot adó elváltozást. Phineas Gage sérülése, amely a homloki agykérget érintette, szemmel láthatólag csak szociális ma­ gatartását változtatta meg. Az 1970-es években Antonio Damasio, az Iowai egye­ tem neurológiai tanszékének vezetője és kutató felesége, Hanna a homloki sérülések következményeit vizsgálva kerülnek kapcsolatba Elliottal. Elliotot agytumorral ope­ rálták, s a daganat nagyon közel esett ahhoz a területhez, ahol Gage sérült. A műtét következtében az ő személyisé­ ge is gyökeresen megváltozott. Minden észlelési és intel­ ligenciabeli képességét megőrizte, mégis érdekeivel el­ lentétes döntéseket hoz, nem tisztel egyetlen társadalmi konvenciót sem, és társadalmilag tönkreteszi magát. Mun­ kaképtelenné vált, de a rokkantsági segély iránti kérel­ meit elutasítják, mivel olyan értelmet mutat az intelligen­ ciatesztek során, hogy az orvosok szimulálással gyanúsít­ ják. Magas IQ-ja ellenére mégis pszichoterápiára irányít­ ják. Ha az intelligens képességei érintetlenek, a zavar oka csak emocionális lehet, tehát a pszichológia területére tar­ tozik... Hacsak nem munkakerülővel állnak szemben... Damasio vállalkozik Elliot tesztelésére. Észlelési képes­ ségei hosszú és rövid távú memóriája, tanulási, számolási és beszédkészsége tökéletes. „Reggel lökdösni kell, hogy felkeljen és összekészülődjön, hogy munkába menjen. Az irodába érve képtelen racionálisan kézben tartani az idejét. Ha az a dolga, hogy dokumentumokat osztályoz­ zon, könnyen előfordul, hogy hirtelen az osztályozási feladatról 47

megfeledkezve valamelyik dokumentum alapos tanulmányozásába merül. Vagy esetleg az egész délutánt azzal tölti, hogy azon gon­ dolkodik, milyen kronologikus vagy alfabetikus elv szerint rend­ szerezze a papírokat... Megáll egy részletnél, amit túlságosan tö­ kéletesen akar megvalósítani, az átfogó cél kárára. Nem lehet szá­ mítani rá, hogy időben befejez egy munkát, s mivel felettesei rendreutasításai hatástalanok maradnak, a legtöbbször elbocsátják munkahelyeiről." Amikor Damasioval találkozik, éppen mindenfélét gyűjt, és kétséges - és rá nézve katasztrofális - pénzügy­ ietekbe veti magát. Mintha minden ítélőképességét el­ vesztette volna. A családja nem érti, hogyan viselkedhet így egy ilyen intelligens és művelt ember. Megdöbbentő magatartása miatt felesége elhagyja. A második feleség sem bírja sokáig. A szerencsétlen férfi életkörülményei las­ san drámaivá válnak, de senki nem tudja, hogyan segít­ hetne rajta. Teljes marad a titok. Végül Damasio figyelmét felkelti egy részlet: a beszél­ getéseik során soha nem látta érzelem jelét Elliot arcán. Elliot olyan távolságtartással meséli életét, ami szöges el­ lentétben áll a vele történtek súlyosságával. Ekkor égő épületek, súlyosan sérült emberek képét ve­ títik elé... Semmi nem tudja megindítani. Bevallja, hogy nem úgy reagál, mint azelőtt. Nem érez semmit, sem po­ zitívan, sem negatívan. Vajon vonható-e kapcsolat az érzelemvilág változása és a helyzetek racionális megítélésben vétett hibák között? A Damasio házaspár az elkövetkező húsz évet emberek tesztelésével, mérésével, megfigyelésével és összehasonlí­ tásával, valamint majomkísérletekkel tölti. Végül arra a következtetésre jutnak, hogy „az érzelmek kifejezésének és át­ élésének képessége része a gondolkodás gépezetének Igaz, bizonyos körülmények között az érzelmek megza­ varhatják a gondolkodás folyamatát. Az érzés és a kifeje­ zés képtelensége azonban súlyosan megváltoztathatja a gondolkodási képességet. 'J8

A gondolkodást lehetővé tevő mentális képzetek a tes­ tünk külső és belső érzékelései alapján épülnek fel. Ké­ pekben gondolkozunk. A legelvontabb gondolatoknak is szenzoriális tartalmuk van. Döntéseink meghozatalában gyakran az érzelmek a meghatározó tényezők, még ha tudattalanok maradnak is. Önmagában a logika nem teszi lehetővé, hogy szembe­ nézzünk létünk összetettségével és bizonytalanságával. Figyeljük meg a döntéshozatalaink módját. Áttekintjük a jövőre vonatkozó képsorokat. Amikor így előrevetítjük magunkat a jövőbe, a testünk informál minket. Belekép­ zeljük magunkat az A helyzetbe, és melegség hulláma fut végig a testünkön, vagyis igen. Kivetítjük magukat a B helyzetbe, hideg áramlat halad végig a testünkön, vagyis határozottan nemi A szomatikus jelzők, a fiziológiai érzé­ sek, vagyis az érzelmek növelik a döntési folyamat haté­ konyságát és pontosságát. Az érzelmek újrarendezik a memóriát. Amikor felidé­ zünk egy emléket, nem az eredetileg érzékelt képet lát­ juk, hanem annak rekonstrukcióját. Idézzük emlékeze­ tünkbe az édesanyánk arcát. Lelki szemeink előtt megje­ lenhet, de az arc, amit így látunk, csak a neuronjaink által rekonstruált változat. Nem édesanyánkat látjuk, hanem csak érzelmileg befolyásolt megjelenését. Minél tudatosabbak az érzelmeink, annál nagyobb sza­ badságot nyerünk az életünkben.

Bezárhatjuk-e az érzelmeket egyetlen meghatározásba? Homo sapiens kultúránkban először is a lexikonokhoz

fordulunk. A legtekintélyesebb akadémikusok is beleüt­ köztek az emóciók körülírásának hallatlan nehézségébe. A Petit Robert-ben a következő meghatározást találjuk: „Intenzív érzelmi állapot, amit hirtelen fizikai és mentális za­ var jellemez, s amelynek során bizonyos nagyon élénk izgalmi állapotok vagy képzetek jelenlétében megszűnnek az esemény­ hez való alkalmazkodás megfelelő reakciói." A Petit Larousse hozzáteszi: „Múló zavar vagy izgalom, melyet az öröm, a meg­ lepetés, a félelem, stb. vált ki." Ez a meghatározás valami­ vel kevésbé negatív, mint az első, mivel magába foglalja a boldog érzéseket is. Ennek ellenére a „zavar" kifejezés ellentmondásos, sőt félreérthető. Igaz, létezik szerelmes zavarodottság, de általános értelemben senki nem szere­ ti, ha megzavarják. A két definíció mintha azt állítaná, hogy az érzelem a normális gondolkodás gátlója. Sokáig úgy tartották, hogy az emocionális és a racionális agy két külön struktúrát alkot. Az érzelmeknek lenne valami kö­ zük a mentálishoz? Sokáig csak a nőknek, ezeknek a ha­ gyományosan irracionális lényeknek tulajdonították ezt. Meggyőződés volt, hogy az érzelem és a hatékonyság hi­ ánya egyet jelentenek. Meg kell mondani, ez a vélekedés még most is jelen van gondolatainkban. Pedig Elliot és Gage példája is megmutatta, hogy nem lehetünk ésszerűek a belső mozgások nélkül, amelyek emberségünket adják. Az ér­ zelmek színezik ki az életet, és rajzolják meg a körvona­ lait. Mi tehát az emóció? Az emóció kifelé irányuló mozgás, belsőnkből születő lendület, mely a környezethez szól, egy érzés, mely megmondja, kik vagyunk, és kapcsolatot teremt köztünk és a külvilág között. Kiválthatja egy em­ lék, egy gondolat vagy egy külső esemény. Gyorsabban informál a minket körülvevő világról, mint a hipotetikusdeduktív gondolkodás. Irányít minket azzal, hogy eszünk­ be idézi, mit szeretünk és mit utálunk. Ebben az értelem­ ben az érzelmeink adják meg azt az érzést, hogy létezünk a világban. Egyénivé tesznek minket azzal, hogy megad­ ják saját személyiségünk tudatát.

Az érzelmi élet szorosan kötődik a kapcsolattartáshoz. Az érzelmek megosztása teszi lehetővé, hogy közel érez­ zük magunkat egymáshoz. Az érzelmek fiziológiai para­ méterei világszerte azonosak. Minden Ember, legyen fe­ kete, sárga, fehér, piros vagy kék, ugyanazokat a gyomor­ összehúzódásokat, a szívritmus gyorsulását és a száj kiszá­ radását érzi egy adott helyzetben. Bár az emócióink külső kifejeződése, és a név, amivel illetjük őket, kultúránként változó, ugyanazokat a belső mozgásokat érezzük. Érzel­ meink, melyek viszály tényezővé válnak ha nem lehet közösen kimondani és meghallgatni őket, a kultúrák felett is összekötnek. A kutatók, akik laboratóriumi körülmények között pró­ bálják meghatározni az emóció paramétereit, megegyez­ nek abban, hogy szomatikus (fáradtság, mellkasi fájda­ lom, libabőr) és/vagy érzelmi eseményként (pánik, hi­ ány) írják le, amit egy érzékelés során tapasztalunk meg (elvesztés, űr...), ami egy cselekvési tervhez kapcsolódik (támadás, elrejtőzés, felfedezés...). A legtöbb szerző egyet­ ért abban, hogy az érzelem létrejöhet tudatos gondolat hi­ ányában is. A legtöbb érzelemhez azonban kognitív folya­ mat szükséges. Akár tudatában vagyunk, akár nem, az agyunknak fel kell ismernie és értelemmel kell ellátnia az érzékelést, hogy elindítson egy érzelmet. Az érzelmek szerepe az, hogy jelzik azokat az esemé­ nyeket, amelyek jelentéssel bírnak az egyén számára, és az irányításukhoz szükséges magatartásokat motiválják. Bár igaz, hogy egy nagyon intenzív érzelem megbénít­ hatja vagy megzavarhatja a hatékonyságunkat, a legtöbb érzelmünk nemcsak hogy nem gátló, de elősegíti az adott helyzetben a lehető legmegfelelőbb reakciót. Egy emóció néhány másodpercig, maximum néhány percig tart, állítja Paul Ekman, az egyik legnevesebb emó­ ciókutató. Amikor órákig tartó emóciókról beszélünk, való­ jában hangulatokról van szó. Amikor az időtartam hetek­ ben, esetleg hónapokban számolható, nem igazi hangulat­ tal állunk szemben, inkább emocionális zavarral. Egy há­

rom hónapig tartó emóció már patologikus. Ezzel ellentét­ ben az érzelmek hosszú távúak. Hányféle emóció van? Teljes bizonyossággal öt emóciót különböztethetünk meg minden kultúrában: harag, féle­ lem, szomorúság, öröm, undor. Fiziológiailag az idegrend­ szer négy specifikus reakcióját különböztethetjük meg: ha­ rag, félelem, undor és a szomorúság. Az elektroencefalográfos mérések csak a pozitív és a negatív érzelmek között tesznek különbséget. Az érzelmek agyi lokalizálását kutatva, Sam-Jacobsen apró elektródákkal kétezernyolcszázötvenkét ponton sti­ mulálta alanyai agyát. Ezután mérleget állított fel az így nyert érzelmi állapotokból. Kilenc válasz-kategória alakult ki: jó érzés és szundikálás, mosoly és eufória, izgalom és nyugtalanság, szomorúság és depresszió, ijedtség és kiál­ tás, ambivalencia, undor, fájdalom, orgazmus érzete. Mindegyikük közös vonása a verbális kifejeződésük pon­ tatlansága. Nem könnyű szavakba önteni az érzeteinket. Tapasztalatai alapján be kellett ismernie, hogy nem léte­ zik a pontok igazán szisztematikus topográfiája. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy egyes agyterületek in­ kább a negatív érzelmekben játszanak szerepet, míg má­ sok a kellemes tónusú érzések érzékelésében és kifejezésé­ ben. De még ebben sincs semmi szisztematikus. Minden embernek sajátos agyberendezése van. Még a híres jobb és bal félteke megkülönböztetésben sem általánosítható. Ebben a könyvben a félelemmel, a haraggal, a szomo­ rúsággal és az örömmel foglalkozunk. Ezekből az alapér­ zelmekből fakad a bűntudat, a kétségbeesés, a düh, az irigység, a féltékenység, a meglepetés, az izgalom, a gyengédség és a szerelem... az életünket színessé tevő ér­ zelmek. Az érzelmek és az emóciók szoros kapcsolatban állnak egymással. Az emóciók biológiaiak. Az érzelmek úgyne­ vezett másodlagos kidolgozások, hiszen mentálisak. A ha­ zája iránti nosztalgia érzésének felidézésére Nádját szomo­ rúság fogja el. Paul rögeszméje a féltékenység, ami az el­

hagyástól való félelmét leplezi. A frusztráció érzése hara­ got vált ki. „A szerelem emóciója gyökerezhet a szerelem érzel­ mében, a szerelem érzelmét pedig megelőlegezheti a találkozás vagy annak a személynek a mentális felidézése, aki iránt a szere­ lem érzése létezik." (Paul Ekman) A köznyelvben az érzelem és az érzés kifejezést gyak­ ran egymás helyében használják. Könyvünben megkísé­ reljük megőrizni mindkettő külön helyét.

Sietünk haza, szép idő van, az útpadkán lépkedve nézünk előre. Hirtelen autó zaját halljuk. Az emóció azon­ nal mobilizálja az izmokat, felnagyítja éberségét. Félreugrunk, és éppen sikerül elkerülnünk az addig észrevétlen autót. A félelem kiélesíti az érzékeket. Finomabbá válik a hal­ lás, a látás pontosabbá, a szőr felmered, hogy érzékelje a legapróbb légmozgást is, az egész test riadót fúj, az agy készültségi állapotba kerül... Minden készen áll, hogy me­ neküljünk, vagy legyőzzük a veszélyt. A félelem segít, hogy a földhöz tapadjunk, amikor bomba robban, vagy lö­ vések dörrennek egy merénylet során, vagy hogy félre­ rántsuk a kormányt, életünket mentve egy balesetben. A félelem eredeti feladata az, hogy biztosítsa védel­ münket. Ha azonban szélsőséges vagy indokolatlan, a kárunkra válhat: belénk fojtja a szót, amikor fontos ügyfelek előtt kellene beszédet tartanunk, futásra késztet a néptelen met­ ró folyosón. Pedig tudjuk, hogy az ügyfelek nem esznek meg, és a legtöbb bűntényt fényes nappal követik el, és nem a metróban, hanem otthon, és az elkövető általában közeli ismerős, akár valamelyik családtag. A félelem, a harag, a szomorúság, az öröm és minden fi­ ziológiai reakció segíti szervezetünket mindennapi életünk irányításában.

A harag, reakció a frusztrációra és az igazságtalanság­ ra. Megadja az önmagunk kifejezéséhez szükséges ener­ giát. Testi, pszichológiai vagy szociális határaink fenntar­ tását és jogaink védelmét szolgálja. Integritásunk legki­ sebb megsértésére azonnal előtűnik, egyaránt figyelmez­ tet fizikai és pszichikai szükségleteinkre, és lehetővé te­ szi, hogy harmonizáljuk másokhoz fűződő kapcsolatain­ kat. Igen, a harag a harmóniát szolgálja. Jusson eszünkbe, hogy a harmónia istennője Marsnak, a háború és viszály istenének, és Vénusznak, a szerelem és szépség istennőjé­ nek lánya! Vénusz az asztrológiában egyebek között a másokhoz fűződő viszony, a párbeszéd, a társkapcsolat jel­ képe. A harmónia a megtalált egyensúly két egymással szemben álló ember között. Fontos, hogy ne keverjük össze a haragot az erőszakkal és a mások feletti uralkodás­ sal. A szomorúság azoknak a kémiai vegyületzuhatagoknak a neve, melyek a gyász folyamatát kísérik. Valami­ lyen veszteség, elszakadás váltja ki, és arra indít, hogy el­ vonuljunk a világtól, hogy megsirassuk a szeretett lényt. Hangsúlyozza a hiányt. Elmondja, mennyire szerettünk, és időt ad a búcsúzásra. A szomorúság nem azonos a dep­ resszióval. Az igazi szomorúság rövid és megkönnyebbü­ lést hozó sírással jár, míg a depresszió könnyei fenntartják a beteges állapotot. Az igazi szomorúságnak pozitív funkciója van, a dep­ resszió negatív spirálba zár. Ne feledkezzünk el az örömről sem! Jóleső melegség árad szét bennünk, mélyebbé, lassúbbá válik szívdobo­ gásunk, áramló vérünk felpezsdíti testünket, s felszaba­ dítja a feszültségeket. Szemünk sarkában a megjelenő könnyek az öröm, a test és a szellem ujjongását mutatják. Összeszedettnek, integráltnak, egységesnek érezzük ma­ gunkat. Összeolvadunk lényünk minden részével, karja­ ink kitárulnak, hogy befogadják a másikat, vagy az egész világot... Az öröm, egység a környezettel, a világegyetemmel.

éw z& lm idc
4. tanodáéA szűk, kétsávos út, meredek sziklafal mentén kanya­ rog. Jobbra, a mélyben, a folyó vájja medrét a sziklák kö­ zött. Hirtelen két autó tűnik fel szemben, egymás mellett; egy személyautó előz egy teherkocsit. Pánik! Sandrine számára megáll az idő. A félelem hatása alatt minden iz­ ma megfeszül, érzékei kiélesednek, úgy látja a baleset minden másodpercének töredékét, mintha képességei megsokszorozódnának. Ütközés, kettős ütközés. Jó irány­ ba rántja a kormányt. Kocsija ripityára tört. De életben van! Az utasok kikászálódnak a járművekből, rémülten, de épségben. Sandrine végre felfogja, hogy elmúlt a ve­ szély, s kocsijának támaszkodva, remegni és üvölteni kezd. Nyugtatni próbálják. Nyugodj meg, minden rendben van, ne borulj ki!" Nem is figyel rájuk. Kiabál, hogy kiadhassa magából a feszültség maradékát, hogy megszabaduljon a félelem fészkétől. Fred adja az erőset. Szánakozva nézi Sandrine-t, mitől ez a nagyjelenet. Fred nem tagadja, ő is félt az ütközés pil­ lanatában. De miért kell úgy üvölteni, amikor épségben vannak? Néhány percnyi remegés és sírás után Sandrine szervezetében és pszichéjében helyreáll a rend. Számára az ügy lezárult. Néhány órával később újra volánhoz ül­ hetne, és magabiztosan vezethetne tovább. Fred kőkemény maradt. Mivel nem ismerte el és nem adta ki a feszültséget, az beléivódott. Hónapokon át rém­ álmai lesznek, ahányszor csak lehunyja a szemét, újraéli a balesetet. Nem hajlandó tudomásul venni az esemény emocionális hatásait, tudatalattija éjszakáról éjszakára eléje

vetíti a képet... míg csak el nem fogadja, el nem ismeri fé­ lelmét, és valahol remegve kisírja magából. Az emócióknak szükségük van a felszabadulásra. Ha magunkban tartjuk őket, elnyomnak minket. A kiabálás, a sírás azonban zavaró... A legtöbb Ember szerint illetlenség nyilvánosan kimu­ tatni érzéseinket. Még akkor is, ha odaillőek, egy súlyos baleset, egy fizikai vagy érzelmi sérülés, egy szakítás, egy gyász után. Csodálják az özvegyet, aki méltóságtelje­ sen és sztoikusán, egyetlen könnycsepp nélkül lépked férje koporsója mögött: „Erős asszony"- mondják róla. Mintha a bátorságot az érzések hiányával lehetne mérni. A filmekben kinevetik azt, aki remeg, ha pisztolyt fognak rá, megvetik azt, aki sír: „Jaj a legyőzőiteknek/" Micsoda?! Róbert két hónappal a válása után még min­ dig szomorú? Depresszió elleni gyógyszereket kap, és a barátai moziba hívják, hogy „eltereljék a gondolatait". Róbert belsőleg marcangolja magát, és megpróbálja megérteni, miért hagyta el az élettársa? A haverok nem hagyják békén: „Felejtsd el, sose fogod megtudni, mi van egy nő fejében. Reménytelen! Gyere, inkább igyunk egyet Pierrot-nál!" Még az öröm kitörése is zavar. Ha valaki pl. miután megkötött egy nagyon fontos szerződést, örömében ug­ rálni és kiáltozni kezd, furcsán néznek rá: „Nagyon izga­ tott vagy, nyugodj már le egy kicsit!" „Pszt, hallgass! Ne félj, ne sírj, ne borulj ki..." Nyugodtnak és visszafogottnak kellene maradnunk minden körül­ mények között, soha nem lenne szabad felemelnünk a hangunkat. Miért van az, hogy ennyire zavarnak az ér­ zelmek? „Nem tehetünk róla, így van ez, ilyen az élet." Az ér­ zések tagadása a passzivitást, a felelősség elhárítását és a status quo fenntartását szolgálja. Ha valaki felindul a tévé­ ben látott tömeggyilkosságok, háborúk, öldöklések láttán, ezt a választ kapja: „felesleges úgy kiborulni, úgysem te­ hetünk semmit. Mindig is lesznek háborúk". Ha felhábo­ 26'

rodik, amikor megtudja, hogy az adójának egy részéből a hadsereget, a mészárlások eszközét finanszírozzák, álmo­ dozónak bélyegzik. Képzelje csak, micsoda munkanélkü­ liség sújtaná a hadiipar dolgozóit! Az emóciók azért ijesztenek meg, mert szembenézésre kényszerítenek a valósággal, amiről azért nem akarunk tudomást venni, mert ránk kényszerítik az igazságot. A túlságos eltávolodás érzéketlenné tesz. A hadiüze­ mekben mindenki egy adott, pontosan behatárolt feladat­ tal foglalkozik, ami eltávolítja a tudatot a gyártott eszköz igazi céljától. Ha a munkások szabadjára engednék tudat­ talanul elfojtott érzelmeiket, ha tudatára ébrednének, hogy minden mozdulatuk a halálosztást segíti, valószínű­ leg egyetlen csavart sem húznának meg többé a gyilkos szerkezeteken.

Matthieu ágyához hívnak. Hatvanhárom éves, rákos fér­ fi. A rosszindulatú sejtek lassan egész testét elárasztották. Már nem tud felkelni. Megengedték, hogy elhagyja a kór­ házat, a kezelések már feleslegesek. Otthonában egy orvo­ silag felszerelt ágyban fekszik. Naponta kétszer megláto­ gatja az ápolónő. Egyébként a felesége gondoskodik róla. Harminc éve házasok. Szeretik egymást. Kemény a próba­ tétel. Az asszony hívott fel. Amikor megérkezem, félrevon és a fülembe súgja: Ő nem tudja..." Kétkedéssel fogadom. A Curie kórházban kezelték, ke­ moterápiát, sugárkezelést kapott és nem sejt semmit? Nem, nem mondtak neki semmit, és ő sem beszél ró­ la sosem. Nagyon nehéz lenne neki, úgyhogy inkább el­ titkoltuk előle az állapotát." Könnyen alakul a találkozás Matthieu-vel. Nagyon ked­ ves Ember. Elmeséli az életét, hogy milyen problémás volt a kapcsolata az apjával, aki szintén rákban halt meg.

Szintén? - Igen, tudja, én rákos vagyok. De ne mondja el a fele­ ségemnek, ő nem tudja, nagyon fájna neki!" Marianne Matthieu-t védi, ő pedig Marianne-t. Nem be­ széltek arról, ami mindkettőjük legfontosabb gondja, a be­ tegségről, a halálról. Matthieu nagyon hamar megnyílt nekem, annyira ne­ hezen viselte már a terhet. Magának elmondhatom. Marianne-nak nem lehet. Nagyon érzékeny. Kímélni akar, azt mondja, ne is gondol­ jak rá, nem fogok meghalni, csak képzelődöm. De én jól tu­ dom, hogy végem. Jólesik, hogy végre beszélhetek róla." Nagyon sok Ember hal meg magányosan, anélkül, hogy valaki fogná a kezét a hosszú út alatt, anélkül, hogy beszélhetne a félelmeiről, a vágyairól, arról, amit sajnál... Mert félünk a haláltól, persze, de főleg azért, mert félünk az érzésektől. Félünk mert fegyvertelenek vagyunk a szorongás előtt, s tehetetlenek a könnyekkel szemben... Meg tudtam tanítani Marianne-t, hogyan beszéljen a fér­ jével. Ezután már mertek egymás karjában sírni, ahelyett, hogy egymás elől elrejtőzve tették volna ezt, és igazán egymáshoz közel maradtak az utolsó pillanatig. A csend sokkal nagyobb trauma, mint a megosztott fáj­ dalom. A ki nem mondott érzelmek árkot vájnak az egy­ mást szerető Emberek közé. Az, hogy egy szenvedés nem látszik, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Sokáig okozhat titkolt fájdalmat, ha nincs tér, ahol kifejezésre juthatna. Egy romániai árvaházban a pszichológusnő játékbabát vesz elő és ringatni kezdi. Az egyik kislányból kitör a zo­ kogás, a többiek hamarosan csatlakoznak hozzá. Az emo­ cionális válság láttán az egyik ottani gondozónő így szól: Nem látja, hogy fáj nekik?" A kis árváknak nincsenek játékaik, azok, amelyeket a nemzetközi segélyszervezetek hoztak, egy szekrényben állnak elzárva, a gondozónők haszontalannak érzik az ilyesmit. A kicsik a játékokkal szemben mutatott szélsősé­ 2S

ges reakciói megerősítik őket ebben a meggyőződésük­ ben. Hogyan értsük hát a román kislány sírását? Látva, hogy egy asszony babát ringat, eszébe jutott mindaz, amit ő nem kapott meg, amihez nem volt joga: az anya ringatását, a gyengédséget, a becézgetést. A gyermekek gondozói szerint a sírás a szenvedést fejezi ki. Csendre kell kényszeríteni őket. Ezért kell elzárni a játékokat. Pedig a babának köszönhetően, a pszichológus kapcso­ latot tudott teremteni a gyerekkel. Kimutathatott egy jelenlévő szenvedést, s érzékeltette a kicsivel, hogy ké­ pes meglátni az ő belső életét és valóságát. Ez az első lé­ pés ahhoz, hogy autentikus kommunikációt alakíthas­ sunk ki. Olivier hörcsöge meghalt. Thierry, Olivier apja reggel élettelenül talált rá a ketrecében. Gyorsan, mielőtt a fia felébredt volna, kitakarította a ketrecet, s mindent a kuká­ ba dobott. A reggelinél Thierry egy történettel várta a kisfiút: Tommy elutazott a barátaihoz, de nemsokára hazajön." Három nap, látogatás az állatkereskedésben, és máris újabb hörcsög éldegél a ketrecben. Olivier nem szól, de nem törődik többé a kis állattal. Látja, hogy ez nem ugyanaz a hörcsög, de érzi, nem szabad erről beszélnie apjával. Thierry úgy gondolja, helyesen cselekedett, a fia semmit sem vett észre, látszólag nem is érintette a dolog. Hogy nem törődik a hörcsöggel? Az apa szerint ez termé­ szetes, hétéves korban a gyerek könnyen elveszti az ér­ deklődését. Leegyszerűsíti a történteket. Nem hajlandó meglátni az Olivier által küldött jelzések jelentését. Előre elképzelve a kisfiú csalódását, elkeseredését és szo­ morúságát, Thierry inkább elhallgatta az igazságot... Az­ zal igazolja magában cselekedetét, hogy csak a fiát akarta megkímélni, és tényleg azt hiszi, hogy a lehető legjobban járt el. A valóságban azonban önmaga védelmében cselekedett így, azért, hogy a fia ne keseredjen el, amit ő, az apa, nem tudott volna kezelni. Ahogyan a román gondozónők elrej&<)

tették a babákat, ő a halott hörcsögöt tüntette el. Olivier és az apja között valami eltörött. Olivier sokat tanult az esetből: nem bízhat meg többé tökéletesen apjában, aki hazugságra is képes, s az ő érzéseit pedig nem fogadják szívesen. Meg­ értette, jobb, ha hallgat az élet drámáiról, jobb, ha mindig úgy tesz, mintha boldog lenne, ha mosolygó álarcot tesz az arca elé, még akkor is, ha inkább sírni volna kedve. „-A z t akartam, hogy elaltassanak, nem akartam a tuda­ tomnál lenni, nem tudtam volna elviselni" - vallja be Géraldine, aki terhességmegszakításon esett át. Biztos magá­ ban, jobb volt így... Bár néha mégis feltámad benne a ké­ tely, gyorsan elnyomja azt. Néhány hónappal később már „elfelejtette" az egészet. Amennyire csak lehet, a munká­ jába temetkezik, ám depresszió gyötri. „ - Nem tudom, mi van velem, sírógörcseim vannak, csak úgy, ok nélkül, senkivel sincs kedvem találkozni. A munkán kívül semmihez sincs kedvem." Az a foglakozásom, hogy Embereket kísérjek a tudat út­ ján, és egyre több boldogsághoz segítsem őket. Bizonyos értelemben a lélek szülésznője vagyok. A legtöbb problé­ mát az elfojtott érzelmek okozzák. Mint a bábaasszony, megelégszem az asszisztálással. Néha szükség van érzés­ telenítésre vagy császármetszésre, de a legtöbbször elég, hogy jelen vagyok és bátorítást adok. Kevés olyan hely van társadalmunkban, ahol szabad fo­ lyást engedhetünk a könnyeinknek, és kiadhatjuk a dühün­ ket, kevés olyan hely, ahol elmondhatjuk félelmeinket és szorongásainkat és kevés olyan kar, melyben menedékre ta­ lálunk, amíg elsírjuk bánatunkat. Ezért a legtöbben maguk­ ba rejtik érzéseiket, s a tudatalattijuk alá temetni próbálva azokat, a körülmények és az illem diktálta életet élnek. Spontán érzelmeinket elfojtva, vagy társadalmilag elfo­ gadhatónak és illendőnek álcázva, értékes információkat veszítünk pszichikai életünkről. Azzal, hogy elhallgattat­ juk belső lényünket, lemondunk szabadságunk egy ré­ széről. Ehhez persze kell néhány nyugtató tabletta vagy altató, de mit számít, van TB-nk... 30

5. eá eCíouaá

Egyik korábbi könyvem címe ez volt: „Találjuk meg a ma­ gunk útját." Úgy építettem fel, mint egy gyakorlatsort, hogy segítsek az olvasóknak önmaguk megismerésében, és értelmet próbáljak adni az életüknek. A megjelenés után valaki ezt mondta: „Ez a könyv azoknak szól, akik­ nek sok problémája van, engem az ilyesmi nem érint." Mintha csak beteges lenne, hogy kérdéseink vannak ön­ magunkról. Mintha szégyellnivaló lenne, hogy értelmet akarunk adni az életünknek. Pedig ez vezet a kiteljesedés útjára. eA /w olilén % &m ninesc-neA mtovlemavm Vannak, akik annyira félnek az érzelmeiktől, hogy nem hajlandók válaszolni mások észrevételeire vagy gyerme­ keik igényeire. Magukba zárják érzéseiket: „csak rám tar­ toznak" - mondják. Mások egészen egyszerűen már semmit sem éreznek, nincs tudatos észlelésük az érzelmeikről, és soha nem is hallottak arról, hogy másképp is lehetne élni. A „nincsenek problémáim" kijelentés ilyenkor egyenér­ tékű azzal, hogy „nem akarok kérdéseket". Nem a leg­ jobb út a válaszok megtalálása felé. Az egzisztenciális ag­ godalmakat egy időre elhallgattathatjuk azzal, hogy ke­ ményen dolgozunk, vagy akár bridzsezünk, ám egy na­ pon úgyis Utolérnek/Bevésődnek a testünkbe, vagy elfojt­ ják gyermekeinket. A gyermekek ebben az esetben szü­ leik „betegségének" tünetévé válnak. Ők viselik azok­ nak a nehézségeknek a terhét, melyekről a szülők nem hajlandók tudomást venni. A gyermekeknek kell meg­ próbálniuk az előző generáció függőben maradt kérdése­ it megválaszolni.

J7

Vajon akik azt állítják hogy, nincsenek problémáik, va­ lóban boldogok? Nem hiszem. Igaz, ők nem tudják ezt. Talán sosem ízlelték meg az igazi boldogságot. Fontosabb számukra a biztonságnak az illúziója, amit a megmereve­ dett személyiség nyújt. „Én már csak ilyen vagyok." Beletö­ rődtek, és követik az utat, melyet megrajzoltak előttük. Úgy gondolják, ebből áll az élet. Míg csak nem lesznek szerelmesek vagy betegek. Negyvenöt évesen fedezem fel a szerelmet! A szerel­ met, mint a regényekben! Nem is hittem, hogy igazán lé­ tezik. Megnősültem, gyermekeim születtek, és nem is tudtam, hogy nem szeretem a feleségem. Eddig fogal­ mam sem volt mindarról, amit most megélek." —Yves új világot fedez fel. Julie-vel olyan érzelmeket él meg, ame­ lyek teljesen ismeretlenek voltak számára. A felesége mellett nem volt hiányérzete, el sem tudta képzelni, hogy léteznek ilyen érzések is. Mások, a kevésbé szerencsések, a fájdalom közvetítésé­ vel fedezik fel az érzelmek világát. Csőd, munkanélküli­ ség, válás, betegség... Néhány évvel ezelőtt egy harmincéves nő keresett fel a rendelésemen, hogy segítsek neki szembenézni az AIDSszel. Csak neked tudom elmondani - kezdte - , mások úgysem értenék meg, pedig így van: sohasem voltam még ilyen boldog, mint most... pedig soha nem szenved­ tem ennyit." A betegség előtt Louise-nak mindene megvolt a boldog­ sághoz: olyan munkája, amit szeretett és amiben sikeres volt, szép lakása, barátai, élettársa. Azt hitte, boldog, mert nem ismerte a boldogság igazi arcát. A betegség azonban rákényszerítette, hogy igazi kap­ csolatba lépjen önmagával. Felfedezte valódi érzelmeit, gyermekkori szenvedéseit, az elkeseredést, amiért a szü­ lei nem figyeltek rá, és amiért nem volt igazi otthona. Ha­ ragot érzett válaszul azokra a frusztrációkra és a hiányok­ ra, amelyeket eddig nem is sejtett. És, életében először,

mélységes egységben érezte magát a leikével. Felfedezte az örömöt. Korábban mesterkélt világban élt. Lelki magá­ nyát elrejtették előle az illúziók és az örömök. Sajnos, csak a betegség hatására sikerült megéreznie annak a boldog­ ságát, hogy végre érzi önmagát, hogy érzi, hogy él. Hogyan mutassuk meg ezt a világot azoknak, akik nem ismerték meg? Hogyan éreztessük meg az alma ízét azzal, aki még sohasem kóstolta meg?

Az érzelmek elfojtása általában már az élet első napjai­ ban, első óráiban elkezdődik. A csecsemőt, amint megszü­ letik, elindítják az érzelmi elfojtás útján. Az újszülött kép­ telen érzelmileg kezelni a helyzetet, mégis már az első es­ te elszakítják őt az anyjától, etetési és tisztálkodási időpon­ tokat kényszerítenek rá, szilárd bölcsőbe fektetik, azok után, hogy kilenc hónapig egy folyamatosan mozgó, pu­ ha burok nyugalmát érezte. De mivel nem beszél... Még a sírását sem hallgatják meg. Hiszen a bolond is tudja, hogy a csecsemőnek sírnia kell, mert „ettől erősödik a tüdő..." Hiába ismert, hogy a tüdő nem izom, amit edzeni lehetne, a hiedelem tartja magát! Később arra intik a gyereket, ne szeszélyeskedjen, ha ép­ pen nem abból a bögréből akar inni, amit kínálnak neki, vagy ha ehhez a nadrághoz ragaszkodik ahelyett, vagy ha inkább mégis zöldbabot enne, miután egyszer már tésztát kért... Gyermekéletünk során végig arra kérnek bennünket, hogy a felnőttek kívánalmaihoz alkalmazkod­ junk, és amikor hangot adunk elégedetlenségünknek, így vagy úgy elhallgattatnak. Hamar megtanuljuk, hogy nincs jogunk „feleselni" a szülőkkel, vagy túlságosan ki­ tartóan kérni. A túlzott mértékű engedelmességre szorí­ tott gyerekekből olyan felnőttek lesznek, akik nem képe­ sek önmagukban kérdéseket feltenni, mivel megszokták, hogy mindig mindenre megkapták a válaszokat, anélkül, 3.1

hogy időt vagy engedélyt kaptak volna arra, hogy önma­ guk fedezzenek fel vagy érezzenek valamit. Mindannyiunk előtt rendszeresen nyílnak olyan elága­ zások, amelyek választási lehetőséget kínálnak és a sza­ bad akaratunkat érintik. Amint már rendelkezünk olyan aggyal, amely képes alternatívák kezelésére is, a külön­ böző lehetőségek elképzelésére a belső konfliktusok elke­ rülhetetlenné válnak. Ingadozhatunk két ellentétes vá­ gyunk között, érezhetünk tiltott kívánságokat, és rákény­ szerülhetünk annak végleges eldöntésére, hogy két lehet­ séges út közül melyiken haladjunk tovább. Bőségesen akadnak hát aggodalomforrások. Nagy szerencse, hogy így van, hiszen az intelligencia annak a kényszeréből születik, hogy megoldást kell találnunk a mindennapi életünket átszövő ellentmondásokra. Homloki agykér­ günk az elénk kerülő problémákból táplálkozik. Ha egy faj életének értelme a sajátosságában rejlik, azt mondhat­ juk, az emberi élet értelme az, hogy kérdéseket teszünk fel magunknak. Hogyan juthat el mégis egy Ember odá­ ig, hogy elutasítja a kérdéseket? Nagy valószínűség sze­ rint úgy, hogy kicsi gyermekkora óta arra kérik, hogy azt tegye, amit mondanak neki, és hallgasson. Soha nem tettem fel magamnak azokat a kérdéseket, amikről a könyvedben írsz. Engem mindig irányítottak. Nem volt szabad azt csinálnom, amit akartam, sőt, még csak akarnom sem volt szabad semmit. Az apám nagyon autoriter személyiség volt, és nem viselte el, hogy ellentmondjanak neki. Ma, amikor egy lépcsőfokhoz érek, fel­ lépek rá. Amikor lefelé vezet, nagyon fáj, de lemegyek. Azt teszem, amit az élet diktál" - mondja Catherine.

Egy kurzuson, mely a hallgatóság előtti beszédre készít fel, Mireille felidézi azt a lámpalázat, ami hónapról hónap­ ra elfogja a közgyűlésen. Az ő feladata, hogy közvetítse az M

elnök üzenetét. Minden alkalommal reszket, dadog és sza­ kad róla a víz. Megkérdezem tőle, mindig egyetért-e az­ zal, amit mond... Zavart pillantás a válasz. Csak nem változtathatom meg a szöveget, amit az el­ nök diktált?! - Miért nem? - erősködöm. - Különben sem látom, ho­ gyan lehetnél nyugodt, oldott és karizmatikus, ha nem vagy összhangban saját magaddal." Mireille bosszúsan távozik, amiért semmi olyan jó „re­ ceptet", nem kapott, amivel megkönnyíthetné a dolgát. A második órára mégis ragyogó arccal érkezik, és elme­ séli a meglepett csoportnak, mi történt: „ - Arra gondoltam, mégis megpróbálom. Nincs mit vesztenem, úgyis mindig olyan rossz vagyok ezeken az összejöveteleken. Fogtam az elnök által diktált jegyzeteket, és annak alapján megírtam a magam szövegét, a saját ötle­ teim és értékrendem szerint. Kiválasztottam azt a témát, amelyiket a legérdekesebbnek éreztem, és azt helyeztem az előtérbe. Aztán egy percig sem remegtem, éreztem, hogy jól beszélek, és meg is tapsoltak. Egy órával később behívatott a főnököm. Fejmosásra számítottam, de felké­ szültem rá... Minden várakozásom ellenére gratulált, és be­ vallotta, hogy régóta várja már tőlem az önállóságot..." Azzal, hogy feltétel nélkül engedelmeskedünk, elvág­ juk magunkat a személyes erőnktől. A mai világ össze­ tettsége mindannyiunk életerejének és erőforrásainak kö­ zös hasznosítását követeli meg. Egyetlen vállalkozás sem engedheti meg magának, hogy kreatív potenciát veszít­ sen, mivel tökéletesen beigazolódott, hogy a prosperitás a céget alkotó Emberekben rejlik. De hogyan érezzük azt, hogy szabad nem engedelmes­ kednünk, amikor kicsi gyermekkorunktól a hatalomnak való behódolást tanultuk? Hogyan merjük felborítani a hi­ erarchiát, amikor megtanultuk tiszteletnek nevezni a fé­ lelmet? Hogyan sikerülne egyáltalán gondolkodnunk, és bíznunk abban, amit gondolunk, amikor még az érzése­ inket is letagadjuk? 35

Ve?n üjfax,, a m i t érxe/c ”

Nemrég az utcán egy sajnos nagyon is tipikus felnőtt/ gyermek beszélgetés tanúja voltam, ami tökéletesen il­ lusztrálja a gyermek megélt érzelmeinek mindennapos tagadását. A jelenet bár semlegesnek tűnik, mégis súlyos jelentés hordozója a jövő számára. Egy kislány a nagyma­ májához fordul: Nagyi, szúr a pulóverem! - Ugyan, dehogy szúr" - feleli az idős hölgy. A kislány erősködik: „de igen, szúr". „Nem, nem szúr a pulóvered, nagyi megnézte, és puha, egyáltalán nem szúr..." Milyen választása marad ezután a kislánynak? A nagy­ anyja nagyobb, mint ő, biztosan ő tudja jobban... A gon­ dolatot, hogy a nagyi hazudhat, nem könnyű elfogadni. Ha azonban a nagyanyja szavait nem kérdőjelezheti meg, a saját érzéseit kell megkérdőjeleznie. „Nem igaz, amit ér­ z ek "- mondja magában. A felnőttek előszeretettel határozzák meg a gyerekek érzéseit. Rájuk akarják kényszeríteni referencia keretei­ ket, és gyakran nem hajlandók meghallgatni a kicsik né­ zőpontját. - Nem szeretem a spenótot - mondja Denis. - Nagyon jót tesz neked! - feleli a mamája. - Gonosz a tanító néni - vallja meg Clémence. - Ugyan, képzelődsz, nagyon kedves a tanító nénid. Amikor arra kényszerítenek, hogy a saját érzéseinkben kételkedjünk, hogyan fejlődhetne ki bennünk bármiféle bizalom is saját ítéleteinkben? És az érzelmeinkben? A gondolkodási képességünkben? A gyermeknek a felnőt­ tekre kell hagyatkoznia, hogy irányra találjon. Érzelmeit magába temeti, gondolatai értéküket veszítették, megta­ nulta, hogy a többiek jobban tudják, mint ő... Készen áll alárendelni magát, kész azzá lenni, amit elvárnak tőle. Vajon miért ragaszkodunk ilyen eltökélten ahhoz, hogy gyerme­ kek egész generációit hozzuk alárendelt helyzetbe? M’

6 .

Delphine-nek nem sikerül tartós szerelmi kapcsolatot ki­ alakítania. Csinos nő, vannak kalandjai, de nem talál élet­ társat. Intelligens, meleg szívű és vonzó. Mi akkor a prob­ léma? Túlságosan vidám, mindig vidám. Az élet hullám­ hegyeit és völgyeit olyan látványos mosollyal, olyan hatá­ rozott akarattal járja végig, hogy elhúzódnak tőle a férfiak. Egyikük bevallotta: „Túl erős vagy nekem". Aznap Delphine sír... de nem a férfi előtt. Nagyon törékenynek érzi magát, nem érti, mi történik. Nem, egyáltalán nem erős. Éppen ellenkezőleg, meghaladja az erejét, hogy megmu­ tassa annak, akit szeret, mennyire sebezhető. Éppen azért ül az arcán mindig mosoly, hogy derűsnek látsszon, hogy ne zavarjon senkit a problémáival. Nem érti, hogy éppen ez a mosoly riasztja el tőle a férfiakat. Delphine tanácstalaná válik, mint sokan mások is, ami­ kor rájön, hogy a családjában megtanult kódok és maga­ tartások másokkal szemben „nem működnek". Kisgyermekkorunkban tanulunk meg erősnek lenni, vagy inkább erősnek mutatkozni, akkor amikor nincs mód a szülőkkel való intimitásra, vagy amikor a szülők szeretete feltételes. A gyermek megtanulja elrejteni szenvedéseit, nehogy kiváltsa autoriter szülei elutasító vagy kegyetlen bosszú­ ját. Megtanul mosolyogni, hogy elfogadtassa magát közö­ nyös szüleivel. Derűs képet vág, hogy megpróbáljon egy kis örömöt szerezni a depressziós szülőknek. Ha túl sok szenvedést él meg otthon, másokkal is azzal akarja majd elfogadtatni magát, hogy elrejti, amit érez, mosolyog, hogy szeressék. A túlságosan látványos mosoly mögött mindig szé­ gyenkezés, szenvedés, törékenység rejlik, amit veszedel­ mes másoknak megmutatni. 37

ó & tú l áoÁ 6a J éwcé/cetí&mie

a óoMxwfádg/ya

Julient verték. Minden nap, ok nélkül, csak mert éppen kéznél volt. Hogy elviselje a szenvedést, magába fordult, órákon át hallgatott, s kitalált magának egy másik csalá­ dot. Még a nála két évvel idősebb nővérével sem beszélt. Soha senkit nem érdekelt, mit érez. Ma szociális munkás, olyan gyerekekkel foglalkozik, akik hozzá hasonlóan szenvednek, meghallgatja őket, ahogyan ő is szerette vol­ na, hogy meghallgassák. Tudja, mit élnek át... A magán­ élete azonban sivár. Mindenkivel kedves, soha nem eme­ li fel a hangját. Képtelen haragra lobbanni. Nem is sír. Mintha mindig egyforma hangulatban lenne. A nők fut­ nak utána, ő azonban kerüli őket. Fél tőlük, fél, hogy el­ árulják, ahogyan az anyja elárulta, de főként a lelke mé­ lyére temetett dühtől fél, amely könnyen a felszínre törhet, ha átadja magát bármiféle érzelemnek is. Érzi, hogy ha engedi, hogy megérintse a szerelem, átszakadnak a gátak. Nagyon fél attól, hogy elsodorják a hullámok. A túl sok baj elfogadhatatlanná teheti a jóságot, a szépsé­ get, az örömöt. Sok felnőtt nehézségekkel küzd a gyengédség fogadá­ sával szemben, és nem szereti a fizikai kontaktust. Rosszul érzi magát, ha túlságosan magunkhoz szorítjuk. Ha na­ gyon muszáj, éppen csak az arcunkat érintve ad puszit, vagy határozottan kijelenti frusztrált gyermekeinek: „Nem vagyok puszilkodós". Ezek az Emberek a valóság­ ban attól félnek, hogy felébresztik saját frusztrációikat, gyermekkori elkeseredésüket, haragjukat és rettegésüket. Az érzések álcázásának hatalmas belső feszültség az ára. A hideg személyiség is olyan, mint mindenki más, boldog szeretne lenni. Hogy elcsendesítse a szenvedés égetését, úgy döntött, jégbe zárja fájdalmát, s a jégréteg an­ nál vastagabb, minél nagyobb a belső keserűség. Talán te is egyike vagy azoknak, aki egy hideg Ember-

rel él együtt, aki nap mint nap frusztrál azzal, hogy nem beszél, nem fejezi ki az érzéseit, nem reagál. A védekezé­ se olyan, mint a törékenységét borító páncél. Ahhoz, hogy újra megnyíljon, az kell, hogy tökéletes biztonságban érezze magát melletted. Elterjedt baj az érzelmek felkavarásától való félelem. Te hogy vagy ezzel? Ki tudod mondani: szeretlek? Ne rejtőzz olyan magyarázatok mögé, mint: „Úgyis tudja... nem kell azt mondani, nem tudom kimondani, furcsán hatna..." Hamis kifogások. A félelem mindenkire bénítólag hat.

7. Az érzelem nem szívesen látott vendég. Néha szeret­ nénk elrejteni azokat a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy mit érzünk. Elakad a lélegzetünk, hogy visszafojtsuk könnyeinket, mosolygunk, hogy elrejtsük a félelmeinket, a harag csak belülről emészt. Sikeres ez az ellenőrzés? A zárkózott arc egyet jelentene az érzéketlenséggel?

Róbert W. Levenson bizonyos számú fiziológiai para­ méter mérését végezte el egy film megtekintése előtt és után. Minden tesztelt tudta, hogy dokumentumfilmet fog­ nak látni. A nézők egyik fele más információt nem kapott. A többieket viszont arra kérték, hogy rejtsék el érzései­ ket. A kísérlet filmjében egy végtag amputálását mutatták be. A második csoport tagjai bár erősen visszafogták arc­ mozgásukat, mégsem tudták eltüntetni az undor minden jelét, és sokkal erősebben pislogtak, mint a többiek. Nem SS

i

tudták tökéletesen elrejteni az érzéseiket. Felindulásuk látható jeleit elnyomva, az alanyok korlátozták testmoz­ dulataik számát és kiterjedését. Ennek következtében szívverésük lelassult. Eközben a test többi részében Levenson vérnyomás-növekedést és nagyobb elektrodermális aktivitást tapasztalt, a verejtékmirigyek már a film megkezdése előtt fokozott működésbe kezdtek. John Gottman és Róbert Levenson tanulmányozta, ho­ gyan térnek ki a férfiak a feleségükkel szembeállító konf­ liktushelyzetek elől. A jelenséget stonewallingnak, vagyis kőfalépítésnek nevezték el. A kísérlet résztvevői (alapve­ tően a férfiak alkalmazzák ezt a menekülési stratégiát) bár érzik az indulatot, nem mutatják. A stonewalling köve­ tőinél a kutatók az előző helyzetben tapasztalt fiziológiai következményeket figyelték meg: a vérnyomás növeke­ dését és az izzadás fokozódását. Menekülni, üvölteni, futni, ütni, ölelni... ezek az érzel­ mek szolgálatában álló mozgató cselekvések. Amint meg­ érint minket az érzés, az anyagcsere a szükséges és meg­ felelő energiát szolgáltatja. Ha az érzelmek stimuláltak, és nem más okból cselekszünk, a mozdulatok lelassulnak, ezzel csökkentve az anyagcsere igényét. A szimpatikus rendszer pedig, melynek az a feladata, hogy az erős metabolikus igényre válaszoljon, aktiválódik. Levenson kísér­ letéből kitűnt, hogy az érzelmek visszaszorítása komoly munkát jelent a szervezet számára. Eltüntetni a látható je­ leket, lefékezni az izomműködést, meggátolni az érzelem kiváltotta számos reakciót... mindez sok energiát mozgó­ sít. A szélsőséges fáradtság az érzelmi elfojtás jele.

Számos kutatás kimutatta, hogy a látszólag kifejezéste­ len emberek a valóságban fiziológiailag reaktívabbak, mint a többiek. Vajon visszafogják érzelmi reakcióikat, U()

vagy tényleg nem éreznek semmit? Sokan visszautasítják az „elrejtés" vádját, és azt állítják, hogy valóban nem érez­ nek semmit. Hacsak nem gyakorlott jógi valaki, képtelen rá, hogy tu­ datilag befolyásolja bőre hőmérsékletét, az izmok mikrorezdüléseit, a pulzus szaporaságát... Amikor erős érzelmi töltéssel bíró képeket, szavakat látunk vagy hallunk, a bő­ rünk, az izmaink, a pulzusunk reagálni kezd. Richard Davidson, a wisconsini egyetem pszichológusa kutatócsoport­ jával olyan embereket vizsgált, akik azt állították, hogy semmit sem éreznek. Csuklójukra érzékelőket kapcsoltak, és egy szavakat tartalmazó listát tettek eléjük, amelyekhez szabadon társíthattak bármilyen gondolatot. A szavak között voltak semlegesek, míg mások érzelmi töltést hor­ doztak, erőszakot vagy szexet idéztek fel. Miközben a vizsgáltak minden reakciót tagadtak: „Nem, nem kelt bennem semmit", a rögzítőkészülék tűje szaladt a papíron. Bár nem voltak tudatában, a képek és a szavak ugyanazo­ kkal a fiziológiai módosulásokat keltették bennük, mint mindenki másban. Mégis, mintha az agyuk elvetné az in­ formáció tudatát! Egy másik kísérlet felfedte a működési folyamatot. Az egyik homloklebeny nem megfelelő időbeli aktivitása el­ rejti a másik lebeny észlelését. A kellemes és a kellemetlen érzelmi tonalitásokat az agy egy-egy lebenye kezeli. A bal homloklebenyhez tartozik az öröm, a remény, a hála. A jobb oldali lebeny a kellemetlen érzéseket kezeli, mint a harag vagy a bánat. Azoknál, akik azt mondják, semmit sem éreznek a megindító képek láttán, a bal lebeny tevé­ kenységét figyelték meg. Mintha ez a lebeny megpróbál­ ná megvédeni az Embert a jobb lebeny észleléseitől, s ez­ által a nehezebb vagy fájdalmasabb érzet behatolásától. Bizonyított tény tehát, hogy a páncél mögött ezek az Emberek éppúgy vibrálnak, mint a többiek. Kifelé kemé­ nyek, belül gyengédek. Semleges arcot mutatnak, tagad­ ják a stresszt, de az elfojtás sok energiát fogyaszt, és meg­ változtatja valóságtudatukat.

'wij nem

Ezt a mondatot ismételgeti Rudyard Kipling kis elefánt­ ja, akit környezete veréssel büntet állítólagos „kielégíthe­ tetlen kíváncsiságért". Az üzenet azt jelenti: „Üthetsz, nem vagyok hajlandó érezni, hogy fáj, nem szerzem meg neked az örömöt, hogy sírni láss. Nem akarom megmutat­ ni neked, hogy fáj." A verést nemcsak fizikailag, de pszichikailag is el lehet szenvedni. A gyermek által megélt elutasítás, szükségle­ teinek meg nem hallgatása, érzelmi felindulásainak eluta­ sítása, a közöny és a szülői elhallgatások alkotják az érzel­ mi eltagadás páncéljának eredetét. Számos módja van an­ nak, hogy megtanuljuk elhallgatni az érzéseinket. Armelt soha nem verték, de nagyon fiatalon elveszítette az édesapját. Az anyja kétségbeesett, a hétéves kisfiától várta, hogy pótolja az elhunyt apát. Ő töltötte be a „férfi" szerepét, anyja bizalmasa lett, ő nyugtatgatta, ő állította ki a papírokat, nem engedhette meg magának, hogy sírjon. „Erősnek" kellett lennie. A hidegség nem genetikai kérdés, mégis generációról generációra öröklődik. Az önmaguk felé érzéketlen szü­ lők, akik iránt gyermekkorukban érzéketlenek voltak, nem képesek érzékenyek lenni gyermekeik pszichikai igényeire. Az elfogadás helyett inkább hajlamosak tagad­ ni vagy minimalizálni azokat. Mélységes sebeket ejthet­ nek gyermekükön „a világ legjobb indulatával", ahogyan saját szüleik is megsebezték őket - „a saját érdekükben".

W'xéáeÁ el/en Emilé sokat dolgozik, korán reggel elmegy, késő este tér haza. Az irodában tölti a szombatot, és gyakran visz is ha­ za munkát. Amikor a felesége panaszkodik, hogy egyedül

kell nevelnie a gyerekeket, azt feleli, hogy valahogy meg kell keresni a kenyeret a családnak. Megfeledkezik róla, hogy a felesége is dolgozik és pénzt keres. Vasárnap fáradt a dolgos hét után. Sokáig ágyban ma­ rad, elolvassa az újságokat, amire hét közben nincs ideje, ebéd után pedig sziesztázik... Nem szabad zavarni: „sze­ gény, annyit dolgozik!" A valóságban Emilé az érzelmei elől menekül. A fáradt­ ság stratégia arra, hogy ne érezzen semmit. Keveset van otthon, hogy ne kelljen szembenéznie az érzéseivel. A gyerekei kicsik, sok odafigyelést igényelnek. Emile-nek nincs kedve megadni nekik ezt, nincs hozzá bátorsága. Valahol dolgozni sokkal könnyebb és sokkal kevésbé fá­ rasztó, mint otthon maradni. Akik megtapasztalták már ezt, nem tagadhatják hogy így van. Sok férfi - ez a stratégia inkább a férfiakra jellemző, mint a nőkre, bár nőknél is előfordul - szakmai vagy egyéb tevékenységbe fektetik erejüket, hogy igazolják az otthontól való távolmaradást. Mozgalmi tevékenység, szakszervezeti munka, társadalmi feladatok... minden jobb annál, minthogy túlságosan szembe kelljen nézni a gyerekek igényeivel. A rettenetes ebben az, hogy elkerü­ lő stratégiájukkal ugyanazt a hiányt adják tovább a követ­ kező generációnak. Azt tanácsolom Emile-nek, szánjon időt arra, hogy az öt hónapos fiával játsszon. Megkérem, képzelje magát a gyermek helyébe, próbáljon az ő szemével nézni, képze­ letben bújjon az ő kis testébe, vagyis próbáljon vele érez­ ni. Elég nehéznek találta a feladatot, és meglepte, mennyi érzéssel találkozik. Emilé inkább az én kedvemért csinál­ ta a gyakorlatot, mint saját magáért, nem hitt az elméle­ temben. Továbbra is állította, hogy nincsenek problémák a fiához fűződő viszonyában. Szerinte a probléma csupán abban áll, hogy túl sok a munkája, és fáradt. Miután rászánta magát, hogy valóban odafigyeljen arra, mit élhet meg a fia, olyan mély fájdalomzónát fedezett fel magában, amelyről nem is tudott. „Úgy éreztem, újra cse­

csemő vagyok, és azt hiszem, rettegtem, hogy nem találok senkit magam körül/' Emilé felismerte, hogy menekült az olyan helyzetek elől, ahol ezzel a belső fájdalommal kerülhetett volna kap­ csolatba. Kellemetlen volt számára az intimitás, különösen egy egészen kicsi gyerekkel szemben.

Dominique több mint tíz éven át ápolónőként dolgozott. Egy továbbképzés eredményeként főnővérré léptették elő. A kollégái nem ismertek rá: „A fejébe szállt a diplomája!"mondták. Valóban, Dominique hideg és parancsoló lett. Annyira fél a többiektől és az érzelmek kegyetlenségétől, amelyeket kiválthatnának belőle, hogy hatalomra kell szert tennie felettük. Amíg csak ápolónő volt, védekezhe­ tett azzal, hogy a háttérben maradt. Most, hogy vezető, más védelmi stratégiát kellett kidolgoznia. Ha én uralom a másikat, nem tud ártani nekem." A mások feletti hatalom igénye annál fontosabb, minél nagyobb a belső tehetetlenség. Amikor úgy érezzük, nem felelünk meg a feladatnak, nem valljuk be azokat a gyengeségeket, amelyek nem il­ lenek a posztunkhoz, s ezért terrorizálni kezdünk máso­ kat, hogy kevésbé féljünk önmagunktól.

Valahol Cévennes-ben áll egy öreg ház, melyhez szűk, kanyargós ösvény vezet az erdőn át. A legközelebbi falu hat kilométerre fekszik. A ház a hegy oldalának támaszko­ dik. Az ablakok előtt a völgyben a végtelenségig nyúlnak az erdők. Éjszaka csak a csillagok ragyognak, nem látni sem lámpát, sem világító ablakot, a távolban nyoma sincs a civilizációnak. Én varázslatosnak, békésnek és erőt adóU

nak találtam a vidéket. A tulajdonosnő azonban elmondta, hogy szinte lehetetlen kiadni ezt a csodálatos és jól felsze­ relt házat. A városi Emberek nehezen viselik ezt az óriási teret. Mintha elnyomná őket a természet hatalmassága. El­ veszettnek érzik magukat a látható támpontok nélkül. Egyszer akadt egy párizsi bérlője, aki azonban hamar tá­ vozott, mert mint mondta, úgy érezte, „megfullad itt". Nem különös és paradox, hogy ekkora szabad térben megfulladunk, és csak a párizsi szmogban lélegzünk fel igazán? Francois Terrasson kapcsolatot von a természettel és az érzelmekkel szembeni magatartásunk között. „Mindenki szereti a természetet, de azt a természetet, amelyről mitikus ké­ pünk van. Nagy a meglepetés, amikor sárral és szúnyogokkal ta­ lálkozunk." Képzeld el egy pillanatra kedves Olvasó, hogy egy há­ lózsákkal ellátva magadra hagynak éjszakára valamelyik francia erdőben a csillagos ég alatt. Hogyan aludnál? Egész éjjel éberen őrködnél és félnél, hogy felbukkan egy farkas? Hogy megcsíp egy bogár? Terrasson beszámol az önkéntesekkel végzett kísérletről, akiknek ezt a kalandot ajánlották: „Ezekben az erdőkben nincs semmiféle valódi ve­ szély, még az sem, hogy eltévednek, mert kitaposott ösvények sze­ lik át őket. Reggel azonban mindig azt tapasztaljuk, hogy a legtöbben féltek. Néha valóságos természeti tényezőktől (vaddisz­ nó, pók, kígyó), de voltak homályos, tárgy nélküli félelmek is, me­ lyek egész bensőnket felborzolják." Az önkéntesek közül kevesen ismerték be, hogy féltek. Mégis legtöbbjük éberen fülelt, hogy észrevegye a legap­ róbb veszélyt is. Összekuporodtak a hálózsákjukban, miu­ tán gondosan behúzták a cippzárat. Nem nyújtóztak el ké­ nyelmesen a mohán, hogy magukba szívják az éjszakai világot! A vad természet azzal a képességgel bír, hogy felébresz­ ti mély szenvedélyeinket. A tudatalattink mélyén szunynyadó félelmek, a régi haragok, az elaltatott érzések elő­ törnek. „Sokan, akik bebetonozták indulataikat, éppen azért men­ 45

nek a természetbe, hogy megtalálják azt, amit kiöltek magukból" (F. Terrasson) Mások inkább a természetet betonozzák le, keretek mögé szorítva a vadságot. A vad természet apart­ heidje párban jár az érzelmek apartheidjével.

/

Megmagyarázni az ég kékjét, vagy szépnek találni azt, igencsak különböző attitűdök a természettel szemben. Az első boncol, elemez és kritizál, míg a második nyitott, be­ fogadó és szemlélődő. Kiegészítik egymást ezek a megkö­ zelítések vagy örök ellentétben állnak egymással? A magyarázat az uralás érzetét adja meg. A nyers ter­ mészet hatással van ránk. Az ismeretlen végtelen sok ve­ szélyt rejt. A megnevezése megnyugtat. Az, hogy íté­ lünk, hogy értékelünk, felsőbbségünk tudatát adja. Oszd meg és uralkodj! A nekünk megfelelő szempontok szerint rendezzük a világot. Az anyag feletti hatalom néha túlságosan erős vonzerőt gyakorolt a tudományos világra. Ennek tipikus példája az atombomba. A génmanipulációk, a taposóaknák mind a technológia csodái... de nagy árat fizet értük az emberi­ ség. /

Néhány évvel ezelőtt a világ egyik legnagyobb agy­ specialistája, Kari Pribram előadást tartott Párizsban, melyben bemutatta elméletét az emlékezet holografikus működéséről. Egy önkéntest kért, hogy bemutatót tart­ son. Azonnal jelentkeztem. Megkért, hogy nyújtsam ki nyitva a tenyerem, és csukjam be a szemem. Valamit a

kezembe adott: „Mit érez?" Magabiztosan feleltem: „Egy ceruzát." Valami mást adott: „Mit érez?" Büszke voltam magamra, hogy ilyen könnyedén azonosítom a tárgyakat, és kivágtam: „Egy pénzérmét." Nem kérdezett többet, és csalódottan a helyemre küldött. Újabb önkéntes követke­ zett, és megismétlődött a gyakorlat. Pribram egy kulcsot vett elő a zsebéből, és az önkéntes kezébe adta: „ - Mit érez? - Egy kulcsot. - Nos, látom, Franciaországban vagyunk, és nem fo­ gom tudni megcsinálni a bemutatót. Megfigyeltem, hogy a franciák nem tudnak érezni. Tárgyakat teszek a kezük­ be, és megkérdezem, mit éreznek. És ahelyett, hogy azt felelnék: hideg érintést, keménységet... meghatározzák a tárgyat. Azért csinálják így, hogy intelligensnek látssza­ nak, ám valójában elszigetelődtek az érzéseiktől."

Nem túl nehéz elérni, hogy igazunk legyen: válasszuk meg a felfogásainkat, szűrjük meg az információkat, és csak azokat tartsuk meg, melyek megfelelnek az érvelé­ sünknek, és hagyjuk ki azt, ami nem ebbe az irányba mutat. Ezután alkalmazzunk általánosságokat, elvont ki­ fejezésekkel bőségesen megtűzdelve. Vágjuk néhány le­ kicsinylő mondatot a másik fejéhez: „Te ezt úgysem ér­ ted!" A helyzet eldőlt, győztünk. Csak néhány, magas EQ-val rendelkező Ember, aki odafigyel az érzéseire, fog­ ja felfedezni a csalást. Könnyen összekeverjük az intelli­ genciát és az uralkodást. Mennyivel könnyebb a porhintés, mint részletesen ele­ mezni egy helyzetet, és megkockáztatni, hogy valamit nem tudunk! Be kell vallani, társadalmunk nem szereti a habozást, az alaposan gondolkodó kétségeit nem fogadják szívesen. A határozott álláspont, még ha hamis is, bizton­ ságérzetet ad a beszélőnek és a hallgatóságnak egyaránt. U7

Franciaországban a válaszokat szeretik, nem a kérdése­ ket. Nem azt kérik, hogy gondolkodjunk, hanem hogy véleményt mondjunk. Valami „mellett" vagy „ellen" kell állást foglalnunk, baloldaliak vagy jobboldaliak kell le­ gyünk, hogy egyértelmű legyen a helyzet. Ehhez a témá­ hoz illik a következő anekdota: egy, a választásokra ké­ szülő környezetvédő szervezet helyi ülésén bemutatkoz­ nak az Emberek. Egyikük apolitikusnak mondja magát. A szomszédja nem tud mit kezdeni vele: „Jó, de jobbolda­ li, vagy baloldali apolitikus?" Kényelmetlen helyzet, ami­ kor nem tudjuk besorolni a másikat. A furcsa, az idegen, a váratlan előtt, az ujjal és minden­ nel szemben, ami valamilyen nem kívánatos érzést kelt­ het bennünk, első reakciónk az ítélet. Pozitív vagy nega­ tív, de ítélet. Folyamatosan ítélünk, sokkal többet, mint képzelni mernénk. Másokról ítélve önmagunkról ítélünk.

Mélanie negyvenéves, két éve jár hozzám. Ahhoz kéri a segítségemet, hogy megszabaduljon nyomasztó félénksé­ gétől. Elmagyarázom neki a „mintha" gyakorlatot: mostan­ tól a következő beszélgetésünkig naponta húsz percig te­ gyen úgy, mintha bízna önmagában, tegyen úgy, mintha jól érezné magát a bőrében. Ott és akkor végezheti a gya­ korlatot, ahol és amikor akarja, egyedül, otthon, a buszon, a munkahelyén... Amikor két hét múlva újra eljön, el­ mondja, mennyire jól érezte magát a két hét alatt, napi húsz percig. „ - Erősnek éreztem magam, észrevettem, hogy könynyebben lélegzem, még a krónikus hátfájásom is elmúlt. A munkában sokkal hatékonyabb voltam. Rájöttem, hogy a memóriám is jobban működik!" Egyszer egy táncos összejövetelen is kipróbálta a gyakorlatot, és bókokat ara­ tott partnereitől. „Most az egyszer ütemre táncoltam, köny-

nyebben eszembe jutottak a lépések. Óriási dolog, ha az ember bízik m agában!"- mondta. Örültem a gyakorlat sikerének. Naivan azt gondoltam, győztünk, és boldogságomban felkiáltottam: „Ez csodála­ tos!" Mélanie hirtelen zokogásban tört ki, és kétségbeeset­ ten azt mondta: „Igen, de az nem én vagyok! Én félénk va­ gyok!" Magamba roskadtam. Amikor elszánta magát, tu­ dott bízni önmagában. Mégsem volt ez elég ahhoz, hogy ellensúlyozza az önmagáról alkotott negatív képet. Mé­ lanie az identitástudatát egy neurotikus jellemvonásra épí­ ti. Igaz, olyan régóta definiálja így önmagát, és ez a fé­ lénkség annyira meghatározta mindennapjait, hogy na­ gyon súlyos következményekkel járna beismerni, hogy ez nem ő, hanem csak egy jellemvonás, amit el is hagyhat. Elfogadni azt, hogy végre lemondhatna a félénkség cím­ kéjéről, túl sok érzelmet ébreszthet fel benne. Ha félünk, és azt mondjuk: „azért van, mert félénk vagyok", az bár nem magyaráz meg semmit, mégis megnyugtat, mert okot képvisel. „Félek"- ez magába foglalja, hogy lehetne az is, hogy nem félek; „félénk vagyok" - ez önmagam meghatározása, nem tehetek másképp. Bizonyos értelem­ ben elhárítom magamról a felelősséget. „Ha egy autentikus érzést felszínre hagyunk jutni, a szemé­ lyiségünk egész struktúráját kérdőjelezzük meg, gondolkodás-, ér­ zés- és cselekvésmódunkat, egész életstílusunkat " (Karén Horney) Az érzések tagadásának funkciója van: védelmezi a kö­ rülmények nyomása alatt kialakult személyiséget, a türel­ mesen felépített kompromisszumot, amellyel észlelésein­ ket, érzéseinket, gondolatainkat és viselkedésünket egye­ sítjük egymással. Mindannyiunknak szüksége van az egység érzetére. Ha az emocionális kifejeződés tiltott, a mindannyiunkban előforduló belső konfliktusok kezelhetetlenné válnak. Ah­ hoz, hogy megőrizzük az önmagunkról alkotott koherens képet, elszakadunk belsőnk egy részétől. Colas, hogy ne érezze, hogy kettészakad a parancsoló és őt terrorizáló

49

szüleivel szemben érzett szeretet, vágy és harag között, alárendeli magát és elnyomja az agresszivitását. Luc inkább az agresszív változatot választja, lázadó magatar­ tást vesz fel, és elnyomja a jóságát. Az alárendelt számára minden dühkitörés veszedelmes, mert személyisége töré­ keny építményét veszélyezteti, és rákényszeríti, hogy tu­ datára ébredjen annak, hogy nem felel meg az önmagá­ ról alkotott képnek. Ugyanígy az agresszíven viselkedőnek minden együttérző vagy szeretetteljes kísértést el kell fojtani magában, hiszen újra kellene gondolnia miattuk a képet. Ilyen vagyok, úgy fogadj el, ahogy vagyok!" - Géraldine nem viseli el az ellentmondást. Mindenre azonnal ugrik. Rosszul érzi magát a bőrében, és nehezen tűri a kérdéseket. A viselkedését ért minden kritikát elutasítás­ ként él meg.

A szülők nem mindig szánnak időt arra, hogy meghall­ gassák gyerekeik érzéseit. Előfordul az is, hogy egyszerű­ en nem akarják meghallgatni őket, mert az saját szerepüket is megkérdőjelezné, megzavarná terveiket, s rossz képet adna önmagukról is. Ezért ahelyett, hogy oda­ figyelnének arra, mit él meg a gyerek, inkább meghatá­ roznak: „rossz vagy", „puhány vagy”, „semmirekellő vagy"... Ezek a meghatározások, amelyeket a többiek ruháznak ránk - a szüléink, a testvéreink - a bőrünkhöz tapadnak. Hogyan szabaduljunk meg tőlük? Szembe kell néznünk önmagunkkal, szembe kell néznünk azokkal az érzések­ kel, amiket ezek a leértékelések elfednek. Tízéves korom körül a testvéreim „bulldózernek" hív­ tak. Kövérnek és puhánynak csúfoltak. Részemmé vált ez a meghatározás. így fogadtam el magam, kövérnek és pu­ hánynak. Ha elhiszünk valamit magunkról, azzá is vá50

lünk. Meghíztam (egy kicsit), és amennyire csak lehetett, kerültem minden szembenézést a testemmel, és ellógtam a testnevelés órákat... Az, hogy néhány egészen nagyot ugrottam a trambulinon, még csak meg sem remegtette bennem a mozgásra képtelen ólommadár képét, hiszen a sportban testvéreim sokkal ügyesebbek voltak nálam! Csak huszonhét éves koromban sikerült változtatnom ezen. Elhatároztam, hogy magamra is alkalmazom azt az elméletet, amit a kurzusaimon használok: Nem csak azok vagyunk, amit megszoktunk magunkról, de azzá is vál­ hatunk, akikké szeretnénk. A bátyám, aki annyira elértéktelenített, zsonglőr és cirkuszigazgató lett. Rendszere­ sen megnéztem az előadásait, és minden alkalommal el­ kápráztatott a légtornász... Irigyeltem, annyira, hogy na­ gyon szerettem volna utánozni. Elhatároztam tehát, hogy megszabadulok negatív hiedelmeimtől, és eltöltők né­ hány napot a bátyámnál és barátnőjénél, aki légtornász. Az első leckék nehezek voltak. Szerencsére a bátyám megváltozott. Támogatott és bátorított: Képes vagy rá, meg tudod csinálni!" Eleresztettem védelmező értéktelenségem tudatát, sut­ ba dobtam a „nem vagyok sportos alkat"-ot. Szembenéz­ tem a félelemmel. És sikerült! Én, aki tizenkét éves ko­ romban hídba sem tudtam lemenni, trapézon gyakorol­ tam. A testem fokozatosan megerősödött a terhelés alatt. A „kis puhány" eltűnt. Mások ítélete vagy kritikája mögé bújunk, hogy meg­ védelmezzük magunkat az érzéseinktől, szerencsétlen, tehetetlen áldozatnak állítjuk be magunkat, vagy az em­ beriség megmentőjének... Azzal, hogy merszünk lesz be­ ismerni és kimondani érzéseinket, ezek a játékok össze­ omlanak, s velük együtt mindaz, ahogyan létezünk má­ sok mellett, a világban. Mindig figyeljünk az érzelmeinkre, emócióinkra, gon­ dolatainkra és viselkedésünkre, hogy rátalálhassunk ön­ magunk mélyebb értelmére, a tükrön túli valóságra.

5'/

s .

Azzal, hogy vállaljuk primer emócióink átérzését, gyakran a normákon kívül helyezzük magunkat, s olyasmit is érzékelünk, amit más nem érzékel, vagy nem akar meglátni, mert attól fél, hogy szembe kerül önma­ gával. Érezni merni gyakran azt jelenti, mint elszakadni, marginalizálódni, de igazán önmagunkká válni. Ezzel egy időben egyre „élőbbé" válunk, érzékenyebbek le­ szünk az igazságtalanságra, s fogékonyabbak a világ szenvedésére. „Nem tudom, tényleg le akarom-e vetni a páncélomat. Mintha azt ajánlanák egy süketnek, hogy halljon. Egy­ részről csábító, másrészről viszont annyi a zaj odakint, hogy félek, átcsapnak a fejem fölött a hullámok. Nem va­ gyok benne biztos, hogy mindent hallani akarok. Nem akarok szenvedni, nem is olyan rossz ez így, ahogy van." Ezek az ellenállások megalapozottak. Ismerve, milyen széles a borzalmak, igazságtalanságok és szenvedések skálája, amelyeket az Emberek egymásra képesek zúdíta­ ni, érthető, miért vértezik fel magukat annyian a fájdalom ellen. A páncélzat azonban az igazi kapcsolat képességé­ től is megfosztja azt, aki emögé menekül. A bölcsességet jelképező három majom - ne láss, ne hallj, ne beszélj - a legnépszerűbb triók egyike. Ez a bölcsesség nem más, mint illúzió, a gyávaság igazolása. Hogyan lesz vége egyszer a szenvedésnek, ha érzéket­ lenné próbáljuk tenni magunkat? Meg kell keresnünk el­ tűnt érzelmeinket. Hogyan sikerülhet ez, amikor belső iránytűnket már gyermekkorunkban összetörték? Vegyük először is az el­ nyomás folyamatát: 1. A gyermeket olyan támadások érik, amelyeket a támadók nem is tekintenek annak;

2. Megtiltják neki az indulatokat; 3. Rákényszerítik a hála kötelességét; 4. Mindent el kell felejtenie; 5. Az elfojtott érzések kiutat keresnek. Az erőszak mások felé vagy önmagukra irányulva tör ki.

melye/cet nem ismernek el an na/e

Azt hazudni egy hétéves kislánynak, hogy a pulóvere nem szúr; arra kényszeríteni egy kétéves kisfiút, hogy adja oda a másiknak a vödrét vagy lapátját; megszidni egy tizennyolc hónapos kicsit, mert felborította a poharát, vagy mert játszik a borsóval, mielőtt megeszi; rákiabálni a hároméves Viviane-ra, hogy rakjon rendet a szobájában; a szemétbe dobni Alphonse tönkrement plüssmackóját, és nem szólni neki; eltitkolni Olivier elől a nagyanyja halá­ lát, nehogy „sokkolja"; ráncolni a szemöldököt, mert Delphine iskolai eredményei nem kitűnőek; bűntudatot éb­ reszteni Massaldában, mert eltört egy poharat; szisztema­ tikusan megtagadni Hugótól, hogy maga válassza meg, mit eszik és mit vesz fel; nevetségessé tenni, megalázni, ütni, pofozni... ez mind támadás. A felnőttek azonban, úgy érezve, hogy igazuk van, és gyakran úgy gondolva, hogy a gyerek érdekében cselekszenek, nem akarják ezt elismerni. A gyereknek tehát nincs joga semmiféle harag­ ra, sőt még arra sem, hogy kifejezze a szenvedését amiatt, amit a szülei rá kényszerítenek. A frusztráció elkerülhe­ tetlen az életben, adott esetben még építő is lehet, feltéve, hogy azt frusztrációként ismerik el. A felnőttek nem hajlandók meghallgatni a gyermekeik érzéseit, mert nekik is el kellett felejteniük a saját szenve­ désüket. Annál is inkább nem hajlandók azonosulni a függő helyzet nehézségével, mert nem akarnak kapcso­ latba kerülni a fájdalommal. Saját fájdalmukat tagadva, ta­ gadják a gyermek fájdalmát is. Kényszert éreznek, hogy

megismételjék a visszaélő magatartást, hogy bebizonyít­ sák, nem okoznak fájdalmat! Amíg egy szülő nem áll készen arra, hogy megkérdő­ jelezze a saját neveltetésének helyességét, nem akar em­ lékezni arra, amit maga is egykor megélt.

A harag a támadásra adott egészséges, természetes és normális válasz. De mivel nem szabad haragudni a szü­ lőkre, a gyerek kénytelen elfogadni a szülei meghatáro­ zását: ez nem támadás volt, nem fájt, megérdemelte, ez természetes... ő tehát a rossz. A szülők - a legtöbbször nem azért nem akarják meghallgatni gyerekük haragját, mert tönkre akarnák tenni őt, hanem azért, mert amikor gyerekek voltak, nekik sem volt szabad haragudniuk a szüleikre. Ők már megtanulták, hogy a harag a hatalom eszköze. A sérülésre adott választ hatalmi és dominancia törekvésnek veszik. „Csak nem fogom hagyni, hogy egy kölyök irányítson!" A felnőtt büszkesége forog kockán, a gyerek haragját a feléje irányuló tiszteletlenséggel azono­ sítja, és mint ilyet, nem fogadhatja el. Először a saját ha­ ragot kell megszelídíteni ahhoz, hogy annak értsük a gyerek haragját, ami: azaz egy frusztráció kifejezésének, egy sérülésre adott válasznak, a fizikai és pszichikai in­ tegritás helyreállítására tett kísérletnek. A harag kifejezhetősége a személyiség felépítésének, egyik alapfeltétele. Ez kell ahhoz, hogy bízhassunk ön­ magunkban és ítéletünkben, és önállóvá válhassunk.

A már felnőttek hajlamosak fátylat borítani gyermekko­ ri szenvedéseikre. Philippe vezető beosztást tölt be egy nagyvállalatnál. Azért keresett fel, mert gondjai vannak a

főnökeivel. Fél a vezérigazgatótól, annyira, hogy a legszí­ vesebben elmenekülne, amint meglátja. A vezetőségi ülé­ sek rettenetes erőpróbát jelentenek számára. Mielőtt a gye­ rekkoráról kérdezném, már mondja is: Tökéletes szüle­ im voltak, arany életem volt. A szüleim imádtak, minden rendben volt. - Tényleg? És az iskola hogy ment? - kérdezem. - Az iskola más volt. Lusta voltam, ezért aztán apám minden este szíjjal megvert." Philippe jól megtanulta a leckét. Apja „az ő érdekében" verte, hiszen lusta volt! Úgy érzi, a megváltó apának kö­ szönheti, hogy azzá lett, ami, mert ki tudta belőle nevelni a rossz hajlamokat. A lelke mélyén még mindig úgy érté­ keli magát, mint lusta és tehetetlen gyerek, és hálás az apának, aki miatt annyit szenvedett. Ahhoz, hogy fenn­ tarthassa valódi érzelmeinek, belső valóságának ezt a ta­ gadását, felejtenie kellett, el kellett felejtenie az ütéseket és a fájdalmat, el kellett felejtenie a szíjat és a megaláztatást, sértett érzéseit. Később felépítette a szülei emlékével összeegyeztethető idealizált képét. Hogyan vehetne hát ezek után részt félelem és szégyen nélkül az igazgatósági üléseken?

e/^oitott ew&elmeJc £(utat/cewefrne/c

„Az egykor volt gyermek megragadja az első adandó alkalmat, hogy végre tevékennyé váljon, és megtörje a hallgatás tilalmát. Ott, ahol a gyász nem kapott szerepet, az ismétlés kényszerével próbáljuk meg nemlétezővé tenni a múltat, és a mai aktivitásunk­ kal kiradírozni hajdani tragikus passzivitásunkat" - mondja Alice Miller. Lola hároméves. Rendszeres dühkitörései során a föld­ höz csapkodja magát. Yves, az apja nem tudja elviselni ezt, és durva lesz. Annál is inkább felkavarja lánya dühön­ gése, mert magára ismer benne. Ennyi idős korában ő is nagyon kolerikus volt. Yves ekkor felidézi magá-

bán gyermekkora utolsó dühkitörését: valahova nem akart elmenni. Hova is? Már nem emlékszik a részletekre, de emlékszik az érzéseire: meg akarta ütni az apját. Nem sokkal azután az apja elhagyta otthonukat, és nem tért vissza többet. Yves gondolataiban a két eset összekapcsoló­ dott, felelősnek érezte magát az apja távozásáért. Attól a naptól kezdve soha nem mutatott és nem is érzett hara­ got... Kivéve ma, a kislányával szemben. Lola lehetővé te­ szi, hogy kiadja a bensőjében lefojtott dühöt. A terápiának köszönhetően, Yves újra birtokba vehette érzéseit. Lolának most már nem kell többé tombolnia. Ro­ hamai az apja tudatalattijában elfojtott érzelmeket tükröz-

(i/x o tt éáfu iríta /cm em elm í a/cti/utXaá

1 0 .

&

............................................. ... érxeámi m ögött máúí/< r^lfo xA e/

Reggelizünk. A forró tea gőzölög az asztalon. Az öt és fél hónapos Adrién hirtelen felüvölt. Apja térdén ülve a ke­ nyeréért nyúlt, de egyensúlyát veszítette, és a teáskanná­ ra tenyereit... Odaugrok, kikapom Jean Bemard kezéből. Legszívesebben rá kiáltanék: „Nem tudsz vigyázni?" De visszafogom magam, mert tudom, hogy hajlamos vagyok szemrehányásokat tenni, amikor félek. Mégsem sikerül teljesen uralkodnom magamon, és semlegesnek szánt han­ gon megjegyzem: „Látod, akármi megtörténhet. Egy pilla­ natnyi figyelmetlenség, és tessék!" Szerencsére Adriennek .56'

semmi baja, alig lett piros a keze. Kicsivel később Jean Bemard ezt mondja nekem: „Nagyon szereted a fiad!" Há­ lásan nézek rá. Megértette. Hálás vagyok neki, amiért így válaszolt, ahelyett, hogy magyarázkodni vagy veszekedni kezdett volna. így azt mondhatom neki: „Bocsáss meg, hogy rád szóltam az előbb, velem is megtörténhetett vol­ na." Amikor ilyen formában bocsánatot kérek, könnyek gyűlnek a szemembe. A fiam iránt érzett szeretetem összefonódik a félelemmel, hogy valami baj éri. Vállalha­ tom a felelősséget a valódi érzésemért: a félelemért. Az, hogy Jean Bernard-ra kiáltottam a haragomat, megakadá­ lyozta, hogy érezzem a rettegést. Az egyik érzelem a másikat rejtheti. A családban egyes érzelmek elfogadhatóak, mások nem. Arra neveltek, hogy elrejtsük valódi énünket, ezért a feszültségeinket az emócióink álcázásával adjuk ki. Ráadá­ sul hajlamosak lehetünk bizonyos érzelmeket mutatni, ha abból kapcsolatbeli előnyünk származhat. Giséle nem vezet, fél, hogy balesetet okoz. Honnan ered a félelme? Néhány nappal azután, hogy megszerezte a jo­ gosítványt, a férje átadta neki a kormányt. Minden reme­ kül ment, de amikor behajtott a kertbe, kicsit gyorsan haj­ tott fel a járdára. Férje már előbb kiszállt, hogy kinyissa neki a kertkaput, ráordított: „Vigyázz, elüthettél volna egy gyereket!" Giséle magát vádolta a vezetés miatt, és nem a férjét. Megtiltotta magának a haragot. Ám az eset óta nem ül volánhoz. A tehetetlen és védtelen kislány képét mutat­ ja magáról, aki fél vezetni, fél önálló lenni, fél kifejezésre juttatni önmagát.., ami megadja férjének az alkalmat arra, hogy védje és erősnek érezhesse magát.

ffyewme/c/co#6ó l emc/v emocioná/ib $xo/<áá
Giséle anyjának sok baja volt a haraggal. Nagyon elbizonytalanították gyerekei dühkitörései, melyek a saját ap­ ja haragjaira emlékeztették. A kis Giséle nagyon hamar rá-

jött, hogy anyja fenyegetésnek érzi a haragját. Amikor az Embernek szüksége van az anyjára, nem engedheti meg magának, hogy bántsa, inkább segíteni szeretne rajta... Ennek az anyának arra volt szüksége, hogy szeressék és megerősítsék anyai hatalmában... Amikor pedig Giséle frusztrált, dühös vagy boldogtalan volt, az anyja karjaiba menekült, és remegett félelmében. Megnyugtatta magát, hogy anyja akkor képes megvigasztalni őt, ha sértetlen egészben marad (a harag ugyanis darabokra törhette vol­ na), és így megnyugtatta az anyját is... Emocionális szokásainkat annak megfelelően építjük fel, hogy milyen érzelmeket fogadnak el és tiltanak meg a szüléink, tudatosan, és főleg tudatalatt, a családi titkok és tabuk alapján, és aszerint, milyen helyet foglalunk el a csoportban. Előfordul, hogy minden testvérben ugyanaz a szomorú­ ság vagy ugyanaz a családi harag munkál, de gyakoribb, hogy minden gyerek más tiltásokat kap. Például az elsőszü­ löttnek szabad szomorúnak lennie: bezárkózik a szobájába, és egyedül olvas, a harag azonban tiltott számára: „legyél kedves az öcséddel". Nem szabad félnie sem: „te vagy a na­ gyobb, mutass példát!" Ilyen feltételek mellett a kisebbik válik kolerikussá. A legkisebb pedig hamar felfedezi, hogy a félelem plusz figyelmet szerez számára. A szerepek elosz­ tása számtalan tudatalatti adat szerint alakul ki. Serge elsőszülött, mégis ő a kolerikus. Olyan „rossz", amilyen „aranyos" az öccse. Ugyanúgy bezárták a komisz kölyök szerepébe, mint öccsét a jó kisfiúéba. Serge elha­ gyatottnak érezte magát, amikor megszületett az öccse. Őt nem akarták, még kevésbé fogadták gyengéden, csalódást okozott. Ő barna, az új jövevény szőke, ő hangoskodó, az öccse nyugodt. Az új gyerek boldoggá tette a szülőket, ahogyan ő sosem tudta. Felnőttként Serge mindenkivel veszekszik. A kapcsolat kezdetén még minden rózsaszín. Kedvesnek és figyelmesnek, sőt, védelmezőnek mutatko­ zik. Aztán előbb vagy utóbb, minden előzetes figyelmez­ tetés nélkül elromlanak a dolgok. Serge felhúzza az orrát 58

és megszakítja a kapcsolatot. Mintha azért lenne szüksége másokra, hogy időről időre kiadhassa magából a mélyről fakadó haragot. Ha becsapja az ajtót, a hozzá közel állók az érzékenysége számlájára írják. Mivel „mindenen felkapja a vizet", senki nem mer neki semmit mondani. Mindenki nagyon odafigyel rá, nehogy kirobbanjon a vihar. Ag­ resszivitásával hatalmat szerez mások felett, ellenőrzi a környezetét, s rombol, nehogy őt rombolják. Bensőleg annyira bizonytalan, hogy nem engedheti meg magának, hogy kimutassa. Csak egy szó Christophe-ról, Serge öccséről, s azonnal nyugtatóért nyúl. Szorongásai megbénítják társasági és ér­ zelmi életét. Mivel nem tudott kapcsolatba kerülni a ha­ raghoz kötődő érzelmeivel, nagyon nehezen tudja érvény­ re juttatni magát az életben. A biztonságért cserébe védelmi pénzt kérő gengszter metaforáját alkalmazva, a tranzakciós analízis „gengszterek­ nek" nevezi azokat az érzelmeket, amelyeket azért tolunk előtérbe, hogy másokat elrejtsünk velük, miközben a kör­ nyezettől jutalmat kapunk értük. A „gengsztert" rendsze­ res és ismétlődő természetéről ismerhetjük fel. Minél jobban biztosítja a „gengszter-magatartás" a biztonság illú­ zióját, annál zavartabb érzelmi börtönbe kerülhet valaki ennek következtében. Ha nem is kényelmes a börtön, de a falak legalább ismerősek, és megnyugtatóak. Többé-kevésbé megvédenek a többiek reakcióitól. Egészen addig, amíg nem találkozunk olyan Emberrel, aki másképpen vi­ selkedik mint a papa vagy a mama. Ez esetben nagyon meglepődhetünk.

A csoport már egy órája minden erejét megfeszítve dol­ gozik a napi feladaton. Egyszer csak Jacqueline a földre veti magát, fuldoklik. Szívet tépően a hörög. Görcsbe rándult kézzel, kétségbeesetten markolja a levegőt. A csoport 5,9

egyik tagja hozzáugrik egy nejlonzacskóval, hogy vissza­ lélegeztesse vele a saját széngázát, és így csökkentse az oxigénbevitelt. Jacqueline hamarosan megnyugszik, a ro­ ham elmúlt. Hajlamos a görcsre, és úgy érzi, nincs ellenőr­ zése a rohamok felett. Bármikor előfordulnak, és ami a leg­ zavaróbb, általában társaságban. Analízis után Jacqueline megfigyeli, hogy a roham min­ den alkalommal valamilyen emóciós tartalommal bír. Kép­ telen nemet mondani, képtelen szembehelyezkedni má­ sokkal, vagy kifejteni előttük érzéseit, ezért a legkisebb kellemetlenségre is fulladni kezd. Az „idegek" kiadják magukból a túl sok feszültséget, a megbúvó emóció azonban ott marad. Ivana azonnal sírni kezd, ha szemrehányást tesznek ne­ ki valamiért... A gyerekei szeretnének beszélgetni vele a múltról, de nem kérdezhetik a születésükről, az első fo­ gukról, mert anyjuk azonnal sírva fakad, és egyszerre vallja magát bűnösnek: (Soha semmi jót nem csinálok!), és ártatlannak: (Boldog gyerekek voltatok, ez nem igaz, sem­ miben nem szenvedtetek hiányt, jobb dolgotok volt, mint bárki másnak...). Magyarázkodását hálátlanságukra tett szemrehányásokkal fűszerezi. Nem csak a beszélgetés vá­ lik lehetetlenné, de azt is eléri, hogy a gyerekei vigasztal­ ják. A gyerekek tehetetlenek és frusztráltak maradnak. Az anyjuk a hiperemotivitás falát vonja maga és közéjük. Az „idegrohamok", a fulladásos rohamok, sírógörcsök, egyes asztmás rohamok, vagy ájulások, a tudatalattihoz való menekülés védőeszközei. A hiperérzékenység felszí­ ni rétege eltakarja az igazi érzéseket. „Gengszterek", ami­ ket azért hozunk létre, hogy elkerüljük a szembenézést a bántóan éles érzésekkel. A páncél mögött a hiperemotivitás őrködik. A rohamok akkor lépnek fel, amikor egy érzékelt részlet, egy infor­ máció, egy kép, egy kérdés a védekezést veszélyezteti, és esetleg felébresztheti az elfojtott emóciókat. A rohamok va­ laminek az elhallgatására tett kísérletek, és egyben annak elmondására is, amit senki nem akar meghallani... 6V

Ezeknek a reakcióknak másodlagos hasznuk is van: a környezet uralása. Mivel ijesztőek, a többiek kímélni fog­ ják. A rohamok kizárják a többieket, és még mélyebbre rejtik a tudatalattiba a valódi érzéseket. A „gengszterség" tudat alatti folyamat. Bár a cselekvő másokat is befolyásol, elsősorban önmagát manipulálja. Ennek ellenére előfordul, hogy egyesek tudatos hasznot húznak érzelmi szélsőségeikből, és hatalmat merítenek abból.

S ém

,

a „yeMfj/á'Xfer ” a tadatoé ma jii/tu/ácw e&xAö'xáité vúli/<

Henri rászokott, hogy tudatosan folyamodjon dühkitöré­ sekhez, azért hogy meglátogathassa a szeretőjét, anélkül, hogy bárki bármit is sejtene, és bűntudatot kellene érez­ nie. Egyszerű a stratégiája, alkalmat keres rá, hogy rátá­ madjon a felségére. Egy leszakadt gomb, egy megjegyzés, a legkisebb kellemetlenség... mindent felnagyít. Az ura­ ság botrányt csap. Becsapja az ajtót... és elmegy a szerető­ jéhez. Felesége bűnösnek érzi magát a távozásáért, magá­ ra neheztel, amiért megint veszekedést váltott ki. Hisz Henrinek, így továbbra is hinni akarja, hogy tényleg a rosszul felvarrt gomb váltja ki a haragját. Egyre engedel­ mesebb és figyelmesebb, nehogy megsértse férjét, vagy csalódást okozzon neki... Ettől azonban csak még rosszabb lesz a helyzet, mert Henri a saját játékának csapdájába esik. Haragszik a feleségére, amiért túl kedves, túl enge­ delmes, s ezzel arra kényszeríti őt, hogy egyre nevetsége­ sebb dolgok miatt rendezzen jelenetet és csapja be az ajtót. Lassan elkezdi megalázni az asszonyt. Nem akart volna (tudatosan) ilyen rideg lenni vele... de hát a felesége „rákényszeríti". Különben is utáljuk azokat, akiknek fáj­ dalmat okozunk! Henri „gengsztere" többé-kevésbé tudatos. Elragadja a játék, sokkal messzebbre, mint eredetileg akarta. Nem

úgy tesz, mintha haragudna. Úgy érzi, kényszerítik erre, mert sarokba szorították. Ennek oka azonban nem a házas­ sága, ahogyan a feleségének mondogatja, hanem a maga által teremtett játék következménye.

tewméófteteá-

”?

A féltékenység természetes, félelem, fájdalom és harag keverékéből álló érzés. Ha túl sokáig elhallgatják, kezel­ hetetlen emocionális áradatban törhet ki, összekeverve a szerelmet és a haragot, amiért így bánnak velünk, az irigységet és a féltékenységet, mert a szeretett személy másnak adja érzelmeit, a megaláztatást és a tehetetlensé­ get, a haragot és a csalódást. A féltékenység akkor válik „gengszterré", amikor min­ den ok nélkül tör ki, vagy ok nélkül is tartósan fennáll. Stef kétségbeesetten jön hozzám; depressziós állapotban van, amióta a felesége elmondta, hogy van egy barátja. Ó, nem a szeretője, vagy legalábbis még nem az, de egy olyan férfi, akivel tud beszélgetni, egy férfi, aki meghall­ gatja. Stef úgy érezi, elárulták, összeomlott a világ, képte­ len magához térni. Az érzelmek intenzitása a pillanatnyi helyzetnél távo­ labbi eredetre utal. „Gengszterről" van szó. Stef a terápia során rájön, hogy arra használja féltékeny érzéseit, hogy elrejtse maga elől az igazi problémát: üres az élete. Van fe­ lesége, két gyereke, szép háza... de belül üres. Sokat kel­ lett dolgoznia, hogy kényelmesen berendezkedjen. Tele van tudattalan haraggal a helyzet iránt, mely arra kény­ szeríti, hogy gondoskodjon a család szükségleteiről, meg­ feledkezve közben a feleségéről, gyerekeiről, és önma­ gáról is. Azt hitte, akkor gondoskodik magáról, ha estén­ ként eljár a haverokkal... Most tudatosul benne, hogy ez csak illúzió. Menekült önmaga elől, menekült a felesége elől. Ma már érti. Soha nem volt alkalma igazán önmaga

lenni. Egy parancsoló és nem túl szeretetteljes anya és egy mindig távol lévő apa között megtanult megfelelni, enge­ delmeskedni, kedves és jó kisfiúnak lenni. Nem ismeri va­ lódi szükségleteit, mert nem volt joga rá, hogy szükségle­ tei legyenek. Soha nem mondott nemet az anyjának. Nem tudja igazán, kicsoda is valójában. Más sem járt a fejében, csak az, hogy pénzt keressen a háza felépítéséhez, s sokáig egy hamis vágy után futott, az anyja vágya után. Miután a ház felépült, teljesítette a prog­ ramot. És most? Ekkor következett be a katasztrófa, ekkor érte el a töréspontot. Ez az emocionális megrendülés kellett a borult, szürke égen, hogy végre meglássa, hogy nem boldog, és a fele­ sége sem az, és hogy a kapcsolatuk rosszul működik. A próbatételnek köszönhetően végre beszélget a feleségével, meghallgatja őt, és megpróbálja megérteni, mi történt. Minden ismétlődő érzelem „gengszter". Hogyan szabadulhatunk meg tőle? Tanuljunk meg újra érezni, tanuljuk meg újra kifejezni az igazi érzelmeinket.

,

tudom , /imtma/n pcm-j

Előfordul, hogy meglepődünk egy emóció intenzitásán. A kiváltott érzés koherens a kiváltóval. Valójában egy fe­ nyegetés váltja ki a félelmet, egy igazságtalanság ébreszti fel a haragot, tehát nem „gengszterről" van szó. És valami mégis azt súgja, hogy nem a sajátunk ez az emóció, vagy igazán túlzott és aránytalan. Különböző pszichikai folyamatok dolgoznak bennünk. Generációk közötti transzmissziók, személyes történetünk újra felbukkanása, fóbiák, érzelmi áthelyezések, kivetíté­ sek...

uto/áé cáe/v/i a/io/iár{)«/i Muriéi azért harcol, hogy élettársa, Justin kivegye a ré­ szét a háztartási munkákból. Pontosabban a fejében hábo­ rúzik, hiszen sosem beszél vele erről nyíltan. Egyszer, még az első időkben elmondta, hogy szeretné, ha meg­ osztanák a feladatokat, aztán semmi. Amikor meglátja Justin ledobott zokniját, látványosan, de szó nélkül felve­ szi. Élettársának minden újabb rendetlenségére hozzáad még egy újabb adag neheztelést a már amúgy is hosszú listához. Gondosan számon tartja, ki mit csinál. Amikor már belefárad, vagy már elég neheztelés gyülemlett fel benne ahhoz, hogy legyen energiája kitörni, engedélyez magának egy krízist. A legapróbb részlet is elég ilyenkor, hogy kiváltsa. Justin túlzónak ítéli a jeleneteket. Nem ér­ ti: „Csak nem akarsz már megint azért összeveszni, mert a fogkefémet nem a pohárba tettem?!" Muriéi ezekkel a krízisekkel „bánatpénzt" fizettet Justinnel. Belsőleg eltávolodik tőle, hallgat a gondolatairól. Elutasítja a gyengédséget, amellyel Justin közeledni pró­ bál. Nincs kedve szeretkezni. A jelenet feltöri a zárakat... Kitörnek a szemrehányások és a könnyek. A krízis során bírált magatartásokat nem bocsátja meg, ott maradnak a másik számláján, hogy a kö­ vetkező „elszámoláskor" újra előjöjjenek. A veszekedés után Justin és Muriéi az ágyban békülnek ki, egy derűs időszak eljövetelének illúzióját táplálva. A vihar elmúlt. De vissza fog jönni, hiszen a kitörésének fel­ tételei továbbra is fennállnak. Amikor az Ember nem képes a keletkezés pillanatában kifejezni a frusztrációit és vágyait, kialakul a neheztelés. Az elhallgatások és kis haragok felhalmozódnak, és egy szép napon betelik a pohár. A kirobbanó emóció túlzott, s úgy áramlik, hogy semmi megoldást nem hoz a problé­ mára.

(M

Előfordul, hogy olyan érzések fognak el, melyeknek eredetét nem tudjuk meghatározni. A fáradtságot, a stresszt okoljuk... Belső forrongásaink érthetetlennek tűn­ nek. Tényleg a semmiből támadnak? Odile múlt vasárnap veszekedni kezdett a férjével. Nem tudja, miért. Megkérem, mesélje el emóciójának körülmé­ nyeit. Férje barátaival víkendezni mentek. Eleinte még jól tar­ totta magát. Amikor azonban hazaérkezésükkor nem találták a lakáskulcsot, hirtelen úgy érezte, teljesen kime­ rült. A kulcs volt a kiváltó ok, emiatt zúdította haragját a férjére... Megkérem Odile-t, meséljen a hétvégéről, arról, hogyan érezte magát. Nem túl jól. Nem volt mit mondanom nekik, nem si­ került bekapcsolódnom." Odile tehát kitaszítottnak érezte magát. Pedig mint el­ mondta, mindenki kedves volt hozzá. A hétvége során többször is elfoglalhatta volna közöttük a helyét, de ő visszafogta magát. Miért? Félénkségből? Nem, megtorlás­ ból! Odile-nak nincs önbizalma. Gyakran fél megszólalni, mert attól tart, hogy unalmas lesz, hogy műveletlennek tűnik, hogy nem tudja megvédeni a véleményét... Kapcso­ latteremtési nehézségeinek tudatában készült a hétvégére. Jól ismeri a környéket, és elhatározta, ezt fogja felhasznál­ ni arra, hogy kapcsolatba kerüljön a barátaival. Megmutat­ ja nekik a látnivalókat. Csakhogy a számításába hiba csú­ szott, a többiek nem akartak kirándulni! Inkább a kertben maradtak, és a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatták az Odile által javasolt séta iránt. Odile nagyon csalódott volt, és nem szólt többet a hétvége alatt. Csak miután hazaér­ tek, szakadt ki belőle a harag, s igazságtalanul a férjének támadt. Soha nem mondta el a barátainak, miért akart

annyira sétálni menni. Valószínűleg nem utasították volna el, ha sejthették volna, hogy ha elfogadják javaslatát, nem csak a környéket nézik meg, de Odile-t is megismerhetik. A szívnek olyan indítékai is vannak, melyeket az ész nem mindig ismer fel. Az emóciók nem olyan irracionáli­ sak, amilyennek néha hinni akarják őket. Ha megfejtjük a viharos „kirohanás" okát, elkerülhet­ jük, hogy elromoljon kapcsolatunk a hozzánk közel ál­ lókkal.

Nathalie Zadje fontos tanulmányt készített a náci kon­ centrációs táborokból megmenekültek gyermekeiről. „A túlélők gyermekei" című könyvében mondja el a következő történetet: „Sylvie úgy értékeli önmagát, mint túlságosan érzé­ keny embert, aki mindenért elsírja magát, aki nagyon átérzi má­ sok baját. Mindenkit meghallgat, és szenved attól, hogy a barátai nem figyelnek rá..." Az egyetlen ember, akihez igazán közel áll, az anyja, Sarah, auschwitzi túlélő. Negyven év elteltével Sarah-t még mindig rémálmok gyötrik, és felnyög éjszaka. Sylvie végte­ lenül csodálja anyját. Mint sok túlélő gyermekénél, az ő számára is még mindig jelen van a történelem... Megpróbál értelmet ta­ lálni, nevet adni az eredetének. Az anyám nagyon erős és élettel teli asszony. Soha nem hagyja el magát, sosem láttam sírni." Sylvie minden módszerrel igyekszik információkat gyűjteni, elolvas minden erről szóló könyvet, megnéz minden erről készült filmet. Meghallgatja Sarah-t, de soha nem tesz fel kérdéseket. „Nem merem kérdezni, félek, hogy mindkettőnknek fájdalmat okoznék." Sarah csak töredékesen idézi fel a múltat. „Annak ellenére, hogy Sylvie születése óta folyamatosan hall a deportálásokról, úgy érzi, hogy nem tud sem­ mit erről. Mintha anyjának szavai nem alkotnának elbeszélést, nem követnek narratív logikát. Ezért Sylvie-ben félelmek és ret­ tenetes képek maradnak meg; retteg a titkoktól, amelyek felett 67/

nincs uralma, s amelyeknek nem tud értelmet adni. Rémálmai vannak, mint az anyjának, de soha senkinek nem meséli el őket." Sylvie emotívnak és túlérzékenynek tartja magát. Hiper-emotivitása az anyjáénak tükröződése. Sarah elfojtotta az érzelmeit, Sylvie magára vállalja a kifejezésüket. A táborok annyira borzalmasak voltak, hogy az egész társadalom megpróbálta minimalizálni a túlélőkre gyako­ rolt pszichikai hatást. Semmilyen pszichológusi segítséget nem kaptak, még csak annak elismerését sem, amit átél­ tek. Hosszú éveknek kellett eltelniük, amíg végre kezd­ ték meghallgatni az emberek igazi történetét. Sok túlélő nem látott más megoldást, mint hogy elfojtsa az élete ezen szakaszában átélt érzéseket. Amit elfojtunk, az a tudatalattinkban aktív marad. És a hóhérok gyermekei? Ok sem érzik jól magukat. A nácik gyermekei viselik annak a bűntudatnak a terhét, amit a szüleik nem akartak elfogadni. (Bűnösnek születtek, áldozatnak születtek, Peter Sichrovsky) A generációk közötti transzmisszió folyamatát, annak fi­ gyelemre méltó ereje miatt, a legtöbb pszichoterápiái is­ kola elismeri. A tranzakcionális analízis a sokat kifejező „forró krumpli" nevet adta a jelenségnek. Ahogyan a forró krumplit dobálgatjuk egyik kezükből a másikba, hogy ne égessük meg magunkat, úgy szállnak át az érzelmek ge­ nerációról generációra. A következő generáció azonban már nem képes kezelni olyan emóciókat, melyek nem a sajátjaikként keletkeztek. Rabja lesz tehát, míg csak be nem azonosítja valódi eredetüket. Ma semmi sem sikerült. Reggel lekésted a buszt, be­ döglött a számítógép, elromlott az egész napod. Otthon a megérdemelt pihenést reméled... Mintha azonban direkt csinálnák, a gyerekeid ma különösen zaklatottak: dühki­ törésekkel és sírásokkal fejeződik be a nap. A gyermekek szivacsként szívják magukba a felgyülemlett emóciókat, és képtelenek távolságot tartani, mert nem tudják azono­ sítani azokat... Ők nem tudnak a buszról, a főnökről vagy 67

a számítógépről, és te pedig nem mondtad el nekik, mit éreztél ezekkel kapcsolatban. Éppen csak a tényekre szo­ rítkoztál, ahogyan Sylvie anyja is csak beszélt, anélkül, hogy igazán mesélt volna. Egyetlen módon kímélhetünk meg csak másokat a frusztrációnktól, dühünktől, félelmeinktől vagy kétségbeesésünktől, ha megosztjuk velük azokat! A megosztás nem azt jelenti, hogy rájuk támaszkodunk, és vigasztalást várunk tőlük. Nem, nekik nem ez a szere­ pük. Gondjainkat megosztani a gyerekeinkkel egyszerű­ en csak annyi, hogy felfedjük előttük belső életünket, hogy ott magukra találjanak, hogy megtanuljanak kü­ lönbséget tenni a saját érzéseik és a mieink között, hogy ne kelljen magukra vállalniuk a mieinket. Sokan, gyakran azzal az ürüggyel, hogy kímélni akar­ ják a gyerekeket, nem mondanak nekik semmit a gon­ dokról, bajokról és félelmekről. A gyerekek azonban megérzik ezeket, és mivel képtelenek nevet adni nekik, azonosulnak az ismeretlen félelmekkel. így történik, hogy legnagyobb meglepetésünkre a gyerekek újrater­ melik a magunkba rejtett érzéseket. A nap mint nap átélt emóciókat, és azokat is, amelyeket kisgyermekkorunk óta magunkba temetünk. Megmutatják azt a másik oldalun­ kat, amelyet sem megmutatni, sem látni nem akartunk. Ha nem teszik meg gyermekként, valószínűleg felnőtt­ korban kerül majd sor erre. És majd látjuk, ugyanabba a csapdába esnek, mint mi, mintha csak megismételnék az életünket, még akkor is, ha mindent megtettünk, hogy mindannak az ellenkezőjét tegyük velük, amit a szüléink velünk tettek. Adeline sokat szenvedett attól, hogy tudta, apja meg­ csalja az anyját, Paulát. Paula sokat sírt, képtelen volt más­ képpen reagálni. Később Adeline férjhez ment és a férje megcsalta. Véletlen lenne? Azok a nők, akiknek anyját megcsalták, sokkal többet tűrnek, mint a többiek. Nem mindig könnyű engedélyezni magunknak, hogy boldo­ gabbak lehessünk, mint az anyánk volt. 68

Amikor egy érzelem az adott helyzethez képest arány­ talan, akár túlzó, akár elégtelen, valószínű, hogy az nem a jelenre vonatkozik, hanem egy régebbi, nem megol­ dott helyzetre felel. A tranzakcionális analízis ezt a dina­ mikát „parittyának" nevezi. Egy pillanatnyi esemény pa­ rittyaként repít vissza minket a múlt egy fájdalmas ese­ ményéhez. Logikailag természetesen felesleges lenne ki­ fejezésre juttatni a „parittya-érzést", hiszen az a múlt kö­ rülményeire vonatkozik, és nem a jelenhez. A régi érzés­ nek az akkori eseménnyel kapcsolatban kell felszínre ke­ rülnie. Egy este Eglantine két fiának olvas fel. Egy kisbabáról szól a történet, akit a szülei elhagytak, és mások befogad­ tak. A fiúk legnagyobb meglepetésére, akiket alig hatott meg a történet, Eglantine zokogásban tör ki. Lefekteti a gyerekeket, és megpróbálja megérteni, mi történt. Újra elolvassa a történetet, ugyanaz a hatás. A mese újraélesz­ ti a saját történetét. Négyéves volt, amikor szülei több hét­ re magára hagyták, a nővérét kísérték egy párizsi kórház­ ba, több mint ötszáz kilométerre a lakhelyüktől. Őt sietve egy számára ismeretlen asszony gondjaira bízták. Na­ gyon elhagyatottnak és magányosnak érezte magát. Ak­ koriban senki nem hallgatta meg az elkeseredését, senki nem törődött azzal, mit érez. A nővére hirtelen támadt, súlyos betegsége kötötte le a figyelmet, és a szülei, akik egyébként is süketek voltak a legtöbb szükségletével szemben, nem fordítottak időt arra, hogy odafigyeljenek rá. Ahányszor újraolvasta a lelke mélyére temetett érzése­ ket felébresztő mesekönyvet, kicsordultak a könnyei. A terápián ki tudta adni magából a benne rekedt féle­ lem üvöltését, kiadta magából a kétségbeesés tompa zo­ kogását, hozzáfért végre a szülei iránt érzett haraghoz, a szülei iránt, akik hagyták, hogy megélje ezt a tragédiát, és meg sem hallgatták az ő jogos igényeit. 619

Az emocionális kisütés után, felnőtt fejjel és megfelelő távolságból megértve azt, amit akkor nem tudott megér­ teni, Églantine újra elővette a könyvet... és örömmel és meglepetéssel tapasztalta, hogy már nem vált ki belőle túlzott érzelmeket. A „parittya-érzés" akkor alakul ki, amikor egy helyzet „lezáratlan" marad. A kiváltott érzelmet nem lehetett megélni, az érzéseket nem lehetett feldolgozni, az értelem függőben maradt, a gyász folyamata valamiért félbeszakadt. Hogy elszakíthassuk a „parittyát", elég követnünk az érzett emóciók fonalát, visszavezetve emlékeinket addig a pontig, amikor először éreztük meg, hogy valami törté­ nik, de nem fejeztük ki azt. Csak ha már megtaláltuk az oly sok érzelmet kiváltó okot, számíthatunk a gyógyu­ lásra. Először fel kell nyitni a sebet, hogy kitisztítsuk; felszínre kell hozni mindazokat az érzelmeket, amiket nem hallgattak meg, s aztán újra le kell zárni, nevet ad­ va annak, amit átéltünk, s értelmet adva annak, ami le­ zajlott. /

A „parittya" nem mindig kötődik konkrét eseményhez. Magatartásbeli szokásokat, hiedelmeket építhetünk fel magunkba válaszul egy hangulatra, az apró megjegyzé­ sek felhalmozódására, a hétköznapi, ismétlődő családi működésre. „Pihengetünk? Pihengetünk?" Dávid kényelmesen el­ helyezkedve a nyugágyban, narancslét iszogat. A baráti és tökéletesen semleges megjegyzés mélységesen meg­ bántja. Úgy érzi, barátja elítéli őt, s bűntudatot érez, ami­ ért nem kapálni, ültetni vagy füvet nyírni, vagyis dolgoz­ ni látták. Barátja akaratlanul is a lényegre tapintott. Dávid szülei egyetlen alkalmat sem hagytak ki, hogy ne nevez­ zék semmittevőnek. Éveken át „semmirekellőnek" érezte 70

magát. A szülői szemrehányásokból azt a következtetést vonta le, hogy nem a szülei elvárásainak megfelelő kis­ fiú. Harmincnyolc éves, de minden, ami valamiféle ítélet­ re emlékezteti, visszarepíti a magányos és meg nem értett gyerekkorba. Hogy megszabaduljon az ítélethez kötődő „parittyától", Davidnak végre válaszolnia kell a szülői szemrehányások­ ra, s be kell látnia azok igazságtalanságát. Látni fogjuk, a lustaság a depresszióval egyenértékű. Hogy apja hatal­ mával és soha nem szűnő nógatásával szemben létezni tud­ jon, Dávid egyszerűen sztrájkba fogott... Nem semmittevő volt valójában, hanem csak apja elismerésének hiányától szenvedett. Az ítélet helyett a szenvedésre gondolva, Dá­ vid ma már el tudja szakítani a „parittyát", amely állandó­ an visszarepítette oda, ahol magányosnak, meg nem értettnek és bűntudatosnak kellett magát éreznie.

„ - Hogy te milyen zsugori vagy!" - Róbert nagyon ag­ resszív az anyósával, Camille-jal. Őt vádolja mindazért, amit nem mer a saját anyja szemére vetni. Camille nem érti. Nagylelkű a gyerekeivel szemben, ahogyan min­ denki mással is. Róbert sértései bántják, ám szó nélkül lenyeli azokat. Nem akar veszekedést szítani. Ezért vá­ lasztotta éppen őt Róbert, sértegetéseinek tárgyául. Na­ gyon szereti az anyósát. Vele ezt is meg meri tenni. Akár a házasságban, akár a munkahelyünkön, mindig akad valaki, aki valamilyen vonatkozásban egy másik valakit idéz elénk a múltunkból. A mai Embereknek olyan tulajdonságokat tulajdonítunk, amelyekkel a múlt szereplői rendelkeztek. így fordul elő, hogy néha elron­ tunk, vagy akár tönkreteszünk számunkra fontos kapcso­ latokat. Akiben megbízunk, arra ontjuk a gyerekko­ runkban másoktól elszenvedett haragokat, régi, de ki nem mondott frusztrációkat.

Ez az átvitel mechanizmusa. Sokan a pszichiáter iránt érzett szerelemre egyszerűsítik ezt, a valóságban azonban nagyon összetett folyamat. A beteg a pszichiáterre vetíti gyermekkorának képeit, annál is inkább, mivel az orvos nagyon keveset mond saját magáról. A páciens olyan ér­ zelmeket, gondolatokat, szándékokat kölcsönöz az analí­ zist végzőnek, amelyek (feltételezése szerint) a szülei (vagy testvérei, nagyszülei, stb.) érzelmei voltak. Az átvitel nem csak a pszichoanalízis során jelentkezik, nagyon elterjedt pszichikai jelenség, a kivetítés egyik sa­ játossága. Hatására illúziók világába kerülünk, miáltal a többeikhez fűződő viszonyunk is összezavarodik. Stéphanie ápolónő. A következőket mondja a főnővéré­ ről: „Utál engem, keresztülnéz rajtam. Ráadásul ugyanaz a keresztneve, mint a nővéremnek... Christiane mindig ragyogóbb volt, mint én, csinos, mindenkinek tetszik, mindig oldott, én meg félénk vagyok, nincs mondaniva­ lóm. Mindig az ő árnyékában éltem."

Minden külső behatás nélkül is kialakíthatunk ma­ gunkban paranoiákat (a szót itt az általános értelmében használom), azaz attól való eltúlzott félelmet, hogy mások rosszat akarnak nekünk. Christophe kedves, inkább félénk és visszahúzódó fiú. Ám amikor az utcán tartózkodik, vagy amikor semmi nem köti le a figyelmét, erőszak képei, kések, balesetek jelennek meg a szeme előtt, mintha filmet nézne. Üldözé­ sek, gyilkosságok, tűzesetek. Christophe gazdag képzelő­ erővel rendelkezik, és a belső képernyőjére vetített képek mindig nagyon véresek és drámaiak. Néha ő a bátor hős, leggyakrabban azonban inkább a szenvedő áldozat. Mindannyiunk fejében számos film pereg, különböző forgatókönyvek öntik képekbe az életünket: ezek a fantá­ ziák. Az erőszakos elemek, az agresszív vágyak a saját­ 72

jaink, másokra kivetítve. Elfojtott érzelmeink tükröződé­ sei, saját pillanatnyi vagy múltbeli érzéseink kivetítései. Egyszerre szolgálják a belső nyomás enyhítését és a taga­ dás fenntartását. Fontos, hogy megfejtsük a tengerbe dobott palack üze­ netét, amit a tudatalattink küld. Minden paranoid fantázia mögött valamilyen szenve­ dés áll. Christophe-ban nagyon sok a harag. Gyerekkora sivár volt. Kamaszkorában órákig csak feküdt az ágyán, és vár­ ta, hogy teljen az idő. Soha senki nem érdeklődött iránta. Mindenki szemében ő volt a kedves fiú. Tehetetlensége és dühe csak a falára kitett plakátokban vagy a teljes hang­ erőn üvöltő zenékben jutott kifejezésre. Lázadó volt, de csak a fejében. Soha nem mert küzdeni. Megvetette a fel­ nőtteket, és különösen a gazdagokat. Gyűlölte az embere­ ket. Ma Christophe hazafelé menet meggyorsítja a lépteit. Egy nagyvárosban él. Fél, hogy lézengő fiatalok bandájá­ val találkozik. Fél a tekintetüktől, a megjegyzéseiktől, esetleges erőszakosságuktól. Saját kamaszkori gyűlöletét és megvetését vetíti rájuk: „Haragszanak rám." Christo­ phe a fiatalok helyébe képzeli magát, és agresszív gondo­ latokat tulajdonít nekik. A csecsemő természettől fogva önző. Szimbiózisban él azzal, ami körülveszi, ő a világ közepe. Még nem képes átlátni a külvilágból érkező impulzusok okait és összefüg­ gését. Christophe egocentrizmusa mögött (amikor mások viselkedését saját magára vonatkoztatva értelmezi) annak szükséglete áll, hogy fontosnak érezze magát a másik szá­ mára. Szülei túl keveset törődtek vele. Ha felismerjük és elfogadjuk valódi érzéseinket, lehető­ vé válik, hogy felhagyjunk azzal, hogy múltunkat, érzel­ meinket és gondolatainkat másokra vetítsük, miáltal a va­ lós helyzet alapján megítélt társainkkal gazdagabb és autentikusabb kapcsolatokat alakíthatunk ki.

73

^awtáxiáAc meff.oó%£<Í6a, a /cafwóo/ato/c nyeluta/ná/naJc ff.yaAo#lata,

A hetvenes évektől Claude Steiner, a tranzakcionális analízis egyik úttörője ún. „kapcsolat-nyelvtani" csoportokat vezet. A résztvevők körben, a bizalmas adatkezelés védel­ mében leülnek, és felkérik őket, hogy a következő modell szerint fogalmazzák meg fantáziáikat:

Amikor... (helyzet vagy cselekvés) úgy érzem... (érzések) mert azt képzelem, hogy te... úgy gondolom, hogy te... az a benyomásom, hogy te... Mindenki a megélt tapasztalatai szerint beszél: „Félek maga előtt beszélni, mert attól tartok, hogy elítél" / „Ami­ kor beszélek és te másfelé nézel, azt képzelem, hogy bu­ tának találsz"/"Haragszom, mert a szavamba vágtál"/ „Amikor arról a lányról beszélsz, az a benyomásom, hogy el akarsz mondani valamit, de nem mered egyenesen a szemembe mondani, így van?"/ Nagyon szépnek talál­ lak, és amikor látlak, csúnyának találom magamat, és fél­ tékeny vagyok." Ez a rendkívül egyszerűnek látszó gyakorlat valójában igen nehéz. Megtanultuk elhallgatni az érzéseinket, nem szeretjük kitárni mások előtt fantáziánkat. Pedig szüksé­ günk volna rá, hogy mások mellett ellenőrizzük „intuíció­ inkat" vagy bizonyosságainkat. Mivel nem látjuk ennek a szükségességét, paranoiás kivetítéseink megerősítik az ön­ magunkról alkotott negatív gondolatainkat (nem csoda, hi­ szen magunk vagyunk azok forrásai). „Butának tart, ez természetes, soha nincs semmi mondanivalóm, mindig is hülye voltam." Fejünkben számtalan irracionális gondolat kering, olyan erővel, hogy az könnyen a kedvünket szegi. Mik a te paranoiás fantáziáid? Keresd meg, és próbáld meg kifejezni őket. Például: 7U

„Amikor szó nélkül kimész, elkeseredem, mert azt kép­ zelem, hogy nem találsz érdekesnek, és eleged van belő­ lem." „Amikor bemész a szobádba, anélkül, hogy mondanál valamit vagy rám néznél, úgy érzem, megint valami olyat mondtam, amit nem kellett volna."

Pauline a kishúgával kiment a mezőre, hogy hazahajt­ sák a teheneket. Apjuk elfelejtette figyelmeztetni őket, hogy a bika is szabadon van. A kerítésen átbújva a tehe­ nek felé indulnak. A bika meglátja őket... és támad. Kishúgának sikerül elszaladni és kibújni a kerítésen, Pauline-nak azonban nem. A földre veti magát és mozdulat­ lanná dermed. Hatéves. Nem gondolkozik, nem tudja, miért tesz így, a félelme diktálja az egyetlen magatartást, amivel megmenekülhet. A bika megtorpan, orrával megbökdösi, megszaglássza. Pauline-t megbénítja a félelem. Fekve marad egészen addig, amíg apjuk odaérkezik. A félelem a szervezet reakciója a veszélyre. Riadót fúj a szervezetben, és mozgósítja erőforrásainkat, hogy szembe­ nézhessünk az ellenséggel. Az agy felfokozott éberséggel elemzi a helyzetet, egybeveti a rendelkezésre álló adato­ kat. Megszervezi védekezésünket, és kiválasztja a hely­ zetnek legmegfelelőbb viselkedési formát: menekülj, har­ colj, maradj mozdulatlan. 75

Bizonyos helyzetekben a félelem csökkenti képessége­ inket. Sok színész állítja, hogy szüksége van a lámpaláz­ ra ahhoz, hogy intenzíven tudjon játszani. Az atléták a versenyeken nyújtják legjobb formájukat, pedig ott a leg­ nagyobb a stressz. Miért van mégis, hogy néhányan meg­ buknak a vizsgáikon, dadognak a közönség előtt, lebé­ nulnak a mélység láttán, egy szerelmes találka előtt, vagy ha telefonon le kell mondaniuk egy vacsorát? Negatívan értelmezzük heves szívdobogásunkat, izza­ dó tenyerünket és a vágyat, hogy elfussunk, és arra törek­ szünk, hogy kontrolláljuk ezt az állapotot. Arra használ­ juk az energiánkat, hogy elfojtsuk az ijedtségünket. A legszélsőségesebb veszélyhelyzetekben is a félelem feltéve, hogy nem eltúlzott vagy elbagatellizált - marad a legjobb tanácsadó. Néha akár az életünket mentheti meg. Az általánosan elfogadott felfogás ellenére, amit a filmek is sugallnak, nem azok boldogulnak a legjobban, akik fel­ vértezik magukat, hanem azok, akik az érzéseikre hall­ gatnak. Az alpinisták jól ismerik azt a különleges állapotot, amelybe akkor kerülnek, amikor nagyon veszélyes sza­ kaszokon haladnak, ahol egyetlen rossz lépés is végzetes lehet. Vajon minden félelmünk indokolt? Bár haszontalannak és gátlónak tűnik, félünk a főnöktől, rettegünk mások ítéletétől, a „mit szólnak hozzá"-tól, a repüléstől, az egér­ től vagy a póktól. A túlzott vagy nem helyénvaló féle­ lem „gengszter" vagy „parittya". Az érzelmet ilyenkor nem átélni vagy kifejezni kell, hanem a gyökerét kell megkeresni, a tudatalatti érzést vagy a régi traumát fel­ fedve.

Ujjaikkal, a kezükkel, a lábukkal és az egész tes­ tükkel váljanak eggyé a sziklával!" - A vezető éjszakai 76'

hegymászásra vitt, hogy a szakadék látványa ne növelje tovább félelmünket. Varázslatos a hatás. Most mászom először. Általában nem vagyok merész, s most mégis meglepő könnyedséggel haladok a meredeken. Nagyon sötét van, nem látom az alattam tátongó mélységet. Csak a sziklát érzem a kezem alatt, csak abból merítek informá­ ciót. A tapintás nyugtatólag hat a félelemre. A közönség előtt érzett lámpalázat is átalakíthatjuk. A veszély nem valóságos, senki nem fog felfalni minket - és a félelem mégis megjelenik. Ahhoz, hogy öt, vagy akár párszáz Ember előtt beszéljünk, több erő kell, mintha csak a szomszédunkkal beszélgetnénk. A lámpaláz nélkül előfordulhat, hogy nem tudjuk iga­ zán jól közvetíteni üzenetünket. A nagy szónokok, színészek és énekesek ebből merí­ tik azt a többlet energiát, amely a karizmájukat táplálja. A lámpaláz blokkoló hatású akkor, ha negatívan értel­ mezzük, ha el akarjuk rejteni, vagy ha uralni akarjuk. A cselekvéshez biztosított többletenergia ilyenkor nem ke­ rül felhasználásra, viszont az elfojtási és uralási kísérle­ tekre fordított pszichikai energia akkora, hogy egészen „kikészülünk" tőle. A lámpaláz erőforrás, pontosabban egy erőforrás felszabadításának lehetősége. Maradjunk önmagunkban, s érezzük, hogy a lábunk a talajhoz tapad. Esetleg vegyünk kezünkbe valamit, de semmi­ képpen se mozgassuk. Elégedjünk meg azzal az érzés­ sel, amit az érintése az ujjainkban, a tenyerünkben kelt. És maradjunk kapcsolatban a közönséggel, ne hagyjuk, hogy elragadjon a képzeletünk, és azt kezdje boncol­ gatni, hogy mit gondolhatnak azok, akik hallgatnak minket... Nézzünk rájuk, támaszkodjunk a tekintetükre. Legyünk aktívak, inkább mi nézzünk, mint nézessük magunkat.

77

Bemard egy hófehér szobában elektromos készülékek zajára ébred. Megpróbál megmozdulni, de a fájdalom az ágyhoz szögezi. A csengőt keresi. „Fáj" - mondja az ajtó­ ban feltűnő ápolónőnek. Múlik az altatás hatása, Bemard pedig nem számított rá, hogy fájdalmai lesznek. Tehetet­ lennek érzi magát. Pedig azt mondta az orvos, hogy min­ den rendben lesz! Bemard teljes bizalommal érkezett a klinikára. Nem érezte szükségét, hogy kérdéseket tegyen fel a sebésznek. Tökéletesen megbízom benne, cseppet sem félek. Egy hét, és már túl is vagyok rajta." - mondta a nővéré­ nek, akit meglepett, mennyire hiányzik belőle a kíváncsi­ ság. Három héttel később Bemard még mindig a klinikán van. A műtét utáni komplikációk újabb beavatkozást tet­ tek szükségessé. Bemard szenved, és elveszítette bizal­ mát az orvosában. A szomszédos szobában Émilie lábadozik. A műtét előtt tele volt félelmekkel, többször is találkozott a sebésszel, hogy mindenfélét kérdezzen tőle. Amikor a műtőbe vit­ ték, pontosan tudta, a tervek szerint hogyan zajlik majd a beavatkozás. Ébredésekor megnyugtatta, hogy azt érzi, amire számított. A felkészítő munkának és a kérdéseinek köszönhetően ismerős területen járt. A fájdalom kevésbé fáj, ha tudjuk azonosítani, ha meg tudjuk nevezni, ha ismerjük a forrását. A kórházban dolgozók nap mint nap tapasztalják azt, amit a módszeres vizsgálatok is megerősítettek, hogy a műtét előtt félelmet mutató betegek (természetesen ha a félelem nem lép túl bizonyos határokat) jobban és gyor­ sabban gyógyulnak. Azok, akik „megbíznak az orvos­ ban", passzívak maradnak, mindent az ápolóktól vár­ nak... és csalódottak, ha a fájdalom arra emlékezteti őket, hogy a testük a saját tulajdonuk. A tájékozódás lehetővé teszi a felkészülést. 78

iám eretím t e /o lt

Vizsga, verseny, sportbeli próbatétel, költözés, állásvál­ toztatás, új munkahely, fontos találkozó, szerelmes rande­ vú... A jövőtől való félelem kizárólagosan emberi tulajdon­ ságnak tűnik; a jövő tudatának szerves része, azé a képes­ ségé, hogy lehetőségeket képzelünk magunk elé. Téved­ ni, kudarcot vallani, megfutamodni, lemaradni... mind­ annyiunk természetes félelmei. A jövő bizonytalansága által megnyitott perspektívákkal szembeni félelmeknek egy része természetes. Hogy ezt el tudjuk fogadni, és ne próbáljuk a szorongásokat minden­ áron nyugtátokkal, cigarettával vagy alkohollal feloldani, belső biztonságra, önbizalomra van szükségünk. Egy péntek este felhívnak telefonon, és megkérnek, hogy hétfőn vegyek részt egy tévéadásban. Még sosem szerepeltem a tévében. Természetesen igent mondok, egy ilyen lehetőséget nem lehet visszautasítani, de megrémü­ lök. Két napom van, hogy felkészüljek. Először is mérleget kell készítenem. Gyorsan megírom a listát. A következők­ től félek: 1.) nem tudok majd válaszolni; 2.) nem értek hozzá; 3.) butaságokat fogok mondani; 4.) idiótának fogok tűnni; 5.) jelentéktelen leszek; 6.) dadogok; 7.) nem tudok elegáns mondatokat alkotni; 8.) nem tudom, mit mondjak. Minden félelemnek megvan az ellenszere. 1.) Ahhoz, hogy tudjak válaszolni, információkra van szükségem. Munkához látok és tanulmányozom a témát. Elgondolkozom a kérdéseken, amiket feltehetnek, felépí­ tem a tudásomat, vagyis kidolgozom a rendelkezésemre álló információkat, hogy összefüggő egységet hozzak lét7.9

re, és képes legyek megválaszolni beszélgetőtársaim kér­ déseit. 2.) Több olyan helyzetre emlékszem, amikor nyomás­ ként nehezedett rám a félelem, hogy nem leszek kompe­ tens... és a helyzetek végül pozitívan alakultak. 3.) Az attól való félelem ellen, hogy butaságokat fogok mondani, belső munkát végzek önmagam elfogadására. Bárkivel előfordul, hogy hibát vét. Életemben először sze­ repelek a tévében, nem lehetnek hát túl szigorúak velem. Szombat este felhívom egyik barátnőmet, akit szintén meghívtak az adásba. Kinevet és azt mondja: „Nem, én egyáltalán nem félek, nincs mitől, ez egy kis adás, hétfő reggel tízkor egyébként is senki sem fog nézni minket, rá se ránts." Az ő stratégiája az, hogy bagatellizálja a helyze­ tet. Én tovább folytatom a belső munkát. Mentálisan el­ képzelem, amint a kamerák előtt, a lámpák fényében iz­ zadok. Látom magam, ahogy a meghívottakkal beszélge­ tek, és szakértelemmel nyilatkozom (2). A dadogástól és az esetlenségemtől való félelem (4), arra a félelmemre vezethető vissza, hogy semmi vagyok. Az az érzés, hogy semmi vagyok, kisgyermekkoromból fakad. Az öcséim olyan sokszor mondták, hogy te egy „nulla vagy", hogy már az okról is elfeledkeztem, amiért így kezeltek. (Ma már tudom, hogy csak az irigység ellen védekeztek, amit a náluk idősebb, és ebből fakadóan eredményesebb testvérük iránt éreztek). Akkoriban azonban még elhittem nekik amit rólam mondtak. Hogy ellensúlyozhassam ezt az érzést, fel kellett kutatnom a for­ rásaimat. Végiggondolom a sikereimet és elemzem a ku­ darcaimat. Azután felidézem a kislányt, aki egykor vol­ tam, és elmesélem neki az életem. Elmagyarázom neki, miért is érzi semminek és érdektelennek magát, holott a valóság egészen más képet mutat. Szeretetet és bizalmat öntök belé. Vasárnap este újra felhívom a barátnőmet. Csak nevet az aggályaimon: „Még mindig izgulsz? Én egyáltalán nem, különben is, beveszek egy nyugtatót. Beszéltem telefonon 80

a műsorvezetővel, bevallotta, hogy ő adás előtt néha egy dobozzal is bevesz!" Még mindig nem akarja elismerni a szorongását. A műsorvezető számára ennek az adásnak, (egy sorozat első darabjának), kétségkívül van tétje, viszont ő ismert, sőt elismert profi. Ő is nyugtátokat szed? Néha téves képzeteink vannak Embertársainkról. A kamerák előtt barátnőm mereven ül a székén. Na­ gyon feszült, alig sikerül mosolyognia. A műsorvezető túl­ ságosan izgatott, minden pórusából árad a feszültség. Én készen álltam az adásra, oldott voltam... majdnem túlságo­ san is, legalábbis a többiek feszélyezettségéhez képest! A fellépésem nem volt ugyan tökéletes, de jó volt. Később megnéztem a felvételt. Hogy ne kritizáljam agyon magam, inkább a szívemre kapcsoltam, s nem az agyamra. Egymás után többször is megnéztem a filmet, gyengéd együttérzéssel, amíg csak nem sikerült tökélete­ sen elfogadnom magamat, a nyelvi és magatartásbeli töké­ letlenségeimmel együtt. Még a szív intelligenciájával sem könnyű elnézőnek lennünk önmagunkkal szemben!

s í* leÁü&cléő&neÁ ^xaAuáxai

1. Ismerd be és fogadd el a félelmet. 2. Beszélj róla, oszd meg másokkal is. 3. Fejtsd meg, milyen érzésekből tevődik össze a féle­ lem. 4. Gyújts össze minden információt, amire csak szüksé­ ged lehet. 5. Adj magadnak önbizalmat. Idézd fel a sikereidet, gondold végig a képességeidet, szeresd önmagad. Beszélj magadról tisztelettel és gyengédséggel. Keresd fel ma­ gadban a gyermeket, és gyógyítsd meg őt. 6. Kérj fizikai kontaktust egy számodra kedves ismerő­ södtől. Ha a másik a hátad mögött áll, és a válladra teszi

<*7

a kezét, érzed a mellkasa és a hasa melegét a hátadon. Mögötted áll, bátrabban szembenézhetsz hát a kihívással, ő támogat téged. Vésd emlékezetedbe ezt az érzést, hogy magaddal vihesd a „próbatétel" alatt is. 7. Előlegezd meg magadnak a sikert. Képzeld magad elé a jelenetet, s nézd magad, amint úgy beszélsz, cselek­ szel és viselkedsz, ahogyan szeretnéd. 8. Cselekedj úgy, mintha az ideálod, vagy a kiválasztott védelmeződ ténylegesen is veled volna. 9. A feladat teljesítése és a siker elérése után emlékezz vissza arra, aki azelőtt voltál. Lásd magad, amint félve állsz a próbatétel előtt, s ne felejtsd el a győzelmed fölött érzett büszkeségedet azzal is megosztani, aki tegnap vol­ tál. 10. Ha valamiért mégsem sikerült volna, vagy elége­ detlen vagy az eredménnyel, gondolj arra, hogy „gyakor­ lat teszi a mestert!" Az első és a legnehezebb lépésen min­ denesetre túljutottál! Ezek a gyakorlatok alapvető fontosságúak ahhoz, hogy egyre kevésbé féljünk az életben nap mint nap elő­ forduló helyzetekben, és hogy pozitív forrásokat megnyit­ va önmagunkban, önbizalomra tegyünk szert.

Hajnali öt, kopognak a hotelszobám ajtaján: „Kelj fel, itt az idő!" Ma van a nagy nap: kötéllel rögzítve leugrom egy hídról. Tizenketten határoztuk el, hogy felülemelke­ dünk a félelmen, s lábunkat kötélhez kötve, levétjük ma­ gunkat a negyvenméteres mélységbe. Komoly, prog­ resszív volt a felkészítés. Az első nap különböző felada­ tokkal tesztelték kölcsönös bizalmunkat. A második napot az éjszakai hegymászás előkészítésének szentelték (erről már beszéltem). Eljött a harmadik nap. Majdnem egy órát gyalogolunk az ugrás helyszínéig. Növekvő szorongást érzek. Félek a magasságtól, még a hintázást is gyűlöltem 82

világéletemben, és mindennél jobban utálom, ha elveszí­ tem a kontrollt. Itt pedig a mélységbe kell vetnem ma­ gam... és hagynom kell, hogy a gravitáció dolgozzon helyettem. Vezetőnk megnyugtat, semmi ok az aggoda­ lomra. Négy, vastag kötelet rögzítettek a hídra, szó sincs róla, hogy egyetlen gumikötélre bíznák az életünket. Minden csoporthoz új köteleket használnak. Ha három el is szakadna közülük, még mindig marad a negyedik! Nincs hát mitől félni, a semmibe vetett testet a kötelek pár méterrel a talaj felett biztosan megállítják, aztán némi himbálódzás után óvatosan leeresztik a delikvenst... A bemelegítő gyakorlatok után a vezető megkérdezi: „Ki akar kezdeni?" A fejemben őrült képek kavarognak... Döntöttem, a vezetőhöz lépek, és bejelentem: „Mégsem ugrok le, félek". A vezető nem titkolt csalódottsággal veszi tudomásul döntésem. Leballagok a híd alá, és né­ zem, ahogy a többiek a mélységbe vetik magukat. Van­ nak, akik üvöltenek, és remegve érkeznek a földre. Má­ sok összeszorítják az állkapcsukat. Egy barátom karjaiba menekülök. Ugyanúgy fél, mint én, és ő is úgy döntött, hogy nem ugrik. Megkérem, hogy öleljen át, és mondjon valami kedveset, vigasztalót. Lassanként újra erőre ka­ pok. Tovább nézem, ahogy a többiek ugranak. Már ke­ vésbé köt le a félelem, nyugodtabban tudom figyelni őket. Mindannyian más tapasztalatot élnek meg, és mind­ annyian büszkék magukra, hogy meg merték tenni. Las­ sanként érzem, amint megszületik bennem a vágy, hogy ugorjak. Igen, a vágy, és nem a kihívás! Visszautasítottam a kihívást, és engedélyeztem magamnak, hogy önma­ gam legyek. Ezért szabadultam fel a nyomás alól. Érezhetem magamban az öröm megelőlegezését. Felmegyek a hídra, bekötöm magam, és ugrok... Egy tizedmásodpercnyi pánik után, amit a támpontok elvesz­ tése okoz, hatalmas örömöt érzek. Verseny uralta világunkban sokan csak a kihívásokkal motiválják magukat. A belülről hiányzó indíttatást kívül keresik. Ez azonban sok feszültséget és stresszt hoz ma­ 83

gával. Az a hiedelem, miszerint „ha nem erőltetem ma­ gam, semmire sem jutok", kényszeres dinamikába zár bennünket, s elveszi a cselekvéstől való kedvünket... Azt mondják, a félelem egyben vágyat is takar. Ezt a mondatot gyakran rosszul értelmezik; ugyanis az, hogy valaki fél a főnökétől még nem azt jelenti, hogy szeretne lefeküdni vele, a közönség előtti szerepléstől való félelem pedig nem azt rejti, hogy szeretnénk, ha néznének min­ ket... Nem, ez a megállapítás úgy igaz, hogy ha a félelem alól felszabadulunk, elérhetjük hogy ne kényszerből cse­ lekedjünk, hanem a szabad akaratunk szerint határozzuk meg vágyainkat.

Hogyan segítsünk annak, aki fél? Tartsuk tiszteletben mások érzéseit. Soha ne tegyük nevetségessé a félelmet. Hallgassuk meg az illetőt, anélkül, hogy megoldást ke­ resnénk. Ne próbáljuk észérvekkel meggyőzni, vagy ta­ nácsokkal ellátni. Na akarjuk megnyugtatni, ne akarjuk elvenni tőle a félelmét, hagyjuk, hogy ő élje meg először. Mindenekelőtt arra van szüksége, hogy a felindulásával együtt is elfogadjuk őt. Bízzunk a képességeiben, hogy megtalálja a saját megoldását. Azután az újraformálás és nyitott kérdések segítségével segítsük hozzá, hogy nevet adjon annak, amit érez. A beszéd lehetővé teszi, hogy el­ távolodjunk kissé a nyers érzelemtől. Ha megfogalmaz­ za, tudatára ébred szorongása mozgató rugóinak. Érint­ sük meg a kezét, a vállát... Azután, ha elég közel állunk egymáshoz, ajánljuk fel, hogy a háta mögé állunk né­ hány percre, így adva meg a szükséges támogatást. Javasoljuk, hogy írja le nekünk a jövőt, úgy ahogyan képzeli, míg csak pozitívak nem lesznek a képek, amíg végre valóban a bizalmába fogad minket.

43. Közönség előtt beszélni, akár előadóként, akár kérdező­ ként, a franciák több mint felének bevallott félelme. Mi le­ hetne logikusabb ennél, ha belegondolunk iskolarendsze­ rünkbe! A félénkség nagyon elterjedt zavar. Vannak az „igazi félők", mint például én, és az ál-félénkek. Ez utób­ biak joviális külső mögé rejtőznek, látszólag nem félnek senkitől és semmitől, és azzal nyugtatják magukat, hogy tanácsokat osztogatnak másoknak. A félénkség azért elterjedt, mert elterjedt a szégyenke­ zés is, még ha nem is mindig azonosított módon. Gyakran a tudatalattinkba temetjük önmagunk szégyenlését. Minden bizonnyal ez búvik meg az agresszivitás mögött; a dühkitörések lehetővé teszik, hogy távolságot teremtsük magunk és mások között, nehogy felfedezzék a titkunkat. Jelen van az „Én vagyok a legjobb!" feliratú póló viselőjé­ ben, és a hencegéssel is felérő, túlhangsúlyozott önbizalom kinyilatkoztatásában. Minden félénkségünk a gyermekkorból eredő, alapve­ tő szégyenérzet. Húszéves voltam, amikor egy iskolatársnőm szembesí­ tett életem ürességével. „Olyan vagy mint egy halott" vágta a fejemhez kíméletlenül. Kemény volt hallani, de igaz volt. Nem jártam szórakozni, nem voltak barátaim. A könyveimbe merültem és tanultam. Egyetemi tanulmá­ nyaim mellett szenvedélyesen érdekelt a biológia, a ké­ mia és az asztrofizika. Halmoztam az ismereteket az élet­ ről, miközben kerültem az embereket. Nagyon rosszul éreztem magam az emberi kapcsolatokban. Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalra azonban megszületett a döntés: élni fogok! Felkészültem, hogy másképp kezd­ jem a következő egyetemi évet. Miért kell annyira fél­ nünk a többiektől? 85

Gondolkoztam. „Csúnyának, hülyének és bénának" él­ tem meg magam. Tényleg az voltam? Honnan fakadtak ezek a gondolataim? Kutatni kezdtem az agyamban. Az öcséim ítélkeztek így fölöttem. Nem lehettek objektívek. Úgy védekeztek ellenem, ahogy tudtak. A húsz év alatt azonban úgy felhalmozódtak bennem a negatív tapaszta­ latok, hogy bizonyítottnak láttam, „tényleg" nem érdek­ lek senkit. Valóban sikerült meggyőzniük, hogy buta va­ gyok és érdektelen, ezért nem is engedtem előtérbe ma­ gam! Keveset beszéltem. Amikor pedig beszéltem, meg­ próbáltam megmutatni a tudásomat, hogy értékesebb le­ gyek mások szemében... Ezt a magatartást rosszul fogad­ ták, különösen a gimnáziumban. Túl nagy volt a különb­ ség köztem és a többiek között. Míg ők a kávéházban be­ szélgettek, én otthon olvastam. „Könyvmolynak" csúfol­ tak, amit én „hülyének" értelmeztem. Ördögi körbe ke­ rültem: az önmagámról kialakított negatív vélekedésem visszahúzódó magatartást és eltúlzott mentális befektetést eredményezett. A többiek elkülönítésemmel reagáltak, gúnyoltak, becsméreltek, ami csak megerősített kiinduló vélekedésemben. Az iskolakezdés napján elhatároztam, hogy jóval koráb­ ban érkezem. Bementem a könyvtárba, kinéztem egy hallgatót, és minden bátorságomat összeszedve odamen­ tem hozzá. Hevesen dobogott a szívem, de beszélgetésbe elegyedtem vele. Reggel meditáltam, hogy erőt merítsek. Este sírtam, hogy kiadjam magamból a feszültséget. Egy héttel később kialakult egy kis baráti köröm. Miután az egyik évfolyamtársnőm bemutatott a barátnőjének, azt a banális, de számomra nagyon sokat jelentő kijelentést tet­ te: „Myriam nagyon szimpatikusnak talált." Azóta folytattam az önbizalom gyűjtést. Fokozatosan egyre jobban boldogulok az interperszonális vagy cso­ portos helyzetekben. Ma hatalmas örömmel irányítok 8G

csoportokat és tartok előadásokat. A kamaszkori fényké­ peimet nézve, felmérhetem a megtett utat. Nézem a csi­ nos lányt, aki voltam, anélkül, hogy tudtam volna, és mentálisan átadom neki az önbizalmat, amit azóta sze­ reztem. Téged milyen hiedelmek tartanak fogva? Viselkedé­ sünket a hiedelmeink irányítják. A többiek reagálnak az attitűdjeinkre, és megerősítenek gondolatainkban. Min­ den önmagunkról és másokról alkotott hiedelmünk ön­ magát erősíti. Megszabadulhatunk tőlük, ha megértjük a vélekedés eredetét, ha kétségbe vonjuk és megváltoztat­ juk magatartásunkat. Azok vagyunk, akik lenni akarunk, és nem csak azok, akikről megszoktuk, hogy mi vagyunk. Szabadon megmutatod magad olyannak, amilyen vagy? Képes vagy zavar nélkül vezetni, járni, dolgozni, táncolni, énekelni mások tekintete előtt? Akiknek volt olyan szerencséjük, hogy kisgyerekko­ rukban a szüleik - testvéreik - figyeltek rájuk, megbe­ csülték és értékelték őket, ez csak fokozza a teljesítményü­ ket, bármit csináljanak is. A többiek ügyetlennek érzik magukat, hibákat vétenek vagy abbahagyják a tevé­ kenységüket. A félénkség gyógyításához helyre kell hoznunk a múl­ tat. Adjuk meg magunknak azt a feltétel nélküli elfoga­ dást, amire szükségünk van. És merjünk szembenézni az érzéseinkkel, induljunk el a többiek felé!

Mindig oldott vagy, ha egy ismeretlennel találkozol? Hangot adsz egyetértésednek vagy ellenérzésednek? Ki­ mutatod az érzelmeidet? Kimondod, szeretlek? Tudsz szí­ vességet kérni a szomszédodtól? Visszaküldőd az étterem­ ben az ételt, ha hideg vagy ehetetlen? A társasági helyzetekkel szembeni tartós és irracionális 87

félelmeket szociális fóbiáknak nevezzük. A félelmet, hogy figyelnek, hogy nevetségesek leszünk, hogy megalázóan vagy zavaróan viselkedünk. Aki átéli ezeket a félelme­ ket, érzi szélsőséges voltukat, mégis képtelen kordában tartani azokat. Ezek a félelmek arra késztetik, hogy amennyire csak lehet, kerülje az ilyesmit kiváltó helyze­ teket. Minden szociális fóbiában szenvedő fél attól, hogy mások észreveszik a zavarát, és amennyire csak lehet, többé-kevésbé hihető észérvek mögé rejtőzik. Caroline tini korában félt bemenni a farmerboltokba és a többi, fiataloknak való ruhákat áruló üzletbe. Elbátorta­ lanították a fiatal és szép eladók. Mindennél jobban félt at­ tól, hogy kinevetik, hogy kigúnyolják az alakját. Attól is tartott, hogy nem lesz képes ellenállni és bármit meg­ vesz, annyira képtelen volt nemet mondani, ízlésének és kívánságainak hangot adni. Nem beszélt azonban erről, és mindenkinek elmondta, hogy nem szereti „ezt a stí­ lust", és inkább a nagyobb áruházakban vásárolt.

a niáű/ctói...

Rémi jobban szereti a szupermarketeket: itt nem kell beszélnie az eladókkal. Nem viseli el a begyakorlott mon­ datokat, amelyek a kiszolgálás alatt elhangzanak. Azt mondja, megveti a banalitásokat. A valóságban azonban nem tudja, mit is mondjon. Érdektelennek ítéli a rítusokat, de a lelke mélyén önmagát érzi érdektelennek. Marion éppen ellenkezőleg, remekül boldogul a könynyed csevegésben. Számára később romlanak el a dol­ gok. Amint meghittebb viszonyba kerül valakivel, fél, hogy csalódást okoz: „Rá fog jönni, hogy nem olyan va­ gyok, amilyennek hitt." Hiába szeretne családot alapítani, rendszeresen idő előtt véget vet a kapcsolatainak, attól va­ ló félelmében, hogy rájönnek, milyen is valójában. Mint Rémi, Marion is szégyelli a személyét. Vajon miért 88

érzi úgy, hogy méltatlan arra, hogy szeressék? Nem érti, soha sem az apja, sem az anyja nem becsülték le őt. Ré­ mit megállás nélkül kritizálták, Mariont nem. A gyermekkorában megélt érzések közül Marion arra emlékszik, hogy soha senkit nem érdekelt az, amit ő érez. Anyja nem sok önállóságot hagyott neki. Meghatározta, mit kell ennie, felvennie, mikor kell a kertben játszania és mikor a szobájában... egészen a kamaszkoráig. Marion megtanulta, hogy nincs joga saját vágyakhoz. Mivel nem tartották tiszteletben, arra a következtetésre jutott, hogy nem érdemli meg a tiszteletet. Mivel nem hallgatták meg, arra jutott, hogy érdektelen. A szégyen elszigetelődéshez vezet. Amikor szégyenke­ zünk, a legszívesebben elbújnánk, eltűnnénk. Nem aka­ runk beszélni róla, pedig ez segítene hozzá, hogy meg­ szabaduljunk tőle. A beszéd lenne Marion első engedet­ lensége az anyjával szemben, az önállósága kifejezése. Egy terápiás csoportban egy asszony felidézte nyomo­ rúságos, falun töltött gyerekkorát. Szülei földművesek voltak; piszkos volt az otthonuk, alig volt bútoruk, még szép edényeik sem voltak. Szégyellte a szüleit, nem be­ szélt róluk, és soha nem hívta meg vendégségbe a barát­ nőit... Most egy másik asszony veszi át a szót: „Az én szüleim gazdagok voltak, megvolt mindenem, amit csak akartam, rengeteg játék, szép ruhák... Nagyon szép há­ zunk volt, szép bútoraink, szép szőnyegeink, festmé­ nyek a falakon... és én mégis szégyelltem őket. Senkit nem hívtam meg hozzánk, nem akartam, hogy lássák a szüléimét." Nem minden szegény gyerek szégyelli a szüleit, és a gazdag gyerekek közül sem mindenki érez így. A valóságban a gyerekek nem a társadalmi státust, a rendetlenséget vagy a berendezés hiányosságait szégyel­ lik, hanem az érzelmi hiányt. Nem szégyelljük a szüle­ inket, ha beszélhetünk velük ezekről a dolgokról, ha játszhatunk, nevethetünk, sírhatunk és osztozhatunk ve­ lük.

89

ó u n tu d a t

Ki érzi bűnösnek magát, a rablás áldozata vagy az elkö­ vető? Az erőszak áldozata, vagy a támadó? A meggyalá­ zott kislány, vagy a vérfertőző apa? A gyermekeire odafi­ gyelő anya, vagy a bántalmazó anya? Mindenhol ugyan­ az a történet: az áldozat érzi bűnösnek magát. Az igazi bűnös nem jut el a bűnösség érzéséhez. Az egészséges bűntudat annak a jele, hogy odafigyelünk arra, mit él át a másik. A hiánya teszi lehetővé az erőszakos cselekvést. A bűnö­ ző a bűntett elkövetése közben nem hajlandó átérezni, mit élhet át az áldozata, különben félbeszakadna a mozdulata. Miért az áldozatok érzik bűnösnek magukat? Nem iga­ zolható ez az érzés. Bűntudatuk a támadó iránt érzett, de ki nem fejezett harag visszafordulása önmagukra, a szé­ gyen, hogy gyengék voltak, és megtámadták őket, a szé­ gyen, hogy megalázták őket. Amikor egy áldozat képes arra, hogy haragudjon, ami­ ért megtámadták, sem szégyent, sem oda nem illő bűntu­ datot nem érez. Haragját kivetítheti a bűnösre, és hagyja, hogy az viselje a szégyent. Nem könnyű ez akkor, ha gyerekkorunkban önmagunk részévé vált a szégyen és a bűntudat. Amikor egy gyermekre frusztrációt kényszerítenek, amikor megsebzik, megsértik, természetes és egészséges, hogy kimutatja a haragját. Akkor azonban, amikor az oly gyakran történik, a felnőttek nem fogadják el ezt a hara­ got, nem hallgatják meg, vagy ami még rosszabb, azt mondják, hogy „az ő érdekében" bántották és ezért hálá­ val tartozik nekik, a gyerek kénytelen jónak tekinteni a szüleit. Természetesen következik ebből, hogy akkor csak­ is ő lehet a rossz. Tovább erősítik ezt a meggyőződést a fel­ nőttek és a tanárok, amikor valamiért megszidják: „Rossz vagy, elviselhetetlen vagy, rémes vagy..." A gyermek szá­ mára világos, hogy amikor frusztrált, amikor nem hallgat­ ják meg a szükségleteit vagy a vágyait, felesleges lenne .90

ellenkeznie, hiszen úgyis ő a rossz. A szégyen a frusztrá­ ció megélésének ebből az önmagunkba fordulásából fa­ kad. Mivel a fölérendelt felnőttek, nem ítélik őt arra mél­ tónak, hogy meghallgassák, tiszteletben tartsák és szeres­ sék, kialakul benne a méltatlanság érzése. Pontosítsuk a szavakat. A szégyen magába foglalja a lé­ nyünkben rejlő hiba gondolatát, a tudatot, hogy valami nincs rendben bennünk. A bűntudatnál valami nincs rend­ ben a viselkedésünkben. Valami rosszat tettünk, áthágtunk valamilyen szabályt, egy törvényt, s most félünk a bünte­ téstől. A köznapi beszédben gyakran a szégyent a bűntu­ dat szinonimájaként használják.

A bűntudat egyfajta védelmi eszközként is használható, más, intenzívebb és elfogadhatatlan érzelmekkel szem­ ben. Catherine-nak májrákja van. A betegségéről beszélve azt mondja: „Bűnösnek érzem magam, mert ezzel összetö­ röm az anyámat, pedig békében is befejezhette volna az életét..." Catherine menekül a belső szenvedés elől, és in­ kább mások helyébe képzeli magát. Ahelyett, hogy azt mondaná: „boldogtalan vagyok", azt mondja: „boldogta­ lanná teszek másokat." Amikor szembesítem ezzel a hárí­ tással, ezt feleli: De akkor egyfolytában sírnék. - Ha sírsz, attól félsz, hogy nem bírod abbahagyni? - Igen. - Biztos, hogy sok könny gyülemlett fel benned. De a sí­ rás az egyetlen mód, hogy őszintén kapcsolatba kerülj ön­ magaddal, vagyis az egyetlen lehetőség, hogy erőt gyújts magadban. A sírás mögött ott van az erőd, amire szüksé­ ged van." A sírás nem illik ahhoz a képhez, amit Catherine alkot magáról, az erős és minden tekintetben tökéletes nő képé­ .9 /

hez. Annál is inkább ragaszkodik ehhez a képhez, mert ezzel próbálja ellensúlyozni önmaga szégyenének belső képét. Hogy megszabadulhassunk irracionális szégyenérze­ tünktől és bűntudatunktól: 1. Ismerjük fel a frusztrációt vagy frusztrációkat, vagy a veszteséget, amelyek szégyenérzetünk vagy bűntu­ datunk eredetét alkotják. 2. Fejezzük ki érzelmeinket. Ha létrejön kapcsolat a valódi érzelmeinkkel, amikor si­ kerül kifejeznük azt, amit a lelkünk mélyén érzünk, a szé­ gyennek nincs többé hatása ránk.

s

í x, Mt/eri refíe^ eá

Némely Embert annyira megsebeztek gyermekkorá­ ban, hogy ez az egész szociális életére kihat. Érzelmi éle­ tét a félelem, a rettegés hatja át. A gyermekkori bántalmazás következtében keletkezett károsodásokat még mindig nem igazán ismerik el. Ami­ kor az áldozat beszél róla, gyakran ezzel próbálják elhall­ gattatni: „Ugyan, felejtsd már el, éld az életed, szakadj el ettől... Anyád azt tette, amit lehetett, most már meg kell bocsátanod neki..." Néha még a pszichoterapeuták is ebbe az irányba hatnak, még mélyebb önmagába zárkózásra késztetve a pácienst. Ezek a sérült férfiak és nők a félelemmel együtt építet­ ték fel magukat. Mindig is ismerték a félelmet. Akiket vertek, bántalmaztak, vagy figyelmen kívül hagytak, megaláztak, lealacsonyítottak, vagy annyira uraltak, hogy nem engedték nekik, hogy önmaguk legyenek, életük természetes részeként építették lelkűkbe a félelmet, az erőszakot és a közönyt. Néhányukat egész életükre megbénítja a félelem. Egye­ sek tudatában vannak ennek, mások nem. Visszahúzódva élnek, életük során mindig a biztonság útját választják,

vagy éppen alkoholisták vagy gyógyszerfüggők lesznek, elkábítják magukat, hogy ne érezzék az ürességet és a ret­ tegést. Az ilyen Embereknek leginkább arra van szükségük, hogy meghallgassák őket, elhiggyék hihetetlen szenvedé­ süket. Néha nekik maguknak is nehezükre esik, hogy elhiggyék, amit megéltek. Haragszanak magukra, amiért másoktól eltérően - ők nem képesek, elszakadni a gyerek­ koruktól. Elsietett minden próbálkozás, amit ingatag ala­ pokra akarunk felépíteni. Ahhoz, hogy megszerezhessük a stabil alapokat, előbb türelmesen fel kell dolgozni a múltat, meg kell érteni, szavakba kell foglalni a leírhatatlant, a rettenetest Meg kell engedni a szenvedőnek, hogy végre kikiálthassa magából a szenvedését. Meg kell adni neki az érzést, hogy meghallgatjuk őt, hogy a benne lako­ zó gyerek ne hihesse tovább, hogy ő a hibás mindenért, mert rossz, buta, csúnya vagy bolond, aki csalódást oko­ zott szüleinek.

A fóbiák, szorongás, nyugtalanság, pánik, kényszeres rö­ geszmés zavarok, poszt-traumatikus stressz állapotok, mind a „szorongásos zavarok" csoportjába tartoznak. Ugyanakkor ezek a zavarok nagyon is különböző egyéni valóságokat takarnak. Vannak, akik általános szorongásban élnek, mindig a legrosszabbtól tartanak. Feszültek, izomfájdalmakra és emésztési gondokra panaszkodnak. Fáradtak, mégsem tudják kipihenni magukat, rosszul alszanak. Mások bizo­ nyos helyzetekre tartogatják szorongásukat. Néhányan megpróbálják elrejteni félelmüket. A túlzott pislogás, re­ megés, izzadás, hideg vagy nyirkos kéz azonban elárulja

őket. Megint mások egészen egyszerűen nem érzik a szo­ rongást, mélyen magukba temették. Egyszerűen csak képtelenek abbahagyni a foglalatoskodást, sokáig dolgoz­ nak, rágják a körmüket, megállás nélkül rágcsálnak, vagy dohányoznak. Éjszaka horkolnak. Senki nem mondaná ró­ luk, hogy szoronganak, s maguk sincsenek tudatában ennek.

A szakértők nem különítik el határozottan a nyugtalan­ ságot és a szorongást. Ugyanakkor a gyakorlatban mintha a szorongás a fizikai zavarokkal kísért, erősebb nyugtalan­ ságot jelölné. A nyugtalanság és a szorongás tehát folya­ matosságot alkot. Némi nyugtalanság egy vizsga, egy próbatétel, egy fon­ tos változás vagy a bizonytalan jövő előtt természetes és hasznos, mint láttuk. Akkor válik patologikussá, ha túl­ zott, nem helyénvaló, vagy krónikusan maradandó. A szorongás abban különbözik a félelemtől, hogy tár­ gya homályos és nem tudatos. Nem olyan emóció, amelynek kiváltója, kezdete, lefo­ lyása és vége van, inkább egy hangulat, ami állandósul, és átszínezi a megélteket. A veszély elmúlta lecsendesíti a félelmet, a szorongást azonban nem. Fulladás, szívritmuszavarok, hideg- és meleghullámok, zsibbadás, izzadás, gondolkodásképtelenség, nyirkos kéz, halálfélelem... Csillapíthatatlan rohamok, amelyek akkor lépnek fel, amikor meg akarunk nyilatkozni. A szorongás emóciók keveréke. Akkor fejlődik ki, ha el­ lentmondás van énünk két része között; a lelkünk egyik fele alkalmazkodni próbál, hogy szeretetreméltónak lás­ sák, miközben a másik fele autonómiára törekszik. A konf­ liktus állandósul, hiszen lehetetlen párhuzamosan kielégí­ teni a biztonság és a szabadság, a védelem és az alkotás igényét. Más szóval: a szorongás a kezelhetetlen ambiva­ M

lencia tükröződése; egy félelem és egy vágy, egy félelem és egy harag, vagy akár két ellentétes vágy egyidejű je ­ lenlétében. Csak az esik ilyen konfliktusok csapdájába, akinek nem sikerült a tartós belső biztonságérzetet kialakítása. A szorongás természetesen különböző intenzitással jelentkezhet, attól függően, milyen korban blokkolták az érzelmeket, és milyen típusú volt a trauma. Bár mai ese­ mények váltják ki, a gyökerek a gyerekkorba nyúlnak vissza. A legrosszabb szorongásokat az elszakadás, a szü­ lői közöny, az elhagyatottság vagy az erőszakos, lekicsiny­ lő, szexuálisan visszaélő és/vagy a szintén szorongó szülő­ nek való engedelmesség kényszere váltja ki. A fejlődés útját kísérő szorongás útjait egyetlen kis Em­ berke sem kerülheti el. Az önállóság felé tett minden egyes lépés, amikor nemet mond, egyedül jár, iskolába megy, nem más, mint elszakadás az édesanyától. Az elsza­ kadás, az osztozás, amit egy kistestvér születése kénysze­ rít ki, része a fejlődésnek. A kicsi a szülők feltétel nélküli szeretetének köszönhetően győzi le szorongásait.

hvxehkew e 1. Lélegezz! A félelemérzet szűnik, ha oldottan, és mélyen lélegzünk. Helyezkedj el kényelmesen, lazán kinyújtott testtel, s lélegezz lassan, mélyen és nyugodtan. A félelemmel fe­ szült testtartás és gyors légzés társul. Kerüld a kiabálást, a remegést, a sírást, ez úgysem segít. Fogj inkább egy papírt és ceruzát, rajzolj, írj le bármit, ami az eszedbe jut. 2. A szorongás mögött keresd meg a haragot. Mit érzel: fruszt­ rációt vagy igazságtalanságot? Haragszol valakire? Lehet, hogy csak egy régi haragod aktiválódik újra. Az ilyen pillanatokban tedd azt, amihez a legkevésbé volna csak kedved, például dobolj a párnádon. <)5

3. Próbáld kifejezni önmagad: írj, fess, rajzolj, szobrászkodj, játssz a kedvenc hangszereden (ha van ilyen), énekelj... Alkoss, tegyél valamit! Az alkotó tevékenység, az önkifejezés nemcsak, hogy megszabadít a szorongás nyomásától de akár egy addig ismeretlen, új tehetségedre is ráébreszthet. 4. Hogy megnyugodj, számold egytől tízig a lélegzetvétele­ idet, majd kezdd elölről. Űzd el a többi gondolatodat, csak a szá­ molásra összpontosíts. 5. A sajátos helyzethez kötődő szorongás leküzdésére a relaxálás alkalmával képzeld el önmagad minden erőforrásoddal együtt. 6. Hogy a mélyebb szorongástól is megszabadulj, keresd fel azt a gyermeket, aki egykor voltál, és nyugtasd meg őt. Szeretgesd, szüksége van rád.

Három nagy fóbia-típus létezik: a szociális fóbiák, ame­ lyekről már beszéltünk, az agorafóbia és az egyszerű fóbiák, melyek egy tárgyra, gyakran egy állatra, a magasságra vagy a zárt térre összpontosulnak. Az agorafóbia pánikszerű félelem a nyilvános helyektől, ahonnan nem lehet elmenekülni (tömegközlekedés, tö­ meg, áruházak), izolált helyektől, ahol attól lehet félni, hogy nem találunk segítséget (alagutak, hidak, liftek). Az agorafóbiában szenvedő kerülni akarja a pánikhelyzete­ ket, miáltal lassanként korlátozza mozgási körét, és arra törekszik, hogy mindig kísérje valaki. A zavar annyira súlyosra fordulhat, hogy a beteg ki sem mozdul otthonról, és csak egy hozzá közel álló személy, gyakran az anya társaságában hajlandó elmenni. Talán nem véletlen, hogy az agorafóbia leggyakrabban húsz éves kor körül lép fel, az önállóság korában. Általá­ ban egy gyermekkori elszakadáshoz kötődik, egy hirte­ len veszteséghez, amit nem sikerült kezelni. Az újabb el­ M

vesztéstől való félelem függővé tesz. Az agorafóbiások ne­ hezen fejezik ki magukat, nehezen mondanak nemet szü­ leiknek. A kamaszkor végén a független élet perspektívá­ ja újra feléleszti a pánikot, mely a korán bekövetkezett és érzelmileg nem segített elvesztéshez kapcsolódott. Ehhez társul, a korai elhagyás miatt, a bűnös szülő iránt érzett rettenetes düh. Ez a harag kimondatlan marad a félelem miatt, hogy újra elveszíthetjük azt a személyt, akire oly nagy szükségünk van. Az egyik módja annak, hogy „megfizettessünk" ezzel a személlyel, hogy mindenhova elkísértetjük magunkat, hogy teljes súlyunkkal ráneheze­ dünk, hogy ellenőrizzük, mennyire vagyunk fontosak neki, és egyúttal bosszút álhassunk az elszenvedett ká­ rért. Választhatunk helyettesítő személyt is, például az anya helyett a házastársat. Az agorafóbiás helyzete annál is összetettebb, mert a kí­ sérőnek választott szülő gyakran maga is hasonló helyzet­ ben van, őt is kielégítetlen érzelmi szükségletek nyo­ masztják. Az ő érzelmi nyeresége az, hogy az agorafóbiában szenvedő viseli a „betegség" teljes súlyát, holott „kétszemélyes" zavarról van szó. A kísérő tudattalanul ugyan, de hasznot húz védence függő helyzetéből: nem kell szembenéznie magányával, hasznosnak érzi magát, és ezzel visszaélve mentesíti magát a bűntudat alól, ami­ ért egykor magára hagyta. Vannak, akik úgy rejtik el a szorongásukat, hogy olyan valakit vesznek a védelmük­ be, aki náluk is jobban fél. Az agorafóbiásnak ahhoz, hogy megszabaduljon a ret­ tegéstől, ki kell gyógyulnia az elszakadástól való félelem­ ből. Előbb azonban el kell ismernie, kifejezésre kell juttat­ nia elfojtott szorongásait, haragját és szomorúságát, és fo­ kozatosan meg kell tanulnia, hogy független Emberként fejezze ki önmagát. Félelem a zárt terektől, a repülőtől, a lifttől, vagy a fo­ gorvostól, a baktériumoktól, a kígyóktól, a pókoktól, a vértől, stb... A fóbiáknak számos tárgya lehet, folyamatuk azonban hasonló. Vagy tiszta „parittyáról" van szó, vagy ,97

érzelmi helyettesítéssel társuló „parittyáról" (ezt neveztük „gengszternek"). Julie-nek pókfóbiája van. Emlékszik, kislány volt, úgy négyéves lehetett, és egy állatokról szóló dokumentumfil­ met nézett a tévében. A kanapén ült, édesanyja tőle pár lépésnyire mosogatott. A képernyőn közvetlen közelről megjelent egy pók. A fekete, szőrös lábak úgy mozogtak, mintha ki akarnának lépni a készülékből. Julié megbabo­ názva, rettegve nézte, visítani sem mert. Ott maradt a té­ vé előtt. Nem mondott semmit az édesanyjának, aki nem is kérdezett semmit. Azóta azonban a legártatlanabb pó­ kok is ezt a rémületet juttatják eszébe, a teste előbb rea­ gál, mint hogy gondolkodhatna, megmerevedik, és viszszafojtja a lélegzetét. Julié fóbiája egyszerű „parittya"; egy mai tárgy, mely a múlt egy tárgyára emlékeztet, felébreszti a múltbeli ér­ zelmeket. Lucie-nek az autóvezetés a fóbiája. Megbénítja a gondo­ lat, hogy elüthet valakit. Valójában a vezetés gondolatát az önállósággal társítja, ami az anyjának sosem adatott meg. Ha vezet, kilép a klasszikus női szerepből, amely­ ben anyja az egész életét élte. Ha vezet, azzal nemet mond az anyjának, és túllép rajta. Lucie képtelen bírálni az anyját, és kifejezésre juttatni magát vele szemben. Szimbolikusan igaz, hogy ha vezetne, elüthetné az édesanyját! Lucie elfojtott emóciója a harag. Ez a harag elfogadhatat­ lan, ezért félelemmé alakítja, és egy cselekvésre vetíti ki: az autóvezetésre. Pszichéje nem véletlenül választotta ezt a fóbiát. A fóbia - szokása (és, meg kell hagyni, zseniali­ tása) szerint - mindent megmutat, miközben elrejt. Lucie fóbiája belső konfliktusainak metaforája. Ahhoz, hogy a leírhatatlan emóció jól elrejtve maradjon a tudattalanban, kettős álcázási munka folyik: egy áthe­ lyezés (kivetítés egy tárgyra vagy egy cselekvésre), majd egy helyettesítés. A fóbiák gyógyításához különböző technikákat alkal­ mazhatunk : .98

1. Az egyik lehetőség az, hogy gondolatban visszame­ gyünk a kiinduló helyzethez és módosítjuk azt, oly mó­ don, hogy támogatást és bizalmat adunk annak a gyerek­ nek, aki valaha voltunk. Dorothé-nak a halott állatokkal szemben volt fóbiája. Kiskorában a bátyja megmozgatta előtte egy frissen megölt fácán lábait. Megrémült, és a bátyja kigúnyolta félelmét... Azóta képtelen még a halat is elkészíteni. Amikor „visszament" kislány korába, látta magát, amint szembefordul a bátyjával. 2. Bernadette fóbiáját az egerek jelentették. Nem emlé­ kezett különleges alkalomra, ami a félelme elindítója le­ hetett volna. Mellé ültem, hogy biztonságérzetet adjak ne­ ki, és javasoltam, hogy képzeljen egy egeret a szoba túl­ só sarkába. Azután megkértem, hogy változtassa meg az állat színét, majd a méretét. Miután már látta zölden, ró­ zsaszínen és a kék minden árnyalatában, icipiciben, majd óriásiban, s miután akaratával közelebb hozta és hátrébb vitte, újra tudatára ébredt az egér feletti hatalmának... Mégis kételkedett egy ilyen egyszerű technika hatékony­ ságában... Egy hónappal később, a terápia második sza­ kaszában újra eljött, és elmesélte előző napi kalandját. Szemtől szembe találta magát a kertjében egy aranyos szürke kis egérrel. Legnagyobb meglepetésére az egér nem futott el, és egy hosszú percig mozdulatlanul ült az ösvényen, és nézte őt. „Mintha tesztelni akarta volna az új bátorságomat!" - mondta Bernadette, aki ezúttal már egy pillanatig sem félt. Az összetett fóbiák, különösen az agorafóbia gyógyí­ tása a személyiség újraszervezését igényelheti (vagy te­ heti lehetővé). Az egyszerű fóbiákat, vagy „parittyákat" ma már könnyű gyógyítani. Kár, hogy ezt még olyan kevesen tudják, miáltal továbbra is olyan sokan szenved­ nek, holott valójában néhány perc is elég volna, hogy megszabadulhassanak tőlük.

.9.9

45. kJ^xÁAoÁ

eb trau m a /

Párizs, Saint-Michel metróállomás, 1995 július 25. Hatal­ mas robbanás, a betont összeroncsolt testek és vér borítja, kiabálás, üvöltés. Döbbenet, sokk, rettenet. Egy terrorista bombája robbant. Hét halott, a nyolcadik négy hónapos kínlódás után követi őket, kétszáz sebesült... És mennyi trauma gyötri azóta is az életben maradt szemtanúkat! Az árvizek, földrengések, vulkánkitörések, tűzesetek, természeti katasztrófák, háborúk, vagy bármiféle egyéb erőszakos cselekedetek, akár egy életre is megváltoztat­ nak valakit. Pszichikai szempontból a mások által okozott katasztrófákat nehezebb kezelni, mint a természetbelie­ ket. Elveszíteni egy lábat úgy, hogy aknára léptünk, sok­ kal nehezebb, mint például egy lavinában. Az elvesztés fájdalmához az igazságtalanság érzése járul. Háborúba ke­ veredni, koncentrációs táborba kerülni, kínzás, bűntény, erőszak áldozatává válni, súlyos sokkot okoz. Ma már elis­ merik a pszichikai integrációs munkát, és vannak viktimológiai pszichológiára képzett szakemberek, van ilyen irányú képzés. Felül kell emelkedni a döbbeneten, majd újra kell élni, vissza kell menni, újra kell építkezni. A traumatikus sokk tünetei sokfélék lehetnek. Gyakran előfordul, hogy az áldozatok nem ismerik fel azonnal a kapcsolatot a traumatikus esemény és a mai zavarok kö­ zött. Különösen mivel ezek gyakran késleltetve jelentkez­ nek. A túlélőket összpontosítási nehézségek, álmatlanság, rémálmok, szorongás, depresszió, bűntudat kínozza... A mások által okozott traumát elszenvedett hajlamos félni ál­ talában a világtól, mintha az agresszió mindenkitől ered­ hetne. Előfordulhat, hogy nehézségei vannak abban, hogy örömét lelje az intimitásban, a gyengédségben és a szexben. A rémálmokban, de éber állapotban is feltolul­ nak a múlt képei, és eltakarják a valóságot. 400

Előfordulhat, hogy a sérült képtelen kezelni a traumá­ ját, és ez arra kényszeríti, hogy meghasítsa személyisé­ gét, hogy bensőjének egy része sértetlen maradhasson. Egy darabja halott marad, örökre összetörve, de a másik része túléli. Szakmai életében sikeres, érzelmi élete azon­ ban halott, vagy fordítva. Ha sikerül kiadnia magából érzelmeit, ha már elsírta, kiüvöltötte valakinek fájdalmát, a visszatérő képek nem jelentkeznek többé. Egy harmadik személy, egy barát vagy terapeuta jelenléte szükséges ahhoz, hogy helyreáll­ jon a kommunikáció, hogy a rettegés helyére újra a biz­ tonságérzet, a szeretet, a gyengédség, a bizalom lépjen. Az, hogy egyedül, a szobánk magányában, nap mint nap újraéljük a fájdalmas eseményt, nem gyógyít meg. Az a bizalom gyógyít, amit abban a pillanatban érzékelünk, amikor kifejezzük fájdalmunkat. Nem arról van szó, hogy éljük újra, amit a múltban egyszer már megéltünk, ha­ nem arról, hogy éljük újra, vagy végre éljük meg az esemény­ hez kapcsolódó érzelmeket, védelmező környezetben, támogatás­ sal, szeretetteljes és elfogadó jelenlét mellett. Egy trauma feldolgozásához nagyon fontos az is, hogy értelmet tudjunk adni neki. Hogy választ találjunk a miértre. Mik voltak a külső okok, hogyan történt, mik voltak a támadó valószínűsíthető pszichikai mechanizmu­ sai? És főként válaszolnunk kell arra a kérdésre: „miért pont én?" A választ nem feltétlenül magunkban kell ke­ resnünk. Találhatunk személyes okokat, generációkon át­ ható okokat, történelmi okokat, egyetemes okokat; a jelen­ ben, a múltban, vagy akár a jövőben fakadó okokat, fizi­ kai, pszichikai, társadalmi vagy szellemi okokat, hiszen ez utóbbiak magukba foglalnak mindent, ami meghalad­ ja felfogóképességünket.

4G .

Van egy félelem, amellyel mindig kerüljük a szembené­ zést, mert olyan helyzethez társul, amire nem vagyunk hajlandóak felkészülni. Ez a halál. Kérlelhetetlenül lecsap mindenkire, és akkor, amikor akar. Megérinti ujjával az öregeket, aki már várják, de az életük virágjában lévőket, és néha (túlságosan gyakran) a gyermekeket is. Tehetetle­ nek vagyunk vele szemben. Azzal, hogy félünk a halál­ tól, még nem kerüljük el, ám ez a félelem lefékezheti az életünket is. Társadalmunkban a halál tabutéma. A fény, a ragyogás világában elutasítjuk a szenvedést, az öregséget és a ha­ lált. Fegyvertelenül állunk előtte, amikor megérkezik. Ritkává vált, hogy valaki otthon haljon meg, a kórházak fogadják be az életük végére érkezetteket. A kórházakban bekövetkező számos elhalálozás ellenére, a halál itt to­ vábbra is megőrizte különleges státusát. Gyakrabban te­ kintik kudarcnak, mint emberi valóságnak, melyben segí­ teni kell. Amikor valaki haldoklik, gyakori, hogy az orvo­ sok nem mennek be többé a szobájába, az ápolónők elke­ rülik, a nővérek csak annyi időt töltenek mellette, amennyit nagyon muszáj... Olyan magyarázatokat adnak, mint: „Hagyni kell pihenni", „Nem tehetünk semmit", „Azért vagyok itt, hogy gyógyítsak, nem azért, hogy ha­ lált lássak". Néha van, aki őszintén ki meri mondani - leg­ többjük nő -: „Félek" , „Nem tudnám, mit mondjak neki", „Kényelmetlenül érzem magam." Ugyanígy éreznek a családtagok is. Nagyon sokan halnak meg magányosan, nincs mellettük senki, hogy fogja a kezüket az utazás alatt, nem beszélhetnek a félelmeikről, a vágyaikról, a megbá­ násaikról... nem tudják elmondani, mit éreznek életüknek ebben az utolsó legfontosabb pillanatában. A végső próbatétellel szemben az Ember mezítelen, le40%

veti álarcát, leteszi a fegyvert, olyannak mutatkozik, ami­ lyen valójában, teljes eredetiségében. Ez ijeszt meg? Ha azelőtt merev és távolságtartó volt, lehet, hogy most gyen­ géd. Ha parancsoló volt, lehet, hogy most elfogadó. S ezt nem a gyengeség teszi, hanem az, hogy belátja, mindez már nem fontos. Mire jók a hatalom játékai? Előtűnnek a valódi, létfontosságú kérdések. Az indulni készülő Ember gyakran tudatára ébred saját és környezete szükségletei­ nek. Ez az egyik lehetőség. Nem mindig van így. Vannak, akik úgy halnak meg, hogy nem sikerült egyetlen szere­ tetteljes szót sem mondaniuk a hozzájuk közel állóknak. De vajon megkapják rá a lehetőséget? Igazán beszélnek velük? A halál közeledte alkalmat adhat arra, hogy begyógyít­ suk a múlt sebeit, hogy számot vessünk az életünkkel, és helyrehozzuk amit még lehet. Ehhez azonban az kell, hogy meghallgassanak, támo­ gassanak érzéseinkben. Gyakran nem az fél a legjobban, aki útnak indul. Valójában a legtöbb Ember nem annyira magától a ha­ láltól fél, mint az emócióktól. Nyugtalanítja őket a gondo­ lat, hogy esetleg nem tudnak szembenézni a másik érzé­ seivel, hogy kiszolgáltatottak a túl sok szenvedéssel, rette­ géssel szemben... Attól félnek, nem tudják kezelni a saját érzelmeiket. Sürgősen meg kell tanulnunk uralkodni a szorongá­ sunkon, hogy merjünk kapcsolatba lépni az életük végé­ re érkezettekkel.

A haláltól való félelem nem más, mint az elválástól va­ ló félelem. A halállal elhagyjuk azokat, akiket szeretünk. „Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy elváljak a lá­ nyaimtól és a férjemtől." Juliáné rákos, és élni akar. Pon­ tosabban nem akar meghalni. A fájdalom nem számít, 403

nem gondolkozik a túlvilág kérdésén. Az elválástól fél. A lányai jelentik az életét, nem akarja elhagyni őket. Ezt a félelmét felerősíti a betegség, valójában mindig is nehe­ zen szakadt el tőlük. Kislányként úgy érezte, magára hagyták, amikor anyja minden magyarázat nélkül, két hónapra egy rokonnál hagyta. Négyéves volt. Most ő megy el, mégis ő fél, hogy magára hagyják. A lányairól ezt mondja: „Boldogulni fognak nélkülem is." A halott már semmit sem érez, Juliáné félelme sem logikus alapo­ kon nyugszik. Adrienne félelme más. Meg fog halni, és a gyerekeit fél­ ti. Még csak két- és négyévesek. „Mi lesz velük nélkülem? Mit fognak csinálni? Nincs jogom itt hagyni őket." A féle­ lem arra indította, hogy beszéljen az apával és a keresztszülőkkel, útmutatást adott nekik, elbúcsúzott, nyugodtan halhat meg. A cselekvésre indító és autentikus félelem építő termé­ szetű.

ax iáni&ret/miCal Mi történik odaát? A halál, és azután? Az ismeretlentől való félelem egy része természetes, ez a félelem sarkall ar­ ra, hogy gondolkozzunk és felkészüljünk. Ha az ismeret­ lentől való félelem önbizalomhiánnyal párosul, nem ez a helyzet. „Vajon képes leszek megbirkózni vele?" Amíg magunk meg nem tettük az utat, nem lehetünk biztosak abban, mi történik a halál után. Egyre több írás számol be azonban olyan Emberek tapasztalatairól, akik néhány perc után visszatértek a klinikai halál állapotából. Ezek a beszámolók megerősítik a hagyományokat (Tibeti Halottaskönyv, Egyiptomi Halottaskönyv stb.) és a látno­ kok állításait. Mindannyiunknak vannak többé-kevésbé tudatos hiedelmeink arról, mi történik a túloldalon. A vé­ lekedés azonban nem elegendő ahhoz, hogy elcsitítsa az ismeretlentől való félelmünket. 40U

Ahhoz, hogy derűsebben kelhessünk útra, fel kell idéz­ nünk a halált, el kell gondolkoznunk rajta, hogy lassan kialakulhassanak bennünk a bizonyosságok.

A halál után a test elbomlik, porrá lesz, visszatér a sem­ mibe... Josépha képtelen elviselni ezt a gondolatot. Kísérti a tudat, hogy nem létezik többé. Annyi nehézségébe ke­ rült, mire felépítette a személyiségét a szülei mellett, akik nem figyeltek rá, nem beszélgettek vele... Attól a gondo­ lattól, hogy örökre eltűnik, túlságosan sok gyerekkori ret­ tegése éled újra. A relaxálás és a harag hozzásegítették, hogy enyhítse szorongását. A harag lehetővé teszi, hogy érezzük: létezünk.

Maxime-ot a fájdalom lehetősége tartja rettegésben. Lát­ ta szenvedni az apját. Maximé félelme teljesen irracionális. Nem beteg, és semmilyen veszély nem fenyegeti. De mi­ óta az apja meghalt, tompán ott él benne a halálfélelem. Fél, hogy nem fog megfelelni, sírni fog, nyöszörögni fog, nem lesz bátorsága szembenézni a fájdalommal. Nehéz szép képet őrizni magunkról, amikor sírunk, amikor szen­ vedünk. A szenvedéstől való félelem a kontroll elvesztésé­ től való félelemhez csatlakozik. Mindannyiunknak na­ gyon különböző a fájdalomküszöbünk. Nem tudjuk meg­ ítélni, hogyan fog reagálni valaki a szenvedés intenzitása előtt. Ideje lenne felhagynunk azzal, hogy kőkemény cé­ lokat tűzzünk magunk elé. Ahhoz, hogy elviselhetővé tegyük a fájdalmat, nem kell sem legyőznünk, sem ellenállnunk neki. Éppen el­ lenkezőleg, hagyjuk, hogy sodorjon az ár, és főleg ne hallgassunk!

Kiabáljuk, nyögjünk, iwgy ami még hatásosabb, énekeljünk, hogy elkísérjük az érzést.

Huguette egész életében sokat vállalt magára, mások­ kal törődött, de soha nem kért semmit senkitől. Rettegés­ ben tartja a gondolat, hogy függőségbe kerülhet valaki­ től. Talán azért, mert ez csecsemőéletének első hónapjait idézte fel... Látszólag tökéletes, szerető és gondoskodó anyja volt. A valóságban azonban ez az anya a bölcsőjé­ ben hagyta, nem reagált a sírására, és nevelési elméletek mögé menekült: „Nem szabad felvenni a gyereket, kü­ lönben megszokja, és mindig ezt akarja." Huguette ha­ mar megértette, hogy a szükségleteit nem hallgatják meg, különösen ha azok ellenkeznek anyja vágyaival. Sőt, csak akkor érhet el valamit, ha a saját akarata ellen cselekszik. Anyja akkor etette, ha csendben, nyugodtan feküdt, és nem akkor, amikor sírt! Huguette megtanulta hát, hogy hallgasson, amikor éhes. Egy csecsemő számá­ ra őrületes energiát követel ez az alkalmazkodás. Később is alkalmazkodnia kellett, jó kislány kellett hogy legyen, akinek nincsenek igényei. Huguette fél beismerni, hogy szüksége van figyelemre és szeretetteljes kapcsolatokra, és minden körülmények között igyekszik „egyedül bol­ dogulni", és „senkitől sem függeni".

Sylvie-t az a kép nyugtalanítja, amit magáról ad majd a világ felé. Fél a fizikai leépüléstől. Gérard attól fél, hogy elveszti szellemi képességeit. Amikor a személyi­ ség helyettesíti az identitást, amikor a látszat uralkodik a léten, nehéz elfogadni, hogy a szenvedés egyszerű em­ beri valóságában mutassuk meg magunkat. Ha gyér-

mekként nem fogadtak el feltétel nélkül, ha álarcot kel­ lett vonni valódi érzéseink elé, ha megtanultuk, hogy in­ kább a látszatot, mint az eredetit építsük, nehéz egysze­ rűen önmagunk lenni.

Thierry számára a legrettenetesebb a befejezetlenség érzése: „Még nem végeztem, még annyi dolgom van." A megoldás: éljünk a vágyaink szerint, és semmit ne halogassunk másnapra. Vigyünk véghez mindent, amit lehet, és ne hagyjunk ki nem mondott gondolatokat a kapcsolatainkban. Ez a félelem arra utal, hogy valószínűleg van valami az életünkben, amit még nem valósítottunk meg, miköz­ ben úgy érezzük, már megvalósíthattuk volna... de többé-kevésbé tudatosan későbbre halasztottuk. A ma a be­ fejezetlen.

A legtöbb kultúrában jelen van a megmérettetés, a fezent Péterrel való találkozás gondolata. Vajon azért, hogy megnyugtassuk magunkban az igazságtalanság érzését? Bárhogy is van, vannak, akiket az átlagosnál jobban nyomaszt ez a gondolat. Ez azonban nem feltét­ lenül készteti arra őket, hogy egyenesebbek legyenek életükben, sőt. Ezen a ponton a vallások utat tévesztet­ tek. A félelem útján nem lehet tanulni. Quentin fél az ítélettől. Nem igazán tiszta a lelkiismerete. Isten ítéleté­ től fél, vagy a sajátjától? Quentinnek mindig a tökéletes­ ség kell. Szigorú másokkal szemben, és sokat követel önmagától. Lelke mélyén homályos, többé-kevésbé tu­ dattalan bűntudata van. Nem érezte úgy, hogy a család­ ja feltétel nélkül elfogadta volna. Azt várták tőle, hogy 407

tökéletes legyen. El kell fogadnunk magunkat még töké­ letlenül is, tévedéseinkkel és szenvedéseinkkel együtt, ez a feltétele annak, hogy alapvetően büszkék lehessünk magunkra. Egy ideál után futni, megpróbálni egy hamis képhez ragaszkodni, mélységes elégedetlenség érzésének forrá­ sa lesz.

Végül félünk a félelemtől. Ez az érzés az érzelmektől való félelem része. Félelem attól, hogy tehetetlennek, hozzá nem értőnek érezzük magunkat. Ennek következ­ tében inkább elkerüljük még a gondolatát is, miáltal va­ lóban tehetetlenné és hozzá nem értőkké válunk. A halál küszöbén az érzelmektől való félelem akadályoz meg ab­ ban, hogy beszéljünk a halál fenyegető közelségéről. Hajlamossá válhatunk arra, hogy részekre törjünk, elsza­ kadjunk a valóságtól, tagadásba, vagy akár lázálomba zárkózzunk. Ha az élete végére érkezett Ember beszél­ het félelmeiről és meghallgatják, kidolgozhatja érzelmeit és megnyugvást találhat. Ha kimondják, meghallgatják, megosztják a rettegést, könnyebb átkelni rajta. Legalább­ is ezt mutatja a haldoklók mellett végzett munka. A leg­ több Ember fél a haláltól, ez a félelem azonban minden­ kiben másképp ölt testet. A különböző szorongások leküzdéséhez: 1.) Tanuljuk meg szeretni magunkat, és építsük újra ön­ bizalmunkat azzal, hogy rávilágítunk a szülői nyomásra, ami arra a gyermekre nehezedett, aki voltunk, és azzal, hogy újra magunkévá tesszük valódi érzelmeinket. 2.) Éljünk nekünk megfelelő életet, legyünk teljesen önmagunk, adjunk hangot szükségleteinknek és érzel­ meinknek.

wn- a x é le ttő l

Néha azt mondják, hogy a halálfélelem jelenti minden félelem gyökerét. Terápiás tapasztalataim fényében in­ kább azt mondanám, az élettől való félelmünk alkotja a halálfélelem és minden más - a kígyóktól, a jövőtől, az is­ meretlentől, a másoktól, az intimitástól való - félelem gyö­ kerét. Attól félünk, hogy túl sok életet érzünk magunk­ ban, hogy tiltott érzelmek támadnak bennünk. Vannak olyanok, akik jobban félnek élni, mint meghal­ ni, inkább öngyilkosok lesznek, mint elváljanak, vagy bevalljanak egy titkot, vagy nemet mondjanak a szüleiknek. „Öngyilkos akarok lenni. Túl nehéz ez az egész, sosem fog sikerülni" - mondja Veronique, ereje végére érve. Gérard önmaga kifejezésének nehézsége előtt omlik össze: „Nem haragudhatok meg az anyámra, inkább meghalok." Az öngyilkosság kétségbeesett tett és üzenet. Sajnos rit­ kán talál meghallgatásra. A szülők néha bűnösnek érzik magukat... ám felelősnek csak ritkán. Ezeknek az Embe­ reknek a gyermekkorukban valaminek biztosan hiányoz­ nia kellett, amiért nem alakult bennük ki az az érzés, hogy elég érték van bennük mások számára ahhoz, hogy tovább éljenek.

6Mwe4i<j.<íáo/c Mi az élet? Mi az Ember? Van Isten? Hol a helyem a vég­ telenben? Merre tart az Univerzum? Mi az életem értelme? Ki vagyok? Honnan jöttem? Hová megyek? Ezek a kérdé­ sek mind mélységesen emberiek, hiszen mi vagyunk az egyetlenek, ha nem is a világegyetemben, de a Földön, akik fel tudjuk tenni őket. Ezek az életünk alapjait érintő kérdések teremtik meg belső gazdagságunkat, sarkallnak arra, hogy előre haladjunk, kutassunk, növekedjünk tuda­ tunkban. Néha egzisztenciálisnak tekintjük a legegysze­ rűbb félelmeket. Úgy érezzük, megáll a világ, ha meghú­ zz

kunk egy évközi vizsgán, ha az életünk férfija elhagy, ha nem kapjuk meg az áhított előléptetést... Helyezzük vissza természetes helyükre ezeket a problémákat. A világegyetem kiterjedésén, a céljainkon, vagy az élet szerveződésén való elmélkedés hozzásegíthet, hogy ke­ vésbé függjünk vizsgáztatóinktól, szerelmeinktől, vagy főnökeinktől. Az egzisztenciális szorongást nemcsak nem kell legyőz­ ni, de el kell fogadni magunkban, szembe kell néznünk vele, hogy valóban Emberek lehessünk. A tudathoz való hozzáférésünk az univerzumban meglehetősen jelentékte­ len, de kiváltságos helyet biztosít nekünk. Életünk véges­ ségének tudata, a halál jelenléte hétköznapi tevékenysé­ geinkben tágabb dimenziót adhat minden tettünknek. Az egzisztenciális szorongás arra indít, hogy értelmet keres­ sünk. Kitárja előttünk a spiritualitást. Figyelmeztet, hogy ne felejtsük el értékekre építeni az életünket. Minden Em­ ber azonos kérdésekkel kerül szembe. Ugyanaz a szoron­ gás köt össze bennünket.

47 . ^ulmaúÁodáálóla ieűci em íff Egyszer egy szamuráj választ keresett az élet értelmének kérdé­ seire. Mérföldeket tett meg, hogy végül egy kopár hegy csúcsán találkozhasson a mérhetetlen bölcsként tisztelt szerzetessel Elébe érkezve így szól: „Ó, szerzetes, tanítsd meg nekem a poklot és a mennyországot." A szerzetes rá sem néz, úgy veti oda: „Egy 440

olyan gőgös embernek tanítsak, mint te?" A szamuráj haragjában a kardjáltoz kap: „Majd meglátod, mire jut az, aki sértegetni merészel!" Abban a pillanatban, amikor a kard lecsapni készül, a szerzetes nyugodtan megszólal: „Ez a pokol" A szamuráj karja megbénul, a kard lehanyatlik. A harcos dadogva szól: „Azt akarod mondani, azért tetted kockára az életed, hogy megtanítsd nekem, mi a pokol?" „Ez a mennyország" - feleli a szerzetes. A szamuráj hatalmaskodik, a szerzetes lelki hatalommal bír. A szamurájt elöntötte az indulat, egyetlen mondat elég volt, hogy az erőszak poklába taszítsa. A szerzetes nem ijedt meg, erős maradt, és megmutatta a harcosnak az igaz­ ságot: „Ez a pokol" A szamurájt öntudatra ébredése szaba­ dítja meg az erőszaktól, és vezeti el a mennyországhoz.

„És maguk? Maguknak sose lenne kedvük ölni?" - is­ mételgette Henry Adolphe Busch a rendőröknek. Megfoj­ totta ötvennégy éves nagynénjét és annak egyik barátnő­ jét, egy hatvannégy éves idős hölgyet, és minden valószí­ nűség szerint nyolc további nőt, prostituáltakat és más, idős asszonyokat. Miért fojtotta meg a nagynénjét? - faggatták. - Nem tudom - felelte. - Együtt néztük a tévét. Feláll­ tam, és cigarettáért indultam az egyik szekrényhez. Ahogy elhaladtam mögötte, megláttam a nyakát. A nya­ kára tettem a kezem, és szorítottam, amíg meg nem halt. Azért öltem meg, meg ölni volt kedvem. Maguknak so­ sincs kedvük ölni? - De igen - felelte az őrmester, aki letartóztatta. - Ami­ kor veszekszem az anyósommal és utána meglátom a nya­ kát, néha én is szívesen megszorítanám. Csakhogy én nem teszem meg" Életünk során mindannyian legalább egyszer éreztünk pusztító indulatokat valaki iránt, vágyat, hogy leigázzuk, bántalmazzuk. Mindannnyian éreztünk már kedvet arra, 111

hogy öljünk, hogy megsemmisítsük azt, aki a szenvedése­ inkért felelős, kedvet, hogy eltávolítsunk utunkból egy ri­ válist... Az esetek elsöprő többségében azonban nem lé­ pünk a cselekvés útjára. Néha nagy a kísértés, hogy engedélyezzük kissé a pszi­ chikai feszültség kieresztését. Nem ölünk... de előfordul, hogy ha nem is fizikailag, de legalább lelkileg súlyos sérü­ léseket okozunk. Annál is inkább, mert a haraggal takaróz­ hatunk: „Értsd meg, nagyon dühös voltam..." Érdekes mó­ don abban a társadalomban, amelyik elfojtja az érzéseket, az emóció mentségnek számít. Az, hogy haragosak vol­ tunk, leveszi vállunkról a felelősséget azért, amit mondtunk vagy tettünk! Még a bíróságon is szimpátiát kelt az esküd­ tekben, ha a szenvedélyekre hivatkoznak. Nem, a harag nem lehet magyarázat az erőszakra. Ahogyan a szamuráj inkább kardot ránt, mint hogy megkeresse magában a ha­ ragjának forrását, a másokra irányuló erőszak is passzív fo­ lyamat, az érzelmek, a magatartások vagy a gondolatok fe­ letti felelősség átérzésének elutasítása vagy képtelensége. A durva Ember általában nem akar semmiféle felelőssé­ get vállalni, sem a probléma eredetére, sem a saját szük­ ségleteire, sem a nézeteltérés kezelésére használt eszközök­ re vonatkozólag. Az ő szemében mindig a másik a felelős.

r e á ^ vitúá vaa u rom/ioláú

Egyesek azt állítják, az erőszak elkerülhetetlen, hiszen az agresszivitás az emberi természethez tartozik. Az ag­ resszivitást a legtöbb szakember velünk született képes­ ségnek tekinti, abból a tényből eredően, hogy meg kell védenünk az életünket. Innen csak egy lépés a szemanti­ kai csúsztatás és a következtetés, hogy az erőszak velünk született, természetes tulajdonságunk. Az érvelés túl egyszerű, ám az agresszivitás fogalmát is kissé túl könynyedén alkalmazzák. Ugyanezt a szót használják a társai­ val verekedő gyerekre, a kőkemény főnökre, a morgós ke­ 112

reskedőre, az izgága autósra. Érdemes megjegyezni, hogy lehet hidegvérrel ölni, és minden agresszivitás nélkül is durvaságot elkövetni. Nos, hogyan igazodjunk el? Erich Fromm A pusztítás szenvedélye című könyvében megkülönbözteti a defenzív agresszivitást, mely az embe­ ri fajt és az egyént szolgáló, velünk született alkalmazkodá­ si folyamat, és a pusztítást, a csakis az emberi fajra jellem­ ző kegyetlenséget. Fromm az előbbit biofil agresszivitásnak nevezi. Ez az életet szerető, védelmező indulat, mely nem rombol. Az agresszivitás az Ember hajtóereje, életben tartó lendülete. A biofil agresszivitás természetes. A pusztítás nem az. A legtöbb emlősnél gyakorlatilag nem létezik, nem filogenetikusán programozott, és nem is biológiailag adaptált. Ezt nevezem én erőszaknak. Elképzelhetetlen, hogy egy felnőtt Ember, akit mindig elfogadtak, szerettek és tiszteletben tartottak, kedvet érezzen, hogy elpusztítsa Embertársát. Egy megtört és megalázott Ember azonban, aki védekezésként érzéketlenné teszi magát, és magában halmozza a haragot, később vágyat érezhet, hogy felszaba­ dítsa dühét, hiszen érzéketlen lett mások szenvedése iránt. A biofil agresszivitás az önkifejezés, a szeretet és a megvalósítás szükségletének szolgálatába állított ener­ gia. Önmagunk, a határaink, az értékeink védelmét szol­ gálja. A pusztítástól jelentősen megkülönbözteti az időtar­ tama, hiszen azonnal félbeszakad, amint a kiváltó jelen­ ség megoldódott. A romboló harag személyes történe­ tünkben gyökerezik, behelyettesített személyek felé irá­ nyul, s így kielégíthetetlen. Az agresszív indulatok egészségesek. A pusztítás, az ártás, az ölés vágya nem in­ dulat, hanem indulatreakció az elfojtott indulatokra. Az erőszak és a mások feletti hatalomvágy a tehetet­ lenségből fakad.

Bizonyos agresszivitás tapasztalható a kisgyereknél is. Lökdösődik, üt, kitépi a játékot a másik kezéből. Ez az 44S

„erőszak" normális, része a fejlődésnek. A szakemberek ezeknek a kontrollálatlan indulatoknak a csúcspontját két­ éves kor körűire teszik, amikor a gyermek kialakítja saját identitástudatát, saját határait. Az agresszív magatartások válaszok azokra az indulatokra, amelyeket a gyermek még nem képes feldolgozni. „Ez az én labdám, az én lapá­ tom, az én babám, ne nyúlj hozzá, menj innen, ez az én te­ rületem !"- Ez azt jelenti „létezem, vagyok valaki, te vala­ ki más vagy, igyekszem behatárolni, hogy mi vagyok én, és mi nem vagyok én." Önkifejezés, válasz a frusztráció fe­ nyegetésére, védelem a megfosztás fájdalma ellen: csupa biofil agresszivitás, amely még ügyetlenül jut kifejezésre. Néha az, ha a gyerek megharapja a kistestvérét, vagy egy bölcsődés társát, azt jelenti: „Nincs elég terem, elfoglalod a helyem, nem kapok elég odafigyelést, apa szomorú, anya nem szeret olyannak, amilyen vagyok..." A kétéves kicsi még nem tudja kezelni ártó indulatait, még nincs igazán tudatában, mit okoz a másiknak, hiszen még nem képes eléggé elszakadni önmagától, hogy más helyébe képzelje magát. Kiadja haragját és félelmét, s közben teszteli bántó képességeit... és azt a hatalmát, hogy mennyire mozgósít­ hatja a felnőtteket. Amikor a gyerek megtanul beszélni, megtanulja szavak­ ba önteni a frusztrációit vagy a vágyait. Másrészről agresszív magatartása ellenállásba ütközik, a szülők elégedetlenek, az áldozatai sírnak, vagy ütésekkel válaszolnak. Kialakul ben­ ne a másik, tőle különböző Ember létezésének gondolata. Megtanulja figyelembe venni a többieket és a saját valósá­ gát, megtanulja kifejezni magát és a kommunikációt. A gyermek agresszivitásának pozitív kezelése csak akkor le­ hetséges, ha megvan a helye, ha semmiféle fenyegetés nem nehezedik rá, ha támogatják érzelmeiben, és ha nem teszi érzéketlenné a szülei iránta megnyilvánuló érzéketlensége. Amikor a szülői válaszok maguk is erőszakosak: „ütöt­ tél, megütlek én is, haraptál, megharaplak én is"; ha a gyereket megbüntetik agresszív cselekedeteiért anélkül, hogy beszélhetne róla és jobban megérthetné, mi zajlott le 444

benne, nem tanulja meg azonosítani és kezelni az érzel­ meit. Ráadásul beléivódik a tehetetlenség érzése, ami me­ legágya lehet a későbbi erőszakos cselekedeteknek (akár másokkal, akár önmagával szemben is).

Ahhoz, hogy elkerüljük, megállítsuk az erőszakot, pár­ beszédet kell kialakítanunk, az ütéseket szavakkal kell felváltanunk. Az erőszakmentesség tehát a nyelven ke­ resztül érhető el, de miféle nyelven keresztül? Hiszen mindannyian tudjuk, micsoda dühöt válthat ki egy-egy szó a másikból, mennyivel erősebben bezárhat egy mon­ dat valakit, mint akár a rácsok. Az erőszaknak van nyel­ vezete. Ez a nyelv elítéli, leértékeli, tagadja a másik léte­ zését, félreismer minden érzelmet. Van nyelve az erőszakmentességnek is: ez a nyelv meghallgatja és tiszteletben tartja, elismeri a másikat, osztozik az érzelmekben, kifeje­ zésre juttatja a szükségleteket. Az erőszák nyelve az, amit mindannyian (vagy majd­ nem mindannyian) tanultunk. Hiszen a szüléink nyelvét tanultuk meg, és a tegnapi szülők nagy része számára ez a hatalmi játékok nyelve volt. Mindig igazuk volt, és job­ ban tudták, mint mi, mi a jó nekünk. Magától értetődik, hogy mindent, amit tettek, a mi érdekünkben tettek, még akkor is, ha ezzel szenvedést okoztak. Az érzelmeinknek kevés súlyuk volt. Különösen a harag volt tiltott, főként, ha a szüléinkre haragudtunk. Megtanultuk tehát a másik fölötti hatalom nyelvét, és miután felnőttünk, hajlamosak vagyunk magunk is ezt használni. E nyelv sajátossága az érzelmek tagadása azért, hogy nagyobb hely maradjon az ítélet számára. Az erőszakmentesség nyelvének tehát lehetővé kell tennie, hogy elismerjük és megosszuk érzéseinket, és elke­ rüljünk minden ítélkezést. A nyelvtanát és a szókészletét megtanulhatjuk a „Hogyan legyünk boldogok" és az „Empá­ tia és konfliktusmegoldás" című fejezetekből. H5

Az általánosan elfogadott vélekedéssel ellentétben, az erőszak nem kötődik közvetlenül sem az igazságtalanság­ hoz, sem a sérüléshez, sem pedig a frusztrációhoz. Ahhoz a tényhez kötődik, hogy képtelenek vagyunk a nehéz helyzetekben irányítani az érzéseinket, kifejezni a szük­ ségleteinket, és elérni azok kielégítését. Nagyon fontos ez a megkülönböztetés. Az erőszak a tehetetlenség következménye. Amikor a sérülés, igazságtalanság vagy frusztráció al­ kalmával támadt érzelmek kifejeződésre juthatnak és meg­ hallgatásra találnak, a szenvedő alany helyreállíthatja in­ tegritását. Az erőszak nem düh, hanem a düh kudarca. Amikor azonban nincs lehetőségünk arra, hogy kifeje­ zésre juttathassuk magunkat, meghallgatásra találhassunk vagy megoldhassunk egy problémát, tehetetlennek, és egyre inkább másoktól függőnek érezzük magunkat. Ki­ csinek érezzük magunkat és egyre jobban félünk. A fájda­ lomhoz neheztelés társul. A túlságosan sok kielégítetlen szükséglet, és főként az életünk fölötti valóságos hatalom hiánya alkotja az erőszak melegágyát. A gyűlölet az igaz­ ságtalanság, a kétségbeesés, a frusztráció érzéseinek felhalmozódása, amelyek nem tudtak másként felszínre tör­ ni.

Az erőszak mára az iskolákat is elérte. A tegnap még en­ gedelmes gyerekek ma már szembeszállnak a hatalom képviselőivel. Az Emberek a társadalom szétesésére és az értékek eltűnésére panaszkodnak. A munkanélküliséget, a tehetetlen szülőket vádolják. Rendőröket küldenek hoz­

zájuk. „Korlátokat kell állítani a fiatalok elé!" Pedig in­ kább túlságosan is sok a korlát. Nem az elnyomás hiány­ zik a gyerekeknek, hanem a megbecsülés, az erő, az igaz­ ság, és a jövő perspektívája. Kétségbeesésükre erőszakos cselekedetekkel próbálják a felnőttek figyelmét felhívni. Elég hangosan kiáltanak, hogy egyszer végre meghallga­ tásra találjanak? Kiabálnak, ha a fiatalok erőszakot alkalmaznak a felnőt­ tekkel szemben, ám túl hamar megfeledkeznek arról a rengeteg gyerekről, akit lélekben megnyomorítottak a szülők vagy a gátlástalan tanárok. Hányukat verték ott­ hon, sőt még az iskolában is? Hányukat alázták meg az osztálytársai előtt? Hányukkal szemben követett el hallga­ tásra kötelezve szexuális visszaélést egy pedofil felnőtt? Vajon mindig tiszteletben tartották a felnőttek azokat a fia­ talokat, akik ma törnek-zúznak? A szenvedések, amelye­ ket nem akartak meghallgatni, gyűlöletté érnek. A gyer­ meki erőszak válasz a velük szemben intézményesített erőszakra; a harag kifejeződése a szülőkkel szemben, akik nem tudnak igazi szülők lenni; a társadalommal szemben, mely a rabszolgaság egy formájára kényszerítette a szülőket is, azzal, hogy az egyre sze­ mélytelenebb és értelmetlenebb civilizáció tudattalan fogaskere­ keivé tette őket. Amikor a szavak már nem érnek célba, amikor a szük­ ségletek akkorára nőnek, hogy már nem kezelhetők, az erőszak jelenti az utolsó üzenetküldési kísérletet, a kétségbeesett erőfeszítést az eddig eredeménytelen maradt kap­ csolatteremtésre . A középiskolákban éppúgy, mint a külvárosokban, a rendőri elnyomás nem szünteti meg a destruktivitást, leg­ jobb (vagy legrosszabb) esetben is csak elfojthatja azt. Amíg az érzéseket nem hallgatják meg és ismerik el, az elnyomás csak tovább növeli a frusztrációt, csak újabb energiával táplálja a haragot. Mintha időzített bombát szerkesztene. Minden emberi lénynek szüksége van arra, hogy meghallgassák, és valóban hatalma legyen saját éle­ te fölött. 447

érx e/m i e/nym náá Rendszeresen kikérdezik a gyilkosok szomszédait, és rendre ugyanazt a választ kapják: „Sosem hittem volna ró­ la, kedves fiú volt, soha fel nem emelte a hangját... Elve­ szítette a kontrollt." Soha senki nem törekedett arra, hogy elgondolkodjon, mi lehet a mosolya mögött, míg csak egy visszavonhatatlan tettel, egy gyilkossággal, világgá nem kiabálta kétségbeesését. Mindig is azt tanultuk, hogy ne mutassunk ki, sőt, ne is érezzünk érzelmeket. A legtöb­ ben, akik egy napon cselekvésre szánják el magukat, nem mutatják ki érzelmeiket. Nem tudnak sírni, nem tudják ki­ mondani kétségeiket és félelmeiket, s gyakran nem tud­ nak nemet mondani sem. Egy napon azonban a félelem vagy a harag köré épített falak leomlanak, és a törmelék egy valószínűleg ártatlan áldozatot temet maga alá. Egy nagy vidéki kórházban egy csecsemőt holtan talál­ tak a földön, a bölcsője mellett. Az apja földhöz vágta és halálra rugdosta. Rendellenességgel született, és frissen operálták. Az osztály dolgozóival együtt keressük cseleke-* dete indítékait. Mi történt ennek az apának a fejében? Nár­ cisztikus sérülésről lenne szó? Arról, hogy képtelen elfo­ gadni, hogy egy beteg gyermek édesapja? Az ápolónők észrevették, hogy a férfin gyermekbénulás nyomai mutat­ koznak. Azért akarta megölni a gyereket, hogy megkí­ mélje attól, hogy az ő kálváriáját kelljen megélnie? Ebben az esetben miért volt ez a kegyetlenség? Igazságtalan­ ságérzete, tehetetlenség Istennel, a sorssal szemben...? A szenvedés annyira elviselhetetlen volt, hogy megölte a sa­ ját gyermekét, boldogtalanságának látszólagos okát. Senki nem hallgatta meg ezt az apát, hogy a gyilkosság helyett lehetővé tegye számára, hogy szavakba és könnyekbe öntse érzelmeit. Senki nem segített neki, hogy felismer­ hesse önmagában szenvedéseinek gyökerét. Az erőszakos Emberek a leggyakrabban úgy érzik, te­ hetetlenek a saját viselkedésükkel szemben. Gyakran H8

nem tudják, miért is ütöttek. Úgy érzik, elhatalmasodik rajtuk egy náluknál erősebb érzés. Magyarázatok, értel­ mezések mögé menekülnek: „provokált; idegesített; ez egy állat..." A valóságban azonban az erőszak gyökereit a személyiség történetének mélyebb rétegeiben kell ke­ resni.

Franqoise könnyen válik agresszívvé elsőszülött lányá­ val szemben: „ - Bármiért megütöm, tudom, hogy nem igazságos, de idegesít, nem tehetek róla!" A kisfiával szemben azonban csupa szeretettel és gyen­ gédséggel viselkedik. Magyarázkodik: Karíné nehéz ter­ mészetű, könnyen sír, és nagyon féltékeny az öccsére. Jog­ gal féltékeny, hiszen Franqoise vele nem szívesen foglalko­ zik! Fran<^oise-t gyermekkorában szépen öltöztették, gondos­ kodtak róla. Szeretetről azonban közte és a szülei között szó sem volt. Felnőttként képes volt szeretetet adni a fiá­ nak, de a lányának nem. Karíné a nagyobb gyerek, aho­ gyan Franqoise is az volt. Szőke, mint ő, igényes, mint ő. Franqoise megtagadja tőle az ölelést, és veri. Úgy bánik vele, ahogyan vele is bántak. Frangoise tudja, hogy gyer­ mekkorában szenvedett a magánytól, de nem haragszik a szüleire. A túléléshez el kellett fojtania magában a hiány­ érzetet. Mindaz a harag, amit gyermekkorában magába fojtott, most a nála gyengébbel, a saját lányával szemben tör a felszínre. A destruktivitás abból fakad, hogy nem vagyunk haj­ landóak megkeresni önmagunkban frusztrációink valódi okát. Olyan könnyű mindenért másra hárítani a felelősséget! „Időnként megütöm, az felszabadít, és különben sem fáj neki, legalább megtanulja az életet" - mondja Hervé, aki 1/<)

azért üti a fiát, hogy „eszet verjen a fejébe". Attól, hogy szabadjára engedjük magunkat, még nem szabadulunk fel. Az agresszió nem csökkenti a feszültséget. „Meg­ könnyebbülünk tőle..." - mondják néhányan - de csak időlegesen. A főzőkukta szelepe kienged egy kis nyomást, ám a lezárt edény alatt még mindig ég a láng, tovább nő a nyomás. Nemsokára ismét meg kell hát nyitni kissé a szelepet... Senki sem tökéletes. A gyereknevelés nem könnyű, gyakran kimerítő és erősen Embert próbáló feladat. Min­ dig felesleges és mérgező, ha egy helyettesítő személyen vezetjük le indulatainkat. Ha azonban kimondjuk a fájdal­ mainkat és a haragunkat a saját szüléinkkel szemben, megszabadulhatunk a múlt terhétől. Ha ezt tesszük, ma­ gunk is meglepődünk majd azon az új tolerancián, ame­ lyet gyerekeinkkel szemben érezni fogunk. Részben azért, mert már nincs szükségünk arra, hogy rajtuk vezes­ sük le a frusztrációnkat, részben pedig mert jobban tu­ dunk azonosulni azzal, amit ők megélnek.

A csecsemő teljességgel tehetetlen, képtelen gondoskod­ ni a legelemibb szükségleteiről is, az őt körülvevő felnőt­ tek jóakaratától függ. Az Ember éretlenül születik. Sokáig nem képes egyedül enni és járni. Ez a hosszú függőségi időszak egész életét meghatározhatja. Ez az állapot termé­ szetesen odafigyelést és együttérzést vált ki a szülőkből. Ez a függőségi időszak lehetővé teszi (vagy legalábbis le­ hetővé kellene tegye), hogy a kicsi megtanulja, bizalom­ mal lehet a szülei iránt. Mindig figyelmesek és gondosko­ dók azonban a szülők, akik gyakran nem tudnak szaba­ dulni a saját, még mindig élő, gyermekkori szenvedése­ iktől? Daniéle bevallja: „Az orvosom azt mondta, hogy min­ den szoptatás között várjak három órát, és semmiképpen 420

se adjak gyakrabban enni a kicsinek. A lányom általában másfél óra elteltével sírni kezdett. Sétálgattam vele, éne­ keltem neki, miközben le sem vettem szemem az óráról. Attól féltem, belehal, ha előbb szoptatom meg; rettenetes volt, de hogyan kételkedhettem volna? O volt a legjobb, legismertebb gyerekorvos akkoriban, számomra parancs volt a szava..." És Daniéle teljesítette a parancsot. A saját gyermekkora előrevetítette, hogy érzéketlen legyen a gyermeke sírására... Szülei nagyon parancsoló természe­ tűek voltak, annyira megtanulta az engedelmességet, hogy bűnösnek érezte volna magát, ha nem követi szóról szóra az orvos utasításait. Soha nem hallgatták meg az ér­ zéseit és a szükségleteit, ahogyan a szüleit sem hallgatták meg az ő szüleik... Süketté vált a gyermeke igényeivel szemben, ahogyan a szülei is azok voltak vele szemben. A kicsi sírása saját egykori elkeseredését idézte fel. Mene­ külnie kellett az érzés elől. Hogy elkerülje saját gyermek­ kori szenvedésének tudatosulását, ugyanazt a rossz bánás­ módot adta a lányának. Nem olyan nagy baj, ha a gyereknek fél órát várnia kell a szoptatásra - vélhetjük. Pedig nagyon is az. Mert a cse­ csemő élete első óráitól, első napjaitól a tehetetlenség érzé­ sét építi fel magában, mely érzés minden jövőbeli tapasz­ talatát elkíséri. Amikor valakinek kisbabája van, gyakran hallani: „Használja ki! Amíg kicsi, a magáé. Amikor elkezd járni, úgyis vége! A nagy óbbakkal már nem tehetjük azt, amit akarunk, nekik már megvan a saját természetük." Ezek a fi­ gyelemreméltó megjegyzések azt jelzik, hogy a gyereket ezek a szülők saját egyfajta „duplikátjükként" szeretik, s nem pedig önmagáért. A gyerek kénytelen engedelmeskedni, megtanulja el­ nyomni az érzéseit, elhallgattatni belső lényét... míg csak nem kerül ő is uralkodó helyzetbe, akár az iskolában, akár főnökként egy irodában. Soha, sehol nem lesz azonban ak­ kora hatalma, mint a saját gyermeke felett.

424

mindenÁat&teíff álm ai

Mennyi film, képregény, rajzfilm szól erről a témáról: egy Ember meg akarja szerezni a hatalmat a világ felett, és el akarja pusztítani azt. Hogy lehet, hogy a mindenha­ tóságnak ez a képe ennyire elterjedt? Ez a probléma nem csak néhány elszigetelt vagy beteg Ember ügye, ezeknek a filmeknek milliónyi nézője van. A mindenhatóság vágya ügyetlen és mérgezett kísérlet arra, hogy az Ember helyreállítsa az identitását, amelyet a gyermekkorban átélt rettenetes tehetetlenségérzet meg­ sebzett. Hogy megtalálja a hatalom illúzióját, a hajdani sebzett gyermek azonosítja magát egy hatalommal bíró sze­ méllyel vagy csoporttal és maga is eldurvul. A düh az egyik legnehezebben szabályozható emóció, hiszen erőt adó, sőt, részegítő. Erősnek érezzük magunkat tőle... Van bizonyos öröm abban, hogy uralkodhatunk má­ sok felett. Amint hatalmi helyzetbe kerülünk, könnyű el­ csúszni az erőszak felé; a gyermekkorban felgyülemlett harag végre kifejeződésre juthat. A folyamatnak azonban tudattalannak kell maradnia. Az erőszakos Ember nem akarja meglátni, hogy a harag belőle fakad. Vádolja a gye­ reket (a feleséget, a zsidót, a tibetit, a koldust stb.). Azzal igazolja magát, hogy az áldozatának tulajdonítja saját szé­ gyen és kegyetlenség érzéseit. „Rendre kell utasítani" a semmirekellőt, ki kell taszítani a külföldit, meg kell tisztí­ tani a Földet a söpredéktől... Nem egy, gyermekeinkre kirótt büntetés, házastársunk­ kal kirobbantott veszekedés bosszúállási kísérlet azért, ami a gyerekkorunkban történt velünk. Ha az agresszor az erősebb, az áldozatnak engedelmes­ kednie kell és le kell nyelnie haragját. Csak amikor abba a helyzetbe kerül, hogy maga is uralkodhat valaki felett, akkor szabadíthatja fel kockázat nélkül a haragját, kihasz­ nálva uralkodó helyzetét. A bosszú kiélésére választott 422

személy mutathat hasonló jegyeket a neheztelés tárgyá­ val, ám bármilyen sebezhető alany is megteszi. Érthető hát, miért irányul annyi erőszak a nőkre, akik kulturáli­ san alárendeltek, a kisebbségekre, akik társadalmilag vannak hátrányban, és a gyerekekre, akik biológiailag függenek az erősebbektől.

Idézzük fel Stanley Milgram munkáját az engedelmes­ ségről. Az újságban megjelent hirdetés a memóriáról és a tanulásról folyó kísérletről beszél. Az önkéntes jelentke­ zőknek a kísérlet végzője úgy mutatja be a kísérletet, mint ami azt méri, milyen hatással van a büntetés a tanulásra. Egy manipulált sorsolás után az alany lesz a „tanár". A „diákja" egy széken ül, lekötözve, a csuklójára erősített elektródákkal. A tanár szópárokat olvas fel, amiket a diák­ nak el kell ismételnie, és helyesen párosítania. A tanár azt az utasítást kapja, hogy minden tévedés után egyre erő­ sebb elektromos áramimpulzust küldjön a diák felé. A di­ ák beavatott, természetesen nem kap elektrosokkot, ám meggyőzően játssza a fájdalmat, rácsap az őt a tanártól el­ választó üvegre, kétségbeesetten üvölt, és könyörög, hogy hagyják abba a kísérletet. A tanár által működtethető kapcsolókon, növekvő sorrendben, a következő feliratok állnak: könnyű sokk; közepes; erős; nagyon erős; intenzív; na­ gyon intenzív; vigyázat: veszélyes sokk; és végül a két utolsó gomb alatt: +++. A kísérlet célja az volt, hogy felmérjék, mi­ kor és hogyan fogja megtagadni az engedelmességet az alany, mikor fog szakítani a hatalommal, amely arra kény­ szeríti, hogy folytassa, annak ellenére is, hogy erkölcsi meggyőződése azt diktálja, hogy ne okozzon fájdalmat 123

egy ártatlan és védtelen Embernek. Milgram pszichiátere­ ket, egyetemistákat és középosztálybeli felnőtteket kért fel, hogy miután leírta nekik a kísérlet lényegét, készítse­ nek előrejelzést az alanyok viselkedéséről. A megkérde­ zettek szinte egyhangúlag az engedelmesség megtagadá­ sát jósolják minden alanynál. A valóságban azonban, ami­ kor először végezték a kísérletet a Yale egyetemen, egyet­ len résztvevő sem szegte meg az utasítást 300 Volt feszült­ ség alatt, ami már nagyon erős és fájdalmas sokkot jelent. A kísérletet végzőket meglepte az eredmény, arra gondol­ tak, az egyetem atmoszférája hat kényszerítőén az ala­ nyokra. Elhatározták, hogy átköltöznek Bridgeportba, ahol a laboratóriumnak nincs hivatalos jellege. Hiába! Még itt is csak ketten utasították el azonnal a sokk adását. Valamennyi kísérletet összegezve, a vizsgáltak hatvanöt százaléka a végsőkig engedelmeskedett. Vagyis veszedel­ mes elektrosokkot adtak egy egyetemistának, csakis azért, mert egy fehér köpenyes Ember ezt kérte tőlük a tudo­ mány nevében! Ne gúnyolódjunk túlságosan az amerika­ iakon. A kísérletet elvégezték Franciaországban is... Az európaiak remekül elérték a nyolcvanöt százalékos engedelmességi arányt! Undorító, mennyire szolgálatkészek vagyunk! Milgram távolról sem számított ilyen eredményekre: „Meddig mehet ez az engedelmesség? A kísérlet keretében több­ ször is megpróbáltunkfelállítani egy határt. Az áldozat ordításait belevettük a teszt lefolyásába: elégtelennek bizonyult. A diák szívbetegségére hivatkozott, ám a kísérleti alanyok tovább enge­ delmeskedtek parancsainknak. Könyörgött, hogy szabadítsák ki, azután a válaszai nem jelentek meg tovább a képernyőn: hiába! Eleinte nem gondoltuk, hogy ilyen radikális eljárásokra lesz szükség, hogy kiváltsuk az engedelmesség megtagadását, s csak akkor alkalmaztuk ezeket, amikor az előzőek csúfos kudarcot vallottak. Az utolsó korlátozó próbálkozásunk a Kontakt-változat volt, mely­ nek során az alanynak a diák karjára kellett támaszkodnia, és erő­ vel kellett nyomnia a kezét az elektromos lapra. Az első alany, aki részt vett ebben a változatban, megszorította a diák csuklóját,

amint azt kértük tőle, és el sem engedte a maximális szintig. Az alanyok egynegyede hasonlóan viselkedett ebben a változatban." Megdöbbentő! A kérdőívre, amit Milgram egy évvel később küldött ki a kísérlet résztvevőinek, az egyik alany ezt írta: „Megrémí­ tett, hogy ekkora hajlam van bennem az engedelmességre és a tel­ jes behódolásra egy eszme előtt, a »memóriáról« folytatott kísér­ letben. Még azután is, hogy rájöttem, az engedelmeskedésnek egy erkölcsi törvény megszegése a feltétele, azé az elvé, hogy nem okozhatokfájdalmat egy ártatlan, védtelen embernek. A feleségem azt mondta, »Igazi Eichmann vagy!«. Remélem, azóta jobban meg tudom oldani az erkölcsi konfliktusokat, amikkel szembekerü­ lök." Mi is történik pontosan ezekben a kísérletekben? Az Emberek kihasználják a helyzetet, hogy kiéljék agresszív indulataikat? Nem, Milgram ezt is tesztelte. Amikor sza­ bad választást hagyott, hogy az alanyok olyan mértékű sokkot adjanak, amilyet gondolnak, mindannyian a leg­ enyhébbek mellett maradtak. Egyetlen kísérleti alany sem volt különösen agresszív vagy durva, sokan közülük azt mondták, a légynek sem tudnának ártani, néhányan még humanitárius szervezeteknek is tagjai voltak. Sokan feszültek voltak a kísérlet alatt, és azt mondták, irtóznak attól, hogy fájdalmat okoznak másnak... mégis folytatták, úgy érezve, hogy egy felsőbb akarat kényszeríti őket. Stanley Milgram a következő következtetést vonta le: „Legnagyobb többségben az emberek azt teszik, amit mondanak nekik, figyelmen kívül hagyva az előírt cselekvés természetét, anélkül, hogy lefékezné őket a lelkiismeretük, attól kezdve, hogy úgy érzik, a parancs egy legitim hatalomtól ered." Az engedelmességben rejlik a hierarchikus társadalmak ereje. Ez az elvtelen engedelmeskedés képessége az elsőd­ leges érzelmek elfojtásával nevelődik a gyerekbe. A mai nevelésnek a mások tiszteletére, és nem az aláren­ delésére kell irányulnia. Inkább az empátiát, mint az enge­ delmességet tanítsuk. Az erőszak alól való felszabadulás azonban hatalmas mentalitásbeli forradalmat igényel.

X v iliftá ciá ?

A gyermek szülei magatartását utánozza. Természetesen megtanulja a tiszteletet, sőt az udvariasságot is, ha a szülei tisztelik őt és udvariasak vele szemben. A tisztelet akkor válik kötelességgé, amikor fenyegetéssel érik el. A félelem nem tisztelet; a félelem és a kötelesség segítségével való tanítás, („tisztelni kell a szülőket, a törvényeket, stb..."), nem az igazi erényt fejleszti ki, hanem a szolgalelkűséget, amely azonnal eloszlik, amint a felügyelő eltávolodott. A büntetéstől való félelem gátolja a túlkapásokat, azonban nem tart vissza az elkövetéstől. A bölcsődékben folytatott megfigyelések határozottan kimutatták, hogy a kisgyermekek figyelmesek egymás iránt. Amikor kellően nyugodt, kényelmes és biztonságos környezetben vannak, könnyen együttműködnek és segí­ tenek egymásnak. Amikor azonban a kényszerítő erejű felnőttek közbelépnek, hogy „segítsenek" nekik a kom­ munikációban, vagy hogy adják kölcsön a játékaikat, a helyzet elfajul. Freudnak igaza volt: a „civilizációs" törek­ vések rendszerint konfliktushoz vezetnek. A gyerekek ag­ resszívak lesznek, kitépik egymás kezéből a tárgyakat... Talán mert elbizonytalanodnak a túlságosan beavatkozó felnőttektől, és nem hajlandók kényszer alatt azt tenni, amit maguktól, spontán megtettek volna. A nagyok néha elfelejtik, hogy minden Embernek, még az egészen kicsi­ nek is, mindennél értékesebb a szabadság. Nagyon szeretem Gandhi válaszát egy újságíró kérdésére: Mit gondol a nyugati civilizációról? - Jó gondolat lenne!" Nem álmodhatunk hát egy igazán civilizált, humánus, szolidáris világról? A realista álom valóra válásához elég lenne, hogy megtanuljunk uralkodni indulatainkon, és „biofil" kifejeződést találjunk számukra, ahelyett, hogy el­ fojtjuk őket. A gyűlöletet nem a parancs gyógyítja meg: „szeressétek egymást", hanem a harag kifejezésre juttatása és feldolgozása.

Daphné két évig boldog szerelemben élt. A szerelme egy napon váratlanul bejelenti, hogy elhagyja: „Értsd meg, szeretlek, de nem tudok veled élni, előbb vagy utóbb elkezdenék egy másik nőre vágyni... Nem akarok fájdalmat okozni neked, inkább elhagylak most." Daphné megérti. Szenved. Ezer és egy kérdést tesz fel magában a felelősségét illetően. Kételkedik magában, ab­ ban a képességében, h o g y szeressen és szeressék. Megalá­ zódnak és bűnösnek érzi magát. „Ezer darabra törtem, de nem haragszom rá" - mondja. Ez az utolsó mondat felvázolja előttem, milyen utat kell követnünk: „Nézd meg, milyen állapotba kerültél! Természetes, hogy fáj, ha elhagy az, akit szeretsz, de ha úgy érzed, hogy ezer darabra törtél, akkor valami nincs rendben. Ha minden rendben volt közöttetek, nem találod igazságta­ lannak, hogy ilyen hirtelen, és ilyen furcsa okokkal vet véget a kapcsolatnak? - De igen, de... - Nem éreztél előre semmit? - Két hónapja valahogy megváltozott. - Beszéltél vele erről? - Nem. Nem mertem, arra gondoltam, csak képzelő­ döm. Most jutnak újra eszembe a részletek... - Hallgass az érzéseidre. - Igen, haragszom, valahogy nincs rendben ez az egész. Csak úgy bejelenti, az én véleményemre nem is kíváncsi! Azt mondja, az én érdekemben akar elhagyni. Helyettem gondolkozik, én nem is létezem! 427

- El tudnád mondani neki a haragodat? - Semmi értelme nem lenne. - Dehogynem! Hangot adhatnál az identitásodnak, a ha­ táraidnak, és nem éreznéd, hogy tönkretesz a tehetetlen­ ség. Ha kimondod a haragod, azt jelenti, hogy létezel a kapcsolatban." A beszélgetésünktől megerősödve, Daphné beszélt Marc-kal. A határozottsága láttán a férfi végül bevallotta, hogy valaki mást szeret. Három hónappal ezelőtt találko­ zott vele, és egy hete együtt élnek! Daphné szenvedett, hogy megtudta, de a beszélgetés lehetővé tette számára, hogy végre nevet adjon annak, amit homályosan érez. Ahelyett, hogy azzal rombolná magát, hogy tépelődik, mit is mondhatott vagy tehetett rosszul, végre már látja szerelme távozásának igazi okát. Marc nem csak megrög­ zött csábító, ezt megmondta előre, de hazudott is neki és megcsalta. Daphné már semmi közösséget nem érez ezzel a férfival. Természetesen ki is használták. Ahhoz, hogy biztos le­ hessen benne, még egyszer nem fordul elő hasonló hely­ zet egy másik férfival, magába kellett néznie. Daphné általában rosszul helyezi el magát a szerelmeivel kapcso­ latban. Barátai nagyra értékelik a toleranciáját, a szere­ lemben azonban kockázatos a tolerancia, ha nem társul hozzá önbecsülés. Daphné határozottan kifejezésre juttatja magát a hivatásában, egy férfival szemben azonban nem képes erre. A lelke mélyén egy kis hangocska, a magá­ nyos gyerek hangja ezt súgja: „Nem vagy érdekes, nem vagy méltó rá, hogy szeressenek." Ezért inkább vissza­ tartja frusztrációit, megbocsát, sőt, magára vállalja szere­ tőinek a szeretetre, és érzéseik kimutatására való képte­ lenségét is. Azzal, hogy ma kimondta haragját Marc-nak, megtette az első lépést afelé, hogy végre odafigyeljen ön­ magára, ahelyett, hogy továbbra is mindig mások szük­ ségleteit és vágyait tartaná szem előtt.

428

y^atúáoÁ A konfliktusok módszeres kerülése - ritkán tudatos személytelenséghez vezet. Egy nő akár még „tökélete­ sen összhangban" is érezheti magát a férjével, miközben a lelke mélyén nagyon is haragszik rá. Néha szorong, elkeseredés tör rá, fáj a háta vagy emésztési problémái vannak, de nem gondol arra, hogy ezeket a zavarokat azokhoz az áldozatokhoz kapcsolja, amelyeket a másik védelmében vagy a béke fenntartásáért hoz. Nem egy asszony tapasztalta, hogy a krónikusnak gondolt szoron­ gásai vagy hátfájásai a válás, vagy az önkifejezést lehe­ tővé tevő pszichoterápiás munka után megszűntek. Min­ den tünet megjelenik a kapcsolatok terén is. A haragunk kifejezésével elmondjuk, partnerünk viselkedésének mi­ lyen következményei vannak az érzéseinkre. Semmi esetre sem támadásról van szó, hiszen nem harcban ál­ lunk egymással. Sokan gyakran összekeverik a konfliktust és a veszeke­ dést. Az első: két világ konfrontációja, a második: hata­ lomszerzési próbálkozás a másik fölött. A cél a két teljes személyiség összehangolásából követ­ kező harmónia, ami nem azt jelenti, hogy az egyik sze­ mélynek bele kellene olvadnia a másikba. A súrlódások elkerülhetetlenek, amikor a két szereplő teljes Emberként akar részt venni a kapcsolatban. Hogyan juttassuk kifejezésre önmagunkat, hogyan mondjuk el a haragunkat anélkül, hogy veszekednénk? Alapvető fontosságú, hogy a lehető leghamarabb ki­ mondjuk mindazt, ami bánt. Már a kapcsolat kezdetétől fontos, hogy pontosítsuk határainkat. Hamar kialakulhat az árok két Ember között. A ki nem mondott bajok hamar szakadékká mélyülnek, melyen azután már nagyon ne­ héz átkelni. Ne áltassuk magunkat, ne akarjuk védelmez­ ni a másikat, ne féljünk, hogy kellemetlenkedünk a kér­ déseinkkel. Ha a másik kellemetlennek érzi ezeket, vala­ mi nincs rendben! U<)

A feleségem féltékeny, idegesít, kérdésekkel ostro­ mol, a titkárnőmmel gyanúsít, hiába mondom neki, hogy nincs semmi, csak folytatja. Ez már beteges..." - vallja meg Paul. Nincs igaza, hogy féltékeny? - (Tudom, hogy Paulnak egy éve szeretője van... igaz, nem a titkárnője!) - Nem, a feleségem téved, rémeket lát ott is, ahol nincs." Paul nem tudja elviselni, hogy gyanúsítják. Esküdözik a feleségének, hogy nem csalja meg a titkárnőjével... Azzal, hogy betegesnek bélyegzi a feleségét, elkerüli, hogy szembe kelljen néznie a valósággal. Sajnos a felesége hisz neki, bűntudatot érez és bocsána­ tot kér tőle túlzott féltékenységéért! Ha kétségeink vannak, bízzunk magunkban! Általában megbízhatunk az érzéseinkben, gyakran helyesek. Ellen­ ben olyan információk híján, amelyek segítségével meg­ fejthetnénk azokat, értelmezéseink tévesnek bizonyulhat­ nak. így előfordulhat, hogy a gyanú félrecsúszik. Jobb ki­ mondani az igényeinket, az érzéseinket, hangot adni a ha­ ragunknak, hogy megismerjük és megértsük az igazsá­ got. A frusztrációk, a rossz érzések, a szükségletek, melyek­ nek nem is vagyunk tudatában, megváltoztatják a való­ sághoz való viszonyunkat. Egy kísérlet kimutatta például, hogy a tanárok szigorúbban értékelik a dolgozatokat, ha nagyon meleg van a teremben. Nincsenek tudatában, hogy zavarja őket a meleg. Az elhallgatások nemcsak a párkapcsolatot befolyásolják, hanem egész életünket, ér­ zelmi, szakmai és társadalmi téren egyaránt. Komoly esély van arra, hogy gyermekeink is megszen­ vedik a következményeket. A legapróbb hiba, a felborított tányér, a rendetlen szoba haragra gerjeszti a szülőt. Nem mindig könnyű kimondani a haragunkat férjünknek vagy feleségünknek, de az, hogy a gyerekeken vezetjük le az idegességünket, hosszú távon meghatározó károkat okoz nekik. Előfordulhat, hogy meghatározhatatlan (hiszen semmiben sem bűnösök) bűntudat fejlődik ki bennük, ami 430

később meggátolja őket az önkifejezésben. Jobb, ha pozi­ tív konfliktus megoldó modellt nyújtunk nekik, megmu­ tatva, hogyan lehet párbeszédet folytatni a párkapcsolat­ ban. Habár egy elfenekelés egyes szülőknek megkönynyebbülést hozhat és felszabadíthat némi feszültséget, mérgező hatással van nemcsak a gyerekre, de magára a szülőre nézve is, mert lehetővé teszi a harag valódi oká­ nak eltagadását.

Ahhoz, hogy kívánni lehessen a másikat, ketten kelle­ nek. Ha mind a két fél azzá próbál válni, amiről azt kép­ zeli, hogy a másik olyannak akarja, elveszíti önmagát, hogy beleolvadjon egy ideálképbe. Ugyanígy, a konflik­ tusok szisztematikus elkerülésével a személyiség megszű­ nik, s a vágy is elhal. Talán nem véletlen, hogy sok pár az ágyban békül ki a veszekedések után. Ez azt jelenti, hogy a lassanként állandósuló vágyhiány a ki nem fejezett ha­ raggal volna összefüggésben? Igen, terapeuta tapasztala­ tom szerint ez gyakran így van. Ugyanakkor a haragos ér­ zések nem tudatosak, hiszen elfojtják azokat. Megváltozol a másik kedvéért? Az ő Ízlése szerint vá­ lasztod ki a ruháidat? Csak olyan filmeket nézel meg, amik neki tetszenek? Csak azt főzöd, amit ő szeret? Az ő „meghosszabbítása" leszel? Hogyan érezzen hát vágyat irántad, amikor az ő énjének részévé váltál? Azzal, hogy ennyire alkalmazkodsz, a személyiséged egy részét ta­ gadod meg, miáltal tudatalatt felhalmozódik benned a ne­ heztelés. Távolság alakul ki, ami nem túl kedvező a sze­ relmes közeledéshez. Egy bizonyos fokú egymáshoz for­ málódás elkerülhetetlen az egymást szerető párnál. Egy­ részt szeretnénk örömet szerezni a másiknak, másrészt egy folyamatban, melyre még visszatérünk, a szinkrónia (ld. „Empátia és konfliktusmegoldás" c. fejezet) is közbeavat­ kozik. Két Ember, aki együtt él, hajlamos felvenni a másik

ritmusát. Megnyilatkozni a vágyakban, megőrizni az elté­ rő ízlést, önmagunk maradni egy kapcsolatban, nem ma­ gától értetődő dolog. Különös odafigyelés és rendszeres be­ szélgetés kell hozzá.

Jc&x&leáe Megcsodálsz egy megfizethetetlen tárgyat a kirakatban; abba akarod hagyni a dohányzást; fogyókúrázol; álmaid férfija, asszonya elutasítja a közeledésedet; az illető házas; az állást, amire pályáztál, másnak adják... Hogyan keze­ led a frusztrációt? A megfosztás, a vágyak kielégítetlensége, a várakozá­ saink frusztrálása haragot eredményez. A kisgyerek ha­ ragra gerjed a szülő iránt, aki megfosztja valamitől. A hi­ ány fájdalmát vetíti a felnőttre. Ha a szülő át tudja érezni gyermeke érzéseit, vagyis közel marad hozzá, elérhető, megnyugtató és szeretetteljes marad, a gyermek helyreál­ lítja lelkének egységét, s lassanként elfogadja, hogy szem­ benézzen agresszív érzéseivel. El tudja viselni magában a negativitást, anélkül, hogy rossznak gondolná magát. Ellenkező esetben, ha a szülő mérges lesz, megrémíti a gyermeket, aki védtelen marad a frusztrációival szem­ ben. A gyermekben az a gondolat fejlődik ki, hogy ő rossz, ráadásul félni kezd, hogy elpusztítja a belső ag­ resszivitása. A felnőtt, akivé majd válik, képtelen lesz ke­ zelni gyűlöleteit és haragjait, nehéz lesz szembenéznie a frusztrációkkal, és minden eszközzel védekezni fog elle­ nük. Az egyik védekezés a negativitás átirányítása a kí­ vánt tárgyra. Mélanie Klein A szeretet és a gyűlölet című munkájában jól szemlélteti a folyamatot, amellyel az ag­ resszivitás önmagunk ellen fordulása ellen védekezünk azzal, hogy megvetően elfordulunk a vágy tárgyától. így

lehetséges, hogy megvetéssel viseltetünk az iránt is, akit nagyon kívánunk, ám elérhetetlen számunkra. (Vigyázat, ez nem azt jelenti, hogy minden Ember, akit gyűlölünk, tudat alatt a szerelmünk lenne! „Azt állítani, hogy csak azt gyűlölhetjük, amit valaha szerettünk, a kijelentésben rejlő való­ ságtartalom egyszerű abszurditássá alakítása." (Erich Fromm, A pusztítás szenvedélye) A vágy kézben tartására való belső harc másképpen ne­ héz, mint a kísértés elkerülése. Szükségessé teszi, hogy szembenézzünk a bennünk rejlő agresszivitással, anél­ kül, hogy az elpusztítana. Az egyik lehetőség a kísértés elkerülése (ez egyre nehezebben alkalmazható fogyasztói társadalmunkban, mely úton-útfélen agresszív reklámok­ kal kínálja termékeit). Elmenekülni a kísértés elől, azzal védekezni, hogy megvetjük a kívánt tárgyat, nem más mint a frusztráció bizonytalan kezelése, hiszen a tárgyat továbbra is kívánjuk... Nincs messze a visszaesés. A fogyókúrák és egyéb függőségek alóli megszabadu­ lást célzó kísérletek kudarcának egyik oka az, hogy a mögöttük meghúzódó érzéseket nem vesszük számításba. A fejünkkel döntünk, ám ha nem hallgatunk a szívünk­ re, a hasunk veszi át az irányítást. Valóban kezelni a frusztrációt annyit tesz, mint megnézni a vágy tárgyát, és a tudatunkban végigfuttatni minden érzést, amit képvi­ sel, anélkül, hogy belekapaszkodnánk, anélkül, hogy át­ adnánk neki a hatalmat egyszerűen csak nézzük, olyan­ nak elfogadva, amilyen valójában.

A harag tehát másodlagos érzelem egy sérülésre, hi­ ányra vagy frusztrációra. A személyiség megerősítése. Egyaránt szolgálja a pszichikai és a fizikai integritás fenn­

tartását. Az egészséges és mások elítélése nélküli harag önmagunkból kiindulva fejeződik ki, és inkább az „én"-1 használja, mint a „te egy..." vádat. Amikor te ... (mutass rá pontosan az illető viselkedésére) én... (mond el, mit érzel) mert... (osszd meg elvárásaidat, szükségleteidet, érzel­ meid okait) és arra kérlek, hogy... (a pillanatnyi szükségleted) azért, hogy... (adj motivációt)

Például: Amikor maga „kicsikémnek" nevez, én, rosszul érzem magam, mert azt szeretném érezni, hogy megbecsül, mert maga a főnököm, és jobban szeretném, ha a nevemen szólítana, akkor szívesebben dolgoznék magával. Vagy Milenához hasonlóan, aki huszonnyolc évesen le­ vélben fordult az apjához (sikerrel), aki tizenkét éves ko­ rától tizenhét éves koráig rendszeresen megerőszakolta: „Amikor te kihasználtál tizenkét éves koromtól tizenhét éves koromig, úgy éreztem magam, mint akit megsebeztek, tönkretet­ tek, elárultak és összetörtek. Azért még dühösebb vagyok rád, mert az apám vagy. A testem és a lelkem tiszteletben tartását vártam volna tő­ led, és a védelmet, amivel egy apa tartozik a gyermeké­ nek. Arra kérlek, hogy ismerd el a szenvedésemet, a kétségbeesésemet, és azt, mennyit ártott nekem, mint nőnek, a cselekedeted. Arra kérlek, kérj bocsánatot azért, amit tettél, és együtt be­ széljük meg, mit tudnál tenni vagy adni, hogy jóvátedd. így talán megint fogunk tudni beszélni egymással."

1. Ügyelj arra, hogy ne mondj ítéletet: Amennyire csak lehet, pontosítsd a másik magatartását, kerüld a „te egy ... vagy" típusú meghatározásokat, ame­ 434

lyek a másikat sémába zárják, és kerüld az általánosítást, mint pl: „te mindig ezt csinálod". Az „úgy éreztem, hogy eltaszítasz" szintén nem érzés, hanem ítélet. Szomorúnak érezted magad? Szégyellted magad? Dühös voltál? „Megtámadva éreztem magam" - ez is ítélet. Az ítéletet azért kell mellőzni, mert bűntudatot, hara­ got, és más nem kívánatos érzelmi komplikációkat válthat ki a másikból.

2. Ne keverd össze a gondolatot és az érzelmet. „Azt éreztem, hogy nem érdekellek" nem egy érzelem kifejezése. Minden esetben, amikor arra érzel késztetést, hogy azt mondd: „éreztem hogy", a gondolatodat fejezed ki, nem az érzelmeidet.

,

3. Légy pontos a szükségleteidben és az elvárásaidban, ne vádolj, hanem beszélj önmagadról, a reményeidről, ar­ ról, mit szerettél volna. 4. Megfelelően válaszd ki a pillanatot. Kérdezd meg a másiktól, ráér-e meghallgatni (vagy ha ez túlságosan ne­ héz, kövesd Milena példáját, írj) 5. Határozottan jelentsd ki, mire van szükséged, ne térj ki, vigyázz, nehogy védelmedbe vedd a másikat. 6. Ellenőrizd a mondatodat: kellő pontossággal jelölted meg a zavaró viselkedést? Egyértelműek az érzéseid? Vagy megpróbáltad letompítani, átalakítani azokat, hogy elfogadhatóbbak legyenek? ítéletet mondtál? Nyíltan kimondtad, mire van szükséged, mit kérsz? 7. Ismételd meg a mondatodat, legfeljebb háromszor. Ha a másik még mindig nem válaszol, válts stratégiát. Va­ lószínűleg azért nem akarja meghallani a kérdést, mert neki magának is nagyon fáj, vagy nehéz szembenéznie a túlságosan intenzív érzésekkel. Ha ragaszkodsz a kapcso­ lathoz, fordulj az „Empátia és konfliktusmegoldás" c. fejezet­ ben ismertetett módszerekhez. Ezek az „én-üzenetek" azért nehezek, mert rákényszerítenek, hogy felelősséget vállaljunk szükségleteinkért és érzelmeinkért. Nem manipulatívak, csak feltétlenül igaz

haragot fejezhetnek ki, hiszen az érzelem kifejeződésén alapulnak, és nem a vádén. Arra figyelmeztetnek, hogy hagyjunk fel a hatalom játékaival.

8.

Ne vedd a fejedbe, hogy megváltoztatod a másikat

Nincs hatalmad afölött, ahogyan a másik az életét irányít­ ja. A magatartása rá tartozik... amíg nem ellenkezik a jo­ gaiddal vagy szükségleteiddel. A híres mondatból, misze­ rint „nem lehet megváltoztatni a másik személyiségét", gyakran azt a hibás következtetést vonják le, hogy kérni sem lehet tőle semmit. Ez nem igaz. Nem lehet ugyan megváltoztatni a másik személyiségét, ám ha tisztelni tudjuk őt emberi mivoltában, gyakran kész lehet meg­ változtatni magatartását a kapcsolat kedvéért.

nem- m indig--Jelent eljcjtáát A tanfolyam késve kezdődött. Az oktató lassú, Giséle unatkozik. A férfi határozottan gyenge pedagógus, Giséle rámutat a hibákra, melyeket elkövet, és felhívja figyelmét az előadás összefüggéstelenségére. Nagyon dühös, és meg is mondja. Mégis ott marad az órán, remélve, hogy jobbra fordul a helyzet. A szünetben a csoport tagjai gratulálnak neki, helyettük is beszélt, kimondta azt, amit mindenki gondolt, de senki nem mert kifejezésre juttatni. Giséle ér­ zi, hogy támogatják. Ugyanakkor, amikor visszamennek a terembe, senki nem szól egy szót sem. A tanfolyamot a vállalat vezetősége tette kötelezővé. Giséle önmagáért fe­ lelős, tudja, hogy van választása: vagy otthagyja a tanfo­ lyamot, vagy marad és hallgat. Mérlegeli a pro és a kont­ ra érveket, tudatában van a tétnek, és úgy határoz, marad. Tiszteletben tartva a saját érzéseit, vállalja a felelősséget magatartásáért. Önmagával harmóniában, határozottan szembenéz a helyzettel, és visszatartja a haragját. Elmond­ ta, amit mondani akart. A nap folyamán ellent tudott állni az oktató provokációinak, akit némileg megzavart a viselke­

désében beállt változás. Kollégái meglepetésére nem vá­ gott vissza, nyugodt és mosolygós maradt. Attól a pillanat­ tól kezdve, hogy eldöntötte, marad, tudta, hogy maga a fe­ lelős azért, hogy ott van, nem vádolhatja tovább az okta­ tót, nem háríthatja át rá saját elégedetlenségét. Hogy segít­ sen magán, és pajzsot állítson a szurkálódásai ellen, „szeretet-labdákat" kezd küldeni felé. Arra a kérdésre azon­ ban, hogy kívánja-e folytatni a kurzust, NEM-mel felel. Legnagyobb meglepetésére, a többiek mind igent vála­ szoltak, annak ellenére, hogy Giséle-nek bevallották, al­ kalmatlannak találják az oktatót! De mivel az igazgató vé­ delmét élvezi... Giséle nagy önuralmat tanúsított. Nem foj­ totta el a haragját, hanem kezelte és visszafogta azt. Tudja, hogyan tartsa tiszteletben önmagát és másokat.

A harag felhalmozódott elhallgatásokból épül fel. Arra, hogy megszabaduljunk tőle, egyetlen megoldás létezik: beszélni kell, ki kell mondani, amit érzünk. A ha­ rag olyan méreg, mely elsősorban azt mérgezi, aki hordozza ma­ gában, és nem azt, aki kiváltotta. Paradox módon az, ha meg­ tartjuk a neheztelést, megkíméli az ellenfelet haragunk­ tól. Ahhoz, hogy aktívan tartsuk a sérülés emlékét, to­ vábbra is szenvednünk kell! Ahhoz pedig, hogy fenntart­ suk a neheztelést, energia kell, fizikai és pszichikai ener­ gia egyaránt. Nem lenne hasznosabb ez az energia arra, hogy az életünket építsük, szeressünk vagy alkossunk? Miért őrizzük mégis oly sokáig a neheztelésünket? Mert védekezőeszközök is. A bosszúvágy és a neheztelés segít­ ségével elkerülhetjük a fájdalom érzését. „Nem maradha­ tok így a fájdalmammal, fizetnie kell!". A neheztelések te­ hát „gengszterek". Bénédicte-nek nem sikerül elszakadnia Kevintől. Fél szembenézni a magánnyal. Haragszik a férfira, amiért az továbbra is szereti, haragszik rá, amiért nem sikerül el­

hagynia, haragszik rá a függőségéért... és ezért megfizet­ tet vele. Megalázza a barátaik előtt, szurkálódik, faképnél hagyja a vacsora közepén az étteremben. A szó konkrét értelmében is megfizettet vele, éjjel-nappal égeti a vil­ lanyt - a számlát a férfi fizeti. Drága ruhákat vetet ma­ gának, „nem direkt" ugyan, de eltöri a vázákat, pohara­ kat. Tudatában van a folyamatnak, de képtelen abba­ hagyni. „Sokba kell hogy kerüljön neki!" Kevin meglepő­ dik a számlán, de nem érti a mögötte húzódó tartalmat. Süketnek tetteti magát, nem mer nyíltan beszélni, fél, hogy Bénédicte elhagyná... Cinkosként inkább elfogadja a neheztelést, minthogy felvetné a problémát, és olyan végkifejletet kockáztatna, ami számára elfogadhatatlan lenne. Ahhoz, hogy igazán megszabaduljunk a szenvedéstől, először is fel kell ismernünk annak teljes valóságát, és végig kell haladnunk a hozzá kapcsolódó érzelmeken. A megbocsátás a tények, a felelősség és az érzelmek tuda­ tosításának belső munkája végén érkezik el. El kell szakadnunk a nehezteléstől, hogy szabadon él­ hessünk, de a túl gyorsan kimondott megbocsátás kitérés lehet. Amikor például azt hallom: „Megbocsátottam a szü­ leimnek, nem haragszom rájuk", kétségeim vannak a megbocsátás igaz voltáról. Különösen ha az illető tovább­ ra is depressziós, fél a hatalomtól, vagy továbbra is kudar­ cot vall érzelmi kapcsolataiban. Az ilyen fajta megbocsá­ tás menekülés a valóság elől, kitérés az agresszív érzel­ mek elől. Sokkal jobban szeretem a következőket: „Be­ széltem a szüleimnek a frusztrációimról, a gyerekkori szenvedéseimről. Meghallgattak, és ők is beszéltek ma­ gukról. Elmúlt irántuk a haragom." Ez lehetséges, gyak­ rabban, mint gondolnánk. Az érzelmek kifejezése helyre­ állítja a kommunikációt. Nem létezhet igazi megbocsátás igazságtétel nélkül. A megbocsátás útja a szenvedés kifejezésén és a harag ki­ mondásán át vezet.

438

1. Fejezd ki az érzéseid. Mondd meg annak, aki megsér­ tett, mennyire szenvedtél a magatartása miatt. Esetleg oszd meg vele „paranoiás fantáziáidat", vagyis az okokat, amiket képzeltél (például: azt gondolom, azért csináltad ezt, mert már nem szeretsz). 2. Add meg a szót a másiknak is, ellenőrizd megérzé­ seit, következtetéseit. Ellened irányult a viselkedése? 3. Érd el, hogy a másik elismerje a te érzéseidet Ahhoz, hogy meg tudj bocsátani, fontos, sőt elengedhetetlen, hogy a másik elismerje a fájdalmad realitását. 4. Kérj jóvátételt

Hallgasd meg a másikat! Hallgasd meg a másik igénye­ it, anélkül, hogy megpróbálnád megnyugtatni őt. Maga a tény, hogy úgy érzi, elfogadják az érzelmét, sokkal haté­ konyabban megnyugtatja, mint bármilyen vigasztaló szó, amit mondhatnál - annál is inkább, mert a vigasztalást úgy értelmezik, hogy visszautasítod az érzelem meghall­ gatását, s ezáltal éppen ellentétes hatást kelthet, tovább növelve a haragot. Fogadd el az emóciót, fogalmazd meg, mit fogtál fel a másik érzéseiből. Próbálj meg azonosulni a partnered ál­ tal megéltekkel. Támogasd és erősítsd meg haragjának ki­ fejezésében: „Ez tényleg igazságtalan!", „Megértem, hogy haragszol"... Ha te vagy a haragjának oka, mert hibát követtél el, ismerd el. A másik úgy érezte, hogy megbántottad? Érezz együtt vele. Ismerd el a sérülés fontosságát. Kérj bocsána­ tot. Ajánlj fel jóvátételt. „A harag csodálatos eszköz a növekedéshez és a kiteljesedéshez" - emlékeztet Harriet Goldhor Lerner, A harag teremtőItatalma című művében.

Hogy ne térj el az egészséges haragtól, maradj kapcso­ latban önmagaddal, és folyamatosan tedd fel magadnak a következő kérdéseket: Ki vagyok én? Mit akarok? Mire van szükségem?

Hirtelen a világ többi része elhalványul, egyedül van­ nak a zsúfolt, zajos ebédlő közepén. A lány csak a fiút lát­ ja, mintha a fények csak az ő arcát világítanák meg. Csak az ő hangját hallja, mintha a környező hangzavar átadta volna helyét a csendnek, mintha mindenki elhallgatott volna körülöttük. Varázslatos pillanat, a tekintet ezer do­ logról mesél. Ajkaik továbbra is hétköznapi szavakat formálnak, alig néhány perce találkoztak, a véletlen so­ dorta egymás mellé őket az ebédlő asztalai között. A szí­ vük azonban egymásra talált: „Ez a szerelem az első lá­ tásra!" - gondolja a lány. „Mint a könyvekben." Egy hé­ tig egy percre sem válnak el. Megszűnik a távolság, egy­ máshoz kötődnek, mintha láthatatlan fonal fogná össze őket, elvarázsoltan szeretik egymást. Szívük, mintegy varázsütésre, egymásra talált. A kapcsolatuk tökéletes, mindketten érzik, mit él meg a másik... Ez a villámcsapás lenne maga „A szerelem"? Néhány „szerelem az első látásra" valódi, mély szerelembe torkol­ lik, mások azonban egynapos kalandok maradnak.

■bx&welem

iá tá frm mtíoóica

Nagyon felkavaró, ha úgy érezzük, öröktől fogva is­ merünk valakit. Az érzés magyarázatául sokan a reinkar­ nációra. hivatkoznak. Mintha csak agyunk olvasna a má­ sik tudatalattijában. Felismeri a problematikát, amelyet ismerünk, s amely kiegészíti a sajátunkat, lehetővé téve, hogy újrajátsszuk történetünk bizonyos vonatkozásait. A valóságban tehát inkább két sérülés, mint két szív talál egymásra. Miért választunk olyan valakit, aki feltépi a sebeinket? Ahhoz, hogy a seb megfelelően hegedjen be, alaposan ki kell tisztítani. Már elfelejtettük a sebesülést, a frusztráció tüskéje azonban megmaradt, mélyen a húsunkba fúród­ va. Kapcsolatról kapcsolatra zátonyra futunk, mert min­ dig ugyanolyan típusú partnert választunk (pl. távolságtartó, hideg, elzárkózó...), s ugyanazokat a hibás maga­ tartásokat ismételjük (pl. örömet szerzünk, elrejtjük gyen­ geségeinket, elhallgatjuk kétségeinket és félelmeinket...). Minden újabb kudarc alkalom arra, hogy azt mondjuk magunkban: „most már biztos, hogy nem vagyok méltó arra, hogy szeressenek". Nem is gondolunk rá, hogy ez a következtetés kisgyermekkorunkból ered... Hogy ne kelljen azt mondania: „a szüleim képtelenek szeretni engem", a gyerek inkább arra gondol: „alkal­ matlan vagyok arra, hogy szeressenek". A felnőtté vált gyermek továbbviszi ezt a hiedelmet, és állandó szüksé­ ge lesz rá, hogy bizonyítsa. Az élete, a szerelmi kapcsola­ tai gondoskodnak erről. Amíg nem azonosítjuk ezt a szere­ tet, elismerés, odafigyelés igényt, mint a gyermekkorból fakadó érzést, amíg nem akarjuk felfedezni történetünket, és megkérdőjelezni szüléink vagy testvéreink irántunk tanúsított magatartását, csak ismételjük önmagunkat. Ahhoz, hogy szabadon szeressünk, merjünk intim kö­ zelségbe kerülni, meg kell szabadulnunk a tudat alatti szégyen és méltatlanság érzeteinktől. 4f/4

A szenvedély nem mindig első látásra kitörő szerelem­ mel kezdődik. Érezhetünk ellenségességet, akár megve­ tést is az iránt, akibe később őrülten beleszeretünk. A ta­ lálkozások körülményei és feltételei sokfélék lehetnek. Egy valami azonban állandó, mivel fiziológiai jellegű... a szerelmes állapot. A villámcsapásszerű szerelem, a szenve­ dély egyaránt pszichológiai és fiziológiai állapot. A tudó­ sok magyarázata szerint a szerelmes állapot nagyon ha­ sonlít ahhoz, amit az amfetaminok váltanak ki. Az agyi pályák endorfinnal telítődnek, ezzel a morfinhoz közeli, agyunk által kiválasztott molekulával. Az adrenalin nemi izgalmat vált ki, a szenvedély időszaka erősen szexuális természetű. Megrészegülünk a vágytól, képesek vagyunk akár naponta tízszer, húszszor is szeretkezni, hetvenkét órát egyhuzamban az ágyban tölteni a másik karjaiban... Hosszú távon azonban a hipofízis telítődik adrenalinnal, a libidó visszaesik, s az első napok követelőző vágyai lassan nyugszanak. Vannak akik nem tudják elviselni ezt a csök­ kenést, és partnert váltanak, hogy újra átélhessék a kezde­ ti idők erős izgalmát. A szerelem kábítószerének függői ők, akiknek állandóan új partnerre van szükségük. A szerelmi sokk után az eufória időszaka következik. El­ fojthatatlan vágyat érzünk, hogy kifejezzük örömünket, a világba kiáltsuk szerelmünket. A természetes gátak felol­ dódnak, a szerelmes bármire képesnek érzi magát. Ez egyben a függőség ideje is. A szerelmes érintésétől derűs­ nek és boldognak érezzük magunkat, nélküle pedig ránk tör a szorongás. A szeretett lény távollétére lecsökken az agyban az endorfin mennyisége. Hiány lép fel, pontosan úgy, mint egy kábítószerfüggőnél. Az elválás nemcsak szomorúvá tesz, de fizikailag sem javítja a közérzetet. Szo­ rongás, idegesség, ingerlékenység, unalom, az érdeklődés elvesztése a külvilág iránt, bezárkózás, kimerültség, ét­ vágyzavarok, álmatlanság... Amikor végre a másik meg­ jön, az idegpályák újra megtelnek a morfinszármazékok-

kai, s az öröm visszatér. A szenvedélyben a boldog elra­ gadtatás és az élénk fájdalom szakaszai váltják egymást. A szerelmi függőség az élet első hónapjaiban megélt, az anyától való függőségre emlékeztet. Előjönnek tehát a konfliktusok, az elfojtott érzések, az ehhez az időszakhoz kapcsolódó szenvedések. A szeretett lény, akár nő, akár férfi, az anyát idézi fel. Hol a jó anyát, aki amikor jelen van ad, hol a rossz anyát, aki amikor elmegy, frusztrációt okoz. A szenvedély emóciói azért kegyetlenek és intenzívek (pozitív és a negatív értelemben egyaránt), mert reaktivál­ ják a csecsemő által megélteket. A szenvedély általában korlátozott időtartamú; ritka, hogy a szeretőknek sikerül egy életre társakká válniuk. A szenvedélyben élők egy­ más szemébe merülnek, együtt lélegeznek, a szívük együtt dobban. Ez a zavart állapot meggátolja, hogy kellő távolságból közösen nézzenek egy irányba. A hosszú távú szerelem a biztonság és a szabadság, az összetartozás és az egyéniség, az összeolvadás és az elkü­ lönülés, a kötődés és az autonómia közötti bonyolult és ne­ héz történet.

„

ótwvemf”

Érzelem vagy emóció a szerelem? Ugyanannak a szó­ nak két dimenziója van. A szerelem emóciója intenzív, erő­ szakos, erős fizikai érzeteket vált ki, a szívizom összehú­ zódik, megremeg, mintha összecsípődne... (vajon innen ered a kifejezés: „csíplek"?) A szerelem érzelme napról napra épül fel, a szerelem emóciójából táplálkozik, de nem csak arra korlátozódik. Elégedettnek, boldognak érezzük magunkat a másikkal való kapcsolatban, amely már nem igényli az állandó együttlétet. A kötődés létrejött, készen állunk közösen át­ kelni az élet nehézségein. Az örömérzet hosszú távúnak ígérkezik. A párkapcsolatban a közösségvállalás és az

együttérzés fontosabb, mint az erotika és a csábítás. A szív­ dobogás finomabb rezgéseknek adja át a helyét. Hogyan írjuk le ezeket? Egyesek a mellkasukban égő tűzről be­ szélnek, mások szúrásról, hullámról, mely felemelkedik, magával ragad, majd lassan elül, teljességet és derűt hagy­ va maga után. A szerelem emóciója erősen jelen van a kap­ csolat kezdetén, a másik világának felfedezésében, a szen­ vedély tüzében. Újra feltör, amikor a kényszerű elválás után ismét találkoznak a szerelmesek, vagy amikor vala­ melyiküket veszély fenyegeti... de egy csokor virág, egy gyengéd figyelmesség kapcsán is, és minden alkalommal, amikor kiejtik a varázslatos szót: szeretlek. Az anyai és apai szeretet is olyan érzelem, mely napról napra szövődő kapcsolaton épül fel. A szerelem érzése fokozatosan alakul ki, ahhoz, hogy tartós legyen, gyengéd emóciók kell hogy kísérjék.

„Szeretem a süteményt, szeretem a nőket, szeretem a fe­ leségem, szeretlek, szeretek futni, szeretek olvasni..." Mennyi kavarodás születik abból, hogy csak egy igénk van a szeretet kifejezésére! De vajon bezárhatjuk-e a szeretetet egyetlen definícióba? A szavak elégtelenek ahhoz, hogy leírjuk ennek az érzelemnek minden finomságát, amely a többiekhez és a világhoz köt.

Céline azért fordult hozzám, mert szenved a kapcsolat­ ban, amely ahhoz a férfihoz fűzi, akit szeret. Harmincnyolc éves, ideje lenne gyereket szülnie, élettársa azonban

nem hajlandó elkötelezni magát. Hét éve élnek együtt. Együtt, némi túlzással, hiszen mindig megtartották külön otthonukat, és Yussef a hét évből kettőt a hazájában tartóz­ kodott. Kellemes perceket töltenek együtt, a férfi azt állít­ ja, hogy szereti... de mindig elmegy, és nem akar közös életet. Mit jelent az, hogy szeretni? - kérdezem Céline-től. Gondolkodás nélkül felel: - Törődni a másikkal. - Ő törődik veled? - Nem... - sírja el magát. - Soha senki nem törődött velem." Céline szülei mindig nagyon elfoglaltak voltak az öt gyerekük és a munka mellett. Céline tíz évesen bentlaká­ sos iskolába került, és a családjától távol élt. A gyakran fel­ tett kérdésre: „mondd, anya, szeretsz te engem?", anyja mindig azt felelte: „hát persze, hogy szeretlek", s közben hámozta tovább a krumplit. De nem nézett rá, nem volt ideje játszani vele, nem figyelt oda sem az érzéseire, sem a szükségleteire. Céline megtanulta, hogy a szeretet és a távolság összetartozik. Azért maradt ilyen sokáig Yusseffel, anélkül, hogy közölni merte volna a nagyobb közel­ ség iránti szükségletét, mert megszokta, hogy mindig ke­ veset kapott.

Erich Fromm egyértelmű szavaihoz csak csatlakozni tu­ dok: „A szeretet aktív gondoskodás a szeretett ember életéről és növekedéséről. Ott, ahol hiányzik ez a tevékeny gond, nincs sze­ retet." Ez azt jelenti, hogy amikor például megütünk egy gyereket, nem szeretjük. Abban a pillanatban, amikor megsebzünk, megalázunk, elárulunk egy Embert, nem szeretjük. Étienne nagyon ideges, fia, a hétéves Fabrice nem haj­ 445

landó lefeküdni. Elkapja a hajánál fogva és ráver a feneké­ re. Abban a pillanatban, amikor Étienne megragadja Fabrice-t, gyűlöli őt. Ha a szeretetben maradt volna, talán ki­ abálni kezd: „Elegem van, nyugalmat akarok!", de nem törekedett volna arra, hogy alárendelje Fabrice-t, és nem tudta volna megütni. Nehéz beismerni, hogy gyűlölhetjük a gyerekeinket. Szeretjük őket, és ragaszkodunk a „jó szü­ lő" image-éhez. Magyarázatok mögé rejtőzünk: az „ő ér­ dekükben", és csak „szeretetből" büntetjük őket. Az egyetlen, valóban a szeretet által motivált erőszakos beavatkozás az, amelynek célja az, hogy valamilyen ve­ szélyből mentsük ki a gyereket. Durván elkapjuk a kicsit, hogy elkerüljük, hogy elüsse az autó... Nézzünk magunk­ ba. Ugyanaz a belső állapot diktálná ezt a mozdulatot, mint amikor minden erőnkkel azt akarjuk, hogy megegye a spenótot, vagy engedelmeskedjen? Nem azt tanítjuk-e gyermekeinknek, hogy szeretni annyi, mint hűvösnek lenni, ütni, kiabálni, figyelmen kívül hagyni a másik ér­ zéseit, távolságtartónak, keménynek és elérhetetlennek mutatkozni? Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy az igazi szeretet empátiából és kölcsönösségből, figyelemből és tisztelet­ ből, meghittségből és gyengédségből, érzelmi közelség­ ből és hálából áll.

A szeretettel együtt jár a felelősség. Ahogyan a Róka ma­ gyarázza a Kis hercegnek, a megszelídítéssel kötelék szö­ vődik, és „örökre felelős vagy azért, amit megszelídítettél Szeretni annyi, mint felelni a kapcsolatért. Konkrétabban azt jelenti, hogy figyelmesek vagyunk a másik pszichikai szükségletei iránt. Nem vesszük magunkra a terhét, hanem tiszteletben tartjuk, meghallgatjuk és válaszokat adunk. Szeretni annyi, mint odafigyelni arra, hogyan bánunk a másikkal. JW

A kommunikáció és egymás kölcsönös meghallgatása el­ engedhetetlen feltétele az igazi szeretet kibontakozásának, és főként fennmaradásának. A szeretet elválaszthatatlan a tisztelettől. Nem egyeztet­ hető össze a megalázással. Emlékszem, egyszer egy vacso­ rán mélységesen megrendített, hogyan bánik az egyik férfi a feleségével. Mindenki füle hallatára „hülyének", majd „szerencsétlen idiótának" nevezte. Amikor elmond­ tam neki, milyen rossz érzést keltett bennem, hogy így sértegeti a feleségét, azt felelte, hogy ez csak kedveskedés! Mindig így beszél hozzá, és ez nem azt jelenti, hogy ne szeretné... A valóságban nem szerette, de még nem tudta. Vágyat érzett a nő iránt, bizonyos fajta ragaszkodást is, megszokta, hogy vele él. Később beleszeretett egy másik nőbe. Életében először, hatvanegy éves korában ismerte meg a szerelmet. Ekkor végre annak tűntek fel szemében a feleségének címzett sértések, amik valójában voltak: frusztrációja és haragja kifejeződésének. A tisztelet nem erkölcsi kötelesség, hanem spontán bel­ ső hullám, ami a szeretetet kíséri. Az a képesség, hogy olyannak látjuk a másikat, amilyen, tudatában vagyunk egyediségének, és arra vágyunk, hogy saját vágyai és szándékai szerint lássuk kiteljesedni, és nem a magunk tervei alapján. Ha nem így van, az már nem szerelem, ha­ nem kihasználás. Szőhetünk terveket másokkal, de nem mások számára. „Azt akarom, hogy futballozzon" - mond­ ja Pierre a fiáról. „ - Nem szereti, de erőltetem. Én annyira szerettem volna focizni az ő korában!" A példa talán kari­ katúrának tűnhet, de valóságos. Hány és hány szülő akar­ ja hasonlóan irányítani gyermekei jövőjét? Roger mindent megtett, hogy rávegye lányát, lépjen a közalkalmazotti pályára, mint ő. Yves még mindig nehezen fogadja el, hogy a fia régész lesz, és nem matematikatanár vagy könyvelő. Ugyanilyen irányítási tendenciák rajzolódhatnak ki a párok esetében is. Olgának elege van abból, hogy otthon, bezártságban éljen, szeretne bekapcsolódni a társadalmi

életbe, munkát vállalni... A gyermekeik öt és kilenc éve­ sek. Patrick fél attól, hogy a felesége önállóvá válhat. Meg­ próbálja hát lebeszélni, hogy megtarthassa, csak a saját szolgálatára. Olga teljeskörűen ellátja, hiszen minden ház­ tartási munkát ő végez, s emellett - valószínűleg ez a fon­ tosabb - , ellátja érzelmi szükségleteit is. Amíg Olga anya­ gilag függ tőle, Patrick megengedheti magának, hogy ér­ zelmileg ő függjön a feleségétől. Roland és Sabrina párosában az asszony a fékező erő. A férfi szeretne saját vállalkozásba fogni, de Sabrina győzkö­ di, hogy maradjon az alkalmazotti szférában. Az anyagi biztonságot hangsúlyozza, valójában azonban attól fél, hogy a férje túlságosan önálló lesz, és megnő az önbizal­ ma... Miért? Sabrina annyira kevésre becsüli magát, hogy megrémíti a gondolat, hogy a férje kiteljesedhet a szakmá­ jában. Attól fél, akkor már nem felelne meg neki. Amíg azért van szükségünk a másikra, hogy vele pótol­ juk a saját hiányainkat, az, amit ilyenkor szerelemnek ne­ vezünk, olyan, mint a cukorpótló - hasonlít a szerelemre, szerelem-íze van, de mégsem szerelem. Szeretni azt jelenti, hogy nyitottak vagyunk a másik valóságára, olyannak látjuk, amilyen, és nem törekszünk arra, hogy az elvárásainkhoz igazítsuk. Bátorítjuk a maga útján, akkor is, ha az nem a mi utunk, miközben természetesen tiszteletben tartjuk és közöljük a saját szükségleteinket is. A hála szintén az igazi szerelem egyik elkerülhetetlen velejárója. A tisztelethez hasonlóan, ez sem lehet erkölcsi kötelesség, hanem bensőnkből fakadó érzés. Amikor bol­ dogok vagyunk valakivel, hálásak vagyunk neki. Nem ezért vagy azért a gesztusáért vagy szaváért, hanem egy­ szerűen azért, mert létezik, és megajándékoz ezzel a bolfogsággal.

25.
kezőleg, táplálják, ahogyan a nádszál ízei is növelik a szi­ lárdságot. A kapcsolatot a hatalom játékai ölik meg.

Aki nem a társával siratja el az apját, nem osztja meg félelmeit a párjával, visszatart egy érzelmet, eltitkol egy érzést, árkot von a partnere és maga között. Nincs jogunk saját „titkos kerthez"? Minden gyereknek valóban szük­ sége volna egy hasonló térre, hogy autonóm személyisé­ get építhessen fel, a szülőktől függetlenül. A szülőknek is van „titkos kertjük" a gyerekekkel szemben, ez a szexu­ ális intimitásuk. Ide tartoznak még ezen kívül a szenve­ dések titkai, a betegségek, a halál, az abortusz, egy csa­ ládtag bűntettei, egy rokon csalásai, egy ős fogyatékossá­ ga, s mindaz, amit általában olyanként tekintenek, mint ami nem tartozik másokra (és főleg nem a gyerekekre...) - s ami mérgező hatású lehet a kapcsolatra. Annyi minden képezhet akadályt a szerelem előtt! Minden elhallgatott emóció befolyásolhatja a szerelem szabad áramlását.

Az empátia annak képessége, hogy átéljük, mit érez a másik. Ahhoz, hogy igazán és mélyen szeressünk, fon­ tos, hogy kifejlesszük magunkban az azonosulás képes­ ségét. Vigyázat, nem arról van szó, hogy kivetítsük ma­ gunkat a másikba, vagyis a saját érzéseinket tulajdonít­ suk neki, hanem arról, hogy rövid időre valóban a másik bőrébe képzeljük magunkat. Ha megérted, mit él át a párod amikor megalázod, azonnal felhagysz az ilyesmi* F. H. Burnett (1849-1924), angol írónő bájos (ifjúsági) regénye. (A Szerk.)

vei. Ez azt jelenti, hogy néha arra is képesnek kell len­ nünk, hogy a másik érzéseit és érdekeit a sajátjaink elé helyezzük, hogy belegondoljunk, mit érezhet a másik. A későbbiekben külön fejezetben foglalkozunk azzal az alapvető tényezővel, amit a másik meghallgatása jelent: az empátiával

A megosztás a kapcsolat szimbóluma. A társ az, akivel ténylegesen és átvitt értelemben is megosztjuk a kenye­ rünket. A hétköznapi értelemben nem elég egy asztalnál enni ahhoz, hogy kötődést érezzünk. A kapcsolatot az ér­ zelmek megosztása teremti meg és tartja fenn... Minél inkább igyekszünk ideális képet nyújtani ma­ gunkról a párunknak, annál inkább eltávolodunk tőle. Sok házasságtörő kapcsolat ered abból, hogy az egyik fél­ nek szüksége van valakire, aki meghallgatja, akire rá­ bízhatja magát. A szerető meghallgat. Olyan valaki, akinek el lehet mondani mindazt, amit a feleség vagy a férj elől elhallga­ tunk. Amint mondani szokás: „Az unalom ellenszere a válto­ zatosság." Szerintem felesleges kívül keresni azt, aminek belülről kell fakadnia. Minél többet szórakozunk, járunk társaságba, utazgatunk, sokféle tapasztalatot gyűjtünk, annál jobban elkerülhetjük, hogy meglássuk a kapcso­ latunk problémáit, hogy rádöbbenjünk, nincs mit mon­ danunk egymásnak. A kapcsolat tartósságát az érzelmek megosztása adja meg. Ha a cserefolyamatok rugalmasak, a mozgás belül zajlik, nincs szükség külső eszközökre. Nem biztos, hogy az a pár éli meg a legtöbb kalandot, amelyik körbeutazza a világot. Az a pár jut a legmeszszebbre, amelyik fel meri fedezni tudatalattijának mély­ ségeit, anélkül, hogy közben kimozdulna otthonról. Az érzelmek felfedése intimitást teremt, és ez a legcso­ dálatosabb tapasztalat a világon. 454

Szívesen határoznám meg úgy a szerelmet, mint az in­ timitás megélésének képességét. Az intimitás az az érzel­ mi terület, melyben lehetséges a közvetlen, álcázás nélkü­ li, autentikus és spontán energia-, simogatás-, érzelem- és gondolat-csere. Az intimitáshoz a felek nagyfokú nyitottsá­ ga és befogadóképessége szükséges. Lelki mélységeink elbátortalanítanak, pedig éppen ezek adják meg egyedül­ állóságunkat és szépségünket. Sokak szemében az intimitáshoz a titok gondolata társul. Haboznak lelkűk mezítelenségében megmutatkozni, a szégyenérzet nyomasztó. Elrejtjük magunkat, anélkül, hogy odafigyelnénk rá, a hozzánk közel állók, sőt, még életünk párja elől is.

Nem szeretek senkit a gyerekeimen kívül. Nem tu­ dok szeretni" - állapítja meg Julié kétségbeesetten. Julié fél az intimitástól, kivéve a gyerekeivel, akik tőle függő hely­ zetben vannak. Velük meg meri kockáztatni, hogy szeretetet érezzen. Másokkal inkább felületes kapcsolatot tart. Könnyen ítél, megveti az Embereket, hogy eltávolítsa ma­ gától őket. Még a házaséletében is folyamatos szemrehá­ nyások rendszerét vezette be, hogy tisztes távolságban tarthassa férjét. A terápia kezdete óta gyakran feltette ma­ gának a kérdést, vajon igazán szereti-e őt. Ragaszkodik a férjéhez, a szerelem érzése azonban hiányzik. Julié nem engedélyezi magának a szerelmet. A párod a szemedre veti, hogy nem szereted? Keresd

meg az igazság magvát. Mindent el tudsz mondani neki? Megosztod vele a gondolataidat, az érzéseidet? Meg tudod mutatni neki az emócióidat? A gyengeségeidet? Át tudod adni magad neki? Rosalie nem hajlandó azt mondani a fiának: „szeretlek". Pedig nyolcvanéves, ki tudja mondani az unokáinak, de sosem mondta a fiának. A fia hatvanegy éves, és még min­ dig kétségei vannak. Nehezen szerez igazi barátokat, mélységesen szomorú és magába zárkózik. A depresszió elkerülésére a munkájába temetkezik, és drága tárgyakat gyűjt. Rosalie másoknak elmondja, mennyire szereti a fiát, neki magának azonban sohasem. Arra hivatkozik: „úgyis tudja jól". A lelke mélyén azonban teljes bizonyossággal tudja, hogy ez nem igaz. A valóságban vele kapcsolatban fél az intimitástól; nem hajlandó szembenézni az intenzív érzésekkel, amelyek elárasztanák, ha kimondaná, szeret­ lek, a szívével, a szemébe nézve. A szeretet emóciója elvi­ selhetetlen számára, megijeszti, mert annyira hiányzott neki. Kislányként az elhagyatottságot élte meg, később pedig szélsőségesen szigorú apja tartotta rettegésben, aki természetesen sosem mondta neki, hogy szereti. Ráadásul, ha kimutatná a szeretetét a fia iránt, azzal feléleszthetné a bűntudatát. Amikor a fia kicsi volt, megütötte, bezárta, le­ alacsonyította. Annyi fájdalmat okozott neki, hogy nem is mer rágondolni, elismerni pedig még kevésbé. Ma Rosa­ lie sokat kritizálja fia költekező életmódját, szidja a magá­ nyáért, anélkül, hogy hajlandó lenne felismerni saját fele­ lősségét, és főleg anélkül, hogy meg merné adni neki azt, ami meggyógyítaná: egy szerető szót és a bocsánatkérést, mindazért, amit tőle elszenvedett. Soha nem késő engedélyezni magunknak a szeretetet. Rendelőmben szinte nap mint nap tanúja vagyok an­ nak, amint hatvan-, hetven-, nyolcvanéves szülők életük­ ben először sírva fakadnak a gyermekeik előtt, és végre kimondják: „szeretlek!" A bátor cselekedet mindig elnyeri jutalmát, az azonnali a megbocsátást. A kapcsolat szilár­ dabb, autentikusabb lesz. 153

'oáeni Aéáo k ió é/cü ln i

A szeretet erősebb az éveknél. Rose édesanyja nyugdí­ jas otthonban él, Alzheimer-kórban szenved. Hetvenéves korában elveszti az addig megszokott irányítást. Rose minden szombaton meglátogatja, bár anyja nem ismeri meg őt. A hetenkénti látogatás kötelező tehertétel. Külö­ nösen, mivel Rose úgy érzi, csak ütéseket és bírálatokat kapott az anyjától. Nagyon fiatalon elköltözött otthonról, hogy megszabaduljon a folyamatos leértékeléstől, a fizi­ kai, de főként attól a pszichikai fájdalomtól, hogy sosem fogadták el. Arra kérem, nézze végig a gyermekkorát, merje elgondolni az igazságtalanságot és átérezni a hara­ got az anyja iránt, akinek szeretnie kellett volna. A követ­ kező szombaton elmondja anyjának, mennyire szenvedett gyermekkorában és később, felnőtt életében is, a meg­ aláztatástól, az ütésektől és a szeretet hiányától. Anyja úgy tesz, mintha nem is hallaná, másról beszél, kitart amellett, hogy nem ismeri meg. A következő látogatáskor azonban meglepetés vár Rose-ra: anyja tárt karokkal fo­ gadja. A keresztnevén szólítja, és sírva mondja: „Köszö­ nöm, Rose, most jöttem rá, hogy soha nem szerettem egyik gyerekemet se a négy közül. Most már szeretni akarlak titeket. Szeretlek, Rose!" Azóta Rose édesanyja jobban van, visszanyerte az emlékezetét és a záróizmai feletti uralmat, önállóbb, mint a többi beteg. Ő az egyet­ len az osztályon, akinél javulás tapasztalható. Egyetlen univerzális gyógyszer létezik - mondta Roger Fix doktor egy orvosi kongresszuson - e z a szeretet"

Ha a kis Flóra megkérdezi: „Szeretsz, anyu?", miköz­ ben éppen mosogatsz vagy a számítógépen kopogsz, hagyd félbe a mozdulatot, nézz rá, szorítsd magadhoz és úgy felelj: „Szeretlek, Flóra." 45U

Ha még nem tudsz megállni, hogy megajándékozd a figyelmeddel, mondd ezt: „Megcsinálom a vacsorát (vagy dolgozom még egy fél órát), aztán rögtön a tiéd le­ szek." És amikor befejezted, menj oda hozzá, nézz a sze­ mébe és szorítsd magához: „Szeretlek, Flóra." Semmiképpen se válaszold, hogy „szeretlek", miköz­ ben valami mást csinálsz. Ez két ellentétes képet adna neki, amelyből nem a verbális üzenetet jegyezné meg! Szánj időt arra, hogy elérhető légy. Mindig emlékezz rá, hogy csak az érzelmi kérdések igazán sürgősek. Az érzelemnek minden másnál előbbre valónak kell lennie. Adj a gyermekeidnek, még ha akár csak napi félórányi időt is, a közös játékra és kedveskedésre. Vigyázat, a lec­ kékkel, tanulással és egyéb, a te számodra fontos dolgok­ kal velük töltött idő nem számít bele a nekik fontos időbe.

% j^C inevefaii v u y y eyycU t n e v e t n i. .. „Úgy érzem, nincs jogom a boldogsághoz - vallja meg Thérése. - Még amikor minden rendben van, amikor mindenki szórakozik, én akkor is rosszul érzem magam, nem sikerül boldognak éreznem magam. A férjem a sze­ memre veti, hogy nem tudok nevetni." Az öröm érzésére és kifejezésére való képesség a ka­ pott ölelések intenzitásától és gyakoriságától függ. A cse­ csemő nevet amikor cirógatják, amikor játszanak vele. Ar­ ca ragyog a kapcsolat boldogságtól. A csecsemő velünk ne­ vet. Csókolgathatjuk, ölelgethetjük, dédelgethetjük, vele mindent megtehetünk, amit a felnőttekkel már nem me­ rünk, de amire oly nagy szükségünk és kedvünk van. A kisgyermek még nem ismeri a gúnyt. A kicsik nevetése

szép, tiszta, nyílt és meghitt nevetés, melyet a kapcsolat öröme vált ki belőlük. Imádnak kukucsot játszani, bújócskázni, imádják az egymást kereső tekinteteket. Valamivel később a gyerekek nevetnek, ha együtt sza­ ladunk, ha fogócskázunk, ha összeölelkezünk, ha keres­ sük és megtaláljuk egymást. Közös nevetések ezek: nem kinevetnek, velünk nevetnek. Kamaszkorban még min­ dig nevetnek, mindenen és semmin, hatalmas, közös ne­ vetőgörcsök törnek ki belőlük. Nevetnek, hogy együtt vannak, nevetnek, hogy csoportban érzik magukat. Cin­ kosságuk megzavarja a felnőtteket, akik már nem tud­ nak szórakozni. A felnőttek védekezésül „idétlennek" tartják a fiatalok nevetését. Ők már nemigen tudnak együtt nevetni, csak úgy, cinkosságból, meghittségből. Azt mondják néha, a gyerekek kemények, gonoszok egymással, nem hagyják békén azt, aki kisebb, mint ők, vörös a haja, rosszabbul öltözött, vagy kövérebb. Kicsú­ folják azt, aki másképp néz ki. Ez lenne egy boldog és magabiztos gyerek természetes viselkedése? Ez a fajta magatartás nem jelentkezne elfogadó környezetben. Azért gúnyolódnak, hogy védekezzenek, megvédjék identitásukat. Ha ez utóbbi szilárd, nem érzik szükségét, hogy lealacsonyítsák a másikat. A gúnyolódás része annak, hogy távolságot teremtünk a másiktól, védekezünk más érzések ellen, zavarba hoz a szenvedés, félünk a másságtól, az intimitástól, kontroll­ ra van szükségünk a támpontok elvesztése láttán. Azzal, hogy más kárára szórakozunk, felsőbbrendű helyzetbe hozzuk magunkat, vagyis erősebbnek érezzük magunkat, önbizalmat merítünk. A mókamesterek, ko­ mikusok, a másokat nevettetők között sokan a valóság­ ban nagyon bizonytalan Emberek, akik nem bíznak az identitásukban, és abban, hogy szerethetik őket. A társaságban való viccmesélés a meghittség előli me­ nekülés egyik módja. „Jól szórakozunk." A vidám törté­ netek lehetővé teszik, hogy ne kelljen magunkról beszél­ ni, vagy szembenézni a csenddel, mely esetleg beállna, 156'

ne kelljen szembesülnünk életünk csekély értelmével, azzal, hogy milyen kevés érdekes van bennünk. Ez a ne­ vetés nem a vidámság nevetése. Bár a humor, a szójáté­ kok és a viccek öröm és jókedv forrásai lehetnek, túlzott alkalmazásuk egyfajta paravánul szolgál. Az egészséges humor mellett létezik az egészségtelen, beteges humor is. Az úgynevezett disznó viccek, a kegyetlen és az em­ beriség egy részét (a nőket, homoszexuálisokat, zsidókat stb.) leértékelő viccek, mint a megvetés minden más ki­ fejeződése is, önmagunk egy részének elfojtásáról, belső szégyenről, sebzett érzelmekről tanúskodik. A bennünk rejlő emberi érzéstől, amelytől el akarunk szakadni.

Úgy négyéves lehettem - meséli Nicolas. - A földön hasaltam, és a kisautóimat tologattam. Még most is látom őket. Egyszer csak két hatalmas cipő jelent meg az orrom előtt. Felemeltem a fejem. Egy férfi állt előttem, és azt mondta: Jó neked, hogy így tudsz játszani! Egészen meg­ döbbentem: A bácsi nem tud játszani? Még mindig a ma­ gasból nézett le rám: Valaha tudtam, de elfelejtettem. Na­ gyon megsajnáltam szegényt, végignéztem a kisautóimat, és megfogadtam magamban, hogy én sosem fogom elfelej­ teni. Harmincöt éves vagyok, és még ma is szeretek hason fekve kisautókat tologatni, és mindenfélével eljátszani." Hányán tudnak még közülünk játszani? Sok szülő mesé­ ket olvas a gyerekeinek, elektronikus játékokat vesz nekik, melyek maguktól mozognak, és „egyedül is eljátszanak". Nézik, hogy megy a robot, meghallgatják, hogyan mond­ ja a baba: „anyu", de nem képesek leülni a földre a gyere­ keik mellé, hogy boltosost, iskolást vagy autószerelőst ját­ szanak. Vannak, akik azt mondják: nem érek rá, mások be­ vallják: „unom". A valóságban itt is a meghittség hiányá­ ról van szó. Ezek a szülők már nem tudnak játszani. Van­ nak, akik soha nem is tudtak, mások elfelejtettek. 157

A felnőttek már nem tudnak szaladgálni és énekelve forogni a fa körül, felállni egy parkolóbólyára és irányí­ tani gyermekeik forgalmát, részt venni egy hócsatában, kergetőzni a metróban, vagy szlalomozni a tömegben. „Nem szokás", vagy „az én koromban..." Ha jelmezbál­ ba hívják őket, a karjukon viszik a jelmezüket, és csak a helyszínen öltöznek be, nehogy valaki „így lássa" őket az utcán. „Tiszteletre méltó benyomást kell keltenünk." M inél kevéssé vagyunk biztosak abban, hogy a bensőnkben valóban felnőttek vagyunk, annál inkább ragaszkodunk a külsőségekhez!

Amíg megvolt a cabrio kocsim, és tele volt a zsebem pénzzel, minden lányt megkaptam, és több száz have­ rom volt. Mára tönkrementem. Van munkám, egy szok­ ványos kocsim, feleségem és néhány barátom. Borzalmas kimondani, de minden pénzemet el kellett veszítenem ahhoz, hogy igazán szerethessem magam. Rabja voltam egy rendszernek. Soha nem voltam biztos benne, hogy önmagamért szeretnek, mindig arra gondoltam, hogy az embereket a pénzem vonzza, és nem a személyem. Ezért aztán még rá is tettem egy lapáttal, meg akartam szeret­ tetni magam; a legszebb kocsikat vettem meg, a legele­ gánsabb helyekre hívtam meg az ismerőseimet... Most biztos vagyok benne, hogy magamért szeretnek, most igazibb vagyok." Mi tesz boldoggá? Mi a boldogság? Az Embernek betel­ jesülésre van szüksége. A boldogság a siker és a meghitt­ ség emóciója. Akkor vagyunk boldogok, amikor szere­ tünk, amikor szabadnak érezzük magunkat, amikor ki­ teljesedünk, amikor túllépünk önmagunkon. A boldog­ ság nem a külső gazdagságtól, nem a körülményektől, hanem az intimitás megélésének képességétől függ.

A j tím co ^ m Á j a k it cáa/c aÁuMínÁ... Vincent-nak sikerült megkötnie egy nagyon kedvező szerződést. Briliánsán megvédte tervét a milliárdokat nyomó ügyfelek és diplomaták előtt. Még meg is tapsol­ ták. A megbeszélésről kijövet legszívesebben elment vol­ na a barátaival, szaladgálni, táncolni, kiabálni, ugrán­ dozni lett volne kedve örömében. De ehelyett találkozó­ ja volt a főnökével egy elegáns étteremben, hogy megün­ nepeljék az eseményt. Kénytelen volt udvariasan és visszafogottan viselkedni. Másnap reggel rettenetes gyo­ morfájással ébredt, és három napig fel sem tudott kelni. Nem „emésztette meg" a hivatalos vacsorát, annyira el kellett fojtania öröme kifejezését. Az 1996-os atlantai Olimpiai Játékok rendkívüli látványt tártak elénk: a sorozatos örömkitörések képeit. A tv általában a könny képeit mutatja, a szenvedéstől meg­ fakult, haragtól eltorzult, bezárkózó arcokat. A szórakoz­ tató műsorok jelentős része gúnyolódó. A reklámok su­ gallta boldogságkép a csábítást és a gyönyört szolgálja. Az igazi örömkifejeződések nagyon ritkák. Olyan ritkán látjuk, hogy az Emberek ugrándoznak, egymás keblére borulnak, boldogan megölelik egymást... Milyen csodá­ latos pillanatok ezek! Minden érmet intenzív emóciók fo­ gadtak. A több éves erőfeszítést megkoronázó pillanat in­ tenzitása, a sok ezer néző jelenléte és a sok millió tévéné­ ző hatása alatt az atléták ünnepeltek, ugráltak, égnek emelték karjaikat. Ragyogó arccal futottak, hogy meg­ öleljék edzőjüket, vagy családtagjaikat. A csapatsportok­ ban megszokott dolog egymás megérintése. Ismerős a cinkosság érzése. Az atléták egymás nyakába ugrottak. Az aranyérmet nyert kézilabdacsapat tagjai üvöltve, bol­ dog kavalkádban ugráltak egymásra, magukkal húzva azt a játékost, aki az utolsó gólt dobta. A verseny végén a tornászok tartottak bemutatót, „csak úgy, az öröm kedvéért". Nem volt már pontozás, előadás, 459

csakis a testmozgás öröme, a tudás megmutatásának örö­ me, az osztozás öröme. A francia riporter jól illusztrálta, micsoda nehézségeink vannak az örömmel. Képtelen volt megállni, hogy ne kritizáljon. Maga is tudta, hogy a gyakorlatot már nem pontozzák, mégis tovább leste a hi­ bákat, ahelyett, hogy egyszerűen csak gyönyörködött volna az előadásban. Mindig ott bújkál az az átkozott ítél­ kezés, ami lefékez abban, hogy részt vegyünk az öröm­ ben! Aranyérmet kell nyerjünk ahhoz, hogy merjük za­ josan is kimutatni az örömünket? Ne meneküljünk a kifogás mögé: „Nem vagyok maga­ mutogató." Az öröm elragadtatás. Hagyd, hogy magával ragad­ jon! Csak boldogabb leszel tőle.

A szex még mindig tabunak számít, hiába a szextelefo­ nok, a gyakori partnerváltások, és a környezetünkben szinte állandó erotikus utalások. Fogyasztási termék lett, és ilyenként beszélnek róla. A intimitásban történtek va­ lóságát azonban kétségek és bűntudat átszőtte szemér­ messég fedi. Kevesen mernek beszélgetni a barátaikkal (sőt, partnerükkel is) arról, mit éreznek az ágyban. A disznó vicceket kísérő zavart mosolyok vagy zsíros neve­ tések ugyanezt a célt szolgálják: a tabu fenntartását. Az emberi élet egyik legfontosabb tevékenységét szinte tel­ jes csend borítja. Hogyan lepődhetnénk meg tehát azon, hogy ez a terület a legvadabb fantáziák helye? A földi örömök és kielégülések egyik legnagyobb forrását gyak­ ran erőszak és hatalomvágy szövi át. Honnan ered, hogy a két Ember közötti legmeghittebb közeledésbe ennyi gyűlölet vegyül? Mi okozza a szerelem perverzióját?

ílelm e/c

Azt mondják, a férfi fél a nőtől, titokzatos és erős szexu­ alitása elkápráztatja, de ugyanakkor el is bátortalanítja. Nála kell maradjon az irányítás, hogy ne csapjon át a feje felett. A szerelmi egyesülés az anyai szimbiózisra hason­ lít, melyben életünk hajnalán fürödtünk. Ha átadnánk ne­ ki magunkat, elveszítenénk a támpontokat, sőt, talán identitásunkat is... Ha az anya ellentmondásos, erőszakos vagy kisajátító, a nő és a férfi számára egyaránt problé­ más lesz a szeretkezés. A férfi behatol, uralnia kell a nőt, aki túl erős, aki felfalhatja vagy tönkreteheti. A nőnek hagynia kell, hogy a férfi belé hatoljon, belsője szétrombolásának minden elképzelt veszedelemével. Az önát­ adás, a feloldódás félelme az élet első szakaszában szer­ zett élményekhez kapcsolódik. Megbízhatok a másikban? Magamba engedhetem, hagyhatom, hogy behatoljon az intimitásomba? A félelem annál erősebb, minél tudattala­ nabb. Különböző tünetekben nyilvánul meg, korai vagy lehetetlen ejakuláció, frigiditás, vaginizmus, impotencia, donjuanizmus (a férfi csábít, de nem lép a tettek mezejé­ re), pornográfia, szexmánia. Néhány férfi, aki azzal hen­ ceg, hogy imádja a nőket, képtelen szeretni. Ügyesen ki­ elégíti a meghódítottakat, ám sosem szeretkezik. Igaz, van ejakulációja, de nem engedi el magát, attól való félelmé­ ben, hogy beszippantja a női világ. Ez a rettegés nagyfo­ kú agresszivitással párosul az anya iránt, bár ez az érzés is a tudatalattiba temetődik. Egyes anyák túlságosan fuzi­ onálok. Elégedetlenek a párkapcsolatában, ezért érzelmi elvárásaikat átvihetik a fiukra, anélkül, hogy sikerülne tisztán kimondaniuk, amit a fiuknak hallania kellene: „Sosem leszek a feleséged és sosem fogok szeretkezni ve­ led." Más anyák határozottan rosszul bánnak fiaikkal. Sok férfi ellenállhatatlan szükségét érzi - gondolatban vagy a valóságban is - , hogy megalázza, birtokolja és bemocskol­ ja a nőt, azaz bosszúja eszközéül használja őt.

Sok nő visszafogja magát, uralkodik a testén, másra gondol és színleli az orgazmust, hogy tetsszen a partne­ rének. Az ilyen nők testben és/vagy lélekben valami­ lyen sérülést szenvedtek. Nagyon sok a helyzetével viszszaélő apa, aki elcsábítja, fogdossa, a saját szükségleteire használja a lányát, de sok az olyan apa is, aki sosem mondja ki: „Sosem veszlek feleségül, és sosem fogok sze­ retkezni veled/' A nők nehéz orgazmushoz jutása függ­ het azonban az anyához fűződő kapcsolattól is. Milyen in­ timitást oszthattak meg egymással? Ki tanít meg szeretkezni? Ezekről a dolgokról nem be­ szélnek, vagy csak a sikamlós viccekben... A szexuális nevelés, melyet a gyermekeink ma az iskolában kapnak, kizárólag technikai természetű, és csak a fajfenntartásra összpontosít. A vágy és a gyönyör fogalma a leggyakrab­ ban hiányzik a tanárok és a szülők elmondásaiból egy­ aránt.

A szexualitás minden emberi élet eredete. A nyugati világban a genezis egyet jelent az eredendő bűnnel. Ádám és Éva óta a szexualitás a Gonosz pecsétjét viseli magán. A Biblia egyes fordításai azt sugallják, hogy a test bűne űzte ki az első Emberpárt a Paradicsomból. Az asszonyt, a kísértés hordozóját nyilvánítják bűnösnek. A férfit, aki képtelen ellenállni neki, nem tekintik felelős­ nek tetteiért. Éva előtt az első nő Lilith volt, akit Isten teremtett, a fér­ fival egyenrangúnak. „Férfit és nőt teremtett." Lilith törté­ netének különböző változatai léteznek, ám mindegyik megegyezik abban, hogy erős szexuális vonzása volt, és kifejezte autonómiáját. Tudatában volt annak, hogy egyenrangúnak teremtették, és elutasította Ádám domi­ nanciáját, amit a férfi nehezen viselt. Lilith elmegy a Sá­ tánnal. Isten ekkor újabb teremtményt hoz létre, egy en-

gedelmesebb lényt szegény Ádámnak, az egyik bordáját alapanyagul véve. (Lilith azonban visszatér, amikor Ádám ráun Évára.) Régóta úgy tűnik, hogy a férfiak kivetítik „bűnös" vá­ gyaikat a nőkre, miközben azzal vádolják őket, hogy a test vágyait provokálják. Szerintük a nő a felelős (bűnös) azért izgalomért, amelyet kivált. Meg kell hát büntetni őt. Az Inkvizíció gondoskodott erről. VIII. Ince pápa bullája nyomán 1484-ben megindul a „boszorkányüldözés". (Franciaországban egészen az 1789-es forradalomig tart, Spanyolországban pedig 1820-ig!) A Maleus Maleficarumban a következő épületes mondatot találjuk: „Minden bo­ szorkányság a testi szenvedélyekből ered, melyek a nőkben kielé­ gíthetetlenek." Egyértelmű helyzet! A nő = szex = boszor­ kány egyenletnek köszönhetően, egyszerű bejelentés is elegendő volt a gyanúsított bűnösségének bizonyítására. A vádlottat addig kínozták, míg alá nem írta az inkvizítor diktálta vallomást, melyben beismeri, hogy a sátánnal cimboráit és obszcén dolgokat művelt. Az aláírást egysze­ rű megfojtás általi halállal jutalmazták. Azokat, akik kitar­ tottak ártatlanságuk mellett, elevenen elégették. Hogyan volt lehetséges ennyi visszaélés, és hogyan maradhatott fenn ez ilyen sokáig? Mert a patriarchális rendet szolgálta.

„A puritanizmus mindig és mindenütt a diktatúra kísérője, legyen az akár politikai, akár katonai, akár vallási. Az elfojtott szexuális energia táplálja a fanatizmust, melyre a felállított ide­ ológiának elengedhetetlen szüksége van fennmaradása és hódítá­ sa érdekében" - írja Ernest Boreman. Minden matriarchális társadalom békés és egyenlőségen alapuló. Nem figyel­ hető meg benne sem rang, sem osztály, sem hierarchia. A neolit kor végén jelenik meg a magántulajdon és a lopás, a férfiak hatalma, a hierarchia és a háború. A szexuális egyenlőség ötmillió éve átadta a helyét a verseny, a hódí­ 46'J

tás és a birtoklás korszakának. A patriarchátus az örökség átadásával született meg. Hogy biztos lehessen felesége hűségében, a világra hozott gyermekek apaságának egyetlen zálogában, a férfi kitalálta a házasságot, és egy­ értelművé tette üzenetét: „A nőnek az a dolga, hogy gyereke­ ket szüljön és szolgálja a férjét." A patriarchátus szüntelenül azt parancsolja a nőknek, hogy tagadják meg a testüket, fojtsák el vágyaikat és hódoljanak be a férfiak hatalma előtt. Olyannyira sikeres volt ebben, hogy még ma is sok nő állítja meggyőződéssel, hogy a férfiaknak nagyobb a vágyuk és a szexuális szükségletük, mint a nőknek. A fi­ ziológiai realitás pedig ennek éppen az ellenkezője. Min­ den ejakulációval kísért orgazmus kifárasztja a férfit, aki, még ha nagyon erős is, három-négy ejakulációnál többet nem bír. A nőt „multi-orgazmikusnak" nevezik, minél több orgazmusa van, annál erősebb lesz, és annál többet bír. Amit nem ismerünk, annak a hiányát sem érezhetjük. Nyugaton nem volt szükség a nemiszerv kislány korban történő, intézményesített megcsonkítására ahhoz, hogy a nők „jók" legyenek, a tudatlanság éppen elegendő volt ennek biztosítására. A 60-as, 70-es években Kinsey, Masters és Johnson, majd Gráfenberg (és még sokan mások) hatalmas köveket dobtak az állóvízbe. A Női Felszabadítási Mozgalom egy rövid pillanatra lehetővé tette a nők­ nek, hogy újra magukénak érezzék testüket, hiszen infor­ málta őket és teret nyújtott annak, hogy őszintén beszél­ gessenek a barátnőikkel. Azóta mindez ismét a feledés homályába merült. A nők teste újra a csábítás, a vágy... és a fogyasztás tárgya lett. A legtöbb nő alig informált, bűntudattal telt, és szent meggyőződése, hogy teljesen normális egy nőnél, ha nem igazán vannak vágyai, ezért nem is törekszik arra, hogy felébressze magában a lehetőségeket. Annál is in­ kább, mert köztudott, hogy az a nő, akinek erősek a vá­ gyai, az csak kurva lehet. A szexuális szabadság javított a helyzeten, de még ma is elképesztő számban vannak nők (köztük sok donjuan-típus), akik csak színlelik az or­

gazmust. Igaz, a férfiak orgazmusát könnyebb kiváltani. Ha a férfi megelégszik azzal, hogy ráfekszik a nőre és többé-kevésbé durván jön-megy benne, érthető, hogy a nő unatkozik, és végül kijelenti, hogy nem nagyon sze­ reti a szexet. El sem tudja képzelni, milyen kielégülés­ hez juthatna, ha aktívabb lenne és jobban tiszteletben tartaná önmagát. A nőket azzal, hogy megtiltották szá­ mukra a kielégülést és az erőt, tárggyá tették. Még nap­ jainkban is sok az olyan férfi, aki képtelen elviselni, hogy a nő szexuálisan aktív legyen. Nicolas ezt mondja: „Ha a nő fölém kerül, teljesen elmegy a kedvem." Ha nem az övé a hatalom, impotenssé válik! A női szexuali­ tás elfojtása egyben a férfit is saját szexualitása elfojtásá­ ra kényszerítette. Szexualitása „eszköz" jellegű lett, a fi­ zikai gyönyör szolgálatában, mely kizárja az érzelmi vo­ natkozásokat, a kommunikációt, az intimitást. A férfi is elvesztette erejét. Milyen célt szolgálhat ennyi szexuális elnyomás? Köz­ tudott, hogy a szerelmi szenvedély mindentől eltávolít. Karriertől, vállalkozástól, pénztől, sőt, még a társadalmi konvencióktól is... Mindezeknek alig van valami jelentő­ sége a szerelmesek szemében, akiknek csak egyetlen vá­ gyuk van: eggyé válni. Képzeljük el egy pillanatra azt a társadalmat, amelyben szerelem lakik a szívekben! Ami­ kor erősnek érezzük magunkat testünkben és lelkűnk­ ben, a társadalmi hatalmi játékok elvesztik vonzerejüket. Ha megízleltük az intimitást, nincs többé kedvünk sem uralkodni, sem alárendeltnek lenni. A szorongás, mely arra indított, hogy egyre többet fogyasszunk, vagy még többet keressünk, eltűnik. Korunkban a gazdaság egésze a hatalom játékain alapul... Teljes nevelési rendszerünk ezt a célt szolgálja: fojtsuk el az indulatokat, a vágyakat, a személyes kreativitást, tanítsuk meg a gyerekeket al­ kalmazkodni, engedelmeskedni, elhallgatni az emóciói­ kat. El kell kerülni ezt a katasztrófát!

165

Vannak, akik szeretik az articsókát, mások utálják, van, aki cukorral szereti a kávét, van, aki anélkül. Mindenki­ nek saját specifikus érzékenységi zónái vannak, jobban vagy kevésbé szeret bizonyos simogatásokat. A szexuális tapasztalat nem korlátozódik a genitáliák izgatására. Érze­ tek és emóciók egész sorát foglalja magába. Nem létezik „egyetlen igazi" női orgazmus. Azt mondják, egyesek csiklón, mások inkább vaginálisan érzékenyek, megint mások erős méhi összehúzódást éreznek, némelyek nedvet lövellenek ki... Mi szükség van ezekre az osztályo­ zásokra? Hogy megnyugtassuk magunkat? Hogy támpon­ tokkal lássuk el az ismeretlen területet? Nem lehet, hogy egy nő az egyik alkalommal azt kívánja, hogy a klitoriszát izgassák, máskor pedig a G (Gráfenberg) -pontja stimulálására vágyik? A pokolba a kategóriákkal! Nagyon sokfélék az érzetek. Amikor ennyi lehetőség áll rendelke­ zésünkre, miért korlátoznánk magunkat egyetlen dimen­ zióra? Nagyon fontos, hogy beszéljünk partnerünkkel az igé­ nyeinkről, az érzéseinkről, s irányítsuk afelé, ami igazán örömet okoz nekünk. Nem könnyű megtenni ezt. A féle­ lem, hogy megdöbbentjük, megbántjuk, megsértjük a má­ sikat, és a szégyenérzet visszatart attól, hogy megosszuk gondolatainkat. A mai férfiak és nők sokkal oldottabbak a szexszel kapcsolatban, mint a szüleik. Ugyanakkor a bete­ geim, a barátaim mind arról vallanak, hogy a szexualitás távolról sem olyan felszabadult a fejekben és a testekben, ahogyan azt a televízió és az újságok alapján vélhetnénk. A pár harmóniája a két fél teljes egyenlőségén is nyug­ szik, ami nem csak az ágyban kell, hogy kifejezésre jusson. A háztartási feladatok arányos elosztása (ha mind a két fél dolgozik) abszolút előfeltétele a szexuális kiteljese­ désnek. (Csak a férfiak mondják azt, hogy a két dolog kö­ zött nincs semmi összefüggés). Nehéz azt érezni, hogy

tisztelnek, amikor kizárólag mi mossuk az alsónadrágo­ kat, és mi vasaljuk az ingeket. Bár sok nő megszokta az igazságtalanságot és hallgat, magában azért halmozza a neheztelést. A harag pedig kioltja a vágyat. Mindkét fél ré­ széről nagy odafigyelést igényel az, hogy kiszakadjanak az erőfölényen, a dominancián alapuló kapcsolatból. A szo­ kások régiek, és a kollektív férfi és női tudatalatti hatalmas erővel bír! Harmonikus szexuális kapcsolat csak két külön­ böző, de teljesen egyenrangú fél között alakulhat ki, azok között, akik ilyenként tisztelik egymást, és nem a vágy tárgyaként vagy fantáziaképeik támogatására használják testüket. Igazán szeretni csak egyenlőségben, szabadságban, és a másik igényeinek tiszteletben tartásával lehet.

23. a/n-yaúáff inte/nxÁv áx&vuá/ib elírvány Amikor arra kérem a kurzusaim résztvevőit, beszélje­ nek életük legboldogabb perceiről, az anyák (és sok apa is) rendszerint gyermekük születését említik. A terhesség, szülés, szoptatás szerves részét alkotják a nő szexuális éle­ tének. Ne hunyjuk be szemünket, a gyerek szexuális ak­ tusból lesz, a nő nemi szerveiben növekszik és alakul ki, és a hüvelyén át jön a világra. A szexualitás nem ér véget a férfival való fizikai kapcsolatban, beletartoznak mind­ azok a belső érzetek is, amelyekkel a testben növekedő kis lény ajándékozza meg a nőt.

va^yoA A terhesség mélységesen átalakítja a nő testét. Nem csak a hasa gömbölyödik ki, egész lénye újrarendeződik,

/67

hogy kövesse a növekedést és táplálja a magzatot. A test formája megváltozik, a nő nem bízhat többé megszokott térbeli támpontjaiban. A test érzékenysége is átalakul. A terhes nő szexualitása nagyon változó: a hányinger el­ múltával a társa iránt érzett vágy erősebb lehet, mint va­ laha, míg más pillanatokban erősen lecsökkenhet. Általá­ nosan a bőr reaktívabb lesz, az erogén zónák a hónapok során áthelyeződnek, a mellek kitelnek, a mellbimbó na­ gyon érzékennyé válik, könnyen izgatható, néha egé­ szen a fájdalomig. Emellett a belső érzetek egész skálája jelenik meg: a magzat mozgása; az apró rúgások, melye­ ket a nők különbözőképpen élhetnek meg. Vannak, akik úgy érzik, kiteljesedtek, mások „beleszeretnek" a kis lénybe, aki a testük része, anélkül, hogy a testük lenne, megint mások úgy érzik, belülről felfalják őket. Hogyan mondhatnák el tehát, mit élnek át, bűntudat nélkül? Egy terhes nőtől azt várják, hogy kiteljesedjen! Pedig nem egyértelmű, ki hogyan éli meg a belső változásokat. A terhes nők és a kismamák keresik egymás társaságát, szükségük van arra, hogy intenzív érzéseiket megosszák a hasonló helyzetben lévővel.

ra /voxn i A szülés erőteljes szexuális élmény. Egyszerre jellemzi az öröm, a fájdalom és a félelem. Úgy tűnik azonban, csak a pozitív emóciók vésődnek be. A szülés után a hor­ monok gondoskodnak róla, hogy a nők különleges lelkiállapotba kerüljenek, és módosítják a memóriát (a termé­ szet talán megértette, hogy ha mindenre emlékeznénk, nem kezdenénk újra!). A szülés élménye tabu tárgya. Nagyon megdöbbentett, milyen más nyelvvel találkoz­ tam az első szülésem előtt, és azután. Azelőtt a nők öröm­ ről, gyengédségről és boldogságról beszéltek. Azután, amikor beszámoltam az örömömről, de a szenvedésemről is, kezdték megosztani velem a saját valóságukat. Leg­ /0\S

többjük sosem beszélt igazán a fájdalmáról. Mélyen meg­ döbbentett, hány drámaian alakuló szülés van, és meny­ nyi titkolt elkeseredés él a nőkben. Attól a perctől kezd­ ve, hogy ott van mellettük a csecsemő épen és egészsége­ sen, hajlamosak átértékelni saját élményeiket, mindazzal a következménnyel, ami az érzelmek elfojtásával jár. A fel nem dolgozott, a tudatalattiba száműzött érzések viszszafordulnak a gyermek, a házastárs, vagy önmagunk ellen, a gyermek túlzott óvásában, vagy depresszióban nyilvánulhatnak meg, de mindenképpen befolyásolják a kapcsolatot. Igazából senki sem beszél a nőknek a fájdalomról és a félelemről, miáltal megfosztjuk őket attól a lehetőség­ től, hogy megfelelőbben készülhessenek fel. Az erőtel­ jes érzelmekre az aneszteziológia az orvosi válasz. Sok nő szül ma is általános altatásban, anélkül, hogy ennek a szorongás megszüntetésén kívül más orvosi oka lenne. Ennek az újszülöttekre gyakorolt következményeit csend övezi. A gerincérzéstelenítés tagadhatatlan fejlődést je­ lent. Könnyít a fájdalmon miközben, miközben a nő meg­ tarthatja belső érzékelését és lábai szabad használatát. Pszichológiai segítséggel alkalmazva nagy megnyugta­ tást jelent, és ezáltal optimális körülményeket teremt az anya és a gyermek első találkozásához. Ha az érzéseket nem módosítja túlzottan a fájdalom vagy a túl erős aneszteziológia, a félelem vagy az előíté­ letek, a csecsemő világra jövetele intenzív öröm élménye lehet. A világra hozás a találkozás öröme, de egyben fi­ zikai és szexuális öröm is, hiszen mindez a nemi szervek által következik be.

n ő i bx&vualitás} iferil anyxiáá^

Az anyaság erős és sokoldalú tapasztalat. Mégis, a fér­ fiaknak még ebben is majdnem sikerült elvágniuk a nő­ ket a testüktől. Franciaországban a szülések egyre in­ 16\<)

kább orvosi jellegűek, inkább, nőgyógyászok végzik (kevés nő van ebben a szakmában) és nem szülésznők. A szoptatást szinte teljesen betiltották. Azt a nőt, aki négy­ hónaposnál idősebb csecsemőjét szoptatja, veszedelmes bolondnak tartják. Azzal vádolják, hogy meghosszabbít­ ja a szimbiózist, és megakadályozza, hogy a gyereke ön­ állóvá váljék. Bűntudatot ébresztenek benne, amiért ilyen patologikus kapcsolatot kényszerít a gyerekre! A cumi divatját éljük, aminek megvan az az előnye is, hogy elhallgattatja a követelőző sírást. A cumisüvegek és mesterséges anyatejek nagy üzletet jelentenek. Az ismét­ lődő gyulladásokat, az egyre elterjedtebb allergiákat, a fogproblémákat elbagatellizálják, és a számos vizsgálat ellenére, amelyek kétségbe vonják a mesterséges táplá­ lást, minden abba az irányba hat, hogy elvegye a nők kedvét attól, hogy mellüket nyújtsák a csecsemőnek.

A szoptatás csodálatos élmény. A mellet kereső, bekapó és mohón szopni kezdő csecsemő intenzív szexuális érzé­ seket ad az anyának. Semmi köze ennek a szerelmes együttléthez, itt más típusú szexualitásról van szó. A leg­ több nő egyértelmű megkülönböztetést tesz a párja és a csecsemője között. A férfi és a csecsemő egyaránt szexuá­ lis természetű érzéseket vált ki, melyek azonban nem kétértelműek és nem összekeverhetők. Semmi köze egy­ máshoz a mellet nyalogató férfinak és a szopó csecsemő­ nek. Pedig ugyanaz a mell, és ugyanaz a nő. A mellbimbó megkeményedése, a tej első megindulá­ sa, a kilövellő reflex, amikor a fehér folyadék előtör a mellbimbóból, hogy a csecsemő szájába érjen, az icipici ajkak simogatása a mellbimbó körül, a még fogatlan íny gyengéd nyomása és az emlőreakciók, amikor a gyerek sír vagy éhes, s amelyek akkor is fellépnek, amikor a nő az irodában van, a gyerek pedig otthon, láthatatlan köte­ 470

lékek, melyeken keresztül az anya összefonódik gyerme­ kével... Ezek az érzéki és érzelmi benyomások mind gazdagítják a szexuális életet és az anya-gyermek kap­ csolatát. A csecsemő szopása nem csak neki kellemes és egészséges, de hasznos a nő számára is, kiváltja a méh összehúzódását, hogy visszanyerje normális méretét és helyét a szülés után. A legelején az összehúzódás fájdal­ mas lehet. Valamivel később már kellemes érzés, pillana­ tonként szinte orgazmus jellegű, még akkor is, ha ezt sem keverhetjük össze a szeretkezés során érzett gyö­ nyörrel. Néhány nőt megbotránkoztathat, undoríthat és bűntu­ datra indíthat a szexuális érzések intenzitása. Ha nem hallgatják meg, nem értik meg őket, könnyen abbahagy­ hatják a szoptatást. Mások előre megérzik a szexuális vo­ natkozást és radikálisan védekeznek ellene, az első perc­ től a mesterséges táplálást választva. „Nem vagyok én te­ hén" - mondja Valérie. Ez az igény, hogy elkülönüljünk az állatvilágtól, sokat elárul arról, mennyire nehéz nőnek érezni magunkat. „Képi civilizációnk" is hozzájárult az anyai szoptatás leértékeléséhez. Az olyan előítéletek, mint „lógni fog a mellem", csak paravánul szolgálnak. Teljesen hamis kifogások ezek, mert bár igaz,hogy nyolc vagy tíz gyerek szoptatása után a mell elnehezülhet és elveszítheti a tartását, két vagy három gyerek szoptatása azonban semmit sem változtat a kebleken. Sok nő nem akar szoptatni. Az egyetlen megértő támo­ gatás amire számíthatnak, a cumisüveg! Soha nem kerül­ nek értő meghallgatásra az anyák kétségei, szorongásai, tudatalatti mentális képzetei, fantáziaképei, soha senki nem törekszik arra, hogy megismerje a mélyebb motivá­ cióikat... Azokat a nőket ellenben, akik kijelentik, hogy szoptat­ ni kívánják gyermeküket, figyelmeztetik, finoman elbá­ tortalanítják, akár teljesen kedvüket is szegik. Hány anya meggyőződése, hogy nincs elég teje, vagy az „rossz mi­ nőségű"? Puszta képzelgés ez. Rendkívüli eset, ha egy 474

nő valóban képtelen szoptatni. Ahelyett azonban, hogy segítenének ellazulni, bízni önmagunkban, vagy ügye­ sebben tartani a kicsit, azt javasolják, hogy „egészítsük ki" a táplálást (vagyis: magunktól nem vagyunk képesek táplálni a gyereket). A kiegészítő cumisüvegek hamar felkavarják a tejelválasztást és a csecsemőt, eléggé ahhoz, hogy a szoptatás már tényleg ne legyen elegendő, igazol­ va ezzel a tanácsot adókat. A cumisüveg megmenti a csecsemőt, amikor az anya nincs jelen, meghalt vagy beteg. Hasznos, amikor el kell mennie, vagy el szeretne menni, hogy szakmai vagy tár­ sasági életét folytassa. Ha azonban szisztematikusan, és főleg szavak nélkül használják, nem szabadítja fel sem a nőket, sem a gyerekeket. Az egészségre gyakorolt hosszú távú kihatásai mellett, a cumisüveg használata hozzájárul a nő elszigetelődéséhez, és nagyon (túl) korán elvágja a csecsemőt szenzorialitása jó részétől. A nőknek össze kell fogniuk, hogy információkat sze­ rezzenek, de főként azért, hogy megosszák intimitásu­ kat, fantáziaképeiket, vágyaikat, szégyenkezéseiket, b i­ zonytalanságaikat, élményeiket. A megosztott tapaszta­ latok lehetővé teszik, hogy a nő igazán választhasson. Lesznek, akik továbbra is a mesterséges táplálást választ­ ják, de tudatosan fogják tenni. Nagyon fontos beszélni er­ ről ahhoz, hogy a nők és a gyerekek ne mondjanak le anélkül, hogy tudnának róla - erről a pótolhatatlan és csodálatos élményről.

'J7£

fAÓti vagy, defweőótdá?

30. A bárpulton könyökölve, két férfi beszélget egyik barát­ jukról, aki távol maradt a szombati buliról. Marcel depressziós, amióta meghalt a felesége. - Igen? Mikor halt meg? - Ó, már legalább fél éve! A főnöke mondta is neki, hogy kezeltetnie kellene magát, szednie kellene valami gyógyszert. Képtelen magához térni, neuraszténiás, min­ dig máshol jár az esze, ez már nem mehet így tovább! Nem, Marcel nem depressziós. Bánata van. A gyász nem egy napig tart. Átlagban legalább egy évet kitölt. Ha a magazinokat és a reklámokat nézzük, az élet csu­ pa boldogság és energia. A jövedelmezőség nehezen tűri a szomorúságot és a fájdalmat. Morózus, vagy szomorú vagy? Azonnal hangzik az ítélet: „ez depressziós..." A szomorúság része az életnek. Hosszú távon, ha ta­ gadjuk, valóban depresszióba vagy betegségbe taszíthat. A náthától a tuberkulózisig, számos légzőszervi betegség igyekszik elmondani szomorúságainkat. Mindannyian élünk át levert pillanatokat, melyek egy adott eseményhez kapcsolódnak, vagy attól függetlenek. A depresszió több, mint egy kis szomorúság. Ez állandó­ suló állapot, ami hónapokig, sőt évekig is eltarthat.

Paradox módon az igazi depresszió könnyen észrevétlen maradhat. A kétségbeesés érzése fizikai tünet, a munkába temetkezés vagy a házastársi függőség mögé rejtőzhet... *74

Akkor is lehetünk depressziósak, ha nem vagyunk szomo­ rúak! A depresszió állandósul, lényünk szerves része lesz. Nem látjuk, nem érezzük. De jelen van. Ez a „fehér" dep­ resszió, ellentétben a „zajos" depresszióval, amit „ideges depressziónak" is neveznek a köznyelvben. Hogyan ismerjük fel a „fehér" depressziót? Az arc kevés­ sé kifejezővé válik, eltűnnek róla a pozitív és negatív emó­ ciók egyaránt. A depressziós leépíti kapcsolatait. Gondol­ kodása funkcionális, vagyis konkrét, és főként célratörő. Megbirkózhat egy matematikai problémával, még össze­ tett, intellektuális feladatokba is merülhet, de sosem álmo­ dozik. Nem alkot. A képzelete megreked. Gépiesen foly­ tatja tevékenységeit, különösebb motiváció nélkül.

A DSMIII, A mentális zavarok statisztikai és diagnosztikai ké­ zikönyve szerint a következő tünetekből legalább ötnek szinte minden nap fenn kell állnia, legalább két héten ke­ resztül ahhoz, hogy depresszióról beszéljünk:

(1) Szomorú, depressztv hangulat; mely egész nap, több napon át fennáll. (2) Étvágytalanság vagy bulimia vagy jelentős súlyváltozás. (3) Álmatlanság vagy túlzott alvás, éjszakai vagy kora hajnali felébredés. (4) Pszichomotorikus idegesség vagy lelassulás. (5) Az érdeklődés vagy az öröm elvesztése a mindenna­ pi tevékenységekben, a szexuális aktivitás csökkenése. (6) Az energia elvesztése, fáradtság. (7) Méltatlanság, önvád, túlzott vagy nem helyénvaló bűntudat, pesszimizmus, sötéten látó hajlam, alulértéke­ lés érzése. (8) A gondolkodási és koncentrációs képességek csökke­ nése. (9) Öngyilkossággal, halállal kapcsolatos gondolatok. J74

A népesség mely részeit érinti leginkább a depresszió? Az elváltakat, a fiatalokat, a házasokat? Hajlamosak va­ gyunk az egyedülállókat az élre helyezni. Az orvosok ugyanennek az előítéletnek áldozatai. Jelentősen alulbe­ csülik a fiatalok és a házasok depresszióját. Hogyan lehet elkeseredett valaki, amikor fiatal? Az, akinek sikerült ro­ koniélekre találnia, vajon nem talált-e megnyugtatást nála a magány és a depresszió ellen? És a gyerekek? Őket megkíméli ez a sorscsapás? Sajnos nem, valamelyik jelentősebb depressziós tünet a gyerekek körülbelül 2%-át, a kamaszok 10%-át érinti. Nagyon nehéz megbecsülni a depressziós gyerekek valódi számát. Nem mindenki fordul orvoshoz. Gyakran a szülők töltik ki az orvosi kérdőíveket, ők pedig jelentősen alábecsülik gyer­ mekük depresszióját. Ha gyermeked visszahúzódik, elkomorul az arca, ke­ véssé kifejező, mintha máshol járna, vagy éppen ellenke­ zőleg, nagyon ideges, könnyen felkapja a vizet, ellenke­ zik és elégedetlen, olyanokat mond, mint: „semmihez sincs kedvem, egy nulla vagyok, rossz vagyok, az én hi­ bám, hogy senki nem szeret..." - gondolj a depresszióra. „Nem tudom, mit csináljak, hogy örömet szerezzek ne­ ki, soha nem örül, semmi nem érdekli, nem mozdul, csak ül..." Nem, nem genetikailag sérült a gyerek, csak bol­ dogtalan, depressziós, segítségre van szüksége. Ezeknek a kétségbeesett gyerekeknek az a katasztrófájuk, hogy kétségbe ejtik a felnőtteket is, akik tehetetlennek érzik magukat, hogy felvidítsák őket. A szülők, a nagyszülők elfordulnak, és inkább azt gondolják, a gyerek „már csak ilyen". „Amíg rendesen tanul, nincs miért aggódni" mondják. A szülők akkor kérnek segítséget, amikor az osztályzatok rosszak; sosem fordulnak orvoshoz addig, amíg a gyerek osztályelső. Nem látják meg, hogy a gyerek az élete elől menekül azzal, hogy a könyvekbe temetkezik. Amíg a fiatalok elkeseredésüket önmaguk ellen fordítják, senkit nem zavarnak. A gyermek nem hangoskodik, nem zava­ ró, órákon át „jól elvan" a szobájában. 17.5

d e/i reM xió fó r tén ete

Amikor Aurélie felkeres, már három éve nyugtátokon él, hogy tartani tudja magát. Kimerültnek, túlterheltnek érzi magát. Sokat alszik. A munkahelyén szemére vetik a lassúságát, nehezen koncentrál, memóriazavarai vannak. Ő lett az osztály fekete báránya. Kollégái kihasználják és gúnyolódnak rajta. Pedig Aurélie azt mondja, „mindene megvan, hogy boldog legyen", egy remek férj, aki törő­ dik vele és nagyon jól foglalkozik a három gyermekükkel, szép ház, jó foglalkozás. Azért fordult orvoshoz, mert úgy érzi, „valami nincs rendben a fejében". Lassanként rájön, hogy a többiek azért nem tisztelik, mert ő sem becsüli saját magát. Mindig is méltatlannak érezte ma­ gát a figyelemre. Egy túlságosan elfoglalt anya és egy gyakran távollévő apa mellett nőtt fel, aki úgy gondolta, a gyerekekkel való törődés a nő dolga. Fivérei és nővérei annyival idősebbek voltak nála, hogy sosem volt kedvük játszani vele. Kezelésről kezelésre egyre nagyobb haragot érez a szü­ lei és a férje iránt, aki gondoskodásával megakadályozza, hogy felnőjön. Őszintén megvallva, tudja, hogy pontosan ezért választotta. Egy vállat akart, amelyen megpihenhet. Csakhogy ahhoz, hogy óvják, továbbra is úgy kell visel­ kednie, mint egy kislánynak: sebezhetőnek kell marad­ nia, és képtelennek, a helyzetek kezelésére. A férje elvesz­ tésétől való félelmében csak a félelmet és a szomorúságot engedélyezi magának, soha nem mutat haragot. Amikor először jött hozzám, teljesen el volt vágva ön­ magától. Nem érzett semmi haragot a kollégái iránt, akik nevetségessé tették, semmi neheztelést a férje iránt, aki talán védelmezte, de közben verte is. A tehetetlen áldozat fatalizmusával fogadott mindent. Szégyellte férje ütéseit, bűntudatot érzett, amiért nem képes kifejezésre juttatni önmagát, s így egyre mélyebbre zárkózott depressziójá­ ban. J7 íj

'/yeááfció' /iasx/na ; a /lu m y elÁ erü/éáe

Amikor a neheztelés kifejeződése túlságosan nyomasz­ tó, az agresszív indulatok önmagunk ellen fordulnak. Aurélie-nak a szüleivel szemben nem volt választása. A haragját nem hallgatták meg. Bizonyos tekintetben az anyjára, más pontokon az apjára hasonlító férjet választott magának. Vele megismételte azt az alárendelt magatartást, amit gyermekként megtanult. Elhallgattatta a frusztráció­ it, maga ellen fordította tehetetlen dühét. A depresszió je­ lenti a végső és kétségbeesett eszközt ahhoz, hogy meg­ őrizze a férjével, mélyebb síkon pedig a szüleivel való kapcsolatát. A hatalmas fáradtság kezét-lábát megkötözi, s elveszi a küzdéstől való kedvét. Valójában a depressziósnak azért nincs energiája, mert önmaga ellen használja fel azt. Arra hasznosítja, hogy el­ fojtsa a nemkívánatos érzéseket: a haragot, a frusztrációt, a fájdalmat. Túlságosan fél attól, hogy ha megélné a dühét, rombolna, és büntetést kapna érte, vagy örökre elveszíte­ ne egy kapcsolatot. A „zajos" depresszióban a szenvedés váddá alakul: „Lá­ tod, mekkora fájdalmat okozol?!" Felesleges mondanunk, ezt sem igazán értik meg. Szülei szívesebben hiszik, hogy azért szomorú, mert gondjai vannak az irodában vagy a házasságában, mint hogy belássák, nem adtak annyi szeretetet, odafigyelést vagy tiszteletet, amennyit igényelt volna. Hogy ne kelljen tudomásul venni a gyermekkor valósá­ gát, magunk is ezt hisszük el. Őrült háborúba keveredni, az ölés „feladatát" kapni, kí­ nozni vagy kínzás áldozatául esni, koncentrációs táborba kerülni, látni, hogy a családunk kegyetlen halállal hal, tűzvészben elveszíteni szeretteinket... ezek olyan tragédi­ ák, melyek hajlamosak kiváltani a depressziót a felnőttek­ ből. Attól azonban még nem leszünk depressziósok, hogy szigorú a főnökünk, elhagyott a barátnőnk, kirúgnak az állásunkból, sőt attól sem, hogy elválunk. Az elválások, a munkahely elvesztése, a munkahelyi vagy házasságon 177

belüli stressz bármennyire fájdalmas is, csak akkor vált ki depressziót, ha a személyben már megvan a depresszió táptalaja, vagyis valahol mélyen zavar keletkezett az ön­ becsülésében. A depresszió okait szinte mindig a múltban kell keres­ ni. Bármilyen korban tör is ki, a nyugati világban a dep­ ressziók kilencven százalékának a megsebzett gyermek­ kor az oka. Általánosan elmondható, hogy a depresszió gyógyítása a mély érzelmek feltárása útján történik: meg kell érteni, mi az eredete annak, hogy a fájdalmas gyermekkori érzésein­ ket önmagunk ellen fordítottuk, helyre kell állítani az ön­ becsülésünket, meg kell tanulnunk kifejezni a haragunkat.

eb bxü/etéfrnafd clefrwM^&ióA Ursula minden júniusban elkeseredik. Ebben a hónap­ ban született egy olyan családban, amelyik soha nem fo­ gadta be. Verték, lenézték, sosem fogadták el. Miért is kellett megszületnie? Gyakran feltette magának ezt a kér­ dést. A születésnap cseppet sem vidám nap az ő számára. Patrick áprilisban rosszkedvű, ez anyja halálának hó­ napja. Erre azonban csak a pszichoterápia során jött rá. Azelőtt sosem vont kapcsolatot a szomorúsága és anyjának elvesztése között, aki sosem szerette őt. Az időszakos depresszióknak pszichés okai lehetnek. Emlékeztető reakciók a fel nem dolgozott gyászra. Az ér­ zelmek nem egy mostani eseményhez kapcsolódnak, ha­ nem a meg nem oldott múlt emocionális „parittyái". Az okok azonban néha fiziológiai természetűek is. Szer­ vezetünk a napfény által kiválasztott melatonin nevű hor­ monnal szabályozza a nappal/éjszaka ritmusunkat. Ami­ kor a világos órák száma csökken, október és február kö­ zött, a morózus hangulat nem csak pszichikai eredetű. A tudósok ezt az állapotot Őszi Depresszív Szindrómanak ne­ vezik, és napi néhány órás napfényt utánzó lámpás keze478

léssel orvosolják. A fény helyreállítja a melatonin-kiválasztást, és az energia visszatér.

Amélie képtelen megszabadulni mély szomorúságától. Nem tud igazán nevetni, sem játszani a gyerekekkel. Min­ den úgy zajlik, mintha depresszív alapokon építkezett vol­ na. Már kicsiként is visszahúzódó volt. A terápia során el­ ismerte anyja depresszióját. A kezelésen haragot érzett az anyai passzivitással szemben. Elhatározta, nem veszi ma­ gára többé anyja érzéseit, és merte azt mondani neki: „Visszaadom a szomorúságodat, anya!" Azóta nem is sej­ tett humorérzéket fedezett fel magában. Megtanult játsza­ ni és bolondozni a gyerekeivel. Örül az életnek.

ig eá wnu/o m Alain hetvenhárom éves. „Lusta vagyok leülni rajzolni, pedig imádom csinálni." - mondja. Beiratkozott órákra is. Hamar rájött, hogy ez nem felel meg neki. Szabadon akart rajzolni, ám a tanár ragaszkodott az élettelen ábrázoláshoz. Nem mert szólni. Egész évben folytatta a tanfolyamot, egyetlen órát sem mulasztott. Pedig nehezére esett elmen­ ni, hosszan emelkedő út vezetett oda, aztán egy lépcső. Hi­ ába van tele energiával, az ő korában már liheg az Em­ ber... Alain túl sokáig erőltette a dolgot, nem hallgatta meg a testét, nem hallgatott az érzéseire, sőt, a tanár mun­ káját illető ítéletére sem. Mindezek kimerítették rajzoló kedvét. Amit „lustaságnak" nevezünk nem más, mint egy elfoj­ tott érzelem felszíne. A gyerekek, akik rosszul tanulnak az iskolában nem lusták, hanem haragszanak és „sztráj­ kolnak". A folyamat nem tudatos, segítségre van szüksé­ gük, hogy megfogalmazzák hiányaikat, hiszen általában

egyetlen dolgot tudnak csak: hogy ólomsúly nehezedik a vállukra. Arra van szükségük, hogy meghallgassák, meg­ nyugtassák, tiszteletben tartsák őket, s nem pedig arra, hogy erőszakkal hajtsák vagy fenyegessék őket... Ugyanígy, a fáradtság és az unalom szintén a depresszió „gengszterei".

Sok orvos antidepresszánst vagy kedélyjavítót ír fel azoknak, akik egy szeretett lény elvesztésétől szenved­ nek, hogy elkerülhessék a fájdalmat. Pedig éppen ellen­ kezőleg, arra van szükségük, hogy megélhessék az emó­ cióikat, megsirassák a halottat, kifejezzék haragjukat, frusztrációikat, kétségbeesésüket, hogy elgondolkozza­ nak életük értelmén. A temetkezési vállalkozók egyre inkább magukra vállal­ nak mindent, az öltöztetést, a ravatalozást, a temetést. Arra törekszenek, hogy megkíméljék a családot a fájdalmas fel­ adatoktól. Pedig a temetés megtervezése fontos tevékeny­ ség, sőt, azt mondanám, elengedhetetlenül szükséges az itt maradóknak. Amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, kétségbeesésünk abból fakad, hogy többé semmit sem te­ hetünk érte. A cselekvés könnyít a bűntudaton, amely minden gyászfolyamat szerves része. A temetés szervezé­ se azt jelenti, hogy a végsőkig elkísérjük a halottat. A kutatások bebizonyították, hogy ha szabad a választás, ter­ mészetesen segítség mellett, sokan kívánják maguk öltöz­ tetni a halottat. Azok nem akarják megtenni ezt, akik nem képesek elfogadni a halál valóságát. Társadalmunkban mindent úgy rendeztek be, hogy el­ rejtsék a halált, hogy ne kelljen szembenéznünk a való­ sággal. Kifestik az arcot és a testet, hogy a család azt mondhassa: „olyan, mintha élne". Nyugtátokat írnak fel.

Ha zokogásban törünk ki a temetőben, elvezetnek a sír­ tól. A gyerekeket, nehogy „trauma" érje őket, kitiltják a halottas szobából, nem mehetnek el a temetésre. Mindez az irrealitás érzetét erősíti: „nem halt meg igazán", és le­ fékezi a gyász folyamatát. Az értelmi elfogadás csak a fo­ lyamat egyik része, az érzelmi egészen más, az emóciók szabad kifejeződésével történik. Ha nem adjuk ki magunkból zokogásunkat a temeté­ sen, bennünk reked. Ha később, a szobánkba zárkózva, egyedül sírjuk el bánatunkat, nem teszi meg ugyanazt a felszabadító hatást. A gyász munkája félbeszakad. Ha az energiánkat arra használjuk, hogy magunkban tartsuk a könnyeinket, a feszültség felhalmozódik a testünkben. Fi­ gyeljünk oda az évfordulós reakciókra és az egyéb érzel­ mi átvitelekre... A gyász érzése nem csak a halálhoz kapcsolódhat. Fon­ tosságától függően, változó intenzitással minden vesztesé­ get követhet: egy elválást, egy költözést, egy munkahely­ változtatást, a nyugdíjba vonulást, egy megcsalt reményt, egy frusztrált várakozást...

íófc bxaÁaáxai Elveszítesz egy tárgyat, amihez ragaszkodsz, egy ék­ szert, egy fontos papírt, vagy egy Embert, akit szeretsz... Valószínűleg a következő szakaszokon haladsz végig: 1. „Nem, nem vesztettem el. Biztos ott felejtettem valahol és meg fogom találni..." „Nem, nem halt meg, az nem lehet!" Az első szakasz a tagadás. Még nem lehet elképzelni a valóságot. Az Ember védekezik a túlságosan erős érzések ellen. Nem akarja megélni, nem akarja látni, hallani, megérteni a helyzetet. 2. „A fenébe!” Megjelenik a harag. „Ez nem igazság, nem akarom, hogy halott legyen, mi­ ért ment el?! Az orvosok nem értenek semmihez, az osz­ 484

tály, ahol feküdt, rémes! Miért hagyott el? Nem volt joga hozzá." Tiltakozás az elkerülhetetlen ellen. Vádolsz mindent és mindenkit... vagy önmagad ellen fordítod a haragodat és bűntudatot érzel: „Ha tudtam volna... Másképp kellett volna..." Amikor egy kötelék elszakad, arra törekszünk, hogy helyreállítsuk. „Nem akarom, hogy elmenjen, nem aka­ rok elválni tőle." 3. „ Kegyelem, Istenem, add vissza a tárcámat, tedd, hogy egy fiókban felejtettem!" Elkezdesz alkudozni. Még ha nem is vagy hívő, fogadalmakat teszel: „Mostantól figyel­ mes leszek." Bármilyen apró szokatlan vagy esetleg tiltott dolgot cselekedtél is az elvesztés idején: „soha többé nem teszem". Akár még gyertyát is gyújtanál Szent Antalnak. A valóságot túlságosan nehéz elfogadni, a veszteség ta­ lán még nem elkerülhetetlen. Mindent meg kell próbál­ ni. „Ha én akkor... Nem történt volna meg." Inkább az én életemet vedd el, mint az övét." 4. „Nem látom többé. Vége." Szomorú vagy és sírsz. Ész­ re kell térned, a bánat nem hozza vissza. Ez a depresszió szakasza. Semmi nem számít már. Levert vagy. Az ener­ gia, ami tegnap még a haragot vagy az alkudozást hajtot­ ta, eltűnt. 5. Vége. Sajnálod, de beletörődsz. Készen állsz tovább lépni, új kapcsolatokat kötni. A gyász elvégezte munkáját. Ezek a szakaszok, azok, amelyeket az Ember a halálhoz közeledve végigjár, s amelyeket az őt kísérő család is vé­ gigél. Minden szakasz fontos, és előkészíti a következőt. A gyász alkalmazkodási folyamat. A fel nem dolgozott gyász emocionális blokkolást kelt. Amikor valami túlságosan szörnyű történik velünk (erő­ szak, támadás, a szüléink árulása), azt akarjuk, hogy ne le­ gyen hatással életünkre. „Nem akarok érezni, nem akarok gondolni rá." így azonban energiánk jó részét arra fordítjuk, hogy az érzelmeink elfojtva, a tudatalattinkban maradjanak. 482

32. ■tooomowAMUjf-Életem végéig emlékezni fogok arra, amikor először je­ lent meg lányom arcán a szomorúság, csecsemő korában. Néhány hónapos volt. Egy barátunk jött látogatóba, meg­ ölelgette a kicsit. Margot rá mosolygott. A férfi ezután a fel­ nőttek felé fordult és beszélgetésbe merült velük. Margot figyelte, kis mozdulatokat tett, hogy felhívja magára a fi­ gyelmét. Hiába. Bánatos kifejezés ült ki az arcára. Most lát­ ta először, hogy nem sikerül felhívnia magára a figyelmet. Tanulni kezdte a szomorúságot. „Nem kiváncsi rám." Mindannyian érezzük ezt az elkeseredést, amikor kép­ telenek vagyunk felkelteni valakinek az érdeklődését, de általában elrejtjük, hogy ne szenvedjünk tőle. Bizonyos családokban senki nem figyel senkire, min­ denki éli az életét, a beszélgetés ötletszerűen alakul, vagy a kenyér áráról folyik. Közben megy a tévé. És úgy tűnik, senkit nem zavar ez. Az, hogy senki sem veszi észre a helyzetet, azt jelenti, hogy mindannyian védekeznek az önmagukkal való kapcsolat ellen. A szomorúság természetes emóció valaki elvesztésével, vagy a csalódással szemben. Egy kudarc, egy gyász, egy költözés, egy olyan helyzet, mely felébreszti bennünk azt az érzést, hogy nem szeretnek... A szomorúság színei sokfélék lehet­ nek: nosztalgia, elbátortalanodás, zavar, kétségbeesés... Az elkeseredést az váltja ki, hogy meg kell hajolnunk egy elkerülhetetlen kényszer előtt. Ez a gyász reakciója. Nem változtathatunk semmit. Tehetetlenek vagyunk, nem marad más, mint sírni. Mindenfelől összeszorítanak. Leg­ szívesebben nem is léteznénk többé. A szomorúság nem azonos a depresszióval. A dep­ resszió a gyász kudarcát jelenti. A szomorúság egy szaka­ sza, a gyász beteljesedését jelzi. Lehetővé teszi, hogy a rea­ litás elfogadása felé haladjunk és visszataláljunk identitá­ sunkhoz, újraépítsük azt. Az energia befelé fordul. Le­ 1S3

gyünk egoisták, vagy inkább énközpontúak, amikor szo­ morúak vagyunk. Törődjünk magunkkal, a szükséglete­ inkkel. Hagyjuk a többieket szórakozni, ne akarjuk követ­ ni őket, számunkra most nincs ennek ideje. A felépüléshez elengedhetetlen a pihenés időszaka. A szomorúság szaka­ szában nem fektetünk külső dolgokba, mindent magunkra fordítunk. „Nem sirathatom egész nap magamat!" Magunkban sír­ junk, de ne magunkat sirassuk! Zokogjunk hogy megszaba­ duljunk a fájdalomtól, hogy kiálljuk a próbatételt. Talál­ junk valakit, egy barátot, akinek a karjaiban sírhatunk. Nem leszünk egyedül, meghallgatják a szenvedésünket, úgy fogjuk érezni, hogy elismernek és elfogadnak, s ez se­ gít abban, hogy ne veszítsük el önbecsülésünket, és ne for­ dítsuk magunk ellen az emócióinkat. Fáradtan, de inkább vigaszt lelve, mint „kiürülve" kerülünk ki az élményből (feltéve természetesen, hogy igazán megbízunk a másik­ ban, és engedélyezzük magunknak, hogy elfogadjuk, amit nyújt). Ezután hagyhatjuk, hogy mélyebben beleme­ rüljünk az érzésbe. A depresszió, a morózus hangulat nehezen hagyja ma­ gát felvidítani. Hajlamosak vagyunk semleges érzelmi tó­ nusú tevékenységeket választani. A szomorúság azonban, bármilyen mély legyen is, elfogadja, hogy egy-egy pilla­ natra átragyogjon rajta a nevetés fénysugara.

33. cúeqe van fáeretetm

Az Emberek érzelmi lények. Ugyanúgy szükségük van simogatásra és figyelemre, mint a kenyérre. Szen­ vednek, ha megfosztják őket a kommunikációtól. A bör­ tönben a lázadók legsúlyosabb büntetése a magány, amit kínzásként is alkalmaznak. Néhány évtizeddel ezelőtt René Spitz, svájci pszicholó­ gus kórházban ápolt csecsemőket vizsgált. Gondoskodtak róluk, mosdatták és etették őket, fizikailag mindent meg­ kaptak, mégis meghaltak. A kisbabák először sírtak, az­ tán elhallgattak, már nem sírtak, nem hívtak segítséget, megértették, hogy felesleges. Magukba zárkóztak, ma­ gukba menekültek. Nem ettek többé, és csendben, lassan meghaltak. Spitz a jelenséget „hospitalizmusnák" nevezte el. Senki nem mosolygott a kicsikre, senki nem beszélt hozzájuk, senkinek nem voltak fontosak, akkor hát miért éljenek? A tanulmány óta az ápoló személyzet odafigyel a kérdésre, és a simogatást a gondoskodás szerves része­ ként ismerik el. A legtöbb kórházban a gyermekosztály­ ra befekhet a kis beteggel együtt az egyik szülő is. Nap­ jainkban alig tapasztalható a hospitalizmus, csak a sze­ gény, elnyomott vagy háborús országok árvaházaiban fordul elő, ahol más problémák sokkal égetőbbnek tűn­ nek. Csak tűnnek, hiszen a gyerekek éppúgy belehalhat­ nak az elismerés és a szeretet hiányába, mint az éhezés­ be vagy a betegségbe. Semmi nem elviselhetetlenebb, mint az elszigeteltség.

Majdnem hatmilliárdan vagyunk a Földön. Városokba tö­ mörülünk. A közlekedési és kommunikációs eszközök hallatlanul gyorsak és könnyen hozzáférhetőek, mégis egyre nyomasztóbb a magány. Magányosabbnak érezhetjük magunkat egy tömegben vagy egy zsúfolt vonaton, mint egy remetelakban. Bizo­ nyos távolságra van szükségünk ahhoz, hogy biztonság­ ban érezzük magunkat. Egy metrókocsiban a csúcsforga­ lomban nagyon leszűkül a minket körülvevő burok. Ma­ gunkba fordulunk, hogy ne érezzük intimitásunk meg­ sértését. Egy falu lakói, akik mind családi házakban él­ nek, könnyebben köszönnek egymásnak, mint azok, akik egyazon bérház lakói. Észrevetted már, hogy minél magasabb egy toronyház, és minél több lakás található benne, annál nagyobb csend uralkodik a liftben? A váro­ sokba tömörülés magánnyal jár. Egy, a megszokottól elté­ rő elem felmerülése kell ahhoz, hogy helyreálljon a kom­ munikáció. Egy autóbaleset, egy felborult motoros, egy ablakhoz támasztott tűzoltólétra összetereli a bámészkodó­ kat, és megindítja a beszélgetést. Szerencsére más elindítója is lehet a beszélgetésnek... a virágok, az állatok és a kisbabák varázslatosan megkönynyítik a kommunikációt. Utazz a metrón egy nagy csokor virággal, különösen ha férfi vagy, és a védőpajzsok lehul­ lanak, a nyelvek megoldódnak. Vidd magaddal a macs­ kádat vagy a hörcsögödet, és azonnal rokonszenvet kel­ tesz. Kisbabával a karodon vagy a kenguruzsákban, kitör a rajongás. A babakocsi kevésbé hatásos, talán mert túl sok helyet foglal. Claude Steiner, amerikai pszichológus a szerzője is, A puha és meleg puhameleg meséjé-nek, mely bestseller lett az Egyesült Államokban, s nagy sikert aratott a francia gye­ rekek és felnőttek körében is. Egy távoli országban boldogan élnek az Emberek. Kis táskát hordanak magukkal az övükre akasztva, melyben apró, pihés pamacsok vannak, amiket puhamelegnek ne­ veznek, mert puha és meleg a tapintásuk. Amikor valaM)

kinek kedve támad egy puhamelegre, kér egyet. A má­ sik benyúl a táskájába és megajándékozza vele. A puhamelegek a figyelmesség apró jeleinek metaforái, melyek jó érzéssel töltenek el, és kimeríthetetlen a kész­ letük. Mindez nem tetszik az öreg boszorkánynak, aki nem tudja eladni varázsitalait és tablettáit. Elhatározza hát, hogy hiányt teremt azzal, hogy az egyik falusi fülé­ be súgja, hamarosan elfogynak a puhamelegek. „Ha a feleséged minden jöttmentnek ad a puhameleg­ jeiből, nem marad neked." Rögtön megjelenik a féltékenység, a kétely, a gyanú... A férj figyelni kezdi feleséget, a feleség a gyerekeket... Hamarosan az egész falun végigsöpör a járvány. Az Em­ berek nem szívesen osztogatják már a puhamelegeket. Egyre szomorúbbak és mogorvábbak, megbetegszenek, legyengülnek és meghalnak. A boszorkány bőségesen árulja italait, ám semmi sem használ. Mivel nem akarja minden vevőjét a temetőben látni, kitalál egy módszert. Hidegszúróssal teli táskákat ad a falusiaknak. Apró kis pa­ macsok ezek, melyek homályosan emlékeztetnek a puha­ melegekre, de amikor kézbe veszik őket, hideg és fájdal­ mas érzetet keltenek. Az Emberek elkezdik a hidegszúró­ sokat cserélgetni... Nem halnak meg, de bőségesen fo­ gyasztják a boszorkány tablettáit és varázsitalait... Steiner történetében Puha Juli hozza meg a megoldást. Melegszívű, szép lány, aki kedvesen beszél a gyerekek­ kel, és sosem hallott a puhameleg hiányról. Számolatlanul osztogatja, a falusiak legnagyobb meglepetésére. Moso­ lyog, mindenki jól érzi magát mellette, megölelgeti a gyerekeket, akik imádják. És újra kezdik ingyen, könnyű szívvel, az örömért osztogatni a puhamelegeket. Ezt látva az elővigyázatos felnőttek törvényeket hoznak, hogy sza­ bályozzák a puhamelegek cseréjét... A mese kérdéssel végződik: mit hoz a jövő?

187

3U. < S $d n i Adni annyi, mint megosztani. Tehát kapni is. Azzal, hogy figyelmet, ajándékot, bókot, mosolyt adunk, kötelé­ ket szövünk, lehetővé tesszük a befogadónak, hogy kevés­ bé érezze magát egyedül, s hogy magunkat is kevésbé el­ szigeteltnek érezzük. Túlságosan belemerülünk a dolga­ inkban, túlságosan lefoglalnak a mindennapi feladatok, és nem figyelünk eléggé egymásra. A szerelmesek órákon át nézik egymást... a régóta házasok, akik a szokások és a ru­ tin rabjai, végül már nem is látják egymást. Egy cinkos pillantás, egy futó simogatás, egy csók, egy gyengéd szó fenntartja a kötelék szilárdságát. Amikor két Ember egymáshoz kötődik, a te, én, és a kap­ csolat létezik. A kapcsolat figyelmességekből táplálkozik. Milyen értéke van egy „ szeretlek"-nek, ha soha nem adunk virágot, ha elfelejtjük a születésnapokat vagy azt, mit szeret a másik, ha nem állunk mellé a kemény csapá­ sok idején? A feledékeny szerelem nem szerelem. Csak függőség: „Magamért szeretlek, mert szükségem van rád." Sokan még mindig úgy gondolják, adni annyit jelent, mint feladni, lemondani, magukat megfosztani... „Az a sze­ mély, akinek a személyiségfejlődése nem lépett túl azon a stádiu­ mon, amikor erősebb a kapni, kihasználni és megszerezni tenden­ ciája, éli meg így azt, ha ad..." - emlékeztet rá Erich Fromm. Pedig boldoggá tesz, ha adunk, hiszen „...magában az adás aktusában bizonyságát adom az erőmnek, a gazdagságomnak, a hatalmamnak. A vitalitásnak és az erőnek ez az élménye örömmel tölt el [...] túlcsordulónak, költekezőnek, élőnek érzem magam, és ez vidámmá tesz" Nehéz lehet adni akkor, ha magunk nem kaptunk ele­ get. Csak azt tudjuk adni, amit kaptunk. Ezt az előítéletet gyakran említik fel, védekezésül a passzivitásra. Szeren488

cséré nem így van. Hány szülő adja meg azt, amit maga nem kapott meg? Előfordul, hogy ügyetlenül ugyan, de arra törekszik, hogy a gyereke ne azt élje át, amit ő átélt. A minket bezáró pszichikai keretek nagy erővel hatnak. Nem tudsz adni a házastársadnak? A gyermekeidnek? Egy kollégádnak, egy barátnak? Oda kell figyelni erre a tünetre, azt jelzi, hogy valami eltömődött bennünk. Talán egy ki nem mondott harag, egy régi düh, vagy egy kive­ títés képezi az akadályt? Ne hagyd, hogy az emócióid át­ vegyék a hatalmat kapcsolataid felett. A következőket írta egy olvasóm: „A múltkor vendég­ ségbe mentem egy barátomhoz, és a meghívottak között ott találtam valakit, akit utálok. Kevés ember vált ki ekko­ ra ellenszenvet belőlem. Tehát szokás szerint úgy tettem, mintha nem látnám, mindenkit üdvözöltem, kivéve őt. De hirtelen eszembe jutott, amit Maga írt, hogy szeretni vagy utálni csak döntés kérdése, mentális alkotás, semmi más. Egy szempillantás alatt minden összedőlt. Azt gondoltam magamban: Mit ártott nekem ez az ember? Semmit! Nem érdemli meg, hogy így bánjak vele. Nem is mérlegeltem, nem tépelődtem tovább, odamentem hozzá, a vállára tet­ tem a kezem, és szélesen mosolyogva megkérdeztem, hogy van. Egészen felkavarodott, legalább annyira, mint én! Honnan jött ez a baráti lendület? Hirtelen eltöltött a bé­ ke, szeretetet éreztem, nem csak iránta, de az összes jelen­ lévő iránt. A gyűlölet pedig eltűnt. Micsoda megkönnyeb­ bülés!" A puhamelegek kimeríthetetlenek... minél többet adunk, annál több lesz belőlük. Ne tartogassuk csak a családunk­ nak. Nem veszélyes a visszaélés. Tudjunk adni a munká­ ban, az utcán, s kapni fogunk cserébe. Ha mosolygunk az utcán, a buszon, átadjuk jó érzéseinket, és magunk is job­ ban átérezzük. Merjünk ránézni a többiekre, elsősorban azokra, akiknek a legnagyobb szükségük van rá: a társa­ dalom kitaszítottjaira. Ha mosolyt ajándékozunk, Ember­ nek, értékes beszélgetőtársnak tekintjük a másikat. „A legjobban az emberek megvetésétől szenvedek" -

mondja Roger, aki két éve hajléktalan, és az utcán koldul a megélhetéséért. - „Minta sok embernek nem is léteznék, nem akarnak meglátni. Úgy érzem magam, mintha átlátszó lennék. Mások adnak egy kis pénzt, de mintha csak azért tennék, hogy elküldhessenek, megszabadulhassanak tő­ lem." Csak növeljük a szegény megaláztatását, csak jobban éreztetjük vele a rá nehezedő igazságtalanság súlyát, ha úgy jótékonykodunk vele, hogy nem ismerjük el a jogait. Az elkeseredéssel szemben egyszerűen csak (bár ez nem könnyű) Embernek kell maradnunk, nem szabad hagynunk, hogy elembertelenítsen a tehetetlenség. Na­ gyon szeretem Szent Ambrus mondatát: „Nem a javaidból adsz a szegénynek, csak a sajátjából adsz vissza neki."

icáé/Ket müvéáxx>/v „Csodálatos vagy!" Nézd csak meg annak az arcát, aki­ hez szóltál. A „... vagy" formula enyhe visszahúzódást, kétkedést, néha zavart kelt, vagy egyszerűen meg sem hallják. „Nagyon meghat, hogy eszedbe jutott, hogy megvedd nekem a vázát, amit a múltkor együtt néztünk." A személyedhez kapcsold a dicséretet. Foglald bele ma­ gad az észrevételedbe. Ne zárd a másikat a te meghatáro­ zásodba, még ha az pozitív is, mondd ki a benyomásaid, érzéseid, oszd meg az emócióid, beszélj magadról.

/wxsxaÁ a hafw $o/afaÍ7i/cat Azzal, hogy adunk, önmagunkat is adjuk, kifejezzük ér­ zelmeinket. Az emócióink adják az élet sóját. Ezek teszik gazdaggá és termékennyé a kapcsolatainkat. Hányszor gondoltál valamit, támadt előérzeted, éreztél félelmet vagy haragot, és nem mondtad ki, mert féltél, hogy megbántasz 430

valakit, hogy olyasmibe keveredsz, amihez semmi közöd, vagy egyszerűen csak, hogy idegesíted vele a másikat? A tápláló kapcsolat az, amelyben beszélünk is arról, amit érzünk. A kapcsolat kiszárad, ha csak a külső ténye­ ket említjük. „Voltam egy megbeszélésen, ott volt az öszszes igazgató." És? Ne szégyelljük az emócióinkat, osszuk meg örömeinket és bánatainkat, szorongásainkat és szomorúságainkat, két­ ségeinket és nyugtalanságunkat, álmainkat és rémképein­ ket. „Ideges voltam a megbeszélésen, de sikerült felszólal­ nom. Ott volt az összes igazgató. Büszke voltam magamra." Ha nem engeded a szívedbe a másikat, eltávolodsz tőle. Virginie szerelmes egy férfiba, aki szemmel láthatólag szenvedést okoz neki. Raoul, az apja, félti, izgul érte, de nem nyílik meg Virginie előtt... „Nem avatkozhatok bele az életébe, nem kényszeríthetem rá a látásmódomat, nagykorú már." - mondja. Végül megérti, hogy csak nyer­ het azzal ha beszél vele, és meg is teszi. Virginie reakció­ ja meglepetést hoz. Apja végre törődik vele! Évek óta egy­ re nagyobb kockázatokat vállalt, hogy apja végre megnyi­ latkozzon. Egyedül, pénz nélkül külföldre utazott, bizony­ talanságban élt... Apja félelmének megnyilvánulása meg­ nyugtatta. Ha megosztunk egy emóciót, elmélyítjük a bizalmat. Ha nem beszélünk, az kétséget és gyanút kelt. Marc néhány hete gondterhelt. A munkahelyén átszer­ vezésről beszélnek. Félti az állását. Mostanáig nem beszélt erről a feleségének, hogy „ne nyugtalanítsa". „Semmit sem sejt, ebben biztos vagyok, vele mindig mosolygok, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne." Arra indí­ tom, nyíljon meg a felesége előtt, és mondja el neki, mit érez. Még aznap este beszél vele. Az asszonyból kitör a zo­ kogás: „Hát erről van szó? Miért nem mondtál semmit? Éreztem, hogy más vagy, hogy titkolsz valamit, nem tud­ tam, elképzelni, mi történhetett." A hallgatás a kapcsolat halála. Még ha a két Ember to­ vábbra is egy fedél alatt lakik, lassanként idegenné válnak; 434

egymás mellett élnek, de nem együtt. Könnyen mondhat­ nánk: nem jó minden igazságot kimondani. Ezzel vesszük le vállunkról a bűntudatot az esetleg felmerülő érzelemmel szembeni tehetetlenségünkért. Gondolkozzunk el azon, mi az igazi oka annak, hogy elhallgatunk valamit. Tényleg a másikat akarjuk kímélni? Nem inkább önmagunkat? Yvonne-t a gyerekei elviszik valahová autóval: „Né­ hány napra szanatóriumba viszünk, majd meglátod, na­ gyon jól fogod érezni magad. Amikor felépülsz, haza vi­ szünk". Yvonne nem akarja látni az épület feliratát: „Öre­ gek otthona." A gyerekei azt mondják, haza fog menni, ezt akarja hinni. Az öregek otthonában nem tud beillesz­ kedni, nem tud bekapcsolódni a tevékenységekbe. Hóna­ pokon át, nap mint nap azt mondja magában: „A gyereke­ im értem jönnek, most már meggyógyultam, haza fogok menni." A gyerekei nem vallják be neki, hogy közben már el is adták a lakását. Túl nehéz lenne kimondaniuk Yvonne-nak: „Tudod, bűntudatom van, amiért nem tudlak magamhoz venni és otthon törődni veled. Nem élhetsz egyedül a lakásodban, ez az új otthonod." Azzal, hogy ki­ mondjuk a valóságot, tiszteletben tartjuk a másikat. Em­ bernek tekintjük, megadjuk számára a lehetőséget, hogy irányítsa az életét. Az elhallgatás függő helyzetbe hozza a másikat, azt jelenti, hogy képtelennek tartjuk arra, hogy maga irányítsa az életét. Természetesen amikor a ki­ mondást választjuk, fontos, hogy arra is hagyjunk időt, hogy meghallgassuk, milyen emóciókat váltottunk ki.

„sá

én- történetein áenAitáem em/eAe/”

Nagyon sok Ember gondolja ezt. Feltételezésem szerint ezzel egy, a gyermekkorunkból fakadó hiedelmet tartunk fenn, amikor apu és anyu nem túl lelkesen hallgatta gye­ rektörténeteinket. Talán jelentéktelennek találták őket a sa­ ját problémáikhoz képest. Talán szívesebben politizáltak, ahelyett, hogy egyik barát történetét hallgassák, akinek

1M

egy barátja egyszer lecsúszott az óriáscsúszdán. A valóság­ ban minden érdekes lehet, ami egy másik Emberrel törté­ nik. Hiszen mindannyian Emberek vagyunk, és azonosul­ ni tudunk a másik által megélt érzésekkel. Csak az ismé­ telgetés fáraszt, az, amikor százszor elmondják ugyanazt. A részletek akkor érdekesek, ha tartalommal bírnak. Ér­ zelmi, emocionális tartalommal. Minden Ember mohón vágyik az érzelmekre. Ha magunkról beszélünk, arról, amit megéltünk, az mindig gazdagítja a másikat. Néha még át is alakíthat egy életet, sőt, akár többet is, mint An­ na történetében: Egyszer egy kollégájának a kamaszkorát felkavaró tra­ gédiáról, apja elvesztéséről beszél. Bruno nem szól sem­ mit, hallgatja. Néhány nappal később bevallja, hogy a be­ szélgetésük hatására elgondolkozott azon, mi igazán fon­ tos az életben. Azóta sokkal több időt tölt a tizennyolc hó­ napos lányával, és megpróbálta újra felvenni a kapcsolatot az idősebbik lányával, akit az exfeleségével való rossz vi­ szonya miatt öt éve nem látott. Annának köszönhetően tu­ datosult benne, mennyire fontos az apa szerepe. Néha pár szó is elég, hogy forradalmat indítson el. Azzal, hogy magáról beszélt, hogy megosztotta a fájdal­ mát, Anna megadta a lökést. Bruno és a két lánya hálásak lesznek neki. Az érzelmek megosztása mindenki számára hasznos.

Martiné fiatal, négy gyermekes anya, két hónappal ez­ előtt született a negyedik kicsi. Az egyik barátnőjének be­ vallja, mennyire kimerítik az éjszakai szoptatások... Nap közben sem tud pihenni, mert a nagyok is igénylik a tö­ rődést. Claire felajánlja, hogy egy fél napra elviszi magá­ hoz a két és fél éves kislányt. A nagyobbak iskolában van­

nak, Martiné pihenhet egy kicsit. Mégis visszautasítja. „Nem, nem kell, úgysem tudnék pihenni...". Amikor megkérdezem elutasítása igazi okát, bevallja: „Igaz, hogy kimerült vagyok, de zavarba hoz." Martiné nem tudja elfogadni a segítséget. A múlt héten barátainkhoz mentünk vendégségbe, és egy gyönyörű csokor virágot vittünk. Örömmel készítet­ tem, és rájuk gondoltam közben. Ezzel fogadtak: „Nem kellett volna." Csalódott voltam. Nem örülnek a virágnak? Az udvariasság néha nagyon bántó! Jobban örültem vol­ na, ha azt mondják: „Gyönyörű ez a virág, nagyon köszö­ nöm, igazán örülök neki." Nem kellett volna. Hányszor halljuk ezt a mondatot, amikor ajándékot adunk? Az udvariasság mögött valójában a méltat­ lanság érzésének kifejezése rejtőzik. Ezek az Emberek mél­ tatlannak érzik magukat arra, hogy kapjanak. Valószínűleg, mert nem szoktak hozzá, hogy sok puhameleget kapjanak. „Nem is tudom, hogy köszönjem meg." Egyszerűen csak így: köszönöm, vagy inkább mondjuk ki, mit érzünk az ajándék láttán. Olyan nehéz lenne köszönetét mondani, hálásan, a másik szemébe nézve? Minden úgy zajlik, mintha folyamatosan arra töreked­ nénk, hogy korlátozzuk az erős érzések felszínre jutását. Igaz, nem könnyű jelezni valakinek, hogy szeretjük, nem vagyunk hozzászokva! Lehet, hogy belső munkát kell vé­ geznünk ahhoz, hogy el tudjuk fogadni, ha kapunk. Le­ het, hogy ma azért nem akarunk kapni, mert a múltban túl keveset kaptunk. Gondoljunk vissza kicsit a gyerekko­ runkra. Mire volt szükségünk? Gondolatban a felnőtt, aki most vagyunk, keresse fel a hajdani gyermeket. Adjon ne­ ki, tanítsa meg arra, hogy méltó rá, hogy kapjon. Manuéla rákos. Férje sokat törődik vele. Ő szenved et­ től. Nehezen fogadja el, hogy gondoskodik róla. Nem me­ ri megmondani, amikor ágyhoz szögezi a fájdalom. „Nem, nem, minden rendben van", feleli, amikor férje nyugta­ lankodik. Amikor megkérdezem, miért tartja így a távol­ ságot, magyarázkodik: „Fáj, ha szenvedni látom", s köz­ 1M

ben megfeledkezik arról, hogy ő a beteg. Manuéla nem gondol a szükségleteire. Boldogtalanná teszi magát, mert a másik boldogtalan... amiért boldogtalannak látja! Na­ gyon bonyolult helyzet. Megkérem, hogy képzelje magát a férje „bőrébe" egy szerepjátékban. Azt javaslom, váltson nézőpontot, és legyen Pierre, aki Manuélát nézi. Megérezheti, mit érez Pierre, amikor neki vannak fájdalmai, és visszautasítja a gondoskodását. Világossá válik számára, hogy minél inkább védeni akarja, annál szomorúbb és te­ hetetlenebb lesz a férje. Pierre bőrébe bújva, Manuélában tudatosul, hogy a férfinak leginkább arra van szüksége, hogy bízzon benne, hogy elfogadja azt, amit ad. Nem gyó­ gyíthatja meg, szeretettel azonban megajándékozhatja. Alapvető fontosságú, hogy ezt ne vegye el tőle. A gyakor­ lat után Manuéla kitárta a szívét, és engedélyezte magá­ nak, hogy kapjon. Végre közel érezte magát férjéhez, érez­ te, hogy szereti, és erős. Te is azok közé tartozol, akik azt mondják: „amikor nem vagyok jól, egyedül szeretek maradni", vagy fel tudod használni az élet próbatételeit arra, hogy megerősítsd kö­ telékeidet a környezeteddel?

i lÍMxautaáíta/ni „ - Természetesen velünk töltőd a Húsvétot, édesem!" Noémi huszonöt éves, és nehezen szakad el szüleitől. „Nem, anya, nem tudok eljönni, nagyon sok a munkám." Szürrealista párbeszéd kezdődik ezzel: Túl sokat dolgo­ zol, tönkre fogod tenni az egészséged..." Noéminek meg kell tanulnia kimondani: „Nem, anya, nem jövök, szívesebben töltöm azt a három napot a bará­ taimmal", vagy „Inkább otthon maradok, huszonöt éves vagyok, szükségem van a függetlenségre."

Anyjának, aki erre azt mondhatja: „Önző vagy, gondolj szegény beteg apádra!", azt felelhetné: „Szeretem az apá­ mat, téged is szeretlek, de nem jövök, mert mást szeretnék csinálni Húsvétkor." Nehéz megállni, hogy ne kezdjünk érvelni, ne essünk abba a csapdába, hogy az apa betegségét említjük fel, ne­ héz elkerülni a tehetetlenségre utaló „nem tudok"-ot. Ne­ héz szavakban vállalnunk a felelősséget cselekedeteinkért, kijelentve: „Nem akarok, azt választom, hogy..." Pedig mennyivel jobban érezzük magunkat azután! Ha tudunk nemet mondani, végre igazán igent is mond­ hatunk. Ez már nem az engedelmesség, a tehetetlen beletörődés igenje lesz, hanem igazi, teljes szívből kimondott igen. Jól emlékszem egy esetre, ami évekkel ezelőtt történt meg velem. Esti előadásokat tartottam a főiskolán. Rendsze­ resen szerveztek gyűléseket az oktatóknak. Egy reggel az­ zal a bizonyossággal ébredtem, hogy a legkevésbé sincs kedvem részt venni a megbeszélésen. Felhívtam a titkárnőt és megkértem, szóljon a főnökömnek és a kollégáimnak, hogy nem leszek ott tíz órakor, mert nincs kedvem. Ezt fe­ lelte: „Rendben, azt mondom nekik, hogy beteg! - Nem, nem vagyok beteg, nincs kedvem elmenni! - Azt mondjam nekik, hogy nem tud jönni? - Nem, azt mondja meg, hogy nem akarok jönni." Legalább negyedórát vitatkoztam a titkárnővel. Egész egyszerűen elképzelhetetlen volt számára, hogy azt mer­ jem mondani, nincs kedvem bemenni. Megpróbált kifogáso­ kat találni számomra, hogy „elmenjen a dolog". Nehezen tudtam megértetni vele, hogy vállalom a felelősséget az ér­ zéseimért és a tetteimért. Nem mindig vagyunk tudatában, mi az ára apró gyáva­ ságainknak. Bár egy kis hazugsággal átmeneti kényelmet nyerhetünk, hiszen elkerülhetjük a konfrontációt, hosszú tá­ von megfizetünk érte, anélkül, hogy mindig azonosítani tudnánk bosszúságunk okát. Minden gyávaság a szégyen és a méltatlanság érzését táplálja a tudatalattiban. Ha tu­

datalatti, akkor miért törődjünk vele? Mert a tudatalatti álta­ lában nem hagyja annyiban. Ezek az elfojtott érzések irá­ nyítják az életünket, a nem megfelelő személyeket vezetik el hozzánk, kudarcra ítélik terveinket, beárnyékolják kap­ csolatainkat. Megéri? Előfordulhat, hogy bizonyos helyzetekben, amikor túl erős a hatalom, kénytelenek vagyunk hazudni... De úgy tűnik, hogy a felelősség elhárításának stratégiáit, mint a „beteg vagyok", „nem tudok", túl sokat használjuk, hogy ne bántsuk meg a másikat, de főleg, hogy ne viseljük a fe­ lelősséget az érzéseinkért, és ne kelljen szembenéznünk a következményekkel. Hiszen egyértelmű, hogy az ilyen magatartásnak folytatása is van. Ha azt mondod, beteg vagyok, később megkérdezik, jobban vagy-e, és így to­ vább. Ha azt mondod, nincs kedved megtenni valamit, a többiek talán megbántódnak, és magyarázatot kell adnod nekik. Amikor délután bementem az irodába, az akkori két főnököm megkérdezte, miért nem volt kedvem bemenni. Az igazságot válaszoltam. Feleslegesnek és unalmasnak ta­ láltam a megbeszéléseket. Beszéltünk erről, közösen keres­ tük, és meg is találtuk a megoldást. Az összejövetelek szen­ vedélyes vitákká alakultak. Ha valamilyen kifogás mögé bújtam volna, a megbeszéléseink unalmasak maradtak vol­ na, és gyakran kellett volna beteget jelentenem! Azzal, hogy elhallgatjuk az érzéseinket, fenntartjuk a sta­ tus quot, cinkosai leszünk a rossz működésnek. Ha elmondjuk, mit érzünk, megváltoztathatjuk a világot magunk körül.

„Ne kérjünk, hogy ne kényszerítsünk. Ne fedjük fel ma­ gunkat, nehogy követelőzőnek tűnjünk." „Ne kérj!" Há-

nyan hallottuk ezt a kijelentést a szüléinktől! A hallgatás parancsának gyökerében az a feltevés áll, hogy a gyerek­ nek nincsenek jogai. A szülei jobban tudják mint ő, mi jó neki. Nem kell tehát kinyitnia a száját. Udvariatlan dolog kérni! Ennek következményeként másoktól várjuk, hogy kitalálják szükségleteinket. Az összeolvadást annyira összekeverjük a szeretettel, hogy azt hisszük, „ha igazán szeretne, megtenné". „Ha kérni kell, már nincs értéke, azt szeretném, hogy magától megtegye." Csakhogy nem mindenkinek azonosak az igényei, a vágyai, a neveltetése. Senkinek nincs kedve megtenni valamit olyan valaki­ nek, aki azt mondja: „Nem szeretsz igazán, ha nem elégí­ ted ki az igényeimet." Az igazi kérés elfogadja a visszautasítást is.

„Mondd, megmasszírozod a vállam? Virágot szeretnék, vennél nekem egy csokrot a héten? Te választod meg a na­ pot, meglepetés lesz. Mit szeretsz bennem?/ Mire gondol­ tál, amikor először találkoztunk?/ Vágyom rád, idebújnál hozzám?/ Szeretném, ha kimondanád, hogy szeretsz, hogy még erősebben érezzem a kötődést, mondj nekem szépeket..." és így tovább. Fogalmazzuk meg világosan kéréseinket. És kérdezzük meg a hozzánk közel állóktól, ólc mire vágynak, vagy mire van szükségük. Végezzük el párunkkal a követke­ ző gyakorlatot: mindketten felírunk egy lapra tíz dolgot, amit szeretnénk, ha a másik megtenne nekünk, tíz kisebb-nagyobb figyelmességet, amelyek a kapcsolatot al­ kotják, és adjuk át a másiknak. Minden nap kiválasztjuk azt a listáról, amihez éppen hangulatunk van. Nicole listája a következő: - azt akarom, hogy átöleld a derekam;

- azt akarom, hogy időnként rám mosolyogj, amikor né­ zed a tévét; - azt akarom, hogy adj egy szál rózsát; - azt akarom, hogy azt mondd, szeretsz; - azt akarom, hogy mondd meg, melyik ruhám tetszik ne­ ked a legjobban; - azt akarom, hogy javítsd meg az olvasólámpám; - azt akarom, hogy kitöltsd nekem a teát reggelinél; - azt akarom, hogy megvajazd a kenyeremet; - azt akarom, hogy csókold meg a nyakam, amikor nem számítok rá; - azt akarom, hogy felhívj az irodámban, csak hogy azt mondd, szeretsz. Hervé, az élettársa a következőket írta: - azt akarom, hogy beállítsd a videót, hogy felvegye azt a műsort, ami tetszene nekem, de nincs időm megnézni; - azt akarom, hogy egyik este meghívj egy étterembe; - azt akarom, hogy felhívj az irodámban, hogy ebédeljünk együtt délben; - azt akarom, hogy csókold meg a nyakam; - azt akarom, hogy masszírozd meg a vállam és a hátam; - azt akarom, hogy te is kezdeményezd a szeretkezést; -azt akarom, hogy bújj hozzám a kanapén, ahelyett, hogy a vacsora után rögtön elmész mosogatni; - azt akarom, hogy ajándékozz meg egy zöld növény­ nyel, amit be vihetek az irodámba; - azt akarom, hogy javasolj egy esti szórakozást; - azt akarom, hogy hozz egy jégkrémet, amikor nézem a tévét.

„ - Éjfél előtt hazajössz, és kész. A te korodban egy lány ne mászkáljon éjszaka az utcán. És ne vitatkozz!"

Egy percre képzeld magad a lányod helyébe. Mit érezhet, amikor az anyja így beszél? Most hallgassunk meg egy másik anyát: „Amikor éjfél után jössz haza, izgulok, mert arra gondolok, hogy történ­ hetett veled valami. Nem tudom, miért éppen éjfél, sem­ mi ésszerű oka nincs, talán csak azért, mert ez a bűnözők órája, és ekkor változik sütőtökké a hintó a Hamupipőké­ ben... Mindenesetre félek, hogy baleset ér, vagy megtá­ madnak... Éjfélig nem izgulok. Utána viszont biztonság­ ban kell tudjalak, hogy nyugodtan tudjak aludni. Nos, neked mihez lenne kedved az első esetben? És a másodikban? A parancs ahhoz csinál kedvet, hogy megszegjük. Az érzések tiszteletet ébresztenek. A mindent megengedés és a parancsolgatás között ott van az érzelmek kifejezése. Jobb ha az emóció állítja fel a határt, s nem egy elvont és önkényes törvény. A gyerek tudja tisztelni az érzéseket, és általában szívesen teszi is ezt. Olyat már láttam, hogy a gyerek a túl engedékeny szülő fejére nőtt, de ez a kapcso­ latban igazán jelenlévő szülőjével sosem fordul elő. A pa­ rancsolás hatalomszerzés a másik fölött, a túlzott engedé­ kenység pedig a gyerek hatalomszerzése a szülő felett. A helyes középút: önmagunk és a másik tiszteletben tartása, az igények kimondása. Meleg van. Bénédicte reggel óta kéri a fiát, hogy vegye le a magas nyakú pulóvert. Vedd már le, nem érzed, milyen meleg van? - Nem, nem, nagyon jó így, nincs melegem" - feleli a fia. Este Bénédicte végre rájön, mi volt az ésszerűtlen visel­ kedés oka. Olivier nem rejtegetheti tovább a nyakán ékte­ lenkedő kék foltot. Bénédicte kirobban: „Ez meg mi? És miért rejtegetted egész nap? Ki csinálta?" Olivier makacs hallgatására még jobban kiabálni kezd. „Azonnal mondd meg, ki volt!". Miután rájön, hogy rossz úton halad, megenyhül, és meg­ próbálja nyugtatni a fiút: „Nem foglak megszidni, de meg kell mondanod, ki volt." Minden hiába. 200

Másnap Bénédicte elmeséli nekem a jelenetet. Megké­ rem, hogy beszéljen a fiának a saját érzéseiről. A követke­ ző beszélgetést folytatták: „ -Jó l vagy? - Jól. És te? - Én nem. - Mi baj van, anya? - Nem vagyok jól, mert egész nap arra a kék foltra gon­ doltam, amit vasárnap a nyakadon láttam. Nem vagyok jól, mert izgulok. Mindenfélét képzelek, hogy talán meg­ vertek az iskolában, vagy bántalmaznak... Féltelek. És at­ tól is rosszul érzem magam, hogy nem vagy hajlandó be­ szélni róla. Tehetetlennek és csalódottnak érzem magam, amiért nem tudsz bízni bennem." Olivier figyelmesen meghallgatta anyját, felemelte fejét a házi feladatáról, és hozzá hajolt. „Ugyan, anya, nem olyan súlyos, csak összeverekedtem Dimitrivel. Nem akartam, hogy tudd, mert féltem, hogy nem hiszel nekem." Figyeld meg az érzelmi dinamikát: minél jobban faggatózott Bénédicte, annál jobban bezárkózott Olivier. Amint Bénédicte kimutatta érzéseit, ahelyett, hogy a fiát faggatta volna, Olivier-nek sem kellett többé védekeznie anyja erő­ szakossága ellen, mert meg tudta hallgatni szükségletét.

A vacsora után Jean Bemard, a párom bejelenti: „Be kell fejeznem egy munkát ma este." Azelőtt hallgattam volna, s csak magamban morgoló­ dom: „Jól van, már megint dolga van, egész este rám ma­ rad a gyerek, nem fogok tudni dolgozni. Pedig remek for­ mában vagyok, szeretnék írni. A munkája az első, ez nem igazság, nem figyel rám eléggé..." Most azonban elgondol­ kozom, és végül arra jutok, hogy mielőtt lejátszanám ma­ gamban az egész párbeszédet, elmondom neki az igénye­ imet, és ellenőrizhetem az ő igényeinek fontosságát is. 204

Egy egytől tízig terjedő skálán mennyire neveznéd fontosnak, hogy dolgozz ma este? - Mondjuk, úgy ötös." Teljesen megdöbbent a válasz! Szememben az első meg­ fogalmazás a „be kell fejeznem egy munkát még ma", kö­ telező erejűnek hatott. Arra számítottam, hogy nyolcas vagy kilences fontosságot tulajdonít neki. Keményen alku­ doztunk volna... végül megadtam volna magam... De nem. Ez az ötös rákényszerít, hogy vállaljam a felelőssé­ get. Lehet, hogy az összes elmúlt napunk másképpen alakult volna, ha előbb megszólalok. „ - Akkor, szerelmem, ne dolgozz ma este, mert nekem kilences fontosságú igényem van! - Rendben!" Alig térek magamhoz. Másképpen működünk. Én általá­ ban először megkérdezem az ő igényeit, s azután fogalma­ zom meg a saját szükségleteimet, hacsak nem abszolút pa­ rancsoló erejűek. Úgy képzelem tehát, hogy ő is így tesz. És amikor hangot ad a szükségleteinek, azt hiszem, hogy azok feltétlenül fontosak, és alárendelem magam. Csakhogy ő egyáltalán nem így nézi a dolgokat. Megfogalmazza a vá­ gyait... és arra számít, hogy én is kimondom az enyémeket. Ha nem mondok semmit, arra következtet, hogy nincsenek igényeim. Még szerencse, hogy megszólaltam. Kiteszed a sült csirkét az asztalra. Ha a szárnyát szereted, udvariasságból könnyen azt kínálhatod a vendégednek. Csakhogy ő jobban szereti a combját. Nem meri megmon­ dani, meggyőződése, hogy te is a combot szereted, mint ő. Ha mindannyian kicsivel önzőbbek vagyunk, vagyis re­ alistábbak, a kapcsolatok közvetlenebbek, a beszélgetések mélyebbek lehetnek.

mexj a móái/ctíl, m it érex

„ - Nem tudtam, hogy így érzel. - Soha nem kérdezted." 202

Hányszor számoltak be nekem hasonló párbeszédről! Amikor azt javaslom valakinek, hogy forduljon kérdésekkel a környezetéhez, gyakran meglepetten, és számos informá­ cióval gazdagodva tér vissza, melyekről eddig semmit sem tudott. Induljunk hát útnak környezetünk felfedezésére, kér­ dezzük meg a körülöttünk élőket, mit éreznek, irányunk­ ban, és mindannak irányában, ami körülvesz bennünket. A szív intelligenciája az adás, a kapás, a kérés és az el­ fogadás képességén nyugszik. Azt is elvárja tőlünk, hogy tudjunk meghallgatni máso­ kat, megfejteni az üzenetüket, és tudjuk erőszak nélkül rendezni a konfliktusainkat.

(O m fiá tm éá

m efjfo /d a A

38. *^ a x á n ?ney/ia//yatm Kövér vagyok. - Ugyan, csak képzelődsz. - Á, te ezt úgysem tudod megérteni!" Géraldine meg akarta nyugtatni barátnőjét, de csak azt érte el, hogy még jobban megbántotta.

aAtív

, ax empátia nyelve

Nincs szükség többé hatalmi játékokra vagy fenyegeté­ sekre, hogy elérjük, amit akarunk. Autentikus beszélge­ tésre van szükség két emberi lény között. *03

Hajlamosak vagyunk olyan kérdéseket feltenni, mint „miért?", vagy „miért mondja ezt?". Ahelyett, hogy meg­ hallgatnánk, sietve megoldást kínálunk, hogy segítsünk, hogy hasznosak legyünk, hogy ne kelljen szembenéz­ nünk a tehetetlenség rettenetes érzésével. A kommunikáció tizenkét gátja ismeretes, tizenkét be­ avatkozási mód, amelyekkel amikor valaki megpróbál az érzéseiről vagy problémákról beszélni, megállítjuk, irá­ nyítjuk vagy megtörjük a kapcsolatot.

ff á t

t

1. Parancs, irányítás, követelés Menj a szobádba. 2. Fenyegetés, megfélemlítés Ha nem hagyod abba, a fenekedre ütök. 3. Fejmosás, moralizálás Nem vágunk a másik szavába. 4. Tanácsadás, megoldási javaslat Miért nem mész játszani a barátaiddal? 5. Leckéztetés, kinyilatkoztatás A könyvek arra valók, hogy olvassák őket, nem arra, hogy összefirkálják. 6. ítélet, kritika, szidás Nem figyelsz! 7. Gratuláció, tömjénezés Te, aki olyan kedves vagy! 8. Nevetségessé tétel, csúfolódás Szégyellhetnéd magad. 9. Értelmezés, elemzés Egyszerűen féltékeny vagy arra a nőre. 10. Megnyugtatás, szimpatizálás Semmi baj, majd elmúlik. 11. Faggatás, kérdezgetés Miért csináltál ilyet? 12. Kitérés, figyelemelterelés Nézd, milyen szép idő van! 20//

Szinte minden magatartástípusunk megtalálható a fenti felsorolásban. És akkor mit mondjunk? Semmit. A másiknak csak meghallgatásra van szüksége, figyel­ mes csendre, és odafigyelésre a tekintetünkben. Vagy olyan meghallgatásra, mely lehetővé teszi számára, hogy előrehaladjon a gondolataiban, megszabaduljon érzelmei súlyától, számot vessen az érzelmeivel, és lassanként meg­ találja a saját megoldásait. Euripidész ezt mondja: „Beszélj, ha a szavaid erősebbek, mint a csend, vagy maradj csendben." Tartsuk tiszteletben az érzéseket. Ennyi az egész. Valaki sír. Ha rárontunk azzal, hogy „mi történt?", arra kényszerítjük, hogy a tényeket mondja el, az emóció okát. Mivel nem mindig ismeri az okot, jobb ha óvatosak mara­ dunk, és először engedjük, hogy kisírja magát, és elkísér­ jük azzal, hogy ilyeneket mondunk: „szomorú vagy", „feldúltnak látszol"... Thomas Gordon, az empátia atyja aktív meghallgatásnak nevezte el ezt a figyelmes jelenlétet, amit az elhangzottak­ ra reflektáló mondatok tarkítanak. Az általános vélekedéssel ellentétben nem a tények a fontosak, hanem az érzelmek, amelyeket bennünk kiváltanak. „Kövér vagyok." A lehetséges átfogalmazás: „Nem tet­ szel magadnak?" „Sosem fog sikerülni." Átfogalmazás: „Félsz, hogy nem sikerül?"

A me^f a miérteAte l

Ha tehetetlennek érzed magad, vagy nagyon szeretnél megoldást vagy tanácsot adni valakinek, akinek segíteni akarsz, próbálkozz hasonló megfogalmazásokkal: Tükrözzük a másik által megélteket:

Nehéz lehet neked, hogy... Nehéz dolog... Látom, hogy... (szomorú vagy, ma nem vagy túl jól..) Képzelem, hogy... 205

Te... (szomorú, ideges vagy, haragszol...) Elszomorít a gondolat, hogy... Szeretnél... Nyílt kérdések:

Mi történt? (ne ezt mond: Miből gondolod? Inkább: Miért gondolsz erre?) Mitéreztél, amikor... Mitől vagy a legszomorúbb? Miért haragszol legin­ kább? (ha az emóció látható) Mi hiányzik a leginkább? Mi nyugtalanít a leginkább? Hogyan éled meg a dolgokat (a helyzetet)? Mitől félsz a leginkább? Mire van szükséged? Amikor már elég hosszan elbeszélgettünk a helyzetről, s az emóciók kifejezésre jutottak, rátérhetünk arra hogy:

Mit tudok tenni érted? Hogyan segíthetek?

we a vatkcX/Xun/< múáo/c fiwúweteóe Mindig hajlamosak vagyunk kivetíteni saját tapasztala­ tainkat, saját érzéseinket mások élményeire. Dániel leuké­ miás volt, szervátültetésre szorult. A családja, a barátai mind ragaszkodtak hozzá, hogy alávesse magát a műtét­ nek. Saját félelmük Dániel betegségétől megakadályozta, hogy együttérezzenek vele. Képtelenek voltak meghall­ gatni, ezért tanácsokkal látták el. Szükségük volt rá, hogy Dániel megoperáltassa magát, ahogyan azt az orvosok ja­ vasolták, mert nem akarták felelősnek érezni magukat. Dániel azonban félt a beavatkozástól. Nem akarta enged­ ni. Mindazok, akik szerették, annyit könyörögtek, annyit győzködték, fenyegették, hogy végül beleegyezett. A mű­ tőasztalon meghalt. A szíve nem bírta. Egyértelmű, hogy nem mindenki hal meg a műtőasztalon, aki fél a műtéttől.

De nem mindenki retteg annyira, hogy halogassa a műté­ tet. Dánielnél ez volt a helyzet. Környezetének erőszakos­ sága láttán háttérbe szorította saját érzéseit. Mindenkinek magának kell meghoznia az életére vo­ natkozó döntéseket. Meg kell tanulnunk szembenézni az érzelmeinkkel, hogy képesek legyünk tiszteletben tartani a másik válasz­ totta utat. Szeretem, ahogyan a kanadaiak kérdeznek: „Ez nekem igen?" vagy „Ez nekem nem?" Olyan kérdések ezek, ami­ lyeneket a bensőnkben is fel kell tennünk. Biztosabbak, mint a megszokott kétségek (ez vajon rossz, vagy jó), me­ lyek külső támpontokhoz fordulnak. A jóról és a rosszról mindenkinek más véleménye lehet. Jobb, ha a saját bensőnkre hallgatunk.

sá

emoowh

meőáetj-e

Néhány évvel ezelőtt egyhetes tanfolyamot vezettem a bűntudatról. Egy marokkói férfi is részt vett a csoportban. Az első két napon ezt hajtogatta: „Úgysem tudják megérte­ ni, maguk nem muzulmánok. Mi nem ismerjük a bűntudat érzését. Nem úgy érezzük a dolgokat, mint maguk." A har­ madik napra elcsendesedett, figyelmesen hallgatott. A gya­ korlatok során mindenki megosztotta a többiekkel legmé­ lyebb érzéseit, teljesen őszintén megmutatta érzelmeit. A többiek őszintesége megérintette a marokkói férfit, kezdeti félelme, hogy bírálni fogják vallásában, hagyományaiban, eloszlott. A negyedik napon sírva fakadt... A tanfolyamot lezáró értékelésen mindannyiunkat meghatott, ahogyan el­ mondta, hogy amit most átélt, bebizonyította számára, hogy minden ember hasonló, hogy a muzulmánok ugyan­ azokat az emóciókat élik meg, mint a keresztények, a hin­ duk vagy a buddhisták. Ráébredt, hogy a bűntudat az el­ ső perctől kezdve áthatotta az életét, és megakadályozta ab­ ban is, hogy bírálja neveltetése bizonyos pontjait. £07

Az Emberek, ha kapcsolatban állnak érzéseikkel, gátak nélkül tudnak beszélgetni. Az emóciók terén mind na­ gyon hasonlóak vagyunk, és a kultúrák felett is egymásra találhatunk. Kezdetben Paul Ekman úgy gondolta, hogy az emóció­ kat kiváltó eseményeket kultúrától függően tanuljuk, mi­ közben a kifejezések egyetemesek. Egyik tanítványa en­ nek ellenkezőjét bizonyította be: a kiváltó események szintén egyetemesek. 1967-ben Ekman új-guineai pápuáknak különböző érzel­ meket tükröző arcokat ábrázoló fényképeket mutatott, és megkérte őket, mondják el, milyen események magyaráz­ hatják azokat. A pápuák nem csak helyesen azonosították az amerikai egyetemisták emócióit, de a lehetséges kiváltó eseményekre adott gondolataik is nagyon közeliek voltak. A félelem kifejezésére a legáltalánosabb történet az volt, hogy „egy vaddisznó támadott". Helyettesítsük be az álla­ tot megvadult kutyával, és az értelmezés máris megfelel a nyugati világnak. A részletek természetesen kulturális jel­ legűek, a téma azonban (itt az állat okozta fizikai sérülés fe­ nyegetése), ugyanaz maradt. Ugyanez volt a helyzet mind a hat tanulmányozott emóciónál. Egy olyan tárgy elveszté­ se, amihez ragaszkodunk, volt a szomorúság magyarázata. Egy váratlan, vagy várakozásainkkal ellentétes esemény a meglepetésé. Valami, az érzékek vagy a hiedelmek számá­ ra taszító dolog az undoré. A haragra Ekman öt előzményt talált: a frusztrációt, ami akkor jelentkezik, ha megzavarják a tevékenységet; a fizikai fenyegetést; a sértést; annak lát­ ványát, hogy megsértik az értékeinket, vagy valaki más felénk irányuló haragját. A boldogságnak négy előzménye volt: az öröm, az izgalom, a dicséret, a megkönnyebbülés. Levy, a emóciók nyelvének másik lelkes szakértője fon­ tos megfigyelést tett: a tahitiaknak nincs szavuk a szomo­ rúságra. A megfigyelés azonban azt mutatta, hogy érez­ nek szomorúságot a haláleseteknél, még ha ezeket a meg­ nyilvánulásokat inkább a betegségnek tulajdonítják is, mint a veszteségnek. 208

A világon mindenütt ugyanazok az izom-összehúzódások fejezik ki a félelmet vagy a meglepetést, a haragot vagy az örömet. A test üzenetei ritkán hazudnak.

aúámiA a teótimAAel: a bxinAwnia A test beszél. Ahelyett, hogy hatalomra akarnánk szert tenni a másik felett azzal, hogyan értelmezzük keresztbe tett lábait, vagy a mozdulatot, ahogyan hátrasimítja haját, inkább arra használjuk a testbeszédet, hogy jobban megért­ sük egymást. Számos kutató leírta a szinkrónia folyamatát. Bár még nem értjük minden finom mechanizmusát, figyel­ jük meg: a kommunikáló Emberek hajlamosak spontán azo­ nos testtartást felvenni, ugyanazokat a mozdulatokat tenni, ugyanazt a hangtónust, sőt néha ugyanazt a szókészletet is alkalmazni. A testük szinkronba kerül, ugyanazt a tempót veszi fel. Néha a folyamat alig észrevehető, néha nagyon markáns. Figyelj meg két egymással szemben ülő szerel­ mest egy étteremben... mintha táncolnának. Valójában mindannyian táncolunk. A testünk kölcsönösen reagál, és bár nem vagyunk tudatában, beszélget. Birdwild kamerái és filmjei kellettek hozzá, hogy felfedezzük. A lassítás, vagy éppen a felgyorsítás leleplezi előttünk ezt a nagyon szubtilis folyamatot, mely általában észrevétlen marad. A szink­ rónia folyamata nem tudatos. Ha tudatosan alkalmazzuk egy problémás kapcsolatban, javíthatjuk empatikus képes­ ségeinket. Ha a beszélgetőtársunkhoz hasonló testtartást ve­ szünk fel, ha ugyanolyan ritmusban beszélünk, ha utánoz­ zuk mozdulatait, és főként a légzéséhez igazítjuk a légzé­ sünket, átérezhetjük, mit él meg, hiszen azonos pozitúrában minden Ember ugyanazokat az emóciókat érzi. Ha Eric a félelméről beszél, és te a fotelben félig elfekve, kitárt karral és hátrahajtott fejjel hallgatod, az lesz az érzé­ se, hogy nem érted meg őt. Egyébként valószínűleg ez az igazság, hiszen ebben a testhelyzetben nem érezheted a félelmet, tehát nem azonosulhatsz az ő érzéseivel. Nézd M9

meg Ericet, ő inkább összehúzza magát, feszült, előre ha­ jol, összeszorítja a kezét. Ha a szívünkkel hallgatunk, a testünkkel hallgatunk. Az érzéseket a testünkben éljük meg. Egy emóció leolvas­ ható az arcról, a mimikából, a tekintet irányának megvál­ tozásából, a bőr árnyalatának változásából. Tükröződik a testtartásban, az izmok feszülésében, a szívverés és a lég­ zés ritmusában. Kutatócsoportjával Susana Bloch kimutatta ezt a hetvenes években: „Minden alapvető emócióhoz nemcsak az arckifejezés vagy a testtartás tartozik, hanem a légzés ritmusa is. Ez utóbbi annyira fontos, hogy akarattal létrehozhatunk egy emocionális ál­ lapotot azzal, hogy megkérjük az alanyt, lélegezzen egy adott ér­ zelem szerint." Hogy átérezd, mit érez a másik, lélegezz úgy, mint ő, ve­ gyél fel ugyanolyan testtartást, kövesd a mimikáját, alakít­ sd hozzá a hangod erejét és tónusát. Ne félj a gondolattól, hogy utánozod... Attól csak jobban fog bízni benned. Job­ ban meg fogod érteni őt, és ezt ő is megérzi. Ha a hangod­ ban az övéhez hasonló tónusokat és hangerőt használsz, úgy érzi, jobban megérted őt. És ez valóban így van.

Ide tegye azokat! Majd én fogom elpakolni, azt hiszi?" Az eladónő feszült, agresszív. Xavier felmérgelhetné magát, érzi, hogy kezd felszínre emelkedni benne a harag. Végül is az üres üvegeket hozta vissza, ötven liter almaiét rendel, és a kereskedő nem is örül? Visszatartja a keserű megjegyzést, és körülnéz. Hideg van, esik az eső, kevés a vásárló a piacon. Talán ez az asszony rosszkedvé­ nek oka. „Nehezen indul ez a reggel - próbálkozik - , azért haragszik, mert ronda idő van, és kevés a vásárló?" Az asszony felnéz rá: „Nem, nem azért... de igaz, hogy 210

nem könnyű, és igaz, hogy mérges vagyok." Elmosolyo­ dik. „Ha akar, ideállhat a kocsijával." Nem lenne kellemesebb a világ, ha gyakrabban talál­ koznánk olyan figyelmes Emberekkel, mint Xavier? Há­ nyán közülünk hasonló helyzetben sarkon fordulnak, csendben tűrnek vagy válaszul ők is bántják az eladónőt? Az empátia az emocionális intelligencia nagyon fontos része. Ki kell lépnünk énközpontúságunkból, hogy arra összpontosítsunk, mit él meg a másik. Ha empatikusnak mutatkozunk, átérezzük a másik érzéseit, anélkül, hogy ítélnénk. Bármit is tesz vagy csinál az Ember, mindig ön­ magáról beszél, a szükségleteiről, a várakozásairól. Minél inkább kritikusak vagy sértőek a megnyilvánulásai, annál inkább jelzik az elkeseredés, a baj, a hiány nagyságát. Amíg az érzéseit nem hallgatják meg, a szenvedő tovább­ ra is elutasító magatartással fogja világgá kiáltani fájdalmát. Nadine a fiához fűződő problémás kapcsolatra panaszko­ dik. Nagyon haragszik, és nem tudja elérni, hogy a fia meghallgassa. „Képtelen vagyok beszélni vele, nem hall­ gat meg, untatom, még csak nem is titkolja. Két perc után ásítani kezd! Nem jön el a családi összejövetelekre, és nem is szól előre. Még a születésnapomra sem jött el. Ennek el­ lenére mindig pénzt kell adni neki, vagy kölcsön kell ad­ ni a kocsimat. Csak úgy mellékesen, már háromszor össze­ törte... Nem, nem hagytam szó nélkül. Elmondtam a hara­ gomat, a frusztrációmat: „Annyit tettem érted, jó anya va­ gyok". Minden alkalommal meghallgat, azt mondja, hogy mostantól odafigyel... de folytatja tovább, ahogy azelőtt." Amikor az üzenetek hatástalanok, felesleges ismételget­ ni azokat. Ha újra és újra elmondja a fiának, hogy elége­ detlen vele, csak elmérgesíti a helyzetet. Hagynia kellene? Nem, meg kellene hallgatnia. Pierre megpróbál kifejezni valamit, amit nem tud szavakba önteni. Az empátia azt je­ lenti, hogy megpróbáljuk átérezni, megfejteni a másik ma­ gatartását, hogy megérthessük mit érez. Megkérem Nadine-t, hogy ebben az irányban induljon el: El tudod képzelni, mik a viselkedése okai?

Távolságot akar teremteni... (csend)... Igaz, hogy na­ gyon rátelepedtem, túlságosan is jelen voltam minden­ ben..." Amint megérti, hogy Pierre a túlzott függőségtől akar megszabadulni, eloszlik a haragja. Végre meg tudja hall­ gatni. Nadine-nal közösen felépítettünk Pierre számára egy empatikus mondatot: „Amikor látom, hogy nem jössz el a születésnapomra, csak akkor telefonálsz, amikor pénz­ re van szükséged, hogy ásítasz, amikor velem vagy, arra gondolok, haragszol rám, és ezt most már meg is értem, mert rájöttem, hogy a múltban nagyon rád telepedtem. Szeretném, ha beszélnénk erről, és ha kiadnád minden neheztelésedet, hogy javuljon a kapcsolatunk."

Valószínű, hogy Pierre első válasza Nadine empatikus mondatára az lesz: „Ezzel meg mit akarsz?..." Valószínűleg még nincs tudatában cselekedetei motivációjának. Egyéb­ ként is nehéz elfogadni, hogy lelepleztek, különösen hogy a saját anyánk. A gondolat azonban megjárja benne a maga útját... Talán ez az első alkalom, hogy anyja megengedi, hogy haragot érezzen iránta, idő kell, hogy hozzászokjon. Általánosan elmondható, hogy ha beszélgetőtársunk bezárkózik, ne erőltessük. Hagyjunk időt arra, hogy az ál­ tala megéltekre összpontosítsunk. Felesleges ismételnünk magunkat, azzal csak az ellenállását növelnénk. Nem ért meg minket? Először is arra van szüksége, hogy őt meg­ értsék. Fél a saját emócióitól, bűnösnek érzi magát, bosszút akar állni... Számos ok akadályozhatja, hogy válaszoljon. Ne hagyjuk, hogy védekező magatartása hatalmi játékká alakuljon, és ne törekedjünk arra sem, hogy mindenáron kimozdítsuk hallgatásából... Mondjuk el neki, mit értünk meg viselkedéséből, és mit érzünk, amikor így reagál. „Megérintett, amit mondtam, és nem tudod, hogyan vála­ szolj" - ez egy empátia üzenet, amit kijelentő üzenet kö­ 242

vethet: „Amikor nem válaszolsz, szomorúnak és tehetet­ lennek érzem magam, az a benyomásom, hogy már nem szeretsz, arra van szükségem, hogy rám nézz és meg­ nyugtass." Hagyjuk, hogy a másik a saját ritmusa szerint emelkedjen ki állapotából. Azután beszéljünk róla! Alap­ vető fontosságú, hogy nyugodtan, higgadtan mindenki el­ mondhassa a másiknak, mit érzett. - Mit éltél meg, miközben semmit sem mondtál? - Mit mondtál magadban? - Hogyan segíthetek ezekben a percekben? - Mit szeretnél, hogyan viselkedjek? Kérjük el a kulcsokat, hogy kinyithassuk az ajtót, mely automatikusan becsukódhat, hiába vágyik tulajdonosa ar­ ra, hogy nyitva tartsa. Nem vagyunk mindenhatóak pszi­ chikai mechanizmusaink felett, irreális azt kérni a többiek­ től, hogy többé ne zárkózzanak be. Inkább eszközöket kell szereznünk ahhoz, hogy közösen haladhassunk előre. Emocionális intelligenciáról tanúskodik, ha valaki ki tud lépni a hatalom játékaiból, s nem arra törekszik többé, hogy győzzön, hanem minden érzékenységét kapcsolatai javításának szolgálatába állítja. Csakhogy nem mindig van kedvünk meghallgatni a másikat. Emóciói esetleg bűntudatot, szomorúságot kelthetnek bennünk. Ekkor többé-kevésbé tudatosan megakadályozzuk, hogy beszéljen. Nagyon fontos, hogy az első pillanattól kezdve megfogal­ mazzuk a dolgokat. Ha túl sokáig tartunk magunkban va­ lamit, fájdalommal és nehezteléssel telitődünk. Ekkor már nem leszünk képesek meghallgatásra.

Sarah nagyon szép nő, mégis csúnyának találja magát... Mert annyira magas, hogy pokol számára a nyilvánosság. Az Emberek megfordulnak utána, és ezt olvassa ki tekin-

tetükből: „nem vagy olyan, mint mi". Ebből arra követ­ keztet: „csúnya vagyok". Megtanítom neki a válaszolás művészetét. Egy utcasarkon két férfi jön vele szemben. Az egyik így szól a másikhoz: „Egy ilyen nő mellett sámlira kéne állnom!" Sarah feléje fordul, a tekintetébe fúrja a tekintetét és minden ellenségesség nélkül megkérdezi: „Ennyire ala­ csonynak tartja magát?" A férfi döbbenten bámul rá, és megindultan válaszolja: „Honnan tudja? Én vagyok a legalacsonyabb a családban az öt gyerek között, és mindig nagyon szenvedtem ettől." Egymásra mosolyognak. Gyakran elmesélem ezt az igaz történetet, és a terem kó­ rusban felel rá: „És azután összeházasodtak és sok-sok gyerekük lett." Nem, nem házasodtak össze, sőt, soha töb­ bé nem is találkoztak. Az ilyen párbeszédekben mégis na­ gyon sok meghittség van. Ők ketten jól érezték magukat, elismerték és megértették egymást. Puhameleget cseréltek, és nem hidegszúróst. Pedig az első mondat provokatív volt. Ahhoz, hogy ne érezzük sértve magunkat, elegendő, ha nem harapunk rá a csalira. Inkább vizsgáljuk meg a pro­ vokáló szükségleteit. Ehhez elengedhetetlen, hogy kigyó­ gyuljunk a régi sebekből, különben a másik könnyedén feltépheti a hegeket...

„Minden kritika, minden támadás egy ki nem elégített szük­ séglet kifejeződése" - mondja Marshall Rosenberg, előadó és képzésvezető. Az erőszakmentes kommunikációról tartott kurzusain eredeti pedagógiai eszközöket használ: sakál és zsiráf bábúk beszélnek és sértegetik egymást. A sakálok nyelve kritikából és manipulációból, meghatá­ rozásokból és ítéletekből áll. A zsiráf nyelve a szív nyel­ ve. Azért választotta a zsiráfot az erőszakmentes kom­

munikáció jelképének, mert arányaihoz viszonyítva, en­ nek az állatnak a legnagyobb a szíve. A zsiráf vállalja a kockázatot, és megmutatja sebezhetőségét, megosztja ál­ mait. Hosszú nyakának köszönhetően felemeli vízióit, ami megadja a lehetőséget, hogy hosszabb távon előre lássa cselekedetei hatásait. A zsiráf meghallgat másokat, kifejezi érzéseit, kéréseket fogalmaz meg és empátiát ad. Kifejezésre tudja juttatni magát. Őszinteséggel teszi. A sakál az erőszak kifejezője, a hatalom játékát űzi. Fel­ címkéz, ítél, osztályoz, diagnosztizál, és követelménye­ ket támaszt. Irányítja a többieket, bűntudatukra apellál­ va. A sakál és a zsiráf a másokkal szembeni viselkedé­ sünk metaforája. Fontos megjegyeznünk, hogy a sakál mindig zsiráf füleket keres, hogy segítsenek neki meg­ fejteni azt, amit ki akar fejezni. Hiszen „a sakálok csak nyelvi nehézségekkel küzdő zsiráfok", nem mondhatjuk el elégszer ezt. A hetvenes évektől halljuk: „Felelős vagy azéri, amit érzel". „Senki nem éreztethet veled semmit..." Fritz Perls indította út­ jára a gondolatot, hogy mások nem lehetnek emócióink el­ indítói, és fordítva. A kezdeti koncepció azonban félresiklott abba az irányba, hogy „ha ezt érzed, az a te bajod", ami nem más, mint a kölcsönös felelősség elkerülése. Viselkedésünk befolyásolja mások emócióit, és ez jó, hogy így van. Vegyük ki tehát részünket a felelősségből, a többiek felénk irányu­ ló reakcióiból. Ugyanakkor szisztematikusan fogalmazzuk át a meghatározó „te egy..." üzeneteket, olyan üzenetekké, amelyek a viselkedés által kiváltott érzéseket tolmácsolják. Ha azt mondják: „te egy nulla vagy", válaszoljuk példá­ ul ezt: „Azért haragszol, mert úgy érzed, hogy nem értet­ tem meg, mit akartál mondani." Ha valaki vádló üzenetet küld felénk, próbáljuk megke­ resni benne az igazság magvát. Úgy érzem, hogy már nem szeretsz" - mondja Raymonde Renének. A „de igen", vagy az „ugyan már" vá­ lasz elvágja a kommunikációt, és veszélybe sodorja a kap­ csolatot. A másik úgy érzi, nem értik meg, bizonyos érte­ 215

lemben azt közölték vele: „semmi dolgom veled", hiszen nem törődnek azzal, amit el akart mondani, mégha, ügyet­ lenül is. Nem nyugtatná meg Raymonde-ot, ha megtudná az igazságot? Figyelj, igazad van, néhány napja tényleg harag­ szom rád, mert nem tudok mit kezdeni veled. Nagyon szeretném meglátogatni a szüléimét, te meg nem akarsz eljönni."

Marthe elfelejtette felköszönteni fiát a születésnapján. Amikor a fiú hangot ad frusztrációjának, Marthe felkiált: „Csak nem csinálsz ebből akkora ügyet!" Nem hajlandó bűnösnek érezni magát, tagadja tehát felelősségét, és mi­ nimalizálja az esetet. Azoknak, akik nem biztosak önma­ gukban, nagyon nehéz bocsánatot kérniük. Úgy érzik, el­ veszítik a látszatot. Az empátia azt követelné, hogy azt mondja: „megér­ tem, hogy haragszol"... Hagyjunk egy kis időt, hogy a másik feldolgozza érzelmei elismerését, majd tegyük hoz­ zá: „Bocsáss meg, hogy megbántottalak". Csak a másik érzelmeinek meghallgatása, elismerése és elfogadása után fejthetjük ki az okokat, amelyek erre a vi­ selkedésre indítottak. Végezetül javasoljunk jóvátételt. Ne hozzunk szó nélkül virágot egy másik alkalommal, inkább kérdezzük meg: „Hogyan tehetném jóvá?"

Konfliktusban állsz X-szel vagy Y-nal? Miért szenvednél tovább? Tedd meg az első lépést. Csak akkor nehéz, ha

nem lépünk ki a hatalmi játékokból, vagy ha a kibékülést a külszín elvesztésével azonosítjuk. „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is. És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda neki a felsőt is."* Passzi­ vitás? Nem vádolhatjuk a szerzőt gyávasággal! Odatartani az arcunk másik oldalát is, az az igazi bátorság, annak a bá­ torsága, hogy ellenállunk a bosszúvágynak, hogy szembe­ nézésre késztessük a másikat felelősségével. Ha odatartjuk az arcunk másik felét is, nem azt jelenti, hogy gyengének mutatkozunk és elfogadjuk az ütéseket, hanem azt, hogy fé­ lelem és agresszivitás nélkül nézünk támadónk szemébe! Ha nem engedjük, hogy az erőszak megtelepedjen ben­ nünk, ha megfigyeljük, hogyan dolgozik az illetőben az ag­ resszív érzés, lehetővé tesszük számára, hogy meglássa ön­ magát. Ez a tekintet mindent megváltoztat, magában is elég ahhoz, hogy megállítsa az ütéseket. Sokkal nehezebb megütni valakit, aki minden ellenségesség nélkül néz a a másik szemébe, mint azt, aki menekül, vagy visszahárítja az agresszivitást. Ha mi is ütünk, megadjuk ellenfelünknek a felelősség elhárításának kifogását, s igazoljuk az újabb ütést. „Ha ütésre ütéssel felelünk, cinkossá válunk a rosszban, amellyel szembe akartunk helyezkedni, és a végtelenségig fenntart­ juk az erőszakot." (Jean Marié Muller) Semmiképpen sem arról van szó, hogy fogadjuk el, ha ütnek, éppen ellenkezőleg. Ha odatartjuk arcunk másik felét is, nem adjuk meg a másiknak az engedélyt, hogy üssön. Aki erőszakosan cselekszik, kezelhetetlen félelem-, tehe­ tetlenség- vagy gyűlöletérzetek foglya. Ahhoz, hogy az erőszak véget érjen, véget kell vetni az ilyen érzelmek táplálásának. Ha félünk, megerősítjük a másik rettegését. Ha elzárkózunk előle, növeljük a tehetetlenség érzetét, ha nem tudjuk meghallgatni, csak a gyűlölet növekszik ben­ ne. „Az erkölcstelen elleni küzdelemre mentális, ennélfogva erköl­ csös ellenállást képzelek el. Arra törekszem, hogy a zsarnok kard* Máté evangéliuma 5. 39-40 (Károli Gáspás fordítása).

247

ját teljesen eltompítsam, nem azzal hogy még élesebb acélt szege­ zek ellene, hanem azzal, hogy megcsalom várakozását, hogy fizi­ kai ellenállást tanúsítok. Lelki ellenállást talál bennem, ami ki­ csúszik szorításából. Ez az ellenállás először elvakítja, aztán arra kényszeríti, hogy meghajoljon. És a meghajlás nem megalázza a támadót, hanem magasba emeli"- írja Gandhi. Ez a dimenzió különbözteti meg a pacifizmust és az erőszakmentességet. A pacifista elfojtja a konfliktust, az erőszakmentes meri vál­ lalni a konfliktust, anélkül, hogy elfogadná az erőszak spi­ rálját. Szeretem Mahatma Gandhi mondatát: „A szemet szemért-elv csak megvakítja a világot." A talió-elv fejlődés volt ab­ ban az irányban, hogy korlátozta a bosszút: egy szemet egy szemért, és nem többet. Ám ez továbbra is életben tartja a bosszú szellemét. Nem könnyű lemondani arról a maga­ tartásról, ami természetesnek és legitimnek tűnik szá­ munkra. „Az erőszak mindig úgy érzékeli önmagát, mint legitim bün­ tetést. A büntetés jogáról kell tehát lemondanunk, még az olyan esetekben is, melyek legitim védekezésnek látszanak. Mivel az erőszak utánzó, mivel senki nem érzi felelősnek magát az első ki­ töréséért, csak a feltétel nélküli lemondás vezethet a kívánt ered­ ményhez" - írja René Girard. Ez a technika természetesen nem abszolút hatékonysá­ gú. Először is azért, mert nem technika, hanem sokkal in­ kább belső, mint külső attitűd. „Alapvetően felhívás ellensé­ günk tudata és szabadsága felé, hogy az felismerje igazságtalan­ ságát és lemondjon a rosszról. Ugyanakkor megőrzi a visszauta­ sítás képességét, és kitarthat a rosszban." (Jean-Marie Muller) Annak, aki ma megüt, megsért vagy ócsárol, más arca is van. Ha arcunk másik felét is odatartjuk, azzal odafigye­ lünk lényének más tulajdonságaira is, amelyeket ebben a pillanatban nem láthatunk, e léteznek benne. Azzal, hogy az igazságos és érzékeny énjében bízunk, lehetőséget nyújtunk ezeknek a tulajdonságoknak, hogy megnyilvá­ nuljanak. „Nem arról van szó, hogy azt higgyük, a másik jó, ha­ nem azt, hogy képes a jóságra." (Jean-Marie Muller)

4: eyyütté'rxéá hatalm a Pauline hónapok óta egy különösen parancsoló főnök basáskodása miatt szenved. A férfi egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy lealacsonyítsa, ironizáljon vele, és habo­ zás nélkül nevetségessé tegye mások előtt. Ahányszor ta­ lálkoznak, Pauline retteg. Az ilyen helyzetekben az együttérzés minden más válasznál hatásosabb. Azon dol­ goztam Pauline-nal, hogy főnökében a boldogtalan, tehe­ tetlen kisfiút lássa, aki csak ezt a nevetséges módszert ta­ lálta, hogy magát értékesebbnek érezhesse. A következő alkalommal, amikor a főnök belépett az iro­ dába, Pauline a szemébe nézett... A férfi láthatólag zavar­ tan kiment, egyetlen szót sem szólt. Pauline megnyerte az első csatát. Természetesen a férfi hamar talpra állt, és ismét megalázta az igazgatótanács előtt... Ez a megaláztatás volt az utolsó próbálkozása. Két hét alatt teljesen átalakult a kapcsolatuk. Nem lettek barátok, távolról sem, de ma már tiszteli a főnöke Pauline-t.

'tp/ifewmeA émelwU /oíte^eáecléáe 42. éw oelm e/c A elye „Camille, miről beszéltem?" Camille nem figyel oda. Szülei válása óta képtelen másra összpontosítani. De senki nem kérdezi. Pontosan érzi, hogy a tanára által feltett „mi­ re gondolsz?" kérdések nem várnak igazi választ. Mi tör­ ténne, ha elmondaná, mi jár a fejében? Őszintén szólva

nem igazán gondolkozik, nem tiszták a gondolatai. Éppen ez a baj, ez a köd az agyában. A múlt héten anya azt mondta, hogy elválik apától. Camille végtelen szomorúsá­ got érzett. „Sötét lett az agyában." Eszébe jutnak a pillana­ tok, amikor rosszul viselkedett a szüleivel. Bűnösnek érzi magát, talán miatta hagyják el egymást. „Fájdalmat oko­ zol anyádnak" -mondta apa gyakran. Camille fél, mi fog történni vele? Gondolhatjuk, hogy nem érdeklik a tanító néni furcsa rajzai a táblán!... Camille-nak túl sok minden jár a fejében ahhoz, hogy bármire is koncentrálhatna. Ha engednék, hogy beszéljen arról, ami nyomasztja, talán ki tudná adni a félelmeit, és másra is tudna gondolni. A leg­ több osztályban azonban az érzelmek nem kapnak teret. „A magánéletet kéretik a ruhatárban hagyni" - ahogy azt majd később a munkahelyén is megtapasztalja.

„A nevelés kizárólagos vagy elsődleges tárgya távolról sem az egyén és érdekei, hanem mindenekelőtt eszköz, mellyel a társada­ lom folyamatosan megújítja saját létezése feltételeit" (Émile Durkheim) Társadalomban élünk, szabályokra van szükségünk ah­ hoz, hogy harmóniában élhessünk együtt. A társadalom bizonyos homogenitást igényel tagjai között. A társadalmi lény felépítése a nevelés szerepének része, az iskolában és otthon egyaránt, hiszen a család szívesen átveszi a normá­ kat. A nevelés átadja a közösség hagyományait, hiedelme­ it, gyakorlatait, kialakítja a kollektív véleményeket. Or­ szágtól függően, több-kevesebb helyet hagy az egyéni gondolatoknak. Néhány filozófiatanár megpróbálja arra ta­ nítani a gyerekeket, hogy maguk gondolkodjanak. A leg­ több tanár azonban, be kell vallanunk, csak azzal van el­ foglalva, hogy ismereteket verjen a tanulók fejébe, és arra tanítja őket, hogy „úgy gondolkodjanak, mint mindenki más". 220

Azért olyan nehéz egy tanárnak vagy egy szülőnek megengednie, hogy a gyerek másképp gondolkozzon, mint ő, mert az érzelmei tiltakoznak ellene. Nem könnyen fogadja az ego, ha egy kölyök vitatni meri tudását!

Tartanak órákat a történelmi alakokról, a gyökerekről vagy a vallásháborúkról, ám semmit sem mondanak a ha­ ragról, a gyászról, a szeretetről vagy az erőszakmentes konfliktusmegoldásról. Az iskolában nem beszélnek az ér­ zelmekről, s még kevésbé kezelik azokat. Hiába ismert, hogy a gyerekek jobban tanulnak, ha szeretik tanárukat, hogy a tanulási gondok kilencven százaléka mögött érzel­ mi problémák állnak... ismeretlen terület ez, ahová nem merészkednek. Kétéves kortól a gyerekek gyakran bölcsődébe kerül­ nek. Háromévesen kilencven százalékuk óvodába megy. Egy csoportban legalább huszonötén vannak. A szünetek­ ben az udvaron nem mindig választják külön őket a na­ gyobbaktól, akik szaladgálnak és hangoskodnak. Mennyi Ember! Mennyi stressz! Még mindig előfordul, hogy elvár­ ják a kisiskolásoktól, hogy egy órán keresztül ülve marad­ janak és figyeljenek! Ilyen fizikai kötelezettségben mit kezdjenek félelmeikkel és frusztrációikkal? Nap mint nap szembekerülnek az elutasítástól, a nevetségessé tételtől, a büntetéstől és a kudarctól való félelemmel... Mennyi nehéz feladatot állítunk a kicsik elé! Ki törődik az érzéseikkel? Nagyon hamar felmérik, hogy az iskolában senkit nem ér­ dekel igazán, mit éreznek. A maguk módján kezelik tehát félelmeiket és nehezteléseiket. Vannak, akik visszahúzód­ nak, mások rácsimpaszkodnak a tanító nénire, megint má­ sok hiperaktívak lesznek, harapnak, ütnek... Azt mond­ ják, ilyen a természetük. Egyébként az anyák is azt mond­ ják, hogy kiskoruk óta ilyenek... Nem, nem ilyen a termé­ szetük, ez a stresszre adott reakciójuk. A fizikai, szellemi Ml

és érzelmi, vagy akár spirituális szükségleteiket tisztelet­ ben tartó környezetben ezek a magatartások nem jelennek meg. Hogy ne kelljen megkérdőjeleznünk az iskolarend­ szert, jelentéktelennek tekintjük a gyerekek visszahúzódó vagy ellenséges attitűdjeit. Sokan megbirkóznak az iskolá­ val, ez igaz. De milyen áron? Az emberi faj alkalmazkodó­ képessége segíti őket. A gyerekek végül elfogadják az is­ kolát olyannak, amilyen. Nem mérjük az autonómia, a kreativitás, a felelősség, a motiváció, az együttműködési és konfliktuskezelési készség hiányát... hiszen ezek nem érettségi tételek. Sajnálkozunk, hogy nem találják a helyü­ ket, miután hosszú éveket azzal töltöttünk, hogy engedel­ mességre tanítottuk őket, és arra, hogy ne gondolkodja­ nak. A fiatalok (jobb esetben) ismeretekkel tele kerülnek ki az iskolából, de anélkül a belső képzettség nélkül, amely lehetővé tenné számukra, hogy szembenézzenek a nehéz­ ségekkel, a felelősséggel és az élet kihívásaival. Vajon az, hogy közösen tanuljuk meg szavakba önteni érzéseinket, nem tartozhatna az iskola szerepei közé? Skeels, amerikai pszichológus a harmincas években egy árvaház vezetője volt, ahol magukra hagyott csecse­ mők vegetáltak. Két csecsemőt, akiket fogyatékosnak nyilvánítottak, átvittek egy szellemi fogyatékos felnőtte­ ket ápoló intézménybe. Az intézményben tett egyik láto­ gatása során Skeels meglepetten tapasztalta, hogy a két kicsi kivirult. A betegek kedvencei lettek. Skeels megis­ mételte a kísérletet. A debil csecsemők kibontakoztak, amikor foglalkoztak velük, annyira, hogy két-hároméves korukra teljesen normálissá váltak. A neuronok hálózata az élet első éveiben épül fel. Az ekkor megéltek meghatározóak az érzelmek és a kapcso­ lattartás jövőjére nézve. Adjunk jó emocionális tapasztalatokat gyermekeink­ nek, és felkészültebbek lesznek az életre.

222

U S.

Arnaud megígérte huszonkét hónapos lányának, hogy az egész napot vele tölti. De változott a program, és dol­ goznia kell. Este, amikor hazajön, a kislány nem hajlandó puszit adni. Elfordítja a fejét amikor felajánlja, hogy most játszik vele. A kicsi zárkózott arckifejezése láttán Arnaud arra gondol, nincs szüksége rá. Bemegy a dolgozószobá­ ba, hogy elintézzen néhány telefont, és a gyereket egye­ dül hagyja anyjával. Tárcsázás közben azonban meggon­ dolja magát, visszamegy a kislányhoz és ezt mondja: „Na­ gyon szeretnék játszani veled. Játsszunk a szobádban?" A kicsi azonnal kézen fogja és azt mondja: „Gyere!" Egy órán át elmélyülten játszanak. A bőrön látható horzsolásokat kezeljük. Amikor egy gyermek érzelmileg sérül, ugyanilyen szüksége van az ápolásra. Ki kell tisztítani a sebet, mielőtt bekötözzük. Mit adjunk gyermekeinknek, hogy képesek legyenek szembe­ nézni a XXL századdal? Az önbizalom alapvető összetevő­ nek tűnik a boldogsághoz és a sikerhez. Gyűjtőfogalom ez, mely különböző dimenziókat foglal magába: az alap­ bizalmat, azaz a vágyainkba, az érzelmeinkbe, az ítéle­ tünkbe, a képességeinkbe, a másokkal való kapcsolatte­ remtésbe és hasznosságtudatunkba vetett bizalmat.

A legalapvetőbb és a legmélyebb az önbizalom. Mély­ séges bizalom a testünkben, amely lehetővé teszi, hogy jól érezzük magunkat a cipőnkben, minden körülmények között. Ez adja meg a belső biztonságtudatunkat. A bizalom a másikban, a bizonyosság, hogy válaszolni fog a szükségleteinkre, vagyis a bizalom abban, hogy el 223

tudjuk érni a másik tekintetét, hogy figyelemre méltónak érezzük magunkat, az élet első heteiben alakul ki. A második év során a saját személyiség tudata, amely más, a többiekétől elkülönülő, és a vágyak tudatosulása magával hozza a gyermekben azt a képességet, hogy szembehelyezkedjen mások, (elsősorban a szülők) vágya­ ival. Az én érzése az érzékelésekbe, az érzetekbe és az emóciókba vetett bizalom alapján alakul ki. Kötődik tehát a nemet mondás képességéhez. A saját gondolatok helyességébe vetett bizalom teszi lehetővé, hogy ellenálljunk a szociális hatásoknak, hogy önállóan gondolkodjunk, hogy felülvizsgáljuk az előíté­ leteket. Ehhez a magány toleranciája is kell, hiszen hatal­ mas belső erőt követel, hogy önmagunk maradjunk a többiek között. Ahhoz, hogy egy nap függetlenné váljunk, autonóm módon irányítsuk és éljük az életünket, meg kell tanul­ nunk egyedül cselekedni is. A kreatív forrásaink, a kom­ petenciánk és a képességeink ismeretére alapuló bizalom a tapasztalatok során alakul ki. Megtanulunk járni, be­ szélni, egyedül öltözködni, homokvárat építeni, egyedül lecsúszni a csúszdán, süteményt sütni, olvasni... Mindez megteremti a tanulási folyamat alapjait, és később lehető­ vé teszi, hogy bonyolult egyenleteket oldjunk meg, és fő­ ként, hogy kikerüljünk a sarokba szorító helyzetekből, mert tudjuk azt, hogy képesek vagyunk megoldásokat ta­ lálni. A bizalom megnyilvánul kapcsolatteremtő képessé­ günkben is, abban a képességünkben, hogy nyújthatunk valamit a másiknak, hogy hasznosak vagyunk a világban. /

Egy gyermekkönyvben olvashatjuk Bemard történetét. A kisfiú ezt mondja édesanyjának: Anya, egy szörny van a kertben. 2M

- Ne most, Bemard - feleli az anya." A szörny bekapja a kisfiút, összetöri játékait, belecsim­ paszkodik a papa nadrágjába, meghúzkodja a mama kö­ tényét, bebújik a kis Bemard ágyába. Bemard szülei pe­ dig továbbra is azt mondják: „Ne most, Bemard!", és rá sem néznek. „De én a szörny vagyok!" - mondja megle­ petten a szörny. Az Ember egyik legfontosabb szükséglete, hogy érezze, létezik mások szemében. A csecsemő nagyon hamar érzékeli a b eszéd et, és keresi szülei tekintetét. A másik pillantására van szüksége, hogy érezze, létezik. Egy pillantásra, mely azt mondja: „tudom, hogy itt vagy." Edith harmadik osztályos: „Szívesen elcserélném a csa­ ládomat." - mondja nekem. Azért jár hozzám, mert szo­ rong. Éjszaka izzadságban úszva felriad, megrémül az ut­ cán, a közlekedési eszközökön. A szorongás lassan egész életét behálózza. A hipervédelmező anya, aki nem bízik benne és soha sehová sem engedi el, és a mindig távol lé­ vő apa között unatkozik otthon. Senki nem foglalkozik vele. Otthon sosem nevetnek. A szülők soha nem hívnak meg senkit. Apja csak a munkájával törődik. Az iskolai kérdéseken kívül Edith mintha nem is létezne. A gyerekek sok jelenlétet és odafigyelést igényelnek. Arra van szükségük, hogy létezzenek a szüleik számára, hogy eléggé fontosnak érezzék magukat ahhoz, hogy a felnőttek módosítsák miattuk terveiket, szokásaikat, hogy kielégítsék a szükségleteiket.

„Jogod van itt lenni." „Megvan a helyed a családban." A gyereknek szüksége van rá, hogy érezze, elfogadják olyannak, amilyen, vagyis bizonyosnak kell lennie ab­ ban, hogy bármit tesz is, sosem fogják kitaszítani. Ez nem azt jelenti, hogy a szülőknek mindent meg kell engedni­ 225

ük. Fontos a gyerek számára, hogy tudja, mit tehet és mit nem, hogy vannak elfogadhatatlan magatartások, nem szabad például felvagdosni a függönyt, a kanapéra rajzol­ ni, vagy az úttest közepén gyalogolni. Ha megszegi eze­ ket a tilalmakat, tudnia kell, hogy a szülők azt fogják mondani: „haragszom", de nem azt: „Ronda, rossz gye­ rek vagy! Istenem, mit tettem, hogy egy ilyen kölyökkel büntetsz!?" „Szeretlek." Olyan egyszerű szó, s néha mégis milyen nehéz kimondani. Ahhoz, hogy az Ember érezze, feltétel nélkül elfogadják, gyakran kell hallania. Különösen igaz ez a gyerekekre. Soha nem lehet túl sok a szeretet. A mi­ nimális „szeretlek" kimondását naponta egy alkalom­ mal javasolnám. Vannak, akik feszélyezettek a szeretet kifejezésében, ezért azzal takaróznak, hogy „ha túl gyak­ ran mondjuk, már nem jelent semmit". Félreismerik a szeretet jelenségét. Napközben lefoglalnak a tevékenysé­ geink, a munka vagy a játék. A váratlanul érkező „szeretlek" emlékeztet rá, hogy szeretjük egymást, meg­ nyitjuk szívünket, s ez felmelegíti bensőnket, új energiát ad. A szeretet a fejlődés minden területét befolyásolja. Vizsgálatok kimutatták, hogy az emésztéshez szükséges kiválasztás csak akkor történik meg a csecsemőben, ha boldog, miközben eszik. Ha a csecsemőnek nem szeretet­ teljes a viszonya környezetével, nem gyarapszik a súlya és nem növekszik. A megfelelő táplálás ellenére is sor­ vadhat. A szeretethez hozzá tartozik a fizikai kapcsolat is. A tá­ volból elmondott „szeretlek"-nek nem ugyanaz a hatása. A gyerekeknek szükségük van az ölelésre, a simogatásra, a puszira, legalább annyira, mint a tejre. Annak érzése, hogy feltétel nélkül elfogadnak, a bol­ dogság és a kiteljesedés alapvető eleme. Ha érezzük, hogy mélységesen szeretnek, ha megkapjuk a kellő fizi­ kai kontaktus adagot, haladhatunk előre, nincs szüksé­ günk védekezésre vagy védelemre. Jobban fejlődünk, fi­ 2M

zikai és szellemi téren egyaránt. A feltétel nélküli elfoga­ dást szinte a fogantatás pillanatától éreztethetjük a gyer­ mekkel, attól kezdve, hogy a magzat a szülők tapintásá­ val érezhető az anya hasában, és különösen a világrajöve­ telt követő első percekben. Az anya-gyermek kötődés minden emlősre jellemző. Az Embernél a születést köve­ tő első tíz percben alakul ki, és a hónapok, évek során tel­ jesedik ki. Az a csecsemő, aki korán és intenzíven élvez­ hette az anyai érintést, kevesebbet fog sírni és többet mo­ solyog. Az első órák kontaktusa abban is döntő, hogyan fogja tartani az anya gyermekét. Megállapították, hogy az esetek nyolcvan százalékában az anyák bal mellük felé tartják a kicsit. Az az anya, akitől a szülés után huszon­ négy órára elveszik a gyermekét, általában a jobb oldal­ ra fogja tenni. Mi a jelentősége, hogy a bal vagy a jobb ol­ dalra tesszük a kicsit? Még nem tudjuk. Megállapítható azonban, hogy a bal mell általában nagyobb, és több tej van benne... A magyarázatot még nem találták meg. Azt azonban statisztikai módszerekkel teljes bizonyossággal megállapították, hogy a „jobboldalas" babák kétszer anynyi orvosi kezelést igényelnek később, mint a „baloldalasak".

Séverine kétéves. Most teszi első próbálkozásait a há­ romkerekű biciklin. Édesanyja egy bottal tolja, de Séverine kezeli a kormányt. Elég jól boldogul, ám a séta vége felé nekimegy a falnak. Anyja felkiált: „De ügyetlen vagy! Figyelj oda, merre mész!" Képzeljük el ugyanezt a helyzetet, de az édesanya ezt mondja: „Úgy érzem, kez­ desz fáradni. Nem könnyű ennyi mindenre odafigyelni egyszerre. Jól kormányozol, nagyon ügyes vagy!" Nos, melyik édesanya gyereke szeretne inkább visszaülni a biciklire? Minél jobban megbecsülnek, annál nagyobb kedvünk 2 *7

van előre haladni. A megbecsülés hiánya szüli a függősé­ get. A megbecsülés az autonómia felé irányít. „Szeretek veled élni", „öröm rád nézni", „imádok veled játszani". Ha rendszeresen, és kellő mennyiségben kapunk pozitív értékelést, erősnek, boldognak érezzük magunkat, és ki­ alakul az érzelmi közösség. Leggyakrabban feleslegesen kényszerítenek normákat a gyerekekre, és erőszakkal szoktatják őket az udvarias­ ságra (vagy bármi másra). Hiszen a gyerekek természe­ tükből adódóan arra törekszenek, hogy jól cselekedjenek, hogy megbecsüljék őket. Maguk törekednek rá, hogy megtanulják a viselkedés szabályait. Utánozzák a felnőt­ tek magatartását. Minél inkább önmagukból fakad, annál szívesebben viselkednek jól, és lesznek udvariasak. Mint minden emberi lénynek, nekik is arra van szükségük, hogy szabadnak érezzék magukat, és gyűlölik a kény­ szert.

U

.

A családban, az iskolában a gyerekeknek hely és idő kell, hogy elmondhassák, mit éreznek. Segítenünk kell, hogy szavakba öntsék emócióikat, meg kell adni nekik az eszközöket, hogy szembenézzenek külső tapasztalataikkal. /

Ha megosztjuk a gyerekkel érzéseinket, közvetve azt mondjuk neki: „normális vagy", „bárkivel előfordul". A kicsik azt hiszik, egyedül nekik vannak álmaik, csak ők látnak szörnyeket rémálmaikban, csak nekik vannak ne­ 228

gatív emócióik. Bűntudatot érezhetnek, rossznak érezhetik magukat. Könnyen arra a következtetésre jutnak, hogy el­ fogadhatatlanok, és védekezni kezdenek. Amikor egy fel­ nőtt azt mondja: „nekem is vannak rémálmaim", „néha én is félek", nem bizonytalanodnak el attól, hogy gyenge vagy tökéletlen a szülő, éppen ellenkezőleg: megnyug­ tatja őket. Aki nem mond semmit a legbensőbb gondola­ tairól, emócióiról, árkot von a kapcsolatban. A gyerek idealizálhatja szüleit, de ugyanakkor az az érzés telepszik meg benne, hogy ő maga nem jó. „Nem fogom a gyere­ ket az irodai ügyeimmel terhelni, nem érdekli, nem aka­ rom nyugtalanítani..." - ezek csak kifogások. Társadalmunkban nem beszélünk a nagyságról szőtt ál­ mokról, a tehetetlenség érzéséről, a félelemről, a megve­ tésről, a magányról, a vágyainkról. Hát még a gyerekek­ kel! A terápiás csoportok a nagy felfedezések lehetőségét nyújtják. Mielőtt először eljönne, a legtöbb Ember ideges. „Soha nem fogok merni mások előtt beszélni a problémá­ imról" - hangzik a tipikus mondat. Ennek ellenére, már az első találkozáskor mindenkit megragad a természetes tisztelet. Mindenki beszél magáról, és meghallgatja a töb­ bieket. Rájön, hogy nem egyedül ő érzi azt, amit érez, hogy a reakciói érthetőek a többiek számára is, hogy nem különbözünk annyira egymástól. A gyerekek számára a felnőttek modellt nyújtanak. Fe­ lesleges azt mondani nekik: „csináld ezt, csináld azt..." „Elmondhatsz mindent, ami a szívedet nyomja, tudod..." Soha nem fog annyit elmondani, mint akkor, ha apa és anya is megosztja vele azt, ami a szívét nyomja. Vigyázat, semmi esetre sem arról van szó, hogy bizalmasunknak nevezzük ki a gyerekeket. Nem nekik kell megoldaniuk a problé­ máinkat. Csak adjuk meg számukra a kulcsot, hogy meg­ értsék viselkedésünket, azért, hogy jobban megérthessék és elfogadhassák önmagukat.

(üm e/Á ediü/n ed a m méoló indtilato/con

Bármennyire jók, figyelmesek és szeretők a szülők, a gyerek nem kerülheti el a szorongást. Ez az emberi élet része, az elválás tudatához kapcsolódik. Minden frusztráció haragot kelt, majd szorongást, ha a probléma hosszúra nyúlik. A csecsemő számára már öt perc fájdalom vagy hiány is nagyon sok. A mell késleke­ dése, a fáradtság, a bél összehúzódása vagy a fogzás... haragot vált ki. Ha az anya elfogadja a dühöt, és cserébe szeretetet ad, a gyerekben megerősödik a feltétel nélküli elfogadottság érzése. Megérti, hogy agresszív érzései nem veszélyesek, nem árthatnak sem anyjának, sem a kapcsolatuknak. Megtanul felülemelkedni neheztelésén. A csecsemőt leginkább anyjának távolléte nyugtalanít­ ja. Az elválások, a magányban töltött éjszakák erősen pró­ bára teszik a kicsiket. Nagyon sok pszichikai energiát használnak el arra, hogy kezeljék ezeket a helyzeteket, s ez lassíthatja fejlődésüket, a járni vagy beszélni tanulást. A szülők, vagy az egyik szülő által megélt nehézségek szintén szorongásforrások a csecsemő számára, aki min­ dent megérez... anélkül, hogy magyarázatot kapna! Miért olyan szomorú a lelke mélyén a papa? Anya miért moso­ lyog rám, amikor érzem, hogy belül sír? Egy csecsemőnek, bármilyen kicsi is, szüksége van ar­ ra, hogy beszéljenek hozzá, elmondják neki, mi történik a családban, mi történik körülötte. Lehet, hogy a szavakat nem érti, de nagyon jól megra­ gadja a belső értelmet, amikor beszélnek hozzá. Csodála­ tos látni, hogy a magyarázat után mennyire meg­ könnyebbül a kicsi. Az emóciók tanulásának egyik kulcsa tehát a felnőtt be­ széde. A következő kulcs az, hogy meghallgatjuk a gye­ reket. Meghallgatjuk, igyekszünk megérteni, mit él meg. Az egészen kicsik ritkán mondják meg egyenesen a dol­ 2W

gokat. A babájuk, mackójuk vagy nyuszijuk szájába adják szorongásaikat, frusztrációikat. Menjünk bele a játékba, amit javasolnak. A játékkal és az ismétléssel a gyerekek megtanulják kifejezni és kézben tartani emócióikat. Ami­ kor a szülők szavakba öntik érzéseiket, megadják a szó­ készletet, és elismerik érzelmeiket.

^lÁlvariaMaej éú tisztelet Margot kétéves. A hűtőszekrény ajtajával játszik. Az ap­ ja figyelmezteti: „Vigyázz, be fogod csípni az ujjad..." Né­ hány perc és egy kis sírás után: „Látod, én megmondtam előre!" Margot még jobban zokog, és a szomszéd szobába menekül. Jean Bemard rájön, hogy a sztereotip attitűdöt követte, és nem figyelt oda lánya érzéseire. Odamegy hozzá, leguggol, és ezt mondja. „Ne haragudj, nem akar­ talak kigúnyolni. Nagyon fáj a kezed?" Margot azonnal abbahagyja a sírást. Fontos, hogy bocsánatot kérjünk! Olyan könnyű viszszaélni a hatalmunkkal. Ha segíteni akarjuk a gyerek fej­ lődését, oda kell figyelnünk arra, hogy tiszteletben tartsuk a testét és szívét egyaránt. Amikor túlcsordulnak bennünk az érzelmek, az empá­ tia azt kívánja, hogy ezt mondjuk gyermekünknek: „Meg­ ijedtél, hogy kiabáltam, bocsánatot kérek, nem akartalak megijeszteni, én is megijedtem, ezért kiabáltam" - ezzel megadjuk neki a magatartásunk megfejtéséhez szükséges kulcsot, és megnyugtatjuk szeretetünkről, arról a képessé­ günkről, hogy odafigyelünk arra, mit érez. Végtelen tiszteletet kell tanúsítanunk a most növekedő élet iránt. Ha azt akarjuk, hogy a növény virágba borul­ jon, helyet csinálunk neki, öntözzük, tápláljuk, napfényt adunk neki... Nem árnyékoljuk el, nem taposunk rá, hogy jobban növekedjen. Fontos, hogy udvariasan forduljunk a gyerekhez, azt mondjuk neki: „légy szíves", és „köszönöm", hogy komolyan vegyük. A szülő tartozik tisztelettel a gye­

Z31

reknek, és nem fordítva, hiszen a gyerek a törékenyebb. A nálunk erősebb tisztelete csak félelem. A gyerekeim nagyon agresszívek velem, a lányom bánt, nem hagyhatom. A múltkor a fiam még durván meg is lökött. Felpofoztam. Kíváncsiak, meddig mehetnek el. De megmondtam nekik, hogy tisztelettel tartoznak ne­ kem. - Talán a lányod azért nem tisztel, mert te sem tiszteled őt. - Micsoda? Dehogynem, tisztelem. Soha nem ütöttem meg. Ő nem tisztel engem. - Nem tiszteled a lányod, mert inkább megalázod, mint hogy meghallgasd. A durvasága kísérlet, hogy elmondjon valamit, amit szavakkal nem tud. Képzeld el, hogy vala­ ki azt mondja neked: tisztelettel tartozol nekem«. Mit ér­ zel? Megaláztatást, a lényed tagadását, ugye? - Ezt mondták a szüleim is, és tényleg így éreztem. De akkor hagyjam? - Nem. Hallgasd meg az agresszivitása üzenetét. Figyelj rá. Azt mondod, akkor agresszív, amikor egész nap az ap­ jával volt?" Az analízis után Lucie belátja, hogy a gyerekek valószí­ nűleg a házasságuk feszültségeitől szenvednek. Lucie most kérvényezte a válást. A gyerekek tele vannak harag­ gal és frusztrációval, olyan félelmekkel, amelyeket nem tudnak megfogalmazni. Felesleges emlékeztetni őket a tisztelet kötelességére, ezzel csak elvágjuk a kommuniká­ ciót. Ha a gyerek észreveszi, hogy a szülei félnek az emóció­ itól (vagy a sajátjaiktól), magába rejti mélyebb érzéseit. Ahhoz, hogy igazán beszélni tudjon a szüleivel, az kell, hogy érezze, bármit elmondhat, anélkül, hogy azok elzár­ kóznak, bűntudatot éreznek, feldühödnek, érzelmileg fel­ kavarodnak. Ezek az ő emóciói, nem az övékéi. A gyereknek szüksége van a szülei védelmére is, a bi­ zonyosságra, hogy azok nem értéktelenítik el, nem te­ szik nevetségessé vagy nem hozzák nehéz helyzetbe. 2.W

Nézzük gyermekeinket a feltétel nélküli elfogadás érzé­ sével. Ha együtt élünk, nagyon sok időt töltünk el felesleges apróságokkal, vagy a háztartással. Elfelejtünk időt hagyni arra, hogy szeressünk, s hogy ki is mondjuk ezt.

Egy kávéházban, látva, hogy a tányéromon csak zöld­ ség és gyümölcs van, egy férfi megszólít: „Néha elcsábulok egy kis marhahúsra, azonban csirkét sosem eszem, csak ha ismerem az eredetét. Az éttermekben mindig ke­ rülöm a szárnyast. A sógorom tenyésztő. A nagyüzem mellett van egy kis baromfiudvara, saját használatra. Egy­ szer azt mondta, hogy a világ minden kincséért sem enne egyetlen falatot sem az üzemi csirkéből. Azóta én is félek tőle, én sem eszem." Szegény azt hitte, marhát nyugodtabban ehet... (Néhány évvel ezelőtt történt az eset, akkor még nem hallottunk a kergemarha-kórról.) Egy másik alkalommal egy zöldségtermelő elmondta, hogy csak a kis veteményeskertjében termetteket eszi, melyeket növényvédőszer nélkül termeszt. A nagy föld­ jeit azonban bőségesen öntözi vegyszerekkel. „Az nem evésre, hanem eladásra terem." Hogyan érthetnénk meg ezeknek a termelőknek a ci­ nizmusát, akik úgy árulják a csirkét és a zöldséget, hogy közben tudják, hosszú távon mérgezőek? Azoknak a ci­ nizmusát, akik növényvédőszert locsolnak ki, nem törőd­ ve a földalatti vízrétegekkel és a jövő generációival? A fer­ tőzött vér, a kergemarhakór vagy a taposóaknák ügyleté­ be keverédettek cinizmusát? A cinizmust, mely a pénzt az élet tisztelete elé helyezi? Az érzelmek tagadása, a tehetetlen gyermek szenvedé­ seinek elfojtása, ami minden Embert önmagába zár, sú­ lyos közönyt teremtett másokkal szemben, közönyt az &1.S

élettel szemben. Az üresség, a mélységes elégedetlenség érzése, melyet az igazi szeretet és a szerető odafigyelés hi­ ánya hagyott, morbid kötődést tart fenn a pénzhez és a hatalomhoz. Az emocionális analfabetizmusnak egyéni következmé­ nyei vannak, de társadalmi csapás is. A társadalombizto­ sításra nehezedő súlya mellett a pszichoszomatikus beteg­ ségek, szorongások és depressziók terjedésével, meghatá­ rozza társadalmi kapcsolatainkat, érzéketlenné tesz egy­ más iránt, és ezáltal zsákutcába vezeti társadalmunkat. Amikor az Embereket a félelem, az irigység vagy a gyű­ lölet irányítja, nehezen beszélgetnek. A demokrácia is ve­ szélybe kerül. A szív „butasága" , az érzelmi éretlenség a vesztünket okozhatja. Az érzelmi érettséget akkor érjük el, ha az Ember ki­ lép önzéséből, és képessé válik az önzetlenségre, önfel­ áldozásra. Az út nem közvetlenül vezet egyikből a má­ sikba, több fokozaton kell áthaladnunk. Az egocentrizmus: Az önző, egocentrikus Ember önma­ gához viszonyít mindent, önmagát tekinti központnak. Képtelen elszakadni nézőpontjától. A világ mintegy ön­ maga kiterjesztése, a többiek csak mint tárgyak léteznek benne. Az önző Ember képtelen az empátiára. Félelmei és bizonytalansága foglya, kénytelen védekező és nyug­ tató magatartást felvenni. Minél bizonytalanabb, annál inkább tagadja mások valóságát. Nagyon kevés önbizal­ ma van, határai kevésbé meghatározottak, könnyen al­ kalmaz olyan védelmi mechanizmusokat, mint érzelmei­ nek másokra történő kivetítése (én jó vagyok, a másik a rossz; ha rossz vagyok, az a másik hibája). Fogékony a rasszista ideológiákra, könnyen hagyja, hogy egy szélső­ séges párt vagy szekta manipulálja. Az egocentrikus Em­ ber függő: a mindenhatóságról szőtt álmai mögött úgy ér­ zi, nincs személyes hatalma a dolgok vagy az Emberek felett. Nehezen viseli a frusztrációkat, mindent itt és most akar, képtelen kilépni a jelenből, hogy a jövőbe vetítse magát. Utána az özönvíz... ZM

A fejlődés következő lépcsője az érzelmi és társadalmi érettség felé az egoizmus. Az egoista nagyobb én-tudattal rendelkezik, mint az egocentrikus. Az egoizmus az a ma­ gatartás, mely lehetővé teszi, hogy határt vonjunk önma­ gunk és mások között. Az egoista védekezik az egocent­ rikus függő helyzete ellen. Ennek érdekében hatalomra próbál szert tenni mások felett. „Az én vágyam fonto­ sabb, mint a tiéd". Harcias, és győzelemre van szüksége. Eltapossa a többieket, hogy elérje céljait. Ezek a célok pe­ dig nem megvalósulások, hanem hatalomszerzések. A tárgyuk (egy piac, egy ország, egy nő, stb. meghódítása) másodlagos. Az egotizmus az individualitás felépítésének szakasza. Ki vagyok? Mik az értékeim? Azután, hogy elszakadt az egoizmustól, az egyén magára akar találni. Az egotista, vagy nárcisztikus egészen egyszerűen nem törődik má­ sokkal. A hatalom játékai már nem érdeklik, magába zár­ kózik, családi vagy egyéni gubójába húzódik. Úgy éli az életét, ahogyan neki tetszik, teljes függetlenségben. Ön­ magával, saját kedvteléseivel és vágyaival foglalkozik. A tükörben nézi önmagát, és esetleg belsőleg fejlődik. Ön­ magát keresi. A lépcső tetejét, az érettséget az altruizmus jellemzi. Az altruizmus nem az én tagadása, éppen ellenkezőleg, az öntudat kiterjesztése mások befogadására. Az altruista ké­ pes empátiára, együttműködésre és társadalmi beilleszke­ désre. Felelős, vagyis tudatában van cselekedetei rövid és hosszú távú következményeivel másokkal szemben és a jövőre nézve. Etikusan vezeti életét. Az altruista szereti önmagát, és kellően tiszteli is magát ahhoz, hogy sose kö­ vessen el semmi olyat, ami ellenkezne önbecsülésével. Mindannyiunknak vannak egocentrikus, egoista vagy egotista hajlamaink, emocionális „butaság" területeink, vagyis érzelmi szenvedéseink. Emocionális intelligenci­ ánk kifejlesztése azt jelenti, hogy megtanuljuk jobban ke­ zelni belső állapotunkat, felmérjük félelmeinket és harag­ jainkat, lecsendesítjük szorongásainkat, hogy jobban elér­

hessük az altruizmust, és jobban képesek legyünk a har­ monikus együttélésre. A pszichoterápia elkerülhetetlenül politikai kérdések­ hez vezet, hiszen az Ember társadalomban él. Nem ért­ hetjük meg másképp, csak a környezetében vizsgálva. Az emocionálisan érett Embert a szív intelligenciája jel­ lemzi: nem tud érzéketlen lenni mások sorsa iránt, nem tudja elfogadni az igazságtalanságot, a cinizmust vagy a szenvedést, s még kevésbé vesz részt ilyesmiben. Az emocionális érettség elkerülhetetlenül a spirituális dimenzióra nyílik. Ez a kifejezés számomra nem a vallá­ sosságot jelenti, hanem azt a tudatot, hogy egy nagyobb világ részei vagyunk, és megvan a helyünk ebben az Univerzumban. Az autonóm és emocionálisan érett Em­ ber a másik felé fordul, be akarja teljesíteni „küldetését", aktualizálni képességeit, s szakértelmét olyan dolog szol­ gálatába állítani, amelynek értelme van az Univerzum­ ban. Ehhez akarja hozzátenni a saját ecsetvonását. A szív átjáró a föld és az ég között. Éljük szívvel az éle­ tünket, legyünk a lehető leginkább azok, akik vagyunk, foglaljuk el helyünket, ébredjünk tudatára szerepünknek az Univerzumban, s adjuk hozzá a saját művünket... Mind­ ez a szív intelligenciájának megnyilvánulását is tanúsítja. Sürgősen lépnünk kell. Ne halogassuk tovább emocio­ nális intelligenciánk fejlesztését. Az emócióknak, ugyan­ úgy, mint minden nyelvnek, megvan a nyelvtana. Meg­ tanulhatjuk kifejezni magunkat, kimutatni érzéseinket és meghallgatni mások érzéseit. Megtanulhatjuk uralni félel­ meinket, megosztani örömeinket, megélni a gyászt és ke­ zelni a haragot, anélkül, hogy azokat magunkba temet­ nénk, és szorongássá, depresszióvá vagy betegséggé ala­ kítanánk. Megtanulhatunk együttműködni, egy csoportot irányítani (vagy egy csoportban irányítani magunkat), és erőszakmentesen megoldani a konfliktusokat. Az emocionális tanulás a mai kor kihívása. Hallgassuk együtt a szívünket! MG

Előszó ............................................... 5 Bevezető............................................. 9 Amikor a fej és a szív békét köt 4. A vérmérséklet velünk született vagy szerzett? . . 25

2. Az ész emocionális, különben nem ésszerű . . . 16 3. Mi az érzelem ?..................29

Az érzelmek elrejtése 4. A tagadás.......................... 25 5. Engedelmesség és elfojtás........................... 31 6\ Félelem az intimitástól...................37

7. Ki van az álarc mögött? . . 39 8. ítélek, mert megnyugtat . 46 ,9. Az eltűnt éízelmek nyomában.......................... 52

Túlzott és parttalan érzelmi aktivitás 40. Egy érzelem mögött másik rejtőzhet..................56 / / . „Nem tudom, honnan jön !".......................63

A félelem arcai 42. Veszélyben.........................75 43. Félénkség és szociális félelmek............................. 85 44. Szorongások és fóbiák . . . 93 45. Sokkok és traumák . . . . 100 46. Félelem a haláltól .......... 102 Az erőszakról és a hatalomról 47. A hatalmaskodástól a lelki erőig...................... 110 48. Az erőszak gyökerei . . . 226 4.9. Történet a hatalomról . . . 223

Az egészséges harag 20. Identitás és integritás . . . 227 24. A frusztráció kezelése . . . 132 22. A harag pozitív kifejezése ......................... 233

Szeretet, öröm 23. Örök szerelem................. 140 24. A „szeretni" szó, aktív ig e ........................... 144 25. A tartós kapcsolat.............149 26‘. Tárjuk ki a szívünket, az intimitás...................... 252

27. Kinevetni vagy együtt nevetni............................... 255

28. A kiteljesedett szexualitás.........................160

2.9. Az anyaság intenzív szexuális élmény.............267

Szomorúság vagy depresszió? 30. A depresszió....................273 34. A gyász folyamata.......... 180 32. A szomorúság................. 183 Hogyan legyünk boldogok, és hogyan tegyünk boldoggá másokat 33. Mindenkinek szüksége van szeretetre..................... 185 34. Adni...................................... 188 35. Kapni....................................293 36\ Visszautasítani.....................295 37. Kérni ................................... 297 Empátia és konfliktusmegoldás 38. Igazán meghallgatni . . . 203 3.9. Húzzuk ki a baj méregfogát................220

40. Válasz az agresszivitásra 223 ■'■44. A konfliktusok megoldása............................226

A gyermek érzelmi kiteljesedése 42. Az érzelmek helye . . . . 229 43. Alapvető érzelmi szükségletek.......................223

44. Beszéljünk az érzéseinkről ..................228

Konklúzió Az önzéstől az altruizmusig . . 233

Bibliográfia................................ 230

ANDRÉ, Christophe, LEGERON, Patrick,

FRANKL, Viktor,

La peur des autres,

Éd. de l'Homme, 1988.

Paris, Odile Jacob, 1995.

FROMM, Erich,

BELLEMARE, Pierre, Histoires vraies, 1.kötet, Paris, Le livre de Poche, 1981.

La passión de détruire,

BESSELL, Harold,

Vart d'aimer,

Le développement socio-affectif de Yenfant, Québec, Actualisation,

GARRUS, René,

1987.

Découvrir un sens á sa vie,

Paris, Róbert Laffont, 1992. FROMM, Erich, Paris, EPI, 1968.

Les étymologies surprises,

BETTELHEIM, Bruno,

Paris, Belin, 1991.

Le coeur conscient,

GAVI, Philippe,

Paris, Róbert Laffont, coll. Pluriel, 1972. BORNEMAN, Ernest,

Le patriarcat,

Les franqais du coq á l'áme, Paris, Plon, 1992. GAZZANIGA, Michael,

Le cerveau social,

Paris, PUF, 1979.

Paris, Róbert Laffont, 1987.

DE BONO, Edward,

GOLEMAN, Dániel,

Réfléchir mieux, Paris, Éd. d'Organisation, 1985. BRAZELTON, T. Berry,

Points forts, les moments essentiels du développement de votre enfant, Paris, Stock, 1993. BUZAN, Tony,

Une tété bien faite, Paris, Éd. d'Organisation, 1984. CALLAHAN, Roger,

Cinq minutes pour traiter vos phobies, Barret-le-Bas,

Emotional Intelligence, New York, Bantam Books, 1995. GORDON, Thomas,

Parents efficaces, la méthode Gordon expérimentée et vécue, Paris, Belfond, 1979. GORDON, Thomas,

Enseignants efficaces, Le Jour, 1982. Ez a legteljesebb munkája, a példák könnyen átültethetőek minden emberi kapcsolatra. GORDON, Thomas,

Le Souffle d'Or, 1995.

Comment apprendre Vautodiscipline aux enfants,

CHEEK, Jonathan,

Le Jour, 1992, Marabout, 1992.

Conquering shyness, New York, Putmam'sons, 1989.

HALL, Edward, T.,

Au delá de la culture,

DAMASIO, Antonio R.,

Paris, Points Seuil, 1979.

Verreur de Descartes,

JUNG, Carl Gustav,

Paris, Odile Jacob, 1995. EKMAN, Paul, DAVIDSON, Richard, J.,

The Natúré of Emotion, New York, Oxford, Oxford University Press, 1994.

L'Homme a la découverte de són áme, Paris, Albin Michel, 1989. KAHN LADAS, Alice, WHIPPLE, Beverly, PERRY, Jonn, D., Le point G et autres

découvertes récentes sur la séxualité humaine,

POTTER-EFRON, Ronald, POTTER-EFRON, Patricia,

Paris, Róbert Laffont, 1982.

Letting go of shame,

KARLI, Pierre,

USA, MN, 1989.

Le cerveau et la liberté,

ROGERS, Carl,

Paris, Odile Jacob, 1995.

La relation d'aide et la psychothérapie,

KING, Martin Luther,

La force d'aimer,

Paris, ESF, 1991.

Paris, Casterman, 1964.

ROJZMAN, Charles,

KITZINGER, Sheila,

La peur, la haine et la démocratie,

L'expérience sexuelle des femmes, Paris, Seuil, 1986.

Paris, Epi/Desclée de Brouwer, 1992.

KLEIN, Mélanie et RIVIERE, Joan, L'amour et la haine, Paris, Petite Bibliothéque Payot, 1984.

SCHIFF, Michel,

KÜBLER-ROSS, Élisabeth, La mórt, derűiére étape de la croissance, Paris, Éditions du Rocher, 1985.

Le conte chaud et doux des chaudoudoux, TÁP, Pierre,

LERNER, Harriet Goldhor,

La société pygmalion?

L'intelligence gaspillée, Paris, Seuil, 1982. STEINER, Claude,

Paris, InterÉditions, 1992.

Le pouvoir créateur de la colére,

Paris, Dunod, 1988.

Québec, le Jour, 1994.

TERRASSON, Francois,

LYNCH, James,

La peur de la natúré,

Le coeur et són langage,

Paris, Sang de la terre, 1990.

Paris, InterÉditions,1987.

VAILLANT, Francois,

MCKEE, Dávid,

La non-violence dans Vévangile,

Bemard et le monstre,

Les éditions ouvriéres, 1991.

Paris, Gallimard, 1986.

VAN CANEGHEM, Denis,

MILGRAM, Stanley,

Agressivité et combativité,

Soumission á l'autorité,

Paris, PUF, 1978.

Paris, Calmann-Lévy, 1974.

VAN LYSEBETH, André,

MILLER, Alice,

Tantra, le culte de la féminité,

La souffrance muette de l'enfant, Paris, Aubier, 1990.

Paris, Flammarion, második kiadás, 1992.

MILLER, Alice,

VINCENT, Jean-Didier,

Abattre le mur du silence,

Biologie des passions,

Paris, Aubier, 1991.

Paris, Odile Jacob, 1986.

MULLER, Jean-Marie,

WATZLAWICK, Paul,

L'Évangile de la non-violence,

La réalité de la réalité,

Paris, Fayard, 1977

Paris, Seuil, 1978.

MULLER, Jean-Marie, Gandhi,

ZADJE, Nathalie,

la sagesse de la non-violence,

Enfants des survivants, Paris, Odile Jacob, 1995.

Paris, Epi/Desclée de Brouwer, 1994. PEIFFER, Vera, Dominez vos peurs, Québec, le Jour, 1994.

DSMIII. Mamiéi diagnostique et statistique des troubles mentaux. Paris, Masson, 1983.

SÍ9