Húszéves voltam akkor. A távolban elhagyott tanyák, üres, tárt kapujú templomok, mintha a parasztok mind egy távoli faluba mentek volna búcsúba, és ránk bízták volna mindenüket, a földeket, a nyelükkel égnek meredő taligákat, a réteket, a legelőket, az országutat, a fákat, a teheneket, egy láncra kötött kutyát, egyszóval mindent. Hogy míg távol vannak, éljünk mindennel kedvünkre. Igazán kedves tőlük! ,,Ha nem mennek el – töprengtem –, ha marad itt közülük valaki, akkor mégsem viselkedhettünk volna enynyire ocsmányul! Ennyire aljas módon! Mégsem mertük volna a szemük láttára!” De senki sem figyelt ránk. Magunkra maradtunk, és mint az új házasok, mindjárt disznólkodni kezdtünk. Az is eszembe jutott (egy fa mögött), hogy szeretném most látni azt a sokat emlegetett Déroulède-et, itt magyarázza el, hogy mit szokott csinálni, amikor golyót kap a hasába. Az országúton tanyázó németek közben makacsul lövöldöztek, rosszul céloztak, de úgy látszik, muníciónak nem voltak híján, bespájzoltak rendesen. A háború még egyáltalán nem akart véget érni, meg kell adni. Ezredesünk, hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot. Fel-alá sétálgatott az út közepén, a golyók közt, mintha csak egy barátját várná a vasútállomás peronján, legfeljebb egy kicsit türelmetlen volt. Ami viszont engem illet, most mindjárt be kell ismernem, hogy sose kedveltem a vidéket, mindig szomorúnak találtam a véget nem érő sártengert, a naphosszat üresen álló házakat, a sehova sem vezető utakat. Ha ehhez hozzáadjuk még a háborút, akkor a vidék végképpen elviselhetetlen. Föltámadt a szél, erősen fújt a töltés mind a két oldalán, a jegenyék lombjának zúgása egybeolvadt a távoli halk fegyverropogással. Az ismeretlen katonák folyton elhibáztak minket, de a körülöttünk settenkedő ezer halál valahogy mégis bebugyolált. Moccanni sem mertem. Az ezredesünk viszont egy szörnyeteg! Most már biztos voltam benne, hogy rosszabb a kutyánál is, eszébe se jut, hogy meghalhat ő is. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy biztosan sok ilyen bátor katona van a mi seregünkben, és hogy legalább ugyanannyi a másik seregben, a szemköztiben. Ki tudja, mennyi? Egy-, két- vagy talán több millió? Ha az előbb csak egyszerűen megijedtem, most 14
Celine_utazas.indd 14
9/16/2010 12:28:19 PM
hirtelen páni félelem tört rám. Mert ha tényleg ilyenek, akkor ez a pokoli őrültség eltarthat a végtelenségig!… Miért is hagynák abba? Sosem éreztem még ennyire, milyen könyörtelen az emberek és a dolgok utolsó ítélete. „Én lennék az egyetlen gyáva a világon?” – töprengtem, s nagyon megrémülten… Ott álltam egymagam kétmillió hősies, nekivadult, állig felfegyverzett őrült közt. Sisakosok és sisaktalanok, lovatlanok, motorosok, üvöltők, autósok, fütyülők, lövöldözők, összeesküvők, repülők, térden csúszók, árkot ásók, úttalan utakon menekülők, durrogtatók, akik, mint egy magánzárkába, a mi földünkre vannak bezárva, hogy itt aztán mindent elpusztítanak, Németországot, Franciaországot, az egész világot, hogy megsemmisítsenek mindent, ami él, veszettebbek a veszett kutyánál is, mert ezek élvezik a veszettségüket (ami a kutyákról nem mondható el), százszor, ezerszer veszettebbek ezernyi veszett kutyánál, és menynyivel gonoszabbak! Szép kis banda! Kezdtem lassan rájönni, hogy micsoda apokaliptikus keresztes hadjáratba kerültem én bele. Az iszonyatról, akár a kéjről, csak annak lehetnek fogalmai, aki átélte már. De hát hogyan lehetett volna nekem akár csak sejtelmem is erről az iszonyról, amikor a place Clichyről elindultam? Ki láthatta, míg a háborút meg nem ismerte, hogy mi minden rejlik az emberek piszkos, hősies, tunya lelkében? Most már nincs szabadulás ebből a tömeges menekülésből, együtt gyilkolunk, együtt rohanunk a tűzbe… Mélyről jött minden, és egyszerre a felszínre tört. Az ezredes kitartott az árokparton állva, én csak néztem, ahogy átveszi egymás után a tábornok rövidke üzeneteit, mindet nyugodtan végigolvassa a golyózáporban, aztán apró cafatokra tépi. Hát nem jött olyan üzenet, hogy hagyják már abba ezt a szörnyűséget? Nem üzenték meg föntről, hogy itt valami tévedésről van szó? Valami iszonyú félreértésről? Hogy itt hibádzik valami? Hogy elszámították magukat? Hogy kezdetben csupán egyszerű hadgyakorlatról volt szó, nem pedig gyilkosságokról? Sajnos, nem! ,,Csak folytassa, ezredes, jó úton jár!” Ilyesféléket írhatott neki des Entrayes tábornok, a hadtestparancsnokunk, mindannyiunk vezére, aki ötpercenként küldte parancsait a félelemtől egyre zöldebb, egyre 15
Celine_utazas.indd 15
9/16/2010 12:28:19 PM
vacogóbb küldöncével. Testvérek lehettünk volna a félelemben! De még arra se volt idő, hogy megbarátkozzunk. Vagyis nem tévedés? Ezt a vaktában folyó lövöldözést senki sem tiltotta meg! Vagyis azok közé a dolgok közé tartozik, amiket megtehet az ember, és még csak le se tolják érte. Sőt, akadnak komoly emberek, akik nemcsak hogy megengedik, de egyenesen buzdítanak rá bennünket, mintha csak valami sorshúzásról, eljegyzésről vagy hajtóvadászatról lenne szó!… Ehhez nincs mit hozzátenni. Egyszerre ráébredtem, mi is az a háború. Oda az ártatlanságom. Ha az ember hirtelen magára marad vele, kettesben, akkor látja csak igazán ezt a rohadtat, szemből és profilból. Háborút szítottak köztünk meg a szembeniek közt, és most aztán izzik a tűz! Mint a karbidlámpában a két szénpólus közt ívelő fényáram. És esze ágában sincs kialudni! Mindnyájan elégünk benne, velünk együtt az ezredes, akárhogyan is ravaszkodik, az ő teste éppúgy átsül majd, mint az enyém, amikor a szembeniek árama átcsap a két válla közt. A halálbüntetésnek nem egy változatát ismerjük. Mit nem adtam volna, ó, én hülye, ha most börtönben ülhetnék, ahelyett hogy itt lennék! Milyen egyszerű, milyen hasznos lett volna például, ha lopok valahol valamit, még idejében! Hogy nekem ez nem jutott eszembe! A börtönből élve kerül ki az ember, a háborúból bezzeg… Minden más csak üres beszéd. Ha legalább lett volna még rá időm! De nem volt. Itt nincs mit lopni. ,,Pedig milyen kellemes is volna egy nyugodt kis dutyiban csücsülni – gondoltam –, ahol nem fütyülnek a golyók! Ahol sose lövöldöznek!” Ismertem is egy ilyet, amelyik épp megfelelt volna, napos, meleg hely! Akár egy álom, olyan az a saint-germain-i börtön, pont az erdő mellett, jól ismertem, valamikor gyakran jártam arra. Hogy változik az ember! Gyerek voltam még, féltem a börtöntől. Mert hogy akkortájt nem ismertem még az embereket. Sohasem hiszem el többé, amit mondanak, amit gondolnak. Egyedül és csakis az emberektől kell félnünk minden időben. Meddig dühöngenek még ezek? Mikor fáradnak már ki ezek a szörnyetegek? Mennyi ideig tart vajon egy ilyen roham? Hónapokig? Évekig? Meddig? Talán addig, míg mindenki, míg minden őrült végre meghal? Mind egy szálig? Minthogy az események 16
Celine_utazas.indd 16
9/16/2010 12:28:19 PM
ilyen kétségbeejtő fordulatot vettek, elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, még egy utolsó, még egy döntő kísérletet teszek, megpróbálom én egyes-egyedül megállítani a háborút. Legalábbis azon a darabka földön, ahol én vagyok. Az ezredes ott téblábolt alig kétlépésnyire tőlem. Beszélni fogok vele. Eddig még sose mertem. Most vagy soha. Vesztenivalónk, ahogy most állunk, már úgysem lehet. ,,Mit óhajt?” Gondolom, ezt kérdi majd tőlem, merész kezdeményezésemtől persze jócskán meglepve. Erre én elmagyarázom neki a dolgokat úgy, ahogyan gondolom. Meglátjuk, mit szól hozzá. Az életben nincs semmi fontosabb, mint hogy elmagyarázzuk egymásnak a dolgokat. Ketten mindig többre megyünk, mint egyedül. Épp megtettem volna az első lépést, amikor egy elcsigázott, csámpás gyaloghuszár (így nevezték őket akkoriban) érkezett futólépésben, kezében fölfelé fordított sisakja, akár Belizárnak, reszketett, csupa sár volt, az arca még zöldebb, mint a másik küldöncé. Dadogott a huszár, és mintha szörnyű fájdalom kínozta volna, mintha a sírból kelt volna ki, és még mindig hányinger kínozná. Ez a visszajáró kísértet sem szereti a puskagolyókat? Ő is előre látja őket vajon, mint én? – Mi ez? – szólt rá a foglalatosságában megzavart ezredes, acélos tekintetét a kísértet szemébe mélyesztve. Ezredesünk igencsak haragosan nézte a félelemtől remegő és oly kevéssé előírásos öltözékben érkezett huszárt. Nem szerette a félelmet, annyi biztos. És főként az a sisak, amit úgy tartott a huszár a kezében, akár egy keménykalapot, az végképp nem illett a tűzvonalhoz, harcba induló ezredünkhöz. Mintha a gyaloghuszár, amikor megérkezik, tisztelettel, kalaplevéve köszöntené a háborút. A szemrehányó pillantás hatására a reszkető küldönc vigyázzba vágta magát, kisujját, amint ilyenkor illik, nadrágja varrására szorítva. Mereven állva dülöngélt ott az árokparton, nyakán csorgott a veríték, és az állkapcsa annyira remegett, hogy kis nyökkenések bújtak ki a száján, akár egy álmodó kiskutyának. Nem tudtuk eldönteni, beszélni akar-e, vagy inkább sír. Az út másik végén kuporgó németek épp új fegyvert vetettek be. Most már géppuskával folytatták idétlenkedésüket, mintha doboz17
Celine_utazas.indd 17
9/16/2010 12:28:19 PM
számra gyújtogatnák a gyufát, úgy ropogtak körülöttünk a veszett golyórajok, harciasan, mint a darazsak. A huszár szájából végül mégis kibújt néhány értelmes szó: – Barousse őrmester az imént esett el – mondta egy szuszra. – Hát aztán? – Golyót kapott, amikor a kenyereskocsi elé ment, az étrapes-i úton, ezredes úr! – Hát aztán? – Széttépte egy gránát! – Hát aztán! Az istenfáját! – Meghalt, ezredes úr. – Ez minden? – Ez minden, ezredes úr. – És a kenyér? – kérdezte az ezredes. A párbeszéd ezzel ért véget, mert, jól emlékszem, épp annyi ideje volt, hogy megkérdezze: ,,És a kenyér?” Aztán mindennek vége lett. Aztán már csak tűz volt, meg hozzá az a rettenetes zúgás. Olyan zúgás, amilyet addig még elképzelni sem tudtam. Tele volt vele a szemem, a fülem, az orrom, a szám, azt hittem, itt a vég, hogy én magam vagyok az a tűz és az a zúgás. De nem, a tűznek vége lett, a lárma még sokáig ott maradt a fejemben, remegett a kezem-lábam, mintha csak hátulról rázna valaki. Mintha le akarnának válni a tagjaim, de végül mégiscsak velem maradtak. A füst még sokáig csípte a szemem, éreztem a lőpor és a kén szúrós szagát, amellyel az egész föld összes poloskáját és bolháját ki lehetett volna irtani. Mindjárt utána Barousse őrmesterre gondoltam, akit, mint a huszártól megtudtuk, széttépett egy gránát. Végre egy jó hír. ,,Hála isten – rögtön azt gondoltam –, egy gazemberrel kevesebb az ezredben.” Hadbíróság elé akart állíttatni egy konzerv miatt. „Nesze neked, háború!” – gondoltam. Ebből a szempontból, meg kell hagyni, a háború is, úgy látszik, jó valamire. Maradt még három-négy ugyancsak szemét alak az ezredben, akinek szívesen juttattam volna egy olyan gránátot, amilyen Barousse-nak kijutott. Az ezredesnek nem kívántam semmi rosszat. Pedig ő is halott volt. Először nem is láttam, merre van. A robbanás az árokpartra 18
Celine_utazas.indd 18
9/16/2010 12:28:19 PM
dobta, az oldalán feküdt, a küldönc, a gyaloghuszár karjában, aki szintén bevégezte. Ölelkeztek most és mindörökké, csakhogy a huszárnak hiányzott a feje, a helyén egy lyuk tátongott tele vérrel, és ez a vér úgy fortyogott, akár a fazékban a lekvár. Az ezredesnek a hasa nyílt fel, emiatt persze nagyon keserves képet vágott. Nem valami kellemesen érezhette magát, amikor felrobbant. De úgy kell neki! Ha szépen elmegy, amikor lövöldözni kezdtek, nem esik semmi baja. Az a sok hús mind iszonyatosan vérzett. Újabb gránátok csapódtak be a jelenet színhelyétől jobbra és balra. Nem volt értelme maradnom, bizony örültem, hogy van egy jó ürügyem, miért lépek le. Még dúdolgattam is, amikor botladozva elindultam, ahogyan egy-egy nagy evezés után szokott az ember, amikor egy kicsit elzsibbadt a lába. ,,Egyetlen gránát! Ez aztán a gyors ügyintézés, egyetlen gránát! – morfondíroztam. – A mindenit – mondogattam magamban –, a mindenit!…” Az út másik végén nem volt már senki. A németek eltűntek. Annyit mégis tanultam az esetből, hogy mindig csak a fák rejtekében menjek előre. A táborhelyünkre igyekeztem, hogy megtudjam, mások is elestek-e felderítés közben. Biztosan annak is megvan a maga módja, törtem a fejem, hogy az ember minél hamarabb fogságba essen. Itt-ott orrfacsaró füst áradt a göröngyös földből. ,,Talán azóta mind meghaltak? – töprengtem. – Semmit nem tanulnak semmiből, úgyhogy végül is az lenne a legjobb és a leghasznosabb megoldás, ha mindet megölnék minél előbb… Akkor egykettőre befejeződne az egész… hazamehetnénk. Talán épp a place Clichyn vonulnánk föl díszmenetben… Már az az egy-két ember, aki túlélte… – Valahogy így képzeltem. – Elöl a tábornok, mögötte néhány kedves, jól megtermett fiú, a többiek mind elestek, akárcsak az ezredes… Mint Barousse… mint Vanaille (az a másik disznó)… és így tovább. Kitüntetésekkel, virágokkal árasztanak el, átvonulunk a Diadalív alatt. Be az étterembe, fizetnünk nem kell, az életben soha többé semmiért sem kell fizetnünk! Mi vagyunk a hősök! Csak annyit mondunk, amikor hozzák a számlát… A Haza védelmezői! Ennyi elég is lesz. Kis francia zászlókkal fizetünk!… 19
Celine_utazas.indd 19
9/16/2010 12:28:19 PM
A pénztárosnő egy fillért sem fogad el a hős férfiaktól, sőt még ő osztogat pénzt és csókokat, amint elhaladunk a kassza előtt. Ezért érdemes lenne élni…”
20
Celine_utazas.indd 20
9/16/2010 12:28:19 PM
