Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta

LECTORI SALUTEM. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Sajtó és Nyomdaipari Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából. Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János Szerkesztőség: Kontra Ferenc, Mák Ferenc Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Vijenac Ivana Meštrovića 26/f. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Pauk, Cerna, Mala Cerna u. 26.

HISTORIA Sarnyai Csaba Máté 2. A Muraköz viszonyai és a politikai viták az egyházkormányzati átcsatolásról 1848 nyarán. . . . . . . 6 Csorba Béla Most már biztos: közel hat és fél ezren vesztek oda Járekon. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc: Szemelvények a Gyűrődések ciklusból. . . . . . . . . . . 14 Juhász György: A Gorenje-turizmusról a Visegrádi Szerződésig . . . . 25 Balázs Kovács Sándor: Bűn és büntetés - A presbitérium és a világi vezetés bíráskodása a dél-baranyai magyar falvakban. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 LITERATURA Csoóri Sándor Beszélgetések és álmok. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 Németh István: Dubrovniki fecskék. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Kontra Ferenc A Karassó mellől. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55

A Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2010. godinu.

3


HunCro

Eszék, 2010

4


LECTORI SALUTEM

A magyarirtástól a Gorenjeig A Muraköz a történelem során nemegyszer konfliktusok forrása volt a horvátság és a magyarság között. Mi ezúttal az egyházügyi kérdések egyes vetületeit járjuk körbe, hiszen sosem volt mindegy, hogy kinek a jurisdictiója alá tartoznak egyes területek. Az egyházügyi kérdések is megnehezítették a jószomszédi kapcsolatok alakulását. Sajnos a vajdasági magyaroknak sem kell Horvátországba jönniük, ha tömegsírt akarnak látni, mivel Járekon egy srebrenicai méretű népirtás történt az utolsó világégés alatt és után. A járeki áldozatok legyilkolásának körülményei a mai napig sincsenek letisztázva, és csak Andócsi János bízhatunk abban, hogy a sokat hangoztatott politikai akarat is megszületik a kérdés tisztázásával kapcsolatban. Mi most ennek egy szegmensét tárjuk az olvasó elé Csorba Béla segítségével. Juhász György a horvátországi, tágabb értelemben a délvidéki magyarság tudós és értő kutatója. Egy érdekes írással jelentkezik ezúttal, felvillantva a nyolcvanas évek bevásárló turizmusa körüli bonyodalmakat, és a szabadság kis köreinek a kihasználását. A szabadság ekkoriban a Gorenje termékei megvásárlásának a lehetőségét jelentette a magyar állampolgárok számára. A kérdés persze nem ennyire egyszerű, és talán mi, horvátországi magyarok is találunk ebben áthallásokat. Mert mi is átjártunk Magyarországra sajtért és szalámiért... Az is a mozgástér egyfajta kihasználása volt. Kontra Ferenc irodalmi csokra hazai, horvátországi tájakra „kalauzol” bennünket, illetve egy írás erejéig Csoóri Sándorral foglalkozunk, aki idén töltötte be nyolcvanadik életévét. Isten éltesse sokáig, a jövőben még visszatérünk életművére és a horvátországi magyarokkal való kapcsolatára.

5


HISTORIA Sarnyai Csaba Máté

2. A Muraköz viszonyai és a politikai viták az egyházkormányzati átcsatolásról 1848 nyarán Tanulmányunk címben jelzett ideje, az 1848-as év felé lépve előbb néhány szót ejtünk a Muraköz nyári politikai-katonai helyzetéről. Június 2-tól Csány László lesz a terület kormánybiztosa. Az ő legfőbb feladata, hogy a mintegy négyezres sorkatonasággal és nemzetőrökkel, akiknek száma júliusra elérte a huszonnyolcezer főt, védje a Dráva mentét a várható horvát támadások ellen.1 Feltétlen meg kell említeni, hogy a Muraköz védelmére, nem véletlenül, főként zalai nemzetőr egységeket rendelt ki. Csány egyébként már ekkor utal arra, hogy a horvát gondolkodásmód értelmében a Muraköz közigazgatásilag is Horvátországhoz tartozik, hisz Varasd megye része. E szerint a megközelítés szerint a magyarok ezt alaptalanul tekintik Zala megyéhez, s így a szorosabban vett Magyarországhoz tartozónak. Ennek logikus következménye az is, hogy az egyház kormányzatilag a zágrábi püspökhöz tartozó terület átcsatolását egy szorosabban vett magyarországi területhez minden erejükkel igyekeznek megakadályozni. Jól érzékeli a kormánybiztos azt is, hogy a rövidesen összeülő horvát tartományi gyűlés e két kérdésben a fenti értelemben foglal állást és álláspontját az uralkodó elé terjeszti. Azt azonban nem tartja valószínűnek, hogy az egyesítést a „gyakorlatban” is meg fogják kísérelni. A későbbiek ismeretében ebben tévedett. Úgy gondoljuk, hogy a fentiekben vázolt kontextusban értelmezhető a leginkább a terület zágrábi érsekségtől való elválasztásának, illetve a szombathelyi egyházmegyéhez való csatolásának kérdése is. Az ügyében Csány is több alkalommal fordult Eötvös Józsefhez, a Batthyány-kormány kultuszminiszteréhez. Szempontunkból az első fontos levél 1848. július 21-én keletkezett.2 Ebben a kormánybiztos úgy fogalmazott, hogy a papságnak kulcsszerepe van a horvát viszonyok rendezésében a hívekre gyakorolt erőteljes befolyása miatt. A levél írásának idején a muraközi papság minden dicséretet megérdemel. A stabilitás érdekében „ideje lenne a régi kívánatnak eleget 1 MOL H 103. Miniszterek levelei. Belügyminiszter 13. Idézi: Molnár 1998. 308. 2 MOLVKM H54 elnöki iratok 1848/507. Közli: Csány László kormánybiztosi iratai 1848-1849. (Sar.HERMANN RÓBERT) Zalaegerszeg, 1998.I. kötet 79.szám 127.

6


tenni; még ezen országgyűlésen, méltóztassék Muraközt a szombathelyi megyéhez csatoltatni, a muraközi papságot elszakasztván a zágrábi megyétől, ezzel a horvát viszonyokban változást lehetne előidézni”. Csány kijelenti azt is, hogy „ezen esetben Muraköznek, Magyarország kies kertjéért s 60.000 gazdag lakosiért kezeskedni merek”. Az időrendet követve itt kell szólnunk az első népképviseleti országgyűlés 1848. július 26-i üléséről,3 ahol is felmerült Szemere Bertalan belügyminiszter a Muraköz problémája. Bogdanovics Vilibald torontáli képviselő azt javasolta, hogy a délvidék magyarellenes megmozdulásait támogató Haulik György zágrábi püspököt fosszák meg a szorosan vett Magyarország területén lévő birtokaitól, azaz a Muraközt vonják ki fennhatósága alól. A javaslat indoklása szerint ugyanis ezen javak jövedelmeiből is a magyarellenes felkelést támogathatja. Bogdanovics ugyan visszavonta javaslatát, de a radikális beállítottságú Palóczy László borsodi követ, az országgyűlés doaenje, ismét felvette azt.4 A vitához történt hozzászólások többsége sürgős intézkedéseket követelt. Glavina Lajos zalai küldött kissé leegyszerűsítőnek tűnő szavai szerint például a muraközi horvát lakosság többsége elsődlegesen a zágrábi püspök hatására támogatja a magyarellenes törekvéseket. A felszólaló kormány tagok, Eötvös és Szemere Bertalan belügyminiszter, óvtak az egyoldalú megközelítéstől és az elhamarkodott lépésektől. Eötvös miniszter ugyanis korábban, még június 15-én az alábbi nyilatkozatot intézte Zala megyéhez: „Csány László álladalmi biztos jelentéséből hazafiúi örömérzettel értesülvén arról, miképp a muraközi római katolikus papság polgári s papi hivatásának erényesen megfelelve, a köz haza iránti lelkesedést és tántoríthatlan ragaszkodást nemcsak önkeblében híven őrzi meg, hanem a szomszéd horvát mozgalmak ellenében a muraközi hívek közt szerte terjeszti”.5 3 C sorba László: Az első népképviseleti országgyűlés állásfoglalása a művelődés- és egyházpolitikai kérdésekben. In: Szabad György (szerk.): A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Bp.1998. 261-62. (a továbbiakban Csorba 1998.) 4 Fazekas Csaba: Az első népképviseleti országgyűlés történetéből Palóczy László beszédei és képviselői indítványai (1848. július – december) in. Dobrossy István (szerk.) Tanulmányok és források az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetéhez Miskolc, 1998. 90-92. 5 Közlöny 1848. július 28. Beér János - Csizmadia Andor: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Bp.

7


Palóczy viszontválaszában elismerte ugyan a körültekintő megközelítés fontosságát, de úgy vélte, hogy a fennálló viszonyok között a törvényhozás nem sérti meg a polgári szabadságjogokat akkor, ha az említett püspöki birtokok zárolásával megakadályozza, hogy a magyarellenes lázadók fegyverhez jussanak. Boja Gergely, Zala megye kanizsai választókerületének képviselője támogatta ugyan Muraköz zágrábi püspökségtől való elválasztását, a mielőbbi megoldást azonban nem sürgette. Eötvöst megerősítve kijelentette, miszerint a muraközi lelkészek nemcsak nem ellenségei az alkotmánynak, sőt, arról értesült, miszerint – hála a tisztviselők és papok buzgalmának – az új törvényeket talán sehol sem fogadták olyan lelkesen, mint a Muraközben. Boja úgy vélte, hogy a Muraközben egyelőre megfelelő szellemű lelkészek vannak, de előfordulhat, hogy a zágrábi püspök olyanokat rendel oda, „kik a népre igen káros hatást fognak gyakorolni”.6 A kérdést azonban óvatosan kell kezelni, mert – mint Boja mondta – „Horvátországban a papság különösen a vallást használta lázításra, miért adnánk tehát nekik új okokat s alkalmat, hogy elmondhassa: most a mi jószágainkat vették el, nemsokára vallásotokat fogják elnyomni”.7 Kronológiailag a következő mozzanat Csány László másik, augusztus 10-ére keltezett Eötvösnek címzett, jelentése.8 Ebben azt írja, hogy napról napra fontosabbá válik a Muraköznek a zágrábi püspöki megyétől való elcsatolása. A hatvankétezer lakos egyelőre csendes, békés és nyugodt. Ez – a tisztviselők nem eléggé dicsérhető erélyességén kívül – nagyrészt az ottani papságnak köszönhető. Ez a hozzáállás a lelkészek részéről azonban csak addig volt tapasztalható, míg Haulik zágrábi püspök vissza nem tért egyházmegyéjébe. Azóta, a hangulat fokozatosan a magyar kormány szemszögéből nézve rossz irányba változik, ezért újólag felhívja a miniszter figyelmét a Muraköznek a zágrábi egyházmegyétől való mielőbbi elcsatolására. A kérdéskör legközelebb a népképviseleti országgyűlés augusztus 3. ülésnapján került szóba. Madarász László és Perczel Mór, a radikálisok vezéregyéniségei, interpelláltak Eötvöshöz, annak kapcsán, hogy milyen intézkedés történt a zágrábi püspök magyarországi javadalmai kapcsán.9 Madarász László ezt így fogalmazta meg: „Horvátországban létezhetnek-e egyének, kik Magyarországból húzott jövedelemmel táplálják a pártütést?” Eötvös erre az éles kérdésére felelve óvatosan védelmébe vette Haulikot, mondván, hogy a főpásztor a magyar érdekeket igyekszik védeni Zágrábban. „Azt 6 7 8 9

1954. 170-171. Közlöny 1848. július 28. uo. MOL. Csány.ír.NIF ld. uo. 115. szám 167. Csorba 1998. 261-262.

8


tudom, hogy amióta a zágrábi püspök dioecesisében megjelent, a katolikus papság sokkal jobban ragaszkodik Magyarországhoz, mint előbb. Bizonyossá tehetem a Házat, hogy példának okáért Muraközben a katolikus papság jól járt el.” Eötvös visszautalt arra is, hogy az ország régi kívánsága már a Muraköznek a zágrábi püspökségtől a szombathelyihez vagy veszprémihez való átcsatolása. Ez azonban a katolikus egyház törvényi szerint máról-holnapra nem megvalósítható, de a kezdeményező lépéseket ő már megtette. Eötvös tagadta, hogy bizonyítható lenne a zágrábi püspök magyarellenes eljárása, sőt ismételten kijelentette, hogy „Muraközben a katolikus papság jól járt el, s hogy a nyugalom fenntartása nagy részben ezen klérusnak köszönhető”. Ugyanakkor vissza is kérdezett: Madarász honnan veszi azt, hogy Haulik pénzeli Jellačićot, hiszen ő maga, mármint a miniszter, kérte fel arra, hogy egyházmegyéjébe visszatérve igyekezzen fenntartani a békét. A megszólított erőteljes hangú feleletében a hírlapokat nevezi meg forrásának és kissé általánosítva - különben is köztudomásúnak nevezi a főpap ilyen irányú tevékenységét. Az élesedő vitában Perczel Mór kifejtette, nem tartja meglepőnek Eötvös túlon - túl mérsékelt álláspontját ebben az állam és a katolikus egyház kapcsolatát igen érzékenyen érintő kérdésben, de a miniszter óvatossága „a zágrábi püspökkel való szövetkezéshez” vezet, ami nem állhat szándékában, sőt „megtagadása volna a minisztérium részéről azon elveknek, melyekből a minisztérium keletkezett”. Eötvös válaszára reagálva Madarász azt mondta, hogy a Muraközt a legkisebb hezitálás nélkül el lehetett volna választani a zágrábi püspökségtől, hogy ezáltal is kevesebb pénz folyjon Magyarországról Horvátországba. A vitában Glavina Lajos ismét felszólalt, és azt fejtegette, hogy a zágrábi püspök magyarországi birtokainak ügye nincs szoros összefüggésben Muraköz egyházi hovatartozásával, a két kérdést más-más úton kell rendezni. Muraköz elválasztását illetően Glavina így érvelt: „Ez valóban szükséges, mert habár Muraköz most még csendes, habár a nép Magyarországhoz szít; ezt semmi esetre nem a zágrábi püspök kormányának, hanem az ottani lelkes tisztviselőknek s az ottani papságnak kell tulajdonítani”. A képviselőház többsége végül azzal a kitétellel fogadta el Eötvös válaszát, hogy kikötötte: a továbbiakban is a törvényes, de határozott fellépést vár tőle. (Folytatjuk)

(A tanulmány első közlés. Sarnyai Csaba Máté PhD. egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem, Szabadbölcsészet Tanszék Budapest)

9


Csorba Béla

Most már biztos: közel hat és fél ezren vesztek oda Járekon 2010. februárjában – számomra is váratlanul – megkerült a járeki megsemmisítő tábor elhunytjairól vezetett három halotti anyakönyv ez idáig „lappangó” (vagy „lappangásra” ítélt?) második kötete is. Ennek fényében jelentős mértékben pontosíthatjuk az áldozatok számára vonatkozó eddigi ismereteinket. (Emlékeztetőül: Mészáros Sándor az első és a harmadik kötet ismeretében mindössze 2376 elhunytról beszélt.) A járeki tábort 1944. december 3-ától 1946 áprilisáig működtették, tehát még jóval a katonai közigazgatás megszűnése után is. Az első áldozatokra vonatkozó adatok valójában abba a 300 számozott lapot tartalmazó kötetbe kerültek bejegyzésre, amelyet még 1941. június 17-én nyitott meg az akkor még Tiszaistvánfalvának nevezett helyi anyakönyvvezető, mégpedig a 25. folyószámmal, amit ugyanebben az esztendőben még 15 bejegyzés követett, 1942-ben és 1943-ban 30-30, 1944 pedig még 19. Az utolsó, még magyar nyelven bejegyzett halott Grőszer Jakabné született Adolf Katalin 21 éves, ágostai evangélikus hitvallású földműves napszámos volt, aki 1944. szeptember 19-én este 9 órakor bélhurutban halt meg. Október közepéig a járeki lakosság, követve a Wermacht utasításait, mintegy ötven, főleg idősebb ember kivételével, legszükségesebb ingóságait szekerekre rakva, elhagyta Tiszaistvánfalvát, vagy ahogyan egymás között ők nevezték, Schönhaust. Október végén bevonultak az oroszok –Tolbuhin marsall állítólag egy időre a főutcai impozáns Wallrabenstein-házban ütötte fel főhadiszállását --, majd megérkeztek a partizánok is. Addigra az üresen maradt házak egy részét kifosztották a környékbeli települések és tanyák nincstelenjei és mindenre elszánt lumpenelemei. Az új jugoszláv hatalom – összhangban az AVNOJ-i határozatokkal – Jugoszlávia egész területén, hozzálátott a népellenséggé nyilvánította német lakosság deportálásához. Különféle típusú koncentrációs táborokat hoztak létre a munkatáboroktól egészen a megsemmisítő lágerekig. A járeki tábor ez utóbbi kategóriába tartozott, ezért eleinte ide nem is küldtek munkaképes férfiakat, csupán öregeket, betegeket, kiskorúakat és gyermekes anyákat. Az új történelmi helyzet természetesen az anyakönyv lapjain is nyomon követhető. 1944. december 3-ától megváltozik a bejegyzés nyelve és írásmódja: a magyart a cirill betűs szerb váltja fel. 1944. december 31-ig összesen 86 elhunyt (20-105) adatait regisztrálják. A következő év adatai – 1945. január 1-jétől egészen július 17-éig – ugyancsak ebben a – nevezzük így – I. (első) kötetben találhatók, összesen 1602 halott adataival. Magyar szempontból ezek a hónapok a leginkább figyelemre méltók: január 23-ától kezdődően megszaporodnak a magyar elhunytakra vonatkozó bejegyzések. Kezdetben Csurog és

10

Horvátországi Magyarság Zsablya, később Mozsor is gyakran szerepel, de kerültek a koncentrációs táborba magyarok meghalni más településekről is. A napokban „előkerült” (szerintem soha el sem veszett) II. kötet a legvaskosabb – talán ezért is „lappangott” ennyi ideig. Mivel anyaga kronológiailag 1945-re vonatkozik, értelemszerűen az 1603-as folyószámmal folytatódik – vagyis ott, ahol az első kötet véget ért. Az 1945. december 31-én bejegyzett utolsó elhunyt az 5442-es sorszámot kapta, 1945ben tehát ennyien (!) pusztultak el Járekon. El tudjuk gondolni, hogy ez mekkora tömeg?! És mégis, a sírok mára eltűntek nyomtalanul. Nyomtalanul? Nem is olyan biztos... A III. (harmadik) anyakönyvet a szerb nyelvű, latin betűs címlap szerint 1946. január 8-ától április 15-éig vezették. Ez azonban nem igaz, ugyanis az anyakönyvet később újraszámozták, de a folyószámokat már nem lehetett megváltoztatni, így az anyakönyv nem az 1-essel, hanem a 127-essel kezdődik, vagyis összesen 21 lapot utólag eltüntettek. Ki tudja, miért? Ha arra gondolunk, hogy a szájhagyomány kivégzésekről is tud a táborban, akkor akár ez is lehetett az egyik oka a lapok eltűnésének, de természetesen ez csupán egyik a lehetséges feltevéseknek. 1946-ban a 901. áldozat egy 48 éves temerini német asszony, Inhof szül. Reger Terézia, aki – élete virágjában – végelgyengülésben (!) halt meg. Az előkerült kötet adatainak ismeretében módosítanunk kell a koncentrációs tábor gyermekáldozataira vonatkozó eddigi ismereteinket is. A Mészáros Sándor által feltárt 386-tal szemben a gyermekáldozatok száma jóval meghaladja a 800-at. Noha ennyi szenvedést és becstelenséget látva nehéz megőrizni tárgyilagosságunkat, mégis, zárjuk sorainkat a tények nyelvén. Azzal, hogy előkerült a járeki „lóger” halotti anyakönyveinek második kötete, sokkal pontosabban fölmérhetjük a táborban zajlott genocídium méreteit. Eszerint tehát a Bački Jarak-i haláltáborban – remélem, ezek után senki sem fogja kétségbe vonni e rettenetes elnevezés indokoltságát – 1944. december 3-ától 1946. április 15-éig összesen 6429 személy pusztult el a legembertelenebb körülmények között. Mindez ettől a pillanattól kezdve nem puszta feltevés, hanem a totalitárius államapparátus urainak akarata szerint papírra vetett, egykorú adatokkal alátámasztható tény, amit Szerbiában itt-ott talán továbbra is lehet majd tagadni, csak éppen nem érdemes. (Vajdaság MA, 2010. február 23.)

Közel ezer gyermek halt meg Járekon A napokban 6429 halotti anyakönyvi bejegyzés alapján havi lebontásban is összesítettem a járeki jugoszláv haláltáborban 1944 decembere és 1946 áprilisa között elhunyt gyerekek adatait, és eszerint pontosítanom kell a korábban több mint nyolcszázra taksált számot: a haláltábor 17 hónapja alatt összesen 955 gyerek (az egy napostól a 18 évesig) halt meg. Túlnyomó többségük német származású, de a magyar gyermekáldozatok száma is megközelíti a 90-et. A németek ágostai evangélikus, református és római katolikus felekezetűek, a magyarok nagy többsége római katolikus, közöttük más vallásúakat csak mint vegyes házasságok leszármazottait találjuk. Meg kell említeni, hogy egy pravoszláv

11


Vérbosszú emlékmű hitfelekezetű szerb kisfiú is van a halottak között, hogy miként vetődött a táborba, egyelőre nem tudjuk. Az elhunyt gyerekek nagy többsége tíz éven aluli, sok közöttük a néhány napos, néhány hetes vagy hónapos csecsemő. A halotti anyakönyvek arra nézvést nem nyújtanak fogódzót, hogy megállapítsuk, a tábor lakó között a közel másfél év rabélet során hány gyermek fordult meg, azt azonban egy 1945. február 22-én keltezett hivatalos levélből tudjuk hogy az újvidéki kerület katonai parancsnoka, Prodanović százados a járeki tábor parancsnokságához intézett utasításában ezer fogoly gyerekről beszél, és ellátásukra hatvan liter tej beszerzését rendeli el.. („Neka Komanda mesta organizuje izdavanje 60 litara mleka za Komandu logora Novosadskog Područja u Bačkom Jarku, a radi ishrane oko 1000 dece.”) Könnyű kiszámítanunk, hogy egy-egy gyermeknek jóformán két gyűszűnyi tej juthatott volna, ha egyáltalán eljut hozzájuk. De a legtöbb esetben erről szó sem eshetett. A Járekra zsúfolt többezer szerencsétlen – egyes becslések szerint a tizenhét hónap alatt akár 18–19.000 ember is megfordulhatott itt – úgy találta fel magát, ahogy tudta: kezdetben még találtak ezt-azt az elmenekült járeki őslakók tartalékaiból, később a gabonaneműeket és a górékban hagyott kukoricát ették meg. A nagyobb gyerekek, ha sikerült kiszökniük, a közeli Temerinbe jártak át élelmiszert kunyerálni. De szívükre hallgatva a temeriniek közül

12

Horvátországi Magyarság nagyon sokan más útját-módját is megtalálták, hogy csomagokat juttassanak be éhező szomszédjaiknak, ismerőseiknek. Mindez azonban legföljebb csak enyhítette az éhezést, de megszüntetni nem tudta. A körzeti katonai elöljáróság képtelen volt megoldani ilyen jelentős embertömeg élelmezését – de hát a tábort nem is azért hozták létre. Ugyancsak 1945 februárjában a körzeti parancsnok száz-száz mázsa krumplit és babot és 10 mázsa hagymát utal ki a tábor számára, ezenkívül a gyerekeknek 100 kiló szappant és – írd és mondd: – 25 darab fésűt! Nem csoda, hogy ilyen körülmények között mind a felnőttek, mind a gyermekek pszichofizikai ellenállóképessége gyors iramban romlik. 1945 áprilisától nagy mértékben növekszik az elhalálozottak száma: innentől kezdve havonta százával hullanak az emberek. A gyermekek között 1945 júliusa és augusztusa végzi a legnagyobb aratást, mindenekelőtt különböző járványos betegségek képében. A tábor orvosa által összeállított, és a tábor parancsnoka, vagyis a „Komandant Đoka” által aláírt, az újvidéki körzeti népegészségügyi osztály számára készült statisztika szerint még 1946 januárjában is vezető halálok a nem megfelelő élelmezés (dystrophia) okozta hasmenés (180-an fogoly halt meg ilyen tünetektől, s ezt követi az éhezés okozta kimerültség (77 áldozat). De tombolt a táborban a kiütéses tífusz is, 1946. január 1-jén 13 esetet tartottak számon, amit még újabbak követtek egészen január 16-áig. Az orvos által fogalmazott jelentés nem rejti véka alá, hogy a járeki tábor internáltjait állati körülmények között tartják fogva: „...az emberek 60 százalékán mutathatók ki a dystrophia jelei, ezek közül kb. felének dagadt a lába (...) D.D.T. porral 7336 embert és 838 házat poroztunk be (...) 369 embert rühösség ellen kezeltünk (...) a lágerlakók 50 százaléka nem tud ruhát váltani, ezért nagyon nehéz gyógyítani a rühösséget és a gennyes daganatokat. Fűteni csak pelyvával lehet, de abból sincs elég, sok embernek fagyás okozta sebek vannak a lábán. Szalmából több kell, mert az emberek a padlón és földön alszanak, a szalmát többször kéne cserélni (...) Az élelem egyoldalú és elégtelen, különösen a gyermekek részére kellene megfelelő élelmet biztosítani.” (Vajdaság MA, 2010. március 4.)

13


FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc

Szemelvények a Gyűrődések ciklusból (Irodalmi örökségünk és a távlatok) Néhány szó a hitelességről Napok óta vissza-visszatérek Szirtes Gábor pécsi irodalomtörténész Két szólamban című, Lovász Pálról írt remek monográfiájának egy fejezetéhez. Már az a kiváló felkészültség is magával ragadott, ahogyan az irodalomtudós felfedte a sok tekintetben titokzatos életmű rejtelmeit. Pécs város fogadott gyermeke, Lovász Pál ugyanis Óbecsén kiadott első verseskötete, a Tiszamentén megjelenése után rövidesen elhagyta a szeretett szülőföldjét, és hosszabb budapesti tartózkodás után 1928-ban Pécsett telepedett le. Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom története című monográfiájában szerzőnk mindösszesen egy oldalt kapott, ebből is csak azt tudjuk meg: a bácsföldvári születésű költő „parnasszista hajlama” figyelmet érdemel. Pályája azonban elkanyarodott a szülőföldjétől. Bizony elkanyarodott, s ennek történetét Szirtes Gábor könyvéből tudhatja meg az olvasó. A monográfus a költőnek egy mindmáig kéziratban lappangó vallomásából idézi a következőket: „1922 nyarán el kellett jönnöm a szülőföldemről, s akkor még a Jugoszláv Királyságban oly friss és kíméletlen volt a szerb soviniszta aktivitás, hogy ott magyar irodalom nem szerveződhetett. (…) A magyarság iránti gyanakvást jól mutatta az én esetem. (…) 1922 tavaszán Óbecsén megjelent a Tiszamentén című kis kötetem. Nem volt abban sem nyílt, sem burkolt magyarkodás, hazafiság, a versek a jellegzetes tájlíra hangján szóltak, az otthon, a szülőföld képeibe zártam érzelmeimet. Könyvemet meglepő szeretettel fogadták nemcsak a magyarok, hanem az elfogulatlan szerbek is. Mégis az lett a következménye, hogy kiutasítottak. A többszöri kihallgatáson egyre azt kérdezték: miért írok verseket, és miért adtam ki a Jugoszláv állam területén magyar könyvet? (…) Ezt a halk lírai hangot is, mert magyar megnyilatkozás volt, veszedelmesnek, elnémítandónak tartották.” S mert néhány nappal korábban egy ugyancsak kiutasított személyt a szerb rendőrség levert vesékkel szállított a magyar határra, költőnk jobbnak látta a gyors távozást. A történetet Lovász Pál leírta az 1965. november 18-án Pákolitz Istvánhoz és Tüskés Tiborhoz intézett levelében is, s ami a monográfiából ugyancsak kiderül: távozásának okáról 1969. június 16-án Bori Imréhez írt levelében is beszámolt. A jugoszláviai magyar irodalom története ugyan egy évvel korábban 1968-ban már megjelent, de irodalomtörténetünk azóta sem vetett számot Lovász Pál, és sorstársai történetével. Pedig ha Petőfi költészetét nem lehet tárgyalni

14

Horvátországi Magyarság az ő forradalmi elkötelezettsége nélkül, ha Radnóti Miklós életművének – minden előzményével együtt – meghatározója a tragikus halálához vezető út, akkor a mi, délvidéki magyar alkotóink életművének megítélésekor megkerülhetetlen a XX. század politikai kényszereinek a néven nevezése is. Mert a mi életünket is tragikusra fordította az 1920-ban bekövetkezett elszakítottságunk, ennek tudatosítása nélkül nem lehet a múltunkról hitelesen szólni. (Még a szövegközpontú irodalomértelmezés keretében sem.) Lovász Pál a néki otthont adó Pécsnek bőségesen meghálálta a személye iránt tanúsított bizalmat. Része volt a Janus Pannonius Társaság (1931) megalakításában és a dél-dunántúli alkotók jeles csoportjának megjelenési lehetőséget biztosító Sorsunk című folyóirat 1942–1944 között történt megjelentetésében. Várkonyi Nándorral együtt olyan fiatal alkotók pályakezdését egyengette, mint Weöres Sándor, Csorba Győző, vagy Tüskés Tibor, mígnem a kommunista hatalom őt is félre állította, idős korára még a nyugdíjat is megvonta tőle. Mindezek ismeretében nő hatalmassá az a veszteség, amely Lovász Pál – és sorstársainak – távozásával a közösségünket érte. Hiszen ha a Tisza-parti táj szülöttje Szenteleky mellett a kor kiválóságaival, Dudás Kálmánnal, Fekete Lajossal, és a délvidéki magyarságot ért sérelmekről mindig pontosan számot adó Prokopy Imrével együtt alakíthatták volna a szellemi mozgalmunkat, talán nem szakadt volna meg a tudományos és művészeti életnek az a folyamata, amelyet Dudás Gyula nemzedék hozott létre, valamikor az 1880-as években. Ez ösztönöz bennünket arra, hogy számolva és leszámolva a korábbi kényszerekkel, immár hitelt érdemlően újraírjuk, és újraértékeljük a délvidéki magyar közösség XX. századi történelmét. Persze, nem mellékes a kérdés: hol vannak ehhez a történetírók és az irodalomtörténészek? (Magyar Szó, 2009. szeptember 25.)

A Fehér könyv Emlékezem arra a hatalmas sértettségre, amely honi magyar értelmiségi köreinken végighullámzott, amikor a jeles budapesti olvasásszociológus kérdőíves felmérése alapján kiderítette, közösségünk értékrendjében a történelem nagy alakjainak sorában – Szent Istvánt és Mátyás királyt messze megelőzve – első helyen Tito néha elvtárs alakja emelkedik a dicsőség fényes magaslatára. Hatalmasnak éreztük a megszégyenülést, nem is akadt író-újságíró ember, történész vagy pedagógus, aki érdemesnek tartotta volna alaposabban körüljárni ezt a kérdést, nem akadt, aki megvizsgálta volna múltunknak azt a mákonyos szövevényét, amely magyarságunk lelkére az elmúlt évtizedek során rátelepedett. Mint ahogyan nem akadt írástudó, aki hangot adott volna megütközésének a Tanyaszínház idei előadásából áradó Tito- és jugó-nosztalgia kapcsán sem. Egyre fullasztóbb az önfeladás penetráns illata ezen a tájon, amire egyetlen magyarázat kínálkozik csupán: oly tökéletes volt az egyébként is megfélemlített tömegek agymosása, hogy az emberek többsége ma csak azt hajlandó elfogadni, amit a hivatalos politika szépen csomagolt, pántlikás-zárjegyes ideológiaként, házhoz szállítva az asztalára letesz. Túl eleven még a családi tragédiák emléke, semhogy bátorsága lenne az önálló, a független gondolkodásra. Árnyékban

15

Horvátországi Magyarság nehezebben sarjad a fű – adódik a kézenfekvő magyarázat, s kevesen vélik felismerni az igazságot, miszerint: tölgyfának kell lenni ahhoz, hogy kinőjünk az árnyékból. S hogy a tölgyfanagyságok esetében is a lélek lombjait ugyancsak a gyökerek táplálják. Egzisztenciális létbizonytalanság, a magára maradottság félelme, a fenyítést és megfélemlítést szolgáló hatalmi terror intézményei, a magyarverésekben megjelenő agresszió, a menni vagy maradni dilemmája, a bizonytalan hagyományismeret nyomán támadt szorongás, az anyanyelvi kultúránk vállalásából eredő hátrányos megkülönböztetés keserűsége gyűrődik egymásra a lelkekben, s tolja, löki maga előtt az embert az asszimiláció vagy a menekülés válaszútja felé. A történelmi tapasztalat azonban egészen mást mutat. Az értelmiségi számára ott van a világ súlypontja, ahol emberi értékrendjének kincseit a közösség szolgálatára és javára fordíthatja. Azon a ponton ő lesz a világ gyémánttengelye – s érezni fogja, hogy nem hibázhat. Számvetések, önértékelések, menekülések és megtérések útvesztőit kell maga mögött hagynia az embernek, aki őszinte elhivatottsággal keresi a helyét a világban. Ezt olvasom ki Csorba Béla Puskalövés nélkül című most megjelent könyvéből. A mű a legőszintébb számvetéseink egyike, melyet hosszú évek óta alkalmam volt a kezembe venni. A glosszákat, leveleket, vitacikkeket, kisesszéket tartalmazó könyv eddig többnyire leplezett, elhallgatott kínjaink és megpróbáltatásaink pontos leltára, délvidéki magyarságunk elmúlt évtizedeinek Fehér könyve. Számbavétele mindannak, amit tettünk, és amit nem tettünk annak érdekében, hogy gondolkodóként autonóm emberré váljunk, s az autonómiában a közösségi létformát is megteremtsünk. Benne van a könyvben magyarságunk útja az 1848–49-es szabadságharctól, a felemelkedni látszó nemzet 1920-ban bekövetkezett összeomlásán át a szakadatlan újrakezdések, a közösségteremtő kísérletek megannyi kudarcáig. Benne van az a történelmi méretű közdelem, amit maga az egyén vívott népe megmaradásáért: a közélet, a politika, a falu, a város, a katedra biztosította olykor csak tenyérnyi, csak parcellányi területén. Ha vertek valakit, ő tett panaszt az érdekében, ha üldöztek valakit, felemelte szavát a védelmében – minden kiállása, minden mondata mögött ott rejlik a helytállásról vallott meggyőződése, miszerint „várost, országot, nemzetet véglegesen sohasem a harctéren, hanem sokkal inkább a szívekben és az agyakban veszítenek (és veszejtenek) el”. És ő már nem akar veszíteni. Mert talán már kifosztottságunkban nincs is mit veszíteni. Egyetlen lehetőség marad a számunkra: tölgyfává kell nőnünk. (Magyar Szó, 2009. október 23.)

Könyvpiaci jelentés: az underground Nem kizárólag az életszínvonal romlásával magyarázható, hogy változatlan népszerűségnek örvendenek a nagyvárosi – így a budapesti – bolhapiacok, antikváriumok és régiségkereskedő boltok. Panaszt mostanában csak a Múzeum-körúti könyvkereskedésekben és a Falk Miksa utcai antikvitás-árusok körében hallhat az ember, ott, ahol jószerével csak az elit fordul meg, s ahol egy-egy árverés alkalmával milliós tételek cserélnek gazdát. Néhány évvel ezelőtt maga az antikvárius sem értette, hogyan sikerült József Atilla Nincsen apám, se anyám című kötetét

16


Tüskés Tibor, Fodor András és Bertók László 220.000 forintért leütnie – az üzlettel egyébként elégedett volt. A puccos-divat most mintha megtorpant volna, ezzel szemben a turkálók szinte vonzzák a kispénzű embereket. Én is megálltam olykor-olykor a Nyugati pályaudvar aluljárójában a két öblös láda mellett, melybe a reggeli nyitáskor banános ládákból öntik a ki tudja honnan érkező könyveket, s a nyugdíjasok hada egymás elől kapkodja össze Végh Antal és Moldova György tépett, nem egyszer borító nélküli könyveit, melyeket egységes áron, 100 forintért veszteget az egyébként élelmes elárusító. Elég beletúrni a könyvek, füzetek, folyóiratok és brosúrák garmadába, máris megállapítható: valahol ismét felszámoltak egy régen elfeledett vállalati, üzemi vagy elfekvő termelőszövetkezeti könyvtárat, kiselejteztek egy iskolai bibliotékát. Szellemi kalanddal is felér egy-egy ilyen turkálás. Lukács György fehérbe öltöztetett életműsorozatának félrelökött könyvei felett például eszembe jutott az egyetemi vizsgaláz, mely akkor kerített a hatalmába, amikor A különösségről, vagy a Történelmi regény vonatkozó tételeiről kellett számot adni – akkor, a nagykorúság küszöbén élet-halál kérdése volt ez. Egy pillanatra úgy éreztem, jó hogy elmúlt, hogy kinőttük. De zavartan vettem a kezembe Németh László kallódásra ítélt tanulmányait, melyeket az aluljárói közöny ugyanolyan flegmán vetett a szen�nyes márványpadlóra. Nem láttam még egyrakáson ennyi elavult politikai irodalmat, propagandaanyagot, jelentést, tervet és helyzetértékelést, mint a következő vályúban. Az első meglepetés akkor ért, amikor

17

Horvátországi Magyarság egy spárgával összekötött, foszladozó füzetnyalábban egymás mellett találtam meg a Forum A Jugoszláv Kommunista Szövetség központi vezetőségének VI. plénuma (1964) és a Szikra kiadó Titóék arca és álarca (1950), valamint a Tito, a béke halálos ellensége (1953) című brosúráit – ezért valamikor, mindössze néhány évtizeddel ezelőtt életfogytiglani börtön járt. Nem egy embert ismerek, aki ilyen merész „gondolattársításért” éveket töltött a Goli otokon, vagy a Gulág valamelyik táborában. Ma úgy tűnik, a pesti aluljáróban 100 forintot sem ér az egész – félresöpri a közöny és az érdektelenség, s én hirtelen nem tudom ez most jó, vagy sem? Ideológiák kopott verme – mondanám a vályú szélére könyökölve, de nem sikerül befejeznem a mondatot, egyszerre egy régi kedves könyv, Illés Sándor A pénzhamisító című könyve kerül a kezembe, s alatta a Felszáll a köd című kötetét is megtalálom. És amit a budapesti közöny eltemetett: Dér Zoltán Örvénysodró, Gulyás József Vörös fagyöngy, Aleksandar Tišma Az ember ára, Káich Katalin A Szabadkai Népszínház magyar társulata 1945–1970, és Lőrinc Péter Vándorlások című könyve – egytől-egyig mind régi ismerősöm. S ahogyan nő hónam alatt a könyvek halmaza, úgy nehezedik rá valami a szívemre. A Westend árnyékában mindez már selejt, 100 forintért sem kell senkinek. Szerzeményem Rudolf Kriss Die Schwäbische Türkei (1937) című baranyai néprajzi kiadványával és Bató Mári A fiumei nyelvjárás (1933) című munkájával együtt kitesz egy ezrest – forintban. Már indulnék, amikor a kezembe akad az Új Symposion ronggyá foszlott 50. száma, benne Bori Imre A jugoszláviai magyar kultúra ma című tanulmányával és a Középiskolások Vetélkedőjének 1969-es plakátjával. A huzatos metrólejáróban egy pillanatra feleslegesnek éreztem magam, de hamar rájöttem: a való világnak ez a közönnyel átitatott szeglete vált elviselhetetlenné a számomra. (Magyar Szó, 2009. november 20.)

A mi XIX. századunk Mai társadalmi és közösségi gondjainkat mindaddig nem láthatjuk tisztán, életünk töredezettségét nem láthatjuk valódi, lehangoló méreteiben, amíg történeti gondolkodásunk szintjén nem vetjük össze a délvidéki magyarság XIX. század végi polgári világának értékeivel, azzal a mindmáig legteljesebb társadalmi megszervezettséggel, amiben a mi vidékünk közösségének valaha is része volt. 1870–1910 boldog négy évtizede volt az az korszak, amikor az intézményekben megjelenő társadalmi szervezettség, és a szellemi javakban megmutatkozó emberi igényesség (viszonylagosan ugyan, de mégis) maradandó formát és tartalmat adott magyarságunknak. Az oktatás, a lapkiadás, a tudományos élet, az irodalom belső erők alapján öltött formát, de még a pénzügyek intézése és az infrastruktúra kialakítása is a közösség szuverén szándékát tükrözte és jelenítette meg. Erről kellene ma sokat beszélni a közösségi fórumainkon, ott, ahol irányt kellene szabni mai, elveszett nemzedékeink jövőjének. Köröttem illatos mezőség címmel a minap az óbecsei könyvtár Vissy Károly terében kedves közönség előtt a város irodalmi és szellemi örökségéről beszéltem, megpróbáltam elmondani mindazt, amit olvasmányélményeim alapján szülővárosom múltjából megismertem, bemutatni

18

Horvátországi Magyarság azt, ahogyan az elődök arról a szeretetről és rajongásról szóltak, ami őket e Tisza-menti városhoz kötötte. Mert egyvalami tisztán kicsendül az elmúlt korok üzenetéből: csak azoknak állított emléket az idő, akik műveikkel nyomot hagytak a történelemben. A cím eléggé romantikus ahhoz, hogy kellő módon ráhangolódjak vidékünk XIX. századi világának színeire és zamatára. Öreg Mezey János kántor uram az első, aki után könyvek és művek maradtak. A soltvadkerti ifjú a Kalocsán eltöltött éveit követően valamikor 1840 táján került Óbecsére. Éppen mire otthont teremtett volna a városban, s mire az óbecseiek is megszerették volna őt, jöttek az 1848-as véres forradalmi napok, s a várost felégető szerb martalócok elől népes családjával együtt neki is menekülnie kellett – s ő meg sem állt Kunszentmártonig. Csak 1860 után tért vissza Óbecsére, hogy két évtized múltán szeretett hívei kísérjék majd utolsó útjára a városi temetőbe. Öreg Mezey János, a jeles egyházi énekszerző akkor kezdett Mária-himnuszokat költeni, amikor Fényes Elek nemzedéke a reformkor idején elindult Magyarország újra-felfedezésére. Ő még találkozott Szulik József apátplébánossal, aki a XIX. század hetvenes-nyolcvanas éveinek országosan is ismert papköltője volt, s akinek elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy Óbecse akkoriban Bács-Bodrog vármegye egyik szellemi központja lett. József-napkor Csupor Gyula a költő, és fáradhatatlan közéleti ember, Szászy István ugyancsak költő, országosan is ismert orvos, a szerb költészet egyik első fordítója, Parcsetich Félix később Újvidék főszolgabírája, Milkó Ignácz, ugyancsak nagy tudású orvos, kiváló bankigazgató, GrünbaumGalambos Pál a feledhetetlen Óbecse és Vidéke című hetilap főszerkesztője és Balaton Gyula, a várost 25 éven át irányító főszolgabíró ültek az asztalánál, és feltehetően hosszasan mérlegelték, érdemes-e belefogni a járásosztásba. Ha ők döntöttek a közlegelők felosztásáról, hát rosszul döntöttek, de ez megítélésükön már semmit sem változtat. Alakjukat az utcán a túloldalról is megsüvegelte a kamasz Fárbás József, a későbbi nagy tekintélyű tanító és ugyancsak lapszerkesztő, és Kovács Huszka Ferenc, a templomépítő alsóvárosi plébános, országosan ismert botanikus. Draskóczy Ede pedig legfeljebb a szülői házban a vasárnapi ebédnél hallhatta a nevüket. Mégis, milyen fényes vonulása a kor nagyjainak, azoknak, akik nevet és ismertséget szereztek a városnak. Hogy Than Károly és Than Mór ekkor már Budapestről gondoltak haza – nos ez talán még varázslatosabbá teszi a város egykori ragyogását. És miközben a hallgatóság tekintetét figyeltem, arra gondoltam, lélekben mennyivel gazdagabbak lennénk, ha a nagy elődökről az iskolában is hallhatnának a mai fiataljaink, ha élményszerűen tudnánk szólni a XIX. századunkról is. (Magyar Szó, 2009. december 11.)

Nyelvemlékeink Látjátok feleim címmel rendeztek kiállítást az Országos Széchényi Könyvtárban, melyen soha nem látott teljességében tekinthetők meg a magyar nyelvemlékeink. „…s mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is, mert a miénk” – választotta útmutatónak Kazinczy Ferenc gondolatát Madas Edit, az első önálló nyelvemlék-kiállítás megálmodója és megalkotója, aki a legszebb és legnemesebb nemzeti ereklyéinket tárta

19


A tihanyi apátság alapítólevele (1055) az érdeklődők elé. A kezdetektől 1530-ig terjedő közel fél évezred során született középkori írott anyanyelvű kultúránk egésze látható az emlékezet tiszteletet parancsoló otthonában, az oklevelek, imádságos-, mise- és szertartás-könyvek, a jegyzőkönyvek a krónikák és végül az önálló szerzői alkotások fóliánsra rótt, vagy kódexbe foglalt szavak, szófűzések és tökéletesen megformált magyar nyelvű szövegek szépséges-szép világában. A tárlókban, a kolostori kerengőnek kialakított teremben a magyar középkor írásművészetének minden szépségével találkozhat a látogató. A kereszténység felvételével ugyan együtt járt a latin írásbeliség is, de a királyi oklevelek a tulajdonnevek mellett a határjelek neveit is magyarul foglalták írásba, így adódott, hogy az I. Endre által kiadott latin nyelvű szövegben, a pannonhalmi kolostor levéltárában őrzött Tihanyi Apátság alapítólevelében – amely eredetiben maradt fenn – nem kevesebb, mint 58 magyar szó található. Csak a Mohácsig terjedő időszakban egymilliónyi a szórványemlékeink száma, amelyek alapján – tudósok véleménye szerint – tökéletesen rekonstruálható a magyar nyelv korai története. A szövegemlékek sorát azután a Halotti Beszéd az Ómagyar Mária-siralom és a Königsbergi Töredék latin szövegbe ágyazott részlete nyitotta meg. Ez volt az a kor, amikor az egyházi életben, a jogszolgáltatásban és a kolostori oktatásban már együtt élt a magyar és a latin nyelv, az írásbeliség színjén pedig a glosszák – a bejegyzések – formájában követelt magának

20

Horvátországi Magyarság teret és jelenlétet a magyar szó. Az 1440–1530 közötti közel száz esztendő már a kódexek kora volt, s a kiállításnak köszönhetően most látható először együtt a Bécsi, az Apor- és a Müncheni Kódexben található Huszita Biblia, Tamás és Bálint fordítása, mely mögött a szlavóniai táj fényei is földerengenek. A kódexek nyomán virágzott fel a kezdetben főleg fordításokon alapuló kolostori irodalom, imakönyvek, példatárak, traktátusok anyagán pallérozódott a magyar nyelv, mígnem elérkezett a világi költészet kapujába, ahol már az egyéni becsvágy készített hímzést és varrottast az anyanyelvből. Nem lehet kellő megindultság nélkül megállni az első leírt magyar mondat fölött, hiszen az 1055-ben keletkezett Tihanyi Apátság alapítólevelében olvasható Fehérvuáru reá menech hadi utu reá bejegyzést olvasva karnyújtásnyinak tűnik csupán az idő, amikor az áldott emlékű szerzeteseink egyike megvetette alapját az írott magyar nyelvnek. Nemzetünk egész kultúrája, írásbeliségünk alig számba vezető gazdagsága épült erre a mondatra, Balassa Bálint uram törökűző-asszonycsipkedő vitézi énekeitől, Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc nemzete sorsa felett aggódó borongásain, Arany János régi dicsőségünkre emlékező balladáin, Jókai derűjén és Ady Endre szikrázó dühén, Tóth Árpád és Juhász Gyula színes álmain át Babits Jónás-imájáig, népdalainktól a Himnuszig, káromkodásainktól a népmeséinkig, minden, de igazán minden ezen a nyelven tartott meg bennünket a világban. E feletti örömének adott hangot Halász Gábor is, amikor szavakba foglalta lelkesedését: „akkor is, mint most, az elit feladata volt, a nagy szellemeké és a nagy lelkeké, ügyelni, hogy a szent láng ki ne aludjon. A megnyugtató, hogy a legnagyobbak hivatásérzete az antiktól a modern időkig sohasem szakadt meg; bármennyire változott körülöttük a világ, ők lényegében ugyanazt mondják, századokon át felelnek egymásnak, és adják tovább a beavatottak szent igéit. Birodalmak elmúlhatnak, az ő hangjuk töretlenül száll keresztül a századokon, a mai lélek időtlen, határtalan testvérre talál ezer év előtti társaiban…” A Látjátok feleim című kiállítás felér egy zarándoklattal, s aki megteszi ezt az utat, hazavezető útjaink legszebbikét járhatja végig. (Magyar Szó, 2010. január 29.)

Irodalom és közösség Egy jeles kritikusunk Könyve(in)k sorsa címmel voltaképpen irodalmunk sorsáról közölt jegyzetet a Vajdaság Ma hírportál egyik rovatában. Rövid számvetésének lényege, hogy a „vajdasági magyar irodalom” jelenleg tapasztalható gondjai már a befogadással kezdődnek, az itthon megjelent könyvek sehogyan sem, vagy csak körülményesen jutnak el az olvasóhoz, s ha végül mégis megtalálják a címzettet, a művek az irodalmi élet (a közélet) hiányában többnyire visszhangtalanok maradnak. S bár a jegyzetíró úgy véli, hogy irodalmunk visszhangtalansága jószerével a délvidéki és a magyarországi könyvterjesztő hálózat, ezen túlmenően pedig a kritikai értékelés és visszajelzés hiányával magyarázhatóak, én megkockáztatom, hogy a tapasztalt fogyatékosságok mélyebben gyökereznek. Az kétségtelen, hogy a kilencvenes évek háborúinak sora alapvetően alakította át a délvidéki magyar ember és a magyar közösség életét. Az akkori események nyomán társadalmunk az

21

Horvátországi Magyarság egyéni szándékok, a valós intézmények és az addig ilyen vagy olyan formában, de mégis létező közösségi kultúra tekintetben egyszerűen összeroppant. Olyan repedések és torzulások születtek akkoriban, melyek ma is kísértenek. Az akkor eltávozottak és az otthon maradottak között olyan mélységes mély szakadék nyílt, ami ma is áthidalhatatlannak tűnik. Akkor volt divat Újvidéken az Magyarországra távozottakat „főállású”, „fizetett magyarok”-nak minősíteni – ami máig jóvátehetetlen ostobaságként üli meg a levegőt. Nem kevésbé volt megfontolatlan a délvidéki magyar író szájából a Vörösmarty tér könyvpódiumán elhangzott kijelentés, amikor – évekkel később – az éppen aktuális könyve kapcsán kijelentette: reméli ezzel a novellagyűjteménnyel végre sikerült pontot tennie a „Vajdaság-élménye” végére, amivel egyébként sem kíván többet foglalkozni Mindkét szűkkeblűségre valló kijelentés arról árulkodik, hogy valahol az önmagunkról történő gondolkodás terén vannak alapvető hibák. Mert ha a Kárpát-medencében társadalmi-közösségi szinten létezne egy, a mindennemű sallangjaitól és ballasztjaitól megtisztított magyarságkép és magyarságtudat, akkor az elmenők és a megérkezők kérdése nem lenne feszültségforrás, nem szolgálhatna alapul társadalmi ítéletek megfogalmazásához. Ha lenne határozott nemzetélményünk, akkor nem kellene fogcsikorgatva azon fáradozni, hogy a szülőföld jelentette „terhektől” – és terheltségtől – megszabaduljon az elismertségért Budapesten küzdő író. Mi több, abban is biztos vagyok, ha a Kárpát-medencében társadalmi-közösségi szinten létezne egy, biztos alapokon nyugvó magyar közösségtudat, nem lenne gond a magyar könyvek forgalmazása és az egészséges irodalmi (köz)élet kialakítása és működése sem. A legnagyobb bajt én abban látom, hogy ma valamiféle nehezen meghatározható méreg pusztítja a lelkeket, s a mindennapok szintjén valami elképesztő önfeladásnak vagyunk a tanúi. Akár van irodalmi kritikánk, akár nincs (persze, én is azt hiszem, hogy nincs) a szellemi élet terein régen nem látom már az építő szándékok jelenlétét. A Beregszásztól Lendváig és Soprontól Marosvásárhelyig terjedő régióban ünnepnek számít az, ha a közélet szintjén valaki a reményekről beszél, ha arról ejt szót, hogy írói, újságírói, művészi vagy tanítói mivoltában a közösséget is érintő tervei és szándékai vannak. Egy magába roskadt, céljait nem látó, távlatairól lemondó magyarság nem találja helyét a Kárpát-medencében, és ez a mindennapi életben is megmutatkozik. Mert abban váltig nem hiszek, hogy egy könyv, egy festmény, vagy egy színpadi mű ne lenne képes megszólítani az embert. Azt viszont látom, tapasztalom, hogy az irodalmi élményhez az emberek többségében hiányzik a belső rezonancia. Az emberek többségét a mindennapi megpróbáltatások a közöny ingoványába terelik, s nem állok messze az igazságtól, ha ezt elsősorban és nagymértékben a média számlájára írom, amely destruktív üzeneteivel kultúránkat bontja le és az öröklött kultúrkincseinket porlasztja felettébb nagy elszánással. Irodalmunk és a könyveink sorsa a közösségünk sorsáról szól. Arra pedig már nem is emlékezem, mikor történt utoljára, hogy irodalmi mű megjelenése közösségi élményt jelentett volna. (Magyar Szó, 2010. február 5.)

22


Bolyai Farkas

A Bolyai és a szellemi önvédelem példája Ma, amikor intézményeink a mindennapi létfenntartási gondok mélységei felett egyensúlyozva, nagy-nagy erőfeszítések árán tesznek eleget vállalt kötelezettségüknek, a hagyományápoló és kultúraterjesztő feladataiknak, különös aktualitása van Gubás Jenő Értelmiségünk bölcsője című kötetének, melyben a belgrádi magyar egyetemista egyesületek történetét dolgozta fel. Kétségtelenül személyes érintettség is közrejátszott abban, hogy megszületett a tanulmánykötet, hiszen a szerző neve ott található a fővárosban élő magyar egyetemi fiatalság által létrehozott József Attila Egyesület tagságának névsorában is. S aki részese volt a történetnek, méltán érezte úgy, hogy a vállalkozásuk tanulságaival együtt meg kell örökítenie a jeles nemzedék egykori szép küzdelmét. Mi magunk manapság is „vajmi keveset teszünk” múltunk emlékeinek a megőrzése érdekében – fogalmazta meg a könyve bevezetőjében Gubás Jenő –, ezért hangsúlyosan jelentős a dokumentumok alapján készült számvetés. Voltaképpen három kulturális kezdeményezésről ad számot a szerző: a két világháború között az 1930-as években létrehozott Bolyai Farkas Egyesületről, az ötvenes években alapított, de a hatékony működésének küszöbén hatalmi eszközökkel gyorsan felszámolt József Attila Egyesületről, majd ennek megszűnését követően a hatvanas években már csak a szándék szintjén jelentkező Bartók Béla Kultúrkör megalapításának jószerével csak a tervéről és a hozzá fűzött reményekről. Küldetésének igazi lényege, az értelmiségünk nevelésében betöltött szerepe csak

23

Horvátországi Magyarság a Bolyainak teljesedhetett ki, hiszen – úgy tűnik – minden zordsága ellenére a királyi Jugoszlávia azért biztosított némi lehetőséget a civil szerveződéseknek, a polgári kezdeményezéseknek. Az 1934-ben a főleg Deák Leó és Strelitzky Dénes vezette nagy politikai küzdelem eredményeként megnyílt belgrádi magyar tanítóképző mellett 1938-ban arra is futotta az erőből, hogy Vámos János irányításával felépüljön az önálló magyar diákotthon és nevelőintézet, amelynek falai között olyan neves személyek ténykedtek, mint Vondra Gyula katolikus plébános és Kincses Zoltán református tiszteletes. Más volt a helyzet a titói Jugoszláviában, ahol a kommunista hatalom ugyanazzal a politikai demagógiával karolta föl a magyar egyetemisták önszerveződését, mint amellyel néhány évvel később megfojtotta azt: hangsúlyozta, a testvéri népek sorában igenis van helye a magyar fiatalok szervezetének, de a gettósodás veszélyére figyelmeztetve azonmód megszületett az ítélet is, ami miszerint a testvéri népek közösségében semmi helye sincs a nemzeti alapon történő szervezkedésnek. S ebben nincs is semmi meglepő, hiszen ez a Janus-arc volt a rendszer legfőbb jellemzője. Tulajdonképpen ebben rejlik a kötet valódi értéke is, hogy megmutatja a kultúrateremtő szándékkal szemben jelentkező hatalmi bambaság és rosszindulat sokféleségét: azt is, ahogyan a szélsőségesen jobboldali Szántó Gábor igyekezett a saját céljaira felhasználni a gyámkodása alól menekülni igyekvő bolyais fiatalokat, s azt is, ahogyan a kommunista lakáj, Farkas Nándor figyelmeztetett a „nemzeti különállás romanticizmusának” veszélyeire, ami megítélése szerint előbb vagy utóbb „reakcióba megy át”. A magyar fiatalok sorsa 1920 után a jugoszláv államhatalom döntéseitől függött ugyan, a történetek mégis a lihegő magyar politikusokról árulnak el a legtöbbet. Gubás Jenő az Értelmiségünk bölcsője című kötetével egyszerre mutatta meg a délvidéki magyar értelmiség mindenkori kiszolgáltatottságát, valamint a kiszolgáltatottsággal szemben megjelenő cselekvő szándékok szépségét és jelentőségét. „Ez a visszatekintés is a feledés ellen kíván tenni”, hogy ne vesszen nyoma közösségünk küldetéses nemzedékei szép szándékainak. Nemes formája ez az emlékezésnek. (Magyar Szó, 2010. február 19.)

24


Juhász György

A Gorenje-turizmusról a Visegrádi Szerződésig Mi már annyi szörnyűségen átmentünk, hogy csak őszintén, kertelés nélkül beszélhetünk. (Dudás Károly szabadkai író előadásából. Protestáns Szabadegyetem 2008. május, Bizovac - Horvátország)

Bevezető Legalább 10 éve érik már bennem a gondolat, hogy a megélt történetsort papírra vessem. Eddig jegeltem, de ezen a nyáron két olyan dolog is történt, amely arra utalt, hogy eljött az idő. Júniusban Eszéken megvettem a Zágrábban 2008-ben kiadott Horvátország 1918-2008 című nagymonográfiát, és mire végigfutottam a fejezeteken, megszületett Pozsonyban az új (elkövetői szerint csak a módosított) szlovák nyelvtörvény. A két dolog csak látszólag nincs összefüggésben, ugyanis bennünket, magyarokat mindkettő érint. Az első inkább pozitívan, a második a szlovákiai magyarságot létében támadva negatívan, a honi és az egyetemes magyarságot pedig megalázóan.

A Gorenje-turizmus és szereplői A világútlevelet 1988. január 1-jétől (még a Grósz- kormány ideje alatt) vezették be Magyarországon. Ezzel a lépéssel megnyílt az út... Hova is? Ausztriába. Csak oda, ugyanis a többi nyugat-európai országba még hosszú ideig vízum kellett, ami beszerezhető volt ugyan, de a szaladgálást alapvetően korlátozta, így hát kiugrani csak Bécsbe lehetett. A magyar „nagy ugrás” 1989 áprilisában (már Németh Miklós a kormányfő) indult meg, összevont valutakeretekkel, (újra)egyesített családokkal, rokonokkal. Megkezdődött a nagy Gorenje-hűtőszekrény, kombinált hűtőszekrény, fagyasztóláda, automata mosógép, mixer (mind Gorenjetermék) magánimportja Ladákon, Wartburgokon és Trabantokon. A szlovén terminológia nem ismeri a konyhai eszközök fogalmát, nyilván színük miatt „fehértechnikának” hívja az említett cikkeket. Folyt be hazánkba a „fehértechnika” és ömlött ki a dollár, a német márka, az osztrák schilling és a svájci frank. A szlovének termeltek, mi vásároltunk, az osztrákok meg a határszéli pajtáktól kezdve (ezekből is üzletek lettek) a bécsi szakáruházakig hatalmasat kerestek rajtunk és a szállító szlovéneken is. Kilométer hosszú és végeláthatatlan kocsisorok, szemét, szétdobált csomagolás, hosszú várakozás, gyorsított vám és magyar tudatlanság. Több ismerősöm is büszkén mutatta, az amúgy tényleg pofás új jugó (!) hűtőszekrényét, mosógépét stb. Hiába próbálkoztam azzal, hogy ezek szlovén termékek (egy Velenje nevű szlovén kisvárosban volt/van a Gorenje-művek központja), nem hatott: - Hát az is jugó, nem? - kérdeztek

25


Újvidék vissza. Fölhagytam a meddő próbálkozással, miközben 1987-88-89-es telefonregiszteremben több ljubljanai (maribori, lendvai, muraszombati, postojnai stb.) telefonszám volt, mint pesti. Erre a szép telefonszám-gyűjteményemre úgy tettem szert, hogy 1981-1988-ig első alapító vendégoktatóként tanítottam a Ljubljanai (akkor még Edvard Kardelj) Egyetem Bölcsészettudományi Karának Összehasonlító Nyelvészeti és Orientalisztikai Tanszékén a magyar nyelvet, irodalmat, kultúrát és mindent, ami a magyar helyesírástól a magyar filmművészetig belefért. Hét csodálatos év, helyesebben majdnem tíz, mivel 1977 és 1979 között két évig az Újvidéki Egyetemen voltam posztgraduális ösztöndíjas. Ottani apanázsomat a vajdasági autonóm kormány folyósította. Csak Tito halálának évében (1980) dolgoztam Budapesten, aztán újra vissza „Jugóba”. A sok-sok szlovén telefonszám ismerősöket, barátokat takart, mérnöktől tanárig és orvostól vendéglősig. Újvidéken jól-rosszul megtanultam szerbül, Ljubljanában két év kellett ahhoz, hogy már törjem a szlovént (tanszékvezetőmmel németül beszéltem, mivel ő megismerkedésünkkor közölte, hogy ez Szlovénia és itt nem beszélünk szerbül). A szlovén nyelv kommunikációs szintű elsajátítása megnyitott minden kaput előttem, bejáratos voltam a Szlovén Írószövetségbe, a Mladina c. radikális ifjúsági lap szerkesztőségébe, a Pomurska Založba könyvkiadóba és sorolhatnám tovább. Személyesen ismertem Jože Smole kormányfőt, több-

26

Horvátországi Magyarság ször találkoztam - később még Budapesten is - Milán Kučan szlovén államfővel, barátom volt Jože Hartman1, Jože Hradil2, Milan Gruskovnjak3, dr. Hajós Ferenc (később Szlovénia első budapesti nagykövete) és nagyon sokan az egyetemi kollégák közül. 1989 tavaszán és nyarán a szlovénok már mással voltak elfoglalva, mint a Gorenje-export, a Gorenje-turizmust még reklámcélra se használták ki, figyelmüket egy belgrádi úriember, bizonyos Slobodan Miloševic kötötte le, így hát amikor telefonon fölhívtam barátaimat, hogy engem elborzaszt a magyar konzum kannibalizmus, amellyel honfitársaim rávetették magukat az azóta is piacvezető4 legismertebb szlovén cég termékeire, csak elcsodálkoztak azon, hogy Magyarországon nincs Gorenje. De azonnal megértették fölháborodásomat, amikor arról beszéltem, hogy milyen alapon fölözik le a pénzünket (a magyarokét és a szlovénokét) az osztrák sógorok, úgy, hogy ezeknek a műszaki cikkeknek még a garanciája is elvész Hegyeshalomnál, amikor „büszke” gazdáikkal együtt „kilépnek” Ausztriából. Minden ljubljanai ismerősöm segítséget ígért, csak arra kértek, hogy Magyarország rendeljen közvetlenül a Gorenjetől, s az nagykereskedelmi áron szállít majd egyből Magyarországra. Ekkor kezdődött első vesszőfutásom. Elkezdtem kutatni, hogy ki is dönthet egy ilyen kérdésben. Saját tárcám (műv.min.) azonnal átpasszolt a külügyhöz. Mindkét „cégnél” miniszterhelyettessel tárgyaltam, akik meg is értettek, sőt egyet is értettek velem, de addig nem jutottunk el, hogy legalább a telefont fölvegyék. A külügyes aztán megsajnált, s irodája ablakához vezetett, miközben megkérdezte, hogy mennyi jutalékot kapok, majd egy a Duna túlpartján lévő nagy fehér épületre (MSZMPszékház) mutatva közölte, hogy ilyen horderejű ügyben ott kell kopogtatni. Pár nappal később már ott kopogtattam. K.B.-ben (Központi Bizottság) osztályvezetői szinten fogadtak, bőven szántak rám időt, és B. elvtárs (név, cím a szerkesztőségben) jegyzetelt, bólogatott, főleg akkor, amikor elmondtam, hogy szerény tudásom szerint bár Marjai József miniszterelnökhelyettes többször is járt a 80-as években Belgrádban, hogy készpénzt szedjen ki a jugókból, akik jelentős összeggel maradtak adósaink az árucsere-forgalomban, mégis üres kézzel távozott. A 80-as évek második felében ezt a tartozást enyhítették pár száz Zastava 101-es típusú személygépkocsival (amelyekért szintén megindult akkor Pesten az „osztályharc”). Hát most itt az idő és a termék, lehetne tovább lépni! A főelvtárs két-három napon belül ígért választ. Nem sokkal a határidő lejárta után hívattak a „Fehér házba”, s közölték velem (helyesebben kioktattak), hogy szűken, csak a gazdaság oldaláról értelmezem, így rosszul látom a helyzetet. A párt álláspontja szerint az utazás vásárlással is együtt járhat, fölösleges a túlszabályozás, ami a direkt import „átszervezésében” nyilvánulna meg, illetve a folyamat már zajlik, így leállítása nagyobb társadalmi kárt okozna, mint anyagi hasznot.5 (Még ugyanebben az évben megin1 2 3 4 5

A szlovén SZDL (HNF) elnöke 40 kötetes műfordító, a szlovén-magyar, magyar-szlovén szótár szerzője Ügyész, a szlovén főügyész első helyettese A Gorenje művek forgalma 2007-ben 1.347 M Euró, tiszta nyeresége 56 M Euró A Gorenje-turizmus 5 milliárd (!) dollárjába került Magyarországnak ebből 3 milliárdot hitelfelvétel (!) útján fedezett a kormány

27

Horvátországi Magyarság dult a 10%-ra csökkentett vám miatt a használt és koros nyugati (roncs)autók beáramlása is Magyarországra.) B. elvtárs csak úgy búcsúzásként megkért, hogy ne foglalkozzak tovább a Gorenjével, mivel ő (per tangentem) úgy tudja, hogy van nekem más, a térséggel kapcsolatos, tanári pályámhoz is jobban kapcsolódó kulturális feladatom. Az illető - milyen érdekes - jól tudta, tényleg volt.

A Belgrádi Magyar Intézet sorsa A második történet még a 80-as évek elején indult, amikor is a vajdasági magyar csúcsértelmiségiek6 közül többen szorgalmazták hazánk belgrádi nagykövetségén és magyarországi látogatásaik (előadások, írószövetségi események, Kossuth Klub-béli előadói estek, író-olvasó találkozók stb.) alkalmával, hogy hazánk nyisson Belgrádban Magyar Intézetet (munkacímen: Magyar Információs és Kulturális Központ). A miniszteri felterjesztés 1986-ra született meg, két intézet tervezett megnyitásáról, a helyszínek: Belgrád és London7. Hogy a jugoszláv és a brit „birodalom” hogyan került egy lapra, máig nem értem. Dehogynem. A világban bárhol működő minden magyar intézet munkáját - túl a finanszírozáson - két dolog határozza meg, hogy milyen elvek alapján és hogy milyen „házban” tevékenykedik. (Magyar tulajdonú épület, bérlemény, virtuális: alkalmakra bérel, koncert- és kiállító termet, standot, színpadot stb.) így volt ez Belgrád esetében is. Először csak szóban, majd egyre többször írásban is kértek tőlem ötleteket, elképzeléseket a Szalay utcában (műv.min.) és a külügyminisztériumban, amelyeket én el is készítettem. Röviden a lényeg az volt, hogy a Belgrádi Magyar Intézetnek csak a jugoszláv tagköztársaságok közötti óriási kulturális, oktatási, tudományos, művészeti szintkülönbségek figyelembe vételével, tehát nagyon szelektív megjelenéssel van értelme (más „produkció” kell Szkopjébe, inkább folklorisztikus, és más pl. Ljubljanába: inkább kisplasztika, grafika). Ezt a differenciált kultúr-diplomáciát úgy kell megvalósítani, hogy külön és fokozott hangsúlyt kell fektetnünk a vajdasági, a horvátországi és a szlovéniai magyarok elvárásaira (itt közös rendezvényekre gondoltam elsősorban, s ezeknek 1990-ig Jugoszláviában még Milošević hatalomra kerülése után is megvolt a lehetősége). Másik alapvető javaslatom az intézet munkatársaira vonatkozott. Tételesen, hogy aki nem tud szerb-(horvát)ül/ul, nem vezet jól (balkáni körülmények között) gépkocsit, s nem képes saját adminisztrációját ellátni, az ne menjen Belgrádba. Kettő-három munkatárssal és egy asszisztenssel, aki a könyvtárat, videótékát, folyóiratokat stb. gondozza, meg lehet indulni a 255 800 km²-es országban8. Még engem is meglepett, hogy tárgyalópartnereim: Rátkai Ferenc miniszterhelyettes, Boross Róbert főosztályvezető, Hárs Gábor osztályvezető, Györké Sándor belgrádi magyar nagykö6 Az Intézet felállításának legismertebb szorgalmazója Gion Nándor volt. 7 Jellemző „megfontoltságunkra", hogy a Londoni Magyar Intézet is csak 1999 márciusában kezdhette meg munkáját, Bogyay Katalin vezetésével. 8 Ma már föl sem tűnik, hogy a valamikori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság területe kétszerese volt Angliának (130395km²)

28

Horvátországi Magyarság vet elvtársakból egyre jobban urakba átmenő illetékesek minden javaslatomat elfogadták, sőt. Györké Sándor egy belgrádi egyeztetésen azt javasolta, hogy minimális átalakítással (a konzuli osztály válaszfallal történő lezárása) a magyar nagykövetség magasföldszinti részén rendezkedjen be az intézet, amely terület valóban minden tekintetben (fogadóhelység, irodák, WC, könyvtár stb.) megfelelt a célnak. 1988-ban Köpeczi Béla miniszter már át is utalt 3 millió Ft-ot (ez még ma is komoly összeg) az előzetes könyv- és eszközbeszerzésre, s volt egy olyan pillanat is (1988 tavasza/nyara), amikor úgy nézett ki, hogy ’88 őszén ljubljanai oktatói munkámat befejezve egyenesen Belgrádba megyek előkészíteni az intézet várhatóan 1989-es megnyitását. Aztán Köpeczi meggondolta magát és közölte, hogy ilyen nincs, még a külügyben sem, hogy „egyik ágról a másikra”, tessék legalább fél-egy évre hazajönni, s utána indulhat Belgrád. Így érhetett aztán Pesten a Gorenjeturizmus, s a már kormányfő Németh Miklós kabinetjének 1989. május 10-i átalakítása. Németh kiteszi Köpeczit és teljesül Glatz Ferenc nagy álma, miniszter lesz (nem egész egy évre). Glatznál 1989 őszén nagy volt a forgalom, nem ronthattam rá, pedig beosztottai (akik akkor inkább alattvalónak tűntek, mint korábban) nagyon-nagyon inspiráltak. Inkább üzentem, de a történész-minisztert már nem érdekelte egy új magyar (hungarológiai) intézet alapítása, megnyitása. 1989 őszén/telén úgy fölgyorsultak az események: további új pártok alakultak, többpárti választások előkészületei zajlottak stb., hogy magam is jobbnak láttam befejezni az egyre értelmetlenebbé váló fáradozást. Az új, immár legitim Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató-miniszter már nem is foglalkozott ezzel az üggyel, amit aztán 1991 nyarán a szerb fegyverek végleg ad acta tettek. 1992-93-ban és később, főleg a NATO-bombázások alatt többször gondolkodtam azon, hogy vajon a diktátorrá váló Milošević bezáratta-e volna a magyar intézetet, ahogy a német, az amerikai és más intézetek esetében ezt megtette... A belgrádi magyar intézet a „diplomáciai-Trianonon” is enyhített volna egy kicsit! Ez alatt azt értem, hogy 1920 után pl. Belgrádban és Londonban is az osztrákok „vitték el” az általában a legjobb helyeken lévő monarchia-nagykövetségeket, s nekünk a lényegesen rosszabb helyeken (külvárosban) fekvő konzulátusi épületek jutottak. Ma már jelzésértékűnek is vehetjük, hogy Jugoszlávia nem akart YU-Centert Budapesten, ebbe 1989-90-ben már sem a szlovénok, sem a horvátok nem mentek volna bele, hanem a magyar intézet ellentételezéseként vendéglakásokat kértek a belvárosban azon délszláv kutatók számára, akik hosszabb időt töltenek Budapesten. A művelődési tárca az V. kerületben közvetlenül a jogi karral szemben nagypolgári lakásokat ajánlott fel - milyen érdekes az élet - a Szerb utcában.

29


Megye, régió, köztársaság

Lakosság száma

Területe

Főváros

1. Bajorország

10959203

70546

München

2. Burgenland

269771

3965

Eisenstadt

1233984

7845

Trieszt

4. Győr-Sopron

421742

4012

Győr

5. Horvátország

4581370

56538

Zágráb

6. Kärnten

536179

9533

Klagenfurt

7. Lombardia

8891652

23856

Milano

8. Oberösterreich

1269540

11980

Linz

9. Salzburg

442301

7514

Salzburg

10. Szlovénia

1891896

20255

Ljubljana

11. Somogy

349437

6035

Kaposvár

12. Steiermark

1186525

16387

Graz

873413

13613

Trento

28465

3337

Szombathely

15. Veneto

4345047

18368

Velence

16. Zala

314884

3784

Zalaegerszeg

37847409

277208

3.

13.

Friuli-VeneziaGiulia

Trentino-Alto Adige/Dél-Tirol

14. Vas

30


31


Alpok-Adria helyett Visegrád Az 1990-es tavaszi választások után új, polgári kormánya lett hazánknak Antall József vezetésével. Többen csak nyárspolgárinak hívják, ami talán túlzás, de nem alaptalan. Az új, számomra (és a tízmilliónyi magyar számára is) ismeretlen ember alig pár hónapot töltött az MDF élén, s már alapíthatta is kormányát, s a harmadik magyar köztársaság bel-és külpolitikáját. „Érdekes módon” Antallt a gazdaság - ami mindennek az alapja - nem érdekelte, mással foglalatoskodott: paktumokkal megtalálta Göncz Árpádot, az őszi önkormányzati választásokra készült, amit nagy hirtelen el is veszített az MDF Budapesten, Demszkyt azóta is nyögjük. Antall többszintű külpolitikájának (euro-atlanti kapcsolatok, Varsói Szerződés szétverése, a határon túli magyarokhoz kapcsolódó anyaországi viszony elmélete és ellentmondásos gyakorlata, regionális-térségi kapcsolatrendszerünk stb.) több olvasata van. Számomra Antall legnagyobb külpolitikai tévedésének tűnik (itt most az 1990. évi őszi Jeszenszky-féle pancser horvátországi fegyverexportra nem térek ki) a semmiből összetákolt visegrádi csoport álma, a V4-ek. Ebbéli aggályaimat írásban először a vajdasági magyarság (szenvedés) történetét 1944-2003 feldolgozó cikksorozatom (Magyar Nemzet, 2003. augusztus 9., 16., 23.) amúgy mellékszálaként fejtettem ki mindösszesen egy bekezdésben. „Már dörögtek a fegyverek Jugoszláviában, amikor Antall József 1991 februárjában Visegrádon belekényszeríti hazánkat egy kvázi szövetségbe, amely tizenkét éve nem működik kellő hatékonysággal, ellenkezőleg... „Baráta-

32

Horvátországi Magyarság ink” csak arra jók, hogy Horn Gyula Mečiarral népességcseréről álmodozzon, majd a magyar ellenzékkel közösen támadják a rasszista Beneš-dekrétumok ügyét teljes joggal fölvető Orbán Viktor miniszterelnököt. Mikuláš Dzurinda Budapesten alázza meg a zavaros múltú Medgyessy Pétert, s akkor még a bős-nagymarosi betonszörnyet nem is említettük. Ha Antall József és politikai „stratégái” nem kapkodnak, már 1991 nyarától valós, akár a skandináv vagy a Benelux-államokéhoz hasonló mélységű és minőségű szövetségeket köthettek volna a független(edő) Szlovéniával és Horvátországgal. A történelmi gyökerek is frissebbek és arányosabbak (Osztrák-Magyar Monarchia), mint a Károly Róbert fémjelezte Anjou-koré.” Az általam a Visegrádi Együttműködés alternatívájaként említett (és közel húsz éve ajánlott) magyar-szlovén-horvát szorosabb partnerkapcsolatokat az tette volna lehetővé, hogy hazánk népszerűsége csúcsán volt a függetlenségéért küzdő Ljubljanában és Zágrábban egyaránt. Ezt a több mint szimpátiát az NDK-s menekültek előtti határnyitással alapozta meg Magyarország. Budapest 1989/90/91-ben szabályosan példakép volt a szlovének és a horvátok számára, amit a ljubljanai egyetemisták több lepedőnyi méretű plakáton a Rožna Dolinában (Rózsavölgy) lévő központi kollégiumuk homlokzatán a világ tudomására is hoztak: „Lahko jebeš ZDA in evropa naš vzgled je Madžarska.”9 Az egyetemistákon túl persze lényegesen komolyabb alapjai is lettek volna a szorosabb együttműködésnek, mégpedig az 1978-ban megindult, jól fejlődő és folyamatosan bővülő Alpok-Adria (horvátul: Alpe-Jadran) Együttműködés. A térkép10 és a hozzá tartozó táblázat önmagáért beszél, az érintett térség lakosainak száma 37 847 409 fő, 277 208 km² területen. Ivo Goldstein horvát történész helyesen elemzi könyve 580. oldalán, hogy az Alpok-Adria integráció a kulturális, tudományos, közlekedési és gazdasági együttműködés mellett „Horvátország (és Szlovénia) számára jelentős kijárat volt a nyugat felé”. A 80-as években Bosznia-Hercegovina és Montenegró is csatlakozni akart az Alpok-Adria Együttműködéshez, de ezt a horvát és a szlovén tagköztársaságok megakadályozták. Antallék figyelmen kívül hagyták ezt a lehetőséget, pedig csak az együttműködésben részt vevő négy dunántúli megye mellé kellett volna fölsorakoztatni a többi tizenötöt. Nagy kár volt, és ma már pótolhatatlan is, hiába létezik még (papíron és olasz elnökkel) az AlpokAdria Munkaközösség. E sorok szerzőjét ugyanabban a külügyminisztériumi dolgozószobában, bár már más szereplő oktatta ki, ahol a „Gorenje-tanácsot” kapta. Az új szereplő már nem miniszterhelyettes, hanem helyettes államtitkár volt. A helyettes államtitkár úr sem Visegrád mellett volt elkötelezett, hanem minden második szava Antall József volt. Antall mellett egy igen furcsa-amorf, önmagát omnipotensnek és omnikompetensnek vélő rokoni-baráti-tanítványi, nagyon lelkes, 9 Megba..hatod az USA-t és Európát, a mi példaképünk Magyarország." 10 Ivo Goldštein i.m. 579. old.

33

Horvátországi Magyarság de csak félprofi csapat (ez az amatőr sportbéli eufemisztikus elnevezése) gyűlt össze, s lett miniszter, tanácsadó, nagykövet, ez-az, amaz. Hogy ez mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, hogy a már idézett Magyar Nemzet-béli háromszor egy kolumnás cikkem megjelenése után a levitézlett és korosodó exek ( Jeszenkszky Géza, Kodolányi Gyula és Csóti György) személyeskedő, nagyképűen gőgös és öntelt, tárgyi és történelmi tévedésektől hemzsegő „publicisztikában” védték néhai mentorukat, akinek azt a Visegrádot köszönhetjük, amely Szlovákia részéről a nyelvtörvényhez vezetett, azután hogy közigazgatását észak-déli irányban már úgy átszervezte, hogy az a tömbmagyarságot miszlikbe vágta, a Duna eltereléséről nem is beszélve. Ma ott tartunk, hogy a velünk állítólag szoros szövetségben álló országból kitiltják a magyar államfőt, a kitiltással párhuzamosan üldözik a magyar nyelvet, fasisztoid jogszabályokat (Beneš-dekrétumok) tartanak életben (másik „szövetségesünkről”, a csehekről se feledkezzünk meg!), s aki ezt szóvá teszi - pl. Orbán Viktor - azt kiközösítik. Számomra Visegrád, Dávid Ibolya, Demszky Gábor, a kárpótlási jegyekkel licitáló magyar paraszt, a megszűnt iparágak, a csepílajosos, szilvássygyörgyös, gyurcsányferences privatizáció - és sorolhatnám tovább - antalli örökség.

Epilógus Ma már a Gorenje-turizmust úgy látom, az arra kellett, hogy még dolgozó népünk a hűtőládákkal, 8-10 éves Volkswagen Golfokkal és a pár tízezer forintért megszerezhető lerobbant tanácsi bérlakásokkal foglalkozzon, s eközben a volt és leendő politikai és gazdasági elit pedig törvényesen (?!), a Sárközy Tamás jogászprofesszor által komponált dallamokra megkezdje a spontán privatizációt, ami aztán majd átmegy nem spontánba. Azt nem tudom eldönteni, hogy az 1947-48-49-ben lezajlott államosítások voltak-e mocskosabbak, vagy a rendszerváltás által piedesztálra emelt magánosítás. Amit tudok, az az, hogy ezek a folyamatok Szlovéniában nem így zajlottak. Kuponos rendszer volt, állami cégeket alig adtak el. (A spontán privatizációt szlovénul rablásnak, sikkasztásnak nevezik.) Önálló utat követtek, nem térdeltek le a jugoszláv néphadsereg, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap előtt sem. És ma már euróval fizetnek, az osztrák életszínvonal közelében élnek, és fütyülnek ránk, mert nem vagyunk egy súlycsoportban. A Belgrádi Magyar Intézet ügye tipikusan a magyar tehetetlenség, a mindent túlkomplikáló, egyeztető, időt húzó, aztán már csak a saját sorsával törődő oktatásikulturális „elit” nyegleségén múlott. Művelődési minisztériumi szlogennel élve a fontos, de nem sürgős kategória. A történelem túllépett az intézet ügyén, de elszabotálóinak többsége még mindig közöttünk van, és még mindig árt. A harmadik esetben meg józan paraszti ésszel és népi-plebejus szívvel belefutottam a Belvárosi Magyar Demokratákba, akik az V. kerületből nézték a világot és benne a Balkánt. Antall József már-már Károly Róbertnek hitte magát, Lech Walesa III. Kázmér királynak, Vaclav Havel pedig Luxemburgi Jánosnak. Magam úgy tudom, hogy van egy másik Visegrád is, délen, s volt

34

Horvátországi Magyarság nekünk Dobó Istvánunk, Zrínyi Miklósunk és Jurisics Miklósunk is. Végvári hőseinknek a törökkel szinte kevesebb bajuk volt, mint a császári udvarral. Nem tanultam a perifériákon küzdő magyar-horvát eleink sorsából, akik csak kardjukban bízhattak. Tanulhattam volna abból is, ahogyan a belvárosi demokraták saját talpasaikkal (Lakitelki jobbágyok) is leszámoltak, s eltakarítottak mindenkit az útból, aki nemzeti szemüvegen át nézte hazáját, Pozsgay Imrétől Bíró Zoltánon át, Csoóri Sándorig. Naiv voltam, így háromszor is „jégre vitt” és „lesre állított” a Janus-arcú nagypolitika, de a sors jóvoltából rúghattam még egy tizenegyest: 2004 és 2009 között az Eszéki J. J. Strossmayer egyetemen taníthattam, és meggyőződhettem arról, hogy a Bem-rakparton, a Duna-parton és a Sándor palotában a mai napig mindent jobban tudnak. Személyesen találkozhattam Eszéken Göncz Kingával, Szili Katalinnal és Sólyom Lászlóval. Láthattam az eszéki vár udvarából elsuhanó fekete limuzinjaikat, miközben gyalog ballagtam a bölcsészkar felé. Vártak rám horvát hallgatóim, akik magyarul akartak tanulni. Nem is tudták, hogy én kikkel találkoztam...

35


Balázs Kovács Sándor

Bűn és büntetés - A presbitérium és a világi vezetés bíráskodása a dél-baranyai magyar falvakban A Duna mente a magyar területek közül az elsők között tért át a protestáns vallásra – ahogy Földváry László a Dunamelléki Egyházkerület historikusa írta: „A magyarföldi reformációnak kiindulási pontja az Alsódunamellékén volt.” Már az 1540-es években terjed itt a reformáció és Tolna mezővárosa válik a hódoltsági területek egyik szellemi központjává. Itt már a 16. században protestáns főiskola működik, külföldet megjárt, művelt tanárokkal, kik közvetlen kapcsolatban álltak a hitújítókkal: Sztárai Mihály, Szegedi Kiss István, Skaricza Máté, Eszéki Imre, Tövisi Mátyás, Thúri Farkas Pál, Decsi Gáspár, Tolnai Fabricius Bálint stb. 1548-ban már Tolna város fele a reformáció tanait vallja magáénak. Hirtelen gyorsasággal foglalták el először a kápolnát, majd a nagy templom felét, nem sokkal utána az egészet a protestáns hitet vallók. Természetesen itt is, mint a legtöbb helyen a reformáció evangélikus-lutheri tanításokra épülő iránya volt jellemző. Csak később vették át a kálvini – valójában református hitelveket. A 16. században Skaricza szerint: „a legnagyobb (protestáns) egyház egészen a Fekete-tengerig” a tolnai. Tolna mellett Decs községe a Sárközben is jelentős szerepet játszott a magyar reformáció terjesztésében. Eddig ismert forrásaink szerint a Sárközben először itt bukkan fel 1540-ben protestáns prédikátor bizonyos Gergely pap személyében. Decs olyannyira jelentős szerepet játszott a korai magyar reformáció időszakában, hogy az 1560-as években Szegedi Kiss István szuperintendens zsinatot tartott itt. A többi Duna menti település is ebben az időben fogadta be – több-kevesebb vita és harc árán – az új hitet. A földvári, a bölcskei, a paksi lelkészt már 1576-ból említik forrásaink, sőt tudjuk, hogy a Dunamelléki Egyházkerület megalakulásának is ez az esztendeje. Majd 1626-ban az említettek mellett feltűnik a nagydorogi, a felsőnyéki, a bikácsi, a dunaszentgyörgyi, a pusztahencsei, az őcsényi, az alsónyéki „egyház szolgája” is, ahogy a korabeli megnevezés jelzi. Az 1816. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint a mai Tolna megye területén jó néhány eklézsia e korai időben alakult: Ireg 1640, Miszla a 18. század eleje, Tengőd 1646, Paks 1576 előtt, Szekszárd a reformáció első felétől stb. A Duna mentén főleg Tolna fejlődése gyorsult fel, a 16. század egyik legjelentősebb városává nőtt, ahol 1548-tól már protestáns iskola is működött 1600-ig, s amelyeknek nevét Baranyai Decsi János és Sztárai Mihály működése tette ismertté. Az 1570-es évek közepéig jól működő protestáns közösségek jelezték a reformáció térhódítását az egész megyében. „Valamint a több Superintendentiákban – írta 1838-ban Polgár Mihály egyházkerületi

36

Horvátországi Magyarság főjegyző -, úgy a Dunamellyékiben is igyekeztek azon a buzgó Hívek mindjárt a Reformáció után, hogy Oskolákat állítassanak fel. Állítottak is minden Ekklésiában legalább ollyat, amelyben a Vallást, olvasást és éneklést megtanulhassák a gyermekek. A kisebb Ekklésiákban a Lelki Pásztorok viselték egyszersmind az Oskolatanítói hivatalt is ...mivel ezen Egyházi Ker. nem sokkal a Reformatió után Török hatalom alá esvén a tehetősebb Patrónusok a földes urak innen elköltöztek, tsak ugyan nem álhattak itt fel – kivált huzamos időre – ollyan anya Oskolák, mint az ország más részeiben. Tolna Vármegyében azomban a Tolnai, és Baranyában a Veresmarti Oskolák elég nagy hírre kaptak, és még a 17ik században is szépen virágoztak, úgy hogy az Ország más más részeiből is mentek azokba tanulni, és sok tanulók ditsősségekre tartották, ha azzal dicsekedhettek, hogy ők Tolnát, Baranyát öszve járták.” Az Alsó-Dunamellék első püspöke Bakonyi Albert volt, akit 1550 körül választottak meg erre a tisztségre. A 17. század közepén Patai P. Sámuel püspök volt az első, aki megpróbálta összefoglalni és leírni e területek reformációjának addigi történetét. Dunapatajon született, Debrecenben tanult, majd Laskóra került rektornak, hol két évet töltött, később Laskai János superintendens mellett a vörösmarti, majd a tolnai iskola rektora lett. 1630-ban Dunaföldvárra, Decsi Kristóf után pedig Soltra ment lelkésznek, ahonnét 1634. április 24-én Tolnára vitték, s itt szolgált 19 éven át viselte a tolnai egyházmegye seniori hivatalát is. Itt írta meg Szilágyi Benjámin István sárospataki kollégiumi tanár kérésére az Alsó-Dunamellék reformációjának történetét. „A mi engem illet - távol legyen tőlem minden hányavetiség - mindig óhajtottam bővebben is megtudni és ismerni, hogy kik voltak az első reformátorok ezen hánytvetett országban? de soha sem juthattam annak igaz ismeretére. 1617-ben két egész évet töltöttem mint iskolarektor a laskói iskolában. Még abban az időben többen éltek a régiek közül, kik szemtanúi voltak a Sztárai Mihály által Alsó-Baranyában és a Dráva mindkét partján úgy a magyarok, mint a szlávok közt eszközölt reformátiónak. Az egyházak reformálásában pedig - mint nekem beszélték - főkép ezt a módszert követte: Midőn közönséges szónoklataiban hirdetni kezdé az evangéliomot, elsőben Dávid zsoltárait, melyek közül a kiválóbbakat szép átdolgozásban hazai nyelvre tette át s a melyeket mai nap is használunk az egyházakban, nagy buzgósággal és lelket megragadólag énekelte a nép előtt. Énekeivel annyira fölbuzdította a népet, mely azelőtt ilyest soha nem hallott, hogy a közel környékből mindenfelől s oly nagy számmal tódult hozzá, hogy alig lehetett hozzáférni. Minthogy pedig magas csengő hanggal volt megáldva s a zenéhez is értett, oly szépen és megnyerőleg énekelt, hogy kellemes zengedezésével egészen megigézte az embereket. Ekként az egész Hegyalján (így nevezték a lakosok Baranyának azt a részét, a melyet átmetsz a Karassó folyó mellett elnyuló s Vörösmartnál a Dunát érintő hegy) hirtelen elterjedt a hír, hogy t. i. új vallás támadt, melyről még az apák sem hallottak soha; s aztán a közelebbi városokból, mezővárosokból és falvakból oly tömegesen indult a nép Laskóra, mint valami híres sokadalomra. Látván, az célt Sztárai, hogy a tanulatlan nép oktatására elérkezett a kedvező alkalom, de szükséges is, hogy az igaz vallást és az evamgéliomi igazságot föltárja előtte: akként

37

Horvátországi Magyarság alkalmazta beszédeit, hogy azokban az igazságot a legvilágosabban tüntesse föl, s a misének, bűnbocsátó leveleknek s más szertartásoknak, mint emberi találmányoknak hiábavalóságáról annyira meggyőzte őket, hogy a római katholikus fratereket, papokat és szerzeteseket csakhamar szélnek bocsátva, a pápától elszakadtak s az egyházat Sztárainak adták át. Sztárai után a második reformátor volt az eszéki részeken a Dráva mellett Tordafalván (mert Laskón a reformálásban Szerémi Illés volt neki utóda) Szentantali Gergely 1521-ben Melachton tanítványa Wittenbergben. Ennek fia volt Anti István, ki atyját követte a papságban s kit, mint nagyon elbetegedett és féllábbal már majdnem a koporsóban levőt, személyében ismertem. Szentantali Gergely súlyos üldözést szenvedett saját atyjafiaitól és tagjaiban meg is bénult, mindazonáltal szerencsésen bevégezte az elkezdett reformációt. Hogy ő volt a Dráva folyón túli eklézsiák főképeni reformátora, onnét is nyilván van, mert közbeszéd közben még ma is sok ízben előhozakodnak róla nemcsak a szlávok (mert Tordafalva szláv eklézsia), hanem a magyarok közt is a szomszéd lakosok... Siklós város és vár környéke a jeles Siklósi Mihálynak emlékét tiszteli, ki Perényi Péter reformátora volt...Eddig van, a mi az ősökről hagyományként reánk szállott. Áttérek azokra, a miket szorgos tudakozás után bizonyosan megtudhatánk. Hogy pedig annál bizonyosabban írhassak valamit s kívánságodnak emberül eleget akarva tenni: Illyés nap körül (ekkor épen nagy sokadalom vala Eszéken) én magam lementem Baranyába egészen Laskóig tisztelendő Halasi Bálint úrhoz; s majd sorba látogatván minden nevesebb egyházat, mindenütt kitudakoztam a magasabb korú és értelmesebb embereket, kik a régi dolgokról valamit mondhatnának. De így is alig tudhattam meg valami biztosat. Vörösmart városban találtam egy igen öreg embert, Józan Gáspárt, 85 évest, ki 1547-től előszámlála ugyan nehány reformátort, de minden bizonyos rend nélkül, a mint t. i. eszébe jutott; kiknek nevét így sorolta elő: Bertalan pap. Módis Miklós pap, Mátyás pap, emlékezett dr. Szegedi Istvánról is. Ez teljes 20 évet töltött Vörösmarton prédikátorságban, Vörösmarthy 19-et, Szepsey Bálint 18 évet, Petry György superintendens hetet s jelenleg - mondta az öreg - Szanki János a prédikátor, ki már négy év óta hűségesen folytatja nálunk hivatalát. Kiválóbb iskola-rektorok voltak Vörösmarton: Tolnai Nyírő István, Fogtői János, Maróthi János; Laskón: Muraközi András, Kopácsi János stb. Ki volt Baranyának első Superintendense? nem tudom bizonyosan. Általános a vélemény, hogy az első Superintendens is, miként az első reformátor Sztárai Mihály volt. Midőn pedig ez Laskóról Gyulára ment (mint ezt nekem hajdan saját hajlékomban beszélte Laskai János páter, kinek apja a prédikátorságban utóda volt Sztárainak s a ki sokat és gyakran beszélt ezen régi dolgokról). Sztárainak utóda lett a Superintendensségben Vörösmarti Illés. Ez a csulai káptalan papjai közül hivatott (hol hogy XII. kanonokkal hajdan káptalan létezett, bizonyos jelekből még ma is látható) Hercegszőllősre, a boldog emlékű reformátor Kákonyi Péter után prédikátornak. Ez a Kákonyi Péter Hercegszőllősön volt 1550. előtt. Vörösmarti Illés pedig sok évet töltött Superintendensségben, s Hercegszőllősön halt meg s ott is temettetett el, három fiút hagyva maga után, u. m. Hercegszőllősi Gáspárt, Mihályt és Istvánt. Ezeket mindnyáját jól ismertem; egyenkint hírneves férfiak voltak, atyjukhoz hasonlóan tudománynyal és kegyességgel

38


A Vörösmarti Általános Iskola jeleskedők s ugyancsak atyjukéhoz hasonló kopaszságukról és nagy szemöldökükről híresek... Míg az ország boldogabb állapotban volt, azon időben ez az egész alsó Magyarország, t. i. Felső- és Alsóbaranya csak egy Superintendens felügyelete alatt volt. A Superintendens Hercegszőllősön működött. A seniorságok vagy egyházmegyék ezek voltak: Tolna, Buda, Cegléd, Kálmáncsa. Most másképen van. Akkor a seniorok is birtak a prédikátorok felavatására való minősítéssel...a helyreállt béke alkalmával 1607. és 1608-ban Ráckeviben tartott synoduson általános szavazattal Hercegszőllősi Gáspár választatott Superintendensnek. Hercegszőllősön pedig 1608-ban első Seniorul Laskai Lőtinc lett választva. Mind a két superintendentiában azonban, mind a felsőben, mind az alsóban, ugyanazon artikulusokkal éltek, melyek előbb latinul irattak. Hercegszőllősön 1576. aug. 16-án 40 választott prédikátor jelenlétében, aztán pedig magyarra fordította azokat Siklósi Miklós.... Ki volt Tolna városának első reformátora? Nem tudni. A kiknek nevét 1540-1550 közt feljegyezve találtam, így következnek: Elsőnek tartatik köztük Mucejus Mátyás, tudós és három nyelvet, latin, görög és hébert értő férfiú, mint az eklézsiának hagyott könyvei bizonyítják. Ez meghalt Tolnán 1551-ben. Ennek idejében 1546-ban iskolamester volt Karancsi Mihály. Mucejus után következett 1548-ban Sztárai Mihály...Beszélik egyszersmind, hogy Sztárai előtt Eszéki Imre lett volna, kinek kollégája volt Bereméni János; de ezekről semmit sem találok

39

Horvátországi Magyarság évkönyveinkben, melyek legnagyobb részben elvesztek. 1560-ban prédikátor volt Eszéki István, kinek kollégája volt bizony is Márk pap. Ezek idejében gondolatom szerint Dombi Péter volt az iskola rektora, mivel a rektorok sorozatában, kik Szegedi István után következtek, nagy hézag van Dombi Péterig. Dombi Péter igen tudós ember volt, szent és kegyes, de egyszersmind indulatos s kivált a szorosabb iskolai fegyelmezésben nagyon szigorú. 22 éven át igazgatta a tolnai iskolát, s keze alól számos tanult és jeles ifju került ki, kik a külföldi iskolákra is ellátogattak ama 22 év alatt, a mint ezt tiszt. Foktői Márton uram - ki szinte tanítványa volt - beszélte, midőn 1613-ban itt Tolnán tiszt. Földvári Ambrus úrnál, ezen eklézsia akkori prédikátoránál együtt ebédeltünk. Ugyanakkor említette tiszt Foktői uram, hogy ő a sz. hivatalban 41 évet töltött s a boldog emlékű Patai Istvánnal, a tul a dunai Superintendenssel együtt ordináltatott. 1565-ben Eszéki István helyébe Eszéki Mihály következett. 1575-ben Szent-Gotthárd hetiben Decsről Decsi Gáspár hozatott át Tolnára, ki 1597-ben Máté apostol napján halt meg. Ennek idejében iskola-rektorok legtöbbnyire tudós, tanult férfiak voltak s az iskola is nagyon látogatott volt. Azok közt nevezetesebbek: Baranyai Fábián rektor 1573-ban, a mint a város notáriusa hajdan följegyezte. 1575-ben követte Tolnai Fabritius Bálint...Alsóbaranyában végezte életét; a midőn már mint szénior fungált. 1577-ben Enyedi Jakab volt rektor. Tolnai István után 1581-ben Márton napkor Debreczeni Tulyok Ferenc vitetett be ünnepélyesen az iskolába...Ezt követte 1583-ban Johannes Agricola Pástoris. Majd 1586-ban Szárászi Ferenc, ki mint debreceni pap végezte életét. 1588-ban Tolnai Katona Miklós. 1590-ben Tolnai S. János, 1592-ben Hercegszőllősi Gáspár, Vörösmarti Illésnek, a superintendensnek fia, ki 1607ben Ráckeviben szinte superintendenssé választatott. Hercegszőllősi Gáspár után Patakról Tolnára vitetett rektorul Siklósi Péter, ki ámbár nem volt akadémikus, de azért elég tanult és egyszersmind tréfás ember volt, ki 1595-ben hunyt el. Özvegye Decsi Gáspár leánya volt. 1598-ban Tolnai Borbél (Rasoris) István. Decsi Gáspár meghalván helyébe prédikátorul Buzás Mihály vitetett 1597-ben. A hadi mozgalmak miatt a város egy ideig elpusztultan állott. Buzás Mihály után Borbély István viselte a prédikátorságot... Fölváltotta hivatalában Földvári Ambrus...Miután nyolc évig működött volna, következett utána Laskói F. István. Ennek Hercegszőllősi Mihály s majd ez váratlanul meghalván, Szőllőskei Ferenc foglalta el helyét. Ennek pedig engemet tettek utódává, az 1634-dik év Szent György napján Soltról Tolnára hívattatván... A dunáninneni részekben pedig hajdan ezek voltak a főbb református ekklézsák, s némelyek pedig még most is azok: Tolna, Bölcske, Földvár, Aba, Decs, Ethe, már elpusztíttatott, de hajdan híres egyház, mint sok más, mint: Szekszárd, Bátha, Báthaszék, Mohács, Daróc, Lopó, Baranyavár, s túl a Karassó folyón Monostor. A hegyaljai részeken: Karancs, Hercegszőllős, Csúza, Vörösmart, Laskó; a Dráva mellett Kopács, Eszék, mely hajdan szinte híres egyház volt. Erdőd, melynek magának van lelkipásztora, és Szent-László. Itt hajdan fényesen épült egyház volt, melyet István despota emelt. Csapa, mely hajdan szinte jelentékeny város volt, három templommal ékeskedő a Dráva folyón innen. Nagy-Harsány, Pécs, Peterd ezeket utóbb az antitrinitáriusok foglalták el, Pécsen jeles collégiumok volt az első reformátoroknak...Sziget

40

Horvátországi Magyarság a török által régen elfoglaltatott, Kálmáncsehi hajdan szinte jelentékeny város, most csekély község. Itt szinte híres iskola volt egykor, hol az atyám is, Kánási János, öt esztendeig rektorságot viselt.” A kutatók körében közhely az egyháznak az a nagy alakító hatása, amelyet korábbi évszázadokban gyakorolt a magyar nép szellemi életére és kultúrájára. A magyar református parasztság életében jelentős szerepet kapott az egyházak helyi igazgatására felállított presbitérium. Az egyház vezetői már a reformáció korai századaiban igyekeztek híveik életét a vallás tanítása szerinti elveknek megfelelően befolyásolni. Ennek érdekében a református egyház igen jelentős fegyelmezőmunkát végzett. (Példa erre Kálvin genfi köztársasága és ugyanez kicsiben a falvakban a presbitériumok ténykedésében.) A presbitériumok megalakulása előtti időszakban az egyházközségek felett álló egyházmegye, élén az esperessel sokkal aktívabban részt vett a református községek egyházi fegyelmezőmunkájában, mint később a 19. század folyamán. Az egyházmegyei gyűléseken, az ún. synodusokon tárgyalták az illető egyházmegyéhez tartozó falvak lelkészei által bejelentett bűneseteket. A felsőbb hatóságok másik bíráskodási alkalma a vizitáció volt, mikor is – évenként egyszer – az egyházmegyei tisztségviselők kiszálltak, és a helyszínen vizsgálták meg a falvak erkölcsi állapotát, az eklézsia anyagi helyzetét. E korai időben a házassággal kapcsolatos ügyek az egyházmegyei fórum elé tartoztak, ezért a gyűléseikről készített jegyzőkönyvek zöme ilyen természetű. (Hűtlen elhagyás, házasságtörés, vadházasság, paráznaság stb.) A vallás szerepe legerőteljesebben az erkölcsi szférában nyilvánul meg. S mivel az egyházi erkölcsi rend alapja a tízparancsolat volt, állásfoglalásuk abban is megegyezett, hogy mit tartanak bűnnek. A Kálvin által képviselt szigor kiterjedt az életvitelre, a munkára, a hétköznapokra. Az egyház különböző eljárások által érvényesítette akaratát. Ezek között szerepelt már a középkorban is a “kiprédikálás”. A lelkész belefoglalta prédikációjába mindazokat a vétségeket, amelyek az előző héten megestek. Az egyes példázatok – névvel vagy név nélkül – egyrészt az intés és a fenyítés célját szolgálták. De a kiprédikálás eszközét az újabb korban a lelkészek csak módjával alkalmazták, mert az érintettek sokszor igen hevesen reagáltak. Tény, hogy a lelkész sokban függött híveitől. A presbitériumok megalakulás után e fórum vált az egyházi fegyelmezési munka színterévé. „A presbitérium – írta Kálvin János – az az Istentől rendelt és a hívek hozzájárulásával választott testület, amely a gyülekezet nevében Krisztus parancsolatait követve mind fegyelmi, mind lelki, mind anyagi ügyekben döntésre hívatott el és jogosult.” Már maga Kálvin János is úgy látta „hogy az igehirdetésen és a sákramentumok kiszolgáltatásán kívül, amelyek nélkül nincs egyház, állandó feladat a tanítás, a fegyelem gyakorlása...” Kálvin szerint „erre a célra kezdettől fogva bíróságokat állítottak fel az egyházban, hogy ezek az erkölcsök ellenőrzésével foglalkozzanak, a bűnöket kivizsgálják és gyakorolják a kulcsok hatalmát...” A presbitérium tagjai a nép közül választott presbiterek és a helyi lelkész, akik együtt képviselték a testületet. A presbitereket és a presbitérium világi vezetőjét, a kurátort (a gondnokot) a gyülekezet tagjai választották tekintélyes, idősebb egyháztag férfiak

41

Horvátországi Magyarság közül. Falusi és mezővárosi közösségekben a presbiterek elsősorban a módosabb gazdák és középparasztok közül kerültek ki. 1617-ből Pápáról ismeretes az első olyan református presbitérium, amely kegyes életű és legjobb erkölcsű nemesrendű és katona-egyháztagokból álló testület, de még nem tiszte az egyházközség vezetése, csupán genfi (Kálvin-i) mintára az egyháztagok, köztük a lelkész vallásgyakorlatára, erkölcsére, köznapi életére felügyel. Az egyházközség anyagi természetű ügyeit és igazgatását az illető település világi vezető testülete (magisztrátus, tanács, elöljáróság, nemesi gyűlés) látta el. Az ellenreformáció előrehaladása során, ahol a protestánsok kisebbségbe kerültek, illetve ahol a világi hatóság nem volt protestáns vallású, továbbá puritán presbiteriánus hatásra fokozatosan kialakultak a gyülekezeti önkormányzattal foglalkozó presbitériumok. Különösen a 18. században gyarapodott a számuk. Már nemcsak kinevezett, illetve hivatalból köteles tagokat (kurátor, esküdtek, egyháziak, nemesemberek), hanem választott jobbágyokat is találunk a presbiterek között. A tisztán vagy többségében protestáns vallású helységekben az állami és egyházi igazgatás szétválása (az 1780-as évektől) gyorsította meg a presbitériumok alakulását. Templomozás előtt a presbitérium tagjai a parókián vagy a templom előtt gyülekeztek és a lelkész vezetésével vonultak be az istentiszteletre. Nagyobb helységek templomaiban külön kijelölt padjaik, székeik voltak. Szerepük volt az egyházi bíráskodásban is, amely részvételükkel történt. A presbitérium és a református egyházközségek ügyeinek világi részről való vezetője, gazdasági ügyeinek kezelője, ügyintézője a kurátor. Erre a tisztségre köztiszteletben álló, vagyonosabb, rátermett parasztembereket választottak meg a falusi közösségekben. A kurátorság a 19-20. században vetekedett a falusi bíró tekintélyével. A kurátori intézmény eredete a 18. századba nyúlik vissza. Az 1707-i rózsahegyi evangélikus zsinat szervezett először egyházkerületi főkonzisztoriumokat, amelyek elnökségéből alakult ki később az egyetemes felügyelő, illetve az egyházmegyei és egyházközségi felügyelő tiszte. Az 1734. évi bodrogkeresztúri református konvent állított először a püspökök mellé egyházkerületi főkurátorokat. Ennek mintájára a következő évtizedekben az egyházmegyék, majd az egyes egyházközségek is az alakuló presbitériumok élére főkurátort, illetve kurátort választottak. A református egyházközségek főgondnokai kezdetben a patrónusok, földesurak, a nemesi vármegye tisztségviselői, majd földbirtokosok, tekintélyes értelmiségiek (pl. ügyvédek) közül kerültek ki. A főgondnokok az egyházközségek világi képviseletét látták el, míg a kurátorok csupán anyagi, gazdasági természetű ügyekkel foglalkoztak. A presbitérium és a világi községi tanács kapcsolata a század folyamán végig feszült és ellentmondásos volt. A presbiterek és a kurátor megválasztásában nem a kor és a vagyoni állapot számított – az egyházi törvények szerint – hanem, “hogy azok a vallást, a köz-jót szerető, a közönséges Isteni tiszteletet gyakorló, békességet követő, józan és tiszta életű kegyes, Istenfélő emberek”. E rendelkezést azonban nem mindig sikerült a gyakorlatban alkalmazni, előfordult, hogy a választott presbiternek olyan jellembeli hibái kerültek napvilágra, amiért le kellett váltani.

42

Horvátországi Magyarság Az egyházak hatásköre a hitéletre és az egyház belső szervezeti kérdéseire terjedt ki, de a 18. században és még később is sok helyen az egy vallást követő, tehát homogén lakosságú községek nagy részében az egyházi és világi vezetés még nem vált szét, ennélfogva az egyház elég széles körben, sokszor vagyoni kérdésekbe is beavatkozva, gyakorolt kényszerítő és egyúttal büntető jogkört, de ismeretesek olyan megoldások, amikor mégis csak az egyház járt el akár a földesúr helyett is. A református egyház törvényeiben, a kánonokban már a korai időszakban igyekszik megszabni a presbitériumok jogkörét és feladatait. Ezek a következő területekre terjedtek ki: I. Erkölcsi, egyházfegyelmezési ügyek 1. Az istentiszteletre nem járók megbüntetése, a káromkodók, a templomi székrend megsértőinek fegyelmi ügyei. 2. A “tzégéres bűnbe estek” figyelmeztetése, megfegyelmezése (paráznaság, gyilkosság, istenkáromlás, tolvajlás, hamisan esküvés, ünneprontás, botránkoztató élet, eretnekség stb.) 3. A külön élő házasok összebékítése. II. Kulturális ügyek Az iskola és a tanító munkájának ellenőrzése, hogy “az Oskolában jó Keresztyének, s Polgárok formáltassanak.” III. Gazdasági ügyek Az egyház gazdasági alapjainak biztosítása, ellenőrzése (A prédikátor, a tanító, a harangozó járandóságának biztosítása, templom, parókia, iskola épületének karbantartása, a temető rendben tartása). A presbitériumi gyűlésekről a lelkészek jegyzőkönyvet vezettek, e feljegyzések segítségével képet kapunk a presbitériumoknak az egyes falvakban végzett fegyelmező-, büntetőmunkájáról, erkölcsi felfogásáról, s ennek révén a falvakban előforduló kihágásokról, bűnesetekről is. Ugyanakkor bepillantást engednek abba, hogy a presbiteri testületeken keresztül a református egyház a parasztság életének milyen szférái felett gyakorolt ellenőrzést, s hogy ehhez hogyan viszonyult a nép. Az 1817. évi csúzai püspöki látogatás jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy: „A Presbyterium bűnbe esőt, vagy bűnöst, a Prédikátor előűlése alatt, maga elébe hivattya, érezteti velle el tevejedéset, annak szégyent, és gyalazatot szerző vóltát, és ha Lelki Esmeretbeli ösztönöztetésére közönséges Poenitentiat kiványa (de a melly ritka dolog, tőlle meg nem tagadja); ha pedig nem: a Domestica Poenitentiat, a Presbyterek jelenletekben velle Subeáltattya, és minekutána bűneiről vallást tett, azoknak szeretetekbe ajanlja, kegyes jó intések s. jora való serkentesek mellett el ereszti. A kűlső Isteni tiszteletet nem gyakorlókal így cselekszik: azt maganoson a Predikator magahoz hívattya; a vallas erejét es hasznat azzal erezteti, nem különben a vallastalanságnak szomorú következeseit; ha erre nem engedelmeskedik: a melly ritkán szokott meg történni a Presbyteriumba hivattya, nogattya a Presbyterek előtt, s. a tartozó kötelessegére fenyítéssel is kötelezi.” Itt ekkor a presbitérium 10 tagból állt.

43


A vörösmarti református templom Az ünnepek megtartását szigorúan írták elő a világi és egyházi hatóságok és törvények. Még 1800. januárjában is megerősítették Mária Terézia 1772. évi határozatát a vasárnapokról. Eszerint „hogy a vasárnapokon s innepeken senkinek is dolgozni, vagy az Isteni tisztelet alatt a kortsmákon enni inni, dombérozni, s templomokban menni köteles legyen. Hogy…déljest 3. óra előtt különös házakban, vagy kortsmákon musikálni az illyetén hellyeken öszve gyűlni, lármát tenni 4. óra előtt…kortsmákon…akarmelly játékot el kezdeni, tíz vagy leg fellyebb 11 órán túl az illyetén hellyeken mulatni szabad ne legyen. Hogy a szekerekre nehezebb terheket rakni, vagy már az előtt való napokon meg rakodtakat az Isteni tisztelet vége előtt el indítani, tíltva legyen, egyéb aránt az indultaknak sohol is akadály ne tétessen, sőt ha szekereiket

44

Horvátországi Magyarság tsináltatni szükség volna, nékik engedelem nyujtasson.” Tolna vármegye központi járásának főszolgabírájának levele 1793. április 7-éről: „A vasárnapi nap az egész keresztyénségnek fő innepe napja, mellynek meg ülésére nem világi törvény, hanem Isten parantsolatja által köteleztetünk, és még is nem tartyák a népek, úgy amint illene, mert nyári időben vasárnapokon, alig múlik el a dél, már majd minden hellységekben, minden háznál tseng zeng a kolomp durog az ostor, fogják a lovakat ökröket, indulnak a szekerek, nyargalnak a kotsik, ki a hellységekbül, és még azon Szent Vasárnapi napon, szénával, búzával rakodnak s be is jönnek. A hellységek bíráinak s elöljáróinak kötelességek az Isteni Törvényeknek meg tartását parantsolni és tapasztaltam, két ollyatén hellységbéli elöljárókat, mellyek a Communitás szénáját, vasárnapi napon hozatták, és kazaloztatták, parantsolom tehát mind az elöljáróknak, mind a népnek közönségesen, hogy ezen régi rossz szokásokat, hagyják el, szentellyék meg a vasárnapot, ne dolgozzanak, ne indúljanak ki a hellységekből, ha tsak osonnáig is.” A gyakorlatban azonban nem igen sikerült érvényt szerezni ezeknek a határozatoknak. A szüleit meg nem becsülő gyermekek még az ünneprontóknál is szigorúbb büntetésben részesültek, az apa akár a házától is elküldhette engedetlen fiát. A szülők és gyermekek közötti ellentétek kiindulópontja sok esetben az öröklés volt. Az özvegyen maradt szülőnek, aki legtöbb esetben az anya volt, fiának megfelelő szülői tartást kellett biztosítania. Ez sok huzavonára, ellenkezésre adott lehetőséget. A tanács szülőtartást írt elő annak a gyermeknek, aki nem élt együtt az édesanyjával. Nemcsak a családon belüli nézeteltérések és tiszteletlenségek kerültek az elöljárók elé, hanem az idős emberekkel szembeni tiszteletlen viselkedők is. A lelkész “az Isteni tiszteletet nem gyakorlókat szemre hivattya, keményen megdorgálja, és ha az intésnek nem enged: Biró páltzája alá adja.” A templomi ülésrend igen szigorú hierarchiát követett a reformátusoknál. A nemeket élesen elkülönítették, tehát a templom egyik részében ültek a férfiak, másikban a nők. A nemeken belül életkor szerint történt a helyfoglalás, tehát elöl a legidősebbek, majd a középkorúak, végül a legfiatalabbak ültek. A férfiak oldalán rendszerint külön padok illették meg a tisztviselőket. A családi állapotban vagy az életkorban bekövetkezett változás együtt járt az új, a rendnek megfelelő ülőhelyhez való joggal. Az ülésrend meghatározása és a székrend megsértőinek megfegyelmezése is a presbitérium feladata volt. “A tzégéres bünbe estek büneikről Keresztyén szánakozással meg feddetnek, bűneiktől való iszonyodásra s életek megjobbítására, azon bünöket kárhoztató szent irásbeli helyekkel ösztönöztetnek poenitentia tartásra az igazán megtérő bünösöket kegyelmébe vevő Istennek nyájas igéreteivel hivogattatnak. Mindezekre, ha az Istennek lelke bennek munkálkodik, és szóval jelentik büneiken való szivbéli bánatjokat, Isten kegyelmét és Felebarátjaiknak megengedését, óhajtozásaikat s életekben megjobbítására való magok kötelezését: Ott mindjárt azon Parochiális Háznál való gyülésben, a prédikátor, azon dologhoz alkalmaztatott

45

Horvátországi Magyarság poenitentiális Könyőrgést mind vélek, absolválja, s a Bűnöknek ez után szemesebben való el kerülésekre intvén, békességgel elbotsátja.” Ha pedig olyanok vannak, akiknek bűnét már mások is tudják, “ sőt már a Helység Háznál is a Bírák által róla meggyőzettettek, még is hallgatják Istennel, és a megbotránkoztatottakkal békességre való lépéseket: “ az ilyeneket vagy az eklézsia kurátora, vagy más tisztes öregek által a predikátor (ha őmaga velük nem beszélhet) meginteti kötelességének teljesítésére, “egyszersmind tudtokra adatja, hogy a közönséges Isteni tiszteletekből ugyan ki nem rekesztetnek, de az Úr Asztalához való járulása szabadság nekik nem engedtetik, valamig istennel, és Felebarátaikkal meg nem békéllek”, és ezt a gyűlés előtt be nem bizonyítják. Ez után aztán rövid időn belül önként bűnbánatot tartanak. Ha a bűnbe esettek önként nem jelentkeztek, gyakran előfordult, hogy lakostársaik jelentették az esetet a prédikátornak, hisz a paráznaság bűnébe esett személyekről leginkább csak akkor derült ki a dolog, ha annak kézzelfogható bizonyítéka is volt, és kilenc hónap múlva megszületett a gyermek. Ebben az esetben az ügymenet a következő volt: A panaszos felkereste a lelkipásztort és jelentette neki az esetet, aki a kellő tájékozódás után összehívta a presbitériumot és a gyűlés előtt megtörtént a részleges kivizsgálás, tanúkihallgatás stb. és a határozathozatal. Illyés Endre református egyháztörténész adatai is jól illusztrálják a régi törvények múltbeli szigorát és szinte mindenre kiterjedő figyelmét. Utal pl. az 1563-as évből a 42-es egyházi paragrafusra, mely szerint a káromkodást megkövezéssel lehetett büntetni, holott ma már nem is számít bűnnek. “A káromkodást minden isteni és emberi törvény ellen gyakorolják. Pedig törvényeink szerint e bűnben leledzőket háromszori törvény elé jutásuk után meg is lehetett kövezni. De semmi szigorúság, semmi törvény nem használ.” A szigorú büntetést a szó mágikus erejébe vetett hit, a kimondott szó valóra válásának teljesülésétől való általános félelem sugallta. E szigorúság és mágikus hit a 19. századra szinte teljesen eltűnt, természetesen azért a káromkodást továbbra is büntették, de már enyhébb, pálca vagy korbácsütésekkel. A káromkodás napvilágra kerülése mindig tanú vagy tanuk által történt, előfordult, hogy a családon belül apa jelentette fia káromkodását vagy fordítva. Ha házasember káromkodott, az nagyobb bűn volt, mintha legény tette volna ugyanezt. Ugyanis a házasembernek példát kellett mutatnia a fiatalabbaknak. De még súlyosabb bűnnek számított a káromkodás, ha az asszony szájából hangzott el. A káromkodás a nap minden időszakában egyformán bűnnek számított. Nem tettek különbséget a hétköznapi és ünnepi káromkodás között. Enyhébb volt a megítélése a kocsmai káromkodásnak, mert a kocsma egyébként is bűnös helynek számított. A templomban történő káromkodás megítéléséről még csak elképzelés sem alakulhatott ki, mert ilyen esetre még a legelvetemültebb ember sem gondolhatott. A különböző káromkodási fokozat között a nemi szervek, az Isten és a szülők káromkodásba foglalása számított a legsúlyosabb bűnnek.

46

Horvátországi Magyarság A csúzai jegyzőkönyvek szerint Pápa Józsefnek 1823-ban a polgári bíróságon peres ügye volt Károlyi Mihállyal, és a perben Pápa József számára kedvező ítéletet hoztak. Az ítéletet a vesztes fél Károlyi Mihály nehezen viselte, és barátaival megtámadta Pápa Józsefet. Őt szidalmazták, és csúnyán morgolódtak. Az egyházi törvények szerint megidézték, megdorgálták és megpirongatták őket. A szemben álló felek között a békesség helyreállt. A másik esetben Bakó Lajos szidta a lelkészt, az egyházat, az egyházi vezetőséget, közben mérgében a temető sövényét is kicsupálta. A presbitérium szerint az ilyen viselkedésért őt felelősségre kell vonni, a következő presbiteri gyűlésre meg is idézték, az ügyről azonban többet nem hallunk. Egy vacsora közben Dobszai János el kezdett veszekedni, káromkodni, sőt hajbakapott a házigazdával és a tanítóval. A presbitérium az ügy miatt beidézte a gyűlésbe, és őt verekedés miatt, istenkáromlásért keményen megdorgálta. A gyűlésen jelen volt a falu bírája, Ádám István is, ki szintén határozottan fellépett a helytelenkedő személy ellen. 1825-ben Jakab János a presbitériumhoz fordult panasszal. Vejére panaszkodott, mivel nem becsüli őt, és nem engedelmeskedik neki. Veje, Mészáros Ferenc szerint apósa pofozta fel őt, káromkodott, gorombáskodott vele, sőt anyósa és felesége is csúfolni szokták őt. Ügyüket megvizsgálták, és a presbitérium véleménye szerin Jakab János és felesége, leánya nem hiba nélkül való, ezért megfeddték őket. A vő, Mészáros Ferenc pedig könnyen gondolkodó, szófogadatlan, anyósát és apósát nem becsüli. Emiatt kemény büntetésre volna méltó. A presbitérium egyik tagja azonban védelmére kelt, és pártfogásba vette, ennek ellenére keményen megdorgálták és kötelezték a kibékülésre. Pápa János 1829-ben fiára panaszkodott, kivel nem tudott megegyezni, aki állítása szerint szidalmazta őt és csúnyán bánt vele. A vita a földek miatt is folyt. Pápa Ádámot beidézték, ő megvallotta tettét, és elismerte a vádakat. A presbitérium erre keményen megdorgálta, és felszólította őt a kibékülésre. Kezdetben Pápa Ádám nem hajlott a békülésre, amikor azonban őt a világi bírósággal fenyegették, akkor már hajlandó volt erre, és a családban így ismét helyreállt a béke. A paraszti értékrend szerint az egymástól való lopás, tolvajlás és az orgazdaság az egyik legnagyobb bűn. Ennek ellenére, vagy inkább ezért a községi jegyzőkönyvek a kisebbnagyobb lopások feljegyzéseinek garmadáját adják. A lopások tárgya igen változatos, a méhkaptáraktól kezdve az apró jószágon át a használati tárgyakig, terményekig, sőt a lovakig, csónakokig terjedt. A leggyakoribbak a széna-, a falopási esetek, több méhkas és mézlopás volt, az állatok közül a legkapósabbak a sertések (süldő, malac, hízó), a kacsák (réce, tóka), a ludak, a tyúkok, az élelmiszerek közül a hagyma, a tök, a paprika, a szalonna, a zsír, a tojás, a már kifogott hal, a kenyér. Sok egyedi lopott holmi is volt pl. fehér ruha, kerék, gyékény, lakat, kés, balta, fejsze, kapa, szoknya, abrosz, ökörbőr, hébér, harang az ökrökről, nyers vászon, len gatya, törköly, a pálinkafőzés alapanyaga, szénahúzó horog, stb. (Folytatjuk)

47


LITERATURA Csoóri Sándor

Beszélgetések és álmok Mitterand és Illyés 1982 nyarán látogatott el hazánkba Franciaország újonnan megválasztott köztársasági elnöke: Francois Mitterand. Ha nem csal az emlékezetem, a bűnös trianoni békeszerződés elfogadása óta ő volt az első, francia államfő, aki vaddarazsak kíséretében Magyarország földjére lépett. Nem tudom, milyen feltételei, óhajai és kikötései voltak, csupán azt tudom, hogy meghosszabbított otthonosságának érdekében nem vezető politikusokkal, Kádárékkal és Aczél Györgyékkel akart legelőször találkozni, hanem Illyés Gyulával. Érthető ez, hiszen az elnök nemcsak a hírét hallotta Illyésnek, de néhány könyvét is olvasta. Többek között a Puszták népét és az Ebéd a kastélyban-t. Nem beszélve a verseiről, amelyeket magas rangú francia költők fordítottak: Eluard, Guillevic, Frenaud. Mitterand tehát nemcsak politikusként akarta megismerni Magyarországot, hanem a művészet, a műveltség, a történelem és a közép-európai gondolkodás magaslatairól is. Mitterand az első, hivatalos villásreggelijére ezért hívta meg Illyés Gyulát. A találkozásuk utáni másnapon, homlokon csókolt egy vakmerő múzsa és azt súgta a fülembe, hogy hívjam föl Illyést és faggassam ki, miről beszéltek az elnökkel? Már léptem is oda a telefonhoz és hívtam Illyést, aki nemrég egy nevezetes baráti társaság előtt kijelentette, hogy saját kamarillája titkárának engem akar kinevezni: fizetés persze nincs, se illatosított zsebkendők, sőt meg kell tanulnom a filozofikus köhögés minden fortélyát. - Elfogadja a megbízatást? – kérdezte tőlem Illyés uralkodói humorával. - Nem, nem fogadhatom el, mert én önfejű vagyok, és mérgemben megrágom a tárgyalóasztalt is. - Semmi gond, Flóra asszony majd magát is ráncba szedi… Az emlékezés itt megszakadt, mert fölvette Illyés a telefont. - Ki beszél, amott? - Csoóri Sándor – mondtam neki a megszokott lámpalázzal.

48


- Valami baj van? - Csak a megszokottak. De szeretném megtudni, hogyan zajlott le a történelmi villásreggeli? - Ugorj föl hozzám! Várlak! Fél óra múlva ott ültem már a kamarillát vezető titkár fölavatatlan székén, kezemben egy kupica pálinkával. Koccintottunk. - Tehát Mitterand – itta ki a pálinkát Illyés – Ha hiszed, ha nem, öt perc múlva már Trianonról beszélgettünk. Azt mondta az elnök, hogy Trianon az egy mocskos dolog volt. Egy mocskos ügy! - És még…? - Mást nem mondott! Szégyenünkben egyszerre hajtottuk le a fejünket Illyéssel. - Hát, igen! – kezdtem el újra dadogni… Lehet, hogy két-három percig bűnösnek is érezhette magát az elnök. Az elődei, Clemanceau-val az élen, úgy osztottak igazságot, hogy például az Ipoly folyónkat, hajózható folyóként tüntették fel térképeiken a földrajzi szakértők. Végül, még így is hálásak voltunk Mitterand elnöknek, hogy francia létére, Trianont, mocskos ügynek nevezte! Két-három hónappal később egyik Franciaországban élő 56-os magyar költő barátom, beszámolt Mitterand elnök újabb kitárulkozásáról. Az elnök saját hazájában megismételte, hogy Trianon az egy mocskos ügy volt, amely megszülte a második világháborút, az emberiség történelmének legiszonyúbb botrányát. Ha mára megértettük is ezt, következményit nem hozhatjuk helyre, hisz Trianonban eleven húsba vágtunk bele nagy késekkel ezt „helyrehozni” csak így tudnánk ma is. Egyetlen lehetőségünk maradt: Trianon sok évtizedes következményeinek a kezelése, gyógyítása. Egy francia államelnöktől jó volt hallani, ezeket, a reményt szülő, mondatokat. Jó volt, mert mi, magyarok is így gondoljuk ezt, hiszen Trianon nem múltbeli, lezárt eseménye az Időnek, hanem mindennapos botránya. Beleszövődik még az álmainkba is. Három héttel ezelőtt azt álmodtam, hogy Sütő Andrással ballagunk Farkaslaka felé. Ő egy talicskát tol, én pedig egy biciklit. Egyszer csak megtorpan András. - Odanézz! – mondja nekem. – Oda, a sűrűségre! Öngyilkosok! Egy nő, meg egy férfi! Ahogy közelebb érünk hozzájuk, egyszerre ismerjük föl a két alakot: a férfi

49


Francois Mitterand Ceausescu, az asszony pedig a felesége, Elena. Ötlépésnyire állunk meg tőlük. - Te, ezek szalmabábuk – mondom elcsodálkozva. Könnyedén himbálóznak. Gyere, tapogassuk meg a lábszárukat. - Megyek inkább gombászni. András kettőt-hármat lép és egy kasza esik le elé a magasból. - Gyere, kotródjunk innen, a kasza rosszat jelent. Erre a babonás mondatra ébredtem föl. Aznap jutott el hozzám a hír, hogy a Székelyföldön ötven magyar tisztségviselőt bocsátottak el az állásukból: tanítót, tanfelügyelőt, közigazgatási szakembert. A románok már most gondoskodnak arról, hogy a székelység ne teremthessen magának semmiféle autonómiát. Ugyanígy gondolkodnak rólunk a szlovákok, a szerbek, az ukránok. A termőre forduló fát már az első virágzása idején megnyomorítják. Trianon, kilencven év után is előre dolgozik. Hiába fényeskedik az Európai Unió, hiába nyílnak panaszirodák, a Mitterand által emlegetett gyógyítás sehol se folyik.

50


* Folytassam? Folytatom. Milán Kundera idézetével állok Mitterand mögé. Leveszem a polcról A felejtés és a nevetés című könyvét, ezt az 1993-ban magyarul is megjelentetett könyvét, s megkeresem benne egyik történésszel folytatott eszmecseréjét. A történészt Milán Hübl-nek hívták. Gustáv Husák elnöklése alatt Kundera lakásában üldögélnek és a hradzsini toronyrácsokat nézegetik. Egyszerre csak a vastag szemüvegű Milán Hübl elkezd beszélni. S úgy beszél, mintha egy fekete holló toporogna a szíve körül. Ezt mondja: A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik az emlékezetüket. Megsemmisítik a könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, más műveltséget nyújt, és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét, és elfelejti múltját. A környező világ pedig sokkal hamarabb felejt. Hát a nyelv? Azt minek vennél el tőlük? Puszta folklórrá válik, és előbb-utóbb halállal kimúlik.

* Világos, de kétféle beszéd a kisebbségbe taszított, töredékes népek jövőjéről. Melyiket fogadjuk el iránymutatónak? Reménykedjünk a francia elnök, Mitterand látomásában, vagy higgyünk inkább Kundera barátjának? Mitterand kimondatlanul is az autonómiáról beszélt, a cseh történész pedig a lassú elhalásról, megsemmisülésről. Álljunk végre mi is a tükör elé! (Aracs, 2009. augusztus 20., 3. szám)

51


Németh István

Dubrovniki fecskék Mindenki a galambokkal fényképezkedik a Roland-oszlop körül, persze úgy, hogy az oszlopból is látszódjon valami. A fecskéket észre sem veszik. Ezek úgyse engednék magukat lefényképezni, mint az elhízott, elkényeztetett, lomha galambok .A Szent Balázs sarkáról figyelem őket, elbűvölőnek villanó röptükkel, kavarognak a város felett, mint odahaza a seregélyfelhők, és nem tudom, miért, de mintha folyton egy láthatatlan óriási csipke horgolásával lennének elfoglalva. Mint testvéreik az újvidéki Szabadság tér fölött. De ezek a duborvniki fecskék mások. Élesebb a hangjuk is, mert kemény köveken köszörülték, s kemény kőfelületek verik vissza hangjukat. Elültük után is még sokáig csivitelnek. Beleszólnak az esti koncertek hangjába. Zavarják Mozartot. Itt keringtek akkor is, amikor a Dubrovniki Köztársaság szenátorai a rektorpalota kőpadjairól szemlélték a díszfelvonulást? Mindig itt keringtek Dubrovnik terei fölött? Mikor lesznek készen azzal a fecskefinom agavécsipkével, amit évszázadok óta horgolgatnak itt villanó, villogó csőrükkel? Majtényi Mihály, aki annyiszor visszatért ebbe a városba, észrevette őket, gyönyörködött bennük? Szemben a városi kávéház teraszán unott, ijesztően közömbös arcok. Már egymáshoz sincs szavuk, csak bámulnak maguk elé. De lehetséges, hogy ők is a fecskéket hallgatják, s így, önmaguk csöndjébe merülve búcsúznak a Várostól. Mert vonulók, átvonulók vagyunk itt mindnyájan, mint a fecskék. Szédülten keringünk ezeken a tereken, aztán egy örökre magunkra vett teherrel vándorolunk tovább. És sóhajtva vigasztaljuk magunkat: de hiszen a fecskék is visszatérnek tavasszal!

*

Fönt a várfalon, vasárnap délben. Alattunk a tenger, szemben velünk a papnevelde kitárt ablakai. Nemcsak a tantermekbe lehet belátni, a közös nagy fürdőszobába is. Mindenütt fiatal, gimnazista korú legénykék. Csak néhol sötétlik fel egy-egy reverendás nevelő, paptanár alakja. A tanulók mind civilben, a fürdőszobában divatos fürdőnadrágban. Itt egyik tükör előtt áll, a pattanásait nyomkodja. A tanterem hirtelen megélénkül. Egy pap lépett be, az osztály föláll, keresztet vetnek, összekulcsolt kézzel imádkoznak. Mindnyájan, a pap is a falon lógó feszülettel szem-

52


Luso Fox felvétele

ben áll. Az ablak mellett egy fiú nagyot nyújtózik: két karját kifeszíti, aztán könyökben behajlítja, néhányszor hátrarántja. Szemmel láthatóan nem lelki, hanem testi gyakorlatot végez. Tornászik a közös ima alatt. A nyitott ablakon át zuhog be a napfény, ragyog rá a kék ég.

*

Jó lenne megkeresni Déry egykori lakhelyét, Károlyi Mihályék egykori szobáját és azt az emeleti ablakot vagy erkélyt, amelyikről B. Szabó György kis tusrajzunkat készítette. De hát a nyomra vezető adatokat mind otthon felejtettem. És nem is vagyok benne biztos, hogy azok a helyek megvannak még. És ha élne B. Szabó György, vajon ő meg tudná-e találni azt az ablakot, azt az erkélyt? Nem valószínű. Tizenöt évvel ezelőtt barátommal négy napot töltöttünk itt, melyik utcában laktunk, melyik házban? Emlékezetemet tizenöt esztendő salakja takarja. Pedig itt semmi se változott. Azóta még csak egy követ se mozdítottak el a helyéről. Háromszáz év óta. És a főutca, a Stradun, délben éppolyan nyüzsgő, mint akkor volt,

53


és éppolyan csillogó a kövezete, mint egy befagyott folyóé. És az utcák is ebéd után éppolyan friss pörköltkávé-illatúak.

*

Itt a Stradun sarkán az Onofrio kútja tövében (1438 óta csorog a vize!) délután és esténként egy népviseletbe öltözött öreg guzlicás ad többórás műsort. Kis horgászszéken egyenes derékkal, büszke főtartással ül, éppúgy, mint a régi festményeken. Bajuszának mindkét ága tűhegyesre fenve. Cincogó hangszeréhez az ütemet lábdobogással szolgáltatja Ez az utóbbi nagyon fárasztó lehet. Órák hosszat megszakítás nélkül dobbantgatni! Pecsenyévé veri a talpát. És minden harmadik nap újra féltalpaltatja a cipőjét. Megéri neki azért a néhány fillérért, amit a lába elé dobnak? Az esti produkciójáért még csak pénzt se szed. Ekkor fiatalok gyűrűje veszi körül, s az embergyűrűben táncoló pároknak muzsikál. Ugyanolyan egyenes derékkal és büszke főtartással, mint délután a turistáknak. Mert itt szeptemberben is nyár van, és egész éven át tart a Játék, az Ünnep.

54


Kontra Ferenc

A Karassó mellől Ilyenkor az egész hegy rózsaszínt ölt magára, a levelek zöldjéből még alig látszik valami, beborítja a tájat az alma- és barackfák virága. Az épület mintha a tavaszt szimbolizálná, nem akadtam eddig a nyomára egyetlen kiadványban sem, amely a Drávaszög templomait sorra veszi. Előtte folyik el a Karasica, melyet először török katonai források említenek. A patak 1526-ban megáradt, a mohácsi vész után a vér vörösre festette. Éppen a darázsi hegy, a vidék legmagasabb dombsága nyújtott kitűnő rálátást a terepre a felderítőknek. Az oszmán sereg kora délután kezdett kibontakozni a Karasica irányából augusztus 29-én. A hegyet átszelő szurdokot azóta Török-útnak nevezik. Aztán belepte a hó évszázadokra a hegyet, mígnem Neumayer K. Dezső darázsi plébános itt vetette papírra A Karassó mellől című elbeszéléskötetét, amely Pécsett jelent meg először 1897-ben, majd irodalmi sikerére való tekintettel új és némiképp módosított tartalommal Budapesten is, 1903-ban. Ez az egyetlen forrás, amely a Karasicának magyarabbul hangzó nevet talál, a Karassót. A történetekbe foglalt többi földrajzi név megfelel a mostani szóhasználatnak. Már akik és ahányan még ismerik ezeket a helyeket. Olyanok pedig alig akadnak, akik emlékeznek is mindegyikre. Az író plébános idejében még vincellér családok százai lakták a hegyet, mára mindössze néhány magyar család maradt itt. Nincsen malom, se csárda. A novellák szereplőinek lakhelyei sincsenek már meg, nemcsak a házak olvadtak bele az idő szakadatlan hóesésébe, hanem egész települések tűntek el a Karasica mellől. Korabeli életüket szinte csak ebből a könyvből ismerhetjük. De a könyvre sem sokan emlékeznek már, ahogyan magára a szerzőjére sem, pedig a korabeli népélet leírásában Tömörkény István és Móra Ferenc művei mellett tartották számon. Korának jeles művészei vendégeskedtek parókiáján, többek között 1929-ben a helybeli sokác temetőt és népviseletet megörökítő Csók István. Erre vitt el az „erőltetett menet” útja is. Kiskőszegnél kelt át komppal a Dunán 1944. október 10-én mintegy hétszáz munkaszolgálatos, rendezték soraikat, a bácskai volksdeutschok vették át az őrzésüket, és innentől viszonylag rendezetten érkeztek Darázsra, ahol végre pihenhettek, tisztességesen kosztolhattak, éppen a templom szomszédságában. A leölt marhák talán a Razglednicák közismert verssoraiból köszönnek vissza. Radnóti Miklós és társai itt töltötték utolsó nyugodt napjaikat, a nagykocsmá-

55


A darázsi templom (Csapó Nándor felvétele)

56


ban őrizték őket. A Karasica mellől indultak Mohács felé. Itt a magyar keretszolgálat felügyelete alá kerültek, majd a vagonokkal Szentkirályszabadjára. Ezen a képen vonult végig különféle egyenruhákban még az elmúlt évezred végén is számos háború véres farsangja, az egész emberemlékezetnyi történelem. Annyi mindent látott ez a hely, és én nem is akartam másról írni, mint egy megbízható szemtanúról, egy épületről: A Jézus Szíve-templom a darázsi hegy magyarságának temploma. A szurdokok mentén szétszóródó házakat szőlőskertek, helyi szóhasználattal pászták vették körül. A löszbe vájt pincékben boroshordók sorakoztak. Az itteni családok életének fontos eseményei a templomhoz kötődtek. A kanonizált hitvilághoz a magyarság pogány időkből származó hagyományai is társultak. Ezt tükrözték az idősebbek ajkán máig élő imádságok és a népszokások, mint pl. a hajnali szénnel és vízzel gyógyítás. Bortermő vidékről lévén szó, az időjárás szeszélyeinek kiszolgáltatott termés miatt is gyakran imádkoztak. A Jézus Szíve-templom búcsújára virágkoszorút készítettek, melyet a pap a körmenet keretében megszentelt és megáldott. Hasonló koszorúknak más vallások keretein belül is bajelhárító szerepük van, a szerbek egy foghagymafejet is tesznek bele, és védőszentjük napján akasztják a lakószoba ajtaja fölé. Darázson leginkább a házak belsejében, jól látható helyen lógnak, a veranda szellős és árnyékos szeglete különösen alkalmas erre, ahol a megszentelt tárgy egyaránt tekint kifelé, véd a kívülről érkező veszélyek ellen, és közvetít befelé, a lakók felé, ugyanakkor mágikus erejével a lenti, földi világot összeköti az égivel. Kialakul a négyfelé tekintő iránnyal a keresztség misztériuma, melynek középpontjában helyezkedik a virágkoszorú – Jézus szívének helyén. Innen ered a fokozatosan száradó, de egy évig a virágok színét is megőrző koszorúnak a még nem is olyan régen latinul áldott szentsége és anyanyelven tanult ősibb mágikus ereje. Hozzá kötődnek metaforikusan a veszély fokozatai. A pogányság idején a vészelhárító szerepet tulajdonítottak a füstnek, innen örökítették át a tömjénfüstölés szertartását. Ugyanezt a misztikus erőt testesítették meg a darázsi koszorúk is. Ha csak kisebb bajok adódtak a háznál: kanyaró vagy kiütések, akkor csak egy színét megőrző sárga rózsát törtek le, és összemorzsolva szórták a tűzbe, de ha dió nagyságú jég esett augusztusban, akkor a borosgazda levette az egész koszorút a falról, és a veranda kockatégláján elégette. Abban hitben, hogy Istenhez szól, mert akkora a baj. A vihar magával viheti a szőlőtermést, és ha a tőkék csupaszon maradnak, akkor éhen hal a család. Ez volt a természetnek és az emberi létnek is a véglete, mert a szárazvirág-koszorú analógiájára a termésből, az emberi testből is csak a hamu marad. Tavaszodik, és eljött az ideje, hogy másokkal is megosszam a látványt. Eredetileg a

57


Drávaszögi keresztek új kiadásának borítójára készült. Dédelgettem ezt a képet magamban, mert itt játszódik a regény. Azért néztem ki az évnek ezt a szakát, mert ilyenkor még látszanak a részletek. Később embermagasságú bozót borítja a tájat, már nem látszana rajta a patak sem. Előbb volt kész a kép a képzeletemben, mint a valóságban. Aztán amikor elkészült, meggyőztek róla, hogy túl konzisztensen tematizálná és behatárolná a könyv világát. Próbáltam szabadulni a saját elfogultságomtól, a saját emlékeimtől: ettől a templomtól mindössze néhány háznyira születtem. Tábla már biztosan nem lesz rajta, hiszen csak hűlt helyét találni annak a háznak.

58

Horvátországi Magyarság

Recommend Documents