Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta

ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Médiaközpont Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából.

HISTORIA

Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János

FORTUNA HUNGARORUM

Szerkesztőség: Kontra Ferenc, Mák Ferenc

Ternovácz István Megváltozott a világ körülöttünk. . . . . . . . . . . . . . 23

Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt

LITERATURA

Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Vijenac Ivana Meštrovića 26/f. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Pauk, Cerna, Mala Cerna u. 26.

Gubás Jenő A pokol útja is jó szándékkal van kikövezve . . . . 5

Mák Ferenc Hazafelé. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8

Fehérvári Balázs A hegedű. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 Fekete J. József A kollektív amnézia ellenében. . . . . . . . . . . . . . . . 32 Kontra Ferenc Berzsenyi Dániel kettős évfordulója . . . . . . . . . . . . 35 Berzsenyi Dániel A reggel. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Tormay Cécile Az ősi küldött . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 Baka István Nyár. Délután. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57

A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2011. godinu.

3


HunCro

Eszék, 2011

4


HISTORIA Gubás Jenő

A pokol útja is jó szándékkal van kikövezve – avagy miként semmisült meg az egyetlen délvidéki Szentgyörgyi-szobor Vidékünk, de főleg a Bánság nem bővelkedik neves szobrászokban. Még kevesebb az olyan magyar vonatkozású köztéri műalkotás, amely valamely itt született művész munkája. Ezért ezek megbecsülése, de főleg a megóvása elsődleges kötelességünk (lenne). Köztudott, hogy a mindenkori jugoszláv hatalom, legyen az királyi, kommunista vagy (ál)demokrata, minden magyar vonatkozású műemléket lerombolt, megsemmisített. Azt a keveset, ami elrejtve vagy megcsonkítva ugyan, de még megmaradt, a nemtörődömség vagy a félelemből fakadó túllihe-gett lojalitás ítéli pusztulásra. Az is előfordult, hogy a jó szándékú, de a félműveltségű buz-gólkodás tette értéktelenné. Ez utóbbi történt a törökkanizsai Tallián Emil-emlékművel is. Az apropót, hogy ennek történetét felidézzük, az adja, hogy az emlékmű hírneves alkotója szüle-tésének most van az évfordulója. Ezt az alkotást Szentgyörgyi István készítette még az I. világháború előtt, kifejezve e kisváros lakosságának a háláját az iránt, aki a települést széppé, városiassá tette. Szentgyörgyi 130 évvel ezelőtt a bánsági Bégaszentgyörgyön (Žitište) született 1881. VI. 20-án, és Budapesten halt meg 1938. IX. 28-án. Ő a Bánság legnevesebb szobrásza, akinek alkotásai többek közt a budapesti Nemzeti Galériában is megtalálhatók. Itt, a Délvidéken, a szülőföldjén, a gondatlan nemtörődömség miatt csak ez a törökkanizsai őrzi (ha még őrzi?) művészetét. Szentgyörgyi németnek született. A bégaszentgyörgyi egyházi anyakönyvben Stephanes Schreiner néven van bejegyezve, de mint cseregyereket a gömöri kántortanító magyarrá ne-velte. A szobrász 22 éves korában úgy fejezte ki a szülőföldjéhez való ragaszkodást, hogy felvette szülőfaluja nevét. Sajnos Bégaszentgyörgy ezt a ragaszkodást már nem viszonozta, hisz nevére ott már senki sem emlékszik. Emlékét semmi sem őrzi. Igaz, hogy a kommunista rémtettek után, a németek elűzését és a lakosság teljes kicserélését követően az új telepeseket már nem a német/magyar képzőművész sorsa, még kevésbé a művészete érdekli. De azért a nem oly messze lévő színtiszta magyar település, Torontáltorda ápolhatná emlékét. Megtehet-né ezt már azért is, mivel Szentgyörgyi még a két világháború közt is (ami nem olyan régmúlt idő, hogy egy ilyen neves személy neve a szűkebb környezetének az emlékezetéből kihullana) gyakran járt a Bánságban. Nagybecskereken a Kultúrhét alkalmából rendezett kiállításon is részt vett, aminek katalógusát az ottani múzeum még ma is őrzi.

5

Horvátországi Magyarság Több nyarat szülőfalujában töltött, ahol részt vett a helybéli parkegylet Nyári mulatságok című rendezvényein, amire eset-leg a közelben fekvő település lakosai, a torontáltordaiak is ellátogathattak. Nevét más tájon több köztéri szobor hirdeti, 1924-től a haláláig ő volt a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára, művészete a magyar szobrászművészet legjelesebbjei közt van kijelölve. Ezért min-denképp megérdemelné a szülőföldje megbecsülését. Főleg a még egyedül megmaradt törökkanizsai emlékmű védelmét. Ez az alkotás egy, a talapzatán álló betonlapból áll, amelyen korábban Tallián Emil bronzba öntött dombormű-portréja volt látható. (A portré restaurációja már azért is jelentős lenne, mi-vel Szentgyörgyi portréalkotásai a legjelentősebb munkái közé tartoznak.) Alatta egy térdep-lő, gyászoló nő alakja emelkedik ki a kőlapból. A bronzportré mellett a következő szöveg volt olvasható: „A nép igaz barátjának a járás hálás közönsége.” A talapzaton pedig: Vizek Tallián Emil neve olvasható. A városközpontban lévő emlékmű mellett két kőpad nyújtott pihenőt az arra járónak, míg az egész kompozíciót egy vasráccsal bekerített park vette körül. Az I. világháború befejezése előtt a Tallián család az emlékművet, jogosan féltve a bevonuló szerb csapatok rombolásától, családi birtokuk erdejében rejtette el, ahol sértetlenül meg is maradt. Csak a talapzat és a két kőpad őrizte emlékét, jobb napokra várva. A II. világháború végén, mivel megfeledkeztek róla, ott maradt a most már államosított birtokon. A park keríté-sét is elvitték, ugyanis a kommunista, nacionalista hatalom buzgólkodói azzal kerítették be a pravoszláv temetőt. Az emlékmű az erdőben rejtőzködött, majd amikor az erdőt a fatolvajok és rablógazdálkodás kiirtotta, magára hagyatottan, szerencsére mindenkitől elfelejtve, a határ-ban árválkodott. A kilencvenes évek közepén egy fénykép került a kezembe, amelyet évekkel korábban egy a Tallián-erdőben majálisozó kirándulócsoport készített. A kép hátuljára a ké-szítője szerb nyelven azt írta: „Ismeretlen emlékmű a Tallián-erdőben”. Rögtön ráismertem a Szentgyörgyi-alkotásra, és elhatároztam, hogy ha még megvan, bármi módon is, megpróbá-lom megmenteni. Megkerestem az emlékművet, hogy meggyőződjek, milyen állapotban van jelenleg. Rá is akadtam a törökkanizsa–oroszlámosi út bal oldalán, az úttól olyan 1 000 méter-re. A már csődbe ment, lepusztult állami birtok baromfitelepe mellett, egy kopár legelőn ár-válkodott. Amint az a jelzett fényképen is látható, a fémgyűjtők (vagy egy jóakaratú megőr-ző?) leszedték a bronzlapot, és letörték a nőalak fejét, de egy jó restaurátor minden sérülést helyrehozhat, pótolhatja a hiányzó részeket. A felfedezésemtől felbuzdulva először a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézethez fordultam, de ők azzal utasítottak el, hogy a bánsági műemlékek esetében nem ők az illetéke-sek. Forduljak a nagykikindai műemlékvédőkhöz. Látva azonban az elutasító érdektelenségü-ket, úgy határoztam, hogy magam próbálom megoldani az emlékműmentést. Megbeszéltem Horváth Lehel mérnök, vállalkozó ismerősömmel, hogy az ő tehergépkocsiján (minden enge-dély nélkül) egy biztos helyre elmentjük a műalkotást. Ez azért jutott az eszembe, mivel kissé korábban a hajdújárási templomkertben kiásott turulszobrot is, helyreállítás végett, őhozzá szállítottuk el. (Sajnos, azóta is ott várja sorsa jobbra fordulását). Erre a legmegfelelőbb hely - megítélésem szerint - a helyi plébánia udvara lett volna.

6

Gubás Jenő: A pokol útja is jó szándékkal van kikövezve Ezért megbeszéltem akkor még a rangját tekintve ft. Bogdán József atyával, aki hajlandó lett volna helyet adni a parókia udva-rában. Ki is mentünk autókkal a tetthelyre, de be kellett látnunk, hogy ezt erős emelődaru nél-kül lehetetlen megmozdítani, még kevésbé kocsira emelni. Munkavégezetlenül tértünk haza, de a megmentésről a továbbiakban sem mondtam le. Időközben megtörtént a hatalomváltás, a miloševići idők elmúltak, és a helyi vezetésben is változások történtek. Szerencsés fordulatot jelentett, hogy Szabó József törökkanizsai helytörténész, akivel már korábban is a Tallián-emlékmű visszaállítása érdekében tartottam a kapcsolatot, 2001-ben a helyi könyvtárban egy jól sikerült Tallián Emil-kiállítást rendezett, amibe a szabadkai múzeum is besegített. Ennek meglepően nagy visszhangja lett, ami a helyi vezetők fejében is szemléletváltást eredményezett. A kiállítás megnyitására én is hazautaztam, és Szabóval, valamint Bogdán atyával megbeszéltük, hogy ezek után az emlékmű visszaállítását is kezdeményezni kell. Ez a munka Szabó Józsefre szakadt, ő harcolta ki az egész helyreállítást és az emlékmű visszaállítását. Az átadóünnepségre 2002-ben került sor, amire engem is meghívtak. Jelen volt az Újvidéki Televízió, az emlékművet megáldotta mind a pravoszláv, mind a katolikus pap, beszédek is elhangzottak, és én mégis félsikernek éreztem az egész ünnepséget. Azt is mondhatnám, hogy az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett. Örültem, mert 84 év után a Tallián-emlékmű visszakerült az eredeti helyére, a városi parkba, ha nem is úgy, mint régen, de újból kifejezheti a lakosság háláját városa neves személyének. A bánatomat az okozta, hogy a restaurálást szakszerűtlenül végezték el, így az egyedüli délvidéki köztéri Szentgyörgyi-alkotás valójában megsemmisült. Az történt ugyanis, hogy a helyreállítást Törökkanizsa szülöttjére, Sava Halugin szobrászra bízták, akinek már különben is számtalan szobra van a városban, és aki, mivel nem restaurátor, nem a Szentgyörgyi alkotta Tallián Emil-domborműportrét állította vissza, hanem a saját, újonnan elkészített Tallián-portréját rakta a betonlapra. A sérült nőalakot pedig meg sem próbálta helyrehozni. Persze, a kőtábláról a felirat is lemaradt. Most az a helyzet, hogy nem lehet tudni, valojában kinek is az alkotása az emlékmű. Mert van egy Sava Halugin által alkotott domborműportré, és alatta egy sérült, fej nélküli térdeplő női alak, ami Szentgyörgyi alkotása. És van egy emlékmű, amely azt hirdeti, hogy a jó szándékú, de a szakszerűtlen cselekedet általában többet árt, mint használ – mivel a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Természetesen egy jó restaurátorral, például Biacsi Karolina restaurátornővel (aki a törökbecsei Hungária című emlékmű restaurálását is kiválóan elvégezte) a hiba még helyrehozható lenne, de kinek érdeke ma egy Szentgyörgyi István alkotásával büszkélkedni, amikor a nevére sem a szülőfalujában, sem az egyetlen délvidéki köztéri alkotásának a helyszínén, Törökkanizsán sem emlékeznek. Így emlékeink lassan úgy eltűnnek, mintha ezerszáz évig e vidéken a magyarság nem is létezett volna. Helyünket pedig elfoglalják az egészségesebb nemzettudattal rendelkező népek. (Megjelent az Aracs 2011. 2. számában)

7


FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc

Hazafelé Részlet a szülőföld felfedezéséről szóló feljegyzésekből A bánáti szikesek (2006. augusztus 2.) Hajnalban, amikor elindultam Óbecséről, még átküzdötte magát a nap a felhőrétegen. Csodálatos nyári reggel volt, az égbolt délkeleti csücskében megjelenő sötétebb felhőfoltok sem adtak okot az aggodalomra. Ahogy átmentünk a Ferenc-csatorna betonhídján és feltűntek a Botra gyümölcsösei, türelmetlenül lestem a Tisza víztükrének felcsillanását, de csak a távoli füzesek vonala jelezte a folyó közelségét. Én mégis egykori horgászhelyeket véltem felfedezni a lombok között, a csatorna nádasa pedig még az egykori hajnalok illatát is visszalopta az emlékezetembe. Harminc-harmincöt éve annak, hogy utoljára horgásztam az óbecsei vizeken, a folyón, annak holt ágainak partján, a Ferenc-csatorna töltésoldalában és az öntözésre szolgáló kanálisokban. Régi izgalmak remegését éreztem az izmaimban, és mozdulatlanul bámultam a lúdtollat. Ebben a pillanatban nem emlékeztem zsákmány nélküli horgászutakra – pedig bizonyára voltak ilyenek is. És látom anyám ragyogó arcát, amint a hallal teli szákomnak örül. Nagybecskereknek tartok, de egyelőre Törökbecsére kellene eljutnom. Előttem hát a Bánát mindmáig titokzatos világa, amit valóban ideje lenne már felfedezni. Nem tudom a magyarázatát annak, miért történhetett meg, hogy sem óbecsei gyermekkoromban, sem ifjú éveim során nem jutottam el a Tisza bal partja mögött meghúzódó végtelenségbe, a határtalan titkok birodalmába. Arra sem emlékszem, hogy a tiszai nyári nagy lubickolások során akár egyetlen érdeklődő, vagy csak kérdő pillantást vetettünk volna a túlparti füzesek homályán túli tájakra. A Bánát csak a térképen létezett a számunkra, s legfeljebb a földrajzórán kellett felelni belőle. Vagy nem! Nem, a Bánát diákkoromban még iskolai tananyag sem volt, egyetlen tanáromra sem emlékszem, aki akár csak egy fél mondatot mondott volna a Bánátról, hogy Torontálról, Torontál vármegyéről ne is beszéljek… De vajon Bácskáról mondott-e valaki ennél akár egyetlen lélegzetvétellel is többet? Nem! Nem emlékszem

8

Mák Ferenc: Hazafelé egyetlen tanítómra, tanáromra sem, aki a szülőföldről beszélt volna, aki egyetlen történelmi példa felidézésével halványan utalt volna arra, miért kell szeretni ezt a vidéket, hogy mi az, amitől a sajátunknak érezhetnénk. A Tiszát Bánát irányába tízéves koromban léptem át. Zentai vakációs emlékem, hogy Pásztor Teréz nagynénémmel és a férjével, Győri János nagybátyámmal, egykori neves jogásszal – a prókátorral – hajnalban átkeltünk a hídon és még a reggeli langy melegben elgyalogoltunk Csókára. A még otthon gondosan becsomagolt reggelit egy gyér akácliget hűvösében fogyasztottuk el, miközben nem tudtam betelni a szikesen legelésző birkanyáj és az álmos kolompszóra sem mozduló gulya látványával. Oly mélyen bevésődött az emlékezetembe ez a nyári kirándulás, hogy idővel csak azokat az alföldi tájképeket éreztem hitelesnek, amelyek képesek voltak felidézni bennem az akkor szerzett benyomásokat, és megteremtették bennem azt a régi hangulatot. Most is úgy érzem: Bácska határozottan kies, buja vidék a Bánáthoz képest, s ha valahol nincs határa a távolságoknak, akkor az valójában a bánáti rónaság. Budapestre kellett költöznöm, hogy a kilencvenes években néhány napot az egykori Torontál erősen a minimumra fogyasztott valóságába közelebbről is bepillanthassak. Akkor Kis Ernő aradi vértanú eleméri sírjához látogattam, ezt követően két alkalommal Muzslyán is megfordultam. Utazásaim során Nagybecskereket csak érintettem. 1994 júniusában azután egyetlen utam során Pancsován, Hertelendyfalván, Székelykevén, Torontálvásárhelyen – a híres Debellácson – is megfordultam. Ma már tudom: ajándék volt ez az utazás, hiszen Nagybecskereken Huzsvár László akkori katolikus, Torontálvásárhelyen pedig Csete Szemes István református püspökökkel is találkozhattam. Mindez azonban vajmi kevés volt ahhoz, hogy a Bánátról a benyomásokon túl alaposabb ismeretekre is szert tehettem volna. Bánát a terra incognita maradt a számomra. Mindaz, amit előbb Kalapis Zoltán, majd manapság Németh Ferenc könyveiben olvastam, az elviselhetetlenségig fokozták a kíváncsiságomat. Szinte fájt az egykori Torontál, hogy oly keveset tudtam róla, s keserűségemben az sem vigasztalt, hogy ugyanúgy fájt mindaz, amit a Bácskaságról és a Drávaszögről tényismeretben az évek során összeszedtem. A Délvidék olyan szeglete a világnak, ahol egyszerre fáj múlt, jelen és eljövendő, egyszerre sajog az emlékezet, és gyötör a pusztulás. Legyek bármelyik oldalán a Tiszának, csak azt érzem, roppant gazdag múltja van a vidéknek, ám ebbe a gazdagságba belepusztul az ember, legyen az utazó vagy a hely lakója. Belepusztul, mert nincs hová átmentenie magát, az emlékezet kincseivel pedig máig nem tud mit kezdeni. Dőreség lenne azt hinni, hogy e kései utam során az eddig elmulasztott lehetőségekből érdemben bármit is pótolhatok. Most csak egyszerűen utazok, és megnézem magamnak Nagybecskereket, az egykori Torontál vármegye fővárosát. Mert voltaképpen az érdekel, és nem a bánáti Zrenjanin, holott tudom, hogy ezzel az utóbbival, szinte csakis ezzel fogok találkozni. A Béga régen nem hordoz gabonával megrakott uszályokat a hátán, Kis Ernő szobra sem áll a vármegyeháza előtt – nevét már az útikönyvek sem említik. Torontáli szőnyeget – ha szerencsém van – legfeljebb a múzeumban láthatok, és a Torontál napilapot

9

Horvátországi Magyarság sem vásárolhatom meg a sarki újságárusnál. Voltaképpen tehát csak azt tudom a városról, hogy mit nem találhatok meg soha többé az utcáin és a terein. Törökbecséről is csak mostanában olvastam Fényes Elek hatalmas művében, a Magyarország geographiai szótárában, hogy a monarchia egyik legnagyobb gabonaszállító kikötője volt, hogy „A városnak a kath., és n. e. óhitű templomok tornyai, a magas és erős anyagból készült gabonatárházak, messziről igen szép tekintetet adnak. Az utczák Szerém vmegyéből hozott kövekkel vannak kirakva; a földesuraság kastélya előtt, a Tisza parti magas töltésen fel, fasorok és sétahelyek gyönyörködtetik a szemet; a rakhelyt s a rév környékeit terméskövekből épült töltések ékesítik. Van itt postahivatal, patika, és nagy vendégfogadó.” Továbbá, hogy „országos vásárai kevés figyelmet érdemelnek, hanem annyival fontosabb gabonakereskedése. Ausztriából, Magyarországból, Horváthországból, a földközi tenger nevezetesebb kikötő helyeiből néha 100 kereskedő is megjelenik évenkint. Az elmenő terhes gabona-hajók közel 300-ra mennek, mellyek közül a legkisebb 1000, a középszerű 2–3000, s a nagy hajók 3–6000 mázsa terhet vesznek fel, s így esztendőnkint egy millió pozsonyi mérő gabonánál több vitetik ki, főképpen Pest, Győr, Mosony, Bécs felé; kevesebb Horváthországba, Sziszekbe, Károlyvárosba, s innen szárazon Fiuméba, még kevesebb Leibach felé. A gabona után, dohánykereskedési mindjárt következik, de marhával, borral, csekély kereskedést folytat. Tulajdon szőlőskertjeiben mintegy 2000 akó gyenge bort termeszt. Nevezetes az, hogy ezen a környéken igen sok orvosi plánta találtatik, u. m. felette jó székfű, islandicum aquaticum Ononodis spinosa stb.” A szótár készítőjét oly erőteljesen ragadta magával a XIX. századi Török-Becse látványa, hogy tekintetét megfuttatja a vidéken is: „Határa szélén egy elpusztult góth izlésre épült templomnak, a tiszai szigetben pedig a régi becsei várnak romjai szemlélhetők.” Az elpusztult templom romjaiban a mai utazó kétségtelenül az Aracsi pusztatemplom maradékát fedezheti fel. Amit azonban ma Törökbecséből lát az ember, az semmiben sem emlékeztet a hajdani dicsőséges, a pesti embert is ámulatba ejtő gazdagságára. Kumánd (Kumane) mára telepessé pusztult falu központjában az atavizmusba süllyedt, gránátot hajító délceg partizán szobra fogadja a látogatót, még szerencse, hogy a busz határozottan jobbra kanyarodik, így a gyilkolás emlékműve hamarosan kiesik a látószögből. A partizán dicsőség „panteonja” körül mérhetetlen nyomor és a házfalakról lecsorgó szegénység látható. Klottgatyás parasztember áll a ház előtt, ránézve szinte érzem, hogy éhes. Nyáridő van, javában tart az aratás, ő mégis ráérősen támasztja a kapufélfát. Elhagyva a telepesfalut az autóbusz hirtelen fékez, majd megáll. Hatalmas birkanyáj vonul át az úton – lehet, hogy most éppen a klottgatyás telepes álmának vagyok a szemtanúja. Majd feltűnik a Melencét jelző tábla, s egyszerre izgalmasabb lesz a táj. Valamit sejtek az egykor szebb napokat megélt fürdőhely történetéről, s ettől egyszerre regényesebb lesz a táj.

10

Mák Ferenc: Hazafelé

Bánát térképe

Persze Kumánd történetileg nem partizán telepesfalu, csak az utolsó fél évszázad alakította azzá. S hogy ezt milyen meggyőzően tette, számomra csak Budapesten, az íróasztalomnál derült ki. Amikor a délvidéki utam új ismereteinek tisztázásához és a bennem felmerült kérdések megválaszolásához készültem, a bácskai Miloševóhoz, Njegoševóhoz vagy Mali Beogradhoz és Višnjevachoz hasonlatosan, gazdátlan nemtörődömséggel magára hagyott településről Fényes Elek szótárában a következőket találtam: „KUMÁND – Torontál vmegyében, szerb falu, a kikindai sz. kerületben ut. p. Melenczéhez nyugatra 1 ¾ mfdnyire; 32 kath., 3248 n. e. óhitű, 2 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, 136 egész telekkel. F. u. a kamara.” (Fényes, 1851) Intő példa: óvatosan az előítéletekkel! De még ennél is jóval több tanulsággal szolgál az eset: a trianoni döntést követően az utódállamok módszeresen pusztították a magyar közösség értékeit, igyekeztek felszámolni mindent, ami magyar jellegét megmutatta: elpusztították a műemlékeket, felszámolták az egyházi

11

Horvátországi Magyarság intézményrendszert, feloszlatták a művelődési egyesületeket és szervezeteket, korlátok közé kényszerítették a magyar sajtótermékek megjelenését és ellehetetlenítették az anyanyelvi oktatást. Előbb kisajátításokkal, majd a drasztikus adórendszerekkel és az állami támogatások megvonásával elszegényítették a Bácska, a Bánát és a baranyai háromszög történelmi magyar településeit, falvait és városait. Ez az, ami soha el nem fogadható! De mivel magyarázható, hogy a térség szerb településeinek ugyanezt a sorsot szánták? Hogy egy mai bánáti falu lepusztult gazdátlanságában semmivel sem különbözik a dél-szerbiai kecskepásztorok falvaitól. De élek a gyanúperrel: egy mai macedóniai vagy albániai település sem sokban különbözik a Kumánd-szerű falvaktól. Mi is történt a XX. század délszláv államában? Leírom sokat hangoztatott véleményemet: Trianon megbocsáthatatlan bűne a történelemnek! De: ha a szerbek, a románok és a csehek a megszerzett javakból, a magyar történelmi városok infrastruktúrájából, a termőföldből, az ipari létesítményekből, a bányákból és a máig kimeríthetetlen természeti erőforrásokból (folyókból, hőforrásokból, gyógyvizekből) ügyes gazdálkodással virágzó közösségeket, szerencsés esetben egyféle svájci jólétet és gazdagságot teremtettek volna, hát azt mondanám: ügyesek voltak, okosan éltek az ölükbe hullott javakkal, bebizonyították a rátermettségüket, és ezzel a történelem javát szolgálták. A jó gazda mindenkor megérdemli a jutalmát. Az élet gyarapodott, és ez így van rendjén! Ezzel szemben mi történt? Közel egy évszázadon át a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, Jugoszlávia és most Szerbia, a Román Királyság, majd Románia, Csehszlovákia és ma Szlovákia (de bízvást ide sorolhatom Kárpátalja új gazdáját, Ukrajnát is) egyszerűen felélte a Szent István-i Magyarország megszerzett területeink erőforrásait úgy, hogy közben semmiben sem gyarapodtak. Folyamatos volt a gyarmati kifosztás, s közben szerbek, románok és szlovákok csak emésztettek. Az utódállamok trianoni területeinek magyarjai mindössze adófizetői voltak az új országoknak, alkotó részeivé nem válhattak, mert egyszerűen nem voltak alkotói folyamatok. Ez Trianon legnagyobb tragédiája! „NAGY-BECSKEREK – Igen csinos város, s főhelye Torontál vármegyének, a Béga vagy Bege hajókázható folyóvize mellett, Szegedhez délre 14, a Tiszához 1 ½ mfdnyi távolságra. Házai nagyobb részt cseréppel fedettek, s utczái elég rendesek. Van benne 5 templom, vármegyeház, posta- és sóház-hivatal, 2 casino, színház, 2 patika, sörház. Népessége 15,544 lélek, kik közt 3968 katholikus, 604 evang., 66 ref., 10398 n. e. óhitű, 508 zsidó. Nyelvökre nézve ráczok, németek, magyarok, oláhok, tótok, bolgárok. – Kereskedése gabonával, szarvasmarhával, s nyers bőrökkel felette nagy fontosságú; mesteremberei számosak; roppant kiterjedésű határa 399 2/8 egész telket számlál, s igen termékeny; epreskertje legszebb a megyében; erdőcskéje is van. F. u. a királyi kamara, s széke egy tiszttartósági hivatalnak.” (Fényes, 1851) Zavaros, zagyva adatokat és megállapításokat olvasok a 2005 novemberében megjelent városi ismertetőben: lakosságának 75,1%-a szerbiai és montenegrói, 10,8%-a magyar. 2006 augusztusának első napjaiban mindez már nem igaz. Montenegró önálló állam lett. Ezen

12

Mák Ferenc: Hazafelé túlmenően Becskereken szerbek és montenegróiak, valamint az elenyésző számú magyarok mellett bizonyára élnek még az „oláhok, tótok, bolgárok”, valamint a németek leszármazottjai is, de gyanítom, hogy cigányok, zsidók és horvátok is találhatók a városban. Megyeszékhely korában ez adta a város különös varázsát. A Milošević utáni Szerbiában erről már szó sem esik. Más adatok szerint 90 105-en pravoszláv hitűek, 18 787 ember katolikus, 13 331 pedig ateista. Ha ezt összeadom, kiderül, hogy Nagybecskereknek ma 122 223 lakosa van, ami gyanúm szerint egyáltalán nem biztos. Miért nem közölnek pontos adatokat a város lakosságáról? Mert ez az egész világ megtévesztő, hazug és álságos, egyetlen őszinte gesztusával sem találkozik az ember. A heves nyári zivatar elől még sikerül bemenekülni a Városi Múzeumba. Azt remélem, hogy ha valahol, hát itt találkozni fogok Torontál vármegye és Nagybecskerek egykori emlékeivel. Hamarosan ráébredek, naivitás volt részemről ilyesféle elvárásokat támasztani; a képtár és iparművészeti kiállítás általános jellegű, semmit nem találok sem a helyi hagyományokból, sem a régi idők szellemiségéből. Ebben a múzeumban mintha nem lenne helye a saját örökségnek. A magyar történelmi festészetet egyetlen műalkotás, Barabás Miklós a Román család a vásárba megy című festménye képviseli. Egy ilyen remekmű minden múzeum büszkesége lenne, lehetetlen elrejteni a nézők elől. Elragadóak Vanyek Tivadar nagybecskereki képei. Számomra ismeretlen festő, de művészi tudásával lenyűgöz Várkonyi József. Vágó Pál (1853–1928) műveivel sem találkoztam eddig, a Ferenc József-i időket idéző, az akadémiai historizmus szellemében született, katonai parádét bemutató alkotása nem remekmű ugyan, de ugyancsak hatalmas festői tudásról tanúskodik. A szerb történelmi festészetet Uroš Predić, Paja Jovanović, Novak Radonić, Aleksandar Sekulić alkotásai képviselik. Egyenként kiváló alkotások. A muzeológus szerint a gyűjtemény a maga nemében egyedülálló. Hát, nem tudom… Ennél még a kolostori ikonfestészet is eredetibb és színvonalasabb. A város mai valóságában nyoma sincs annak, hogy valamikor a magyar királyság része volt, s hogy vármegyeként történelmi szerepe volt a Délvidéken. Sem egy műemlék, sem egy emléktábla vagy utcanév nem idézi a történelmi múltat. Kiss Ernő szobra helyén I. Karađorđević Péter szerb király szobra áll, s egyetlen régi magyar felirat sem maradt meg a belváros polgári épületeinek falain. Az utcán magyar szót nem hall az ember – még 10,8%ban sem –, s egyetlen magyar újságot sem láttam a városban. Keserűen állapítom meg magamban: talán Bizánc emléke is sokkal kézzelfoghatóbban van jelen a városban, mint a Szent István-i Magyarország emlékezete. A Béga bűzlő pocsolya, az utcák szennyesek, a hidak környéke erősen vizeletszagú. Hová lett a vármegye hajdani fénye? Elnyelte a Balkán. Egy taxistól kérdezem: mikor fürdött utoljára a Bégában? Elmondja: kora gyerekkorában. Ahogyan elnézem, van annak már ötven éve is. De mintha kérdésem egy láthatatlan gátat szakított volna át, a hatvanas éveiben járó férfi szenvedélyesen idézi fel a régi fürdőzések emlékét – és közben érzem, tényleg szomorú.

13

Horvátországi Magyarság A városi könyvtárban a helytörténeti gyűjtemény felől érdeklődöm. A bejáratnál készségesen kalauzolnak egy első emeleti ajtóhoz, ahol egy nálam jóval fiatalabb ember fogad. Láthatóan zavarban van, kétszer is el kell mondanom, hogy a város helytörténeti irodalma érdekelne. Nem is tudja, ő csak helyettesít itt, jönnék talán őszre, akkor már itt lesz a gyűjtemény gondozója, ő talán többet tud majd mondani. Erősen érdeklődik, ki is vagyok én? Honnan jöttem? Mi a foglalkozásom? Miért érdekel „Zrenjanin” múltja? Ja, hogy érdekel a helytörténet? De mit is mondtam, honnan jöttem? Ja, hogy én is monográfiát szeretnék írni? Óbecséről? Akkor miért érdekel Nagybecskerek? Hogy voltam könyvtáros Szabadkán? És most hol dolgozom? Erre végképp nem akarok válaszolni, azt mondom, hogy írásból élek. Láthatóan ez még inkább felkelti a gyanúját. Megkérdezem: tud-e mutatni néhány számot a Zavičajac című helytörténeti lapból? Végre valami, ami kedvére van! Azonnal elém teszi a folyóirat utolsó három számát. És amikor elmondom, hogy megvásárolnám, egy hajszálnyit megenyhül az ellenszenve. Hirtelen eltűnik egy hatalmas függöny mögött, s vagy fél tucat helytörténeti monográfiával tér vissza. Sorra elébem teszi Srpska Crnja, Beodra, Jaša Tomić és Srpski Itabe – s ha jól emlékszem, Melence – helytörténeti füzeteit és az 1960-as években megjelentetett Zrenjanin monográfiát. Érdekes a megjelenés időpontja: a füzeteket többnyire a nyolcvanas években adták ki, de 1972-es és 1978-as évszámmal is találkoztam. Különös dolog: az Óbecse története 1985 című könyvet az ügyészség betiltotta, a moravicai minikönyvet 1986-ban a cenzúra megcsonkította, a pacséri füzet megjelenését 1988-ban pedig nagy botrány követte. Ki tehet arról, hogy Óbecse, Pacsér és (Ó)Moravica nem telepes falu? Még nyitva találom a székesegyház oldalajtaját. Nagybecskerek 1972-ben a bánáti katolikus püspökség székhelye lett, s az akkor kinevezett Jung Tamás püspököt 1988-ban Huzsvár László követte. Ennyit „kapott” a város a volt Jugoszláviától. Pontosabban csak a beleegyezést, hogy püspöki székhely lehet. De legalább három évtizede van valaki, aki tartja a lelket a bánáti szórványmagyarságban. Belül csodálatosan szép a székesegyház, a vitrázsai egyenesen lenyűgöznek. A kezembe kerül a Bogner Mária Margit életét bemutató könyvecske, s csak most tudom meg, hogy volt egy melencei születésű apáca, aki Jézusnak szentelte az életét. A mennyek országának, amely romolhatatlan, mint Szent István évszázada pusztított, de soha el nem pusztítható birodalma. Vajdaság vagy Délvidék? (2006. december 1.) Felemás érzésekkel tettem le minap Bori Imre Ezredéve itt című, 2004-ben megjelent Délvidéki olvasókönyvét. Második, bővített kiadása ez a könyv a 2001-ben kiadott Ember, táj, történelem című megkésett millenniumi „hitvallásnak”, nem véletlenül hevert két évig „felvágatlanul” a polcomon Csáky S. Piroska Bori-bibliográfiája és a szerző Identitáskeresőben

14

Mák Ferenc: Hazafelé című kötete mellett. Az első változat címe annyira semmitmondó és annyira személytelen, hogy szinte meg sem szólított, az olvasókönyv, a szöveggyűjtemény pedig olyannyira „posztmodern” találmány – amellett túlontúl középiskolás is –, hogy egyenesen visszataszítónak tűnt. Gondoltam, egy újabb Bori-olvasókönyv, amiből az elmúlt harminc-negyven év során bőven kijutott nekünk a szerb gyarmatokon, kár reá időt pocsékolni, gondoltam – s ezzel elintézem a kötetet. Két évig eszembe sem jutott – még Bori Imre halálakor sem. Kalapis Zoltán honismereti, hely- és művelődéstörténeti könyveit olvasva, azok visszhangját kutatva ötlött fel bennem: vajon ezek az írások megszólították-e Bori Imrét? Ha nem is az irodalomról történő gondolkodása, de a néprajzi „kutatásai” – jószerével inkább csak tájékozódása, hiszen a tanár úr vidékünk néprajzából a legjobb esetben is csak olvasókönyveket bocsátott közre – segítették-e egy bizonyos tájélmény kialakításában, nota bene: volt-e bátorsága a tájélményét megfogalmazni? Az Ember, táj, történelem dermesztően személytelen cím, semmitmondó, szinte kong az ürességtől. Az Ezredéve itt legalább elárul valami kötöttséget, s ha befejezem a gondolatát: ezredéve itt vagyunk, talán még egy bizonyos – rejtőzködő – elkötelezettséget is felfedezek a szavak mögött. Ezredéve itt vagyunk a Délvidéken? Mi, vajdasági magyarok? Az üdvözítő modernitás hívei, az avantgárd apostolai? Bori Imre egy évvel a magyar millennium után, az ezeréves magyar államiság ünnepén végre úgy érzi, hogy vallomást kell tennie a magyarságáról, történeti emlékeit bele kell fonnia a magyar Délvidék évezredes valóságába? Már nem Kassák Lajos vagy Sinkó Ervin destruktivitása az etalon? Egyszerre fontos lett az 1525 márciusában Szabadka várát ostromló Bory Fülöp jobbágy távolból üzenő szava, vagy Bory Mihály emléke, aki Balassi Bálint katonájaként 1584-ben részt vett Patak várának elfoglalásáért vívott közdelemben? Ha igen, Bori Istvánné 1848-as emlékével együtt is – megbecsülésre érdemes – családi ügy. Egy gazdag életpálya alkonyán az egyetemi tanár, az irodalomtörténész és szerkesztő, negyven kötet szerzője visszaréved a múltba, és rádöbben: van történelem! Hogy van személyes történelme! 2001-ben még nem volt – nem volt 1965-ben, 1974-ben, 1983-ban és 1989–1991ben sem –, de egyszer csak lett! És nincs is ezzel semmi baj! Rejtegettük történeteinket, rejtegettük a hitvallásunkat, s tagadtuk, hogy délvidékiségünkkel részesei vagyunk nemzeti történelmünknek. Azután eljött a vállalások kora, mi körülnéztünk, s egyszerre egy ezredév röpített bennünket a magasba! Még ez is rendjén való; kegyetlen volt hozzánk a huszadik század, s valahogyan élni kellett (és túlélni)! Az elviek szintjén ez is elfogadható! De valamiért mégsem hagy nyugodni a kérdés: Illyés Gyula 1983-ban vajon nem azt mondta, hogy a délvidéki magyar értelmiség árulást követ el a nemzete iránt, amikor túlzott – talán nem is mindig megkövetelt – lojalitással tolja az utódállam, a szocialista Jugoszlávia politikai szekerét, amely azután e lojalitásért cserébe éppen nemzeti jellegétől és örökségétől fosztja meg a vajdasági magyarokat? Nem azt mondta Illyés Gyula, hogy megbocsáthatatlan bűn értelmiségiként kiváltságokat biztosító pozíciókért olyan szolgálatot vállalni, amely nem egyéb, mint a nép, a közösség cserben hagyása? S a kimondott vádak mögül vajon

15

Horvátországi Magyarság nem az volt kiolvasható, hogy a délvidéki magyar értelmiség feltűnően jelentős része jóléti juttatásokért cserébe kész megfeledkezni nemzeti hagyományairól és történelmi örökségéről? A Bory Fülöpökről, a Bory Mihályokról, a szabadkai várról, hovatovább Balassa Bálintról és 1848-ról? Mindenről, ami történelmien magyar, ami éppen nemzeti jellegében és mivoltában érték? A Bori Imre vezette újvidéki Magyar Tanszék hallgatói közül kollokviumok alkalmával hányan vallhatták meg történelmi hitüket, s hányan szólhattak a délvidéki magyarság néprajzáról, folklórjáról, vállalható nemzeti örökségéről? Már maga az a legsötétebb bűnök egyike volt, ahogyan Bori Imre válaszában rendre utasította és kioktatta Illyés Gyulát. „Még Illyés Gyulától sem” fogadjuk el, hogy helytállásra oktasson bennünket! Közben nemzedékek hosszú sora távozott a Magyar Tanszékről úgy, hogy a generatív poétika mákonyától elbódultan nem vette észre, hogy nincs hová hazamennie, mert közben szétverték a bácskai tanyákat és felszámolták a bánsági magyar falvakat és településeket! Nagy elődjük és tanítójuk, Szenteleky Kornél halálának évfordulójáról augusztus 20-án nem mertek megemlékezni, mert az véletlenül egybeesett Szent István ünnepével! És most egyszerre feldereng a Bori Imre és pályatársai keltette rémálom mélyéről, hogy Ezredéve itt?! Egyszerre Bori Imréék nem emlékeznek arra, hogy az otthonunknak vallott Délvidéken még tegnap is jöttment szerb martalócok gyilkoltak magyar papokat, magyar tanítókat és magyar parasztokat? Hogy a magyar birtokoknak, épületeknek, vállalatoknak és javaknak ma szerbek a tulajdonosaik? És hogy ez az elmúlt hatvan év során így alakult, ahhoz Bori Imrének – és az alakja mögül soha nem téveszthető Major Nándornak – semmi köze nem lenne? „Nincs talán a Kárpát-medencének földdarabja, amelyet annyi vér és könny áztatott, mint az, amelyről könyvünk beszél. A történelem mintha hóhérmunkát végzett volna, és az abban résztvevők, még a nemes lelkek is, elborzadtak a látottaktól” – olvasható a könyv előszavában. Álságos és szemforgató magatartás mindezt az ő szájukból hallani. Olyan ez, mint Bányai János előadását hallgatni Kisebbségi magyarórán! Na jó, „itt álltam, nem tehettem másként”, volt már erre példa, és lesz is még bizonyára. De akkor mutassuk meg, mi volt a délvidéki történelmünk lényege! Mutassuk meg, mi volt a magyarságunknak az igazi lényege, amiért üldöztek bennünket, miért a sok vér és a könny? Ki siratott kit, és miért? Miért árva a könyv borítóján Sáfrány Imre Szamártövise, ez a sajátosan délvidéki, pusztai száműzött? Hallgassuk meg Bárány Ágostont és Szentkláray Jenőt a XVIII. századi újratelepítés keserveiről, Bél Mátyást az elvadult vidék észveszejtő látványáról, mit látott Hoffmansegg gróf és utazó társai a katonai határőrvidékről, hogyan vélekednek Beszédes József, Kiss József, Katona Antal és vízépítő mérnöktársaik a lápvidékkel vívott küzdelmeikről, mit mond Dudás Ödön és öccse, Dudás Gyula a vármegyei újjászületésről, és mit szeretne velünk megláttatni Iványi István bácskai településeink múltjába mélyedve! Vagy hogy még ennél is egyszerűbben fogalmazzak: mit őriznek történelmi önmagunkról Borbély Mihály meséi, a székelykevei és a doroszlói varrottasok, parasztjaink babonái, pásztoraink káromkodásai és a szétvert tanyák égnek meredő csupasz falai? Hogyan emlékezik Érdujhelyi Menyhért Petur-Péter bán tragédiájára, vagy Vörös Márta dunai

16

Mák Ferenc: Hazafelé pusztulására? Bori Imre délvidéki olvasókönyvében mindennek nyoma sincs! Helyettük újraolvashatjuk azokat a szövegrészleteket, amelyekkel volt már alkalmunk találkozni a korábbi Bori-kötetekben. (Na jól van, ne legyek szigorú; Németh István A fehér ház című írása korábban nem szerepelhetett volna vajdasági szöveggyűjteményben!) Egyik sem korabeli művekből vett részlet, valamennyi utólagos értelmezés. Igen kitűnő történeti munka Magyar László, Szekeres László és Cs. Simon István múltértelmezése, magam is kedvelem mindőjüket! – de megint csak azt mondom, hallgassuk már meg a Bory Mihályokat is! Mert most úgy néz ki, hogy azokkal a nevekkel és megnyilatkozásokkal szeretnék igazolni ezredévnyi délvidékiségünket, akikkel négy évtizeden át jugoszlávságunkat jelenítették meg. Ez nem igazán elegáns. A ragaszkodás titka (2006. december 23.) Egy elragadóan szép és őszinte könyv a zentai Kivačevné Fehér Ilona Örke, mi a csoroszlya? című, a Délvidéken egyébként szokatlan önéletírása. Szokatlan, de nem előzmények nélküli, hiszen a horgosi Zabosné Geleta Piroska Így zajlott az életem című 1983-ban megjelent könyvének nagy sikerére ma is emlékezhetnek a műfaj kedvelői. Meg azután Németh István kánaán-történetei is hasonlóan kellemes érzéseket ébresztenek bennem. Az otthonhoz, a szülőföldhöz való mérhetetlen ragaszkodás már szinte ismeretlen jelenség ott, ahol mostanában élek, s ha valamire szüksége van az embernek így karácsony táján, hát az valóban a ragaszkodásról szóló tiszta beszéd. Fehér Ilona, a zentai születésű ápolónő – alig észrevehető titok, hogy a vallomás valójában Szabadkán született, ami mindössze annyit emel a történeten, hogy egy kicsit a nosztalgia, a hazavágyódás is átjárja – tulajdonképpen a gyerekkorára és a szülői házra emlékezik vis�sza, házasságáról, felnőtt koráról, munkájáról alig esik szó. A földhöz ragadt szegénység, az egyszobás, féltetős, városszéli szülői ház, a kisgyermeket korán próbára tevő mezei munka emléke előbb csak elégikus hangon szólal meg, a tájélmény azonban esetenként – a nyári virradatra, a Tisza-virágzásra emlékezve – himnikus magaslatokba emeli a művet. „Hajnalban mindig talpon voltunk, a napkelte a kapanyél mellett talált bennünket. A csoda pedig a napkelte pillanata volt. Addig az erdőben teljes csend honolt, semmi, de semmi nesz nem hallatszott. Minden aludt. A fák, a fű, a madarak. Abban a pillanatban, amikor a napkorong – frissen kimosakodva – előbújt a Tiszából, az erdő keleti csücskén, mintegy varázsszóra minden madár egyszerre emelkedett fészkéből a levegőbe, teli torokkal köszöntve a napot. Zúgott az erdő a hálaimától, a szárnysuhogástól. Apámmal a kapanyél mellől áhítattal emeltük szemünket az erdőre, a szívünk együtt ujjongott a madarakkal.” Hatalmasra tágult lélekre van szükség ahhoz, hogy a természetnek e csodája lelkesedéssel töltse el

17

Horvátországi Magyarság a szemlélőt. Kell valami ragaszkodás, valami kötődés a látványhoz, mondanám: része kell, hogy legyen az ember a csodának. De nem különb az alkony csodája sem, amelynek a gyermek Fehér Ilona kecskelegeltetés közben volt tanúja: „Én élveztem a nyugalmas, langyos nyári estefelét, elnéztem a nagy foltokban virágzó tisztesfű felett zúgó méheket, tüdőm megtelt a tisztesvirág mézédes illatával, néztem a tiszta, kék ég alatt repülő galambokat, ahogy fordultak, úgy játszott fehér tollukon a nap. Azután ők is leszálltak, a tarló terített asztal volt nekik is.” Milyen szívből fakadó az esti köröket író galambraj emléke! Mint ahogyan feledhetetlen színe van az aratásra érett búzamezőnek, illata az öregek ruhájának, a gúnyának, hangulata a régi karácsonyoknak és a disznóvágásoknak, és zamata a paprikás krumplinak. A vert falú házak legendákká nőttek, a honfoglalás és a városiasodás között kerek egy évezrednyi korszak szimbólumává váltak. Bál Mátyás is találkozhatott velük Bács-Bodrog vármegyei utazása során. És a tenyérbe simuló eszközök, a kapa, a mozsár, a jancsiszög, a kötél, a kuka, a kéve és pogácsaszaggató. És a csoroszlya, amelynek ma már a jelentését sem ismerik. Minden egyszeri és megismételhetetlen, mint a Tisza virágzása, amely „felejthetetlenül szép volt”. Meglepően a helyén van minden ebben az önéletrajzi vallomásban. Sehol egy harsány jelző, sehol egy durva elszíneződés, sehol egy túlénekelt dallam. Ezt a világot Fehér Ilona a lelkében alkotta meg, s csak teremtését követően mutatta meg az érdeklődőknek. Még a szavak is otthoniak: gabanyica, ami kicsit délebbre már gibenyica, a bönge és a böngésző öreganyák – „öreganyámmal kalászt szedni gyönyörűséges esemény volt” –, akikre ránézve az is mélységes titok volt, hogy miből éltek. A svarkli, ami nem sokkal távolabb már svartli, s a dragacs, a bugák, a papkéve, ami lejjebb lehet kíve is. „Semmink sem volt, csak az apánk kőkemény akarata” – mélázik az elmúlt idők felett a szerző. Ebből lett emberi világ a Délvidéken. S hogy emberi világ lett belőle, az maga a történelem, melynek a pásztorkodó üknagyapa is része, aki a suba belső rejtekében óvja az árván maradt, újszülött csecsemőt – akit a nyájat őrző komondorok őriztek és birkatejen nevelkedett –, s lett az egyik ősszülő, hogy az eredetmondák rendje szerint az utódok sora azután a hitvallókig vonuljon. A tanítóink bűneiről a végvárak vidékén (2007. január 28.) Kedves Barátom, kérdésedre válaszolva könnyű lenne most felsorolni, hogy szeptember óta mit is olvastam, de azt hiszem, az önmagában nem mondana semmit. Kalapis Zoltánról szeretnék tanulmányt írni, és újraolvastam minden eddig megjelent kötetét. De most úgy olvastam, hogy

18

Mák Ferenc: Hazafelé párhuzamosan felkutattam a vonatkozó irodalmat is. De úgy értsd, hogy mindent. Ha a vízépítőkről írt, akkor megkerestem azok valamennyi fellelhető írását (Katona Antaltól az Altiszavidékünk vízmentesítésére vonatkozó alapeszmék című, Szegeden megjelent munkáját, 1870, Mauer Gyula, Az Alsó-Béga csatornázása, 1911), Thán Károly elfeledett önéletírását, Heinlein István Takáts Raphaelről írt tanulmányát (1907), az aracsi Pusztatemplomról, a Bácsi várról, a dombói kolostorról szóló írásokat. Jót derültem Rádai Gedeon betyárokat üldöző röpiratain, amelyekben az útonállókat, a zsiványokat és az „elillant katonákat” fenyegeti a törvény szigorával. Kiss József és a Ferenc-csatorna története más irányba vezetett, mert ez a téma már érinti Óbecsét is. Bár már korábban is olvastam, most fedeztem fel Majtényi A császár csatornája című regényének a szépségét. Innen tovább lehetett lépni: hogyan hozhattak Eszék környékéről francia rabokat a csatorna ásásához? Úgy, hogy 1793– 1794 körül tele voltak az osztrák császárság börtönei francia foglyokkal – az osztrák-porosz intervenciós csapatok hadat üzentek a forradalmi Franciaországnak, s tízezrével börtönözték be a háborús foglyokat. Ez viszont Teleki Domokos 1796-ban megjelent Egynehány hazai utazások leírása című, páratlanul szép útirajzából derül ki, amit viszont Kalapis Zoltán sem olvasott. Mert ha találkozott volna vele, hivatkozott volna rá a Fiumébe vezető gabonaút leírásakor – az útirajz ugyanis megkerülhetetlen mű. (A másik ilyen fontos, és szintén nem hivatkozott mű Bél Mátyás Bács-Bodrog vármegye leírása.) A Törökbecséről és a torontáli gabonaszállításról szóló tanulmány egyébként messze az egyik legjobb mű, amit valaha is a vidékünkről írtak. Innen százfelé lehet elindulni: Eötvös Károly A Jókay-nemzetség című regénye és Jókai Mór Az aranyember című műve is a tiszai és a dunai gabonaszállításról (is) szól, bár a Tiszáról Tömörkénynél szebben senki sem írt. Kalapis Zoltán középkor-élménye egy külön fejezet, egyedülállóan otthonos a középkori várépítés, a török seregek szervezettsége és a magyar katolikus egyházi rendek működésének területén, ismeri a törvénykezést, ismeri a vámok, az adók, a mértékegységek rendszerét, az Árpád-háziakat, a Hunyadiakat és a Zrínyieket imádja, a virágzó Szlavónia története a szívében élt. Rengeteget idéz, a források százaira hivatkozik – sajnos anélkül, hogy megjelölné azokat, ezért nem egy esetben lehetetlen utánuk járni. (A tévedéseiről most nem szólok, nem egy esetben nagyon zavaróak.) Vannak olyan tanulmányai – például a vasúttörténeti írásai – amelyek eddig kötetben nem jelentek meg, ezeket a régi Magyar Szókból kaparom elő – ebből is láthatod, milyen jó, hogy a Magyar Szónak sok évfolyama nekem is megvan –, de a róla és a könyveiről szóló írásokat is egyenként kell előkaparni a 7 Napból, a Hídból, az Üzenetből. A szabadkai sajtótörténetről írt tanulmányában említ egy nevet, a Kanizsáról Budapestre költözött Csuka Ferencét, aki Kanizsay Ferenc néven publikált, nem is rossz novellákat. S ha már itt tartok, hadd jegyezzem meg, mennyi, de mennyi az elfeledett délvidéki ember, akinek műveire vagy hosszú utánajárás révén, vagy véletlenül bukkanok rá. Újraolvastam Papp Dániel műveit, és elbűvöltek, és ha rajtam állna, senki nem kapna odahaza érettségi bizonyítványt, aki nem olvasta el Herczeg Ferenc Hét sváb című regényét (vagy Miloš Crnjanski Örökös ván-

19

Horvátországi Magyarság dorlását). Török „haditudósítók” műveit fedeztem fel véletlenül, és Tábori Róbert novelláit, aki így kezdi egyik kötetét: „Odalent a délvidéken, közel a szerb határhoz töltöttem egypár vidám napot. Különös dolog, hogy a magyar vidámság, amely azelőtt a nagy Alföldön tanyázott és Európa-szerte híres volt, néhány esztendő óta helyet cserélt: mindinkább lejjebb költözik, arrafelé, ahol azelőtt a végvárak állottak.” Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a délvidéki magyarságnak is volt egy csodálatos történelme, csak éppen elfeledtették vele. Egyedül Kalapis Zoltán sejtett meg valamit, meg persze Herceg János, akinek az életműve erről szól. Bori Imre csak szerette volna látni ezt a történelmet, de nem volt elég bátorsága hozzá, mert becsvágyó volt, és megkövetelte, hogy ünnepeljék őt, cserébe inkább azt látta és azt írta, amit elvártak tőle. Szomorú bizonyítéka ennek a 2004-ben második kiadásban is megjelent Ezredéve itt című könyve, amelyben ugyanazzal az érvrendszerrel, ugyanazokkal a nevekkel igyekszik bizonyítani a magyar történelem délvidéki folytonosságát, amelyekkel évekkel korábban a jugoszláviai magyar kultúra különállóságát hirdette. Hogy valami rettenetesen megroppant benne, az a Híd 1994. januári-februári kettős számában megjelent Hagyomány, azonosságtudat, migrációk című írásából világosan kitűnik, az utána következő évtized azonban már szomorúan kevés volt ahhoz, hogy bármit is jóvátegyen. Egyébiránt figyeld csak, milyen szépen írt Herceg János – akinek életműve megkerülhetetlen – a csatorna matrózairól: „Egészen sajátságos hajósélet folyt a csatornán. A matróz, a kormányos, a kapitány nem szakad el hosszú hónapokra a családjától. Zomborból, Verbászról, Szenttamásról mindig haza lehetett szaladni, még táncolni is lehetett egy jóízűt, ha legényember volt a hajós. És vasárnap semmi különbség nem látszott a Wallner, a bajor Lloyd vagy a Ferenc-csatorna hajósai között. Az ő kék zubbonyukon éppolyan fényesen csillogott a sok sárga pityke, mint amazokén. Éppen csak hogy tréfásan »keskeny nyomtávú tengerészeknek« hívták őket, de azt se vette senki komolyan.” Ha a Drávaszög történetét olvasom, olyan alakokra bukkanok, mint Újlaki Kornél Dezső dárdai plébános, aki Magyar hűség címmel öt felvonásos történelmi(!) drámát írt – nem is amolyan vidéki színművet – Mátyás király megválasztásáról, s akinek A karasó mellől című novelláskötetét a napokban találtam meg. Külön történet az óbecsei írástudók vagy csak írogatók története, a költő, irodalomtörténész, és történészkedő Szulik József, a gyenge költő, de jó újság- és „tárczaíró” Csupor Gyula, és az egészen kiváló publicista Farbás Jenő. Egyikük sem alkotott feledhetetlen műveket, de ha egy kis szín, egy picike szellem van írásaikban, ha egyetlen hangulat megérint, hát én ujjongani tudnék. Tízszer is elolvasom az ilyen Papp Dániel-sorokat: „Egy nyári estén kerültem hozzá. Valami kis bánsági faluba vittek, ahol a nagyutcza végén állt egy öreg kúria; vén faragványokkal a homlokán, fiatal verandával az oldalán, ahonnan gyönyörűség volt lenézni a kerek, zöldülő völgyébe. A völgynek tulsó karimáján meg csillogott egy kopár hegyoldal és én azon tűnődtem, hogy mi lehet az: csillámpala-e vagy csak az alkony fénye? […] A néni iskoláztatott is azután és ha vakáczióra hazajöttem, a kuria hegyoldali kertjében pompás volt hűsölni. És még pompásabb volt a nénémmel sétálni; lenn a szilvásban, amelynek gyümölcseit mindig le-

20

Mák Ferenc: Hazafelé lopták az oláhok, meg a Karas partján, ahol apró kis gyufaskatulya-malmok kelepelnek és oly szelídek, hogy szinte az ember vállára repülnek a füzesből a csókák. Sohase volt olyan jó dolgom, mint akkor, a néném piros napernyője alatt.” Hogy nem volt a Délvidéknek szelleme, hogy nem volt, ami felemelhette volna a lelkeket!? Ugyan már! Hogy nem volt, aki felfedezze ezeket a műveket? Miért kellett nekünk akkoriban Kassákot – csak Kassákot – és avantgárd irodalmat olvasni? És ha már Kalapis Zoltán felfedezte a törökbecsei, ittabéi balladákat, okos és pallérozott néprajzosaink miért nem beszéltek nekünk az akkor még élő, balladaalkotó néplélekről? Hogy fontosabb volt a sinkói krisztianizmus lelki dimenzióinak a felfejtése? Mondd, ki tudott olyan szépen írni Szlavóniáról, mint Bárány Ágoston 1836-ban tett utazása nyomán? Hozzá fogható csak az a Teleki Domokos volt, akinek a nevét már említettem, s aki hazafiúi lelkesedésből Fiumába (ma Fiumét mondanánk) is eljutott. S hogy mondjak valami izgalmasat: 1794. május első napjaiban Teleki Sámuel fia, Domokos Bezdánnál átkelve a Dunán, akár találkozhatott volna a magyar Alföldbe beleszerelmesedett, a Felső-Lausitzból (német tartományból) való Hoffmannsegg gróffal, aki a Temerinnél kezdődő és Titelig húzódó lápvilágban bóklászva magyar nyelvtudásának segítségével a tolmács szerepét is eljátszotta az olaszul beszélő rác határőr, a magyar fogatos, a német császári katona és a saját vend származású szolgálója között. Hoffmannsegg gróf úr sok egyéb mellett olyan csodálatos leírását adta a magyar szállásnak, hogy Erdei Ferenc is tanulhatott volna tőle. De ha már azon a vidéken járok, a Magyar Földrajzi Társaság 1909-ben Nagybecskereken tartotta vándorgyűlését, s akkor nagy kirándulást tettek a Titellel szemközti, bánáti oldalon. Az is tanítandó lenne, amit a nagy földrajztudós, Cholnoky Jenő ennek nyomán a Földrajzi Közleményekben írt. Ha még tovább megyek, akár Szabó Zoltánt – igen, a mi XX. századi Szabó Zoltánunkat – is idézhetném, aki elragadtatással írt a Vaskapuról (amiről Herczeg Ferenc fővárosi ivócimboráinak azt állította, hogy Széchenyi elfelejtette becsukni, és azért van januárban olyan hideg a Dunaparton) – szóval a Szerelmes földrajz szerzője szerint: „A Kazán-szoros multszázadi utazónak való táj, csak romantikus ember mondhatja erről a regényes vidékről az illő szavakat. Teli örvényekkel, harsogva rohan a Duna a szűk falak között, a sziklák rovátkáiban hősi mesék ülnek. Nehéz a meredek hegyek tetejére nem tündéreket képzelni, amint aranyfésűvel bontják hajukat és időnkint leszállnak a vízre, hogy ölelésükkel mélybe rántsák a jámbor hajósokat. Szinte keresi az ember őket a zord sziklák tetején, szinte várja, hogy komor balladákba kezdenek és énekük foszlányai lassan folynak majd el a vízen. Ha a Rajna völgyéhez románcok illenek, édeskések és érzelgősek, ide nehézritmusú balladák, faragott, kemény szavakkal. Ködök és rohamra gyülekező felhők illenek ehhez a képhez, erőkről beszélnek a karikázó örvények, és erőkről beszél maga a part. (…) A Duna napfényben komoly-zöld színekben csillog, felhők alatt pedig sötétszürkére válik a vidék. Messzebb a fák erős zöldje és a füvek vidám világoszöldje színezi a hajlotthátú dombokat és sehol egy falu. Mintha az ember félt volna megtelepedni itt a természet nagy erőinek szomszédságában, az épített hadiutak mentén. Kapu volt ez a táj mindig, a határőrök és katonák székhelye, kapu, amelyik inkább kizár, mint átereszt.”

21

Horvátországi Magyarság Tudod, ha ezt a mai világban helyét kereső ifjú nem olvassa el, nem fog megérteni semmit a körülötte egyre uniformizáltabb világ nyomorából. Így és tovább, hosszan tudnám sorolni a történeteket, a neveket, a leírásokat, a műveket, a látomásokat és a hangulatokat. Kalapis Zoltán nem használta a Délvidék szót – számára ez „átpolitizált” fogalom volt –, ő a középkorból ránk maradt Alvidék (vagy a Lentiség) fogalommal élt, s vitathatatlan, hogy van kellő patinája az elnevezésnek. Csak részeire bontani nem szabad a Délvidéket – tagoltságában kell látni, ahogyan Herceg János látta még a Bácskát is –, mert a tagoltságában, az egymáshoz simuló részleteiben lesz igazán gazdag és sokszínű. Most úgy illene, hogy valami frappáns dologgal álljak elő Horgost illetően, de ezt még keresem. Viszont nekem az is tetszik, amit Fényes Elek írt „geographiai szótárában”: „Magyar falu Csongrád vmegyében, Szegedhez nyugat-délre két és fél órányira; 2495 kath., 8 zsidó lak., kath. paroch. templommal, ékes urasági épületekkel, postahivatallal és váltással Szeged és Kis-Kanizsa közt. Határa egy részben gazdag termékenységű korhany (így!) föld, nagyobb részben homokos, de azért mint szántásvetésre, mind különösen szarvasmarha- és juhtenyésztésre felette alkalmatos. A Tisza rétségeiben sok nádat vághat. Urbéri telke 100ra felmegy. F. u. Kárász nemzetség.” (1851) Ennyit arról, hogy mostanában mit is olvastam. Csak sajnálom, hogy esetleg tanárként fiataloknak, csak négy-öt, nyolc-tíz lelkes fiatalnak minderről talán már nem lesz módom beszélni. Ha csak néhányan – a számonkérés terhe alatt – figyelmesen újraolvasnák Dudás Gyula, Szentkláray Jenő, Érdujhelyi Menyhért vagy Iványi István könyveit, és mindazokat a szépírókat, akiket megihletett a Lentiség, talán nem lenne reménytelen a jövőnk.

22


Ternovácz István

Megváltozott a világ körülöttünk Tisztelt Rektorhelyettes Úr, tisztelt Igazgató Úr, tisztelt megemlékezést szervező fiatalok az Eötvös Collegiumból! Kedves Nemzettársaim!* Élet és halál. Öröm és bánat. Érzelem és értelem. Ezek a gondolatok jutnak eszembe Trianon említésekor. Én az élet és az öröm mellett teszem le a garast, a fájó múlt ellenére is, most, a nemzeti összetartozás ünnepén. Érzelem és értelem vonatkozásában mindkettőnek nagy a jelentősége. Mert a nemzet bizony érzelmi kategória is, amely – és ez nagyon fontos – nem virágozhat értelmes nemzetstratégia nélkül. Ez a nemzetstratégia – mely történelmi jelentőséggel bír! – most végre körvonalazódni látszik, ami életkedvvel tölthet el bennünket a Kárpát-medencében, az 1920-ban történt nemzeti tragédia évfordulóján. Ezt most szeretném történelmi példával is alátámasztani. Engedjenek meg nekem egy személyes történetet. Anyai nagyapám, szép emlékezetű Herédi Tóth Mihály ötéves volt, amikor édesapja a Monarchia katonájaként valahol Szerbiában elveszett. Apa nélkül nőtt fel, az új, megváltozott világban. Miközben a trianoni döntés értelmében a határokat átszabták, ezrével özönlöttek a szláv kézbe került Délvidékre a boszniai és a horvátországi szerbek. Amíg ők földet és házat kaptak, meg vissza nem térítendő támogatást ahhoz, hogy gyökeret ereszthessenek az Isten adta bácskai, bánáti és szerémségi termőföldön, addig az én nagyapám koraérett gazdálkodóként tizenkét éves korától maga hordta fel a búzát a padlásra. Nagyapám, és hozzá hasonlóan a velem egyívásúak nagyszülei is tudták, hogy Trianon ide, Trianon oda, az életnek nincsen alternatívája. Küzdeni kell! Azzal úgy kell gazdálkodni, hogy ha majd egyszer visszanézünk, ne kelljen szégyenkezni Isten, Család és Nemzet előtt. Ezek a nagyszülők lehajtott fővel gyakorolták a bibliai bölcsességet, hogy ami az Istené, azt add meg az Istennek. Ami a királyé, azt add meg a királynak. A jó öreg kukoricakapálás közben sokszor elmesélte nekem, így mondta, hogy ő öt „királt” szolgált. A két szerbet, Sándor és Péter királyt, aztán Horthy Miklós kormányzót, kényszerhelyzetében Szálasit, és végül Titót. A második világháború végén, amikor ismét megváltozott a világ körülöttünk, és öregapám kiszabadult a fogságból, a jugoszláv határőrök nem engedték be az országba, mármint Jugoszláviába. Nagyon magyarosnak találták a nevét. Mint később kiderült, ez mentette meg az életét. Mert ha akkor, 1944 októberének utolsó napjaiban hazajön, az összes, a faluban fellelhető felnőtt férfihoz hasonlóan ő is a kertünk végében található tömegsírban végzi. Ahogy ez több tíz más településen is történt. Kertünk ugyanis rájár a temerini Nyugati temetőre. Ebbe a maguk által kiásatott, sokáig jeltelen tömegsírba legalább nyolcvan ártatlan magyar embert lőttek bele az UDBA, Tito hírhedt állambiztonsági szolgálatának a fel-

23

Horvátországi Magyarság ügyeletével a részeg kommunista partizánok. Mondom, Tóth Mihálynak szerencséje volt, mert a családjához görcsösen ragaszkodó és mindenáron hazatérni akaró ember reflexével Totics Milanra változtatta a nevét, és így az életét megmentő néhány napos késéssel már áteresztették a szerb határőrök. Mindehhez képest az, hogy hazatérte után állandó jelleggel kihallgatásokra járt, meg hogy jött a bajusztépéssel, kályhán táncoltatással járó kötelező terménybeszolgáltatás időszaka, már lakodalomnak számított. A közelmúltban darabjaira hullott jugoszláv államalakulat akkori haszonélvezői számára azonban nem volt elegendő az, amit a részrehajló trianoni döntéssel megkaparintottak. Az sem, hogy 1944-ben tízezer számra lőtték tömegsírba a vajdasági magyarság és a németség legvitálisabb generációit, a sanyargatást tovább folytatták. Az 1945-ös visszarendeződést követően jött az újabb jugoszláv agrárreform. Földet elsősorban a fejletlen vidékekről érkező más nemzetiségű, többnyire írástudatlanok újabb hulláma kapott. Ők mindenben előnyt élveztek az őshonos lakossághoz képest. A vezető munkahelyek is őket illették meg. Ahhoz, hogy a kommunista hatalom ezeket a bocskorban érkezőket, orrukat az ingujjukba törlőket előnyjogokban részesíthesse, meg kellett fosztani a földtől azokat a polgáriasodás útjára lépett haladó gazdákat, akik elődeinek homloka évtizedeken át izzadt, azért a termőföldért, amit 1946 és 1950 között egy tollvonással csak úgy elvettek. A következő nagy pofon 1953-ban érte a magyarság jelentős részét kitevő paraszttársadalmat a Délvidéken, amikor tíz hektárra csökkentették a magánszemély által birtokolható földterület nagyságát. Ezt is túlélték magyarjaink. Sok esetben formálisan csak azért el kellett, hogy váljanak férj és feleség, hogy az ősi jussot megtarthassák. Ezt követte a szinte minden járás területére kiterjedő határrendezés időszaka, amikor az életerős földműveseket egyszerűen kirakták a legtermékenyebb területekről, és silányabb minőségűt földet adtak nekik cserébe. Földjeiket az állami gazdaságoknak adták, amelyeket évtizedek múltán, a közelmúltban magánosítottak. Az egykori magyar gazdák földjei mára újgazdagok, háborús nyerészkedők kezébe kerültek. Egy magyar sincs közöttük. Ezt hozta a Slobodan Miloševićet menesztő, rendszerváltásnak nem nevezhető politikai félfordulat Szerbiában. És ez ellen senki sem emelte fel a hangját az Európai Unióba igyekvő Szerbiában. A legfájóbb, hogy ebben még a belgrádi kormánykoalícióba beépült magyar érdekképviselet vezetői is cinkosai voltak az új szerb hatalomnak. Az elmondottak után érthető, hogy a hetvenes években miért vett sok ezer vajdasági magyar vándorbotot a kezébe és költözött Nyugat-Európába meg a tengerentúlra, és hogy mért maradt a második világháború utáni bő négyszázezres délvidéki magyar nemzettestből csak szűk háromszázezer a szülőföldjén. Az utolsó nagy tömeges kivándorlás a kilencvenes évekre esett, amikor a vajdasági magyarokat tömegesen vitték golyófogónak abba a délszláv háborúba, amelyhez semmilyen érdeke nem fűződött a magyarságnak. Becsült adat szerint negyvenegynéhányukat bádogkoporsóban hozták haza a harctérről. Ötvenezer nemzettársunk fordított hátat ekkor a Duna és a Tisza köze csücskének.

24

Ternovácz István: Megváltozott a világ körülöttünk

Életkorra és nemre való tekintet nélkül nyilvánította háborús bűnössé 1945-ben a délvidéki Csurog falu teljes magyar és német nemzetiségű lakosságát a jugoszláv katonai közigazgatás. A három évvel korábbi eseményekre hivatkozva meghozott döntés nyomán a férfiak többségét megölték, a nőket és a gyermekeket pedig még két falu magyarjaival együtt a járeki haláltáborba hurcolták. Ma már Szerbia is hivatalosan elismeri, hogy 1944-ben és 1945-ben a jugoszláv partizánok népirtást követtek el a Délvidéken

25

Horvátországi Magyarság Mindaz, amiről eddig beszéltem, kedves Nemzettársaim, ez Trianon utóélete. Gyász és letargia. Amit nagyon nehéz lélekben feldolgozni. Néhai Török Ferdinánd egykori százláncos adai gazda szavai elevenen élnek bennem. Azt mondta nekem egy interjúban: „Fiam, élet az egy van. Légy olyan, mint az életerős gyomnövény, amelyet minél jobban ütnek és vágnak, annál jobban burjánzik, sarjadzik!” Nem könnyű vállalás, de nincs alternatívája Török Ferdinánd parasztfilozófiájának. Emberek, magyarok! Nincs más választásunk! Fel kell vennünk a kesztyűt, és élhető világot kell magunk számára teremteni, elsősorban a fejekben, a beszűkült területeken. Kedves Barátaim! Kedves Nemzettársaim! Itt vagyunk most együtt. Emlékezünk. De a Nemzeti Összetartozás Ünnepe ne legyen többé a gyász napja! Tegyük félre a szétszakíttatás és a gyökértelenség érzését. Bízzunk magunkban, egymásban és az isteni gondviselésben. Bízzunk a nemzetben. Fogjuk meg egymás kezét, és vállvetve tegyünk az egyetemes magyarság felvirágoztatásáért. Mindenki a maga területén. Mert tennivaló akad bőven a magyar nemzet sorsának jobbra fordítása érdekében Sok a munka és kevés a kéz. A mostaninál kedvezőbb alkalom ehhez nem kínálkozhat. Végre, annyi kínkeserves évtized után most van egy erős nemzeti kormányunk, mely hivatalba lépését követően megtette a legfontosabb lépéseket a nemzet talpra állása és határon átívelő egyesítése felé. Mi, határon túliak bízunk ebben a kormányban. Nem azért, mert könyöradományra számítunk. Arra nincs szükségünk. Épp olyan életerős magyarként éljük meg mindennapjainkat ma, amikor a tartalommal is rendelkező nemzeti autonómiáért küzdünk, mint amilyen eltántoríthatatlanul teszi a dolgát a budapesti kormány a magyar családok érdekében, ha kell, szembeszállva a multikkal, a Világbankkal, meg ami legalább ennyire fontos, a korrupció megtisztuláshoz vezető felszámolásával. Mert ahhoz, Barátaim, hogy Trianon sebeiből kigyógyulhassunk, minden szempontból meg kell tisztulnunk! Le kell vetkőznünk előítéleteinket, meg kell tanulnunk nem gyűlölni, hanem építkezni! És nem félni! Végül arra kérem Magukat, arra kérlek Benneteket, hallgassunk meg egy rövid részletet abból az interjúból, amit a minap készítettem Légvári Sándorral, aki idén tizennyolcadik alkalommal ácsolta meg a nagykeresztet az egykori csurogi dögtemetőben nyugvó édesapja és több száz ártatlanul kivégzett csurogi magyar tömegsírja fölé. A kereszteket ugyanis egyetlen év kivételével - minden évben kidöntik, összetörik és megalázzák „ismeretlen” személyek. Amikor a kivégzések ötvenedik évfordulóján – így Légvári Sándor – először megjelenhettünk itt, a csurogi dögtemetőben, hogy megemlékezzünk édesapáinkról, fölüvöltöttem, hogy „édesanyám, látod, hogy itt van a fiad? Látod, hogy eljöttem ötven év után?”. Azok az akkor még élő, szerencsétlen öregasszonyok négykézláb jöttek itt fel a dombra, ahová a virágokat helyeztük. Szívszaggató volt. Édesanyám ezt nem érhette meg, mert ő két évvel az első megemlékezés előtt meghalt, szegény. Amíg ő élt, nem jöhettünk, mert eltapostak volna bennünket. Erőltetett jóváhagyással engedélyezték, hogy az első megemlékezésre sor kerüljön. Agyon aláztak bennünket akkor, és ezt teszik még ma is azzal, hogy évről évre

26

Ternovácz István: Megváltozott a világ körülöttünk tönkreteszik az emlékkeresztet. Még az emlékezés jogát sem adnák meg nekünk. Ezért állítom újra és újra ezeket a kereszteket, hogy csak verjétek, törjétek! Majd mi hozunk másikat! Egyik kereszten az állt, hogy „Ha kell, a szívünkből ácsolunk keresztet”. Most is itt van a szívem. Büszkén áll az új kereszt. Ha még egyet kell készíteni, megcsinálom azt is. És mindaddig így lesz, amíg bírom erővel. Ha az édesapa nélkül felnőtté és nagybetűs Emberré vált Légvári Sándor idősen, asztmájával küszködve képes volt tizennyolc keresztet megácsolni, és ha kell, még újabbakat is ácsolni fog, akkor végső ideje, hogy mi, nálánál jóval fiatalabbak és életerősebbek is túltegyük végre magunkat a trianoni traumán. Rázzuk le magunkról annak nyomasztó terhét, és munkára fel! Tegyünk családjainkért! Tegyünk a Nemzetért! Annak határokon átívelő egységéért! Ehhez kívánok Önöknek sok erőt és jó egészséget! (*2011. június 4-én a Budapesti Eötvös Collegium Történész Műhelye a Nemzeti Ös�szetartozás Napja alkalmából az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanácstermében emlékezett meg a trianoni békediktátum 91. évfordulójáról. A rendezvény házigazdája dr. Horváth László, az Eötvös Collegium igazgatója volt. A fölkért szónokok dr. Borsodi Csaba rektorhelyettes, valamint Ternovácz István, a Kossuth Rádió délvidéki tudósítója voltak – előadását itt közöljük.)

27


LITERATURA Fehérvári Balázs

A hegedű Ahány gyermeke csak volt az asztalosnak, mind ott tolongott orrát az üvegre tapasztva az ablaknál, és az idegent leste. − Engedjetek! – tört utat magának a felesége. Letépte magáról a kötényt, és rádobta az egyik gyermekre. − Fogd gyorsan! – mondta. − Csakhogy megérkezett! – fordult a vendég felé, és szélesre tárta az ajtót. A jövevény fekete frakkot viselt, nyaka körül hosszú, piros sál tekergett, kezét fehér kesztyű védte, kezében hegedűtok. Szigorúan, gyanakodva méregette a gyertyafényes szobát. Mesterien faragott bútorokat, szekrénykéket, ládikókat, szobrokat, sakk-készleteket látott. Majd különös dologra lett figyelmes. Az asztalokon, székeken és a földön is félkész vagy széttört hegedűk, vonók hevertek szanaszét. − Jöjjön már beljebb, drága művész úr! − karolta át nyájasan az asszony, és egy hatalmas, faragott asztalhoz vezette, amelyen kisebb-nagyobb tárgyak voltak fekete lepellel letakarva. A művész óvatosan lépkedett a hangszerek között, de egy-kettő így is megroppant a lába alatt. Felszisszent. − Pogácsát? − húzott elő egy tálcát a nő a lepel alól. A frissen sült pogácsa illata a fa és a különböző lakkok, pácok, festékek szagával keveredett. − Ön messze földön híres muzsikus − hízelgett az asszony. − A világ leghíresebb koncerttermeiben lépett fel. A művész zavarba jött, megköszörülte a torkát, majd ujjaival dobolni kezdett az asztalon. − Nos, igen… − kezdett bele, de az asszony közbevágott. – Azt szeretném, ha játszana az uramnak! – és rátette kezét a férfiéra. − Haldoklik a szentem. A hegedűművész összeráncolta a homlokát, és fölállt. Az asszony nem lepődött meg, föl sem állt, csak nyugodt mozdulattal benyúlt a lepel alá. − Ezen kellene játszania. A férfi visszafordult, és elállt a lélegzete, lassan visszaereszkedett a székre. Az asszony óvatosan magához szorította a hangszert. − Ez a hegedű az én uram élete. − Az ura tehát… hangszerész… − motyogta a művész, és a hangszer után nyúlt. Az asszony letette a hegedűt, és felállt. − Haj, az én drága jó uram! – sóhajtott, egy pillanatig bent tartotta a levegőt, melle megfeszítette ruhája gombjait, majd egy hirtelen mozdulattal lerántotta a leplet az asztalról. − Szent ember!

28

Fehérvári Balázs: A hegedű

Szabó Egon felvétele

A művész épp megérintette volna a hegedűt, de ijedten hátrahőkölt, és felpattant az asztaltól. A pogácsák mellett az asztal közepén egy nyeszlett kis emberke feküdt. A művész kővé dermedt. Az asszony öreges kényelemmel körbecsoszogta az asztalt, jóságosan átkarolta őt, gyengéden visszanyomta a székre, majd visszaült ő is. − Senki sem tud róla − suttogta az asztalosmester fölött −, de ebben a műhelyben elkészült a világ legtökéletesebb hegedűje. A művész, miután magához tért, levette kesztyűjét, és óvatosan kezébe vette a hangszert. − Bizonyára észrevette, milyen ügyes kezű asztalos az én férjem − folytatta az asszony, és körbemutatott a szobában. − Életének legnagyobb fájdalma, hogy nem lehetett hangszerkészítő. Tudja, a szegénység… − sóhajtott. − Hogyne… természetesen… − mormogta a művész, majd zavartan elhallgatott, amikor szeme a gyerekekre tévedt. − De ő nem adta fel. Kitanulta az asztalosmesterséget, és keményen dolgozott egész életében. Gondoskodott a családjáról, de mindig félre is tett valamennyit, és amikor egy kevéske összegyűlt, hangversenyekre járt, hogy megfigyelje, tanulmányozza kedvenc hangszerét. Sokszor

29

Horvátországi Magyarság csak a hátsó sorokra futotta a pénzből, de hosszú-hosszú évek alatt tökéletesítette élete nagy művét. Végignéztek a szanaszét heverő hegedűkön. − Teljesen belebetegedett a munkába. Pedig olyan fiatal még szegény. Most mindketten az asztalon fekvő embert nézték. − Azt szerettem volna, ha még hallhatná megszólalni élete nagy művét, ha valaki játszana a hegedűjén. Ezért hívattam önt ide. A hegedűművész magába merülve bólogatott, majd méltóságteljesen felállt, és meghajolt. − Megtisztel, hogy rám esett a választása! – megigazította a ruháját, és elegáns, széles mozdulattal, mintha a legnagyobb színház színpadán állna, a vállához emelte a hegedűt. A gyermekek félkörben sorakoztak az asztal túloldalán, pisszegtek egymásnak, és áhítattal figyeltek. Az asszony egy utolsó, szomorú mosolyt küldött az asztalos felé, és gyengéd mozdulattal lecsukta férje szemét. Csak a faragott órák bús ketyegését lehetett hallani. A művész behunyta szemét, mély levegőt vett, és meghúzta a vonót. A hegedű úgy bőgött fel, mintha a pokol kapuit tárták volna ki. A művész elfintorodott, és homlokát ráncolva vizsgálgatni kezdte a hangszert. Az asztalos halkan nyögött egyet. Majd még egyet. És még, és még… − Abba ne hagyja! Az Isten szerelmére! – dörrent rá az asszony a hegedűsre. − Folytassa! Játsszon tovább! A művésznek elkerekedett a szeme, csak kapkodta a fejét megrökönyödve, hol a hegedűre, hol a készítőjére bámulva. Most vette csak észre, hogy a kulcsok nem forognak, az egész hegedű tömör fa, a hangrés intarzia, a húrok, de még a vonó szőre is mind mesterien megmunkált fából volt. − Ez nem is hegedű − mondta. A mester kinyitotta a szemét, és megmozdult. − Játsszon már, az ég áldja meg! – könyörgött az asszony. − De hát ez nem hegedű, ezen nem lehet játszani − nézett rá bután a férfi, és odatartotta a hangszert az asszony elé, majd igazolásul bátortalanul meghúzta a vonót. − Hát hiszen szól! − vigyorodott el a görbe hátú mester, és lassan felült az asztalon. − Szól az istenadta! Az én hegedűm! − Szól hát! – kiáltotta az asszony. – Zeng, mint az angyalok kórusa – és lesegítette urát a ravatalról. − Igazi mestermű! − De hát nem hallják, hogy nem szól?! − a művész olyan vadul nyikorgatta a faragott hangszert, hogy teljesen belevörösödött. − Ez nem hegedű! Egy pillanatra mind elhallgattak, és rámeredtek. − Nézd, hogy áll a kezében! – törte meg a csendet az asszony. − Hát nem gyönyörű? − És egyik húr sem tört el! Látod? Mondtam, hogy sikerül! Sikerült! – Az asztalos az öklét rázta örömében. − Húzd rá, cigány! – kurjantotta el magát. − Hadd szóljon! Ilyen gyönyörű muzsikát még életemben nem hallottam!

30

Fehérvári Balázs: A hegedű A hegedűs megzavarodva rázendített, a gyermekek pedig megragadták a sálját, és úgy vezették körbe-körbe, vidáman trappolva végig az ezernyi elrontott hangszer között. Az asztalos bal kezét hátracsapta, jobbjával kecses ívet írt le, miközben színpadiasan meghajolt asszonya előtt. Az pukedlizett, és táncra perdültek. − Hát tényleg nem hallják, milyen borzalmas?! − próbálta túlharsogni saját nyikorgását a művész. − Nem értik? Ez nem hegedű! Ezen nem lehet játszani! Senki sem törődött már vele. A gyerekek összefogózva kitáncoltak az ajtón, utánuk az asztalos és a felesége, legvégül botorkált a hegedűs. Mentek, mentek, meg sem álltak soha többé. Azóta így járják a világot. Elöl a gyermekek tekeregnek-kanyarognak, utánuk a mester és a felesége ring elérzékenyülten összefonódva, hátul pedig a muzsikus tántorog szakadt gúnyában, húzza, csak húzza rendületlenül.

31


Fekete J. József

A kollektív amnézia ellenében Kontra Ferenc: Horvátország magyar irodalma. A kezdetektől napjainkig. HunCro, Eszék, 2011 Olyan hiányt igyekszik pótolni Kontra Ferenc a Horvátország magyar irodalma című kötettel, aminek voltaképpen nem volt előzménye. Az egykori Jugoszláviában számos antológia foglalta össze a vajdasági és a szlovéniai magyar irodalom termését, de Horvátország magyar irodalmáról nem készült ilyen összefoglalás. A régió irodalmi múltjának áttekintése nem kínálkozó feladatként, hanem írói kötelezettségként vetült Kontra Ferenc elé. Nem kívánt beállni azon koncepció mögé, amely megosztja a műveket olyanokra, amelyek létezéséről elegendő tudni, meg olyanokra, amelyeket el kell olvasni. Ez lett volna ugyanis a gyengébb ellenállás menti módszer, ami semmiképpen nem enyhítette volna a feladat általi megszállottságot, ahhoz eredetiben kellett tanulmányozni a régi kiadványokat, felkutatni a kéziratban maradt, meg a folyóiratokban publikált műveket. Könyvtárakat kellett járni az elszánt feladat megoldásához, amihez hozzá kell tennünk, hogy – miként a szerző leszögezi – Horvátország magyarsága még a legjelentősebb könyvtárait sem tudta megőrizni. Elsöpörte őket a legutóbbi háború, de a jelentős magánkönyvtárakat, a művelődés évszázadokon át legfontosabb forrásának és eszközének számító könyvek tárházait is szétszórták az örökösök. Kontra Ferenc szerint a múlt század hetvenes évei derekáig még egyben lehetett Csúzán Ács Gedeonnak, Kossuth papjának a könyvtára, akár öccse, Ács Zsigmond laskói könyvtára, de utána minden szétszóratott. Létezik-e horvátországi magyar irodalom? A kérdésre Kontra Ferenc egyértelműen válaszol: ilyen megfogalmazásban semmiképp. Viszont létezik egy térség, időben és térben behatárolható terület, Horvátország, amelyben volt és van magyar irodalom. Hogy ki és mi tartozik ebbe a fogalomkörbe, külön kérdés, inkább kötődésből eredeztethető, mint besorolásból. Kontra Ferenc rámutat, hogy Sztárai Mihály a városi rangú Laskóra érkezett nagy reményekkel a XVI. században, a szabadságharc után Ács Gedeonban már tudatosodott, hogy utolsó provinciában él, míg a XX. század helyi alkotói azt tapasztalták, hogy még ettől is hátrább szorultak. Mindezek kapcsán jelzi az Előszóban, hogy „az utókornak még ezt a furcsa körülményt is el kell mesélni, hogy miért nem volt ebben a hajdanvolt országban egyenlő még a magyar ember sem”. Kontra Ferenc a figyelem középpontjába helyezi a magyar barokk egyik legkiválóbb képviselőjét, Kákonyi Pétert, de nem csupán szerzők mentén vonja meg biotextuális háló-

32

Fekete J. József: A kollektív amnézia ellenében

33

Horvátországi Magyarság ját, hanem geotextuális központok mentén is felfejti az irodalmi kötődéseket. Egyik ilyen fontos tájékozódási pontja Zágráb, a főváros, ahová Fejtó Ferenctől Sinkó Ervinig ível az alkotók sora, Fiume kapcsán említi Kánya Emíliát (1829–1905), a Monarchia első női lapszerkesztőjét, aki érzékletes képet fest a kikötőváros monarchia-idegen légköréről, a város révén kerül képbe Jókai Mór Egy játékos, aki nyer című regénye, Munk Artúr naplója, amelyben a Titanic-tragédia színhelyére elsőként érkező Carphatia hajóorvosaként számol be az évszázad katasztrófájáról. Az Adriának valóságos kultusza van a magyar irodalomban, Kontra Ferenc azonban távolabbra is elkalandozik a tengertől. Van is hová. Például Janus Pannoniusig, a latinul író Laskai Csókás Péterig, vagy Laskai Osvátig, akinek 1478ban írott, Kapisztrán János életrajzát tartalmazó kötete Európa-szerte népszerű volt, még Rabelais is említi örökbecsű művében. Mi sem öregbíti eme térség magyar irodalmának fel nem ismert története hírnevét, mint például Laskói Demeter imádsága, az Ómagyar Mária-siralom utáni legrégibb verses emléke a magyar irodalomnak. A Horvátország magyar irodalma című antológia szerzője büszke laskói–darázsi kötődéseire, és ezt a szöveggyűjtemény is alátámasztja. A baranyai Laskón vetette papírra első magyar nyelvű hitvitázó drámáját Sztárai Mihály, ott született az első Moliére-fordítás (Balogh István), Ács Zsigmond itt fordította elsőként Shakespeare verses drámáját magyarra (Velenczei Kalmár, 1853). Természetesen a kötet szélesebbre fókuszál, az eligazító előszót szövegválogatás kíséri, ami Horvátország magyar irodalma megismerését szolgálja. Nem antológia (mert nem tematikus), nem szöveggyűjtemény (mert emblematikus kötetek is szerepelnek benne), hanem prezentáció. „Csak az alapelveket írom le, nem az irodalom történetét” – összegzi vállalkozását a szerző. A kötetbe válogatott szövegek közül a legelső 1433-ból datálódik. Az áttekintés szerzője ügyelt rá, hogy a régi magyar irodalom történetének kutatása során már megbízhatóan rögzített szövegek mellé oda kerüljenek az utóbbi negyven évben keletkezett alkotások, jelezvén, hogy Horvátország magyar irodalma él, alakul, kötetbe nem zárható. Kontra Ferenc munkája nyitott útmutató Horvátország magyar irodalma irányába, amit arcképgaléria és életrajzi kislexikon gazdagít. (Új Könyvpiac, Budapest, 2011/6.)

34


Kontra Ferenc

Berzsenyi Dániel kettős évfordulója 235 évvel ezelőtt született, 175 évvel ezelőtt hunyt el Berzsenyi Dániel, akit ma a neoklas�szicizmus és a preromantika legjelentősebb magyar költőjének tekintünk. Apja jogvégzett, de gazdálkodó ember volt. Erőtlen fiát ő tanította, nevelte otthon. Izmos fiúként 1788-ban kerül a soproni líceum előkészítő osztályába és 7 évet tanul itt. Sokat olvasott, főleg latin műveket. 1793-ban elszökik Sopronból, katonának áll be, majd onnan is menekül. 1795-ben befejezi diákpályáját. Nagybátyjához, Niklára megy, mert apjával utálták egymást; anyja halála után még jobban elmélyült ez a viszály, hisz ő volt közöttük a védőfal. 1799 májusában feleségül veszi Dukai Takács Zsuzsannát, ezután önálló gazda lesz. Niklára költözik, csak titokban írogat. Felesége műveletlensége miatt egyedüli barátja a magány és az elmélkedés lesz. 1803-ban Kis János lelkész felfedezi benne a költőt, és három Berzsenyi Dániel művét azonnal el is küldi Kazinczynak. 1808ban Berzsenyi elküldi Kis Jánosnak 77 költeményből álló verseskötetét, hogy segítsen kiadni, ezáltal levelezés indul meg közöttük. 1813-ban megjelenik a kötete papok és Berzsenyi saját pénzén. Pesten csak kétszer járt, de itt találkozott Szemere Pállal, Kölcseyvel, Vitkovics Mihállyal. Terméketlen költőnek tekinthető, hisz műveinek száma 137. Életformája és költői becsvágya tragikus ellentmondásba került, ehhez hozzájárult még a magány, kedély, egészségi állapota. Ebben az időszakban érte Kölcsey igaztalan recenziója (bírálata). Berzsenyiben ezután elhallgat a költő. Kölcsey kifogásait a romantika nevében utasította vissza. 1830-ban az MTA tagjai közé választja Berzsenyit. Utolsó éveiben gyógyfürdőkben kúrálta magát. 1836. február 24-én halt meg Niklán. Műveinek nagy része 1803–1813 között született, amikor az irodalmi élet Magyarországon halott, csak nagy magányos alkotók vannak, köztük Berzsenyi is. Mivel Pest az új irodalom központja, erről az irodalomról semmit sem tud, hisz teljesen más világban élt. Versei

35

Horvátországi Magyarság pontos sorrendjét nem ismerjük, mert nem datálta őket. Magyarokhoz című versét négy változatban írta meg. Stílusa inkább klasszicista, Horvát János szavai szerint: „Klasszicista formában romantikus lélek”. Pályájának korai szakaszában versei két csoportra oszlanak: szerelmes versekre és hazafias ódákra. Kazinczy az ódaköltő posztját jelölte ki számára. A nemzeti lét és nemlét kérdése, a régi dicsőség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója a „nagyszerű” halál réme egész reformkori költészetünknek visszatérő témája. A magyarokhoz a leghosszabb ideig csiszolgatott mű, első változata 1796 körül keletkezett, a végleges 1810-ben készült el. Ebben a műben a klasszicizmus törekvése bontakozik ki, miszerint mindent általános, emberi szintre kell emelni. A témát illetően kaphatott ösztönzést Horatiustól, tőle kölcsönözte az alkaioszi strófát. A mű sorait már a konkrét történelmi helyzettől elvonatkoztatva a szabadság verseként értelmezhetjük. Izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás, melyet áthat a nemzet jövőjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti. Az óda kulcsszava az erkölcs. Egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle időt, a múltat és a jelent, mivel ez a verstípus időszembesítő verstípus, a múlt és a jelen szembeállítása. Hanyatlásnak mutatja. Berzsenyi alapítja meg ezt a fajta stílust (Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi). A megszólításban megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, mely egyúttal erkölcsi ítélet is „Romlásnak indult – hajdan erős”. A 2. versszak a múlt kemény helytállását idézi, amely azonban közel sem volt idilli múlt. Ezt rombolja le a veszni tért erkölcs. Három versszakon át ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak. A következőkben már négy versszakra tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk a legbővebb felsorolását. A magyarság romlásának oka szerinte általános törvényszerűség. Párhuzamot von a nagy népekkel. Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsősorban nyelvének romantikája, zengő akusztikája. Sömjént és Niklát tekintve mindkettő poros-sáros, a civilizációtól elzárt, a szellem világától távol eső falucska, vadon tájék. Emellett felesége műveletlen, így hát elmélkedéseiben egyedül maradt. Berzsenyinek mindenekelőtt a megelégedésre, a megelégedettség illúziójára volt legnagyobb szüksége, vágyainak, ábrándjainak, törekvéseinek kölcsönkorlátozására, kényszerű adottságainak, megváltoztathatatlan körülményeinek filozofikus tudomásulvételére. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a „megelégedéssel”: elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a neki rendelt sorsba. Az Osztályrészem című elégikus ódájában a megelégedéssel viaskodik – osztályrészem, ami nekem jutott. A vers a személyesség megjelenítésével és az egyes szám első személy használatával a romantika felé hajlik. A klasszikus kereteket nagy erővel feszíti szét Berzsenyi és a Horatiustól kölcsönzött, sajátos módon értelmezett képek. Az emberi életutat egy veszélyes tengeri hajózással azonosítja, középúton. Az élet viharain szerencsésen túljutott „heves ifjú” élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált. A biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsúzás fájdalma, ráeszmélés az idő visszafordíthatatlanságára. A „boldog megelégedés” illúziójába ringatja magát. Mindez szembesítésben történik: pozitív és negatív értékek összehasonlításában. Pozitív értékek az antik városok, dolgok (Tarentum, Larissza). A belső hang azt mondja, hogy kérjen még. A vers horatiusi lezárása meghatott emelkedettség-

36

Kontra Ferenc: Berzsenyi Dániel kettős évfordulója gel, őszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is minden bajtól mentesítő csodáját: Ha minden érték kihull is az emberi életből, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet. Az elégia jellemző Berzsenyire, ez a műve is elégikus óda. Másik (az utókor számára is) sikeres elégiája A közelítő tél: komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. A vers felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. A durva őszi táj lehangoló képe egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését, s a kiábrándító niklai környezetet is. A költői negatív festés kettős hatást ír le: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A múltat próbálja idillé varázsolni. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik utalások a niklai ház körüli kertet díszes ligetté, „rózsás labirinth”tá eszményítik, melyben a Zephyr lengedezett és Symphonia szólt. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és jelen, az élet és a gyász komor hangulata: borong-mosolyog; néma homály-öröm víg dala harsogott; levél zörög-szomorú, kihalt. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von le: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak jelenés, pillanatig tartó tünemény. Az 5-6. versszakban a költő magára, saját életére vonatkoztatja az általános romlást, pusztulást. Lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. A lélek kiégettsége, halála miatt panasz sír az elégia lezárásában: az elmúlt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A költemény elolvasása után döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás. Formája asklepiadesi strófa, ami daktilusokból és trocheusokból áll, középen erős sormetszettel. Az itt közölt, A reggel című költeményének végleges változatára csak a múlt század közepén bukkantak rá családi hagyatékában.

37


Berzsenyi Dániel

A reggel Nézd, a napnak derülő sugára Mint ébreszti a természetet, Mint önt új bájt a virág fodrára, S mint zendíti a zöld ligetet. Nézd, új öröm s újult életerő Száll hegyekre, száll most völgyekre, Csak az örök homályban heverő Bagoly siet bús rejtekekre. Nem mosolyog néki a szép reggel, Sem az élet harmóniája: Kedvesb néki a szomorú éjjel, Mint az egek dicső pompája. Így van minden! változhatlan renddel Ki van szabva éltünk pályája; Egyik rokon a félistenekkel: A másiknak por a hazája. A rablelkek örök setétségben Bolyongnak a denevérekkel: Nem nézhetnek a dicső napfénybe Örök éjhez szokott szemekkel. A nagy lélek önként az aetherben Héjáztatja szabad szárnyait, Nem tartja itt fojtva porkötélben Az égi tűz nemes lángjait. Nem tébolyog gót épületeken Az éjjeli vak madarakkal: Feljebb evez a nagy Álpeseken A nap felé úszó sasokkal. [1802 körül]

38


Tormay Cécile

Az ősi küldött A túlsó parton (Budapest, 1934) I. A tavaszon át Virradatkor nagy köd ereszkedett le a vízre, és a köd szürke csendje alatt futott tovább a folyó... Tovább futott... Egy kiálló kövön mindig újra csobbant az ár. Az alámosott topolyák mezítelen gyökerei közé beömlött a futosó hab, kiszaladt, és ott is halkan szüntelen locsogott. A part felett sötéten tornyosuló állatforma körvonal hegyezte a fülét. A gomolygó homályból nehezen, lassan jöttek elő a fák. Később halványan megzöldült a köd a füzeken, és felhősen feslett szét a tavaszi éjtszakán támadt rügybomlás. Már átvilágított a folyó elsikló teste a puha szürke párák alól. A kavicsos fövényen is világítani kezdett valami, mintha a víz egy mozdulatlan darabját partravetetten ott feledte volna. A nap megcsillant egy hanyatt esett sisak homlokvasában, s a halálfehér lucskos arc alatt kifénylett a szakadozó ködből a páncéling elnyúlt ezüstje. Felette árván csak egy nagy sötét ló állt őrséget. A parti sűrűben emberi hang kiáltott. A ló arrafelé nyúló pofával, segélyt hívón nyerített élettelen gazdája felett. Óvatosan többen jöttek elő a füzesből. Egyiknek szigony volt a kezében, némelyiknek háló fityegett a vállán. Már jó ideje tanakodtak egymás között, mire a legöregebbik elszánta magát. Mikor odatérdelt az élettelen vitéz mellé, a ló is lehajtotta a nyakát, és kitáguló orrlyukából belefújta a párát gazdája arcába. De az az arc nem mozdult. Az emberek közelebb merészkedtek. Halászok voltak, és ilyenkor tavaszi áradások idején gyakran akadt dolguk vízbefúltakkal a nekivadult Vágduna mentén. Vállukról már ledobták a hálót, mégis nagy meggondolással nyúltak a folyó partravetett zsákmányához. Sohasem tudhatja az ember, nem fordul-e ellene prédája megelevenítéséért a víz haragos hatalma? Egyik-másik halász kereszttel jelölte magát, mielőtt élesztgetéshez látott volna. Arccal fordí-

39

Horvátországi Magyarság tották a testet a kavicsos fövényre, jól megemelték a lábát, rázták és ismét visszasodorintották. – Kerekedjünk csak kétfelől az oldalának... – Ököllel taszítsátok, ezenképpen kergessük ki belőle a víziszellem bosszantását! Mikor ez sem segített, a halászgazda a sisakot is leoldotta róla. Az idegen szép sötét haja lucskosan tapadt a fejéhez. Arcán hosszan, mozdulatlanul nyúltak el az árnyékok. Az emberek odabámészkodtak. – Pedig még nem telt el tőle az idő. Attul még élhetett vóna... Az öreg fényesre törölgette durva ingalján a sisakot, és az elkékült merev ajkak elé tartotta. Egy darabig lehasalva, hunyorgó szemmel közelről nézte: – Ha vagyon még lélek néminemű vízbefúlt vitézben, megmutatkozik az a sisakja vasán – még közelebb csúszott, még jobban hunyorgatott: – amondó vagyok, élőelevennek mutatkozik benne a lélek. Hurcoljuk el a kunyhóhoz. A ló lassan követte gazdáját. Az üres kengyelvasak ideoda himbáltak, ahogy lépett. Haladó patája előtt az előreesett kantárszár a földön akadozott. Nem messze a víztől már látszott is a kunyhó. Hatalmas odvas fűz törzse körül rakták nádból, sötét bejáratával olyasféle volt, mint egy rettentő nagy behasított üveg. Az emberek letették előtte terhüket. Ujjukkal erősen tapasztalgatták a vasgyűrűs páncélinget, a vállszíjba akasztott kardot is, és mondotta az egyik: – Ha élőeleven emez, majd felserken, mire kedvére lészen! – Majd felserken... Aztán megbéklyózták a lovat, kiverték füves helyre, és visszafordultak a folyóhoz. – Merthogy a víz elviszi a kései halásztól a korai fogást – dörmögte az öreg és ő is elindult. A füzesből feljebb került a nap, belefogódzott két mohos vén ágba, ráhajlott a magára hagyott árva vitézre és odamelegített a szíve tájára. Ettől a melegtől lassanként valamilyen idegenszerű zsibbadt álomba fordult az öntudatlansága. A lélekzete mélyet merített tiszta futó vizek, zöld zsombékosok, szabad rétek fanyarkás ízéből. A szél meg-megzizzentette a part menti örvényfüveket, csendesen összesuhintotta az ágakat. Olyan volt ez, mintha az ember felett a fákon, hogy ő meg ne hallja, nagyon halkan suttognának. Az átmelegedett kavicsra kijött egy teknősbéka és kémlelődve nyújtogatta bele a nyakát a napsütésbe. Dél fele visszaszállingóztak a víztől a halászok. Mondották egymásnak, kinek milyen fogást adott a folyó. Az élettelen vitézről halkabban beszéltek, mintha csak a víz folydogálna át a hangjukon, elvétve csobbanna, buggyanna egyet. A szigonyos rossz pillantással sunyított rá: – Tán közelebbről megnézdegélném a Vág hozta jövevényt... A szomszédja vigyorgott: – Azonképpen mutatkozik, kedvére van nekie a szendergés. – Nagyot henyél, mióta ide ért. – Egy szóval megmondom: úrhoz illőn henyél. A magával tehetetlen fegyveres kiszolgáltatottsága izgatta őket. Már a halászgazda sem volt oly igen egykedvű, mint az előbb, de azért mégis rendreutasította a többit:

40

Tormay Cécile: Az ősi küldött – Mit herregtek, morogtok? Az emberek késükkel serényen vakarni kezdték a térdük közé szorított halat. A pikkelyek, mint ezüst pénzek ugráltak szét a levegőben. Egy darabig senki sem beszélt. A tűzvigyázó elkotorgatta a pernyét a parázsról. Miközben lángot gerjesztett, köhécselve odaszólt a fölkerekedő füstből: – Le kéne nyúzni róla ama vasas bőrt... Az öregnek rávillant a szeme: – Elhallgass Bicegő, mert a komáromi pristaldus majd mirólunk nyúzza le az eleven bőrt! Nagyobb ez közembernél valamivel, még holta után is meggyűlhet miatta a hatalom nélkül szűkölködő nép baja. A tűzvigyázó megijedt. – Vigyük hát ki megintelen oda, ahol leltük. – Nyugodjék inkább ott békességgel – hagyta rá a szigonyos –, leljék meg egyebek... Közelebb húzódtak, akik messzebb ültek. Erősen tanakodtak. Az öreg csavargatta a fejét, aztán szólt az egyik legénynek: – Te, Keszeg, szaladj csak a nyárfás iránt a felülső révészhez. Jeles törvénytudó ember ama révész, már felette gyakracskán zárott helyre vitték. Majd megmondja ő, mitévők legyünk. Keszeg nagyon egyetértett: – Megmondja ám, merthogy tömlöcviselésben nincsen nálánál tudományosabb a közelvaló szomszédságban. – Cimborája ő a vízitolvajoknak és latroknak – bólogattak tisztelettel a többiek. Bicegő, a tűzvigyázó, meggondolással adta tudtul: – Jelenvaló időkben is bujkál nála néminemű jövevény, kiről mondják a dudvági halászok, nagy járóföldön jött át két emberre való fegyverzettel. Jóllehet, egymagában jőve. A tűz lángolása elhalványult az erősödő napfényben. A kunyhó tájékán csak száraz pattogása hallatszott egy ideig. A csuka már megsült a szabad tűzhely körül átizzott köveken, mikorra előkerült Keszeg, akit elszalasztottak a felülső révészhez. Sötétképű ember követte nyomon. Térdnél elvágott, szemétről szedett szurtos fekete barátcsuhát viselt. Nagy kiülő fogai között sebesen szívta a levegőt. És mögötte beljebb is mozgott a csalitos sűrű, mintha még jönne valaki. A halászok felugráltak a tűz mellől. – Hol van? – kérdezte a révész fojtottan. Pillanatig figyelmesen vizsgálgatta a földön fekvő vitézt. Alattomosan hunyorított egyet: – Bizonysággal bizonyos, hogy emezt vetettem én által némi napoknak előtte a Vágon. – Sugdosódni kezdett, és hüvelykujjával válla felett a komáromi rév irányába döfött. – Jól vigyázzatok, ő ama betiltott helyről jön, és a dögnyavalyát hurcolja. Az emberek riadtan hátráltak. Az öreg halász tapodtat sem mozdult. – Miért mondasz ily beszédeket, te révész, ki a vizek erejének tudója vagy? A vizeken nem hatalmaskodik a Dög és a folyók cselédeit sem ragadozza. A víziszellem még azokról is leveszi a nyavalya veszedelmét, kiket, miképpen eme vitézt, kedvére megmerít. A fekete révész szétnézett:

41

Horvátországi Magyarság – És mily csalárd igyekezettel kerülte meg eme vitéz a villás és fustélyos strázsákat, kik az innenső parton felálltak, hogy a révhelyről senki eleven által ne kelhessen? Az öreg a vállát vonogatta: – Leúsztatta a Vágduna. Ott leltük, hol felette mély a víz, és gázló teljességgel nem találtatik. A révész két felső lapátfoga mozdulatlanul támaszkodott ki a szájából, s lassanként egészen belesüllyedt az alsó ajkába. Mindenképpen látszott rajta az erős gondolkozás. Azután mondotta: – Tudni méltó, van ennek pénzes zsákocskája! Láttam, mikoris az átkelésért megfizetett. Ha elhurcolnók amoda a villásokig, oszt amazok a torkát jól megmetszenék, sose tudná senki, hová lett derékszíjáról a pénzes zsákocskája... És nékem eme tanácsadásomért hamarsággal fizessetek meg nyert prédátok felével. – Fele préda? – méltatlankodott az öreg. Nagyon felháborodott a révész rút kapzsiságán, s legott eltért lappangó szándékától. – Vedd eszedbe – mondotta fölényesen –, a tanácsodért nem fizetünk meg, eme vitéznek zsákocskája pediglen bántatlanul megmarad, merthogy mi nem vagyunk latrok, hanemha a király halásznépei vagyunk. Hátrább, akár a csörtető vad, ekkor rontott ki a sűrűből egy zömök legényke. A feje kerek volt, mint az alma, az orra fitos, két kiálló pofacsontján valamilyen hirtelen soványodástól nem tudott még helyére fészkelődni a szomorkás bőr. A halászok már csak őt nézték. Ez lenne az a bujkáló veszedelmes vízitolvaj, akinek két emberre való hadifegyvere van, mégis egymagában jár? – Emez itt? A legényke most vette észre a földön fekvő vitézt. Rettenetes nagyot ordított, és mintha hátulról kirúgták volna a füzesből, fejjel kalimpált a páncélinges test felé: – Kis gazdám, nagy jó uram... drágalátosom –, jajgatta esze nélkül. – Ó, miért is küldöttél el magadtól! – Két térdre rogyott mellette és sírva csókolgatta mozdulatlan kezét. Aztán hirtelen zokogva felnevetett: – Hiszen meleg még benne a lélek. Eleven még! Csakhogy megleltelek! – Már mérgesen integetett az álmélkodó halászoknak, szemével is, állával is mutogatta, mit tegyenek, hogyan segítsenek. – Az én jó gazdám, az enyém... – szipákolta, miközben két kezével húzta róla feje felett a páncélinget. Kapkodva tépdeste a karikákból az ujjas fűzőjét, és nagy nekifohászkodással dörzsölgetni kezdte a szíve tájékát. – Borostömlőcskémet, boroskenyeret... amitek csak van, hamar... mit bámészkodtok, hé... Már az öreg halász is ott térdelt mellette. A többiek összebújva, bárgyún nézték a mozdulatlan fakó arc lassú elváltozását. Halvány vörösség támadt a pofacsontja felett, keskeny fehér szája széle meghúzódott vonalába is visszatért a vér. Egyszerre felvonta a térdét, egyik kezét már az ébredés mozdulatával nyomta a feje alá. A legényke négykézláb a földre tenyerelve egészen föléje hajlott, és mintha kolompolna a fejével, előre-hátra bólogatott: – Éled mán, feléled... – Te vagy, Pünkösd? - alig hallhatóan mondta ezt a vitéz. Közben olyasvalami is juthatott az eszébe, amitől a képe megint fakóra vált. Így feküdt kis ideig, mintha szorongva várná, hogy egy

42

Tormay Cécile: Az ősi küldött szívszaggató rémséges álomból egészen felébredjen. Az emberek odabámészkodtak és gondolták, talán akad még látnivaló. De a vitéz csak végighúzta a kezét a fején, és miközben csendesen, feszesen húzta, a szeme meredten szélesre tágult. Miért ilyen csuromvizes a haja? Névtelen rettegés fogta el, hogy a homloka mögött valami elő talál jönni a zűrzavarból, és mindjárt az eszébe jut. Egy nagy kő máris rázuhant. A lélekzete elállt tőle, az erek összehúzódtak a torkában. Pedig nem is kő volt az, ami rázuhant, inkább csak egy rög lehetett, kevés omló föld, amennyi az ásóról lefordult, ott... Szent András egyháza alatt, Komáromban... a temetőn. És Kinga neve némán felzokogott ekkor a mellében. Soha már, soha többé... Megint tudta, hogy meghalt, és tudta, hogy ő maga nem halt meg, él és élnie kell, hiábavalón, nyomorultan, párja nélkül, magányosan. Élni... A révész elunta a bámészkodást. A pénzeszsákocska dolgában már úgy sem volt neki itt keresnivalója. A halászok is lefele szállingóztak a folyóhoz. Csak az öreg halász álldogált még ott egy darabig. Szótlanul nézegette a szomorú idegent. Aztán, honnan is sejthette volna, miért, kihozta a nádkunyhó sötétjéből hosszúszőrű condrás gubáját, egyetlen földi gazdagságát, s mintha véletlenül tenné, odaejtette a vitéz mellé a kavicsra. Mikor már majdhogynem eltűnt a parti sűrűben, megfordult és visszakiáltott Pünkösdre: – Hé, minek hívnak, te... vízitolvajocska! Oszt gondját viseljed a gubámnak! – Fenét a gubádnak – feleselt félhangon Pünkösd, és jól betakargatta vele a gazdáját. Még a maga irháját is a feje alá gyömöszölte, aztán megélesztgette a tüzet, száradni egy fára aggatta a sok nedves holmit. Mire elkészült ezzel, megint odatérdelt az ő ura teste mellé és nézte, nézte őt, oly nagy szeretettel nézte, hogy a könny is kicsordult a szeméből. – Mivé lettél – nyöszörgött fel keservesen –, mivé lettél ily rövid időnek alatta? Hálni is alig jár beléd a lélek, az ember bizony már holtnak hihetne. Fájdalmasan megrezzent ettől a mozdulatlan arc. Az úr szeme belepillantott a szolgája szemébe: – Pünkösd... láttál te már valakit is meghalni? – Hát igen – dadogta a legény, és menten kiverte az izzadtság a képét, hogy engedetlenségéért most rákövetkezik. Hiszen Ung úr erősen meghagyta neki, igyekezzék Vutukkal Kolontóra, ő pedig mégis itt van. Már olyan komoly idegenül hangzott a gazdája hangja, hogy rá se ismert volna. – Másmilyen a halál – mormogta Ung és elfele nézett. Viadalban, utak mentén, árokban, vesztőhelyeken sokakat látott ő már meghalni, de az a mások halála volt. Ott Ders úr udvarán pedig, az asszonyházban, az oszlopos ágyon... az a halál ott az övé volt. És ezt nem lehet többé se karddal, se ököllel megváltoztatni. Fel akart ugrani fektéből, de a feje hátrazuhant, a szeme belemeredt az égbe, fel oda! Ott van az Isten, aki nem hallgatta meg, aki a szenvedést és a halált küldi, aki elvette tőle Kingát. És elnyújtott kiáltással olyan vadul kiáltott a magasba, mintha a gyötrelme hadat üzenne az égnek. Aztán úgy maradt a szája, nyitva, hangtalanul és Pünkösd hiába szólítgatta. – Nagy jó uram... örömest hallanám beszédedet, szidalmazzál, nagy fennszóval bántsál, csak

43

Horvátországi Magyarság mondjál valamiket, uram, uram, Ung úr! – Rémületében már jajgatva rimánkodott: – Látom, mily igen nagy a te haragod ellenem, mégis irgalmazzál. Hiszen azonképpen ügettünk mi a váci püspöki hely felé, miképpen meghagytad, de az utakon a futamodó népek a tatárokat mondották, mire mondottam, mitévők legyünk?... Vutuk is mondotta... oszt azonképpen egyeztünk, toronyiránt Kolontónak megyen ő, én pediglen még ha nyársra is vonatnál, csak ide térek, eme vizekhez, hol te elbocsátottál magadtól bennünket. Ung üres szemmel tekintett a levegőbe. Közben megint olyan volt az arca kifejezése, mintha várná, hogy egy rettentő álomból egészen felébredjen. Később rátette a kezét a csatlósa fejére. A legényke szíve gyorsabban vert. A kegyelem jelét sejtette ebben a mozdulatban, s jó ideig mukkanni sem mert, hogy el ne kergesse magától ezt a nagyjó boldogságot. Pofáját mereven tartotta, és feszesen térdelt egyhelyben, ha rettenetesen nyomta is egy hegyes kavics a térdét. Nem baj az, csakhogy már minden rendbe jön. Ung pedig ezalatt nem őt, hanem fején a maga kezét nézte. Egy zöldköves arany asszonygyűrűbe csillant bele ujján a napsütés. Kinga gyűrűje volt... Akkor vette ki a hamuból, mikor neki a páter feladta az utolsó útravalót, ő meg a tűzhelynél térdelt, és a kihűlt üszökben keresett, keresett, hogy múljék a rettenetes idő. Azóta elmúlt, minden elmúlt, és számára semmi sem maradt... Kétségbeesetten a szájához kapta a gyűrűt. – Te, hallod-e szolgám – mondotta aztán kimerülten –, az imént miről is beszéltél? A füves hely irányából lassú mozgolódás közeledett, de ők nem vették észre, s a lenyugvó napban a halászok is jöttek már a folyó felől. Pünkösd se látott, se hallott. Csak fordult vele egyet a világ. Valami párás meleg fújt a nyakába, és ő felüvöltött: – Teremtőm! Ihol a lófejű vízirém, jaj... a nyakamnál fogva viszen a folyóba... A halászok is odaértek. hanyatt bukfencezve bámészkodott maga fölé a legényke. A szája tátva maradt: – Te vagy, Rege, te vagy? – aztán határtalan örvendezés robogott ki belőle, hogy most már igazán minden úgy van, mint volt régen. Felugrott, sebesen hajladozott erre-arra, pofozgatni kezdte az állatot, és beszélt hozzá, beszélt édesded csucsorításokkal: – Hát meghordoztad a mi gazdánkat vizeken és felhőkön? Ó, csakhogy itt vagy mán szépséges virágom. Aranyszálat fonok a sörényedbe, arany abrakot adok a jászladba, arany ólat rakok neked kolontói nádból... A halászok taszigálni kezdték egymást, hogyhát mennyi teméntelen aranya is lehet ennek a vízitolvajnak. Ő pedig elragadtatottságában, hogy Rege is megkerült már, nekiesett a lónak és boldog ábrázattal kétoldalt is megcsókolta a pofáját. – Hallottátok? – az öreg halászgazda az oldalát fogta. – Akkorát cuppantott, mintha a komaasszonyát csókolná. Az emberek dülöngtek a nevetéstől. Már Pünkösd is nevetett. Remegett körülte a levegő. Odébb is halk remegés futkosott a csalitok felett. A fűzeken megint feljebb feslett a duzzadt gyantás rügyezés, és a vizek tükrén és a földeken langyos szellőben iramodott előbbre a tavasz. Ung hallotta a nevetést. Mintha éles kavicsokat hajigáltak volna a fejének, s a halászingek

44

Tormay Cécile: Az ősi küldött lobogásában, a fűzek hajladozásában meglátta a viháncoló fiatal szelet. Az arca eltorzult. Hát minden tovább tart, és minden úgy marad?... Megint hanyatt nyúlt a földön, a feje hátrafele lógott. Lehunyta a szemét, sokáig nem mozdult. Mire beesteledett, magasba rugaszkodott a tűz a halásztanyán. A nádak között felvöröslő fényben megnőttek az emberi alakok. A bográcsban rotyogott a főtt hal leve. Lenn a Vágparton valaki énekelt. Már Pünkösd is visszatért a révésztől. Nagybüszkén vezette elő a sűrűből fegyverrel, zsákokkal, prémekkel megrakott lovát. Igaz, hogy közben erősen feldagadt a képe. Pofonok és ütlegek nyomai látszottak rajta. Fekete vendéglátója nem egykönnyen adhatta ki, amit ő most onnan elhozott. A halászok tisztelettel kezdték nézegetni, mert a felülső révész nemcsak tömlöcviselésben, de verekedésben is járatos férfi volt. Később erről sem beszéltek többé. Az emberek ásítva szedegelődztek a tűznél. Ung már nem hallotta a kunyhónak ódalgó lépéseket. A szenvedés halálos elfáradásának mély, sötét álmát aludta. Aztán nem tudta bizonyosan, akkor éjjel történt-e, vagy a halásztanyának egy másik éjjelén?... A szél megfordult. Elvétett messze harangkongatásokat hozott elő a sötétből. Sajátságosan ismerős volt ez a távoli halk kongatás. Mintha már hallotta volna, mielőtt itt elaludt. Borzadva ismert rá. Ezt a hangot a vízen túlról hozza a szél, s amint hozza, mindig újra vele jön egy kelevényes, elkékült álarc onnan, Komárom felől. A kongatás hintázza ide-oda, a hinta valahol fent az éjtszakában akaszkodik, és Szent András egyház harangozója húzza a kötelét. Az ijesztő álarc pedig repülve jön vele a levegőn át, és vele enyészik és ismét vele jön... A halásztanyán a tűznél nyugodalmasan mondotta ekkor Pünkösdnek az öreg halász: – Nézzed csak, mily igen hányja-veti magát a te gazdád, miképpen ha hideglelésben hánykódnék. A csatlós egymás után többször kereszttel jelölte magát: – Tán inkább boszorkányok nyomasztják. Ung szólni akart, de a harangkongásban hintázó szörnyű álarc megint odaért. A levegőbe kapott, hogy letépje. Hiszen alatta Kinga régi szép arca van. Verejték lepte el a homlokát, és a szíve némán könyörgött: „Kinga, kedvesem, miért nem mutatod magadat miképpen annak előtte?...” Éjszakai vízipárák kerekedhettek fel ekkor a szélben. Már alig látszott a hintázó álarc, és így elviselhetőbb volt ez az iszonyat. – Mélységes fáradtság nyomása vagyon rajta – mondotta újból Pünkösd. Az öreg halász elgondolkozott: – Nem álmélkodni való dolog ez. Csodára maradt a te gazdád élőelevenen. A fekete Halál lovagolt mögötte amaz éjszakán, mikor a révhelyről kijött. A holtdunai halászok mondották, mily igen kergette őt a komáromi parton, de a folyón már nem bátorkodott utána által jönni, merthogy a Dög nem kedveli a folyót – az öreg ember hangja még halkabb lett: – és akkor éjjel a Hattyú is úszkált a vizeken... – A Hattyú?...

45

Horvátországi Magyarság Ung utána kapott az elenyésző szónak. Már emlékezett. Felnyaldosó hullámok csapdosták, suhogva sodorta elfele az ár... De akkor fehéren haladt előtte a Hattyú a sötét vízen. Egyszerre felült és mereven, idegenül körülnézett. Jól megnézte a halászgazdát, a csatlósát is jól megnézte. Keményen meghúzta a kezét az arcán, hogy vajjon egészen ébren van-e? Pünkösd hüledezve bámészkodott utána, mikor magányosan indulni látta a folyó felé. Gyorsan ment át a füvön. Fűzek súrolták a vállát. Kint az alámosott parton megfogódzott egy haránt meredő ágban. Két keze a feje felett fogódzott, az arcát szembefordította a víz folyásával. Ágaskodó lába már alig érte a földet, nyújtózó teste kihajló ívben feszült az örvénylő ár fölé. – Kinga! – kiáltotta bele a sötétbe. – Kinga! Aztán semmi sem hallatszott többé a világtalan éjtszakában. A komáromi rév valahol messze rejtőzhetett, túl a bozótos nádas helyeken, és onnan felől vakon, némán rohanva csak a fekete folyó jött. A magányos árva ember szívében is ilyen vakon, némán rohant a fájdalom. Mégis hátralökte a testét a part felé. Van a Vág örvényeinél szebb halál, Béla király fegyveres népei között, szabad mezőn, vad kürtölésben. Mire felkél a nap... Keleten szürkült az ég alja. Mint hadba induló lándzsatenger, kigyúltak a nádak a virradatban. Milyen vörösen hasad a hajnal. Milyen vérzőn tükröződik a vizeken... – Mely nap van ma? – kérdezte Ung, mikor Pünkösd elővezette a nyergelt lovakat. A legény soká számlálta az ujján, és mindíg újrakezdte: – Ha nem csalatkozom uram, szerdai nap vagyon, és ímez Szent György havának tizenegyedik hajnala. Az öreg halász is számolt ezalatt: – Aligha csalatkozol, merthogy többször volt nappal és éjtszaka, mióta a Szent György virágok kibújtak a rétből, oszt a komáromi egyházban is mostanában harangoztak Húsvét után második vasárnapi misére. A csatlós szeme pillanatig megakadt a gazdáján. Mi dolog ez, hogy az arca így színét veszti a komáromi harangozástól? Nyugtalan hajnali szél kapkodott a lovak üstökébe. A part alatt világoszöld hullámok játszottak fehér kavicsokon. Lüktető tavaszi vizek fiatal szaga szállt. Ung úgy érezte, kiszakad a szíve a helyéből. Tavasz van és Kinga nincs többé... Feje fáradtan emelte a sisak súlyát. Szomorú szeme lassú, akadozó tekintettel fogta át a tájat. Minden tovább él, a virradat se változott, és mennyi a madár... Felnézett. Mozdulatától beletört a sisak vashálója a nyaka hajlásába. Aztán ellenségesen elkapta a szemét az égről. A halászok kis távolságból figyelték. Titokzatos és megfoghatatlan volt az ő szegény elméjüknek ez a szótalan jövevény, akit éjtszakának idején hozott a folyó, s akinek mindössze egyszer hallották a hangját. Akkor is csak a tatárokat kérdezte. De ők a tatárokról nem tudtak semmit. – Jól vigyázzatok! – kiáltoztak utána, miután felszedték a földről a közéjük dobott kis pénzeket –, merthogy sok veszedelmes vizek futkosnak errefele. – Nem eresztik el könnyen, aki járatlan...

46

Tormay Cécile: Az ősi küldött A két lovas már távolodott a reggel hűvösében. A süppedő gázlókon hosszú kémlelőfütykössel a kezében vezetőnek az öreg halász mendegélt. A lovak patája elvétve cuppogott, és előttük olykor mintha felkerekedtek volna a kökörcsines partok, felrepültek volna a csillámló lucskos kis rétek, az üstökös ős zsombékok, odébb szálltak, és megint lecsaptak a rajokban menekülő madarak. A csalitos között lopakodó ér partján, botjára támaszkodva egy ember állt. Az öreg halász, aki eddig valamiféle mocsárbeli állat csendes ringásával szedegette mezítelen lábát, egyszeriben megállt, mintha legalábbis fegyveres strázsa tiltaná, hogy odébb menjen. – A szomszéd halászok őrálló helye az ott. Ama magányos őrálló ember pediglen közülük való – aztán beleköhintett a csendbe: –, az éren túl amazok ismerik a rejtett gázlókat. Vegyetek mindiglen vezetőt, uram, merthogy nádi farkasok is kószálnak a Vágduna víziszellemeinek ez ingoványos alsó tartományában. A sűrűkben egyéb nagy vadak is leskődnek az eleven húsra, és sötéttel a tüzesember ragadoz a mérges lápok mentén. Pünkösd nagyon elcsendesedett ettől. Az öreg még feléjük fordulva állt, ők már nem törődtek vele. Előre... előre... Őrhelyeikről átkiáltottak egymáshoz a vizek népei, és a magányos halásztanyáktól a szomszédos halászokig vezették a lovasokat. – Hová, merre?... – A Sajóhoz! – Ó, uram, mi csak a másik gázlóig tudjuk az utat. Az északnak forduló nyílt szekérúttól messze elkanyarodtak. Szembe lovagoltak a nappal, és mögöttük maradoztak a Katapánok és Hontpázmán urak sík földjei. A régi országút mind mélyebbre vitte őket az esztergomi érseki tartományba. A földeken gondtalanul végezte a nép a tavaszi munkát. Errefele se beszélt senki a tatárokról. Csak egy parasztasszony mondta, hogy öt napja egyházi fegyveresek itattak a Zsitva vizéből. Lent délnek utolszor mutatkoztak meg a messze égben Esztergom sűrű kis tornyai. Aztán eltünedeztek a templomos városkák, apró falvak, és a két lovas körül nem volt egyéb, csak sárgavirágos süppedékes rétek, zavaros lápok, összeverődött sátoros ősmocsári tölgyek és megint rétek, vadvizek, csermelyek, és a csendben teméntelen sokhangú madárszó beszélt. A lovak szügye előtt suhogtak a széthajló nádak. A vizek titokzatos osonó élete felett némán haladt tovább a lovas. – Engem szólítottál, uram? – kérdezte Pünkösd, mikor már elviselhetetlen lett a csend. De a gazdája nem felelt, s a haladása olyan kísérteties volt a ragyogó tavaszban, mintha nem is élő ember lenne, de talán a másvilágról tért volna ide. A legény nyughatatlanul fészkelődött a nyeregben. Torkában fel-le járt a nyeldeklője. Akárhogy is szerette volna, mégsem mert kérdezősködni, hol, merre is bolyongott az ő gazdája, miközben nem látta őt. Honnan jött, mikor partra vetette a folyó? Miért ily szörnyen fakó és szomorú a képe? Hideg borzongatta a hátát. Előtte a nagy sötét ló árnyéka lebegve úszott át a kökörcsines réteken és a lovas fénytelen szeme sehova se nézett.

47

Horvátországi Magyarság Pünkösd félni kezdett. Talán már csak a gazdája hazajáró lelke vonult itt, és ő egyenest a másvilágra megyen a nyomában. „Bár összeütné a képemet, avagy erősen rám kiáltana” – gondolta magában keservesen. De a nap elmúlt, és Ung úr nem szólt egyet sem. Halászó népeknél, megint csak kint háltak szabad tűz mellett azon az éjszakán. Kora derengéssel indultak tovább. Később visszafordult az utolsó ember is, akit vezetőnek maguk mellé vettek. – Bocsássatok el – mondotta –, itt már nem a mi halasvizeink népei őrködnek. Az állatok lába alatt keményebb lett a föld. A patkók régi árterület kőmezőin csattogtak keresztül. Láthatatlan hegységekből legörgetett sziklatörmelék és vízhordta, korhadó szálfák hevertek egymáson. Majd öreg erdők szélén mutatkozott csapás. Alkonyat előtt megint egy folyón gázoltak át. Errefele marhanyomok látszottak a fűben. A fák mögül emberek leselkedtek, egyiknek csak a fél arca állt ki, mintha a mohos görcsös fatörzshöz tartoznék, és nyirkos hosszú haja a lelógó gallyak folytatása lenne. Ung az íjához kapott, aztán mégis csak leeresztette. Ettől a békés mozdulattól előbbre merészkedtek a bujkáló alakok. Ártalmatlan erdei emberek lehettek, mert féltek. Egy közeli patak irányából is jöttek néhányan, és ahogy csípőjüknek támasztott szilkével félmeztelenül, vizesen az alkonyatban megálltak, olyanok voltak, mint vasból kalapált nedves szobrok. – Mi járatban vagytok? – kérdezte ekkor a sűrűből egy gazdátlan hang a lovasokat. – A Sajóhoz akarok menni! – felelte Ung. A mohosképű kijött a fa mögül: – Ti ennek előtte az Ipoly vizén keltetek át úr vitéz, és mi aranymosók vagyunk, és honnan tudnók ama helyet? A lovas türelmetlenül sürgette: – Beszélj, messze vannak még ide a hegyek? – Országjáró vándorlók mondották, hogy emez erdőségeken túl mutatkoznak néminemű süveges hegyek. Az erdei emberek közelebb bátorkodtak. Nézték az utasok fegyverzetét, a nyeregkápára akasztott tegezből kilátszó nyílvesszőket. – Veszedelmes tájék ez annak, ki is nem benne született – mondotta ravaszkodva az egyik szilkés, miközben lopva a tegezre pislantott –, adjatok némi kevés nyílvesszőket, szigonyt mívelnék vasas fejükből. – Nekem is adjatok! – Nekem... Kérges tenyerek nyúltak fel a ló nyaka mellett. Ung hátraeresztette a fejét: – Vezessetek az erdei csapásig! Hangjától iramodva tűntek a fák mögé valamennyien, csak a mohosképű maradt ott, s mintha végórája előtt fohászkodnék, csendesen mormogott magában. Pünkösd közelebb nógatta hozzá a lovat. – Te, hallod-e, igazán aranymosó vagy, oszt aranyperecet, láncot meg koronát is lehet abból mívelni, amit a patakból mosogatsz? – Láncot is, koronát is – dörmögte az ember, és egyre figyelte őket. Pünkösd elragadtatásában szélesen vigyorgott. Az aranymosó pedig vissza-visszapillantgatva

48

Tormay Cécile: Az ősi küldött lassan indult, hogy a lovasoknak az utat mutassa. Soká mentek így. Mire a járt csapásra értek, Ung egy pénzt vett elő a tarsolyából, és nyitott tenyerén odatartotta a vezetőnek. De az aranymosó közömbösen nézte, és nem nyúlt utána. – Mitévő legyek véle, úr vitéz? Eme vert pénzeteknek nincsen tehetsége az erdőn. Haszontalan értéktelenke nékem, miképpen mind amaz aranyfövény, mi választószilkémbe akad... – Haszontalan értéktelenke – utánozta Pünkösd nyivákolva és ide-oda billegette magát a nyeregben, aztán dühbe jött: – vad buta erdei ökör vagy te, csak nékem lenne belőle egy zsákkal. – Az aranyat nem lehet megenni – dünnyögte a vezető egykedvűen –, és nem segít, ha az ember egyedül van. – Nem segít?... – Ung homloka mögött valami új és idegen révedezett fel ekkor. – Az aranyhoz – mormogta az aranymosó –, hogy tehetsége légyen, nem elégséges egyetlen ember, mindíglen másik ember is kell hozzá. Nem világol magától a sötétben, nem is melegít, ha fázom, rongyaimat se szikkasztja, ha a vizesérből kihágok, az eleség is fövetlen marad tőle, oszt a fenevadat se riasztja, miképpen a tűz... Uram, merthogy biztos földre vezettelek, adj nékem inkább egy darabocska szent követ... A lovas intett a szolgájának. Az aranymosó szeme összehúzódott előreálló lombos szemöldöke alatt, miközben a markába dobott tűzkövet nézegette. Aztán nem köszönte meg, csak ráhajolt, és mohos szájával áhítatosan megcsókolta. Ung utána pillantott. Mintha egy magasba egyenesedett árnyék szegődött volna nagy nyugodt lépéssel a távolodó emberhez. És abból az irányból, de sokkal messzebbről, Bíbor titokzatos hangja hallatszott felé. ...Szétszórtan... sokan vagyunk még... A fák között már sötétedett és a lovas eltűnődve lovagolt bele Szent György havának ebbe az új alkonyatába.

II. Ő volt A rengetegben leroskadt egy óriás. Reccsenve felüvöltött, és lassan, félelmesen dőlni kezdett az erdők őse. Esésétől sokáig visszhangzott a vadon. A roppant tölgy jajgató fiatal fákat sodort magával. Zihálva nyöszörgött az összezúzott cserjés. És a fa belső korhadásának sárga porfelhőiben megrázkódott az egész erdő. A tölgy régi helyén szakadék tátongott. Kifordult gyökerei, mint ragadozó karmok, földet és köveket emeltek, és a tájból riadtan hussantak tova a menekülő madarak. Alattomos futással erdei állatok iramodtak odébb. Aztán csend lett a növekvő homályban. Mint gonosz varázslattól, megváltozott arrafele az erdő. A nagy roskadás összekuszálta a vadont. A csapás eltűnt, és a két lovas elvesztette az irányt. A sűrűsödő sötétség bekötözte a szemüket. Ijedező lovaik körül tolongani kezdtek a fák. Mire tapogatódzva szálláshelyet leltek az erdőn éjtszakára, fentről már elvétett csillagfények csurrantak bele a sűrűbe. Egy védett kis mélyedésben tüzet vert Pünkösd a kovából. A száraz erdei füvek lángot fogtak. Andalgó jó szagú füst terjedt. A legény előkotorta zsákjából a kenyeret.

49

Horvátországi Magyarság Gazdája a leoldott nyergen ült. Két térde között mozdulatlanul nézett maga elé a földre, lába hegyével nyugtalanul mégis topogott, mintha menni akarna. Messze még a Sajó idáig! De nagyon is halogatja az Isten az ő szabadulását... Belevágta tíz körmét a halántékába. És megint Kinga nevét mondta magában. Reggel óta mondta a rétek felett, az erdők alján, belemondta a magasságokba, a mélységekbe, a napsütésbe, árnyékokba, hangtalanul egyre mondta a tavaszba. Kinga... Hogy dalolt és csengett valamikor ez a név, hogy csókolta és égette a száját, hogy bűvölte és hívta, áthívta őt az egész világon. Kinga... és most csak sír, nyöszörög a mellében és vádol. Azzal a szörnyű álarccal vádol. Az álarccal, amelyik akkor kezdődött el az ő szépsége felett, mikor nyomorultul letörölte a csókját. Keze felmarkolt a földről egy száraz ágat. Azt akarta tenni ő is, amit a mellében tett a fájdalom és vadul, kegyetlenül megfacsarta az ágat. A halomba dőlt vadonból felsóhajtoztak a leterített fák. A visszanyújtózó gallyak keservesen tördelték egymást. Valahol a sűrűben félénk lépkedés kezdődött. Mintha óvatosan egy menyét jönne a tavalyi avar színén, vagy talán egy madár ugráló, lassú közeledése? Ung felrezzent. A csatlós dárdája hegyével izgatottan döfködte a levegőt. Éppen abba az irányba döfködött, hol az ágas-bogas gallyak között egy emberforma test mutatkozott a tűzfényben. Az emberforma is félt, Pünkösd is félt. Ung a válla felett pillantott oda. A sötétségből előkerülő jövevény sebesen pislogott a világosságtól, és hajlongva mondotta: – Életemnek jó szerencséje hozott e barátságos szállástüzecskéhez... ha megengednétek... Ung beleegyező bólintására örvendezve kászálódott ki a sűrűből. Vézna hátán szegény zsákocska lefetyelt, és míg két közel szeme figyelmesen nézelődött, szerényen összehúzta a vállát. Aztán, hogy mentől kevesebb helyet foglaljon el, lekuporodott a tűz mellé. – Rám sötétedett az erdőn... Pünkösd gyanakodva vizsgálgatta. Mikor észrevette, hogy az egész kis emberi teremtés remeg a félelemtől, nagyot fújt: – Azt hittem, madár vagy, hogy olyan ugrálva jársz. Tán szarka vót az öreganyád? Az emberke kissé felhúzta hegyes orrán a bőrt: – Hát... honnan lehessen az ilyesmit tudni? Merthogy értem a madarak beszédjét, és madárszóból jósolok. A csatlós kimeresztette a szemét. Ültében emelgetve magát, érdeklődőn közelebb igyekezett az emberhez. Nagyon tudakolta, miféléket értett már meg a madarak szavából? De a másik félemedetten, kérdőn, csak egyre integetett az állával a legény gazdája felé, vajon beszélhet-e ő ily nagyhatalmas vitéznek a színe előtt? Pünkösd észbekapott ettől, és lemondóan hallgatott is valameddig. Közben elnyűtt birkabőrdarabokat szedegetett ki a nyeregzsákból. Nagy tehetsége volt hozzá, hogy egyebekre hárítsa át a munkáját, és ezért odavetett egy birkabőrt az embernek. Ha már itt melegszik, fényesítse legalább a fegyvereket. Utóbb maga is nekilátott, mert Ung úr az előbb erősen rájuk nézett. Pedig a gazdája egészen másra gondolt. Míg olykor-olykor belerebbent a szemébe a tűznél gunnyasztó alakok formája, úgy tetszett neki, hogy Pünkösd mellett ott túl Vutuk az a másik, aki ringatódzva az ő sisakját fényesíti az ölében. A sisak vastükrében mozgolódó tűzfény altatón, nyugtatón simogatta, és ettől mintha visszafordult volna tőle az idő. Odafent vannak megint észa-

50

Tormay Cécile: Az ősi küldött kon, azelőtt, valamelyik vágvölgyi szállástűznél, mikoriban még Kinga életétől éltek a nappalok és az éjtszakák, és az ő szépségétől volt szép a világ. Mennyi idő telt el azóta?... Sehogy sem tudta ésszel felfogni, hogyan öregedhet meg az ember ilyen hirtelen, mikor még ilyen fiatal? Pünkösd már nem türtőztette magát. – No, mondjad csak – súgta kíváncsi izgalomban a jövevénynek. – Elaludt? Nem hallja? – tudakolta a kis ember, és újból a hatalmas fegyveres úr felé pislogott, aztán hangosakat nyelt, s egészen halkan mondotta: – Bizony, rosszat jelentő rút madarak szállnak mostanság az erdőn. A kerecsenek is igen alacsonyan kerengőznek, oszt tegnap rárómadár repült nagyhamarsággal menekedve kelet felől a nyugati erdőknek. Napszálltakor pediglen, mikoris madárszóra vigyáztam, fennszóval huhogták egymásnak a baglyok, hogy öldöklést kezdenek az emberek, és a varjaknak gyülekezései is rémletesen károgják, hogy emez idők a királyságnak veszésére rendeltettek... Ung felkapta a fejét. – Hogyan bátorkodol? Hord el magad innen, hogy cselédszolgámmal meg ne nyúzassalak. Az ember egész testében remegett. Rémületében térdre vetette magát. – A madarak mondták ezeket, nem én, uram... Nagy méltóságod irgalmazzon nékem! Hiszen ha elűz a te haragod a tűztől, felfalnak a sötétben leskődő erdei fenevadak – és olyan keservesen kezdett zokogni, hogy Ung elfordította a fejét. – Hallgass hát – rivallta keményen, mintha szánakozásáért önmagának tartoznék ezzel –, teremtett embernek pediglen ily botor dolgokat mondai többé ne merészkedjél. A királyság dicsőséges és hatalmas, és nincsen oly erő, ami veszedelemre dönthetné. A madárjós még mindig térdelt. Előre horgadva tördelte a kezét: – Uram, a tölgy is kidőlt az imént... A rengeteg őstölgye is kidőlt, jóllehet, mióta az erdőt járom, mindíg hajlongtam előtte elmenőben, merthogy sok régi rovások voltak írva rajta, s valamikor eleink szent fája lehetett. Áldozati lófőket és egyéb ajándékokat aggattak rája. Ennek utána néminemű jámbor remete a boldogságos szűz Anya képét is megfaragta a törzsében, de azért mindenestől mégis teljességgel kidőlt. Ungot, mintha hirtelen támadt örvény hidege csapta volna meg. – Tudnál a tatárokról valami híreszteléseket mondani? Az ember hangosan jajgatott: – Uram, még ha kerékbe töretnél, avagy lassú tűzön pörköltetnél, akkor se tudnék róluk semmit sem mondani, merthogy sohasem találkoztam vélük, és róluk itt a madarak sem beszélnek. Pünkösd nagy nyaláb száraz ágat vetett a tűzre. Mire felkapott a láng, lobogó fényétől a fákon madarak ébredeztek. Az emberke két kezét előre nyújtotta, mintha az életéért könyörögne: – Hallod, uram... ímez jót jelent! Fejed felett álmukban hangicsálnak a madarak. Mondják, sok sanyarúságokban hánykódol, de ez végezetül is javadra válik, mert erőssé tészen, miért is az emberi renden felül való vitéz lész. Ung tenyerébe támasztott feje megrándult. Eléje került a régi vágy, és annak a vágynak kard volt a kezében. Dicsőséget és hírt szerezni, új csillagot tenni a magyar csillagok közé... Eltűnődve a tűzbe nézett. – A régi vágy?... Már elmúlt az is, beleütközött egy koporsó, amit négyen vittek a

51

Horvátországi Magyarság vállukon, Szent András egyház temetője felé. A madárjós közben alázatost térden állva egyre a magasba pislogott. A vitéz úr felett az ágakon a felriadt madarakat hallgatta. – Ó, uram – kezdte rá megint –, jövendölik, hogy nagy vígasságtól vigadozol te még, mert a latroknak gazságától nagyobb gazdagságod lészen, mint az arany és nagyobb hatalmad lészen, mint a hatalmasok hatalma, és végezetül hosszabb életed lészen, mint az élet... Ung irtózva rázta meg a fejét. Nem kellett néki az élet. Felemelt kezével jelt adott az embernek, hogy hallgasson. Pünkösd sebtében lehasalt, és lopva integetett a madárjósnak: fogja be a száját! Az ember még kisebbre kuporodott. Lélekzeni is alig mertek ők ketten, és lassan, lassan még a csend is elaludt. Mintha az erdő összehajló sötét boltozata lenyomta volna a tüzet, már egészen alacsonyan égett. Olykor kis erdei állatok szeme fénylett ki a sűrűből, olykor távol osonások rémlettek át az éjtszakán. Ung magányos virrasztásában sehogy sem győzte tovább a pirkadást várni. Izgatottan felállt. Égő ágat vett ki az ernyedő tűzből, és mintha eszét vesztette volna, elindult, hogy keresse az eltűnt csapást. Frissen kivetett mohának és földnek, felszakadt gyökereknek kesernyés szaga érzett a sötétben. A magával rántott erdő közepén, mint ledőlt hegy, félelmesen szétágazón hevert az óriási tölgy. Az erdők őse... amely szent egyfa volt valamikor. Ung nagyot került. Arca előtt a szenesedő ág lángja imbolyogva kapkodott, egy fordulónál hirtelen fuvallat kioltotta a kezében. Jó ideig semmit sem látott, eltévedten csak állt, mintha megolvadt sűrű fekete viasz ömlött volna rá, és most lassan, kihűlőn odadermedne a tagjaira. Soká tartott az is, mire szeme előtt az egyöntetű puha sötétség fatörzsekbe sűrűsödött össze. A fekete viaszból ágak és gallyak kezdtek formálódni. Odafent magasan, mint sok apró tőr hegye, átdöfködték az éjszakát a csillagok. Az erdei avar egymásra terült rothadozó tengernyi rétegéből nyirkos párák gőzöltek fel. Minden gyökértelenül lebegőnek tetszett a föld színe felett, s a fákon túlról lebegőn egy kis tisztás is mintha jönni kezdett volna. Ung ekkor döbbent rá, hogy valahonnan titokzatos világosság dereng a szemébe. Azt hitte, álmodik, védekezőn mégis egy fa törzse mögé húzódott a teste. Visszafojtott lélekzettel várt. Fülében lüktetett a csend. Melle előtt nyugtalanul tördelte a keze az öreg fa felpattogzott kérgét. De a csodálatos világosság nem szűnt meg, inkább még kifele terjedt az erdőből és a tisztáson már a fűszálak is látszottak tőle. Egyszerre megtiport ágak ropogása közeledett. Ungnak úgy rémlett, mintha a fejében valami fordulni kezdene. Emelt szövétnekekkel valószínűtlen alakok szaladtak ki a sötétből. Vállukkal hajlították szét a gallyakat és közöttük félig futva, nagy pajzzsal gyalogos fegyverhordozó jött. Mögötte hátrébb egy ló feje nyomult előre. Az állatot drága féken csatlósféle ember vezette bele a vöröslő ködbe. Minden ködszerű volt, és csodálatosan halk és gyors és megfoghatatlan. Az átvilágított párák felett már látszottak a ló homlokán és szügyén a nehéz hadi vértek. Már a lovas sisakos körvonala is látszott. Keztyűs balkezét a combjának támasztva ült a nyeregben, keztyűtlen jobbján gyűrűk fénylettek a kantárszárak között. Egész testtartása olyan volt, mintha

52

Tormay Cécile: Az ősi küldött az erdei ágak alatt lehajtott fejét elfeledte volna a sűrűből kiérve újból felemelni. Kemény állát páncélinges mellének szegte, és mereven úgy nézett maga elé, mintha egyes-egyedül lenne a világon. Egy pillanatra ekkor rálobogtak mind a szövétnekek. Ung összerezzent rejtekhelyén. Az éjtszakai lovasnak olyan szomorú hatalom volt az arcában, és olyan megsemmisítő bánat volt a tekintetében, hogy nem tudta róla levenni a szemét. – Ki ez?... Babonázottan utána fordult a tovatűnőnek. Honnan jött? Hová megy az erdőségeken át, hangtalan kíséretével így, éjnek közepén?... Csakis oda! Oda, ahova ő maga is útban van, ahova most mindenek táborba szállnak. Ki akart törni a sűrűből, hozzáfutni ellenállhatatlanul, mondani neki, hogy vele megy... Mégsem mozdult. Valami lenyűgözte, amit nem is értett. Az idegen lovasnak a fejtartása tiltotta volna el, vagy a megközelíthetetlen szomorú magány az arcán? Nála magányosabb embert még nem látott soha, pedig nem is volt egyedül, vezetők, fáklyások, szolgák, fegyverhordozók futottak előtte, és mögötte is folytatódott még az álomszerű menet. Hátrább is jött még egynéhány fegyveres lovas. A fel-le mozgó kopják pillanatig fekete árnyékokat vetettek a megvilágított erdőfalon. Aztán, mintha csak bájolás lett volna, hangtalanul eltűnt a lovas és kísérete, és a sötétség felszívta a sűrűbe surranó fáklyafényeket. Ung kiáltani akart, de nem volt hangja, rohanni akart a jelenés után, de a hirtelen visszaözönlő sötétben mindenfelől körülállta a lidérces erdő. Nyirkos fatörzsek lökték hátra, reccsenő karmok téptek bele a hajába. A lába, mintha szabadon kúszó mohostestű kígyókra lépett volna. Kimerülten, fázósan megállt. Nagy magányos elfáradásában egyszerre a szállástűzhöz kívánkozott, a szolgájához, a lovához. Hallgatódzva felkapta a fejét. Onnan felől, amerre a menetet eltűnni látta, egyre távolabbról, felriasztott erdei vadak üvöltözése hallatszott. Emerről riadt kiáltozás szaggatta a zűrzavaros, bomlott éjtszakát. A szállástűznél most vehették észre hűlt helyét az emberek. Egy magasba emelt csóva keresgélő fényében már kiötlött Pünkösd alakja és a madárjós, mint valami nyomot szaglászó állat futkosott körülte. Ungot eleresztette a lidérces erdő. Aztán jó volt a farkasbőr alatt elnyújtózva melegedőn a tüzet nézni. Jó volt a lovak mozgolódását, az emberek hangját hallgatni, amint halkan szóltak egyet-egyet. – Ímé, megmondtam, mikor is megbíztattalak – suttogta később a madárjós Pünkösdnek –, nem veszhet el a te gazdád nyomorultul néminemű erdei mocsárban, avagy gödörben, mert a madaraknak szerinte elsőbben még sokat kell vándorolnia és vitézkednie. Ez a beszéd követelődzőn beleakaszkodott Ung álomra hanyatlott fejébe. Egy darabig keservesen viaskodott vele. Mire való lenne vándorolni, sokat vitézkedni?... Hiszen nem akart ő már semmit... S mintha félálmában reménytelen ürességbe taszították volna, felnyöszörgött: senki sem boldogtalanabb nála e világon... Senki?... Ködszerűen, megfoghatatlanul ráhajlott ekkor az ő sanyarúságára a csodálatos lovas arcának mérhetetlen magányos bánata, és ettől a soha nem látott bánattól gyors elváltozásban valahogyan kis suhanc lett belőle. Gyámoltalanul ismét ott álldogált az erdőn, a fatörzs mögött, a tisztás szélén, az a lovas pedig rejtett nagy bánatával tovább lovagolt. Kábult gondolata utána révedt, megfogódzott benne és vitte le magával a képét az álom mélyébe.

53

Horvátországi Magyarság Mikor virradattal felébredt, jó ideig nem tudta, hol van. Mereven, furcsa ingerültséggel nézte a hosszúorrú kis embert, aki ott guggolt a tűznél, és pislogva egyre csak őt figyelte. Aztán Pünkösdön akadt meg a szeme. A legényke hátát egy fának támasztva majszolta maradék kenyerét. Ung tekintete beletévedt az erdei sűrűbe, és egyszerre eszébe jutott éjtszakai bolyongása is. Már elfele lovagoltak a szállástűztől, de ő a fák között nézelődve még mindig azt a lidérces kis tisztást kereste. – Erre uram, erre – mondotta a madárjós, aki a szürkületben már olyan biztosan ugrált a vadon erdőn, mintha otthon lenne –, erre, napkeletnek kell tartanod, uram, ha a lakott földeken és megintelen az erdőkön túl, ama messze Sajó vízéhez akarnál sietni. Ung rántott egyet a száron, azért mégis a túlsó irányba nézett. Sehogy se tudta megérteni. Emlékezetében az éjtszakai menet amarra tűnt el. Hát nyugatnak tartott volna? Elfele a táborba szállott hadaktól? Tépelődve rázta a fejét. Fegyveres vitézek, ilyenkor, az ellenkező irányba? Mikor tatárok dúlása fenyeget... És nem kételkedett többé, hogy az éjjel csak álmodott. Mire a nap már lesütött a lovak lába elé, ritkulni kezdett a rengeteg. Mintha rügyező háló szakadozott volna a levegőben, az ágak gyantás fénylő csomózásai között egyszerre ki lehetett látni az erdőből. Fiatal zöld vetések, széles sötét szántások csillantak a reggeli világosságban. Távolabb, körülárkolt földön egymáshoz toldozott cselédszállások, juhaklok és baromólak karimájában nagy udvarház állt. A ház mögött messze elkanyargott az út a sík mezőkben. A túlsó erdők előtt, akárcsak öregpásztor körül a nyáj, elfeketült régi fatemplom tövén valamilyen falucska látszott. Ungnak feltűnt, hogy az úton, mintha a hely processziót járna, szakadozott rajokban lovasok, gyalogos emberek mozgolódnak. A nagy udvaron is sok népség nyüzsög a kora reggelben, és a szekerek, barmok zűrzavarában erre-arra fehér asszonykendős fejek villannak a napban. A madárjós értetlenül, dünnyögve nézte ezt: – Torozást, avagy lakodalmat ülnének Máté úr udvarán? Noha ő maga fegyveres házanépével Fehérvasárnap miséje után legottan elméne innen. Az udvartelek mögött jó messze, egy dombon, váratlanul, nehéz, nagy lovas jelent meg ekkor. Vasból volt az ember és a ló is. Még egy jött így elő. Még egy. Vasfejük felett irdatlan dárdáikon ékbe vágott kurta zászlócskákat fújdogált a szél, és nyomukban, mint sebesen növekvő, fénylő kemény füvek, kopják hegyei bújtak ki a domb gerincéből. Nem sok idő telt, szép renddel már egész lovascsapat ereszkedett le csörömpölve az innenső oldalon. „Ezek is a királyi hadakhoz szállnak. Fegyveres népével néminemű várispán lehet amaz első” – gondolta Ung, és ettől valahogyan megenyhült önmagát hajszoló nyughatatlansága. Ha ezek csak most jönnek, így sietség nélkül, akkor ő sem késett még el. A madárjós lefetyelő zsákocskájával a hátán, mint a kengyelfutó, sebesen szedte a lábát a lovasok mellett. Már bekanyarodtak a körülárkolt udvarra, hogy itatóhelyet keressenek. A kút tájékáról gyanakvóan odanéztek a csoportokba verődött emberek. Többen voltak, mint az útról látszott, előkelőek, közrendűek, még egyházi emberek is, és fegyveresek valamennyien. Nyergelt lovaik a tornáclábaknál, jászlak előtt, a fák törzsénél lógatták a fejüket. Egy tisztes fehérhajú lovas Ung felől kérdezte a közelállókat: – Mely tartományból jőve el emez?

54

Tormay Cécile: Az ősi küldött – Mindegy mán, akárhonnan jöve –, dörmögték körülte egykedvűen. Mióta látták, hogy nem idegen nemzetbeli az utas, felé se hederítettek. Mindenki a maga baját beszélte, és senki sem hallgatta a másikat. A madárjós emeltfejű, magasnövésű, öregedő asszony elé szaladt, és hajlongva jelentett neki valamit. Ung pedig levette előtte a süvegét. Ha nem is mondta senki, bizonyosan tudta, hogy leányai és sok szolgálói között ő ennek az udvarnak a főasszonya. A szeme pillanatig rajta feledkezett a fehér gyolcskendős fején. Olyan keménynek és nyugodtnak látszott ez a magára maradt, gondtelt asszony, amint parancsolón rendet tartott a szokatlan zsivajos zűrzavarban, hogy ellágyultan az édesanyjára kellett gondolnia. Úratyja ezóta már hadba ment fegyverforgató házanépével, miképpen Fehérvasárnap miséje után ama Máté úr és az anyja talán éppen ilyen egyedül van a kolontói udvarban... Erőset rántott ez a szívén. A főasszony ránézett, s mintha a kezével adna engedélyt, a ház felé is intett: – Az én uram telkén van szálláshely és eleség minden betérő utasnak. A kútnál izgatott lármával, újonnan érkező lovasok köré sereglett a férfinép. Fegyverzett egyházi szabadok lehettek a jövevények. Egy szó beleszaggatott Ung fülébe. – Miről beszélnek ezek? Az emberek káromkodtak. Bizonyosat senki sem tudott. Tétovázó hangok ellenkeztek. Valamelyik lovas erősítgette: – Hiszen a feldúlt Eger város alól jöttünk egyvágtában mi is... Ung, mintha már egész testével odafigyelne, kihajolt a nyeregből. Az itatóvályú mellől tarjagos arcú kopjás ember kérdezte őt bámészkodva: – Hová mégy? – Most? – A tatárok ellen?... – Egy előkelő viseletű öreg főember szomorúan csüggesztette le a fejét. Elsárgult régi gallérköpönyegén a foszladozó nagy vörös keresztről is látszott, hogy még néhai András király szentföldi vitézei közül való lehetett. A tarjagos arcú egyre közelebb jött Unghoz. – Hagyj fel szándokoddal. Nagyrossz híreket hurcolnak szét a király hadairól... Ung tekintete indulatosan csapott az ember tisztátalan képébe. – Nem dicsérendő, ki ily időben gyávaságot beszél. A tarjagos vállát vonogatta, és morogva elfordult. A keresztes vitéznek kedvére volt a fiatal ember. Hátrább az udvarbeli asszonynép már a madárjóst faggatta felőle. A fegyveresek fogadkozni kezdtek a kútnál, hogy majd ellátják még ők a tatárok baját. Lihegve, porosan két lovasember ügetett be ekkor a kapun. Akik előbb jöttek, ágaskodtak, lökték egymást, mindenki a lovasokat nézte. – Hát ezek... – Mit... hogy mit?... Valaki elkiáltotta magát: – Elveszett a csata! A telken szörnyedve riadozott végig a kiáltás. Megkavarta az egész udvart. Csuklyás gyapjúkápában, fáradtan rázódva a nyeregben, nagy darab lovaspap kanyarodott be

55

Horvátországi Magyarság ekkor. Kápája szélesen lóbálódott körülötte. Szakálla alatt kilátszott pikkelyes nehéz páncélinge. Durva paraszti keze kopjanyélre tűzött irdatlan vaskeresztet támasztott a kengyelkarikának. – Halljuk csak! – Mely hírek hozója a vecsernyeköpönyeges? A pap dühösen rivallt oda: – Balhírek hozója! Elpusztították már mind a hadirendet! A kúttól egyszeriben köréje sereglettek a férfiak. A ház felől is többen jöttek át szaladva. – Mondjad! – Mátyás urat is leölték – tört ki a pap –, leölték karddal az esztergomi érseket... – Honnan tudod ezt? – Futamodó fegyveresek beszélték az út menti udvarokban – fújta a pap –, amerre jöttem, beszélték, hogy úr Ugrin érsek is elesett volna a szörnyűséges öldöklésben, miképpen Gergely győrbeli püspök, ama Rajnald nevezetű és Jakab nyitrai püspök, sok fő esperesekkel, mind a templomos vitézek, és megintelen jámbor Azariás confraterem is elesett... – És Dénes nádor és az országbíró, a tárnokmester, Miklós bán és még számlálhatatlan világi főemberek és királyi szolgák és közrendűek – szólott csendesen a szentelt keresztes vitéz –, mert végezetül ott volt már özön sok haddal szinte mind az egész késlekedő ország. – Ott volt! – dörögte a pap, aztán kimaradt a szava. Búsan leszegte a nyakát. Nagy szakálla, mint sűrű fekete súly feküdte meg ziháló vasinges mellét. – Na most beszélj – szólt oda a tarjagosképű Ungnak, és torzan elégültnek látszott az arca, hogy hát mégis neki volt igaza. A többiek mögül egy dagadt fej furakodott elő. Véres, piszkos rongyokkal volt bekötve a fél szeme. Felrepedt szája kék volt valamilyen rettentő ökölcsapástól. – Én tudom... én... Visszalökték. – Mit tudsz te! Csak olyan tábor mögött járó lehettél. Egy másik, aki most jött, közbevágott: – Végső romlása volt az a hadaknak! Ung konok haraggal méregette őket. Nem tudta elhinni, amiket beszélnek, mert hát hogyan omolhatnék össze, ami örökkévalóság? És mintha a tűrhetetlen emberkárogással szemben valami ellentmondást várna, nyughatatlan tekintete keleti irányba révedt. A túlsó erdő alól fityegő hadivértekkel, lovas nélkül, csörömpölőn, nyerges, szerszámos nagy ló száguldott át ekkor bomlottan, hanyatt-homlok a mezőkön. Jött, gazdátlanul, repülő üres kengyelvasakkal, megvadultan, robogva, dübörgő vágtatással, és az udvarárok mellett oly közel rohant, hogy szinte hallatszott a fúvása. Ungnak a képébe csapott a szele. Ez a zörgő, dörömbölő, gazdátlan állat; mint a csatavesztés szörnyű magányos réme, véres szemmel, tágult orrlyukakkal lobogva süvöltött bele a céltalanság távolába. (Folytatjuk)

56


Baka István

Nyár. Délután 1 A fű komoly, meleg szagában megyek a dörmögő mezőre a fák közül, hol már homály van s szorongva alvad rá a földre. Ha most csak ketten énekelnénk! Hogy lobbanna piros harag! De pipacs lett az is - letépem, és szoknyája ölig hasad. 2 Emlőnyi árnyú lomb itatja a gödrök ritkuló sötétjét, s levélrés-szájához tapadva tűnődve csókolja a kékség. Ezer szemével néz a bodza. S mit lát? A tó tükrén lebeg, alatta felhő túr habosra zölddé penészlő kék eget. 3 Vigyázz! Leejtett cigarettád elfonnyaszt egy poros virágot. Így gyötri asszonyod szerelmét ölében hamvadó magányod. S hová árnyad vetült, a hűvös érintéstől lehull a harmat, és ezüstjén egy pillanatra megvillan véletlen hatalmad.

57

Horvátországi Magyarság 4 Vízben fuldokló lombjukért hogy remegnek a parti fák! Sötétség öble már a rét, magánnyá merevült a nád. A bogarak, gombok a fán, elalszanak a zöld kabáton, s a talpig lekaszált füvek fájdalmát elnyomja az álom. 5 És száll a csend - a hold mosatlan ablaka mögé lép az isten, egykedvűen néz - túl homályos üveg, hogy lásson és segítsen. S engem gyanakvó csillagok követnek már a tájban kutatva, merre ballagok a megjelölt homályban.

58

Horvátországi Magyarság

Recommend Documents