Hullámhegy, hullámvölgy

19

VIRGINIA WOOLF

Hullámhegy, hullámvölgy Naplórészletek Fordította: Barabás András

1915 január 19., kedd Ma délután a Richmond Parkban sétáltunk; a sok fa csupa fekete, az égbolt agyonnyomja Londont; mégis azt hiszem, akad annyi szín, hogy a park ma még pompásabb legyen, mint napos idôben. A szarvasok színe tökéletesen illett a harasztéhoz. Csupán L. volt borongós hangulatban. Kedélyét vizsgálva sokat tulajdonítok ebbôl annak, hogy írói tehetségét illetôen egyszerûen nincs önbizalma – mintha nem lehetne belôle végül író. Ráadásul gyakorlatias ember, s emiatt búskomorságában jóval mélyebbre süllyed, mint amilyen a Lytton-fajta öntudatos férfiak tesséklássék busongása, vagy akár Sir Leslie-é vagy az enyém. Lehetetlen vitatkozni vele.

1917 december 9., vasárnap Lytton átjött teázni. Egyedül voltam otthon, mert L. elment Margarethez. Nagyon jól éreztem magam. Lytton az egyik legalkalmazkodóbb barátunk – nem azt mondom, hogy szenvedélyes vagy erôs akaratú vagy eredeti, inkább olyasvalaki, akinek az agya nagyon készségesen fogadja a benyomásokat, akit a legkevésbé tesznek merevvé a formaságok vagy az élet más buktatói. És persze ott van az óriási kifejezôkészsége, ami (szerintem legalábbis) sohasem az írásaiban csúcsosodik ki; de ami bizonyos szempontból a legegyüttérzôbb és legmegértôbb barátommá teszi, akivel csak beszélgethetek. Mi több, különlegesen gyöngéddé, kellemes természetûvé, figyelmessé vált, vagy legalábbis most jobban látszik rajta; és ha ehhez hozzátesszük gondolkodásának eredeti ízeit, szellemességét és végtelen intelligenciáját, olyan személyiséget kapunk, aki egyedülálló a maga nemében. Talán senkivel sem olyan könnyû meghitten együtt lennem, mint vele – nemcsak az ízlésünk közös, hanem az érzelmeit is kedvelem, és, azt hiszem, meg is értem; még az olyan szeszélyes kinövéseit is, amilyen például a viszonya Carringtonnal. Különben hízelgés nélkül, ôszintén beszélt róla, de minden malícia nélkül. Anne Oliver Bell (ed.): A Moment’s Liberty. The Shorter Diary of Virginia Woolf. The Hogarth Press, London, 1990

20 – Az a nô szüntelenül a sarkamban van – jegyezte meg. – Mondhatom, hogy még írni se igen hagy. – Ottoline azt mesélte, végül úgyis feleségül veszed. – Atyaisten! Ilyet még csak mondani is… Egyet biztosan tudok: nem nôsülök meg soha… – És ha szerelmes beléd? – Hát akkor üstökön kell ragadnia a szerencséjét. – Azt hiszem, néha féltékeny vagyok… – Rá? Érthetetlen… – Engem azért jobban kedvelsz, ugye? Azt mondta, hogy igen, és jót nevettünk. Magával hozta a Gordon-könyvet. Másnap a Chatto & Windushoz kellett vinnie.

1918 január 21., hétfô [Vasárnap] Lytton átjött uzsonnázni; ott maradt vacsorára, este 10-kor pedig mind a ketten úgy éreztük, hogy kiszáradt a szánk, és elillant belôlünk minden élénkség az órákig tartó beszélgetéstôl. Lytton persze roppant könnyedén és szeretetreméltóan viselkedett. Egyebek között bámulatos beszámolóval szolgált a Brit Szex Társaságról, amely Hampsteadben tartja üléseit. Meglepôen ôszinték voltak; ötven, különbözô korú és nemû ember szégyenkezés nélkül tárgyalt meg olyan dolgokat, mint Jonathan Swift péniszének fogyatékossága; a macskák vécéhasználata; az önkielégítés; vérfertôzés – például gyerek és szülô között, amikor egyikük sincs tudatában a vérfertôzésnek – ez volt a legfontosabb téma, Freud nyomán. Lehet, hogy belépek a Társaságba. Lytton idôrôl idôre elkurjantotta magát: Pénisz!, ezzel járult hozzá a vita nyíltságához. Továbbá megvitattuk a világ jövôjét; hogy szeretnénk, ha nem léteznének többé szakmák; beszélgettünk Keatsrôl, az öregségrôl, politikáról, Bloomsbury hipnotikus hatásáról – egy csomó mindenrôl.

november 3., vasárnap Szombat: szokásos hampsteadi délután, L. Margarethez ment, én Janethez. De sokszor csináltam már ezt végig! Janetet abban a zöldre festett szobában találtam – felfordulás, csúf festmények. Elkészült a tea. Erôszakoskodás, hogy mindenbôl egyek többet. Vajra és szénre vonatkozó kérdésekre kellett válaszolnom. Utána Janet irodalomról beszélt, én meg átmeneti búbánatba estem. Azt mondja, sok-sok regényt írnak manapság, és eléggé nyilvánvalónak tûnik, hogy egyik sem „halhatatlan”. Azt hiszem, hogy ezt a mondatát a saját regényeimre vonatkoztattam. De úgy vélem, nemcsak a személyeskedés nyomasztott, hanem a megdohosodott erkölcs szaga is; annak a hatása, hogy olyasvalakivel kellett beszélgetnem, aki az egész irodalmat a szószékrôl kürtöltetné szét; aki végtelenül értékes, biztonságos és tiszteletreméltó dolgot akar csinálni belôle. Hozzájárult nyomott hangulatomhoz a Kiutazást ért burkolt kritika, és a célzás, hogy bölcsen tenném, ha a szépirodalom helyett más mûfajt keresnék magamnak. Az írói sors átka, hogy annyira sóvárogjuk az elismerést, és hogy annyira letör bennünket a bírálat vagy a közöny. Az egyetlen értelmes hozzáállás, ha nem feledkezem meg arról, hogy végül is az íráshoz értek a legjobban; hogy minden más munkát az életem elherdálásának tartanék; hogy végeredményben mérhetetlen örömöt szerez nekem; hogy évi száz fontot keresek vele; és hogy néhány embernek tetszenek az írásaim.

21 1919 január 20., hétfô Azért töltöttem két hetet az ágyban, mert kihúzták az egyik fogamat, meg mert elég fáradt voltam ahhoz, hogy megfájduljon a fejem – hosszadalmas, kellemetlen ügy; fölhorgadt, eloszlott, mint a januári köd. A következô hetekben napi egy órát engedélyezek magamnak az írásra, s mivel ma a reggeli adagot kihagytam, az idô egy részét akár most is fölhasználhatom, úgyis alaposan le vagyok maradva a januárral. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a naplóírás nem számít bele a rendes írásba, mert épp most olvastam újra tavalyi naplómat, és teljesen megdöbbentem, milyen kapkodó, hajszolt összevisszaságban vágtat elôre, idônként szinte tûrhetetlenül nagyokat zöttyenve a köveken. Az is igaz, hogy ha nem írnám még a leggyorsabb gépírásnál is nagyobb sebességgel, ha közben megállnék gondolkozni, akkor nem is írnám meg soha; a módszernek az az elônye, hogy számos olyan szerteágazó témát lehet vele véletlenszerûen összegereblyézni, melyeket kihagynék, ha mérlegelnék, s amelyek mégiscsak igazgyöngyök a szemétdombon. Ha Virginia Woolf ötvenéves korában leül, hogy ezekbôl a naplókból építse föl az emlékiratait, és képtelen a megfelelô kifejezések megtalálására, hát akkor fogadja ôszinte részvétemet, és bátorkodom emlékeztetni, hogy már föltalálták a kandallót, ahol is szíves engedelmemmel fekete hártyává égetheti ôket, vöröslô lyukakkal. És hogy irigylem a feladatért, amelyet most készítek neki elô! Magam sem örülnék jobban semmi másnak. Már a puszta gondolata is elvesz valamicskét a jövô szombaton esedékes harminchetedik születésnapom rettenetébôl. Részint a fent említett idôs hölgy kedvéért szándékozom a most kezdôdô hét szobafogságban töltendô estéit arra fordítani, hogy beszámoljak barátságaimról, illetve e kapcsolatok jelenlegi állásáról, kiegészítve barátaim néhány jellemvonásával; továbbá munkájuk összegzésével, és késôbb születendô alkotásaik elôrejelzésével.

1920 december 19., vasárnap Ki kell mondanom, mennyire jó a kedvem, hiszen korábban boldogtalanságomról számoltam be ezeken a lapokon. Örömömnek semmiféle ésszerû okát nem találom. Egyetlen tippem, hogy valamiképpen a folyamatos, egyenletes munkavégzéssel van összefüggésben; hogy kiírok ezt-azt magamból; és hogy sohasem üres a fejemben egyetlen krecli sem. Óhatatlanul azt kell gyanítanom, hogy Mr. és Mrs. Woolf hírneve egyre dicsôbb, így nem csoda, hogy tele van mindenfélével a fejem. Szerintem a könyvem egészen jól sikerült. L. is egészen sikerültnek tartja a sajátját (az én értelmezésem szerint). Felkértek, hogy írjak a TLS-be. Hát ennek az évnek is a végére értünk; számunkra, azt hiszem, vidám idôszak. Elôször is el akarunk menni Rodmellbe, hogy megnézzük, mi lett a kertbôl. Jól fog esni egy enyhe, szürke séta. Meg a posta. Meg az olvasás. Meg az ücsörgés a kéménysutban. Magunkkal visszük a szolgákat, hogy meglegyen a kényelmünk, s mivel ügyesen szervezzük, most a legjobb viszonyban vagyunk velük. Ha magam intézném az egészet, nyilván vendégeket is hívnék, azután bizonyára megbánnám. De ez a piszmogás és elkalandozás… á, mindegy – ennek a szerencsétlen naplónak azt kell magába fogadnia, amit kap, és legyen még hálás is érte. (Most próbálom ki elôször a L.-tól kapott új tapperomat.)

1923 december 19., szerda Ki tudja, talán ez az utolsó alkalom, hogy írhatok. Úgy agyonnyom a sokféle munka, a sokféle társasági kötelezettség, a sokféle terv, hogy csak zavaros dolgok

22 törnek föl belôlem. Röviden érintenem kell Dadie-t; a lakásügy még nem rendezôdött; Maynard azzal fenyegetôzik, hogy kevesebb lesz a recenzió; Leonard pillanatnyilag azzal fenyegetôzik, hogy abbahagyja az egészet; könyvkiadás, írás, megcsinálni Hardyt, Montaigne-t, a görögöket, az Erzsébet-kori reneszánszt meg az Órákat; Amerikában siker, de semmibe vesznek a díjak odaítélôi, nagyon boldog, nagyon eleven vagyok – ez az állapotom most, hogy ezeket leírom, a fent jelzett szerdán, 18 óra 14 perckor.

1924 szeptember 15., hétfô Vita járt itt vasárnap, végigsuhant a falun az új, nagy, kék Austinján, melyet tökéletesen ural. Körben csíkos sárga dzsörzéruhát viselt, nagy kalapot, és a bôröndje tele volt ezüsttel meg selyempapírba bugyolált hálóingekkel. Nelly azt mondta: „Csak ne vóna annyira métóságos asszon!” – és nem volt mersze bevinni neki a meleg vizet. De én nem bánom, hogy máltóságos asszony. Márpedig az; tökéletes úrinô, megvan benne az arisztokrácia minden lendülete és merészsége, de kevesebb arisztokratikus gyerekesség, mint amennyire számítottam. Vonásai túlérett szôlôre hasonlítanak, bajszos, ajakbiggyesztôs, kissé el fog nehezedni; közben pedig csinos láb repíti, jól szabott a szoknyája, és bár reggeli közben kellemetlen, mégis jellemzô rá az egészséges, férfias észjárás és egyszerûség, amellyel L. is és én is meg vagyunk elégedve. Úgy bizony, kedvelem ezt a nôt, végleg bevenném a díszkíséretembe; és ha az élet megengedné, azt hiszem, barátságféle is kialakulhatna közöttünk. Elvitt bennünket Charlestonba – hogy megfordul az emberrel a világ! – a jelenlétében az egész szürkésnek, kopottnak, elhanyagoltnak hat. Ami a Monks House-ot illeti, romos csûrré züllött, mi meg ott falatoztunk a szemétdombon.

1925 december 21., hétfô Mégis, Vita három napig Long Barnban, ahonnan tegnap jöttünk meg L.-dal. Ezek a leszbikusok imádják a nôket, a barátság sohasem mentes némi szerelmes íztôl. Kedvelem, szeretek vele lenni, tetszik a pompa – csillárfényû ragyogással vonja be a sevenoaksi fûszeres boltját, peckesen járkál bükkfa lábain, rózsaszín csillogás, érett szôlôfürt, gyöngybôl függô. Engem mindenesetre szörnyen slamposnak talált: nincs még egy nô, aki ennyire elhanyagolná a megjelenését, senki sem venné fel a dolgait úgy, mint én, pedig milyen szép vagyok – stb. Mert hát milyen hatást tesz mindaz, amibe belebújtam? Igencsak vegyeset. Itt van az érettsége, a telt melle: annyira magabiztosan uralja a vad hullámokat, én meg csak a part menti vízen csordogálok lefelé; a képessége, hogy bármilyen társaságban vigye a prímet, ha kedve szottyan rá; hogy képviselje a hazáját; hogy ellátogasson Chatsworthbe; hogy diszponáljon az ezüstnemû, a szolgák, a csau-csau kutyák fölött; az anyasága (bár egy kicsit hûvös és lekezelô a fiaival); röviden szólva az igazi nô mivolta, ami én sohasem voltam. Az esze és az éleslátása nem olyan rendszeres, mint az enyém. Ennek viszont tudatában is van, és bôkezûen pazarolja rám azt az anyai gondoskodást, amit, ki tudja, miért, mindig és mindenkitôl szerettem volna megkapni. Amit megad nekem L., megad Nessa, és amit Vita is megpróbál a maga esetlenebb, feltûnôbb módján megadni. Mindenesetre nagyon örülök, hogy ma nálunk teázik, és meg fogom kérdezni tôle, bántja-e, hogy olyan rosszul öltözködöm. Azt hiszem, igen. Holnap lemegyünk Charlestonba, részemrôl némi gyomorremegés.

23 1926 szeptember 5., vasárnap Mellesleg ijesztôen elégedett vagyok az utóbbi néhány napban. Nem is értem igazán. Talán az értelem játszik benne szerepet. Charleston és Tilton egy pillanatra leszállított a magas lóról: Nessa és a gyerekei; Maynard meg a szônyegei. Az én tehetségem és a részem az egészben oly szerénynek látszott hozzájuk képest; persze én tehetek róla – ha csak egy kicsivel több önuralmam van, talán nekünk is lehetne egy tizenkét éves fiunk és egy tízéves lányunk. Ez hajnalonta mindig kétségbeesésbe kerget. Úgyhogy kijelentettem, eltékozlom, amim van. És nyomban hozzáláttam, hogy javaimat a lehetôségek határáig kihasználjam; tudok pénzt keresni és szônyegeket vásárolni; ha óvatosan élem az életet, meg tudom sokszorozni az örömeit. Nem vitás, hogy ez olyan állapot racionalizálása, amely nem egészen ilyen természetû. Valószínûleg nagyon szerencsés vagyok. Rendkívül boldogan sétálgatok a lankákon. Szeretem, ha van körülöttem tér, hogy szabadon szárnyalhassanak a gondolataim. Bármi jusson is eszembe, hirtelen ki tudom bökni L. jelenlétében. Nagyon függetlenek, szabadok, harmonikusak vagyunk mostanában. Így jutok el a tanulsághoz, ami nem más, mint hogy egyszerûen örülni kell annak, aminek az ember örül, anélkül, hogy piszkálnám magam: jaj, de Nessának gyerekei vannak, Maynardnak meg szônyegei. Szinte teljesen körbevettek a juhok. Isten tudja, bárcsak meg tudnánk vásárolni azt a helyet, és kert venné körül a kunyhónkat – de ez nem csorbítja igazán az örömöt.

szeptember 15., szerda Már megint Lelkiállapotom van. Talán 3 óra lehetett, amikor fölébredtem. Jaj, mindjárt kezdôdik, már jön – borzalmas –, olyan, mintha egy fájdalmas hullám duzzanatot idézne elô a szívtájékon – fel kell ülnöm tôle az ágyban. Szerencsétlen vagyok, szerencsétlen! Rosszul vagyok – Istenem, bárcsak meghaltam volna már. Szünet. De vajon mitôl érzem így magam? Hadd lám, hogyan dagad az a hullám. Megfigyelem. Vanessa. Gyerekek. Kudarc. Igen, ezt tisztán ki tudom venni. Kudarc, kudarc. (A hullám tovább dagad.) Kinevettek, mert tetszik nekem a zöld festék! A hullám megtört. Bárcsak halott volnék! Remélem, már csak néhány évem van hátra. Nem bírom tovább ezt a borzalmat – (most megint elönt az a hullám). És ez így megy; egymás után többször, különféle rémségekkel. Azután, amikor bekövetkezik a krízis, ahelyett hogy erôs maradna a fájdalom, inkább eltompul. Elnyom az álom. Fölriadok. Már megint itt a hullám! Az irracionális fájdalom: kudarcérzés; ráadásul általában valami meghatározott kellemetlen emlék, például az, hogy tetszik a zöld festék, vagy egy új ruha megvásárlása, vagy Dadie meghívása hétvégére. Végül azt mondom, miközben a tôlem telhetô szenvedélymentességgel figyelek: Szedd már össze magad. Elég ebbôl. Gondolkodom. Összeszámlálom a boldog és a boldogtalan embereket. Fölkészülök tülekedésre, hajigálásra, rombolásra. Elkezdek vakon elôre menetelni. Érzem a leomló akadályokat. Azt mondom, nem számít. Semmi sem számít. Merev leszek, mint aki karót nyelt, megint elalszom, félig fölébredek, érzem, hogy jön a hullám, nézem, ahogy a fény kifehéredik, és azon tûnôdöm, ezúttal hogyan fogja elhomályosítani a nappal és a reggeli; azután meghallom L.-ot a folyosón, és eljátszom – neki is, magamnak is – a kitörô jókedvet; aztán a reggeli végére általában meg is jön az a jókedv. Mindenki keresztülmegy ezen? Miért van ennyire kevés önuralmam? Emiatt olyan sivár és fájdalmas az életem.

24 1928 augusztus 8., szerda Miközben írok, bárhol tartok is egy kis szünetet, kinézek a kis ház ablakán a mezônkre; a közepe táján átkozottul éles hangon sivító, tanyasi kisfiúk kriketteznek; én pedig érzelgek és aggódom, mint rendesen. Gyerekek játszanak: jó; megzavarnak, jó; nekem nincs saját gyerekem; Nessának viszont van; és mégsem akarok már gyereket, annyira a gondolataim rabja vagyok; egyre jobban utálom, ha megzavarnak; meg a testi élet nehézkes lassúságát, és ahogy öregszem, azt hiszem, már szinte undorodom az emberek testétôl. Így hát részben azért írok, hogy levessem a vállamról a narratív prózaírás terhét, például: két héttel ezelôtt jöttünk ide. És Charlestonban ebédeltünk, és megjött Vita, és ajánlgatták a mezôt, és elmentünk megnézni a Lime Kiln-i gazdaságot. Persze nem kétséges, hogy fog ez engem jobban is érdekelni, talán tíz esztendô múltán; és akkor majd igénylem – ahogyan olvasás közben most is – a részleteket, a részleteket, hogy olvasás közben fölemelhessem a tekintetemet a lapról, és olyan összképpé rendezzem el ôket, amely így, a tények válogatás nélküli kupacából elôszedegetve sokkal igazabbnak hat annál, mint amit most tudnék kihozni belôlük, pedig most minden rögtön itt történik, az orrom elôtt.

1931 február 7., szombat Most, abban a pár percben, ami még hátravan, rögzítenem kell a tényt, hogy, hála az égnek, befejeztem a Hullámokat. Negyedórával ezelôtt írtam le az „ó, Halál” szavakat, az utolsó tíz oldalon egyes pillanatokban olyan intenzitással és oly kábulatban támolyogtam végig, mintha csak a saját hangom után botorkálnék, vagy talán valaki más hangja után (mint amikor meg voltam ôrülve). Eléggé megijedtem, mert emlékeztem az elôreszáguldó hangokra. De a lényeg az, hogy kész vagyok vele; és az utolsó tizenöt percet dicsfénytôl övezve ültem végig, és nyugalomban, és pár csepp könnyem is kicsordult, Thoby jutott eszembe, és hogy odaírhatnám-e az elsô oldalra, hogy Julian Thoby Stephen 1881–1906. Azt hiszem, nem. Mennyire testi érzés a diadal és a megkönnyebbülés! Akárhogy sikerült is, befejeztem; szóval kifogtam azt az uszonyt a szennyvízbôl, amit rodmelli ablakomból láttam a lápon, amikor a Világítótorony végénél tartottam.

1932 február 29., hétfô Ma reggel pedig kinyitottam egy levelet, és a [cambridge-i ] Trinity [College] dékánjától jött, és azt írta benne, hogy az Egyetemi Tanács úgy döntött, jövôre engem kérnek föl a Clark-elôadások megtartására. Szám szerint hatra. Gondolom, ez az elsô eset, hogy nôt hívtak meg; tehát igen nagy megtiszteltetés – pont rám gondoltak, az iskolázatlan gyerekre, aki otthon, a Hyde Park Gate 22. alatti szobájában olvasgatta a könyveket – és most ekkora dicsôség! De nem fogadom el: hiszen hogy is tudnék megírni hat elôadást, hacsak nem úgy, hogy egy évig kizárólag kritikát írok; hogy hivatalnok válik belôlem; hogy meg se mukkanhatok, amikor az egyetemeket pocskondiázzák; hogy elhalasztom a Kopogtatást, hogy félreteszek még egy regényt. De inkább mosolygok. Igen; az a sok olvasmány, mondhatom, meghozta fanyar gyümölcsét. Szóval örülök, és még jobban örülök amiatt, hogy nem vállalom el; és jólesik arra gondolnom, hogy apa arca kipirult volna a büszkeségtôl, ha harminc esztendôvel ezelôtt közölhettem volna vele, hogy a lánya – az én szegény kis Ginnym – megbízást kap, hogy lépjen a nyomdokaiba: az efféle elismerést igazán élvezte volna.

25 1939 január 29., vasárnap Igen, Barcelona elesett: Hitler holnap beszédet mond; kezdôdik a következô fôpróba. Az utóbbi három napban találkoztam Marie Stopesszal, de Polignac hercegnôvel Philippel és Pippinnel [Pippin Woolf] és dr. Freuddal. Továbbá Tom eljött vacsorára és Stephenék estélyére. Dr. Freudtól kaptam egy szál nárciszt. Hatalmas, szobrocskákkal díszített könyvtárszobában ült egy nagy, aprólékos gonddal csillogóra suvickolt asztalnál. A betegeknek széken a helyük. Romos, összement, nagyon öreg ember: világos majomszem, bénult, görcsös mozdulatok, kásás beszéd – de észnél van. Hitlerrôl. A méreg kikeverése elôtti nemzedék. A könyveirôl. Hírnév? Inkább hírhedett voltam, mint híres, még 50 fontot sem keresett az elsô könyvével. Nehéz beszélgetés. Interjú. A lánya [Anna] és Martin [a fia] segített. Óriási képességek, vagyis még pislákol a régi tûz. Búcsúzáskor határozottan megkérdezte: És maguk mit fognak tenni? Az angolok? Háborúzni fognak.

szeptember 3., vasárnap Bizonyára most éljük át a béke utolsó óráját. 11-kor lejár a határidô. A miniszterelnök 11.15-kor beszélni fog a rádióban. L. is, én is „harckészültségben” álltunk tíz perccel ezelôtt. Vitatkoztunk. Mi lesz, ha gyôzünk? L. szerint jobb gyôzni. Azt hiszem, Varsóban ugyanilyen szobákra hullanak a bombák. Egy gyerek se jött még át. Maynard traktorosként alkalmazza Quentint. Megkönnyebülés. Senki sem tudja, hogyan kellene harcolnunk. Mindenféle szóbeszéd kap lábra. Tegnap Lewesban a vásárlók rohama. A boltok kiürültek. Sokan az ablakra vásárolnak anyagot. Egy kislány azt mondta: Ha csak egy kis rést is hagyunk, kifigyelnek bennünket. Két órán át varrtam a függönyöket [elsötétítéshez]. Egy szem fájdalomcsillapító: jó, hogy legalább csinálok valamit – de enerváltan, céltalanul. Az ember ahhoz is túl fáradt, érzelmileg, hogy elolvasson egy oldalt. Most 10 óra 33 perc lehet. Természetes, hogy dolgoznom kell majd, hogy pénzt keressek. Az is vigasz. Cikkek Amerikának. Mûködtetni a Kiadót. Egyelôre bôségesen van üzemanyag. Cukor csak jegyre. Hát akkor most bemegyek.

december 17., vasárnap Nem is tudom, mi értelme naplót írni; leszámítva, hogy szükségletté válik a lazítás, és hogy egy része érdekelhet a késôbbiekben. Micsoda? De hiszen soha nem sikerül mélyre ásnom, mindig a felszínen ragadok. Igen, még tíz perc, mit is mondhatnék? Semmi olyat, amihez gondolkodni kell, ez felháborító; hiszen gyakran gondolkodom. És éppen azt gondolom, amit ide írhatnék. Ja, a Graf Spee ma hajózik ki Montevideóból a halál torkába. És az újságírók meg a gazdagok repülôgépeket bérelnek, hogy végignézhessék a magasból. Úgy látom, ez új megvilágításba helyezi a háborút; és a pszichológiát. Nincs idô végiggondolni. Mindenesetre a játszma az egész világ szeme láttára zajlik (BBC); és ma estére igen sokan fognak holtan feküdni, esetleg sebesülten. Nekünk pedig szépen fölszolgálják, miközben naplónk fölé görnyedünk ezen a csikorgó téli éjszakán.

1940 február 2., péntek Megmarad a hó, itt-ott kásás, de az út tiszta. Elfelejtettem kivonatolni az újságokat, amelyek harsányan, de üresen visszhangozzák a BBC-t. Hitler beszéde – Churchillé – elsüllyedt egy hajó – túlélô nincs – fölborult egy tutaj – a legénység tíz vagy tizenkét vagy harminc órát evez. Milyen kevéssé képes az ember

26 kitörésekre mostanában, nem úgy, mint korábban, akár egyetlen haláleset kapcsán. De az Elsötétítés még a háborúnál is sokkal halálosabb. Az árak elôször két pennyvel mennek föl, azután hárommal. Szóval fokozatosan erôsödik a prés szorítása; már el se tudom képzelni Londont békeidôben – esti kivilágítás, buszok dübörgése a Tavistock Square-en, telefoncsörgés, én meg csak a legnagyobb nehézségek árán tudok kiszakítani magamnak egy magányos délutánt vagy estét. Csak a tûz indítja el a fantáziámat – mindabból, amit meg akarnék írni: a törés, amit a Londonból vidékre település hozott az életünkbe, sokkal bonyolultabb, mint bármilyen egyszerû költözködés. Fura, milyen gyakran gondolok a városra a szeretet érzésével (azt hiszem, szeretet) – a Towerhoz tett sétára: ez az én Angliám; úgy értem, ha egy bomba lerombolná az egyik kis sétányt a rézkarnison csúszó függönyökkel, a folyó szagával meg az olvasó öregasszonnyal, akkor úgy érezném – szóval azt érezném, amit a hazafiak.

május 13., hétfô Beismerem, van bennem némi elégedettség, mert a végére értem egy fejezetnek, amivel megnyugvás jár, továbbá mert ma adtam postára a levonatomat: beismerem – ugyanis harmadik napja tart „a történelem legnagyobb csatája”. A 8 órai rádiós híradással kezdôdött (legalábbis nálunk), miközben félálomban feküdtem, bemondták Hollandia és Belgium megszállását. Almavirág havazza be a kertet. Churchill arra buzdít mindenkit, hogy tartson össze. „Nem ígérhetek mást, csak vért, könnyeket és verítéket.” Duncan látott egy légicsatát Charleston fölött – egy ezüstceruza és egy füstgomoly. Percy látta a saját lábukon érkezô sebesülteket. Szóval a rövidke nyugalmam ásító ürességbe fullad. Bár L. azt mondja, van benzinje a garázsban az öngyilkossághoz arra az esetre, ha Hitler gyôzne, mi csak élünk tovább. Az óriási dolgok meg az apróságok miatt lehetséges mindez.

1941 március 8., szombat Nem – nem óhajtok önvizsgálatot tartani. Megjegyzem Henry James mondatát: Mindig mindent megfigyelni. Megfigyelni a közelgô öregkort. Megfigyelni a mohóságot. Megfigyelni saját reményvesztettségemet. Így legalább jó lesz valamire. Illetve ezt remélem. Ragaszkodom hozzá, hogy ezt az idôt a lehetô leghasznosabban töltsem el. Dicsôségem teljében távozom. Azt hiszem, ez már súrolja az önvizsgálat határát, de még nem egészen az. Nagyon fontos, hogy elfoglaljam magam. Most némi megelégedéssel nyugtázom, hogy hét óra van, és vacsorát kell fôznöm. Tôkehal, kolbász. Úgy érzem, igaz, hogy ha leírom a tôkehal és a kolbász nevét, bizonyos mértékig már a hatalmamban is tartom. Jaj, Istenem, igen, úrrá leszek ezen a hangulaton. Annyi az egész, hogy hagyni kell történni a dolgokat, egyiket a másik után. És most gyerünk tôkehalat fôzni.

Jegyzetek 1915 L.

Leonard Woolf (1880–1969), V. W. férje, író, könyvkiadó.

Lytton

Lytton Strachey (1880–1932), életrajzíró, esszéista.

Sir Leslie

Leslie Stephen (1832–1904), V. W. apja, kritikus, filantróp, a Dictionary of National Biography elsô szerkesztôje. 1902-ben lovaggá ütötték.

1917 Carrington

Dora Carrington (1893–1932), festômûvész, Lytton Strachey imádója. Strachey halála után öngyilkosságot követett el.

27 Gordon

Feltehetôleg Lytton Strachey Eminent Victorians címû életrajzkötetének negyedik, befejezô része Charles George Gordon (1833–1885) tábornokról.

Chatto & Windus

Angol könyvkiadó.

1920 TLS

The Times Literary Supplement, az újság ma is létezô irodalmi melléklete.

Rodmell

Kisváros Sussex megyében, nem messze a La Manche-tól.

1923 Maynard

John Maynard Keynes (1882–1946), közgazdász.

könyvkiadás

A Leonard és Virginia Woolf által alapított és mûködtetett Hogarth Press kiadó.

1924 Vita

Victoria Sackville-West (1892–1962) költô, regény- és életrajzíró, V. W. szerelme.

Nelly

Woolfék házvezetônôje.

Monks House

Woolfék otthona Rodmellben.

1925 Nessa

Vanessa Bell (1879–1961), V. W. húga, festômûvész.

1931 Thoby

Julian Thoby Stephen (1881–1906), V. W. bátyja, a cambridge-i Apostolok körének egyik alapítója.

1939 Stopes

Marie Charlotte Carmichael Stopes (1880–1958), paleobotanikus, a születésszabályozás élharcosa.

Philip

Philip Woolf (1889–1962), Leonard Woolf legfiatalabb öccse.

Stephenék

Virginia Woolf apaági családja.

határidô

Nyilván Nagy-Britannia és Franciaország Németországnak szóló hadüzenetérôl van szó.

Quentin

Quentin Bell (1910–), Clive és Vanessa Bell fia; Bloomsbury címmel írt emlékezést Woolfék körérôl.

Graf Spee

Német hajó, mely végül nem hajózott ki „a halál torkába”. (December 13-án, a La Plata torkolata közelében legyôzött és menekülésre kényszerített három brit hadihajót, majd a semleges Uruguay fôvárosában vonult dokkba, hogy sérüléseit megjavíttassa. Uruguay csupán 3 napi tartózkodást engedélyezett a hajónak. A parancsnok, Langsdorff sorhajókapitány olyan [téves] híreket kapott, hogy a britek nagy erôkkel várják a nyílt tengeren, s emiatt 17-én inkább elsüllyesztette hajóját, 20-án pedig maga is öngyilkos lett.)

1940 Duncan

Duncan Grant (1885–1978), festômûvész, Lytton Strachey unokatestvére, 1914-tôl Vanessa Bell élettársa.