Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Sajtó és Nyomdaipari Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából. Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Vijenac Ivana Meštrovića 26/f. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr

LECTORI SALUTEM. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 HISTORIA Sarnyai Csaba Máté A Muraköz egyházkormányzati hovatartozásának kérdése 1848-ban. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 FORTUNA HUNGARICUS Mák Ferenc: Közösségi távlatok és apadó nemzeti hagyomány a Drávaszögben*. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 ETNOGRAPHIA Szilágyi Imre: Nikola Tordinac, a Pécsett és környékén élő horvátok népéletének, folklórjának gyűjtője. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 LITERATURA Pásztor Julianna Télvégi kép. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 D. Bor Jolán: Bogara, madara. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Heltai Jenő Voloscai emlék. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56

Nyomda: Tiskara Pauk, Cerna, Mala Cerna u. 26. A Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2010. godinu.

3


HunCro

Eszék, 2010

4


LECTORI SALUTEM

A híd pillére

Andócsi János

Régi-új barátunkat köszönthetjük lapunkban. Immár mint a szerkesztőbizottság tagját. Mák Ferencről van szó, aki a Délvidék tudós és értő szakértője. Az utóbbi időben a vajdasági sajtóban keveri fel hónapról hónapra az állóvizet olyan nemzeti kérdéseket feszegetve, amelyeket meg kell oldanunk a jövőben, miközben a politikumot sem kíméli. Éles tolla mélyen szántja a délvidéki magyarság lapjainak hasábjait, ami egyeseket zavar, másokat vitára és gondolkodásra ösztökél. Szilágyi Imre Nikola Tordinac néprajzkutató munkásságából mutat be az olvasónak egy szeletet. Az, hogy időről időre foglalkozunk a magyarországi horvátokkal kapcsolatos dolgokkal, beleillik abba a koncepcióba, amit Eszék-Baranya Magyar Kisebbségi Önkormányzata és a HMDK képvisel. A sokat emlegetett hídszerepre gondolok, vagyis a két ország kisebbségei kell(ene) legyenek az egyik pillére a kétoldalú kapcsolatrendszernek. Lapunk már régóta ezt a koncepciót támogatja a saját szerény eszközeivel. Irodalmi rovatunk szerkesztője is „nagyágyú”. Kontra Ferenc neve elég garancia arra, hogy biztos kezekben tudjuk a rovatot. Ebben és következő számainkban is drávaszögi amatőr költőinktől közlünk verseket.

5


HISTORIA Sarnyai Csaba Máté

A Muraköz egyházkormányzati hovatartozásának kérdése 1848-ban1 A Muraköz, a Mura és a Dráva folyók közötti terület közigazgatásilag Zala vármegye része volt, míg egyházkormányzatilag a Horvátországhoz tartozó zágrábi püspökségé. Már a reformkor, a nemzeti ébredés időszakának kezdetétől visszatérő probléma a területnek egy magyarországi egyházmegyéhez való átcsatolása. A Habsburg-ellenes magyar és a magyarellenes horvát nemzeti mozgalmak már ekkortól kezdve egyaránt zászlajukra tűzték a Muraköz vitatott egyházi hovatartozását. Az ismert politikai és katonai események miatt 1848 nyarára ez a kérdés kölcsönösen mintegy szimbólumává vált Magyarország és Horvátország egymással való szembenállásának, politikai integritásának, illetve függetlenségének. Azt a felvetést kívánjuk átgondolni, hogy az 1848 késő nyarától fokozatosan beálló háborús körülmények között a muraközi területnek a zágrábi egyházmegyétől való elcsatolása érdekében „Scitovszky – a feladattal megbízott pécsi püspök – persze vajmi keveset tehetett”.2 Más szóval levéltári forrásokból kiindulva azt vizsgáljuk, hogy milyen lépések is történtek a kérdéses ügyben 1848 novemberéig.

1. A Muraköz egyházkormányzati helyéről szóló viták a reformkorban3 A hosszú szünet után ismét összehívott 1825/1827-es országgyűlésen már felvetődött, hogy a közigazgatásilag Zala megyéhez tartozó Muraközt egyházilag vegyék ki a főként horvátországi területek fölött joghatóságot gyakorló, egyébként is nagy területű Zágrábi püspökség juris dictioja alól, és csatolják át a szombathelyi püspökséghez.4 Zala vármegye küldöttei ilyen irányú igényüket azzal igyekeztek alátámasztani, hogy ezzel a magyar nyelv 1 A kutatásokat az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok Posztdoktori Ösztöndíja (Pályázatszám: PD 76004 2008.) támogatta. 2 Molnár András: A Muraköz 1848-ban. In . Századok 1998/2. (a továbbiakban Molnár 1998.) 316. 3 A tanulmány reformkorra vonatkozó részében sokban támaszkodtunk az előbb idézett cikkre. Molnár 1998. 294-302. 4 Pécsi Püspöki Levéltár Másolat 1848/2004.

6

Horvátországi Magyarság terjesztését kívánják szolgálni. A diéta lezárása után az ügy végül – valamennyi érdekelt egyházi és világi méltóság véleményének kikérése után – 1829 nyarán az államtanács elé került. Itt – nyilvánvaló okokból – csak Böle András szombathelyi püspök támogatta azt. Az érintett zágrábi püspökség képviselői azt hangoztatták, hogy a szombathelyi püspökség bizonyára nem tudna elegendő horvátul tudó lelkészt biztosítani a híveknek. Ez a felvetés annak ismeretében mindenképpen megfontolandó, hogy a Muraköz 51 229 lakosából 49 503 volt horvát és csak 1574 magyar anyanyelvű.5 Ezt az érvelést támogatta a zágrábi püspök érseki elöljárója a kalocsai érsek is. A változtatás esetén várható nyelvi problémákra hivatkozva Rudnay Sándor prímás ugyancsak a fennálló helyzet fenntartását tartotta elfogadhatónak. A helytartótanács illetékes bizottsága, a Comissio Eclesiastica szerint ez az igény csak a magyar nyelv, nem pedig a vallás vagy – más megközelítésben – a birodalom egységének érdekeit szolgálja. Végül is 1829. augusztus 26-án I. Ferenc is elutasította Zala megye indítványát.6 A következő diétán a Karok és Rendek 1830. szeptember 31-i ülésén7 Zala vármegye ismét sürgette a Muraköznek a zágrábi egyházmegyétől a szombathelyihez való átcsatolását. Most sem kaptak azonban kedvező választ. Az uralkodó leiratában a visszautasítás fő okaként azt nevezi meg, hogy az említett terület már századok óta a zágrábi egyházmegyéhez tartozik, s így attól való elszakítása megzavarná a hagyományt, ami komoly nehézségeket okozhatna az egyházi közigazgatásban és a hívek körében egyaránt. Az alsótábla ezt az indoklást nem fogadta el, és úgy vélte, hogy a fenti ok nem lehet olyan fontos, ami miatt „ezen óhajtott mind a lelki gondviselést, mind az anyanyelv kívánt előterjesztését eszközlő célnak elérésébe ellen állhatatlan akadályt tehetne.”8 Ezek alapján újólag kérték őfelségét, hogy ezt a kívánságot teljesítse, de erre nem kaptak választ. Zala megye 1831. január 17-i közgyűlése felszólította a zágrábi és a szombathelyi püspököt, hogy az egyházmegyéjükben lévő plébánosoknak ott, ahol a nép magyarul ért, tegyék kötelezővé, hogy „a néphez tartani szokott beszédjeiket ne más, mint magyar nyelven tartsák”. A zágrábi püspök csupán arra tett ígéretet, hogy a muraközi plébánosoknak meghagyja, hogy „az ottani tanítókkal az ifjúságot a magyar nyelv tanulásában minden kitelhető serénységgel oktattassák”. Utóbb Zala megye 1831. június 20-i közgyűlése gyakorlatilag levette a napirendtől e kérdést. A javaslat végül az 1832–36-os országgyűlés zalai követutasításai között nem szerepelt és magán a diétán sem merült fel. A következő évtized elején a megye liberálisainak fő törekvése az volt, hogy távol tartsák a Muraköz horvát lakosságát a Horvátországban megjelenő illír nemzeti mozgalmaktól. 5 F ényes Elek: Magyarországnak, s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pesten, 1836. 1. köt. 525-532. 6 Miskolczi Gyula: A horvát kérdés története a rendi állam korában Budapest, 1927. 114-115., 470474. Idézi Molnár 1998. 297. 7 Az Alsó Tábla 38. ülésén a 66. pont megmaradt, abban a formában, ahogy azt az országos küldöttség előadta. 8 Pécsi Püspökség Levéltára 1848/2204 másolat

7


1842-ben köztudottá vált, hogy – tanulmányunk témájának egyik kulcsfigurája – Haulik György zágrábi püspök, megbízott horvát bán, pénzzel is támogatta a Zágráb megyei tisztújításon hatalomra került illír pártot. A zalaiak az uralkodóhoz címzett feliratukban Haulik működése kapcsán megjegyzik, hogy ő az egyházi fennhatósága alatt lévő, de közigazgatásilag Zalához tartozó Muraközben szolgáló papokat pásztorlevélben hívta fel „az illír literatúra, s ezáltal az illírizmusnak előmozdítására kívántató segedelempénzeknek adására”9. Ugyanekkor felelevenítették a Muraköznek a zágrábi egyházmegyétől a szombathelyihez való átcsatolásának igényét is. Igaz ugyan, hogy Zala megye 1843-ban országgyűlési követutasítássá tette a Muraköz elcsatolását, de az a diétán nem került szóba. (Folytatjuk)

9 ZML kgy. jkv. és kgy. ir. 1842:2144-2145.; Világ 1842. aug. 24. (68. sz.) 555., aug. 27. (69. sz.) 563.; P.H. 1842. aug. 28. (173. sz.) 610.; Molnár András: Csány László a zalai reformellenzék élén. Kossuth kormánybiztosa Csány László 1790-1849. (Zalai Gyűjtemény 30.) Zalaegerszeg, 1990. 31-33. Idézi: Molnár 1998. 301.

8


FORTUNA HUNGARICUS Mák Ferenc

Közösségi távlatok és apadó nemzeti hagyomány a Drávaszögben* A magányos lámpás Baranyai Júlia: Vízbe vesző nyomokon – Fejezetek a Dráva-szög történetéből; Újvidék – Forum Könyvkiadó, Eszék – HunCro Sajtó- és Nyomdaipari Kft. 2004. 331 p. (reprint kiadás) Első kiadás: Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1976; második, bővített kiadás: Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1977. 361 p. Eszéki és újvidéki könyvkiadók közös gondozásában látott napvilágot immár harmadik kiadásban Baranyai Júlia mindmáig kellő képen nem értékelt munkája, a Drávaszög történetét bemutató Vízbe vesző nyomokon című könyve. Ám, hogy ismét megjelent, azt bizonyítja, hogy mégsem járt el felette a lomha idő, s a háborús évek keserves megpróbáltatási után a drávaszögi magyarság hazatérését követően az újrakezdés sorsdöntő pillanataiban visszatért e műhöz, hogy újraolvasva megfontolt sorait, megtalálja a folytatható élet emberi lélekkel és szenvedéllyel mérhető formáit. A bibliához fordul így az ember, ha a nagy elszánások bátor pillanatait elbizonytalanodott szándékai környékezik. Baranyai Júlia könyve először 1976-ban az újvidéki Forum kiadásában jelent meg, s a körülötte sáfárkodók talán megsejtettek valamit a mű jelentőségéből, mert a rákövetkező esztendőben némileg bővített változatban ismét megjelent. A kritika – ha lett volna hozzá bátorsága – akár lelkesedhetett volna az akkor, s talán még ma is egyedülálló remekműért, de mert nem volt kellő bátorsága, ezért csak módjával ünnepelte azt. Voltaképpen tanácstalanság övezte a Vízbe vesző nyomokon megjelenését, mint ahogyan a nagy látomások után a megigézettek is csak magukba roskadtan hunyorognak. A történelmi materializmus kánonja túl keretesre szabta a látni engedett világ értelmezhetőségét, aminek következtében csak a hivatalos zsinór fegyelme mentén lehetett szólni nemzeti örökségről és a magyar hagyományvilág vállalható értékeiről. Mert Baranyai Júlia könyve erről szól: a pusztulásnak indult drávaszögi magyar közösség bátorításáról, a búcsújárás kegyelméről, és a zarándokok megerősödött hitéről és megújuló életerejéről. A vörösmarti tanárnő azzal a szándékkal vitte olvasóit a táj múltjának sok évszázados rengetegébe, hogy az együttes emlékezésben

9

Horvátországi Magyarság közös erőforrásra leljenek. S lám, a „vízbe vesző nyomokon” most új sereglet, új keresztalja indul az általa kijelölt emlékezés ösvényein. Kétségtelenül, a Vízbe vesző nyomokon című könyv 1976-ban sajátos történelmi pillanatban látott napvilágot – a délvidéki magyar történetírásnak szinte a holtpontján. Néhány évvel korábban, 1971-ben Bori Imre megjelentette ugyan az Irodalmi hagyományaink – Kilenc évszázad írásaiból című antológiáját, 1975-ben pedig az Irodalmunk évszázadai című kötetével jelezte a hagyományaink feltárásának sürgető igényét, történetírásunk meghatározó és minden mást kiszorító, kizárólagos irányzatát azonban a Petkovics Kálmán, Brindza Károly és Urbán János munkásmozgalmi kutatásai jelentették. Az egykori kommunistákra kiszabott börtönbüntetések éves lebontásától, a magyarjainkat gyilkoló partizánegységek zászlóaljainak létszámáig és azok ellátmányozásáig a baloldali forradalmiság minden részletéről szóltak ezek a könyvek, miközben egyetlen olyan mű nem került kinyomtatásra, amely történelmünk elmúlt korszakainak valós eseményeibe nyújtott volna a számunkra betekintést. A gondolkodásunk felett őrködő hatalom éberen ügyelt szellemi elszigeteltségünk kikezdhetetlenségére, s ha kellett, erőszakkal is távol tartotta tőlünk a múltunkkal foglalkozó irodalmat. Ilyen megfontolásból történhetett meg, hogy hosszú éveken át valahol raktárban porosodtak (majd nyomtalanul eltűntek) a Penavin Olga szerkesztette, s 1973-ban a Forum Hagyományaink sorozatának ötödik köteteként megjelent Szlavóniai hétköznapok című könyv kinyomtatott példányai, anélkül, hogy a múlta iránt érdeklődő délvidéki magyar olvasó a kezébe vehette volna a történelmi szövegválogatást. És még csak nem is ez volt szellemi kiszolgáltatottságunk mélypontja; tíz évvel később, 1986-ban – vélt „klerikál-nacionalista” szélsőségei okán – bírói döntéssel tiltották be az Óbecse 1985 című egyházi kiadványt. Meglepő tehát, de mégis megjelent Baranyai Júlia könyve, melyben a tanárnő a hagyománytisztelet, a szülőföld szeretete, és a történelmi múlt eseményeinek feltárása terén mutatott követendő példát. Mindemellett azt is bebizonyította, hogy a helytörténetírás is művelhető példás igényességgel, s hogy kellő szakmai felkészültséggel a helyi eseményekből is kibontható a nemzeti történelmünk egésze. A vörösmarti tanárnő mindvégig a Duna és a Dráva körülzárta kiszögelés évszázadainak eseményeiről írt, ám történetei során folyamataiban jelennek meg az ókor, a népvándorlás korának, a magyar honfoglalásnak és országteremtő nemzeti történelmünknek nagy eseményei. A török pusztítás, a hódoltság kora, a reformáció, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, majd a nemzeti felemelkedés korának drávaszögi eseményei a magyar történelem egységes folyamataiba épülnek be. Márpedig a történelmi értékek melletti állásfoglalás akkor, amikor iskolai tananyaggá nőtt a délvidéki magyar közösség gyökértelenségéről szóló tanítás, szinte kánonellenesnek, megtorlásért kiáltó szentségtörésnek számított.

10

Horvátországi Magyarság Nem feledhető: kinevezett írástudóink és ideológiai fegyelmezőink többsége még makacsul hivatkozott Szenteleky Kornél téves megállapítására, melyben irodalmi életünk koraibeli megszervezője lekicsinylően szólt a gazdag, jóllakott és megelégedett paraszt és a táj magyarságának hagyomány-nélkülisége közötti összefüggésekről, amit (feltételezhetően) idővel maga is revideált volna. Már az is hiba volt, hogy a vajdasági parasztot az időtlen butaság jelképévé avatta, az pedig, hogy benne a Délvidék szellem- és kultúra-nélküliségének megelevenítőjét látta, hosszú évtizedekre száműzte a történelemből a táj lakóját. Ebből született a kommunista doktriner elhatározás: az önmagáról történő gondolkodás mesterségesen alkotott „értékrendjével” együtt újra kell formálni és alkotni a délvidéki magyarság nemzeti – jószerével csak közösségi – tudatát. Nemzeti történelmünk kimagasló hősei helyett ezért kaptuk ideálnak gyilkos hordák sötét árnyékú, arctalan alakjait, idegen mítoszok kétes értékű garabonciásait. A helyzet lényegén még az sem változtat, hogy a délvidéki magyar irodalomban a hetvenes évek idején láthatóan megszaporodtak a történeti ihletésű műalkotások. Olyan regényeket vehetett akkoriban az olvasó a kezébe, mint Deák Ferenc Aszály (1974), Gobby Fehér Gyula Szent bolond (1976), Gion Nándor Virágos katona és Rózsaméz című regényeit a Latroknak is játszott (1976), és Brasnyó István Vissza című művét a Tükrös madonna című kötetben (1976). Volt azonban egy lényeges különbség: az említett regényírók többsége akkortájt rezignáltan, a valóság elől menekülve fordult a történelem felé. A felsorolt regények – talán Gion Nándor művei jelentenek némi kivételt – a lemondó és folyton hátráló gondolkodói magatartás termékei, míg Baranyai Júlia könyve a közösség vállalható értékeihez történő visszataláláshoz adott szellemi-lelki programot. A tanárnő könyvében nem az a hős, aki elmenekül, aki hátat fordít a kihívásoknak, hanem az, aki a hagyományok talaján egyenesedik fel az időben. Baranyai Júlia könyve maga az eleven tiltakozás a gondolkodásunkat befolyásolni igyekvő, tőlünk idegen törekvésekkel szemben, s ez 1976ban egyedülálló megnyilatkozás volt. A szerző a legszebb történetírói hagyományokhoz tért vissza. (Nem volt tehát meglepő, hogy 1977-ben, az előző évi könyvtermés értékelésekor Brasnyó István Tükrös madonna című kötete kapta az elismerésnek szánt Híd-díjat.) Ennek kimondását a korabeli kritika – ha felismerte is – nem vállalhatta. De mert akkoriban (immár fél évszázada) nem lebegett előtte értékelhető történeti mű példája, jogosnak tűnik a gyanú, hogy fel sem ismerte. Ezért a tétova értelmezési kísérletek sora. „Egészen különös, nehezen meghatározható műfajú könyvvel lepte meg olvasóit Baranyai Júlia” – emelte ki értékelésében Juhász Géza, aki nem mellesleg a kötet szerkesztője is volt. Nem tekinti ugyan hibának, de a mű feltűnő sajátosságának véli az írói módszer heterogenitását, azt, hogy a rómaiak kora és a középkor eseményeit tárgyaló történeti fejezetek után irodalomtörténeti fejtegetések következnek, majd a szerző váratlanul a művelődéstörténeti oknyomozás területére lép, hogy a XVIII. és XIX. század bemutatásakor

11

Horvátországi Magyarság ismét az irodalomtörténeti fejtegetésekre helyezze a hangsúlyt. Majd ahogyan közelít a jelenünkhöz egyre erőteljesebben kapnak hangsúlyt a társadalomtörténeti okfejtések, hogy az utolsó fejezetekben a tájélmény már egészen egyéni hangvételű vallomásokban, lírai jegyzetekben és naplószerű számvetésekben jelentkezzen. Juhász Géza azonban megtalálta a műfaji meghatározás kényszere alóli kibúvót, amikor megállapította, hogy a Vízbe vesző nyomokon című könyv minden tekintetben édes testvére a tanárnő által néhány évvel korábban Vörösmarton létrehozott tájtörténeti múzeumnak, hiszen mindkettő „gazdag tárháza a Drávaszög irodalmi és kulturális emlékeinek”. Hangsúlyozta a szerző szülőföld iránti lelkes ragaszkodását és határtalan rajongását, majd jó marxistaként hozzátette: Baranyai Júlia „láthatóan nem Baranya történetét, még csak nem is kulturális történetét vagy irodalomtörténeti emlékeit akarta könyvében ismertetni, hanem ezen túlmenően e táj lelkét, ezt a társadalmi, gazdasági fejlődés kérlelhetetlen törvényszerűsége következtében eltűnőben lévő életformát és emberfajtát kívánta megragadni”. Utasi Csaba méltatásában „lezáratlan, pontosan körül nem határolható nagy anyag”-nak nevezte a kötet történeti talaját, de ő is nyomban hozzátette: „csöppet sem zavaró körülmény, hogy művében történeti fejezetek, írói portrék, néprajzi leírások, szájhagyományban élő emlékek stb. váltogatják egymást. Összességük ugyanis a teljesség benyomását kelti, mégpedig nem pusztán azért, mert időrendben követik, és szerencsésen kiegészítik egymást, hanem mert egybekapcsolja őket a stílus egy igen fontos sajátsága, melyet talán belülről láttatásnak nevezhetnénk legtalálóbban”. A mű erényének tekinti, hogy a szerző folytonosan párhuzamokat teremt a múlt és a jelen között, s személyes jelenvalóságának érzetét keltve, mintegy végigvezeti olvasóját a régi utakon. Kartag Nándor ebben a történeti alakokkal „együtt élő tanárnő elfogódott hangját” vélte hallani. Vajda Gábor azért tekintette Baranyai Júlia könyvét a jugoszláviai magyar hagyománykutatás mérföldkövének, mert a szerző „a helyi kultúrtörténeti vonatkozásokat nem önmagában, hanem a magyar és az európai korabeli történelmi eseményeket, valamint szellemi áramlatokkal összefüggésben mutatja be”. A baranyai táj szülöttje, Bosnyák István jutott a legközelebb a mű szellemiségéhez, amikor az aktuális eszméktől és ideológiáktól távol kutatta a könyv lényegét, hiszen Baranyai Júliának nem fogalmiak, nem eszmékbe formált, testetlen alakok a hősei. „A történelem az ő számára – legyen az bármilyen »régi«, bármennyire ködbe vesző is – mindenkor életet, küzdő és győző, harcoló és elbukó, vagy éppen félúton megtorpanó emberi életeket jelent, s ezeknek megjelenítését, alkotói életre keltését tartja elsődleges írói feladatának, nem pedig az eszmetörténet részkérdéseinek mélyreható boncolását. Az ideológiatörténet helyett az ideológiákat megtestesítő konkrét emberek története” a könyv. Az epikus hajlamot tekinti a szerző legfőbb erényének, „a réges-régi és közeli, a ködbe vesző és a még tapintható múlt szépírói fantáziával történő rekonstruálásának és megelevenítésének a képességét”. Ebben a szerzőt a kortárs Nemeskürty István méltó rokonának tekinti őt, s kimondja: „epikusi és

12


A Baranyai Júlia Múzeum történelemmegjelenítő erényei elévülhetetlen alkotói dokumentummá teszik Baranyai Júlia életművel fölérő könyvét”. Tüskés Tibor boldog embernek vélte Baranyai Júliát, hiszen megérte két nagy álma megvalósulását: a vörösmarti néprajzi gyűjtemény állandó múzeumban történő elhelyezését és a Drávaszög múltját megörökítő könyve megjelenését. Véleménye szerint könyvének igazi értékét abban kell látni, hogy „a horvátországi, drávaszögi szórvány-magyarságot segíti saját múltjának megismerésében, tudatosításában, az önbecsülésben, létében és megmaradásában”. Ő azonban már felrótta a szerző tárgyi tévedéseit, ami önmagában legalább annyira értelmetlen, mint szóvá tenni a népmese történelemi hűtlenségét. „Egészen egyéni” történetírásról szólt Herceg János A Drávaszög világa című 1974-ben megjelent méltatásában, amikor a Vízbe vesző nyomokon című könyv első változatáról, Baranyai Júlia Dunatájban megjelent cikksorozatáról mondott véleményt. Ő is nagyra értékelte a szerző epikai hajlamát, melynek nyomán a múltba merült események szinte életre keltek a tanárnő előadásában, „amely sose nélkülözte a lírát, és a mesébe illő kitérőket”. Elmondta, cikksorozatával hézagpótló feladatot teljesített a szerző, hiszen ha ő nincs, senkinek se jut eszébe magyarul megírni a Duna és Dráva szögletébe szorult, egyedülálló

13

Horvátországi Magyarság módon sajátos vidéket; rajta kívül nem is igen akadt volna kellő felkészültségű, és a témáját ilyen sokoldalúan feldolgozó filológus erre a vállalkozásra. „Baranyai Júlia élő történetet írt, földrajzi, ethnográfiai és nyelvi szempontokat arányosan érvényesítve a munkájában. Így azután az olvasó nemcsak azt tanulta meg tőle, hogy mi volt, hanem azt is, hogy mi miért volt ezen a vidéken úgy, ahogy volt. A körkép történelmi rajzában mai színek is fölfedezhetők, mintha a régmúlt események visszfénye verődnék vissza a megváltozott időben. És így teljes a vidék élete! A történetírás szaktudás, s a cédulázgató, levéltári adatok után kutatgató oknyomozó historikusok nem így írták volna meg ezt a munkát. De mennyivel szimplább és szegényebb lett volna minden adatgazdagsága, hitelessége és tárgyilagossága ellenére az ilyen beszámoló egy vidék életéről, amelyet történelmi és földrajzi fordulatok gazdaságilag és természetesen szellemi tekintetben is merőben új helyzetbe vittek.” És bár a krónika adta „helyzetképben” ő is hajlamos a közismert történelmi események bemutatása mellett új társadalmi viszonyok tükörképét is látni, mégis a példamutatást tartja a legfontosabbnak. „Nemzedékek nőttek fel, akik ilyen részletes előadást sose hallottak, s talán nem is hallanak már majd népükről, a szűkebb hazájukról. És az az érzésünk, hogy a szerző tudta ezt. Tudta már akkor, amikor szép feladatát vállalta, és senkire és semmire sem várva, egyedül írta meg népének testamentumát. Helyenként ellágyulva, a visszafojtott könnyek lírájával, személyes emlékeknek is helyet engedve, de hihetőleg éppen ezzel ébresztve fel a talán lankadó figyelmet azokban az olvasókban, biztosabbakban, akik szívesebben néznek előre, mint hátra.” Majd megjegyezte: fontos lenne a halk és decens emlékező prózát könyv formájában is megjelentetni. Csalódott viszont, amikor ez két évvel később, 1976-ban tényleg megtörtént. „Mi azonban, akik könyvének anyagát korábbról ismerjük, kicsit megcsonkítottnak látjuk a kinyomtatott művet. Az egész kompozíció így talán kerekebb és zártabb, mint a kézirat sok-sok kitérőjével. De a vidék is zártabb lett, mint ha csak a világgal összekötő útjait el-elvágta volna holmi literátori igyekezet. Néhány felejthetetlen képre emlékezünk, méghozzá a közelmúltból, s hiányoljuk a színes kitérőket. És remek alakok, jellegzetes baranyai típusok tűntek el ezen a szerkesztői balfenéken. Hiányzik a távolabbi vidékek átsugárzása sok-sok derűvel és ízes történettel” – írta Herceg János 1977-ben a kötetet méltatva. És bizonyára igaza volt, hiszen a személyes hangvétel, a vallomásos előadás az, ami Baranyai Júlia történetírását igazán élményszerűvé teszi. (2004-ben ezért talán helyesebb lett volna a helyreállított szöveg közlése.) Ez az, ami az előtte járó nagy történetíró nemzedék jeleseinek útjára vezérelte őt. Csak egy Szentkláray Jenő, egy Dudás Gyula, egy Milleker Bódog tudott ilyen személyes ihletettséggel szólni az elpusztított templomok, a leégett városrészek látványa nyomán támadt fájdalomról, vagy a megzabolázott folyó, a bőséges szüret nyújtotta gyönyörűségéről – holott ők is csak történelmet írtak. De a XIX. századi elődöknek még a sajátjuk, szinte az otthonuk volt a megszólaltatott historikum, még magukra gombolhatták a világot, amelynek eseményeit számba vették. Számukra a történelem elsősorban személyes

14

Horvátországi Magyarság élmény volt, s csak utána közösségi emlékezet. Ebben volt méltó követőjük háromnegyed évszázad múltán is Baranyai Júlia, amikor magyarság-élménye kapcsán így fogalmazott: „bele kell nyugodnunk a ténybe, bármilyen fájdalmas is, hogy Magyarország nem Nyugat sokat emlegetett védőbástyája, csupán sokat szenvedett gyepűje volt”, vagy amikor Csúza említésekor a vele kapcsolatos élményét szenvedélyes vallomásba szőtte: a falu „egykorú Vörösmarttal, Árpád-kori település. De ősibb ízű, bensőségesebb levegőjű. Kedvesebb szavú, mint a civilizáció hatásának korán kitett, forgalmas Vörösmart. Mindig Csúzán találtam meg a régi Baranyát, a nagyon régit.” Az pedig már egészen berzsenyies, ahogyan Baranyai Júlia a maga tájélményét is megfogalmazta. Fehér Ferenc idézte egy 1968. szeptember 11-én hozzá intézett leveléből: „Vége az én szép őszi csatangolásaimnak a falu határában – írta a tanárnő –, ahol ilyenkor olyan kedves találkozásaim voltak megkésett, csökött, magányos napraforgókkal, elvénhedt kálvinista varjak elnyújtott, a levegőben bánatosan úszó hangjával. […] Valójában alvadtvérdalok szakadhatnak fel immár belőlem is, látván az én világom elmúlását, pusztulását…” Tudta, hogy az ő feladata szólni a Drávaszögről, hogy ő küldetéses ember – és ez nem önhitség kérdése. A nagy történelmi művek akkor születtek, amikor a közösségi esemény és az egyéni szenvedély egy nagy, hatalmas megrendültségben egymásra találtak, amikor a haldokló idő emberi élménnyé válik. „Nem lesz sok értelme annak a könyvnek, csupán megkésett lármafa, vagy talán már lélekharang, de megmarad letűnő világunk emléke…” – írta a szerző 1972. december utolsó napjaiban egy ugyancsak Fehér Ferenchez intézett levelében. Közel négy keserves évtized múltán úgy látszik ez az emlékezés még mindig felemel, és még mindig visszavezet kallódó önmagunkhoz. S ha felemel, hát okuljunk a példáján! Találjunk vissza régi tájainkra, s a művekben szólaljon meg szülőföldünk visszahódítása szép felismerésének igénye. Hány falu, hány város, hány sajátos hangulatba és színbe öltözött régió roskadt önmagába az elmúlt évszázad során, hány vidék őrzi halotti némaságban, vagy siratja kálvinista varjak károgásában az elveszettségét! Csak néhány jó tollú pedagógus, néhány lelkes lokálpatrióta – kihaló-félben lévő csodabogár – szenvedélyes felsorakozása kellene, hogy újra eleven legyen a példa: akkor lesz a miénk a szülőföldünk, ha élettel töltjük meg. Mert nem elég lakója lenni a tájnak, hitvallássá kell azt fényesíteni. Vállalásainknak mi vagyunk a gazdái, ebben legalább nem tehet ellenünk senki.

15


A lámpa fényénél Dr. Lábadi Károly: Élet egy háború után. Etnikai, néprajzi és kulturális jelenségek a horvátországi magyarság körében az 1991-es déli szláv háború után; Budapest – Mackensen, 2009. 118 p. Lábadi Károly gazdag életműve mentén – sok száz tanulmány és tucatnál is több könyvvel a háta mögött – eljutott az összegezés korszakába. Munkásságának ismeretében boldog elvárással fordul az érdeklődés a jeles Drávaszög-kutató felé: sokat-ígérő és szép volt az érlelődés, gazdag lesz a betakarítás is, amikor a begyűjtött fény és ragyogás már belülről, a telt gerezdből szórja ragyogását a feléje forduló tekintetekre. Harminc évvel ezelőtt a rajongó szeretet vitte drávaszögi útjaira a szerzőt, ma is ez az olthatatlan rajongás igyekszik elsimítani az aggódás ráncait – honnan is? A néprajzkutató és a műveit olvasók arcáról, de legfőképpen a táj összegyűrt történelmének horizontjáról. A huszadik századi megpróbáltatások – három hatalmas háború, hat rendszerváltás, a mindezekkel együtt járó népirtás és üldözetés – után az egytizedére csökkent délbaranyai magyar közösségnek van-e még reménye, van-e még lehetősége a megmaradásra, bízhat-e sorsa jobbra fordulásában? Igen, ha van benne élni akarás, ha van benne feltörekvő szándék – ami a hagyománytiszteletben és a szülőföld szeretetében érhető tetten. Bence Lajos, az ugyancsak töredezett muravidéki magyar közösség jeles költője és irodalomtörténésze mondotta a közelmúltban a pár ezer főre apadt Lendvakörnyéki magyarságról: mi már egyszer kihaltunk, de jöttek fiatalok, akik újult elszánással életre serkentették a közösséget. Lábadi Károly Élet egy háború után című tanulmányában ugyancsak az életre serkenésnek a lehetőségét kutatja. A honfoglalástól kezdve ezer éven át, háborúktól, hadjáratoktól, történelmi megpróbáltatásoktól űzötten, de mindvégig megingathatatlanul élt egyre szűkülő szülőföldjén, a Dráva folyó mentén és a környező mocsarasban elszórt falvaiban a magyarság. Az utolsó, 1991–1998 között lezajlott hét éves háború azonban immár életerejében roppantotta meg a közösséget, és amellett, hogy sokáig a szülőföldjének, lakott falvai felszámolásának a veszélye is a feje fölött lebegett, kikezdte hagyományos értékrendjét is. A hagyományait őrző és kultúráját, társadalmi életét reprodukálni képes 120.000-es közösség a XIX. század fordulóját követő egy évszázad alatt majdnem a tizedére csökkent. E tragikus tények ismeretében a néprajzkutató Lábadi Károly az etnográfia történeti eszközeivel felvértezve, statisztikai mutatók, az életet szabályozó törvényes rendeletek, az egyházak, az iskolák, a civil szervezetek működési feltételeit biztosító „szabályozott tényszerűségek” mérlegelésével próbálja felkutatni a háború utáni talpraállás lehetőségét. Alkotmányos szabályozottságtól a népoktatói elszánásig mindent mérlegre tesz, ami adatszerűen vagy leírhatóságában megragadható, mindent felkutat, ami tartalmával, kisugárzó hatásával életre bátorítja, gyarapodásra biztatja a drávaszögi magyar közösséget.

16

Horvátországi Magyarság A lélek, a tudati világ általa oly jól ismert tájai és évszázados elrendezettségének biztonságot adó rejtekei helyett most a külső világ, a társadalmi kényszerűséget és kényszerhelyzetek marathonját futja végig, miközben – éppen a korábbi ismeretei alapján maga is tudja, hogy amiről beszél, a megmaradás, az élni akarás kérdése voltaképpen nem más, mint a szikkadó asszonyi öl tragédiája. Van rá példa a régióban, hogy évszázados illegalitásban kényszerítve is újjászülethet egy nemzet, s még államalapító erejét is megmutathatja – ha van benne élniakarás, ha felelősségtudata és küldetéses ereje erre sarkallja őt. Lábadi Károly – akinek oroszlánrésze van abban, hogy Délbaranya a népismeret tekintetében ma a legfelkutatottabb magyar régiók egyike – mindenkinél jobban tudja, hol rejlenek a közösség túléléshez szükséges szellemi és lelki tartalékai, hová kell fordulnia ahhoz, hogy a felnőttkor küszöbén egy horvátországi magyar fiatal a hátrányos társadalmi és gazdasági helyzete, az asszimilációs kényszerek, a nyelvvesztés és a gyökértelenség csábításai ellenére is a szülőföldjén családalapításra szánja el magát. Ez pedig a megtartó emlékezet és a hagyomány, a keresztény nemzeti értékrend. „A Drávaszög magyarsága tetszhalott állapotba került” – olvasható a tanulmány összefoglaló részében, muravidéki áthallásokat is ébresztve az olvasóban. Az életbenmaradás ösztönének köszönhetően – az elmúlt századok történéseihez hasonlóan – a szerb megszállás megszűntével, amikor a felszabadult magyarlakta területek ismét Horvátországhoz tartoztak, „a településeken megjelentek azok a helyi kezdeményezések, melyek egyénektől, egyének csoportjától, egyesületektől indultak el, s az volt a céljuk, hogy a közösséget újból összekovácsolják, s valamilyen formában megéljék együvé tartozásukat.” A népszokások felelevenítésében visszakapják értelmüket a vallási, a családi és a közösségi ünnepek, s újra van tartalma az emberélet fordulóit jelző eseményeknek, mint ahogyan a háborús emlékművek állításában a történelemhez fűződő viszonyulás is újraértékelődik. A régi felelevenített és az új, átvett rítusok az azonosságtudat erősítését szolgálják. „Láthatóan megkezdődött a társas kapcsolatok helyreállítása és lassú átalakítása – foglalja össze kutatásainak eredményét a szerző, ám hozzáteszi – még hosszabb időnek kell eltelni ahhoz, hogy kiderüljön, a meglazult közösségek tagjai miképpen értelmezik ezeket az önszerveződő folyamatokat.” Szerteágazó és feltűnően gazdag forráskutatás nyomán született meg Lábadi Károly Élet egy háború után című tanulmánya, melyben a hagyományos népismeret és a modern szociológia elemeinek egyensúlya egyszerre jelzi a tudományos igényesség magas fokát és a reményeibe menekülő néprajzkutató megalapozott optimizmusát. A tényismereteinek mélysége mellett az elkötelezettség hőfoka az, ami jelentős eseménnyé avatja Lábadi Károly jövőt fürkésző, egyszersmind a jövőre nyitott írását.

17


Baranyai népviselet

18


Drávaszögi utcarészlet

„Kérik a szívemet cserébe” Lábadi Károly: Várdaróc – a rét melletti falu; Várdaróc, 2008. 96 p. + 12 t. Barokkos homlokzatú tornácos ház tiszta szobájának ládafiában évszázados homályban búvik meg a csécses pruszlik, melynek utolsó viselője talán éppen az elmúlt háborúban távozott szülőföldjéről, a jóravaló drávaszögiek Istenhez megtérő útján. Bizonyára ő is örökölte a nemes ruhadarabot, melynek puszta látványa is egykor dalra fakasztotta a dévaj legényeket. A régi – mára már végkép eltűnt – világ rendjében sok évszázados, biztos helye volt a földi élet kellékeinek és hozzájuk fűződő szokások színes világának; s e holmik ittfeledett tárgyi mivoltukban elegendő eszköznek bizonyulnak ahhoz, hogy a lélek meginduljon a dédszüleink nyomára vezető ösvények bármelyikén. Talán ismerős dal is felcsendül a ruhanemű láttán: „Érik a fekete cseresznye / Kérik a szívemet cserébe…”, s a régi boldog ölelések nyomán még egy kicsit fájdogál a szív is. Mindez azonban már a múlté, s mára már csak az örökéletű morkoláb búvik meg közöttünk, hogy elevenen tartsa a félelmet szorongó lelkünkben. Ám valahol az ő hatalma is megtörik, s a néprajztudós Lábadi Károly új könyvében boldogan tér haza választott szülőföldjére, a Drávaszög emlékekben gazdag vidékére.

19


A várdaróci templom Hazatér, és újra rálép az emlékezet keskeny kerti ösvényére, hogy tovább mondja a Drávaszög emberének romantikus történetét. A Várdaróc – a rét melletti falu című könyvében éppen egy új fejezethez érkezett, oda, ahol a régi, törött cserepek a Krisztus előtti évezredben is itt élt „mészbetétes kerámia népé”-re emlékeztetnek, a földből előkerült gombafejes fibula pedig a középkor némileg cizelláltabb világára. Római légiók vonultak egykor e vidéken – kőhajításnyira a szlavón tájtól –, s üldözték a limesekre betörő barbár hordákat, de fosztogatott itt menekülő török lovas és felelőtlenül vitézkedő keresztény zsoldos, a Szent Liga katonája is. Legnevesebb prédikátora, Gyimóti István 1776-ban írt életrajzi vallomásában keserűen vetette papírra: „Baranyában egynémely szokatlan dolgok történtek. Közülük emlékezetre méltók a következők. Az említett évek egyikében úgy megfogyatkozott az anyatej, hogy a magyarok, törökök, ruméliaiak, olaszok, szlávok csecsemői a szükséges táplálék hiányában meghaltak. A fák az erdőkben, különösen a hernyóktól ellepett tölgyek, egyáltalán nem hoztak levelet és termést. A kölesből készült lepények időlegesen megrontották az ember látását. A búzából, még a lánglisztből sütött kenyéré is szokatlanul keserű volt. Megtörtént,

20

Horvátországi Magyarság hogy a lovak elpusztultak az árpától, csak egy maradt meg, mivel ennek nem adtak belőle. Voltak emberek, akik a kenyértől vagy egész nap aludtak, vagy egy időre eszméletlenség vett erőt rajtuk, és őrültségeket műveltek. De minden között a legrettenetesebb és legsiralmasabb volt a több napon át tartó kegyetlen kínzások, a nyomorult jajveszékelések után egyesek lábának térdből való letépése, jó néhánynak tőből való kitépése, ugyanígy a karok könyökig vagy vállig való letépése.” Ezékiel próféta rémült utóda szőtte egybe drávaszögi látomásait, hogy örök emléket állítson a tájra ránehezedő emberi szenvedésnek. Várdaróc Laskó és Bellye között található „félúton”, a löszparti magaslaton, hiszen a település életét mindenkor meghatározta a víz közelsége. Valamikor végeláthatatlan ártéri erdők szélei kínáltak letelepedésre alkalmas területet, hisz e vidéken az élet forrása úgyszólván karnyújtásnyira volt az embertől. Írott történelme évszázadokra nyúlik vissza: 1697-ben I. Lipót a zentai csata és számos más délvidéki háború győztes hadvezérének, Szavoyai Jenőnek adományozta Bellyét és a környező falvakat, köztük Darócot is, de a birtok a herceg halála után, 1736-ban újra a kamara tulajdonába ment át. 1784-ben Mária Krisztina, Albert főherceg neje vásárolta meg, 1822-ben pedig már Károly Lajos főherceg tulajdona lett a domínium, akitől az akkor már európai hírű mintagazdaságot Frigyes főherceg örökölte. „Daróc népe azonban mindebből keveset érzékelt, továbbra is földművelésből, állattenyésztésből és halászatból tartotta el magát, s fizette a rá kiszabott járulékot.” Jól jellemzi a várdaróciak életét a mondás: miszerint a kopácsi ember egy lóval szánt, a laskói kettővel, a daróci hárommal, ami a föld megművelésének nehézségét jelentette. A Várdaróc melletti réten évszázadok óta ártéri gazdálkodás folyt, bölcsen használva ki a víz közelségét. A gyáripar térhódítása előtt – mutatott rá a néprajzos – a daróciak önellátóak voltak: maguk termesztették a ruháik alapanyagát, a kendert és a lent. „Generációk örökítették át az alapanyag feldolgozásának tudományát, s azt a művészkedő hajlamot, mely a viselet és a használati tárgyak, a hajlék díszítésének területén érvényesült.” Az 1870es években azonban már megkezdődött a kivetkőzés, a hagyományos viselet elhagyása. Időközben építkezési szokásai is megváltoztak. Míg korábban a környező erdők szabadon kínálták az épületanyagot, köztük a rengeteg legnemesebb fáját, a tölgyet, Mária Terézia már bevezette az urbáriumot, s ezzel megszűnt az erdők szabad használata, s megnőtt az úrbéri kiszolgáltatottság. A várdaróci eklézsia krónikája a XVIII. század közepétől kezdve őrizte meg a prédikátorok névsorát. A reformáció iskolateremtő törekvéseinek köszönve Darócnak már a XVI–XVII. századtól volt iskolája, első külföldet járt fia pedig Daróczi Orbán volt, aki – a krónikák szerint – 1564-ben a würtenbergi egyetemen tanult. Legnevesebb prédikátora a már idézett Gyimóti István nem a Drávaszög szülötte volt, feltehetően Veresmarti P. János a diáktársakét került e tájra.

21


Sajátos, évszázadok során kialakított lakodalmi, születési és temetési népszokások, a jeles napok és az ünnepek szokásrendje, valamint a daróciak hiedelemvilága hűen őrzik a küzdelmes élet misztikumának részleteit. A termékenység rítusát, az ünnepek rendjét, a betegség és a gyógyulás, a gazdálkodás és a táplálkozás mindennapi történéseit át- meg átszőtte a babonás hiedelem – egyénivé formálva a várdaróci ember világképét –, a gyerekeket, mint mindenütt, itt is képzeletbeli alakokkal riogatták: „közülük való a farkasszerű természetfeletti lény, a bákász, a nagy feketeségből álló búsbizger, a külsőleg nehezen meghatározható, inkább a nevével félelmet keltő kalarász, balaló, az égitestevő szellemlény, a morkoláb, a vasorrú bába, a bakróka, az este leselkedő, de közelebbről meg nem határozható rézfaszú bagó.” A falu a XX. század közepén (a magyar időket követő első népszámlálás alkalmával), 1948ban volt a legnépesebb, akkoriban több mint 1200 lelket számlált a település, az ezt követő hatvan év alatt azonban a lakosság száma megfeleződött. 2007–2008-ban magyar iskolában már csak hét gyermek kezdte meg a tanulmányait. Egy, a sorsával küszködő falu magára maradt lakosságára szakadt rá a kilencvenes években a szerb agresszió, és a pusztító háború sodorta a közösséget reménytelenül a végső megsemmisülés felé. Várdaróc azonban ma is áll, s próbál megkapaszkodni a magyarság beomló partjai mentén. Küzdelme óriási, annak végkimenetele azonban kétséges. „A karcsú füzet csak arra adott alkalmat – írta könyvében a néprajztudós Lábadi Károly –, hogy kóstolót nyújtsunk abból a szellemi gazdagságból, mely évszázadok során felhalmozódott a rét melletti falu, Várdaróc képzeletbeli kaptárában. Ez a »tudás« apáról fiúra öröklődött. Mindig akadtak, akik gyarapítani tudták, s tovább hosszabbították ennek a tudásnak a láncát. […] A drávaszögi magyar népcsoportnak, Várdaróc népének sorsában, ismétlődő kilátástalanságában eddig mindig erőt adó remény volt anyanyelvi kultúrája, de most, amikor a történelem csillagzatainak konstellációja szerint annyi nyomás és kísértés veszi körül – a huszadik században három háborút élt meg –, vajon meg tudja-e őrizni? Van-e módja ennek? Mi a titka, hogy ne tűnjön el az a gazdag örökség, melyet a várdaróciak elei kezdtek megalapozni?” – olvasható az útravalónak szánt kötet utolsó lapján. Az igazi kérdés, a szórványmagyarság megmaradási esélyeinek kulcsa az: van-e még akkora erő a magyar nemzeti gondolatban, amely újra felemelhetné a leszakadó peremvidék elárvult lakóit.

„Tölts hozzá bort…” Lábadi Károly: Boranyja – A drávaszögi szőlészet és borászat kultúrhistóriája; Pélmonostor, 2007. 201 [12] + [33 illusztráció] p. A drávaszögi népélet kiváló ismerőjének Ujlaki Kornél Dezső darázsi plébános úrnak A túronyi csata című elbeszélésében valamikor az 1848–49-es szabadságharc idején a szalántai

22

Horvátországi Magyarság fuvarosok és a káptalan mogyorósában dézsmát szedő gyerekek együtt lármázták fel a falut, jelezve a lázadó szerb martalócok érkezését. – Jönnek a serezsánok! – kiáltozták rémülten, és a lovak közé csaptak. Nem sokkal ezután valaki kívülről erőteljesen berúgja a parókia ajtaját, és a „küszöbén megáll dugóhúzó módjára kipödört bajuszával, gyilkos tekintetével Stokuća őrnagy”. A rettegett haramiavezér azonnal statáriumot hirdetett, majd a kémjelentések ismeretében – túszként magával cipelve a halálra rémült kántort – bevonult a legelőkelőbb borospincébe. „Túronyban az uraság pincéjében harsogott a nóta. Stokuća kékült-zöldült, úgy ordított valami pattogós rác bordalt. A kántor medveként mormogott hozzá.” Majd miután kedvükre kimulatták magukat, megneszelve Rózsa Sándor betyárseregének érkezését – akik a szerencsétlen debreceni csatát követően „egy hét alatt olyan szépen, olyan észrevétlenül jutottak Mohácsig, hogy tán a madár figyelmét is kikerülték” –, olyan gyorsan illantak el, ahogyan azt másnaposságuk megengedte. Bor azonban bőségesen akadt az útközben alaposan megszomjazott, seregnyi szegénylegénynek is – akik a több akónyi hordók társaságában folytatták a háborút. A Drávaszögben így esett a dicsőséges turonyi csata – s bár ez kedélyesebb változata a tragikus történelmi eseményeknek, annyi mindenesetre kiderült: a bor és a borospince sorsformáló szerepet játszott a táj és annak lakói életében. A Drávaszögben – tágabb értelemben: Dél-Baranyában – ugyanis közel két évezreden át a szőlőtermelés és a borászat szervezte maga köré az életet, bőven szolgáltatva témát a népélet és a társadalomtörténet tudós kutatói számára. A drávaszögi szőlészet és borászat sokdimenziós kultúrhistóriáját írta meg Lábadi Károly Boranyja című legújabb könyvében. A baranyai, drávaszögi embernek szent meggyőződése, hogy szülőföldjén terem a világ legjobb bora, s ezért nem is Baranyának, hanem inkább Boranyjának kellene nevezni a tájat. S hogy ez mennyire így van, bizonyítják az írott történelmi források és a népmondák, melyek e régi keletű hiedelmet őrzik. Bodai Ferenc már 1820-ban a Tudományos Gyűjteményben megjelent, a délmagyarországi vármegyéről készült beszámolójában úgy vélte, a vidék „a Bor bőségéről és jóságáról nevezett Bor-anyjának vagy Baranyának”. Bayer Márton 1822-ben az „ebbéli különös bőség” okán ugyancsak a Bor-anyja nevet vélte a vármegye névadójának. Fényes Elek pedig így fogalmazott: „Hogy Baranya a boroknak hazája légyen, az úgy is tudva van közönségesen; sőt némelyek nevét szinte innen akarják lehozni azt állítván ti: hogy Baranya annyit tégyen, mint Bor-anyja.” (1836). Hasonló vélekedést a Mátyás királyról szóló népmondában is találunk, mi több, a történelmi Baranya vármegye címerében is ott szerepel a bibliából jól ismert jelenet, amint „Jozsué és Keleb az ígéret földjének felderítői, a tejjel-mézzel folyó Kánaán bőségét úgy érzékeltették, hogy a gránátalma és füge mellett egy óriási szőlőfürtöt vittek magukkal”. Ily módon Baranya legalább a bor legendakörében azonosult Kánaán áldásos vidékével. „Ha a baranyai ember hegyet emleget – mutatott rá Lábadi Károly –, akkor azokra a dombokra gondol, melyek a Duna menti részen emelkednek ki a talajból, s az enyhe magaslatoknak mind a déli, mind az északi oldalára – kedvező klimatikus viszonyok közepette – szőlősorok

23

Horvátországi Magyarság kapaszkodnak. Ez a Baranyabáni hegy a nyúlványaival. A Duna melletti Kiskőszegtől Pélmonostorig húsz kilométer hosszan húzódik, tengerszinti magassága 243 méter.” A térképeken a jobb bort adó déli oldal horvát neve Gradac, az északi Spoljac néven szerepel, a hegy tetején pedig ott kanyarog a Török út, sok évszázados távlatot adva a tájnak. „A Báni dombvonulat északi oldalán sokác falvak találhatók, a szőlőtermő területek megnevezése ott már nem magyar. Délre Kiskőszegtől Vörösmartig domborodnak a kisebb szőlőhegyek: Eszehegy, Várhegy, a Kis- és a Nagyhegy, a Hársashegy, Szamárszurdok, a Danóci hegy és a Csatári dűlő, ahol már a csúzai gazdáknak is volt szőlejük. Csúzásról 1865-ben Pesty Frigyes kérésére Ács Gedeon lelkész a következő szőlősdombok neveit írta össze: Kerek hegy, Danóc, Középhegy, Hársas hegy és Csúza kútja. Sepse környékén emelkedik a Szár-, a Cukorhegy, a Bodolai, a Csúzai és a Báni hegy, valamint a Tacilló hegyek is errefelé magasodnak. A küvi, azaz Kő határában és Karancs közelében a Pörös hegy, a Nagyhegy, az Árki hegy, a Hunyar hegy, a Monostori hegy mind-mind szőlőtermő terület.” A mediterráneum e ragyogó szegletében, a drávaszögi klimatikus viszonyok kiválóan megfelelnek a fehér burgundi és a sauvignon szőlőfajtának, melyből a legjobb olasz rizlinget préselik ki. Kisebb területen előfordul a hárslevelű, a furmint, a rajnai rizling, bár ettől kései, novemberi szüretelése és alacsony cukor foka miatt korábban idegenkedett a táj szőlősgazdája. „A hazai kadárt nem sikerült megőrizni, kipusztult, a filoxéra áldozatául esett, helyette az ojtott kadárnak nevezett fajtával kísérleteztek (…). A vörösbort adó szőlő közül az oportó kezdett meghonosodni. Elsősorban az Alfaluk sík határában, de a szőlőhegyek némely részén terjedtek el az olyan igénytelen oltványok, mint az Otello, noah, puritán, több csaszlaféle, azaz saszlaféle, a piros delavera, valamint a francia.” A szőlőültetvényeken ugyancsak honos csemegeszőlő, a koránérő csabagyöngye, melyet jellegzetes illata miatt szagosszőlőnek is neveznek, fehér és piros saszla, a „szőlőskertek királynője”, az ürmös, az irsai olivér, valamint a bogyójának alakjáról kecskecsöcsűnek nevezett – másutt lugasként felfuttatott –, ugyancsak páratlan zamatú szőlő. A XIX. század utolsó harmadában, a filoxéra megjelenése után azonban a hagyományos zamatú szőlők, az úgynevezett „hazai fajták” lassan-lassan kiszorultak az ültetvényekből, s ezzel a történelmi borvidék is arculatot és karaktert váltott. Új arcát egészen 1945-ig sikerült megőriznie, ekkor azonban a szőlőhegyek jó része – mintegy 70–75 százaléka – kicsúszott a gazdák kezéből, a Bellyei birtok része lett, s ezzel egyszersmind ipari jelleget is öltött, elveszítve régi varázsát és karakterét. A borvidéknek roppant gazdag története van. Pannóniában a római császárság idején hozták létre az első szőlőültetvényeket. Lábadi Károly szerint Eutropius történetíró számolt be arról, hogy a közeli „Szerémségben, Sirmiumban és az Almus hegyen (Fruska gorán) Probus császár tervszerűen telepített szőlőt. Még a mocsarakat is kiszárította, hogy helye legyen a bort adó növénynek.” A harcokhoz szokott katonái azonban megunva a szőlőművelést, fellázadtak ellene és megölték a császárt – korai mártírjává téve őt ezzel a

24

Horvátországi Magyarság bor kultúrájának. Augustus császár uralkodása idején a baranyabáni (popováci) hegységet a rómaiak „páratlanul nemes, aranyszínű borterméséről Mons aureusnak, azaz Aranyhegynek nevezték”, s ez az elnevezés még ma is közszájon forog. A virágzó római borkultúra legszebb bizonyítéka az időszámításunk szerinti III. századból származó, Bánban a XVIII. század második felében a Pogán dombon talált, a szőlő és a bor istenének, Libernek emelt 112 centiméteres oltárkő. A török hódoltság idején – amikor a rája tizedet fizetett a bor után – a drávaszögi települések közül a szőlészet és a borászat szempontjából Vörösmartnak jutott megkülönböztetett szerep, jelentős kikötő- és vámhivatalként működött. Mellette Hercegszőlőst emlegetik gyakran az adókötelezettségeket számon tartó defterek. A XVI. századtól a református salláriumok (díjlevelek), az egyházi alkalmazottak javadalmazásáról szóló írásos megállapodások őriznek számos kultúrtörténeti jelentőségű információt. A javadalom tételei között a bor (a borjárandóság) akkoriban feltűnően előkelő helyen szerepelt. A felszabadító háborúk végkifejletekor, 1687-ben Lotharingiai Károly Dárdán és környékén gyűjtötte össze csapatait, hogy leszámoljon a pogány seregekkel. A győztes háború után a földesúri nagybirtok tulajdonjogában is változások következtek be. „A kincstár vette birtokba azokat – foglalta össze Lábadi Károly a korabeli eseményeket –, melyekről korábbi tulajdonosai nem tudták hitelt érdemlően igazolni, hogy tulajdonosaik voltak, de ugyanez történt azokkal a birtoktestekkel is, amelyeknek földesúri családjai kihaltak. A kincstár kezelésbe vette ezeket a birtokokat, és elajándékozta olyanoknak, akik jeleskedtek a török elleni harcokban, vagy akikkel szemben jelentős tartozása volt. A török alatt és azt megelőzően a későbbi bellyei és dárdai uradalom falvai a Draskovicsok, a Zrínyiek és a Lórántffyak kezén voltak. A felszabadító harcok után érdemeinek elismeréséül és a 25 ezer rajnai forint tartozás fejében a kamara ezeket az 1697-es zentai csata győztesének, Savoyai Jenőnek adományozta. A 27 falu között volt Bellye, Daróc, Laskó, Hercegszőlős, Kő, Sepse, Csúza és Vörösmart. Az új tulajdonos számára 1717-ben állították ki a birtokbavételi parancsot.” A drávaszögi ember világának – egészen a közelmúltig – meghatározó eleme volt a szőlőművelés és a bortermelés. A szőlőkultúra szinte keretet adott az életének. Nem a föld jelentette a vagyont (és vele együtt a társadalmi felemelkedés lehetőségét), hanem az ültetvény, s a baranyai embert öntudatossá tette, ha a munkája gyümölcsét látta. Tudta, hogy a szőlő fokozott helytállást követel tőle, hiszen amíg az egy holdnyi földön termesztett szántóföldi kultúra termőre fordulásához évi 10–15 nap munkájára van szükség, az ugyanekkora területű szőlő ennek a tízszeresét, évi 100–150 nap erőfeszítését követeli tőle. A szőlő és a bor a vallásához fogható módon átjárja a mindennapjait, keretbe foglalja a gondolkodását. A szőlőművelés összefügg a sorsfordító, nagy eseményekkel, átlényegíti a

25

Horvátországi Magyarság születés, a házasság, a családi élet és a halál misztériumát. Alakítja világszemléletét, színessé teszi hiedelemvilágát, mederbe tereli az élete folyását. Döntő szerepe van a lakókörnyezete kialakításában, az étkezési szokásaiban, és a betegségek elleni küzdelmében. Formát ad eszközeinek, és lélekkel tölti meg az ökonómia rideg valóságát. A hagyományos világ régi évszázadaiban a drávaszögi hegyen a szőlő és a bor maga volt az élet, ami köré célok, elhatározások és elszánások szerveződtek. Bizonyság erre a Sepsei krónika, melyet 1866 és 1962 között (néhány tragikus esztendő kimaradásával) közel egy évszázadon át három nemzedék tagjai, köztük Südi Mária és férje Kiss Konya János vezetett, s amelynek középpontjában ugyancsak a szőlő és a bor áll. A kiegyezés előtti esztendőben gazdasági emlékeztetőként indult feljegyzések idővel családi naplóvá terebélyesedtek, s vidékünkön szinte egyedülálló módon, három emberöltő eseményeit foglalják magukba. 1866-ban az első bejegyzés mindössze ennyi: „a búza kihánta a fejét és elfagyott”. A következő évben „koronáztatott meg Ferencz József ”. A nagy árvíz sokszor átlépte a „tőtést”, s amit nem vitt el a víz, azt olykor elverte a jég. S ha az időjárás kegyeibe fogadta volna a baranyai embert, hát jöttek az ellenséges hordák, és kifosztották a pincát, a hambárt, az udvart és az egész vidéket. Az 1914-es esztendő bejegyzése: „Idén anyi a gyümölcs, hogy a fák össze rogynak, eladtunk már 43 véka gyümölcsöt, körte, kajszin, Párizs alma volt ez. Most ütött ki a háború a szerbekkel, el vittek 120 katonát Sepséről Július 27 és 28án. Másodszor vagyok bíró ebben a nagy veszedelemben, magam is sokat szenvedek. 50 veka késöben érő körtét, 170 veka szilvát. A mi lovunk, kocsink oda van a háborúba, Szerbiába. Kocsit úgy fogatunk 278 forintért, és ajánlom, hogy ha valamikor háborút értek, tik rosz kocsit, rosz lovat adjatok, mert akié rosz volt, az már hazajöt, a mijenk most is odavan. Decz. 31, mert a mienk jó volt a ló, kocsi új. kedves Gyermekeim ijen háborút még senki nem ért, mert egész világ verekedik. Jánosom is katona lett, 29 éves korában is besorozták, és ebben az évben olyan kevés búza termet, mint mondják 1866-ban (…).” Nem voltak kegyesebbek az elkövetkező esztendők sem. 1916 – „Április 5dikén már bevonultak az ötven évese emberek is, e hó 16án sorozták a 18 éves gyerekeket is. (A jegyzet folytatója Kiss Kónya János) […] (Feleségétől származik a folytatás) Ez évben minden rézneműt elvitt az állam. A lovakat bevásárolták az állam részére. Február 21tül sok árt adtak érte, a mi lovunk be vált 2850 koronáért. (…) Ez év Októberében vitték el a harangot. Az egész országból rekvirálnak szünet nélkül. Minden személyre ki van vetve, hogy hány deka liszt jár (…).” 1920 – „Gyümölcs az idén nagyon sok volt, Szőlő nagyon gyengén volt mindenkinek, volt olyan ember, hogy az ivóbora sem termett meg. Kukorica rendesen volt.” S a majdnem-kánaáni Drávaszög valóságának egy epizódja: 1925 – „Ez év eleje nagyon jó volt, nagyon szépen mutatkozot minden, gyönyörű volt minden vetés ugy, hogy az én

26


Dárda gyermekeim nekem mondták, hogy menjek ki a határba, nézzem meg a szépséget. El is mentem Julis 1 első napján a hazai szőlőbe, és soha életembe olyan szépet nem láttam, mind a hazai szőlőnk milyen volt, mert a lugason voltak egy suk hoszi fejek. A kukoricza gyönyörű, itt volt a szőlőnél, és Julius 5én jött egy ropant sötét felhő tele jégel, és elvágott mindet ugy, hogy 400 ével ezelőt volt ilyen jég, föl volt jegyezve a laki [Főherceglaki] pusztai Krónikába, mert nem hogy elverte a kukoriczát, hanem el is vitte a földről úgy, hogy 6 lánczon nem maradt egy honal [hónaljnyi] kukoriczaszár. (…) Kő felől a fákat tekergete sorra, és nemcsak a levelét, hanem a fákról a kérget is levágta ugy, hogy fehéren maradt a fáknak a nyugati oldala. Istenem, ilyen földön levő embert ilyent nem látott.” 1927 – „Ebben az évben a szőlőkre nézve jó időjárás volt, elég szépen termett. Szüret után 6 ezer liter borunk volt, szilva is sok volt, eladtunk 15 métert.” 1944 – „Ez évben minden bőven volt, búza, kukoricza, más minden sok volt, gyümölcs, szőlő bőven volt. Ez év szomorú volt nekünk, mert a háború bekövetkezet, az Orosz hadjárat végig gázolt bennünket, mindenünket elvitték, 2 lovunkat, kocsinkat. Amit bírtak, a háztól elvittek, mink pedig a pince ligba húzódtunk meg, mert a háznál nem maradhattunk, mert annyi orosz katona volt, hogy egymást érte. Udvarunk, kertünk tele volt kocsiukkal, lovakkal. 5 nap it voltak. Minket nem bántottak, csak amit akartak, élelmet, mindenkitől elvittek. Bizony ez nagyon nehéz napok voltak, mert a nagy izgalom meg a félelem, amit

27

Horvátországi Magyarság soha nem lehet el felejteni. Ruhákat, lábbeliket, új varógépet, minden elvittek. Szólni nem mertünk, örültünk, hogy nem bántottak. 2 kövér disznónkat levágták. Kukoricza 2 láncz úgy maradt szedetlen. November 29én elmentek, azután szedtük meg.” De korántsem ez volt az utolsó megszállás, és az utolsó fosztogatás. Ezen a tájon úgy látszik folyton új és új hordák születnek. Ma, százötven év múltán az 1866-os bejegyzés így módosítható: Baranyában „az élet kihánta a fejét és elfagyott”. Lábadi Károly Boranyja című könyvében fölfedte a bor köré szerveződött élet megannyi értékét és jelenségét, s ahogy a kenyér közelségében megjelenik a megváltás, úgy a bor misztériumából is kicsordul az ember fiának mérhetetlen szenvedése – a küldetéses halál örök tragédiája. Mindamellett azonban látni kellene az újjászületés határtalan lehetőségét is. Azt, amit talán maga Baranyai Júlia sem látott már Vízbe vesző nyomokon című könyve lapjain. Ezért olyan nehéz távlatot mutatni a csüggedőknek, ezért olyan nehéz makacsul és rendületlenül ragaszkodni a szülőföldhöz! Jó, hogy vannak művek, amelyek haza vezetnek bennünket. * Megjelent az Aracs folyóirat 2009. évi 3. (augusztus 20.) számában

28


ETNOGRAPHIA Szilágyi Imre

Nikola Tordinac, a Pécsett és környékén élő horvátok népéletének, folklórjának gyűjtője Nikola Tordinac szlavóniai pap író (1858–1888) Hrvatski narodni običaji i pripovijetke iz Pečuha i okolice („Horvát népszokások, énekek és mesék Pécsről és környékéről”, Szerkesztette: Đuro Franković – Đuro Šarošac, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986) című horvát nyelvű gyűjtése csak jóval halála után jelent meg. Tordinac 1885-ben súlyos tüdőbetegen – orvosi tanácsra – Pécsett vendégeskedett rokonainál. Az ismert horvát (szlavóniai) elbeszélő – nevéhez boszniai néprajzi gyűjtések is fűződnek – nem szemlélte tétlenül az idő múlását a Mecsek lábánál meghúzódó városban és környékén, hanem alapos és gondos feljegyzéseinek, főként a Nagykozárban élő horvátok között végzett gyűjtőmunkájának köszönhetően, az utókor számára kitűnő néprajzi és művelődéstörténeti anyagot hagyott hátra. Tordinac választ keresett arra, hogy valójában kik is a Pécsett élő horvátok, akik a 19. század nyolcvanas éveiben erősen asszimilálódni kezdtek. Ily módon nem volt közömbös számára a sorsuk, és ahogy mondani szokás, a huszonnegyedik órában feljegyezte az ún. budai külvárosban élő horvátok életmódját, szokásait, archaikus népi imáit, népdalait, népmeséit, szólásait és népviseletét. Külön figyelmet szentelt a születési-, temetési-, lakodalmi-, aratási szokásoknak és az azokhoz kapcsolódó, megkapóan szép balladáknak – amelyeket egyik novellájába is interpolált –, valamint a fonóba járásnak és a szüreti szokásoknak. Emellett gondosan leírta a katolikus horvátok ünnepnapjait: Luca-naptól (dec. 13.) Bertalan-napig (aug. 24.) bezáróan. Gyűjteménye III. fejezete kizárólag népdalokat, míg a IV. fejezet népmeséket tartalmaz, amelyek közül több is bekerült a Zágrábban megjelentetett, a horvát népköltészetet reprezentáló népdalokat és népmeséket tartalmazó válogatásba. Gyűjtését a zágrábi Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémiának (ma Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia) küldve, kísérőlevelében ezt írja: „Valóban, már régóta szándékomban állt megküldeni Önöknek a Pécsett és környékén gyűjtött anyagot. Magam kívántam megjelentetni a népdalokat és a népmeséket, valamint könyv formájában a Magyarországon élő horvátok közt terjeszteni, hogy testvéreinknek, akik Baranya megyében élnek, legyen valamiféle emlékük múltjukról, mert néhány évtized múlva nem tudnak majd egyetlen egy éneket sem elénekelni, vagy szokásra visszaemlékezni, ugyanis miután meghalnak az öregek, kihal az örökség, a fiatalok már magyarnak vallják magukat...” Az alábbiakban Tordinac 1885. évi gyűjtésére hagyatkozunk.

29

Horvátországi Magyarság ***

Népviselet A pécsi legények és a nős férfiak ügyesen öltözködnek. Lábukra csizma húzva és szűk, sötét színű vékonyposztó nadrág, mellény ezüst pitykékkel – rövid kaput (ujjas) ugyanolyan kelméből, télen még fölé borított1 fekete, zsinórdíszes bundával, ami a térdükig ér. Fejüket kerek kalap, télen ún. vidra vagy šepka (nálunk prémsapka, jegyzi meg a szlavóniai szerző) fedi. Nyakuk köré fekete selyemkendő kötve. Akik szegényebbek, bocskort hordanak, vászoninget és gatyát, selyem mellényt gombokkal, télen meg vastagposztó surdumát (vízhatlan kabátféle, szűr) vetnek magukra, amely régies viselet, ritkán látható. Falun még jobban őrzik a népviseletet. A férfiember, akár nős akár nőtlen, piros és kék szövőpamuttal kivarrt rövid inget visel: az egész gallérja ki van hímezve és ezt a gallért a kozáriak opšicom-nak, szegettnek hívják. Ujját körül ráncba szedik, összehúzzák, és a lezárását is kihímzik úgy, mint a gallért, ezt úgy hívják, hogy tubicom. Hordanak még rövidecske gatyát és fekete vékonyposztó mellényt – a nősek a torkukat fekete-, a legények piros kendővel kötik be. Vállukat kidíszített kivarrt (szőrös bőr) ködmön borítja, télen pedig (vastag posztó) szűrt vetnek magukra; fejüket kalap vagy kis (prém) sapka fedi. Munkanap bocskort viselnek, ünnepen csizmát, de tarisznyát is hordanak, némelyek szőrből (szőttet), némelyek bőrből (varrottat). A pécsi lányok amennyire csinosak, annyira készek mosakodni, fölkészülni – túl sokat cicomázzák is magukat. De napról napra egyre inkább elmúlik a régi viselet a lányoknál és az asszonyoknál is, és felülkerekedik az ízléstelen új. Korábban a lányok hollófekete vagy szőke hajukat fonatba fonták és válltól egészen leeresztették a derekukig, a hajfonat végét hurokra/masnira kötött piros szalaggal fogták össze, a halántékuk tájára elhelyeztek egy ún. fukliját (csatot?), amelybe szegfűvirágot tűztek. Mellüket szűk selyem mellénybe vagy nyakig bekapcsolt piros selymes pamut spencerbe szorították (a német Spenzer nevet viselő ujjas vastag, testhez álló, a fordító megjegyzése), fölé fehér, hímzett selyemkendőt vetettek át vállukon, és két végét keresztezve ölükbe tűzték. Derékban összeszorították magukat három szél bőségű selyem köténnyel (pregača) kötöttek, és hat szél bőségű bokáig érő szoknyát, hordtak, amely, jaj, bokáig ért. Fehér nyakuk köré aranyláncot és gyöngysort kanyarítottak. Ma már nem úgy fésülik a hajukat, mint régen, hanem frizurafésűt hordanak és a fésű köré csavargatják a hajukat, a spencer helyett csipkével szegett reklet hordanak (a német Röckel nevet viselő ujjasok is testhez szabottak, de könnyebb kelméjűek, a fordító megjegyzése), kötényt sem viselnek – már egészen divatosak. Az asszonyok is úgy öltözködtek, mint a lányok, csak hogy a fejüket fekete (alsó) kendővel kötötték be és azt ismét mindig leborították nagy, fekete (felső) selyemkendővel. Jelenleg ritkán lehet látni, hogy egy asszony (alsó kendővel) beköti a fejét, hanem csak azt, hogy (felső) kendővel takarja. Hajdanán a 1

Nyilván ujjatlan, pelerinszerű a bunda = suba, abba nem bújnak, csak magukra terítik!

30


31

Horvátországi Magyarság pécsi asszonyok is poculica főkötőt (háziszőttet, színeset – a fordító megjegyzése) viseltek. Falun a lányok így öltöznek. A lányok csupán rövid inget hordanak, teljesen kivarrva piros és kék szövőpamuttal. Nyaka körül rendszerint úgy, mint a férfiaknak. Ujja bő, és a kéznél nyitott. Maguk hímezik, maguk szövik. A hosszú ingük egészen az aljáig ki van hímezve, a hosszúing fölé készen vett szoknyát és kötényt öltenek; derékban szorosra kötve szép szőtt övvel, a végein fonással gyapjúból és síkból (különleges fonal – a szerző megjegyzése; az aranyfonal magyar népi neve pl. a Rábaközben sík – a fordító megjegyzése. Szerb szótárban aranyfüstöt jelent.). Nyakukat körülövezik gyöngyök és dukátok/pénzérmék. Hordanak bőr ujjast is, teljesen felékesítve/hímezve gyapjúszállal. Az asszonyok is úgy öltöznek, csak hogy fejüket beburkolják poculica nevű tarka fejkötővel. Ebben a fejkötőben töltik a nappalokat és az éjszakákat, csak halálukkor válnak meg tőle. Ez a fejkötő van, ahol kisebb, van, ahol nagyobb. Fiatal asszonyok fülnél beleszúrnak kacsatollat és virágot…

Testvéreink élete Sokan közülük elvégezték a kisiskolákat (népi-, illetve elemi iskola – a szerző megjegyzése) és megtanultak írni, olvasni, meg számolni; ma már szinte nincs is olyan gyerek, aki ne járna iskolába. Amelyikük nem tanult meg olvasni, az egy pálcát fog a kezébe és éles késével négy oldalára faragja, majd abba belevés, azaz rovátkákat ír, például egy mérő búza jele egy római egyes, az öt mérőt római öttel jelölik, a tíz mérőt római tízzel. A pécsi horvátok gyermekeiket felsőbb iskolákba járatják, ez idáig inkább mezőgazdasági munkára vagy iparos mesterségek kitanulására adták őket. Általában kiválóan értenek a földműveléshez és kitartóak, mint az oroszlánok, szorgos hangyákhoz hasonlóak. Különösen a pécsi horvátok módosnak mondhatóak, mivel nemes és gazdag termést hozó szőlőik, szántóik és rétjeik vannak, ahogy ők nevezik „csairék” (török szó, a rét megjelölésére szolgál – a Pécs környéki bosnyákok /horvátok/ a réteket, kaszálókat ma is így nevezik – a fordító megjegyzése), ökreik, nagy és nehéztestű lovaik vannak, van akinek hat vagy négy is van az utóbbiakból, ám néhány kivételtől eltekintve többnyire két lovat tartanak. Azoknak, akik a hegy lábánál laknak, házukon kívül alig van valamijük, a férfiak napszámba járnak, az asszonyok beállnak mosni vagy szolgálni. Amikor a hegyből kezdték bányászni a szenet, a horvátok előtt egy meggazdagodási forrás nyílt meg, nehéz szekereiken egyik helyről a másikra fuvarozzák a szenet. A módosabb gazdák szolgákat tartanak, akik szénszállítással foglalkoznak. Borral is kereskednek, és jól el tudják készíteni. Akinek szőlője van, annak a pincéjében prés is található, de gabonával is kereskednek. A falun élő horvátok a pécsieknél sokkal szegényebbek. A Pécsett élő horvátok jobban étkeznek, mint a falusiak, elsősorban a babot, káposztát, krumplit, kalácsot, mákos pitét és a diós-mézet kedvelik. Maguk vetnek és aratnak, ültetnek, szedik a termést, azt felhasználják, majd árusítják.

32

Horvátországi Magyarság Reggel nyolc órakor reggeliznek (ručati), délben ebédelnek (užinati) és este nyolc órakor vacsoráznak (večerati). (A középkori magyarországi lakosság naponta csak kétszer étkezett: délben és este; a vacsora mindig bőségesebb volt. A napi háromszori étkezés már kétségtelenül polgári hatásnak tulajdonítható – a fordító megjegyzése.) A Pécsett és környékén élő horvátok már nem élnek nagycsaládokban (zadruga), jó esetben egy házban az apa és a fia családja lakik együtt. Az apa a gazda, a felesége meg a gazdaasszony. A gazdára a háztartáson kívül eső dolgok hárulnak, míg feleségére a háztartási gondok, de mondják azt is, jó az okos asszonyra hallgatni, és ezért a férj mindent megbeszél nejével; együtt mennek a templomba és a vigasságokba, vendégségbe – úgy is lehetne mondani az asszony egyenlő a férjével. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy valamikor az itteni horvátok nagycsaládban éltek, mint a családnevek elterjedése is mutatja: pl. Andrasevicsekből a budai kapunál 7 háztartás van, a Didovacokból 10, Domsics 6, Peics 20, Jozipovics (Tordinac édesanyja pécsi Jozipovics lány volt, aki Szlavóniába ment férjhez – a fordító megjegyzése) 12, Katics 10, Kaszapovics 5 és Vidákovics 10. Az adatokból jól látható, hogy valamikor nagycsaládban éltek az itteni horvátok, amelyek az idők során felbomlottak.

Szokások A pécsi horvátok mára már elfelejtették őseik szép szokásait, nem is csoda, mivel a buzgó jezsuiták egységesítették a vallást. Ők minden régi, népi dolgot eltiportak, attól tartva, hogy a hívők visszatérnek a keleti valláshoz. Ily módon a katolikusok közt nagyon sok szokás kihalt, de sok hiedelem is elveszett, Az, ami még fennmaradt, amiről tudomást szerezhettem, azt feljegyeztem. Legelőször a szülést ismertetem.

Szülés Amikor elérkezik a szülés ideje, a vajúdó anya befekszik az ágyba. Odahívják valamelyik idősebb asszonyt és a bábaasszonyt, hogy a szülésnél segédkezzenek. Amikor a gyermek megszületik, a bába az anya földre terített ködmönére teszi. Ha fiú, akkor azért, hogy a haja göndör legyen, ha meg leány, akkor azért, hogy jó hímző váljon belőle. A fiúgyermek kezébe ostort tesz, hogy jó pásztor legyen. Majd szenteltvízzel meghintik, nevet adnak neki és egyúttal Szűz Máriát is köszöntik. A bába megfürdeti a csecsemőt, betakarja és az anya mellé teszi az ágyba. Pécsett fokhagymával keresztet vetnek, majd a gerezdet a kulcslyukba tömik, és egy krétával az ajtófélfára a három királyok G. M. B. kezdőbetűit írják. A gyermeket három napig nem szoptatja az anya, azért hogy ne váljon torkossá. Születését kötető másnapon a templomba viszik megkeresztelni.

33


34

Horvátországi Magyarság A komaasszonyt néhány nappal előbb választják, elsősorban a nyoszolyóasszonyt kérik meg, hogy legyen a gyerek keresztanyja. Ha ő nem tudja vállalni a keresztanyaságot, akkor valamelyik módosabb asszonyt kérik fel. Mostanság már az anya valamelyik leánytestvére is lehet keresztanya. Lett légyen a gyermek fiú vagy leány, a keresztelésre a keresztanya viszi, mivel a férfinép ezt szégyelli. Ha a gyermek meghal, a komaasszony kiszabja és megvarrja a halotti lepedőt – ha életben marad, akkor inget szab neki, és élete során ajándékkal látja el. Nagykozárban – mielőtt a keresztelőre indulnának – a csecsemőt lepedőbe takarják, a lepedőbe kést tesznek, egy falatka kenyeret, fokhagymát. Teszik ezt azért, hogy a nedobrice-k (gonosz, természetfeletti lények – a fordító megjegyzése) ne cseréljék ki öreg gyerekre (staro dijete). Az ilyen gyereket váltott gyermeknek (podmetnuto) nevezik, s arról lehet felismerni, hogy hét évig egyfolytában szenved és bőg, de mindig csontsovány és nagyfejű marad. A nedobrica annak az anyának a gyermekét cseréli ki, aki édes vérű (slatke krvi). A templomban az újszülöttet megkeresztelik, majd a komaasszony hazaviszi. A ház küszöbén egy idősebb asszony fogadja, aki megkérdezi a komaasszonyt: „Mit viszel, komaasszony?” az ő válasza: „Báránykát!”, amit háromszor megismételnek, de harmadszorra a válasz némiképpen módosul: „Báránykát és almát!”, teszik ezt azért, hogy a gyermek nyugodt legyen, mint a bárány, egészséges, mint az alma. Az öregasszony szenteltvízzel meghinti a komaasszonyt, aki belépve a házba átadja gyermekét az anyának, majd az asztal mellé ül. Pálinkát és uzsonnának valót tesznek eléje - a levesből nem hiányozhat a finom metélttészta, nélküle nem lenne igazi. A komaasszony mindegyik ételből eszeget, falatocskákat tesz a gyermek szájába, hogy felnőve ne érezze semminek szükségét. Még a keresztelő megtartása előtt, a gyermek keresztszülője ajándékot hoz a családnak: egy üvegben pálinkát és kenyeret, majd a születés utáni másnap komaebédet (ponuda, magyaroknál is helyenként pomuda, a fordító megjegyzése) hoz komaasszonyának, mégpedig egy teli kosarat mindenféle jóval: rétest, sült csirkét, fánkot, ahogy az anyagi helyzete megengedi. Kétszer-háromszor is visz ebédet. Pécsett a rokonok is visznek paszitot. A szülőanya a szülést követően gyermekágyba kerül. Hét napig ott marad, a kilencedik nap a templomba megy. Pécsett nem viszi magával újszülött gyermekét, de régebben a hetedik vasárnap ment a templomba gyermekével együtt. Nagykozáron a gyermek egy-két évig szopik, esetleg négy évig is! Pécsett úgy tartják, minél kevesebb ideig szopik a gyerek, annál okosabb lesz. Amikor hét éves lesz, akkor kezébe adják a születésekor levágott köldökzsinórt, hogy vágja ketté, ekkor azonnal okos lesz. Az anya kilenc hónap alatt hordja ki gyermekét, ha előbb szüli meg, akkor a gyermeket nem tartják donošće-nak, azaz kilenc hónapig hordottnak. A bölcső valamikor kis teknő volt, most tölgyfa deszkából formázzák, talpazata félhold alakú, hogy lehessen hintáztatni. A bölcsőbe szalmazsákocskát és kispárnát tesznek, alája meg kenyeret és fokhagymát, hogy a gonoszok (nedobrice) ne tudjanak ártani az újszülöttnek.

35


Az üres bölcsőt nem szabad hintáztatni, mert abba tisztátalan (ördögi) gyermek telepszik – tartják a nagykozáriak.

Elhalálozás Amikor a beteg haldokolni kezd, a hírt harangszóval jelzik a népnek. Összegyűlnek a szomszédasszonyok és imádkoznak a haldokló lelki üdvéért, Mária-gyertyát tesznek a kezébe. Szokás még szenteltvízzel meghinteni, hogy ne féljen a haláltól. Amikor kilehelte lelkét, ingét szétszakítják, leszedik róla, majd egy edényben fehér bort hoznak, abba gyolcsdarabot áztatnak, és azzal mossák le az arcát és a mellét, régi fésűvel megfésülik – a bort, a gyolcsdarabot és a fésűt eldobják, mert ha azzal valaki megfésülködik, akkor kihullik a haja. A halottra tiszta ruhát adnak, és az ágyra fektetik. Régebben az asztalra tették, fejét az ablakhoz fordítva, és négy gyertyát gyújtottak mellette. Ha előre megvették a koporsót, azonnal abba fektetik. A halott testét langyos vízzel lemossák, megfésülik, majd felöltöztetik, és az asztalra teszik oly módon, hogy teste a mestergerendával azonos irányban feküdjön. A halott alá szalmazsákot és párnát tesznek. Az állát kendővel felkötik, a lábát zsineggel

36

Horvátországi Magyarság összekötik. Valamikor maguk készítették a koporsót, most úgy vásárolják. Hazahozva a koporsót, a Mária-gyertyából letörnek egy darabka viaszt, abból öt aprócska keresztet formáznak és azokat a koporsó fejrészéhez, a két széléhez és a két lábrészhez tapasztják. Az állát és a lábakat összekötő kendőt és zsineget leveszik róla, hogy a túlvilágon Isten ítélőszéke elé járulhasson és beszélhessen. A férjezett asszonynak a hajába font fonatokat kioldják, hogy férje ismét megnősülhessen. Ha a fonatok megmaradnának, nem tudna a férje újranősülni. A halott férfi mellé teszik a kalapját, zsebébe zsebkendőt tesznek. Amíg a halottat ki nem viszik a temetőbe, addig a kutyákat kötve, a macskákat bezárva tartják, nehogy azok a kifektetett halott alatt – az asztal alatt – átbújhassanak, mert akkor a család minden tagja meghal. A halott köré a rokonok és az ismerősök virrasztóra gyűlnek, s iddogálva beszélgetnek. A halottat nyitott koporsóban az udvarra viszik, amikor a pap befejezte a búcsúztatót, rászögelik a koporsó fedelét. Férfiak viszik ki a női és a férfi halottat is a temetőbe. A férfi mellett férfiak kezükben égő gyertyát visznek, a női halott mellett égő gyertyával nők haladnak. A keresztet férfiak viszik, valamint a fekete gyászos lobogót is, kivéve az elhalálozott nagylányokat, azokat legények viszik, a lányok gyertyát tartanak, a legények vállára kendőt tesznek. A halott legény előtt egy legény papírból készült koronát visz, s két lány halad mellette, lány esetében fordítottan járnak el. Az öregebb halott fejére sapkát, kezébe rózsafüzért helyeznek, nőtlen fiatal legény esetén rózsafüzért és egy csokor virágot, eladólány esetén virágkoszorút tesznek a megboldogult fejére. Amikor a halottat kiviszik az udvarból, szélesre tárják a halottas ház ablakait és ajtait, az asztalt rendbe teszik, egy kancsó bort és kenyeret tesznek rá, a család – a temetőből visszajövetelkor ne üres asztalt találjon otthon – ne haljon ki. A konyhában földhöz vágnak egy fazekat, hogy ne következzen be ismét haláleset. Ha ecetet tartanak a háznál, azt fel kell rázni és a halott után egy kancsó vizet öntenek ki az utcára, hogy a halottal együtt minden rossz elhagyja a ház népét. Amikor a koporsót a sírgödörbe leengedik, egy pohár szenteltvizet és pénzt dobnak utána - azt tartják, hogy ily módon megváltották sírhelyét. Ugyanis ennek előtte mást is temethettek oda, s az a másvilágon majd számon kéri az új halottól, miért jött az ő helyére, akkor emez meg azt feleli neki: „Én kifizettem a helyem”. A sírhalomra rózsát, körömvirágot, kékvirágú sást (nőszirmot), bársonykát ültetnek a fejhez közeli részhez, míg a lábrésznél akácfát. Pécsett szomorúfűzt, fenyőt és akácfát ültetnek. Visszaérkezésükkor a halottas ház udvarán egy mosdóteknőbe vizet öntenek, abba parazsat dobnak és mielőtt bárki a ház küszöbét átlépné, köteles abban kezét megmosni, hogy megtisztuljanak és egészségesek legyenek. Ekkor következik a halotti tor (karmine). A harmadik fogást követően gyertyát gyújtanak és a megboldogult lelki üdvéért imát mondanak – minden harmadik étel elfogyasztása után ezt teszik – azt tartva, hogy a halott lelke a házban megjelenik. Pécsett az a szokás, hogy másnap három asszony a házból vagy a rokonság köréből elmegy a halott sírjához, szenteltvízzel meghintik, és három Miatyánkot mondanak, majd

37


38

Horvátországi Magyarság a temetést követő egy hét múlva, ami szennyes ruha maradt a halott után, azt kimossák –, hogy lelke tisztán érkezzen a királyi mennyországba. Ha nő hal meg, és a család tagjai között nincs nő, akkor ruháját a szegények közt szétosztják. A feleség egy évig fekete gyászruhában gyászolja hitvesét, s a férj ugyanennyi ideig gyászolja nejét, de megtörténhet, hogy negyed évig sem tart a gyász. Az elhunyt gyermekei egy évig gyászolják szüleiket, de a szülők gyermekeiket nem gyászolják feketében, mert az bűnnek (grihota) számít. Nagykozáron az özvegyasszony férjét gyászolva fekete kötényt hord, ugyanilyen szoknyát és fehér inget (oplećak) viselnek, míg a férfiak nyakuk köré nem kötnek kendőt. Itt nem ismertek a siratóasszonyok (narikače), azonban a saját halottját mindenki külön-külön megsiratja. Ez pribjerati-nak nevezik. Íme néhány példa: Az anyós így siratja menyét: Drága menyem, jó voltál te hozzám. Hideg vizet inni adtál nékem, Benned volt a bizodalmam nékem, Minden munkát rád bízhattam szépen, Kész volt az, mire felkeltem éppen. Az anya e szavakkal siratja fiát: Én fiam, fiam, Ragyogjon reád a nap Aki szívemen nőttél, Aki sohasem bántottál meg. Leányát: Drága lányom, szemem fénye, Dolgos voltál, okos voltál, Szépen hangzott torkod szava, Édes lányom, kezed ügyessége, Édes lányom, áldott voltál, Édes lányom, szavak szépe.

39


Esküvő Nem tudom, hogy a pécsi horvátoknál szokás volt-e, hogy a szülők a gyermekeiket még a bölcsőben eljegyezték egymással, de hogy a fiús szülők választottak fiúknak feleséget, maguknak meg menyet, ez ma is így van. A legényes anya, a szívéhez közelálló lánynak, ezt mondja: „Te leszel a menyem”. Párválasztáskor a szülők nem tiltják meg legény fiúknak, nem kívánva kedvét szegni, hogy kit válasszon magának feleségül, de a fiú is ügyel arra, ne válasszon olyan lányt, aki szüleinek nem lenne kedvére. Általában maguknál gazdagabbat választanak, de ügyelnek a lány jó hírére is. A fiatalok eljegyzik egymást, illetve az eljegyzést fel is bonthatják. Ez utóbbikor a lánynak mindent vissza kell adnia, amit a legénytől és annak szüleitől jegyajándékként kapott. Ahol több testvér él együtt a családban, ott először a legidősebb fiú nősül, illetve megy férjhez a leány. Ha a lánynak elhaláloznak a szülei, s egyedül marad a házban, senki sem mondhatja meg neki, kihez menjen férjhez, a szívéhez közeli legényt választja – általában a legközelebbi rokonának a véleményét kikéri előtte, de ha nem akarja, nem kell megtennie. Az egybekelés a következőkből tevődik össze: kikérés (prosidba), gyűrűzés (prstenovanje) és lakodalom (svadba). Nagykozáron is ez a sorrend, ám előbb „kis és nagy almát adtak” (mala i velika jabuka – a magyaroknál ismeretlen a szokás, a későbbiekben lesz még róla szó – a fordító megjegyzése). A lány kikérése ősszel vagy húsvét után történik, s a következőképpen zajlik: A legény apja valamelyik férfi rokonnal vagy a szomszédok egyikével megy el a lányos házhoz, vagy az anya megy el valamelyik nőrokonnal vagy a szomszédasszony társaságában. Ha a legény árván maradt, akkor a legközelebbi hozzátartozója kéri meg a lány kezét. A lányos ház ajtaján a háziakat így köszöntik: „Dicsértessék a Jézus Krisztus, jó estét kívánok!”, majd szóba elegyedve mindenről beszélgetnek, míg a legény apja meg nem kérdi: „Tudják-e mi járatban vagyunk? Ha isten úgy akarja, odaadják-e a magukét a mienkért?” Erre a lány apja ezt feleli: „Jöjjenek holnap vissza, előtte megbeszéljük, hogy lehetséges-e.” Ha nem kívánják lányukat a fiúhoz hozzáadni, azonnal ezt mondják: „Ebben az évben nem adjuk, mert nem lehetséges – azaz, nem vagyunk még felkészülve a lakodalom megtartására”. A legény apja feláll, majd mondja: „Isten legyen magukkal, jó éjszakát kívánok!” A ház népe viszontüdvözli őket: „Járjanak szerencsével, adja Isten!”, és kikísérik őket. Nagykozáron ugyanígy tesznek. Ha a legénynek nincsenek hozzátartozói, akkor a keresztanyja egy kenyeret, csobolyó bort és lapockát visz a lányos házba, és betérve mondja: „Megkérnénk lányukat, nekünk adják?” A lány apja válaszolja: „Ha ő is úgy akarja, akkor mi is. Íme a lány, itt van a szobában, kérdezzék csak meg tőle”. A kérők a lányhoz fordulva kérdezik: „Akarsz a miénk lenni vagy nem?” A lány szégyenkezve válaszol: „Ha apám is úgy akarja, akkor én is”. Ha nem szereti a legényt, így válaszol: „Köszönöm hogy nem feledkeztek meg róla és idejöttek, adjon az Úristen maguknak szerencsét, amerre csak járnak és megfordulnak, de én nem lehetek a maguké.”

40


Korábban a legény almát adott a lánynak, s abba néhány fémpénzt szúrt bele, ezt kisalmának nevezték (mala jabuka), majd rá egy hétre következett a nagyalma (velika jabuka), vagy a gyűrűzés (prstenovanje). Ha a leány beleegyezik a kikérésbe, akkor üzennek a legényért, s az odaérve megfogja jegyesének a kezét, a lány leveszi ujjáról a karikagyűrűt, a legény a sajátját, egy tányérba teszik, a kérők közül a legidősebb keresztet vet a gyűrűkre, és ezt mondja: „Az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek nevében legyenek szerencsések és áldottak.” A leány a gyűrűjét a legény újjára húzza, majd a legény a gyűrűjét a lány ujjára, a lány a kérőknek kezet csókol, és egy asztalterítőért megy. Rokonai közül a legidősebb (apja vagy a nagybácsija) feláll, és ajándékot kér – azaz a legény 20, 30, 40 vagy 50 forintot ad a lánynak, ahogy megegyeznek. Ezen kívül a legénynek meg kell vásárolnia a menyasszonyi ládát, amelybe a menyasszony ruháit, szoknyáit, kendőit, főkötőit és cipőjét teszik. A megállapodás után következhet a hajnalig tartó evés és ivás, majd a kérők felállnak az asztaltól és a gyűrűs leány viharlámpával a kezében, elkíséri őket a legény házáig. Ott megmossa leendő apósa és anyósa lábát, s amikor az anyós leül a székre, lába alá kis sámlit tesz, majd hazamegy. Pécsett visszatérve a lányos házba megkérdik: „No, elgondolták-e hogyan adják nekünk a jegykendőt?” Erre ezt a választ kapják: „Ej, még nem vettük meg a zsebkendőt, de jöjjenek el este vagy másnap reggel, addigra megvesszük”. Elválnak egymástól, majd

41

Horvátországi Magyarság harmadszor is visszatérnek a lányos házhoz és megkérdik: „No, elgondolták-e miképpen adják nekünk a jegykendőt?” Erre az eladólány anyja válaszol: „Édes lányom hozd ide a jegykendőt”. A lány kiveszi a ládából a jegykendőt, és e szavakkal fordul szüleihez: „Köszönöm szépem, apám és anyám, hogy szeretetben neveltek fel és most szárnyaimra bocsátanak. Megcsókolja szüleit – a leendő após a jegykendőért öt vagy tíz forintot ad néki. Erre énekelni kezdenek: Este Mária bazsalikomot vetett, Éjfélig az két levelet hozott, Éjfél után lakodalom dísze, Mindenkinek egy szál bazsalikom, Apósnak pirosló rózsát hozott, Vőlegénynek meg a szegfűcsokrot, Anyósának ingujjat hímeztetett, Sógornőnek birsalmát száz levéllel, Száz levéllel, négy szép virágával. A legény házába érve csújjogatnak egy nagyot: „Íme itt van a jegykendő, ujuju!” A legényt a jegykendővel háromszor vállon legyintik, s végül abba kell az orrát megtörölnie. Ha a lányt csütörtökön kérik meg, akkor a gyűrűzést szombaton tartják – ha szombaton kérik meg a kezét, akkor a gyűrűzést vasárnap tartják, ha hétfőn, a gyűrűzésre csütörtökön kerül sor. A gyűrűzés ekképpen történik: a legény apja, anyja és a vőfélyek egyike estefelé betérnek a lányos házba és itt a legény lehúzza gyűrűjét az ujjáról, a lány meg a sajátját, majd egy tányérra teszik. A gyűrűket a legény apja megáldja, a vőfély a jegyesek ujjára húzza, majd elkezdődik a vendégeskedés. Vacsorát követően a legény előveszi az almát, amelybe ennek előtte fémpénzt szúrt, átadja leendő jegyesének – majd a kérők felállnak és mindenkinek jó éjszakát kívánva hazatérnek. A gyűrűzést követően a legény kedden, csütörtökön és vasárnap (a néphitben ezek a hét szerencsés napjai, kivéve szerda és péntek – a fordító megjegyzése) meglátogatja menyasszonyát, s almával, pereccel, kaláccsal kedveskedik neki. A lányos háznál eközben varrják a menyasszony ruháit, és a násznépnek ajándékba szánt ingeket. A gyűrűzést követő két-három nap múlva az anyós is eljön, aki 40, 50, 100 forintot hoz, ki mennyit. Ez a menyasszony ruhapénze. Nagykozáron a gyűrűzést követő második héten az anyós kalácsot süt, előtte három szál tésztából fonatot készít, közepébe rózsát tesz, keresztet vett rá, a rózsára piros szalagot köt. A feldíszített kalácsot elviszi a menyasszonynak, s a lakodalom napjáig meghagyják, akkor a menyasszony barátnői lakodalmi énekeket énekelve megeszik, mielőtt a vőlegény házába kísérnék. Ezen alkalomkor az anyós megegyezik a menyasszonnyal, milyen ajándékot hozzon leendő menyének. A menyasszonytól az összes nagybácsi, ha egy házban laknak, ha nem, inget kap ajándékba, az anyós felsőinget, s minden családtag hímzett ingujjat kap ajándékba.

42

Horvátországi Magyarság Pécsett az eljegyzésre az apa a fiával együtt indul, majd szétválnak útjaik, az apa betér a plébániára, és ott várja meg, míg fia jegyesével és annak apjával megérkezik, s együtt lépnek be a plébánoshoz, ő kikérdezi a leendő ifjú párt és bejegyzi őket. A lakodalmi tisztségviselők: keresztapa, öreg násznagy, két vőfély (dva djevera), két nyoszolyólány (dva podiklića /djeveruše/), és a vendéghívó (čauš). A gyűrűzéstől az esküvőig eltelik egy hónap is. Az esküvő előtt három nappal az idősebb vőfély feldíszített bottal a kezében meghívja az öreg keresztapát, öreg násznagyot és az összes rokont, az alsó és a felső szomszédokat, akikhez ezekkel a szavakkal tér be: “Dicsértessék a Jézus Krisztus! Isteni üdvözletet és ajándékot hoztam, eljöttem meghívni magukat a lakodalomba, hogy táncoljanak és énekeljenek!” A menyasszony rokonságát az apja hívja meg saját házába, őket pirničari-nak nevezik. Vasárnap kezdetét veszi a lakodalmi készülődés, baromfit vágnak, s mindent előre elkészítenek, amire a lakodalomban szükség lehet, ugyanígy járnak el a lányos háznál is. Nagykozáron nyolc nappal az esküvő előtt történik a lakodalomba hívás, a čauš hívja a vőlegény minden egyes vendégét a lakodalomba, kezében borral telt csutorát visz. A vőlegény édesapja meghívja a keresztapát, az öreg násznagyot, a két vőfélyt, a zászlóvivőt (barjaktar), aki a lakodalmi menet élén halad, kezében a zászlóval és a vajdát (vojvoda), aki köteles a lakodalomban az ételről és italról gondoskodni – és hat nyoszolyólányt (svatice), akik mindig a menyasszony körül tartózkodnak. Mindent gondosan előkészítenek, hogy a lakodalom vidám legyen, majd a késői órákban a nyoszolyólányok és a vőfélyek hazakísérik a két násznagyot (kesztapát és az öreg násznagyot – a fordító megjegyzése).. Pécsett a lakodalom előestéjén összegyűlnek a lánypajtások, és virágcsokrokat hajtogatva éneklik: Esküszik a gyopár, szép Máriánk, Holnap elhagysz bennünket, Anyád fehér udvarát elhagyva, Más anyját anyának szólítani, Sajátodat elfeledni. Idegen fivért fivérnek szólítani, Sajátodat elfeledni. Idegen nővért nővérnek szólítani, Sajátodat elfeledni. Milyen ajándékot viszel néki, Nehogy szobája gazdag légyen? Milyen törölközőt viszel néki, Nem érdemes az orcája?

43


II Kék virág az ibolya, Mária leány szedte, Anyjának ölébe tette, Anyja meg öléből a földre. „A virág nem enyém, s Mária sem.” Szép virág a rózsaszál. Mária leány szedte, Apjának ölébe tette, Apja meg öléből a földre. „A virág nem enyém, s Mária sem.” Az esküvő napján a vőlegény házában egybegyűl a násznép, majd az apa és az anya áldást kérnek fiúkra. A lakodalmi menet elindul a menyasszonyért. Egy lány kosárban kenyeret, csutora bort, üveg pálinkát és egy levágott tyúkot visz. Odaérkezésükkor a menyasszonyos házban összegyűlteket e szavakkal üdvözlik: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Jó napot kívánok. Kívánnak-e vendégeket fogadni? Azok ekképpen válaszolnak: „Igen, térjenek csak be”. A

44

Horvátországi Magyarság házban a vőfély magához veszi a kosarat, s e szavakkal fordul a menyasszony apjához: „Nem jöttünk üres kézzel, a menyasszonyért cserébe ezt hoztuk”. A szobában szépen megterített asztal várja a vendégeket, rajta sült hús, kalács és bor. A menyasszony kint tartózkodik az udvaron, a másik vőféllyel és a vendégekkel táncol. Az idősebb vőfély a menyasszonyi nyoszolyára pénzgyűjtésbe kezd, legelőbb a násznagyoktól, előbb a kumtól, aztán a stari svattól, feleségüktől stb. A kapott pénzt a menyasszonynak adja, majd bevezeti a házba és a vőlegény mellé leülteti az asztalhoz. A vőfély rozmaring ágacskákat osztogat a vendégeknek, először a násznagynagynak, majd rangsorban a többieknek is, majd ennek végeztével mindenkinek tölt egy pohár bort, s mindenkivel kifizetteti a rozmaring árát és a pénzt a menyasszonynak adja. A menyasszony egy aranyozott bokrétát tűz vőlegénye kabátjára. Ezt követően a vőfély a násznépet az esküvőre invitálja, a vőlegényt, a menyasszonyt s annak szüleit kivéve mindenki kimegy a házból. A lány szülei egymás mellé ülnek, az ifjú pár letérdel elébük, a szülők megáldják őket, majd kimennek – a vőlegény az udvarra, a menyasszony a konyhában elbúcsúzik testvéreitől. Csak ezután indulnak a templomba, betartva a sorrendet. A lakodalmi menet élén legények, majd a fiatal házas férfiak, a két násznagy halad, maguk közt kísérve a vőlegényt – sorban jön a két vőfély, kísérve a menyasszonyt, követik őket a nyoszolyós lányok, a többi asszony és a lányok. A templomból együtt lép ki az ifjú pár, s a násznép énekszóval kíséri őket a vőlegény házához. Nagykozárban a vőlegény házában kedden gyűlik össze a násznép, ahol terített asztal, bor és pálinka várja őket, s mindaddig iddogálnak, míg a vajda azt nem mondja, hogy ideje lenne a menyasszonyért indulni. A vőlegény apja feláll, egy pohárba bort öntve megkérdi: „Fiam, mit kívánsz tőlem, Istentől és a Boldogságos Szűz Máriától?” Válasz: „Magától, Istentől és a Boldogságos Szűz Máriától áldást kérek”. Erre az apja megáldja: „Teremjen minden és szaporodjatok, amerre csak mész és megfordulsz. Lakasd jól a hangyát is és a kukacot is!” A borral telt poharat a fiának nyújtja, kiissza, apját arcon csókolja és megcsókolja a kezét – ugyanígy búcsúzik el anyjától is, aki örömkönnyeket hullajt. Kocsiba ülnek és a vőlegény a násznaggyal és a nyoszolyó lányok egyikével ül, a másik násznagy a kocsis mellé felül a bakra. A menyasszony házába érve a menyasszony megcsókolja a nyoszolyó lányt és a násznagyokat, majd iszogatnak, amíg el nem jön a templomba indulás ideje. A menyasszony a nyoszolyó lánnyal megy, a vőlegény a násznagyokkal. Az esküvő után az összes meghívott vendég a menyasszony házába megy vissza, ahol a menyasszony barátnői énekkel fogadják őket. Ajándékozd meg kólónkat, kedves koma, ez a törvény. Ha nem ajándékozod meg, rosszul teszed. Mindenkinek énekelnek, s mindenkitől kapnak valamit. Betérve a szobába mindenki elfoglalja az őt megillető helyét, a két násznagy a főhelyre ül, közöttük a vőlegény foglal

45


helyet, a menyasszony az udvaron tartózkodik. Ekkor megérkeznek a vőlegény nem meghívott barátai, akik nem kísérték el az ifjú párt a templomba, a vőlegény házában maradtak. Kötelességük a szakácsnőknek kenyeret, gyertyát és fél liter pálinkát hozni. Vezetőjük a vajda (vojvoda) szolgálja fel az enni és innivalót, egyben ő hívja fel a lakodalmi koma figyelmét az indulásra: „Induljatok, kedves komám, itt az ideje”. A menyasszonyt is, a vőlegényt is saját szülei áldják meg. A menyasszony és a vőlegény a ház küszöbére lépve háromszor körbefordulnak egymással. Ágyát a kocsira teszik, ahova a ruhákkal együtt a kelengyés láda is kerül, az ágyra felül az ifjú pár, a menyasszony barátnői énekelni kezdenek, hogy ajándékkal kedveskedjen a kólózóknak. A menyasszony közéjük dobja a fémpénzzel telitűzdelt almát, s mint Nagykozáron, úgy Pécsett is a vőlegény házában már várják a menyasszony érkezését. A lakodalmasok szétválva, mintegy sorfalat képeznek, engedik maguk között a menyasszonyt, hogy előre menjen a ház küszöbéig, ahol apósa fogadja. Nagykozáron meg az anyósa, aki a leterített vásznon bevezeti a szobába. A menyasszony így köszönti: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” vagy „Jó napot kívánok! Szárnyuk alá vesznek engem és a maguk gyermekévé fogadnak? Az após válasza: Igen, lányom, örömmel. Legyetek összhangban, mint a só és a kenyér!, s erre mindkét hóna alá egy-egy kenyeret, kezébe két kancsó bort tesz, majd bevezeti a szobába, ott körüljárja a menyasszony az asztalt, minden sarkára egy-egy kancsó bort illetve kenyeret helyez. Leül egy székre, majd a fiú szülei ölébe egy fiúgyermeket tesznek. A nagykozáriak nakoljenče-nek nevezik. A menyasszony

46

Horvátországi Magyarság díszkendőt és fémpénzzel tűzdelt almát ad neki ajándékba. A násznagy kivezeti az udvarra, és együtt táncolnak, a vőlegény az esküvői komaasszonnyal táncol – majd egymással párt cserélnek, a vőlegény a menyasszonyával táncol, a koma a feleségével. A nyoszolyólányok (podeklić, enge) is táncolnak a vőfélyekkel és a többi vendéggel. A vőlegény házában az asztal melletti ülés sorrendjére igencsak ügyelnek: a menyasszony bal oldalt, a vőlegény jobb oldalt ül, a menyasszony mellett a násznagy stb. A többi vendég is elfoglalja helyét, a feleség mindig szemben ül a férjével. A vőfély szolgálja fel az ételeket, és mindegyikhez köszöntőt mond magyar nyelven (a tálalóversek a Kárpátmedence magyarsága körében jellegzetesek, a magyarországi németek sem ismerik – fordító megjegyzése.). Az evést követően estig táncolnak. A vacsorához az előbbi sorrendben ülnek asztalhoz, de az a szokás, hogy minden vendég pecsenyét, pitét hoz magával, amit a vőfély vacsorakor eléjük tesz az asztalra. Vacsorakor a vőfély kezénél fogva bevezeti a szakácsnőt a násznép közé, és ezeket mondja: „Kedves vendégeink, legyetek kegyesek a szakácsnőhöz, aki jó ételt főzött nekünk, adjatok neki valamit”, és mindenki megajándékozza. Éjfélkor a vőfély a menyasszonyt egy másik helyiségbe vezeti, ahol egy asszony és még valaki várja. A menyasszony fejéről az asszony leveszi a koszorút, és kendőt köt a fejére, mostantól kezdve asszonynak tekinthető, majd a vőfély visszavezeti a lakodalmi nép közé. A fiatalasszony megcsókolja ifjú férjét, a násznagyokat, s mindenkitől ajándékot kap. Az ifjú férj egy székre tányért tesz, s aki az ifjú asszonnyal táncolni szeretne, az először pénzt tesz a tányérba, aztán jöhet a tánc. Nagykozáron éjfélkor felállnak a násznagyok és a nyoszolyó lányok. Az ifjú párt aludni kísérik az előre elkészített szobába. Mindenki az ajtó előtt marad, csak az egyik násznagy megy be velük, s a vőlegény levetkőzteti menyasszonyát, majd a menyasszony vőlegényét. Amikor a menyasszony lehúzza a vőlegény csizmáját, azon ügyeskedik, hogy megüsse vele kedvesét, azért teszi, mert úgy tartják, hogy akkor ő lesz az úr a háznál. A földre van kiterítve az ágy, az ifjú pár rááll, a koma elfújja a gyertyát, a fiatal párt az ágyba fekteti és kimegy, majd rájuk zárja az ajtót. Reggel jön a menyasszony anyósa, aki a menyasszony fejére főkötőt köt, majd kivezeti a szobából a többi lakodalmas közé, akiket sorban megcsókol. Akkor vízért megy, a násznép követi. Ezt Pécsett is így tartják. Visszafelé menet ezt éneklik: Térjünk most haza, hajnal van, Öreganyó is felkelt már, Fehér udvart felsöpörte, A friss vizet hazahozta, Majd fiát ébresztette: „Kelj fel fiam, jó Jakabom,” stb. Visszatérve a házhoz, az ifjúasszony a vendégek kezére vizet önt, majd törülközővel megtörli. Itt egész vacsoráig vigadoznak, azután az egyik nássznagyhoz (koma) mennek vacsorára, s

47


48

Horvátországi Magyarság annak végeztével visszatérnek a vőlegényes házhoz, és a vajda az ifjú párnak ajándékot oszt. Az öreg násznagynak inget, minden egyes vendégnek díszkendőt. Bemutatják a kosarakban hozott élelmet, amit a vendégek hoztak magukkal. Kezdődik a vigadozás, ami eltart egészen hajnalig. Ezzel a lakodalom be is fejeződik. A rákövetkező vasárnap az ifjúasszony templomba megy, kalácsot visz magával, a szentmise végeztével meglátogatja szüleit és rokonait, akiket megcsókol, s mindegyiküknek kalácsot ajándékoz. Pécsett az ifjúasszony elhozza ruháit, ágyát és a ládát, amit maga vásárol. Régebben a menyasszony ruháit azonnal elvitték kocsin, s arra az úgynevezett kocsibanya (koćibanja) vigyázott, napjainkban az esküvő utáni harmadnap az ifjúasszony egy asszony kíséretében hozza el szülei házából a ruháit.

49


LITERATURA Pásztor Julianna

Télvégi kép Szendereg a cinke, Elszakadt az inge. Ágacska takarja, Lehullt egy-két tolla. Mellette házikó, Házikóban rigó. Magokat szemezget, Zörejre felrebbent.

50

Horvátországi Magyarság Alant ül a macska, Kunkori a farka. Kétszálú a bajsza, Megindul a hajsza. Felkúszik a fára, Rigóvacsorára. Még nem is sejtette, Rigó szállt mellette. Türelmesen várja, Ott ül szegény pára. Tán egy szürke veréb Akad vacsorára.

2009

51


D. Bor Jolán

Bogara, madara… 15-km-nyire az Elbától, egy északnémet kisváros szépen gondozott temetőjében, hatalmas fák alatt három egyszerű kőtábla áll. Előttük virágok, mögöttük virágzó bokrok. A közéspő táblán ez a felirat olvasható: „Itt nyugszik az 1939 és 1945 közötti háború 64 áldozata” Alatta minden sorban három-három név, mindegyik német. Az első táblán ugyanúgy, de ezek magyar nevek, 23. A harmadikon legtöbb az olasz név, de v an orosz, spanyol és további négy magyar is. Minden név alatt két évszám, az első a születés éve, a második 1945. a legidősebb 1906-ban született, a legfiatalabb 1927-ben. A magyar nevek helyesírása nem egységes, van Mihály és Sándor, János és Josef is. Az első tábla előtt ősz hajú asszony áll, könnyes szemmel, meghatottan suttogja: Apika, itt van a bogara, madara…. A férje és a rokon fiatalember, aki elhozta őket ide, egy-egy gyertyát gyújtanak meg a tábla előtt, ő pedig vízbe teszi a piros rózsacsokrot, amit az édesapja sírjára hozott. (A vázát itt a temetőben kapták egy asszonytól, akitől megkérdezték, merre találják a katonák síremlékét.) Aztán a táskájából kis műanyag zacskót vesz elő, kiszakítja, és a tartalmát – néhány marok hazai földet – elszórja a táblák körül. Nem biztos, hogy az édesapja csontjai éppen itt porladnak, de valahol ebben a temetőben temették el. Azután még hosszú ideig áll a tábla előtt, és hangtalanul beszél az apjához. Elmondja neki, mennyire hiányzott, milyen nehéz volt apa nélkül felnőni, s milyen keserves volt az édesanyjuknak egyedül fölnevelni a gyerekeit. Hogy az alig több mint négyévi házasság után hatvan évet élt özvegyként. S hogy az volt a kívánsága, hogy a férje gyerekkori fényképét tegyék a koporsójába. És hogy az édesanyja sírkövére rávésették mindkettőjük nevét. Búcsúzóul egy imába kezd, közben megszólalnak a harangok. Dél van, indulnak vissza. Tudja, ez az alkalom egyben az utolsó is. Szomorú, de elégedett is. Milyen régóta várta ezt a lehetőséget, és most sikerült! Milyen kár, hogy az édesanyja ezt nem érhette meg! Zs.az édesapjának sem az alakját, arcát, sem a hangját nem tudja fölidézni. Amikor utoljára látták, mielőtt kivitték a frontra, ő még három éves sem volt, az öccse egy. Azt is csak az édesanyjától hallotta, hogy az apja megtanította rá, ha azt kérdezi tőle: mije vagy apikának?, így feleljen: bogara, madara. Mindig szívesen nézegette az édesapja fényképeit. Az elsőn talán féléves lehetett, fehér kisingben, fehér cipőcskében ül, szép, komoly baba. Ez a nagyméretű kép mindig az anyja szobájában volt a falon. Azt kérte, ha meghal, tegyék a koporsójába. Ki kellett venni a keretből, mert rámástól nem fért be a koporsóba.

52


Régi levelezőlap A második képen már nagy fiú, kb. hat éves, egy fotelban ül, a kétéves unokahúga ott áll mellette. Itt is komoly. A következő egy osztálykép, a fiúk között ő a legmagasabb, valószínűleg hatodikos volt. Van egy fotó, amelyet Zs. mindig nagyon szeretett. Szüretibálon készült, két oldalt két fiatalember, köztük két lány, csőszlányok. Az egyik pár a szülei. Itt még nem jegyesek, de látszik, hogy egymáshoz tartoznak. Az esküvőképük nagyon szép, a menyasszony talpig fehérben, koszorúval, fátyollal, a vőlegény fekete öltönyéből, csak a fehér ing és nyakkendő világít, a kezében fehér kesztyűt tart. Az utolsó fotón hárman vannak, a szülei egymás mellett ülnek egy-egy széken, Zs-t maguk között tartják középen. Van még néhány fénykép apja legénykorából – katonatársakkal, színjátszókkal, lakodalmas képek – de ezek valahogy nem olyan kedvesek Zs.-nek. Talán, mert az édesapja idegenekkel van, egy kicsit ő is idegen.

53

Horvátországi Magyarság Van azonban valami, egészen közel tudta hozni hozzá az édesapját. Felnőtt fejjel olvasta először a leveleit, tábori lapjait, és szinte személyes találkozásként élte meg. Úgy érezte, ez belőle maradt meg, ez megmaradt belőle. Házasságuk néhány rövid évéből is milyen sok időt volt kénytelen családjától távol tölteni! Előbb hosszabb-rövidebb időre katonai kiképzésre hívták be. A tábori lapok akkor Pécsről és Nagyatádról jöttek. Az édesapja csak ritkán és igen szemérmesen írt érzéseiről, pl. „írjál mindenről, mert olyan jól esik, mikor olvasom, mindég haza képzelem magam”, és „nagyon vigyázz magadra és a gyerekekre”. De minden sorából érződik az aggódás, a féltés, a törődés. Sajnálja a fiatal feleségét, akinek a gazdálkodás terhe is a vállára nehezedett. Úgy próbál neki segíteni, hogy megírja, melyik földbe mit vessenek, mennyi krumplit vessenek, mikor szedjék le a napraforgót, mikor vigyék haza a tököt, kit kérjen meg a borfejtésre. Aztán megkapta a behívót, és néhány nap múlva már vitték is a frontra. A lapokat innen már számozta, de nem ért haza minden lap. Ha ideje volt, írt minden nap, minden másnap (aug. 25, 26, 29, 30, szept. 1.) Az írás talán oldotta a feszültséget, és kellett a biztatás neki is, a családnak is. Az egyik lapon az áll: „Értem ne aggódjál, bízzál a jó Istenben, majd csak megsegít bennünket, hogy még viszontlássuk egymást, képzeletben úgyis mindég otthon vagyok, hallom, ahogy a kicsi lányom imádkozik, és magam előtt látlak mind a hármatokat”. A gyötrelmekről, átélt szenvedésekről nem írt, nem is írhatott, a lapokat ellenőrizték. Egy helyen ezt írta: „Ha nem is kapsz néha lapot, ne ess mindjárt kétségben, csak bízzál a jó Istenben, ő majd megsegít bennünket, én is csak benne bízok, és kérem minden nap, hogy tartson meg bennünket ebben a zavaros világban”. Egy másik lapon meg ezt: Ne aggódj miattam, mert ami rám van mérve, azt úgysem kerülhetem el, de bízok a jó Istenbe, hogy ezután is megőriz e harci veszedelemben, és minden nap imádkozok, hogy megérjük a boldog viszontlátást”. Az utolsó lapot, amit a keleti frontról küldött, szeptember 19-én írta. A következőt október 18-án keltezte Budapesten. Keserves hónap lehetett, amiről nem tudott hírt adni. Aztán még egy lap és még egy levél, ezt egy katonatársának az anyja adta postára. Minden nap nehezebb a helyzete, de ő még most is a családját félti. Ezt írja: „Én azt hiszem, hogy talán jobb volna otthon maradni, ha lehet, mert hová mentek a nagyvilágban, de azért úgy tegyetek, ahogy jobbnak gondoljátok”. Így fejezi be: „Isten velünk! Nagyon ideges vagyok”. Egy szép piros dobozban, amelyet arany- és ezüstszínű csíkok díszítenek, Zs. édesanyja a leveleket, levelezőlapokat őrizte, legalul pedig a bibliájának utolsó két lapját. A legutolsó, üres lapra a következőket írta: „ifj. D. S. született 1917. április 30, árván maradt 1923. május 28, megnősült 1940. nov. 27, feleségül vette Sz. J.-t, első gyermekünk Zs. született 1941. nov. 10., második S. 1943. július 21-én, behívóját kapta 1944. július 24, 25-én elment, augusztus 4-én kivitték a

54


Ismeretlen német katonasír frontra, november 10-én írt utoljára levelet, ennek a hónapnak az utolján megsebesült, 1945. február 20-án pedig visszaadta lelkét teremtőjének, június 16-án tudtam meg, 22. pedig elbúcsúztattam”.

55


Heltai Jenő

Voloscai emlék Megvesztegetett az olajfa illata, ennélfogva átmentem Voloscába. Egy kert alatt támadt rám orvul ez az édeskés, egy kicsit émelyítő illat… Mi közöm is van ehhez az illathoz? Nyomban eszembe jutott egyik régi versem, amelyben megörökítettem, istenem, milyen sommásan, milyen elkoptatott, felületes és együgyű jelzővel! Édes: ennél többet nem tudtam róla mondani. Hiába is mondtam volna, mert a tízszótagos verssorba éppen csak egy kéttagú szó fért még bele. Nem vitás, hogy ez az illat, amelyet ma hűvös józansággal édeskésnek és émelyítőnek bélyegzek, a vers születésének a pillanatában csakugyan édes volt mámoros fiatalságom számára. Voloscai emlék: ez volt a vers címe és az olajfán, a tengeren és néhány sirályon kívül szerepelt benne egy fiatal szőke hölgy, akiért annak idején rendkívül hevesen rajongtam és aki természetesen szintén édes volt. Egyáltalában akkor édes volt minden, az a jelző akkor harapózott el a magyar irodalomban és a környéken hemzsegő kávéházakban. Rossz a memóriám, saját írásaimra se nagyon emlékezek. Ennek a versemnek is egy-két sora jutott csak eszembe. Azóta se olvastam el, amióta megírtam, de azért nagyjában tudom, miről szól. A költő Volosca szűk utcáin bolyong, a kék eget nézi, a zöld tengert, a hullámokon ringatozó kövér fehér sirályokat és a ruhaszárító-kötelekre kiakasztott mindenféle női holmit. Egyszerre két betűt pillant meg az egyik ilyen csipkés apróságon: az imádott kisasszony nevének a kezdőbetűit. A költőt szíven döfi a két jólismert betű, ráeszmél arra, hogy szerelme nélkül nem tud élni, azon melegében csomagol haza és utazik Budapestre. Hogy későn érkezik már, mert a kisasszony időközben másfelé orientálódott, arról a költő nem beszél. Bátran ott maradhatott volna Voloscában, ahová csak negyven esztendő múlva jutott el megint. Ebben a mai Voloscában új nevük van a zegzugos utcáknak, a merészen kanyarodó régi lépcsőknek, és nyoma is alig a régi olcsó tabáni romantikának. Hiába kerestem az ablakok között a ruhaszárító-kötelekre aggatott női holmit is, amely valamikor dalra ihletett: a régi házak nem tárják ki többé titkaikat és azt a csipkés kis izét, amely nagyanyjuk korában divatozott, a mai kisasszonyok nem hordják többé. A szűk kis utcák házai mind mélyebben süppednek a földbe. Ellenségesen tátják ki szájukat, mintha el akarnák nyelni egymást. Macskák sétálgatnak a lépcsőkön; amikor látnak, elsompolyognak, mintha rossz volna a lelkiismeretük. Macska néz ki az ablakon is, a másik fönt ül a zsalugáteren. A tenger felé kanyarodó szűk kis utcákban több a macska, mint az ember. A kapualjak falára akasztott, összesodrott vitorlák, a régi kőfalak tövében, fekete rudakon, kifeszített hálók. De a háztetőn ott a rádió drót-csápja.

56


Az Adria Albergo al Mare. Kis kikötő, kis tér, kis kocsma, kis színpadi dekoráció. Három-négy asztal a kocsma előtt. Az ajtó körül, a falon diadalmi jelvények: tengeri csillag, nagy pókok, rózsaszínű és vörös rák, homár- és languszt-páncélok. Mint vadászlak ormán vaddisznóagyar és szarvas-agancs. Pilzeni sör és refosco1. Friss scampi, imént fogták. Fekete kávé, espresso. És a kocsma előtt a tenger. Istenem, nem az óceán, egy csöppje csak a föld nemes kék vérének, egy öbölnyi, egy quarnerónyi víz. Látod is, hallod is. Mikor könnyű szél cirógatja, kéjesen duruzsol. Néha csöndesen locsog csak. Aztán lustán elnyújtózkodik, meg se moccan, meg se mukkan. Egy kis halszaga van itt a tengernek. Nem olyan ápolt, mindennap frissen mosott, tisztára fürösztött tenger ez, mint odaát az abbáziai. Nincs nagy élet ezen a tengeren. Jó messze valami szürke gombolyag ringatózik rajta, nem tudom micsoda, mozdulatlan, élettelen, holt dolog, Dunához szokott szemeddel döglött kutyának nézed. Húsz percig ringatózik egy helyben. Aztán hirtelen felrepül. Nem döglött kutya. Sirály. A késlekedő nyárban néha nagyritkán valami árva motoros-csónak lendül neki a hullámoknak. Jön a vízi-repülő. Vagy a sárgakéményes szürke fiumei hajó sétál el lassan, 1. Olaszul refosco, horvátul refoško – isztriai vörösbor

57

Horvátországi Magyarság kényelmesen a kocsma előtt. Igen, az öböl kanyarulatában ott van a Fiume, régi magyar iparkodások kihűlt fészke a sziklás parton, a kikötő dokkjai fölött. Amikor besötétedik, kigyúlnak benne a lámpák, kiterítik fehér világosságukat, csillognak és sziporkáznak, mint kirakat fekete bársonyán a gyémánt nyaklánc. Tíz óra tájban kimennek a vízre a halászok is, bárkájuk orrán az acetilén-lámpa sárga meg zöld fényfoltokat rak a vízre. Rózsaszínű felhők fátylából bontakozik ki a telihold, lassan-lassan lehajítja magáról a rózsaszínű pizsamát, és meztelenül, sárgán ugrik a tengerbe, szinte hallod a loccsanást és látod hogyan borzong meg a fekete víz… Ó távoli fantasztikumok! Boldogabb leszek, ha józan elemeikre bontom föl őket? Ha megtudom, hány unokája van annak a szőke kisasszonynak, akiről negyven évvel ezelőtt azt a verset írtam?

58

Horvátországi Magyarság

Recommend Documents