Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta

ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Médiaközpont Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából. Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János Szerkesztőség: Kontra Ferenc, Mák Ferenc

HISTORIA Mák Ferenc Lakatos József halála. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 A közös érdekek felismerése, az ellenségeskedések feloldása. . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 FORTUNA HUNGARORUM Lovas István Darázsfészek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16

Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt

Matuska Márton Miről szól a Dunafalvi induló?. . . . . . . . . . . . . . . . . 24

Lektor: Ljubić Molnár Mónika

Literatura

A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Vijenac Ivana Meštrovića 26/f.

Kontra Ferenc Folyó szeli ketté. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31

Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2011. godinu.

Gárdonyi Géza Ebéd a körtefa alatt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27

Kosztolányi Dezső A velencei vándor. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 Mándy Iván Ó, az a nyár! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 Potozky László Halálösztön . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43 Rakovszky Zsuzsa A nyár maradéka. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Szabó Lőrinc Nyár újra, nyár. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 Tóth Árpád Forró nyári nap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Áldott nyári délután. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Tormay Cécile Az ősi küldött . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 CÍMLAPUNKON: Szabadka, in memoriam 1944-1945

3


HunCro

Eszék, 2011

4


HISTORIA Mák Ferenc

Lakatos József halála Óbecse, 2005. január 5. Este anyámmal beszélgettem Óbecsén. Elmondta, mostanában sokat álmodik édesanyjával és édesapjával – „anyussal és apussal”, ahogyan ő mondja. Álmában fájdalmai vannak, olyankor föléje hajol anyus és megsimogatja a kezével, szelíden és békésen, s ettől enyhül a fájdalom. – „Anyus és apus soha nem babusgattak bennünket, szeretetük nem gügyögés formájában jelentkezett, hanem simogatásban. Akkor is simogatott, amikor apusért jöttek. Én az egyik ágyon feküdtem, éppen lábadozóban voltam egy súlyos agyhártyagyulladásból. Apus a másik ágyon feküdt – nemrégen hagyta el a gipszteknőt –, éppen hogy gerincsérüléséből felépülőben megtette az első lépéseket. Hamar elfáradt, gyakran feküdt vissza az ágyába. Jöttek a szerb kamasz gyerekek, a Konjović fiúval az élen, kirángatták az ágyból, kituszkolták a házunk elé az utcára, és rettenetesen összeverték, majd otthagyták a földön. A Marisék hozták be apust, és fektették vissza az ágyába.” Anyám, Mák – született Lakatos – Jolán esti beszélgetésünket így folytatta: „Egy idő óta sejtettük, hogy komoly bajok lesznek. 1944 őszén a magyar hivatalnokok elhagyni készültek Moholt. A bátyám, Józsi szerzett egy detektoros rádiót, amelyet szünet nélkül hallgattunk, így próbáltunk tájékozódni az eseményekről. Lesújtó volt, amikor egy végtelenül ízléstelen kabaréműsorban egy selypítő gyerekhang azt énekelte. »Mi naljuk a mitónkat, ti naljátok a titótókat«! Egyébként is elhagyatottnak éreztük magunkat, ez a gúny, ez a cinizmus azonban fokozta félelmünket. Néhány nappal később Moholt elhagyta a néhány évvel ezelőtt ide telepített hivatalnokok serege, a rendőrség és a katonaság is, mindenki azt rebesgette, hogy jönnek a szerbek, jönnek az oroszok! Nem sokkal ezt követően jöttek a Konjovićék, és a ház előtt megverték apust. Néhány nappal később azonban már nem hagyták ennyiben, az utcabeli magyarokkal együtt elvitték őt a Hármas Iskola épületébe. A Konjović gyerek az elkövetkező napokban – mindig sötétedés után – két alkalommal is hazahozta apust, és a jelenlétében pénzt kértek anyámtól. Anyám mindent odaadott a szerb embernek, amit a háznál talált. Második alkalommal apám már nagyon beteg és gyenge volt. A fülünk hallatára mondta anyánknak – Lakatos, született Pesti Rozáliának – hogy »minket az éjszaka kivégeznek«. A következő szavakkal búcsúzott tőlünk, gyerekektől: »Ne felejtsétek, nagyon nehéz igazan élni, de megéri!« A Konjović eltette a pénzt, és elmentek. Akkor éjszaka, 1944. november 11-én kivégezték őket.

5

Horvátországi Magyarság A Konjivićék utcabeli szerb család tagjai voltak, amikor 1941-ben bejöttek a magyarok, összeszedték őket, és átdobták Bánátba. Később apám maga hozta vissza őket csónakon, és mint egykori jó szomszédokért, a moholi községházán garanciát vállalt értük. Csak így költözhettek vissza a házukba, ahol a továbbiakban zavartalanul élték napjaikat a háború végéig. Mégis ők jöttek akkor éjszaka apámért. Rettenetesen összeverték a ház előtt, akkor hallottam őt életemben először jajveszékelni. Azokban a napokban közel háromszáz magyar embert szedtek össze a faluból, és zsúfolták össze őket a Hármas Iskola termeiben. Három nagyobb teremben és a folyosón, elszórt szalmán feküdtek a szerencsétlenek. Biztos, hogy rendszeresen verték őket, mert amikor megengedték, hogy otthoni élelmet adjunk nekik – csak az ablakokig mehettünk –, láttuk, hogy rettenetes állapotban voltak. Nem egy közülük alig élt, látszott, hogy kegyetlen kínokat szenvedtek. November 11-e éjszakáját követő napon a Hármas Iskola termeit üresen találta anyám, és azok az asszonyok, akik férjüket és hozzátartozóikat keresték. Tudták, hogy bekövetkezett az, amitől rettegtek. Amikor anyus hazajött, rettenetesen sírt, és azt mondta: »Isten bocsássa meg nekem, de tudom, hogy neki így a jobb! Iszonyatosan sokat szenvedett«. Hosszú hónapok múltán, amikor visszatértünk Csantavérről – ahová az oroszok elől menekültünk –, az utcán végigvonuló katonai teherautó platójáról hirdették hangszórókon keresztül, hogy mostantól a magyaroknak nem eshet bántódása. Egyik szomszédunk, a Bodó Feri bácsi felültetett a parasztkocsira és kivitt a Tisza-parti szőlőjükbe. Útközbe mutatta meg a tömegsírt: »Itt végezték ki őket« – mondta. Nagyon magas, friss földdel befedett, dombszerű kiemelkedés volt. Azóta nem tudok a moholi Tisza-partra menni – folytatta anyám. Nem voltunk gazdagok, apámnak összesen 5-8 hold földje ha volt, de egy újvidéki ügyvédtől közel 200 holdat bérelt Járek határában. Ehhez is egy nagyon jeles esemény fűződik. 1941 áprilisában apus az Irént küldte le Újvidékre az ügyvédhez, hogy vigyen el neki egy nagyobb pénzösszeget, valószínű, hogy a bérleményt, vagy annak éppen esedékes részletét küldte el. Az Irén már Újvidéken volt, amikor Belgrád bombázásának a híre eljutott hozzánk. Azt is hallottuk, hogy óriási a fejetlenség, és hogy a vonatok sem közlekednek. Soha ilyen idegesnek nem láttam apámékat. Apus magát okolta, hogy miért is küldte el az Irént, mi lesz a lányával, hogyan kerül haza? Emlékszem, a nővérem néhány nap múlva mégis valahogyan hazajött. Nem voltunk tehát gazdagok, de gondunk sem volt. Két cselédünk segített a ház körül a jószágok ellátásában, a Katica és az Ignác. (Ők voltak apám »felesei«.) Amikor az oroszok elől anyám szülőfalujába, Csantavérre menekültünk, ők is otthagyták a moholi házat, és kiköltöztek a tanyájukra. Amikor megtudták, hogy visszajöttünk, és a házat teljesen kifosztva találtuk, meglátogattak bennünket, és visszahoztak egy tehenet, egy borjút, egy malacot és egy nagyobb takarót. Ezt sikerült kimenekíteni a házból. Most visszaadták. Nem tudtunk mit kezdeni az életben. Ismerőseink, a Galicék meg a Tóbiásék segítettek valami munkához és élelemhez bennünket, immár özvegy anyámat és az öt gyereket. És a bakter, a Túri Pista a feleségével. A Galic gyerekek vittek bennünket tavasszal kapálni, és földet művelni, így jutottunk ételhez.

6

Mák Ferenc: Lakatos József halála A Rausék és a Dančóék voltak az első szerbek, akik először köszöntek nekünk. Úgy voltak vele, a történtekért ők nem voltak felelősek. Idővel azt beszélték Moholon, hogy a ’44-es kivégzéseket a Zamorović ügyvéd irányította és vezényelte le. 1941 áprilisában, amikor a moholi magyarok a templomkertben az emlékműnél üdvözölték a bevonuló magyar katonákat, mindent lefényképezett, 1944-ben azután a képek alapján gyűjtette be az embereket. Ez úgy derült ki, hogy maga Zamorović nagyon zárkózott ember volt, egy szerb takarítónőn kívül – akiben maradéktalanul megbízott – senkit nem engedett a Tisza-parton lévő villaszerű házába. (Nagyon gazdag ember volt, külön asztala volt a központban lévő vendéglő tükrös termében.) Ez a szerb takarítónő egy alkalommal fényképeket talált az íróasztalán, amit alkalmas pillanatban megmutatott egy magyar nőismerősének. Ezek a fényképek a magyar katonák bevonulásakor készültek. De volt ott másmilyen fénykép is. Azt mondták, hogy láttak olyan felvételt is, amelyen egy, a húsig lenyúzott férfi hát volt látható. Az a férfi, akit megkínoztak, a kivégzés elől valamilyen módon megszökött, eljutott Szegedre, és onnan küldte el a fényképet. A Zamorović hosszú évekig élt magányosan Moholon. Azt mondják, hogy a halála után holttestét nem vette be a föld. Háromszor is kivetette magából. El kellett vinni valahova Szerbiába, ahol temetése után a sírjára egy hatalmas követ tettek. A föld sem fogadta be a tetemét.” Nem mertem anyámat kérdésekkel félbeszakítani, hagytam, hadd beszéljen. Amióta tudok a családunk tragédiájáról – immár harmincöt-negyven éve –, alkalmanként, amikor úgy éreztem, talán eljött a kellő pillanat, a részletekről szerettem volna többet megtudni. Olyan dolgok érdekeltek, mint hogy: nagyapámat behívták-e az új szerb hatalom képviselői, vagy kijöttek érte, fogva tartották-e őket, vagy azonnal „eltűntek”? Ismerték-e a részleteket, vagy csak sejtették, hogy mi történt? Anyám soha nem mondott semmit, csak sírt. 2005. január 5-én este, amikor a váratlan és hosszú monológot követően elhallgatott, megkérdeztem tőle: miért csak most mondta el a történetet? Azt válaszolta: „Azért, mert most halt meg a Konjović. Hosszú időn át haldoklott, egyszerűen nem tudott meghalni. Kínjában üvöltött, és ugatott, mint a kutya. A végén kegyelem-injekciót adtak neki, attól azután meghalt.”

A történet folytatása Mohol, 2008. december 6. Amikor a fenti történetet azon frissiben papírra vetettem, és megmutattam Lakatos Irénnek, anyám egyetlen élő nővérének, ő hevesen tiltakozott az elmondottak ellen. „Anyád egyáltalán nem jól emlékezik az eseményekre, a Konjović gyerekeknek semmi közük nincs a történtekhez!” Szemmel láthatóan ugyancsak felzaklatta maga a tény, hogy anyám elmondta nekem az emlékeit, s hogy nevekkel is hitelesítette a korabeli történetet. Megkérdeztem: ha nem a Konjovićék voltak a gyilkosok, akkor kik ölték meg a nagyapámat? Erre

7

Horvátországi Magyarság kitérő választ adott, s jött a szokásos indoklás: már nem emlékszem az eseményekre! Hogy valaki nem emlékezik az apja gyilkosaira, ezt nem hittem el – sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy továbbra is titokban szeretné tartani a részleteket. Hitelt adtam volna a kifogásainak, ha azt mondja: nem K., hanem B. vagy T., ha más nevet mond, vagy másként írja le az események sorát, de ő csak hallgatott. Annyit azonban megjegyzett: én ott, Moholon, még mindig köztük élek. Anyámat 2008. június 4-én csendesen eltemettük, s akkor a trianoni és a családi gyászban arra gondoltam, mégiscsak jó, hogy legalább az ő általa őrzött történetet lejegyeztem. Irén ott volt a temetésen, legfiatalabb húga sírja mellett állt, és én tudtam, hogy immár ő a fájdalmas titok egyedüli őrzője. Azután ismét elmúlt néhány hónap, és Mindenszentek tájékán üzent, örülne, ha megkeresném, szívesen beszélgetne velem. Ilyen lakonikus volt az invitálás, és én titokban abban bíztam, hogy találkozásunkkor talán Lakatos József halálának körülményeiről is szót ejt majd, talán pontosítani fogja a korábban rögzített történet részleteit. Nem csalódtam, így történt. Fagyos decemberi délelőttön, a moholi ház fűtetlen szobájában ültünk, s a kezdeti, udvarias kérdéseket követően nagynéném mondandója lassan a múlt felé fordult. Beszélt a gyerekkoráról, a házasságáról, a gyerekei mai, kilátástalan sorsáról, beszélt a régi adventekről és karácsonyokról, a hajnali misékről – mindarról, ami lelkét ma is ünneplőbe öltözteti, mert a 82 éves asszony számára lassan már csak az emlékezés maradt. Olykor a régi Mohol egy-egy története is eszébe jutott, ilyenkor derűsen villant a szeme, de azon nyomban elkanyarodott az általa megidézett témától. Viaskodott magában: beszéljen-e a múltról, szóljon-e a régi történetekről. Tudta, ha a beszélgetés ilyen fordulatot vesz, nem térhet ki az igazi történet részletezése elől, hiszen a Lakatos család 1944-et túlélő tagjai számára a történet mindig és mindenkor csak egyetlen egy eseményről szólt, azokról a tragikus napokról, amikor Lakatos Józsefet, az ötgyerekes családapát szerb martalócok kegyetlen módon meggyilkolták. A tragédia árnyéka a hat túlélő (az özvegy és az öt gyerek) életére örökre ráborult; sejtjeikbe, a génjeikbe ivódott a félelem, a rettegés, és – mint később kiderült – a bűntudat. Hosszan érlelődött bennem a szándék, mire megkérdeztem: ő hogyan emlékezik vissza édesapja halálára? Ekkor felállt, kihúzta a szekrényfiókot, és a zsebkendők és terítők alól kivette azt a három oldalas szöveget, amely anyám beszámolóját tartalmazta. Feltette a szemüvegét, és szó nélkül végigolvasta. A hosszú csendet ő törte meg: nem a Konjovićék voltak. És innen folytatta a történetet. Apám, Lakatos József népszerű és közkedvelt ember volt a faluban. Aranykalászos gazdaként otthonosan mozgott a paraszti világban. Moholon csak néhány lánc földet művelt, ami nem biztosított megélhetést a kilenc tagú családnak, hiszen akkoriban a Jónás nagyszülők is velük éltek, ezért néhány szerb emberrel együtt kibérelték az obornyacsai piacot. Ez azt jelentette, piaci napokon ők felügyelték a rendet, ők szedték be a helypénzt, ők bonyolították a hivatalos ügyeket, és piac múltán ők takarították fel a placcot. Ebből jelentős összeg folyt be, amin tisztességesen megosztoztak. Emellett egy moholi szerb embernek a zsablyai

8

Mák Ferenc: Lakatos József halála határban lévő 20–30 lánc földjét árendált, s a bérlemény kifizetése után jutott annyi a konyhára, hogy abból tisztességesen éltek. Lakatos József minden hivatalos ügyét maga intézte, a kérvényeket, a beadványokat és a szerződéseket maga fogalmazta meg. Gyakran megtette ezt az ismerősei nevében is. Így adódhatott, hogy a háború idején alakja Moholon meghatározóvá vált; sok egyéb teendői mellett a Bánátba kitelepített szerb ismerősei ügyének a rendezését is magára vállalta. A magyar hatóság ugyanis a helyi szerbek túlnyomó többségét „veszélyes elemnek” nyilvánította, és átdobta őket a Tisza túlsó partjára, a német protektorátus területére. Apám, aki egész életét velük élte le, tudta, hogy többségük ártatlan, ezért az ő kezességvállalása mellett jó néhány családot visszatelepítettek Moholra, a régi otthonukba. Így tudott Bánátból vis�szajönni Matić Vujo boltos is, és jöttek vissza a Konjovićék is. Amikor a család hírét vette az orosz csapatok közeledésének – úgy, ahogyan azt anyám is elmesélte –, valamennyien felkerekedtek, és a Pesti család ősi otthonba, Csantavérre mentek. Távollétükben a bosztányosuk, Jaksić Ignác és felesége, Katica néni a néhány megmaradt jószágot és az ágynemű egy részét magukhoz vették, kivitték a tanyára, megőrizték, és amikor a család két hét múltán, a front átvonulását követően hazatért, mindet maradéktalanul visszaszolgáltattak. A két idős ember emlékét a család mindvégig szeretettel őrizte meg. Amikor 1944 októberében a magyar közigazgatás megszűnt, és a helyi szerbek átvették a falu vezetését, három ember állt a település élére. Amorović, Karakaš és Telečki Boro azokban a napokban vezető szerepet játszottak az események menetében. Ők hárman Moholon élet-halál urai voltak, a hatszáz magyar ember halála az ő lelküket terheli. Azon a bizonyos éjszakán valóban valakik bekopogtak hozzánk és kihívták apámat a ház elé, ahol kegyetlenül megverték. Pénzt követeltek tőle, s anyánk minden otthoni pénzünket odaadta nekik. Amikor apánk bevonszolta magát, mi, lányok segítettük őt ágyba. Sem akkor, sem később nem mondta meg nekünk, hogy kik verték meg. Másnap, úgy betegen, titokban a testvéréhez, Lakatos Francihoz ment, abban bízott, hogy ott meghúzhatja magát, amíg a szerb őrjöngés véget nem ér. Mi már akkor hallottuk, hogy a szerbek begyűjtik a magyar embereket. Egy este a házunkban újra keresték őt, ekkor már fegyveresek jöttek érte. Többen voltak, anyámhoz szerbül szóltak – mi, lányok akkor sem láttuk őket. Én azonban másnap elmondtam apámnak, hogy mi történt, hogy fegyveresek keresték őt, s hogy mi ettől nagyon megijedtünk. Azt felelte: „Elmegyek, és tisztázom magamat. Semmit nem vétettem ellenük, nincs miért fegyverrel keresniük.” Így is lett, másnap bement a községházára, ahonnan többé nem engedték el. Néhány napra rá megtudtuk, hogy őt is a Hármas Iskola épületében tartották fogva. Ekkor anyánk ételt csomagolt neki, amit anyáddal, Jolival együtt vittünk a fogva tartottaknak. Rettenetes látvány fogadott bennünket. Az iskola két-három termébe 500–600 embert zsúfoltak össze. Borzasztó volt látni az összevert, meggyötört, megkínzott embereket. Ös�szetépett ruháik véresek voltak, többségük már lábra sem tudott állni, ott feküdtek sorban a rothadó szalmán. Apánkat is kegyetlenül összeverték. Majdnem két hétig hordtuk naponta

9

Horvátországi Magyarság az ebédet, mígnem november 11-én a fegyveres őrök közölték velünk: ők már nincsenek itt! Ennyit mondtak csak: nincsenek itt! Azon az éjszakán, vagy azokban a napokban Moholon 500–600 ártatlan magyar embert vertek agyon. Szemtanúk mesélték el, hogy kivitték őket a Tisza-parton lévő nagyfához, és ott végeztek velük. Volt, akit a Tiszába lőttek, a többségüket egyszerűen agyonverték. Ketten azonban túlélték a vérengzést. Hambalkó József és társa (akinek a nevére nem emlékszem) – kettejüket dróttal kötözték össze – életben maradtak, csendben kiúsztak a partra, és még akkor éjjel elvánszorogtak a közelben lévő Bális Pista bácsi tanyájára, ahol két hétig rejtőzködtek. Hambalkó később Szegedre menekült, és valamikor a nyolcvanas években halt meg. Akik beszéltek vele, elmondták: a hátán látszott a forradás. Amikor a Hármas Iskolában kínozták, szabályosan szíjat hasítottak a hátából. Sajnálom, hogy túlélőként nem írta meg az emlékeit. Én legalábbis nem tudok róla. Pedig ő hitelesen beszámolhatott volna a történtekről. Miért kellett Moholon hatszáz magyar embert meggyilkolni? Miért került sor erre a kegyetlen megtorlásra? A magyar katonaság 1941 és 1944 között összesen három szerbet ölt meg a faluban. Közülük kettő idegen ember volt, amolyan csavargók, akik a Gubi-gödör (Kubikgödör – M. F.) melletti vágóhíd fészerében rejtőzködtek el, ahonnan rálőttek a járőröző magyar katonákra. Ők viszonozták a tüzet, és a két embert lelőtték. Nem sokkal ezután volt egy harmadik áldozat is, aki hasonló tűzharcban vesztette életét. Tudtommal rajtuk kívül senkinek nem esett bántódása. Voltak ugyan igazoltatások, voltak különböző vizsgálatok, és voltak kitelepítések, de gyilkosságokra, kivégzésekre nem került sor. Plébánosunkat, Varga Lajos atyát kegyetlenül megkínozták, rettenetesen összeverték, a körmeit is letépték, majd elvezették az édesanyja elé, hogy megmutassák neki, mivé lett a fia, a szent ember! Nemcsak a foglyokat gyötörték, megfélemlítették az egész falu magyarságát. Szinte nem volt család, ahonnan ne vittek volna el férfi embert, apát, fiút, férjet vagy testvért. Kivégeztek mindenkit, aki a magyarok idején hivatalt viselt, megölték a jegyzőt, és megölték Kolonics Jenőt, az akkori anyakönyvezőt is. Engem 1944. november 11-e óta szakadatlanul gyötör a lelkiismeret: miért szóltam akkor a testvérénél meghúzódott apámnak, hogy fegyveresek keresték őt. Úgy érzem, azzal, hogy beszámoltam a történtekről, szerepem volt abban, hogy önként ment be a városházára. Ha hallgatok, ha ő a Francinál marad, talán túlélte volna a vérengzést. Egy életen át nyomta az önvád a lelkemet. Persze akkoriban szinte minden magyar emberre vadásztak a faluban. Van egy gyanúm, amit most mondok el először. A magyarok bejövetele után apám, Lakatos József egyetlen egy szerb emberért nem vállalt kezességet, s ez a bosztányosunknak, Jakšić Ignácnak, az ugyancsak Ignác nevezetű fia volt. Őróla tudott az apám valamit, ami miatt azt mondta, hogy nem! Tudhatott, hiszen a családdal éveken át kapcsolatban álltunk. Az az érzésem, hogy az ifjabbik Ignácnak köze volt apám halálához. Akkoriban egyetlen bosszúszomjas szerb ember szándéka elegendő volt a gyilkolásra, nem számított, hogy lényegesen több volt azoknak a száma, akiken a magyarok ideje alatt segített. Ez persze az én fájdalmamon mit sem változtat.

10

Mák Ferenc: Lakatos József halála Aztán úgy adódott, hogy a lányom a Telečki Boro fiához, a Duškóhoz ment feleségül. Az esküvő előtt figyelmeztettem: vigyázz, olyan családba kerülsz, amelyik sokat ártott nekünk! Ám ez semmit sem használt. Sőt, a lányom valószínűleg elmondta ezt a férjének, mert én attól kezdve a Telečki család leggyűlöltebb ellensége lettem. Nyíltan ezt soha nem közölték velem, a végleges szakításra akkor került sor, amikor az unokám egyszer elárulta, hogy karácsonykor elmentünk a templomba megnézni a betlehemes jászolt. Az azonban már csak ürügy volt. A nászasszony, aki magyar volt, nem sokkal ezt megelőzően kijelentette: szégyellem, hogy magyarnak születtem! Ettől kezdve én is kerültem őket. Ez volt a történet, amit Lakatos Irén, 82 éves nagynéném Moholon 2008. december 6-án, Mikulás napján az apja, Lakatos József halálának körülményeiről elmondott. És most két vélt igazság van előttem: az anyámé és a nagynénémé. Ki mondott igazat, kinek az igazsága áll közelebb a valósághoz? Úgy tűnik, ez a szembenállás a Lakatos család tragédiájának egy fontos eleme. Hiszen másként mesélte el a történetet az, aki kiszakadt az otthoni közegből, és másként az, akit még a családi kötődések is közel sodortak a moholi gyilkosokhoz. Ki emlékszik jól a történetre? Elképzelhető, hogy a Lakatos család tagjai maguk között soha nem beszéltek az átélt borzalmakról? Elképzelhető, hogy hatan hatféleképpen őrizték a maguk igazságát? Azt, hogy a fékevesztett szerb terror százával, ezrével gyilkolta az ártatlanokat – a vagyonért, a javakért, hitvány haszonszerzési vágyból. Egyéb okuk nem volt a gyilkolásra. Budapest, 2008. december 10. (Megjelent a Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület 2. évkönyvében, 2011.)

11


A közös érdekek felismerése, az ellenségeskedések feloldása Beszélgetés Glatz Ferenc Herder-díjas történésszel, akadémikussal

Az elmúlt hónapban megalakult a szerb-magyar megbékélés akadémiai bizottsága. 2010. december 15-én elfogadták az alapelveket, január 6-án összeállt a magyar kutatási program, s elküldték Belgrádba, a szerb akadémiának. A szerb bizottsági elnök V. Stanovčić akadémikus, a magyar pedig a programot javasló Glatz Ferenc (1941), az MTA volt elnöke (1996–2002), akit már 1989–90-ben mint minisztert ismertek meg a térségben, mint a szovjet kultúrpolitikai rendszer leépítőjét, majd a közép-európai kisebbségi magatartási kódex (1992) kidolgozóját, aki éppen a kisebbségi kérdés történetének, a kisebbségpolitikai alapelveknek a kidolgozójaként kapott nemzetközi Herder-díjat (1997). Több nemzetközi kitüntetés – többek között a Német Szövetségi Köztársaság legmagasabb állami kitüntetésének (2004) – a birtokosa. A professzor urat most korunk változásairól, a szerb-magyar megbékélésről – amelyet személyes, családi ügynek is tart – kérdeztük. Az elmúlt két évtized közép-európai átalakulásai sok esetben fájdalmat és csalódást hoztak; a társadalmi, szociális és politikai változások nem mindig úgy történtek, ahogy a nagy tömegek szerették volna. Hogyan tekint a Professzor úr erre a két évtizedre, miben látja a térség igazi gondját? – A térség népessége, az Adria és a Balkán közötti térségben élő emberek 1990 után megismerték a politikai szabadságot, szabadon választhatták meg elöljáróikat, maguk

12

A közös érdekek felismerése, az ellenségeskedések feloldása

választhatták meg – legalábbis így gondolták – politikai rendszerüket, és megismerték a piacgazdaságot. A térségből visszahúzódott a Szovjetunió, helyére benyomult az euroatlanti katonai szövetség, s az ő érdekeik - gazdasági-katonai világpolitikai érdekeik – lettek a meghatározóak. Az állami és közösségi tulajdon vezérelte gazdálkodás helyett a szabad piacgazdaság szabályai lettek uralkodóvá az élelmiszer- és ipari termelésben, üzemszervezésben. Az emberek terveket szőttek, egyéni-családi szinten és közösségi szinten, nemzeti, állami keretekben egyaránt. És ezekről a tervekről az immáron szabadon választott politikusok vezetésével szavaztak, demokratikus rendszerekhez illő módon. Politikusnak természetesen azokat választották meg az emberek, akik szépeket mondtak, ígértek nekik. Az emberek hajlamosak arra, hogy a tervekbe álmaikat szőjék bele. És ebben nincs semmi rossz. Csakhogy. Az emberek nem szívesen hallgatták azokat a politikusokat és értelmiségieket, akik figyelmeztettek: csatlakozásunk a világkapitalizmushoz nem azt jelenti, hogy részesedünk egy világméretű segélyprogramban, hanem egy kegyetlen versenyről van szó. Az itt élő, évszázadok alatt a nyugati termelési kultúrától lemaradt munkásoknak, tisztviselőknek egyik évről a másikra a legfejlettebb országok iparosaival, üzemeivel kellett versenyre kelniük. Azok az egyének, akiknek munkaereje ezen a világpiacon versenyképes volt - tudtak idegen nyelvet, elsajátították a legmodernebb termelésszervezést, viselkedéskultúrát -, azoknak örömöt hozott a politikai-gazdasági rendszerváltás, azok viszont, akik kiszorultak a piacról, a Baltikumtól az Adriáig, bánatosan, keserűen gondolnak vissza az elmúlt két évtizedre. Az emberek azt hitték, hogy lehet úgy élni, mint a Nyugaton, s úgy dolgozni, mint a Keleten. Hát, most 20 év után szembesülünk a valósággal: ez nem megy. És még valami. Az euroatlanti, tehát nyugat-európai és amerikai-ausztrál kapitalizmus világrendje, a szociális jóléti állam rendje, 1990-ben, amikor mi úgymond csatlakoztunk hozzá, a virágkorát élte: állampolgári jogon szociális-kulturális ellátás, közegészségügyi gondozás, növekvő személyi fogyasztás, bőség mind az élelem, mind az iparcikkek piacán, a kirakatokban. Most, 2008 és 2010 között viszont gazdasági válság söpört végig új hazánkon, a nyugati kapitalizmuson. Az a rendszer, amelyhez mi csatlakoztunk 1990-ben, éppen most éli a válságát. És a gyengék, az újak, azaz mi, közép-kelet-európai népek, mindezt fokozottan megszenvedjük. Kiderül, hogy az 1960-as években kiépített szociális piacgazdaság jóléti rendszere nem finanszírozható tovább. Kutatjuk, miért ez a válság. Azért, mert a Föld energiatartalékai kifogyással fenyegetnek, az üzemanyagárak - köztük a gáz, az olajtermékek árai - az egekbe szöktek, és ez érezhető a közszükségleti cikkek, a kenyér, az iparcikkek árán. Tehát érzi ennek hatását a mindennapi ember. Azért, mert a nyugati társadalmakban hirtelen megnőtt az emberek életkora, azoké, akik már nem termelnek, de igen magas nyugdíjat húznak, a jóléti társadalomban járó egészségügyi-jóléti szolgáltatások fedezetét természetesen már nem keresik meg. Azért, mert a technikai haladás, mindenekelőtt az informatika segítségével új termelésszervezési technikák nyomulnak előtérbe, amelyek sokkal kevesebb munkaerővel működtetik a termelést, igazgatást, és megjelenik a munkanélküliség - amely nemcsak anyagi, hanem lelki nyomorba is dönt. És a gyengék, a világversenyre fel nem készült emberek kiszorulnak a munka világából. A legjobb szándékuk ellenére is. Vagy a világpiacon bekövetkezett erőviszonyok megváltozása okozza a világválságot?

13

Horvátországi Magyarság Vagy Kína benyomulása, a világszegénység, az Európán kívüli térségek éhező milliárdjainak megjelenése a világpiacon? Vitatkoznak a tudomány világában ezen korerőkről. De vannak, akik azt mondják: a gazdasági világválság sajátos része – éppen Európában – a közép-keleteurópai térség benyomulása az európai integrációba. Az Európai Uniót például azok az államok teszik tönkre – így Görögország, Portugália, no és most már lehet, hogy mi, középeurópaiak is –, amelyek nem termelik meg az általunk élvezett közellátás fedezetét. A térség igazi gondját tehát abban látom, hogy lassabban halad előre a népesség a modernizáció útján, mint gondoltuk. Az a jó politika, amelyik a lakosságot művelődésre, tanulásra, egyéni fejlesztésre ösztönzi, és mindehhez intézményes kereteket, iskolákat, szakmai továbbképzést, idegen nyelvtudáshoz programokat biztosít. És amelyik képes okos helyi munkahely-teremtési akciókat szervezni, felismeri, mit kínál a világpiacon a helyi térség adottsága. Figyel arra, hogy a világpiacon felértékelődjék Közép-Kelet-Európa, mert a Fekete-tengeri Európa-program fontos része lehet a térség, ide tolódnak a világkereskedelem útjai, s figyel arra, hogy a térség élelemtermelési adottságait állami fejlesztési politikákkal segítse, hogy csatlakozni lehessen a fejlett modern ágazati iparágakhoz, figyel arra, hogy szigorú közbiztonsági szabályokat hozzanak és tartassanak be, mert ahol nincs közbiztonság, oda nem megy a beruházó, és így tovább és így tovább... Nehéz dolga van tehát az okos politikának: részben az elkeseredettek követeléseit meg kell jeleníteni a programjában, mert joggal várja el ezt a lakosság, a sikeres csoportokat segíteni kell a világpiaci érvényesülésben, és bizony, ha szükséges, népszerűtlen intézkedésekkel ösztönözni kell a hírhedt ún. keleti lustaság elfelejtésére, ezzel szemben az iparkodás, a takarékosság megbecsülésére. A XX. század sérelmei a mai napig elevenen élnek a magyar társadalomban, mindez részben a politikai közbeszéd témája napjainkban is. Meglátása szerint mikor és hogyan tudunk pontot tenni az 1919 és 1989 közötti időszakra? – A történelem – legalábbis egyelőre így tűnik – végtelen. Az 1919-ben kialakított kisállami rendszer a térség népei egy részének emelkedést hozott: anyanyelvi szinten művelődhettek a volt kis nemzetek gyermekei, ami szociális emelkedést jelentett. Ugyanakkor hanyatlást hozott a korábbi államrendszer államnemzetei – a magyarság, a németség – részére. Ezt nehezen éljük meg mi, magyarok. Igazodnunk kell a világrendekhez, és leleménnyel megtalálni helyünket. Ezen fáradozunk, amikor új megbékélést hirdetünk a Kárpátmedence népeivel. A térség egésze ugyanis 1919 után a világfejlődés szintjéhez képest hátrább áll, mint állott 1918 előtt. És hátrább áll a nemzeti kollektívákkal való bánásmód tekintetében. A számtalan kisállami határok, pénzrendszerek, nemzetállami központok kifejlesztése – nemzetállam-központú út- és településfejlesztés – mind-mind 1919 után tört a térségre, és ez a fejlődés széttagolta a térséget mint piacot, akkor, amikor a világban a nagytérségi igazgatási egységek törtek előre. A modern gépipar – mind az élelem-, mind az iparcikktermelésben –, a sorozattermékek határokat átívelő piacokat kívánnak. 1918 előtt sokan azt mondták, hogy a térség a nemzeti nyomorúságok otthona, most meg félő, hogy azt mondják, a szociális válságok térsége lesz. No, és joggal éri sok kritika térségünk politikusait, értelmiségijeit azért is, mert nem tudja a nemzeti konfliktusokat

14

A közös érdekek felismerése, az ellenségeskedések feloldása

sem kezelni. Szerintem is a térség nagy átfogó gazdasági programjait, az EU kiterjesztése kínálta lehetőségeket azért nem ismerjük fel, mert el vagyunk foglalva a nemzeti-etnikai feszültségekkel. Fel kell oldani a történelmi ellenségeskedések miatt bennünk élő egymás iránti bizalmatlanságot, be kell vallanunk történelmünket, tisztázni kell akár veszekedések árán is. És meg kell adni a nemzeti kisebbségeknek a kulturális autonómia különféle formáit, mert ez a békétlenség másik alapja volt és maradt a 19. század óta máig. Az 1919 utáni nemzetállami rendszerek politikai modelljei nem követhetőek a térségben. Sajnos mind a politikai, mind az értelmiségi középosztály a nemzetállami eszméken nevelkedett. Tessék tudomásul venni: először 200 éve a térségben élő népeknek több a közös érdekük, mint az ellenérdekeltségük. Ennek tudatosítását szolgálja az általunk kezdeményezett Kárpát-medencei, ún. Megbékélés-program. Kezdtük a szlovák-román-osztrák-magyar közös történelem kényes kérdéseinek tisztázását 2007-ben, kezdtük az új Kárpát-medencei kisebbségpolitikai alapelvek kidolgozását - a legnagyobb szlovákiai, romániai, szerbiai magyar politikai pártok vezetőinek részvételével. És most folytatjuk a szerb-magyar történelmi megbékélés programjával. Akadémiai vegyes bizottságot alakítottunk, higgye el, valami egészen különösen értelmes, európai szintű alapelveket fogadtunk el 2010. december 15-én. Ön, mint a szerb-magyar akadémiai vegyes bizottság magyar elnöke, mit tart kezdetben a legfontosabbnak? – Kölcsönös érdekfelismerés, kölcsönös nyitottság, kölcsönös méltányosság, kölcsönös belátás, tudományos alaposság. És megnyerni a programhoz az értelmiséget, a politikusokat, elnyerni az emberek bizalmát. Mind a magyarokét, mind a szerbekét. A többiről, majd ha lesznek eredményeink... (A beszélgetést DÉVAVÁRI Zoltán készítette.) (Hét Nap, 2011. január 26.)

15


FORTUNA HUNGARORUM Lovas István

Darázsfészek A Lengyel sógor A délvidéki magyarság hentesei, a tartományi katonai közigazgatás partizán tisztjei, akik megszervezték és kivitelezték több ezer ártatlan magyar kivégzését, olyan Új Žednik-i telepes gyereket, akkor már felcseperedett fiatalembert, partizánnak kinevezett harcost küldtek Lengyel sógorért, aki valamikor, gyerek korában neki köszönhette, hogy megtudta, mi a stolwerck cukorka, meg a tejes csokoládé. Talán ezzel magyarázható, hogy amikor a rosszat sejtő Lengyel sógor megkérdezte tőle, téli kabátján kívül vigyen-e magával meleg pokrócot, azt válaszolta: „Čika Pišta, vi ćete za sat vremena da se vratite kući, samo vas pozivaju na informativni razgovor.” Vagyis, Pista bácsi, magát csak beszélgetésre hívják. Egy órán belül itthon lesz. Nem lehet tudni, a fiatalember őszintén gondolta-e, tehát fogalma sem volt róla, mibe keverték bele, vagy csak megjátszotta a tudatlant. Tény az, hogy Lengyel sógor elvitele óta sok százezer óra múlott el, s hozzátartozói ma sem tudják, hová hurcolták el, hol verték agyon, hol van jeltelen sírja. Feleségének, Örzse nénémnek, a sok ezer ártatlanul lemészárolt bácskai magyar hozzátartozóihoz képest legalább annyi „szerencséje” volt, hogy megtudta, mivel vádolták, milyen indoklással gyilkolták le a férjét. Mert vele együtt beidézték és elhurcolták vejét, Pimiszker Gyulát is, akit, úgy tűnik, valami csoda folytán, miután félholtra verték, haza engedték. Azért írom, hogy úgy tűnik, mert nem valószínűtlen feltételezni, hogy nem tudták eldönteni, magyar-e vagy szláv. Mert a neve sem egyértelműen magyaros. Gyula mondta el, hogy Lengyel sógort azért verték agyon, mert nála, az ő vendéglőjében tartotta alakuló közgyűlését a magyar Turul Szövetség helyi tagozata. S a történelemben nehezen eligazodó szerb tisztek ezt a szervezetet fasisztának minősítették. Szerb kutatók megállapítása szerint Tito korai rendszerében, osztályharc címén körülbelül 200 000 embert gyilkoltak le. Túlnyomórészt szerbeket, népellenségnek minősítve őket. A magyarok esetében viszont nem volt jelentősége az ideológiának. Elég volt csak magyarnak lenni.

16

Lovas István: Darázsfészek Ezt meggyőzően szemlélteti ez a mi, nagyfényi esetünk. Lengyel sógort, a magyart legyilkolták, miközben a haja szála sem görbült meg a falunkban a bunyevác Sándor bácsinak, a Bać Šandornak, aki Szálasi uralomra jutásának napján fölvarrta karjára a nyilas keresztet, s mindig büszkén, hivalkodón viselte, amíg a nyilas rendszer meg nem bukott. Lengyel sógor Pesten végezte el a vendéglátóipari iskolát. A világ egyik leghíresebb éttermében, a Gundelben inaskodott, s ott szabadult fel, vált pincérsegéddé. Bár rokonságban voltunk – én még gyerek – soha sem kerítettem alkalmat arra, hogy megkérdezzem tőle, hogyan vetődött éppen hozzánk Nagyfényre. Hisz az nyilvánvaló volt, hogy nem közülünk való, vagyis, hogy valahonnan jött a családja. Anyja, Viktor néni – ez a név nálunk, a faluban teljességgel ismeretlen volt –, református hitet vallott, amire a magyar és bunyevác vegyes lakosságú környezetben nem volt példa. Bábaasszony volt. S abban is ritkította párját, hogy férfihez illően ivott. Ittak nálunk az idősebb parasztasszonyok, szinte kivétel nélkül, főleg pálinkát, de titokban, a világ szégyene ragadt volna rájuk, ha kiderül a tényállás. Viktor néni viszont nyíltan ivott. Nem egyszer pityókás állapotban vezette le a szülést. De mindig kifogástalan szakmai tudással és tapasztalattal. Arról volt híres, hogy több évtizedes tevékenység alatt Nagyfényen egyetlen szülőanya sem halt bele a szülésbe. Volt ugyan egy kivétel, a szépséges alkatú postáskisasszony, akit nyugodtan mondhatunk férjével nagyfényi Júliának és Rómeónak, olyan romantikus elragadtatással szerették egymást. Az a gyönyörű fiatalasszony halt bele a szülésbe. De nem Viktor néni keze alatt, hanem a szabadkai kórház szülészeti osztályán. Minthogy nem bízta magát egy falusi bábaasszonyra. Mondták is a faluban, hogy vesztére, mert Viktor néni keze alatt élve maradt volna. A hozzánk vetődött Lengyel család soha nem vált egészen Nagyfényivé. Nem csak a már említett reformátusságuk miatt, hanem azért is, mert Pista sógor, Viktor néni fia nem nálunk, hanem Új Žedniken nyitott vendéglőt. Ennek egyetlen logikus magyarázata csak az lehetett, hogy öccsének, Péternek ott volt hentesüzlete. De nem ott, ahol Lengyel sógor nyitott vendéglőt, hanem a falu Nagyfény felé eső részében. Fogalma sem volt, hogy ez a vasúttal szegélyezett rész, meg amaz, a Csantavér felőli tényleges Új Žednik két teljesen különböző világ. Itt bunyevácok meg magyarok laktak, amott meg kizárólag telepesek. Elszigetelődve a környezetüktől, a vasúton túliaktól, valahogy mindig veszélyeztetve érezték magukat általuk. Már csak azért is, mert túl közel voltak egymáshoz, területileg. Ebbe a darázsfészeknek mondható közegbe robban be Lengyel sógor. Melyet az őshonos nagyfényiek a mai napig is Likának, a telepesek meg kezdetben hercegovinai szülőfalujuk szerint Hadžićevónak neveztek. Napokig senki sem nyitott rá ajtót. Amikor aztán egy napon mégis megtették, Lengyel sógor kipattant a stand mögül, szívélyesen üdvözölte vendégeit s egy asztalhoz invitálta őket. Majd fölvette a rendelést. Nem is sejtve, hogy nem egyszerű vendégek, hanem lényegében nem hivatalos delegáció látogatta meg. Hogy kipuhatolja, milyen arrogáns betolakodó furakodott közéjük.

17

Horvátországi Magyarság Lengyel sógor, ahogyan inas korában a Gundelban tanulta, nem alázatosan, csak enyhén, udvariasan meghajolt, s nem azt kérdezte, hány pálinkát hozzon, hanem mit óhajtanak. S felsorolta a kínálatot, a szilva-, barack- és törkölypálinkától a skót whyskiig, a Martin cognakot meg a Courvoisiet, majd a borok hosszú sorát. Ez zavarba hozta vendégeit, mert itt, a kocsmában a pincér csak azt kérdezte, ki milyen mennyiségben kívánja a sligovicát vagy a törkölypálinkát. S nem jött elő semmilyen más kínálattal. A falu által kiküldött vizit eredménye az volt, hogy az a Lengyel nevű betolakodó, aki nemcsak, hogy helybeli, hanem még magyar is, úgy tűnik, rokonszenves üzletember. Nem hiszik, hogy van benne rosszindulat. Ez után már gyakran nyílt Lengyel sógor vendéglőjének ajtaja, s a helybeliek kezdték otthon érezni magukat nála, a čika Pištánál. Igazi rokonszenvüket azonban élete egyik legnagyobb gyengeségével szerezte meg. A hónap egy napját kivéve, valószínűleg ő volt falu egyetlen antialkoholistája. Aki csak kiszolgált, de nem ivott szeszes italt. Azon az egy napon viszont bement a 25 kilométerre lévő Szabadkára, s ott a Bárányban, vagy a város valamelyik más előkelő mulatójában „sárga földig leitta magát”. S ilyenkor mindig kitalált valamilyen eredeti butaságot. Egy alkalommal például két fiákert bérelt, az egyikben ő ült, a zenészekkel, akik útközben órákon át megállás nélkül húzták kedvenc nótáit, a másik fiákerbe a kalapját meg a görbebotját helyezte el, amelyeket egyébként soha sem szokott magával vinni. Így tette meg, vidám hangulatban az utat Szabadka és Új Žednik között. Így érkezett haza, tökrészegen, az ő kedves Örzsikéjéhez. A fiákerben legalább másfél-két kiló legkiválóbb édességgel, a szabadkai Ruff cukorgyár európai színvonalú nyalánkságaival. S elosztotta az üdvözlésére nem éppen önzetlenül összesereglett gyerekhad között. Birkatürelmű Örzse néném már megszokta ezeket a bolondériákat, nem idegeskedett, kifizette a horribilis számlákat. Miközben barátságosan mosolygott vendégeire, s csak annyit mondott: „Bolond lukból bolond szél fúj.” A falu gyerekei mindig tudták a napot, Lengyel sógor „bolond napját”, s azt is, mikor kell minél közelebb verekedni magukat a cukorka-osztáshoz, ami Lengyel sógor „bolond napjának” elmaradhatatlan tartozéka volt. Aztán, ahogy közeledett hozzánk a világháború szele, ez a szél Lengyel sógort is haza sodorta, közénk. Ő olyan ember volt, hogy ahol megjelent, mindig jött vele valami új. Néha jelentéktelen, szóra sem érdemes, de néha életformáló változás. Jelentéktelennek tűnt, de mégsem volt egészen jelentéktelen például ügyeskedése, hogy a borivó nagyfényiekkel megkóstoltassa a sört. Volt ehhez hasonló próbálkozás máshol is. Lengyelországban például a vezetés vodka helyett borivásra próbálta rászoktatni honfitársait. A legfinomabb portugál és spanyol borokkal tömték meg az üzletek kirakatait. S az állami szubvencióknak köszönhetően valamennyi hozzáférhető, Európában a legolcsóbban vásárolható lett náluk. A lengyelek mégis, lényegében maradtak a vodkájuk mellett.

18

Lovas István: Darázsfészek Lengyel sógornak viszont minden megerőltetés nélkül sikerült rávenni a borivó nagyfényi férfiakat, hogy igyanak sört is. Őszintén szólva egyfajta átejtéshez folyamodott. Amolyan falusi ünnepnek minősítve kezdeményezését egy napon bejelentette, hogy vasárnap délután tormás virslire hívja a falu lakosságát. Nagyfényen a virsli szinte ismeretlen fogalom volt. Az ember egy kezének ujjain könnyen megszámlálhatta, hányan ettek életükben akár egyetlen virslit is. Ami végső soron nem csoda, hisz a világ legjobb virslijét sem lehet egy napon említeni a nagyfényi házi kolbásszal. Csak hát itt lényegében nem a kolbász meg a virsli állt szemben egymással, hanem a szokás, mely szerint a férfi, ha unatkozott otthon, elment a kocsmába, nagyobbrészt leitta magát, amíg az asszony otthon kuksolt, s találgatta, milyen állapotban fogja benyitni kedves férje az előszoba ajtaját. Most meg a Lengyel sógor valami egészen mást kínál, elsősorban a falu asszonyainak. A tormás virsli alatt azt kellett érteni, hogy arra Lengyel sógor nem csak a családfőt, a fröccsözéshez szokott férjet, hanem a feleséget is meghívta. S a virsli felszolgálásakor közölte, hogy ahhoz nem megy a bor, hogy helyette sört ajánl. Majd hozta is a habzó italt, a férfiaknak korsóban, az asszonyoknak „pohárban”. Nálunk, Nagyfényen a férfiember általában bort ivott, tisztán, fröccs vagy hosszúlépés formájában, az asszonyok meg kútvizet. Legfeljebb a tanítónő, a patikus, meg az egy-két Szabadkára járó hivatalnok-feleség rendelt néhanapján tutifrutit, valószínűleg a világ legihatatlanabb szeszmentes italát (festett vizet). Most meg Lengyel sógor hozta a sört az as�szonyoknak is. Itt esett meg, hogy Nagyfény történelmében először a feleségek férjükkel egy asztalnál, éppúgy, mint ők, élvezettel szürcsölték a frissen habzó italt. Kiderült, hogy ez a szóra alig érdemes ötlet szép jövedelmet hozott Lengyel sógor konyhájára. Terjedelmes udvarában akkora körtefa nőtt, amekkorát a falu még nem látott. Lengyel sógor a fa törzséhez támasztott egy kis asztalt, arra rátette tölcséres hangszórójú rádióját, a körtefa alá asztalokat és székeket helyezett, s az udvarból, kulturális műsorokat sugárzó szabadtéri színházat varázsolt. Amely esténként megtelt a környékbeliekkel, akiknek nem volt kedvük, mint addig a tyúkokkal lefeküdni. Áhítattal hallgatták Karády Katalin bájos, búgó hangját, a Halálos tavasz színházi közvetítését, meg a többi, akkor érdekes pesti szórakoztató rádióműsorokat. Miközben fogyott a nemrégiben felfedezett új ital, a sör. Lengyel sógor rólunk, gyerekekről soha sem feledkezett meg. Terjedelmes kertjének végében harminc kasból álló méhészete volt. Ennek köszönhetően a felnőttek élvezetével egybeesett a miénk is. A mézpergetés. Olyankor Lengyel sógor a körtefa alatt lévő nagyasztalra vajdlingot tett, lépes mézzel. Mi, mint a sáskák, rávetettük magunkat, s annyit ettünk belőle, amennyi belénk fért. Egy ilyen pergetésről csak nekem maradt kellemetlen emlékem. A sok bölcs nagyfényi öregasszony között egynek feltűnt, hogy túlságosan vékonydongájú legényke vagyok. Ami végső soron helyes meglátás volt, hisz a két évvel idősebb bátyám kerek tíz kilóval többet nyomott a mázsán, mint én. Ő azonban, mármint az öregasszony azt mondta, tudja, hogy lehetne ezen segíteni. Pörgetéskor Lengyel sógor maga helyett engem

19

Horvátországi Magyarság küldjön be a méhkasba, a mézzel telt keretek kihordására. A méhek megszokják, hogy gazdájuk időnként „védősisak nélkül” bemegy hozzájuk. Én viszont vadidegen voltam, soha sem jártam náluk. Érthető, hogy amikor bementem, tömegesen nekem estek, a tolvajnak, aki lopja a mézüket, s alaposan megbüntették a vakmerőségemet. Szerencsére az anyám, az akkor eléggé elterjedt tetvesedést megelőző szándékkal folyamatosan kopaszon tartott bennünket. Nullásra nyírva olyan sima volt a fejünk, mint egy tök. S ezúttal ez a szokása kivételesen hasznosnak bizonyult. Mert a kopasz fejemen nem volt nehéz meglátni a fullánkokat, melyekkel a méhek védték vagyonkájukat. Amikor az arcom már felvette a pirospaprika színét (a láztól) pánikba esett az „orvoskonzílium”, látva, hogy veszélyes melléfogást követett el. Kezelésbe vettek, és csipesszel kerek húsz fullánkot szedtek ki a fejemből. Természetesen maradhatott is benne, de már nem veszélyes mennyiségben. Amit az is bizonyít, hogy csakhamar elfoglaltam helyemet a vajdling mellett, lépesméz-adagom jogos jussának érvényesítése végett. Bennem ez maradt meg Lengyel sógorból. Ezek az emlékek és a kétely, hogy lehetett ilyen embert meggyilkolni? Kételyemet évtizedek múlva Új Belgrádban egy szomszéd oszlatta el. Egy ember, pontosabban egy állat és ember keveréke. Aki ezt mondta: „Tudja, szomszéd, mi, szerbek, abban tévedtünk, hogy Horvátországban csak a felnőtteket gyilkoltuk. A gyerekeket nem. Pedig rajtuk kellett volna kezdenünk.” Később megtudtam, nyugalmazott rendőr, a Goli otokon teljesített szolgálatot, s a rabok réme volt. Saját fajtája iránt is hasonló kegyetlenséget gyakorolt, mint amilyent másoknak szánt. Lengyel sógorral kapcsolatban még annyit, hogy egyik unokája nemrégiben nálam járt Belgrádban, vendégségben. Neves szabadkai ügyvéd mellett dolgozva, segítségével beszerezte a nagyapja halálára vonatkozó hivatalos írást. Megdöbbenésére azt olvasta benne, hogy nagyapját nem végezték ki, hanem Magyarországra szökött. Gyilkosai ezzel a hamisítással akarták magukat tisztára mosni. Azt a mondást régóta ismerem, hogy aki hazudik, az lop is, de elfelejtettem, hogy ennek van olyan folytatása: gyilkol is. Amit ez esetben Zenta bizonyít. Unokahúgom, Lengyel sógor unokája mondta el azt is, hogy a zentai temető tömegsírjának márványlapján olvasta nagyapjának nevét, meg Kiss sógorét is. Valószínű, hogy mindkettőjüket odahurcolták, s ott végezték ki.

Lajcsit a falhó állították A kismiséről, vagyis a magyar miséről jöttem ki az anyámmal a templomból. Azért mondom, hogy a kismiséről, a magyarról, mert vasárnaponként nálunk, Nagyfényen volt egy nagymise is. Az a bunyevác mise volt. Tíz órakor kezdődött, hogy a környékbeli tanyai bunyevác népség kényelmesen beérkezhessen a faluba. Frissen lakkozott fiákerükkel, csodá-

20

Lovas István: Darázsfészek latos virágdísz mintájú, selyembe öltözött asszonynépségükkel. Reprezentálva a nagymise jellegét. Amely azért volt nagymise, mert a gazdag tanyavilág miséje volt. A királyi Jugoszláviában éppúgy, mint Horthynak a nálunk csak rövid ideig tartó Magyarországán, a klérus a hatalom fölött állt. Minek következtében a nagymise Horthy idejében sem volt magyar, hanem bunyevác. Mert a falut övező, terjedelmes tanyavilág gazdag bunyevác családokból állt. Akik mindig többet juttattak az egyház perselyeibe, mint a nálunk szegényebb magyarok. Minek folytán az uralkodó rendszertől és az ország nevétől függetlenül, egyházi ügyekben a joguk is mindig nagyobb volt, mint a miénk. Azon a vasárnapon, a kismiséről kijövet valaki azt mondta, Lajcsit a honvédek falhó állították. Erre nyomban faképnél hagytam az anyámat, és „teljes sebességgel” haza iramodtam. Pontosabban az utcánkba, melynek utolsó előtti háza a Turu családé volt. Lajcsi ott állt a házuk előtt, az utcán, a fal mellett. Négy vagy öt honvéd szuronyt szegezve rá. A statáriális osztag, magyarul, a rögtönítélő bíróság kivégző osztaga előtt. Ott vigyorgott a fal mellett, láthatólag fogalma sem volt, mi történik vele. Pedig vele halálosan komoly dolog kezdett történni. A tegnap bevonult honvédség gépfegyvert talált nála. Eredeti brnoi, vagyis csehszlovák gépfegyvert, ami a jugoszláv hadsereg fegyvertárának közismert kelléke volt. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy a katonák biztosra vegyék, csetniket fogtak el. A jugoszláv hadsereg egyetlen aktív polgári ellenálló szerv tagját. Lajcsi lakásán valóban ott volt a gépfegyver, s nem is csak ott volt, hanem Lajcsi hencegett is vele, sőt fenyegette a szomszédokat, mondván, olyan fegyvere van, amivel egy óra alatt az egész utcát kinyírhatná. - Tiszturak, ne lőjék le Lajcsit, mert ártatlan, csak buta! – kiabáltam már messziről. Nálunk, a faluban az ilyenről azt mondják, nem állt kétszer sorban, amikor az észt osztogatták. Ne lőjék le Lajcsit – kérleltem őket újólag –, mert ártatlan, semmi köze semmihez, amivel vádolják. Nem csak, hogy nem tagja a szerb terrorista csetnikmozgalomnak, hanem azt se tudja, mi fán terem, azt sem tudja, hogy létezik. - Kuss! – szakította meg mondandómat a kivégző osztag őrmestere. Te jössz itt nekünk filozofálni, te kis taknyos csetnikivadék! Gépfegyvert találtunk nála. Tudod, mi az, hogy gépfegyver? – dölyfösködött az őrmester, katonai ismereteinek birtokában, gúnyt űzve vélt tudatlanságomból. – Csak nem azt akarod elhitetni velünk, hogy zongorázni akart vele? Lövésre volt szánva, ránk irányult a csöve! Ez előtt a katonai logika előtt, be kell vallanom, szó nélkül maradtam. De csak egy pillanatra. - Ha Lajcsit kivégzik, ártatlan gyereket gyilkolnak le – üvöltöttem tele torokkal. Erre közbelépett a frissen borotvált, városiasan ápolt és elegáns főhadnagy, az osztag parancsnoka. - Azt hiszem, a te falusi megfogalmazásodban te Lajcsi helyett is sorban álltál azon a bizonyos észosztáson. Azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, még soron kívül is betolakodtál, mert nagyszerű, ügyes gyereknek tűnsz. Úgy véded ezt a Lajcsit, mint egy tapasztalt

21

Horvátországi Magyarság védőügyvéd, pedig nem hiszem, hogy rég kerültél ki az elemi iskola padjaiból. Azt mondd meg, hogy került Lajcsihoz a gépfegyver? - Éppen azért rohantam ide, hogy megmagyarázzam, de az őrmester kemény „kussal” intett le és nem hagyott szóhoz jutni. - Már megint filozofálsz, de azért most mondd! - Amikor a németek lebombázták Belgrádot, szétesett a jugoszláv hadsereg. A magyar határon rekedt hadtáposok tele voltak mindenféle fegyverrel meg munícióval. A nemzetközi utat a magyar határtól Belgrádig német Stukák tartották állandó megfigyelés alatt. Érthető, hogy a jugoszláv katonák igyekeztek megszabadulni gyilkos terhüktől. Ha útközben szétdobálják, hazaárulás vádja alá kerülhettek volna. Ezért megálltak itt Nagyfényen, a Mikuska kocsma előtt, s a körülsereglett gyerekek között osztották szét terhes rakományukat. Megtehették, mert felnőtt nem is volt közöttük, mi, gyerekek pedig örömmel fogadtuk a sokféle fegyvert és hadfölszerelést. Roppant tetszett nekünk, hogy az ország legjobban felfegyverkezett rétegéhez tartoztunk. Mivel Lajcsi volt közöttünk a legidősebb és legerősebb, neki jutott a legnehezebb fegyver. Az a bizonyos gépfegyver, amit találtak nála. Ennyi az egész. Ennyi Lajcsi bűne. - Jó, de kisokos, mivel bizonyíthatnád, hogy elhiggyem a mesédet? Akár ki is találhattad az egészet. Az első pillanatban ez nehéz kérdés volt a számomra, aztán eszembe jutott. - Lajcsi nem tud lőni semmilyen fegyverrel. Fogalma sincs, hogy kell egy fegyverbe, még puskába, nem hogy gépfegyverbe csőbe juttatni a golyót. Ezt ellenőrizheti a főhadnagy úr. Meg van nekem más bizonyítékom is. A Mikuska kocsma előtt én is megpakoltam mindenféle lőszerrel. Aztán, amikor hazamentem a rakománnyal, eszembe jutott, ha mama meglátja a szerzeményemet, kiveri a lelket belőlem. Fogalma sincs a főhadnagy úrnak, hogy nő létére milyen nehéz keze van. Úgy üt, mint egy kalapács. Amikor eszembe jutott, mekkora pofonokat kapok, ha rájön erre a csínytevésre, kiötlöttem, hogy elásom a „hadfölszerelésemet”. A golyókról tudtam, hogy nem robbannak fel, és a nyári konyha fala mentén földeltem el őket. A kézigránáthoz viszont semmit sem értek, s nem tudtam, nem robbannának-e föl, ha véletlenül valami nehéz tárgy rájuk esik. Ha viszont felrobbannának, akkor szétlökhetnék az egész vert falú nyári konyhát. Esetleg akkor, amikor mindannyian vagy bárki közülünk benn van. De a legjobb esetben is összedőlne a vele egy fedél alatt lévő ól, s agyonnyomhatná a kecskénket, amely ott van a jászolhoz kötve, miközben ropogtatja a frissen hozott fattyat. Minek folytán napi három liter tejjel fizeti meg igyekezetünket, vagyis az ízletes zöld kukoricafattyat, amit naponta a vállunkon hozunk a Lovas tanyáról. - Most aztán igazán hosszúra nyújtottad a filozofálásodat, de nem látok tárgyi bizonyítékot mindarra, amit elmeséltél. Ezen egy kicsit eltöprengtem, aztán eszembe jutott: - Megvan. Megvan a bizonyíték. Mivel a kézigránátokat nem mertem a nyári konyha falához beásni, idehoztam őket a járás szélére. Éppen ide. ötven méterre innen. Főhadnagy úr, megmutatom hová.

22

Lovas István: Darázsfészek A tiszt belement a bizonyítási eljárásomba. Katonai ásót kértem. Nem volt nehéz megtalálni az egyébként is csak hevenyészve elásott kézigránátokat, mert az ásás helye még friss volt. Amikor csakugyan előkerültek, a főhadnagy megveregette a vállamat, s azt mondta: - Remek kölyök vagy! Jogra menj, mert nagy az eszed, meg remek a meggyőző erőd is. A Lajcsira irányuló szuronyos fegyvereket a főhadnagy azonnal visszarendelte, a mogorva őrmester morgása ellenére. Aki makacsul kitartott amellett, hogy ezek a csetnikivadékok (mármint Lajcsi meg én) azért mégis gyanúsak. Lajcsi továbbra is vigyorgott, még akkor is, amikor az anyja, Mári néni megjelent, mondván: - Mit csináltál már megint, te szerencsétlen?! - Én semmit, ezek akartak valamit csinálni velem. A falhó is állítottak, de Pista elintézte az ügyet. Abbahagyták, oszt most itt vagyok. Ez volt Lajcsi, Mári néni huszadik gyereke, a legfiatalabb. Aki egymaga annyi gondot okozott neki, mint előtte a tizenkilenc együttvéve. Azt azonban be kell vallani, hogy Lajcsinak sem volt könnyű. Különösen ilyenkor, kora tavasszal, amikor ott didergett a többi testvérrel a fűtetlen, földes padlózatú szobában. Amikor az áprilisi nap csalogány fénye már azt kezdte üzenni a szobákba zárt gyerekeknek, hogy nemcsak világít, hanem melegít is. Amikor a gyereksereg kezdett kirajzani. Amikor a télen keletkezett jégtáblák már megrepedeztek, de a pocsolyákban a víz közel volt a fagyponthoz. A Turu gyerekek ilyenkor késhegyre menő harcot vívtak a lábbeliért. Amiből mindig kevesebb volt, mint láb, amire fel kellett volna húzni. Lajcsi verekedésekkel összekötött ravaszságokkal próbált ilyenkor cipőhöz jutni. Néha sikerült, néha nem. Ha nem sikerült, akkor mezítláb rohant bele a falu gyermekseregébe, a jégtáblás pocsolyába. Nem törődve azzal, hogy annak ára lesz. A legjobb esetben láz meg nátha. (Megjelent az Aracs 2011. évi 2. számában)

23


Matuska Márton

Miről szól a Dunafalvi induló? Ki hallott a Dunafalvi indulóról? Nagyon kevesen. Majdnem biztosan állítható, hogy kizárólag az Újvidék melletti Kovilj faluban szokták játszani helybeli kocsmai zenészek. Esetleg még Újvidéken, nagy ritkán, ha Koviljból odavetődő mulatós vendég rendeli a nótát, de ma már a mulatós vendég maga is ritkaság, hát még az olyan, aki éppen ezt kívánja hallani! Hosszú, véres és nagy története van ennek az indulónak. Kétszáz helybeli szerb ember megmentéséért szerezte hálából egy helybeli zenész. Ajánlást is írt hozzá, némi magyar helyesírási hibával, mely imigyen került a szerzemény élére: „Ezt a zeneműt Dunafalvi Lajos tiszthelyetes úrnak szentelem. Vaszo - bácsi.” Alája pedig még ez: „Jovanovity Vaszilije, A.K. 20/III 942.” A két betű ma már szinte megfejthetetlen rébusz, abban az időben azonban, amikor a falu nevét még másként használták, amikor még valójában két faluként emlegették, úgy mint Alsókabol és Felsőkabol, nem szorult ez magyarázatra. Ki volt az a Dunafalvi? Mi kényszerítette Vaszo bácsit ilyen zenemű alkotásra? Majdnem biztosan állítható, hogy az induló abból az alkalomból készült, hogy nevezett Dunafalvit a jelzett napon búcsúztatta a falu népe. El kellett ugyanis onnan akkor mennie, mert áttették szolgálati helyét. Sehol sincs leírva, hogyan zajlott le ez a zenei elköszönés, de bizonyosra vehető, hogy ott volt a falu apraja és nagyja, a tamburások utca hosszat kísérték a csendőrparancsnokot, akit talán szekéren költöztettek, mert hogy Kabolnak sosem volt vasútja, köves is csak jó néhány évtizeddel ezen események után épült, s ez annak köszönhetően, hogy egy Tima Vrbaški nevezetű helybéliből Újvidéken városelnök lett, gyakran járt haza a falujába, s a városelnöki jármű nem bírta el a földes utat. Ez az elnök nyilván sokat tudhatott Dunafalviról is és az indulóról is, merthogy korabeli ember volt, de az ő idejében nem volt még szabad jelét sem adni annak, hogy egy elnöknek erről tudomása van. Vaszo bácsit mérhetetlen hála sarkallta a zenemű megírására! Ő átélte azt a jelenetet, ami az 1942-es esztendő januárjának első napjaiban lezajlott a környéken és a faluban. Amikor a második világháborúnak már nemcsak a szele, hanem a vihara is elérte e tájat. A Délvidék egy része visszakerült az anyaországhoz, amit mi, magyarok felszabadulásként éltünk át túláradó könnyes örömmel, sőt magyar feltámadásként, hiszen az esemény egybeesett a Megváltó feltámadásának ünnepével. A szerbség pedig... Nagyon másként.

24

Matuska Márton: Miről szól a Dunafalvi induló? A nyár folyamán elkezdődtek a terrorista akciók: gabonagyújtogatások, robbantgatások, orvlövészek gyilkos akciói. A szomszédos zsablyai rétben majd egy tucat kakastollas csendőrt lelőttek. A magyar hatóság 1942 januárjában razziát hirdetett a tettesek elfogására. A tisztogatási fegyveres akció értelmetlen öldökléssé fajult Újvidéken, Zsablyán, Csurogon. Kabolban is razziára készült a hatóság. Csendőrkülönítmény érkezett a faluba, hoztak magukkal egy kétszáz helybeli szerb lakos nevét tartalmazó névsort, s ezzel állítottak be a helyi csendőrparancsnokhoz, Dunafalvi Lajoshoz. Felszólították, rendelje maga elé a falu két bíróját, Molnár Andort és Horváth Mihályt, segítésükkel szedjék össze a névsorban levőket. Végezni kell velük! Szörnyű feladat a két frissen kinevezett faluvezető számára. A kivégzésből nem lett semmi. Az 1990-es évek elejéig soha senki nem beszélt hivatalosan erről a történetről. Akkor is csak annyit mertek róla szólni némely helybeliek, hogy Dunafalvi mentette meg őket, ám az események ilyen beállítása súlyos történelemhamisítás. A teljes igazság ugyanis egészen más. Kezdetben Dunafalviról is csupán azért lehetett szólni, mert közel három évvel az embertömeg megmentése után, a fölszabadulásnak mondott időben nem lett kivégezve. Éppen azért, mert áthelyezték. Vaszo bácsi nem csupán az ő búcsúztatására szerzett indulót, hanem a feleségének, Vilmának is kedveskedett egy neki ajánlott tangóval. Az 1990-es évek végéig tehát többen kezdték emlegetni a féligazságot, nevezetesen azt, hogy a csendőrparancsnok volt a vérengzés megakadályozója. Ugyan miért nem lehetett erről beszélni hosszú évtizedeken át? Azért, mert 1944-ben és 1945-ben a titói hatalom lemészároltatott vagy harminc helybeli magyart és négy szerbet a soha meg sem történt razziában való részvétel vádjával. Elsőként az Dunafalvi társait vonták felelősségre, a két falu két bíróját: Molnár Andort és Horváth Mihályt, akik annak idején a saját életükkel szavatolták, hogy a helybeli szerbek között nem akad szabotőr, lesipuskás, magyargyűlölő, nem vettek részt a csendőrök lelövésében. Valójában tehát a két bíró volt a szerbmentő vállalkozás főszereplője, ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – kellett mindkettőjüknek meghalniuk. Nem illettek bele abba a sztereotip képbe, amely szerint a magyar hatóság fasiszta, szerbfaló, s aki e hatóság szolgálatában áll, az is fasisztabérenc, sőt háborús bűnös. Az igaz emberek pedig csakis a kommunisták lehetnek. Ez axiómának számított. Megvolt tehát a szabály, s ehhez kellett tartania magát Kabol minden polgárának. Az így kijelölt háborús bűnösöket felelősségre kellett vonni. A partizánok 1944. októberi megérkezése után egy ideig csend volt a faluban. Senki sem gondolt vérengzésre, hiszen a falu kevés lélekszámú magyar lakója most kezdett csak igazán örülni a korábbi szerbmentésnek. Biztatgatták is őket szerb szomszédaik: Ne féljetek semmitől és senkitől! Ti megmentettetek minket, mi most meg fogunk menteni titeket, ha netalán valaki bántani merészelne titeket. Néhány hét elteltével azonban, nyilván felsőbb utasításra, mégis összegyűjtöttek néhány magyart, elsősorban a legismertebbeket. A két bírót, mindenekelőtt. Mihálynak ekkor még nem esett baja. Hanem Andort elsőként mészárolták le. Nem azért, mert megváltozott a falu szerb lakosságának a hangulata, hanem érkezett egy küldönc, aki csak kevesek számára ismert parancsot közvetített. Ezek után a helyi partizánok

25

Horvátországi Magyarság parancsnoka saját kezűleg hasította föl a már megkínzott Andor mellkasát és tépte ki a szívét, majd a többi befogottat is lemészárolták néhány kilométerrel a falu alatt, s a Dunába dobálták őket. A képtelen vérengzés híre természetesen elterjedt a faluban, hiszen sokan láthatták, mi történik. A magyarokat halálfélelem fogta el, a szerb lakosság zöme pedig dermedten szemlélte ezt a párját ritkító szörnyűséget. Hiszen mindannyian esküvel fogadkoztak, hogy a nemes cselekedetet sosem fogják elfeledni. Összefogtak hát néhányan, s a másik bírót, Horváth Mihályt sikerült elrejteniük a korábban megmentett szerbek egyikének a házában. A partizánok megostromolták a lakóházat, a bentiek ezt visszaverték, de belátták, hogy még egy támadást nem tudnak elviselni, emberükkel együtt ők is odavesznek. A támadók ennek esélyét sejttették is velük. Mást kellett kieszelni: A Miskelának becézett védencüket ki kell lopni a faluból. Megraktak egy parasztszekeret rőzsével, de előtte a kocsiderékba, a rőzse alá befektették Horváth Mihályt. Azzal az érvvel, hogy újvidéki rokonoknak visznek tűzrevalót, elvitték a székvárosba, ahol ismét elrejtették. A titkosrendőrség azonban nyomára jutott, csellel hazahívták, letartóztatták, Újvidéken bíróság elé állították, amely jogerős ítélettel börtönbüntetést szabott ki rá. A titkosrendőrség ezzel nem volt megelégedve, s egyszerűen bementek érte a börtönbe, kihozták onnan és lelőtték. Kabol lakossága tudta, tudja, mi történt ott 1942-ben és 1944-1945-ben. Illetve akkoriban tudta. Mára már alig valaki emlékszik rá. A hamisított történet úgy lepleződött le, hogy Horváth Mihály fia, Orbán több mint fél évszázad elteltével elhatározta, kikutatja, mi történt az édesapjával meg a többiekkel. Miután földerítette a lényeget, az egészet megírta könyvben. A még nem egészen kész kézirattal beállított hozzám Horváth Orbán, s kérte a véleményemet róla. Közös erőfeszítéssel sikerült kötetbe foglalni a sok-sok dokumentumot, fényképet, nyilatkozatot. Megjelenés előtt áll, címe: Eltévedt hősök téves csatatéren. Amit leírt, az a megszámlálhatatlanul sok, 1944–45-ben lejátszódott hasonló történet között is a leginkább megrendítőek közé tartozik. Három szobor hiányzik a ma egységes településnek számító faluból. A csendőrparancsnoké és a két bíróé. Avatásukkor el lehet majd játszani a Vaszo bácsi szerezte indulót. (Megjelent az Aracs 2011. évi 2. számában)

26


Literatura Gárdonyi Géza

Ebéd a körtefa alatt Az aratógazda körültekintett és megszólalt: – Dél van. Csak a körülötte állók hallották meg. De azért megállott az egész munkástábor. Mert nem is kell oda kiabálás. Ahogy a gazda megáll és fölemeli a mutatóujját, meglátják azt az egész földön. A kaszák és a sarlók leereszkednek. Mindenki a nagy vadkörtefához igyekszik. Annak az árnyéka kerek szőnyeg az út mellett az aszott gyér gyepen. A nyári tüzes délnek egyetlen enyhe sátora. De nincs is olyan hűvöse semmiféle fának! Megnéztem az órámat. Éppen tizenkettőt mutatott. – Illés bácsi – mondom a gazdának –, honnan tudta meg, hogy dél van? A nagy, erős ember mosolyogva vont vállat: – Tudj’ az Isten. Megérzem én azt, uram, mint Paizs a szelet. – Sohase hibáz öt percet se – jegyezte meg az ispán, aki a határkövön ült és hírlapot olvasott. - Beállhatna akármelyik városba toronyórának. A körtefa alatt már akkor ott ült a szép Szabó Magda is az ura mellett. Ők a szomszéd földről jöttek ide által. Csak négyen aratnak ott, de a magukét aratják. A szép Szabó Magda kihozta az urának az ebédet. Láttam, mikor jött. Egyik karján a gyerek, másik kezében a fazekat lógatta. Tizenhat éves gyönge kis teremtés és már asszony és már anya. Csik Imre először is a fiáért nyúl. A fia csak kis inges, ölbeli gyermek. Még nincs egy esztendős. Aki megnézi, semmi különöset nem lát rajta: se járni nem tud, se beszélni, és még csak szépnek sem mondható, mert a feje hosszú. De azért Csikék nagyra vannak azzal a kis poronttyal. Ha valaki egy tarisznya gyémántot kínálna a kis tudatlan féregért, bizonyára komolyan és határozottan visszautasítanák. Mert Csikék azt tartják, hogy olyan gyerek, mint Fercsi, nincs több sem a faluban, sem az egész világon. Lám, hogy leemeli Csik Imre az anyja karjáról, olyanokat csókol a kis pufitos pofácskáján, hogy szinte csattan; és nevetve nézdegéli, mintha most találta volna a bokorban. – Nézd csak, milyen fekete a szeme! – mondja selypítve. És a szép Magda mosolyogva nézi, hogy milyen fekete a szeme a fiának. – Mondjad, fiam: apa! A kis féreg együgyű képpel nézi az apját. A szájacskája megmozdul:

27

Horvátországi Magyarság – Hapapap. Ez tetszik Csikéknek. – Mondjad, fiam: apa! – Hapapap. Elmondatják tízszer-hússzor. A Fercsi gyerek mindig csak azt feleli: – Hapapap. De ez mindig új és mindig meglepő. Pál úgy véli, hogy a szó kimondása kifogástalan, sőt kellemesen is hangzik. Olyan büszkén néz a fiára, mintha merőben annak az érdeme volna, hogy ő apa. Az anya nem olyannak látja. A szép Szabó Magda azt mondja neki: – Jaj, te kis angyal! Eközben odatelepedtek az uraság aratói is. Hej, ti királyok, királykisasszonyok és királylegények, ti pápák, bárók és grófok és aranykanalú nagy urak, ha a ti magatok drága tálaiban ilyen jó falatokat találhatnátok! Ha a ti jégbe hűtött cifra üvegeitekből olyan jóleső italt tudnátok húzni, mint ezek húznak itt a csöcsös korsóból, vagy a csobolyóból! Ha a ti szmirnai és lyoni művészettel puhított díványaitokon és hentergőiteken olyan édes nyugalmat tudnátok találni, mint ezek itt a vadkörtefa két ujjnyi kis gyepén, mikor ebéd után egy rövid félórácskát szenderegnek! Csik Imre is a felesége ölébe hajtotta a fejét. A gyerek mellettük betakarva aludt. A szép Magda egy fűszálat húzott olykor el az ura bajuszán. Imre be akarta kapni mindig a fűszálat. Játszottak, mint a gyerekek. – Nini – mondja az ispán –, a Matyi. Csakugyan az jött az úton, a Tóth Antal szamara. Honnan jöhetett egymagában? A jó Isten tudja. Mert Tóth Antal el szokta adni a szamarát és a szamár mindig visszatér hozzá. A Matyi sétálva ment hazafelé. Nyomán felporzott a kocsiút. Olykor megállott és letépett valami zöldet az árokpartról és útközben eddegélte. Egyszer csak lefeküdt a porba és meghempergődzött. – Eső lesz – mondta Gönczöl Illés. – Az lesz – felelt rá az egyik arató –, hangyákat láttam, ahogy visszafelé vitték a tojásukat. Az égen csak egy kis fehér felhő látszott. De meleg volt. Egy légy csípése olyan volt a kezemen, mint a tűszúrás. A szamár eltűnt már a kocsiútról. Helyette könnyű forgószél jelent meg az úton és a port magasra sodorta. Amint a forgószél hozzánk ér, egyszer csak látom, hogy az egyik arató leány beleröpíti a sarlóját.

28

Gárdonyi Géza: Ebéd a körtefa alatt

Csók István festménye Egyik se szólt rá semmit. Magam is tudtam, hogy a forgószél most rútul járt. Mert a forgószél nem egyéb, mint az ördög meg egy boszorkány. Összeölelkezve táncolnak. De mi is volna egyéb? A levegőben valamelyik ördög tartja a lakodalmát. Egy-egy táncoló pár olykor leér a földre és látnivaló, hogyan sodorja a port magával. A sarló bizonnyal megvágta a táncolók lábát. A leány kifut az útra, nézni, hogy van-e ott vércsepp? Vércsepp nincsen, de majd holnap meg lehet látni, melyik öregasszony jár sántítva. Az égben csakugyan valami nagy sor történik. Sötét palaszín szürke felhők tolonganak odafenn. Néha egy lomha szörnyeteg alakú elő-előválik. Az a sárkány, amelyen fölszállott valamelyik tóból a garabonciás. Honnan jöttek ezek a felhők és hova mennek? Mi a szél, amely nyomni tud meg csavarni, rázni, szórni, emelni, morogni, sziszegni és sírni? Hát mi

29

Horvátországi Magyarság az? Levegő? Puszta levegő? Föl tud kapni a levegő egy marok port a földről, hogy szétszórja a tarlón? Ki tudja ragadni a levegő az újságpapirost az ispán kezéből? A semmi nem olvas. A szél pedig magasra emeli az újságot és forgatja, olvassa. Az iskolában persze nem tanul erről senki, de hát arra való a két szeme, hogy lássa. Amit a tanító mond, hogy a szél nem egyéb, csak levegő, a levegő pedig nem egyéb hydrogéniumnál meg oxigéniumnál, azt is el lehet hinni. Az andócsi szűzről soha nem tanította senki, hogy az csak olajfesték. - Csuda az! Hát mért ne higgyünk abban, hogy a föld színe felett lelkek kavarognak!? Íme, a fecske is, mintha már fönt nem volna elég helye, csaknem a földet érinti gyors kanyargásaiban. A magasság és a mélység megtelik várakozással. Az ég színe fekete. És íme, alácikázik a nyomott csendben egy cikcakkos hegyes villám. Dehogy villám: istennyila. Az Isten meglátott valahol egy gonosz ördögöt és lesújtotta. A hatalmas lövéstől megrendült a föld a sarkában. Hol vagytok festők, hogy vászonra vetnétek azt a képet, amint az ördög a mezőn élettelenül elterülve fekszik, s mellében áll az Istennek izzó piros nyila. A zápor zuhogva ömlött alá. Az aratók elmélázva, hallgatva nézték az esőt. Csik Imre kibontotta a szűrét, és rátakarta a feleségére.

30


Kontra Ferenc

Folyó szeli ketté Ilyenkor embermagasságú körülötte a sás, a nád, és messziről alig látszik. Apró gyalogutak vezetnek hozzá. Tiszta vízéből merítettek grafitszürke korsóikkal a sokác asszonyok, aztán a fejükön egyensúlyozták a vizet. Gyerekkorba illő folyó, mesebeli tájba, ahol fényes katonai egyenruhák váltogatják egymást. Néha csak akkorka, hogy jóformán átgázolhat rajta az ember, máskor kiszélesedik, törpeharcsát lehet fogni benne, és az átúszása is komoly teljesítmény egy gyereknek, de éppen ebben volt a virtus, az első próbatétel: átérni a túlsó partra, ahol már egészen más a táj arculata, másféle játékokat játszanak másfajta nyelven. Folyó szeli ketté a tájat, Karasicának hívják, és nehéz elkülöníteni az akkort a mosttól. Mindig is a Drávaszög térképét csipkézte végig.

Csapó Nándor felvétele

31

Horvátországi Magyarság Nézem a képet. Milyen jelentéktelennek tűnik, mint egy kis kanális. Holott ez a folyócska szelte ketté a mohácsi csatateret, emellett ballagott el Radnóti az erőltetett menettel a második világégés végén Mohács felé, majd nemrég Arkan tereptarka hadai pihenték ki a partján részeg álmukat, melyben elnevezték a meghódított tartományt Krajinai Szerb Köztársaságnak. Folyton seregek mentén folyt a történelemben, mint a legtöbb időtlen folyam, mely hegyet s völgyet választ el, váltja a dombokat a sík vidékkel. Az egyik oldalon a löszhát pásztáit vincellércsaládok művelték, a túlparton a határ ekéi fegyvermaradványokat fordítottak ki a dinnyecsőszök kis fűzfából font kunyhói mellett egészen a Holt-Dunáig. Avar kori leletek, római pénzek, ágyúkerekek rozsdás sínvasa. A dűlőutakról mára eltűntek a szekerek, keresve sem találni már lovat errefelé. Annyi minden hiányzik a képről, aminek ott lenne a helye. Oda kellene állnom egy bokor mellé, hogy elmeséljem az egész történetünket. Mindazt, amiből téglányi sem maradt. A csobogáti csárda állt a Karasica mellett, hírhedt duhajkodások színtere, a legvéresebb szerelemféltő leszámolásoké, itt ömlött a legtöbb vér a folyóba. Bodolya, Izsép, Darázs, és mellettük sok hiányjel helységnévtábla helyett, melyekről csak régi írók emlékeztek meg elfelejtett műveikben. Milyen törékeny lehet maga a víztükör: az egyik Ujlaki-novellában száz év előtt, amikor a lány belenézett, és meglátta a saját arcát, tébolyultan a vesztébe rohant. Hiedelmek, babonák és legendák íveltek hidakat a patakocska fölé, amelyet régiesebben Karassóként emlegetünk. Vizét manapság már ritka hegyi forrásvizek táplálják, és egy-egy nagyobb esőtől is a kétszeresére duzzad. Mellette telnek a legszebb nyarak, rajta úsznak el legsebesebben a kitépett lapokból hajtogatott papírhajók.

32


Kosztolányi Dezső

A velencei vándor A Sóhajok hídjáról egy sebhelyes arcú, deres férfi bámulta a lagúna sekély vizét. – Most akár örökre is itt maradnék… – mondotta halkan, olyan csendesen, hogy talán maga is alig hallotta. Az a hang fátyolos és fáradt volt. A zárt ablakokon át búsan vergődött ki a fakó vizekre, és meghalt a piszkos tengeren. Vállára tettem a kezem, és hívtam a szabadba. – Menjünk innen. Az ember követett. Bizonytalanul, imbolyogva jártunk mindketten, és némák voltunk. Végre ő kezdett beszélni: – Már tíz éve tart ez. Az ismeretlen megállott, s most alaposan szemügyre vehettem. Kopott, lerongyolt, öregedő hivatalnokfélének látszott. Olaszos sapkát viselt, és egy tengerészövet, s mindegyik ruhadarabja más és más nemzet viseletéből telt ki. Csak a bajusza alatt bujkált valami becsületes, alföldi magyar vonás. Még délelőtt találkoztam vele. Nehéz, kínos vallatás után sikerült róla megtudnom egyetmást. A kérdéseimre többnyire mosolygott. Aztán kávéházba mentünk. Sok feketekávét rendelt, s egymás után szívta az erős, olasz virzsiniákat. A délutáni nyugalomtól, a kávétól és a dohánytól megoldódott a nyelve: – Egy este érkeztem ide. Húsvét szombatján. Azóta itt vagyok. – Feszülten, meredt szemmel néztem a különös emberre. – Ne kérdezze, hogy miért. Hiába is magyarázgatnám. Egy este az embernek egyszerűen kedve kerekedik felülni az első gyorsvonatra, s menni, menni, mindig csak menni. Azután megérkezik valahova. Ismeretlen utcákon csatangol, idegen embereket lát, idegen nyelvet hall, s úgy érzi, hogy otthon van. Nem bír elmenni. Szeretne mindörökre ott maradni. Halkan és félénken szakítottam félbe: – Értem. Az ismeretlen mélyet szippantott, és fölragyogott az arca: – Érti? Akkor megértette az életemet is. A többiek nevetnek rajtam, hóbortosnak, züllött csavargónak tartanak. Azok nem értenek. Lehunyta a szemét, és sokáig szótlanul ábrándozott: – Azon az estén láttam először a tengert. Leültem a padra, és órák hosszáig néztem, míg süket és vak nem lettem, míg bele nem butultam a víz játékába. Olyan elhagyottan feküdtem

33

Horvátországi Magyarság előtte, mintha csak láttam volna. A lábaim előtt hevert. Körültáncolt, nyalta a kezeimet, packázott velem, tajtékozott, zenélt, zongorázott, őrjöngött. A part pedig nagyon elhagyatott volt. Akkor már derengett bennem az a babonás érzés, ami később kettévágta az életemet. Hogy kinyúlok a parton, és semmit sem csinálok többé. Hogy ott maradok. Hogy elfelejtek mindent és mindenkit. Reám nézett, és a szeme nedves, zöld fényben égett. Megijedtem. Ez a szem oly tiszta és végtelenbe vágyó volt, mint a tenger. – Azután bevetődtem egy templomba. Nagyszombati gyertyák égtek, s vén olasz papok karingben, violaszínű stólával mormolták a fenségesen szomorú egyházi litániát. Egy fekete padra roskadtam. Magam sem Roger Wollstadt: tudom, hogyan. De akkor már egész világoSóhajok hídja Velencében san éreztem, hogy ha akarom, ha nem, itt kell maradnom. Mintha arra is emlékeztem volna, hogy egyszer, századokkal ezelőtt, már éltem itt, és verekedtem nőért, kenyérért, itt, éppen itt, imádkoztam, szenvedtem és örültem. Behunyt szemmel néztem a várost. Az embereket is mind ismertem. És tudom, késő éjjel egy rezgő fejű, ősz páter tuszkolt ki a templomból. – És? – És azóta itt vagyok. Másnap nem tudtam fölkelni az ágyamból. Harmadnap sem. Negyednap sem. Itt maradtam. Az ismeretlen szemembe nézett, s látszott, végtelenül boldog, hogy megértem. Lassan kisétáltunk a tengerpartra. Rozoga ladikban egy vak fiú lengett a vízen, és dalolt. A kíváncsi idegenek egy-egy soldót* dobtak a kalapjába. – Nézze ezt a vak fiút – mondta. – Nem gondolja, hogy nagyon hasonlít hozzám? Alatta az ingó tenger, feje fölött a vakság sötétsége, s ő a két végtelenség közt rongyosan, hitetlenül dalol… Milyen szép… Nyújtotta kezeit, s a tengerre mutatott. – Mennem kell. Azzal beszállt egy gondolába, s lassan, bizonytalan evezőcsapásokkal továbbevezett. Ő is dalolt. Sokáig néztem utána. A gondola – fekete vízi koporsó – bánatosan lebegett előre.

34


Mándy Iván

Ó, az a nyár! Arnold, ahogy végignézett a reggelizőasztal társaságán: – Csak arra vagyok kíváncsi, hogy ha ő lett volna ott azon a nyáron! Ez a vitrinnövendék! Ó, az a nyár a Balatonnál! Egy kamillateás bögre: ez volt a Balaton. Szétázott arc, gyulladt szem emelkedett ki a bögréből. Ez volt Ágika. Valamilyen összeragadt gézcsomóval borogatta a szem héját. Árpa. Hát igen, már a második napon olyan árpát kapott! Rosita Rántotta nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon: – Ne haragudjon, Arnold, de én még soha nem kaptam árpát. Egyáltalán most hallok először ilyesmiről. A porcelán cukortartó meglehetősen titokzatosan: – Előttem nem éppen ismeretlen. Egy orvosi szaklapban olvastam róla. Pontosabban ennél az asztalnál valaki felolvasást tartott arról a meglehetősen kellemetlen… Árpa! Árpa! Mintha valami latin neve is lenne, szóval olyan orvosi… – Most éppen nem jut eszembe! – vágott közbe Arnold – Mindenesetre olyan gyulladásos. – Mindenesetre olyan ronda! (Rosita Rántotta.) A maga Ágikája mindenfélét megkap. Nem is csoda. Ha valaki örökké náthás! – Kedves Rosita, más az árpa, és más a nátha. Ági a bögre fölött még mondta is: „Inkább náthás lennék! Akkor legalább kimehetnék a partra.” Ott ült abban az átforrósodott szobában. Előtte a kamillásbögre. Abba nyomogatta a gézcsomókat. Csorgott az arca. Csorgott az asztal. Az egész szoba. – Maga is, Arnold? – Én is megkaptam a magamét. Kis barátnőm alaposan összefröcskölt. De azért nem mozdultam mellőle. Hiszen ha én is magára hagyom… – Miért? A kedves papája és a kedves mamája? – Na igen, azért ők ott voltak. Arnold szinte látta abban a fülledt, kamillatea szagú kis szobában a kedves papát és a kedves mamát. Úgy merültek fel Ági mögött, mint két félig feleresztett léggömb. A filmtudományok doktora rövid ujjú, foszladozó ingben és még foszladozóbb nadrágban. Ági, anélkül hogy hátrafordult volna, kiszólt a bögréből:

35


Gregor Anita: Siófok, hattyúk, Balaton – Apu, te már megint horgásznak álcázod magad. – Kislányom! – A filmtudományok doktora széttárta karját. – Apu, te még soha egyetlenegy halat se fogtál. Kint ülsz a víz mellett, és elbeszélgetsz a halakkal. Csak tudnám, miről. – Hát erről-arról. Egy biztos. Sose kérnek tőlem semmit. Még egyetlen halnak se kellett elintéznem semmiféle ügyét. Ági kicsavart egy gézdarabot. Úgy illesztette a szemhéjára, mint egy monoklit. – Egyszer egy ernyőt lógattál a Balatonba. – A monokli megcsúszott és csöpögött, csöpögött. – Ernyőt! Még hogy ernyőt! – Ott ültél egy öreg esernyővel, amikor kimentünk hozzád anyuval. Igaz, anyu? Anyu nem felelt. Mintha semmit se hallott volna ebből az egészből. Mérhetetlen aggodalommal nézett a férjére. – István! Azért ki kéne hívni Török doktort.

36

Mándy Iván: Ó, az a nyár! – Már kihívtuk Török doktort. Nagyszerűen megvacsorázott. Mindent bevágott, amit csak itt talált. – De halat nem talált, apu, pedig azt mondta, hogy nagyon reménykedett a halban, de hát hiába reménykedett, mert te esernyőt lógatsz a Balatonba. – Nem tetszik nekem a gyerek szeme. (Anya.) – Török doktornak tetszett. (Apa.) Azt mondta, alig látott még ilyen jól fejlett árpát. Pompás példány. – Pompás példány! – visszhangozta Ági. Belenevetett a bögrébe. A kamillatea hullámzott, mint a tenger. – Pompás példány! Valóban pompás példány! Apa mögötte állt foszladozó dresszében. Elmosolyodott. Anya halk, riadt suttogással: – Ez a te műved, István! – Az én művem? – A huzatok! A te örökös huzatjaid! Az ember gyanútlanul olvas vagy beszélget, és egyszer csak bent ül a huzatban. Olyan észrevétlenül tudod csinálni, olyan fondorlatosan. Apa akart valamit mondani, de aztán csak felsóhajtott. – Azt hiszem, megnézem a halakat! – Üdvözlöm a halakat – hallatszott a bögréből. Apa eltűnt. Az ablakból még lehetett látni, ahogy beül a csónakba. Aztán ki a vízre! Anya Ági körül járkált. Gondosan összegyűjtötte a szétázott gézdarabokat. Vadonatújakat varázsolt elő. – Felolvassak valamit? Ági intett a fejével, hogy nem, nem, anyu! Anya még egy darabig mögötte állt. Csöndesen, észrevétlenül kiment. Magunkra maradtunk. Kis barátnőm egy újabb gézdarabkát nyomott a bögrébe. Ingerülten kifacsarta. A bús, sárgásbarna lé visszacsorgott. – Ne adjak egy borogatást, Arnold Paskál? – Nem, köszönöm. – Biztos, hogy nincs árpád? – Őszintén remélem. – Hát nekem van, és nem is múlik el soha többé! És most már örökké ilyen leszek. – Na, na… – Semmi na, na! – Dühödten tologatta a borogatást a szemhéján. Fogta, és belevágta a bögrébe. – Hazamegyek!

37

Horvátországi Magyarság – Haza! A Balatonról? – A Balatonról? De hiszen te is tudod, Arnold Paskál, hogy még csak nem is láttam a Balatont! – Ott van előtted. – Ez a…? – Rámeredt a bögrére. A gézdarabka a bögrében, mint egy gazdátlan, szétázott csónak. – Nézd csak, már itt is a csónak. Kicsit öreg meg viharvert. Szóval olyan igazi csónak. Szállj be, és a többit bízd rám. Előttünk a végtelenné tágult Balaton. Azon egy parányi kis csónak. Előbb én szálltam be. Fölnyújtottam a kezemet Áginak. – Ugorjon, kisasszony! Bent volt a csónakban. Ott kuporgott a csónak végében az összegubancolódott halászhálók között. Valamibe beleakadt a keze. – Szigony! Arnold Paskál, ez egy igazi szigony! Alámerítettem az evezőt. – Az én csónakomban mindig akad egy igazi szigony. Erre lehet számítani. – Bálnavadászszigony? – Bálnavadászszigony. A csónak önmaga körül forgott, mintha sose akarna elszakadni a parttól. A parton egész kis csoport verődött össze. Az öreg vasutas unokái, akik itt laktak a mi vityillónk mellett egy kiszuperált vasúti kocsiban. A fagylaltos, aki kocsijával minden délelőtt és délután megjelent a parton. A palacsintaárus, az újságárus. Aztán Ági pajtásai. – Hogy bámulnak! – Ági hátradőlt. A nap felé fordította arcát. – A te bálnavadászcsónakodat bámulják. – Az biztos, hogy nemigen láttak még ilyet. Közben a csónak már lassan eltávolodott a parttól. – Lehet, hogy összeakadunk egy bálnával; talán éppen a te régi ellenfeleddel? Tudod, még bálnavadász korodból. Na, hogy is hívják? – Nagy Géza. – Igen. Nagy Géza. Muris lenne, ha összeakadnánk. – Elég muris lenne. Bár a Balatonban ritkán lehet bálnákkal találkozni, de hát… Ki tudja, Nagy Géza talán már csak egy olyan balatoni bálna. – Mit akarsz ezzel mondani? – Tudod, olyan régen láttam Nagy Gézát. Fölötte is eljárt az idő. Talán kiszuperálták a tengerekről, és átkerült ide a Balatonba.

38

Mándy Iván: Ó, az a nyár! Ági lehunyta a szemét. Úgy mondta csöndesen mosolyogva: – Egy öreg bálna… egy öreg balatoni bálna. Ahogy fölnézett, az apja volt előtte. A filmtudományok doktora egy fölfelé fordított esernyőn a Balaton közepén. Az ernyő nyelét fogta, mint valami kormányt. Derűsen lebegett a vízen. És mintha már régen hallgatta volna a beszélgetésünket. – Igen, kislányom, a bálnák igazolványt kapnak. Igazolvánnyal látják el őket. Mégiscsak tudni kell, hogy ki honnan jött. A Jeges-tengerből vagy pedig… – De apu, hát miféle igazolványt? Apu nem felelt. Halak bukkantak fel körülötte. Vidáman fickándoztak. Szájukat tátogatták. Oly figyelmesen, akárcsak egy iskola növendékei. – Lehet, hogy apu lefelelteti őket. – Inkább csak beszélgetnek. Mindjárt elkezdődik egy beszélgetés. Egy nagy vízi beszélgetés. Otthagytuk aput az ernyőjével a halak gyűrűjében. Csónakunk továbbsiklott. – Lehet, hogy összeakadunk Uékkal – mondta Ági. – Könnyen lehetséges. Csakugyan, Uékkal mindig lehetett találkozni. De csak nyáron, és csak a Balaton vizén. Még soha senki se látta a kisfiúsan mosolygó, őszes szőke U papát a parton. Soha nem tűnt fel a sétányon a nyaralók között. A bronzbarna U mama is az Aquillo II fedélzetén sült le. A két U fiú pedig talán soha nem is járt iskolába. Egyébként U Karcsi örökké olvasott a hajón. (Azt ne merje valaki mondani, hogy az Aquillo II csónak vagy vitorlás!) U Karcsi szerint sehol se lehetett olyan jól olvasni, mint a hajón. A lányokkal se törődött, akik olykor felbukkantak. A lányokkal U Laci törődött. U Laci halászta ki őket a Balatonból. Különben honnan kerültek volna a hajóra? A lányok napoztak, főztek, énekeltek, olajjal kenegették U mama hátát, bedörzsölték U Karcsi vállát és lábát. Karcsi soha nem nézett fel a könyvből, soha nem tudta, ki dörzsölgeti a vállát meg a lábát. Aztán egyszerre csak eltűntek a lányok. Belevetették magukat a vízbe, és eltűntek. Egy lányt egyszer U papa behajított a Balatonba. A lány tízóraizás közben szétnyomott egy paradicsomot. A paradicsom csúnyán szétfröccsent a fedélzeten. U papa derűsen mosolyogva odament a lányhoz: „Kisasszony, ki kéne hogy kössem az árbocrúdra. De hát én utálom az ilyesmit.” Megfogta a lányt, és bedobta a vízbe. Ahogy ott csónakáztunk kis barátnőmmel, mindez eszünkbe jutott. Uék, az Aquillo II, meg hogy mi lenne, ha egyszer télen becsöngetnének az Ipar utcába az U fiúk. U Karcsi és U Laci. – Azt hiszem, kinyúlnék! – nevetett Ági. Elkomolyodott. – Csak tudnám, hogy apu hogy bukkant rájuk. – Hát itt a Balatonon vagy még régebben. Talán nem is a Balatonon.

39

Horvátországi Magyarság – Mire gondolsz, Arnold Paskál? Jól ismertem ezt a gyanakvó pillantást. „Mit sütöttél ki már megint, Arnold Paskál? Nagy kópé vagy te, azt hiszed, nem ismerlek?” Pedig hát nem találok én ki semmit. De igazán! Én még soha nem találtam ki semmit. – Nem tudod, hogy apád valaha tengerész volt? – Apu? Tengerész? – A másodkapitányságig is fölvihette volna. Ismerte a tengert, a szél járását, az embereit. Igen, azt hiszem, senki olyan jól nem ismerte a legénységet, mint apád. – És ezt te honnan tudod? Elmondta? Neked elmondta? – Nem kellett hogy elmondja. Sosem szolgáltunk egy hajón, de azért tudtam róla egyetmást. Mi tengerészek általában tudtunk egymásról. – Ti tengerészek? – Apád meg én meg U kapitány. Most már elárulhatom, hogy mi hárman még a tengerről ismerjük egymást. U kapitány valahogy mindig elkeveredett a viharban. Vakmerő volt, de semmi megfontoltság! Egy pillanat alatt döntött. Ez néha szerencsés volt, de néha… Apádnál más volt a helyzet. Apád maga a megbízhatóság. Mint első tisztnek mindig kikérték a véleményét. Apád felmérte a helyzetet. Ha abban a kikötőben nem bukik be egy moziba… – Bebukott egy moziba? – Bebukott, és bent is ragadt. Ő, aki maga volt a megbízhatóság, egyszerűen elfeledkezett a hajójáról. Ült abban a sötét lyukban, és a vászonra meredt. Meg kell mondanom, hogy apádat haditörvényszék elé állították. Nem kerülhette el a haditörvényszéket. – De Arnold! – Ági fölugrott. Majdnem belepottyant a Balatonba. – Ülj csak vissza! Apádat végül is nem állították a kivégzőosztag elé. Még attól is eltekintettek, hogy a nyilvánosság előtt fosszák meg tiszti jelvényeitől. Beérték azzal, hogy önként lemond. Elárulhatom, példátlan engedékenység! Még akkor is, ha figyelembe vesszük apád vitathatatlan érdemeit. Közel hajoltam Ágihoz. – U kapitánynak nagy szerepe volt ebben az enyhe ítéletben. U kapitány kiállt apád mellett. – Ez igazán derék dolog volt U kapitánytól! – Derék dolog? Sokkal több, mint derék dolog! U kapitány a tiszti becsületével játszott. Ági eltűnődve: – U kapitány… U kapitány… Merre járhat most U kapitány? Te Arnold, nézd csak! Kádár Jutka napozott egy kertben. Mellette egy bársonyos bőrű, fekete ló. – A Cigánylány – mondta Ági. – Ezen tanult lovagolni. Csakhogy sose tanult meg lovagolni, mert a Cigánylány többször ledobta. Egyszer a karját is eltörte. És most együtt nyaral-

40

Mándy Iván: Ó, az a nyár! nak. Igaz, hogy Jutka sohasem tudott megválni a Cigánylánytól, de azért hogy együtt nyaralnak!… Együtt nyaraltak. Kádár Jutka és a Cigánylány. Jutka a veranda kőlépcsője mellett napozott egy nyugágyban. Napolajok, kenőcsök a kőlépcsőn. Üres kólásüveg, pohár. Egymásra dobált képeslapok a földön. A Cigánylány szelíd szemrehányással ingatta a fejét. Így összegyűrni ezeket a lapokat! Különben pedig magam is belenézek egyikbe-másikba. De hát erre persze senki se gondol. Kádár Jutka semmire se gondolt. Napozott. A kert oly közel a Balatonhoz. Majdnem belecsúszott a vízbe. És végig a kertek szinte a Balaton tükrében. Az aprócska házak mintha a víz mélyéből emelkedtek volna fel. A szomszéd kertben Pánczél Péter. A kerítés mellett ácsorgott. Álmosan hunyorgott. Ásítozott. – Péter! Pánczél Péter! Ági feléje intett. Péter nem intett vissza. Rámeredt a csónakukra, de mintha soha nem ismert volna bennünket. – Hát ezzel meg mi történt? – Ki törődik vele! Fehér hajú néni és fehér hajú bácsi lépett ki az egyik villa kapuján. A néni sötét ruhában, széles karimájú kalapban. A bácsi világosbarna öltönyben, szalmakalapban. Gondosan bezárta a kaput. A kulcsot zsebre tette. Karját nyújtotta a néninek. Elindultak a tó felé. – Bikics bácsi és Bikics néni – mondta Ági. – Régebben náluk nyaraltunk. Bikics bácsi és Bikics néni lassan, ráérősen belesétáltak a Balatonba. Az apró termetű Bikics bácsi tűnt el előbb. Bikics néni, mint egy tétova állólámpa, a széles karimájú kalapjában. Kissé meglepődve körülnézett. Megigazította karperecét. Aztán ő is elmerült. Két kalap a tó vizén. Két derűsen ringatózó kalap. Ági rám nézett. – Hallod-e, Arnold! – Á, semmi! Leköltöztek a tó mélyére. – Az Aquillo II! – kiáltott fel Ági. – Itt az Aquillo II! Jött, jött az Aquillo II fehér vitorlájával kissé fél oldalra dőlve. Mint aki nem fél attól, hogy elmerül. Legfeljebb végigmossa a víz a fedélzetét. U kapitányt az árbocnál, a napozó U mamát, U Karcsit meg U Lacit. Lehet, hogy Uék egy pillanatra alámerülnek. De ez nem lep meg senkit. Ijedségről ne is beszéljünk. U Laci a hajó orrában guggolt. Ahogy meglátta a csónakunkat, felállt, integetni kezdett. – Ági! Arnold! Újjászervezem a mansaftot!

41

Horvátországi Magyarság Nem túlságosan értettem, hogy miért kell újjászervezni a legénységet. Lázadás tört ki a fedélzeten? De hát ki lázadt fel? U mama? Mégis miért? U Karcsi egyszer bevágta a vízbe a könyvet? „Ezen az ócska ladikon már olvasni se lehet!” Ez elképzelhetetlen. Hát akkor? Egy biztos. Az Aquillón számítanak ránk. Nélkülünk egyszerűen nem lehet újjászervezni a mansaftot. Ági integetett, kiabált. Én meg eveztem. Egy ernyő elrepült mellettünk. Egy fölfelé fordított esernyő elrepült mellettünk a vízen. A filmtudományok doktora belekapaszkodott az ernyő nyelébe. – Hahó, jövök már! U kapitány, öreg cimbora! Bennünket meg se látott, pillantásra se méltatott, ahogy az Aquillo felé siklott. U kapitány meglengette a sapkáját. A hajóról ledobtak egy kötélhágcsót. A filmtudományok doktora egy pillanat alatt fent volt a fedélzeten. Meg kell mondanom, macskaügyességgel kúszott fel. Kezet rázott U kapitánnyal. Fölsegítette Ágit. Kis barátnőm után pedig én magam is felléptem az Aquillo fedélzetére. Lejelentkeztem: – U kapitány! A mansaft készen áll! Egy hang a part felől: – István! Ez lehetetlen! Magad is tudod, hogy ez teljesen lehetetlen! Dermedten álltunk a fedélzeten. Dermedten néztük, ahogy a part felől fehér ruhájában, mint egy aggodalmas felhő száll felénk nagy Ági. Lim-Lom Jolán, ahogy elszállt Arnold fölött: – Csak hallgatom, hogy miket fecseg itt összevissza, maga csatornatöltelék! Közönséges csatornatöltelék!

42


Potozky László

Halálösztön Az elítélt a cellájában zokogott. Úgy ült falhoz szegezett priccsén, mint egy lehorgasztott fejű, cserepében elszáradt szobanövény. Lábai között, egy kisasztalon utolsó vacsorája: marhahús krumplipürével. Az étel szinte érintetlen, és az a pár falat is a cella sarkában elhelyezett vécékagylóban úszkál. Ha elcsendesedik, a falat piszkálgatja, amíg könnymirigyei újabb adagot nem termelnek. A lekapart festék nyomán keletkező foltok felhőket idéznek. Csak az epesárga olajfestéket kell képzeletben fölcserélni, és már ott is az ég. Nem vágyik utána, pedig legkevesebb három éve nem látta, és ki tudja, azóta eltelhetett még egyszer annyi idő, de az is lehet, hogy csak egy félév vagy csupán pár hét. Most a körmét meg akörül a bőrt próbálja rágni, de nincsen már, amibe belekaphatnának a fogai. Rágnivaló híján hüvelykje a szájába csúszik, úgy szopja, akár egy kisgyerek, nyála feloldja kézfeje többnapos piszkát, barna lé erezik alá szája pereméről, állkapcsai mozogni kezdenek, az őrlőfogak nekiindulnak, fel-le, előre-hátra, vacsora helyett önmagát fogyasztja. Némi járkálás talán megnyugtatná, de ha felállna, és elkezdene sétálni, egyébre nem tudna gondolni, csak arra, hogy milyen embertelenül szűk ez a föld alatti lyuk. Olyannyira jelentéktelen ez a hat köbméternyi űr, hogy nemcsak a fény, hanem még a léghuzat is messziről elkerüli. Újból megpróbálkozik a vacsorájával, bár gyomra az idegességtől diónyira zsugorodott ös�sze. Belevág a húsba, befalja, pürét lapátol utána, uborkát harap rá. Megrágni nem tudja, nincsen nyála hozzá. Meg kell próbálnia egyből lenyelni. Egyszerű izommunka. Csakúgy, mint a gyomor összerándulása. Újabb ételporció a vécékagylóba. Három napja, amióta szóltak neki, egy falat sem ment le a torkán. Mintha emésztőszervei már őelőtte meghaltak volna. Csak egyvalami él benne igazán: a szorongás. Ő maga táplálja azzal, hogy állandóan kint röpteti gondolatait a folyosón, a kicsempézett, ablak nélküli kamrákban, az udvaron, a fal mellett – mindenhol, ahová készül. Vissza kell hívnia őket a négy fal szűkösségébe. Vállig tűri inge ujját, ráharap a könyökhajlatára. Fogai lassan áthatolnak a bőrön, gondolatai visszatértek, sőt, meg is szűntek, de ő csak nem enged fel, saját vére ízével a szájában arra gondol, hogy ha most át tudná harapni a vénáját, percek alatt kivérezne, és akkor nemcsak hogy megúszná a dolgot, de a szorongástól is örökre megszabadulna.

43

Horvátországi Magyarság Elhúzódik a kémlelőnyílás retesze, kulcs csörren, árnyékok nyúlnak a lámpa fénykörébe, bakancstalp csattan az elítélt arcán, állkapcsai elernyednek, a vénák megmenekülnek, ő pedig a padlóra roskad. – Nézd meg, mit csinál! – acsarog az egyik őr, és ismét belerúg. – Látom! – társul be a másik, és az ő lába is lendül. – Úgy látszik, nem győzi kivárni. – Siet. Nagyon siet. A vacsoráját sem ette meg. – Dehogy siet! Csak egy büdös dög. Rágni is lusta. – Hát nem tudja, hogy éhgyomorral nem lehet sétálni? Az elítélt priccse sarkára támaszkodva feláll. Könyökhajlatában hurkás daganat lüktet. – Nézd meg, mit csinált a karjával! – Persze, többet nem lesz szüksége rá. Az elítélt fogai közt darabossá alvadt a vér. Mintha homok került volna a torkába, a vérrögök sehogy sem akarnak lecsúszni. Szája vigyorszerűen széthúzódik, ahogy nyelni próbál. Potozky László – Te, ez röhög rajtunk! Látod? – Persze hogy röhög! Azt hiszi, jól megszívatott! – Nem akar enni? Jól van! Akkor a fogaira sincs szüksége. * Állva várta az ajtó nyílását. Nem fog ő hisztériázni, amikor viszik. Fölösleges cirkuszt rendezni. Nem vágyott egyébre, csak hogy vége legyen ennek az egész kálváriának. Nyikordul az ajtó, és már emeli is egymáshoz szorított csuklóit. Maga a halál lép be – legalábbis úgy tűnik a cella gyenge megvilágításában –, de a kaszája nincsen nála, helyette valami szögletes tárgyat szorít a melléhez. – Csak én vagyok, engedje le a kezét – mondja a pap. – Tudom, hogy nem akar gyónni, de a szabályzat előírja, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget. Leülök maga mellé egy kicsit, ha nem bánja. Elfáradtam. Mára maga a negyedik. – Dolgozik az üzem, mi? – Miféle üzem? – Hát a vágóhíd. – Mára egyedül maga van előírva. A többiek csupán beszélgetni akartak.

44

Potozky László: Halálösztön – Hát, mocsok dolog ez a magány. – Nem a társaságomra vágynak. – Ne vicceljen! Ha nem a társaságáért hívatják, akkor mégis miért? – Könnyíteni akarnak magukon. – Arra ott a vécé. – A lelkük terhes. – A lelkük! Hogy milyen érzékenyek lesznek a négy fal között a gazemberek! – Hogy beszélhet ilyen könnyelműen? Pont maga. – Mért, mi van velem? – Maga, akinek annyi van a rovásán. – Nekem semmi sincs a rovásomon. – Ne mondja, hogy nem bán semmit! – Még csak a lelkiismeret hiányzik nekem innen! Alig férek el magammal meg a gondolataimmal. – De amit tett... – Magát véletlenül nem feloldozni küldték ide? – De igen. – Akkor meg mit vádaskodik? – Nem vádaskodom. Csak ahhoz, hogy feloldozzam, először tudatosítanom kell magában a bűnét meg annak súlyát. Az elítélt kidörzsöl szeméből néhány elakadt könnycseppet, végighúzza nyelvét letörött fogain, arcán ismét furcsa grimasz, ez talán valóban egy vigyor torzója. – Tényleg segíteni szeretne rajtam? – Persze. – Egészen biztos benne? – Természetes, hogy fél egy ilyen lépés előtt. – Szó sincs itt félelemről! Én nem félek. Sőt, alig várom. Viszont a bizonytalanság, ez az átkozott huzavona, ez kikészít. Olyan, mint amikor műtétre készül az ember: azelőtt jól megváratják, de közben negyedóránként figyelmeztetik, hogy hamarosan tényleg viszik. Az elítélt a papra pillant, vajon megértette-e őt. A pap azonban csak annyit mond: – Folytassa csak. – Nem traccsolni akarok, csak egy kis segítséget kérek. Van magánál valami, ami számomra nagyon értékes. – Éspedig?

45

Horvátországi Magyarság – Cipőfűző. – Micsoda? – Ne tegye itt nekem a hülyét! Adja ide egyik cipőfűzőjét. A köpenye alól úgysem látszik ki a lábbelije. – Ne kérjen ilyesmit. – De elegem van az időhúzásból! Tudom, hogy elkerülhetetlen, ezért minél hamarabb túl akarok lenni rajta! Hogy magyarázzam, hogy felfogja? Azt akarom, hogy egyből toljanak be a műtőbe! Érti? A pap felhúzza a lábát, kezét a lábfejére csúsztatja. Összecsípi a fűző végeit, mintha ki akarná oldani, de ebben a pillanatban kitárul a cella ajtaja. – Na, felkente-e, atyám? A pap lesimítja köpenyét, és mielőtt távozna, keresztet vet az elítéltre. * A kinti levegő szinte felmetszi tüdejét, az ég pedig azzal a sok felhővel olyan ingatagnak látszik, mintha bármelyik pillanatban rászakadhatna. A fényesség is elviselhetetlen – lehunyja szemeit. Lépcsők szegélyébe akad a lába, léptei deszkapadlón dobognak. Valahonnan hallja, ahogy egy hang utasításokat osztogat: olajozza meg rendesen, ellenőrizze a csigákat! A fejére húznak valamit, arca előtt kimelegszik a levegő, saját szájszagát lélegzi vissza. Csiklandozza nyakát a kötél, fasza kis sálad van, suttogja valaki a fülébe, várja, mikor nyílik meg alatta a föld. Aztán kavarodás támad, szedjétek le, seggfej banda, még egy parancsot sem vagytok képesek elolvasni? Fellazítják nyakán a kötelet, lehelete felszabadul a zsák alól, de szemét továbbra is csukva tartja. Visszaviszik a cellájába, ahol tudja jól, mi vár rá. Hólyagja megadja magát, gyéren folyik vizelete, mintha könnyek csordulnának végig a lábszárán, hosszan tart az ürítés, egészen belefeledkezik. – Eszméletlen a szaga – mondja valaki. – És össze is hugyozta magát. * Az elítélt a cellájában zokogott. Megint. Hányadszor? Maga sem tudja. Képzeletben eddig annyiszor meghalt, hogy csak a testével kéne végezni már. Ha él még az is egyáltalán. Ellenőrizhetné, de nincs hozzá bátorsága. Fél kitapintani saját pulzusát.

46


Rakovszky Zsuzsa

A nyár maradéka – Solmáreluccsitá… Egyedül ődöng az óvoda udvarán a párás melegben, időnként valamelyik fogócskázó nekirohan, ilyenkor behúzódik a fal mellé, hogy legalább a nyomában vágtató fogót kikerülje. A szőke, lusta mozgású óvónő a fal tövében felállított hosszú lócán üldögél, és egy újsággal legyezgeti magát. A kövér nő széles agyagarca izzadságtól ragyog, az udvar túlsó végéből érkezik fújtatva. Rengve lehuppan a szőke mellé a hosszú padra, zsebkendőjével a homlokát törölgeti, hóna alatt a köpenyén hatalmas, sötét folt. – Levegőt se kap az ember ebbe a rohadt hőségbe… Tudja, hogy már csak pár hétig jár ide („Mit csináljak vele, most, hogy szegény Nenne nincs már, nem vehetek ki egy hónap szabadságot…”), utána már az iskola következik, mégis mintha mindez az örökkévalóságig így akarna maradni: az árnyéktalan, forró udvar, a száraz fű és a forró beton, a kiabálás és a rohangálás körülötte, a harsány és megvető vezényszavak, a sötét tekintetű Attila, aki időnként futtában szórakozottan bokán rúgja. Bágyadt vezényszavak, vontatott vonszolódás befelé párosával (ő a sor végén ődöng magányosan), székhúzogatás, tányércsörömpölés. A levesen szerencsésen átesik, nem jó, nem rossz, semmilyen. Zsírszag, égésszag, a vizeskancsóba belesüt a nap, fogoly szivárványt támaszt benne. Zsíros húscafatok vöröses lében, szívós sápadt rostok, a lé alattomosan szivárogva alámossa a sárgás és égettbarna tarhonyaszemek kupacát. – Innen addig föl nem kelsz, amíg…! Kinn a túláradóan kék égen madarak repülnek a gyárkémény irányába, eltűnnek mögötte, felbukkannak a másik felén. Két nő halad a nyitott ablak alatt, az egyik nevetve mesél valamit („mondom neki, de Pista, ezt maga nem gondolhatta komolyan…”), egy pillanatig esztelenül reménykedik, hogy a másik nő talán az anyja, és ma korábban jött érte, de közben persze tudja, hogy ez lehetetlen. Már csak egyedül ül a hosszú asztalnál, úgy érzi, mindenki őt nézi, és hevesen vágyakozik a széthajtható ágy viszonylagos biztonsága és névtelensége után. – Na mi az, meg se kóstoltad? Jobbhoz van szokva a kisasszony? Meg fogod te ezt enni, édes fiam: csak figyeld meg, milyen szépen meg fogod te ezt enni! Na, állj csak föl! A kövér nő lezuttyan az övével szomszédos székre: óriáskirálynő a törpék birodalmában. Az egyik combnyi kar átfogja a derekát, lerántja a köpeny alatt duzzadó és izzadó hústenger örvényébe, a kövér nő ölébe, nekiszorítja az óriásmelleknek, alig kap levegőt, mintha egy hullámzó hústóba készülne belefulladni. Érzi a másik test undok, idegen forróságát és a saját tehetetlen, gyilkos dühének izzó vörösségét az egész testében – a zsíros létől vöröslő kanál behatol a meglepetéstől nyitva felejtett szájába. – Megtömlek én, édes fiam, mint a libát, ha neked ez kell… Fuldokolva nyel: a következő kanál elől megpróbálja összeszorítani a fogát, de az óriáskéz két-

47


Lipper Ákos: Lány a strandon

felől erősen, fájdalmasan megnyomja az arccsontját, a szája akarata ellenére kinyílik. Igyekszik rágás nélkül lenyelni, amit a szájába tömtek, hogy ne érezze a húscafatok ízét. – Na látod, hogy megy ez, csak akarni kell… Egy húsdarab megakad a torkán: vajon most meg fog halni, mint Hófehérke a mérgezett almától? – Vizet… – tátogja.

48

Rakovszky Zsuzsa: A nyár maradéka – Nincs víz! Majd ha megetted… Az elakadt húsdarab útjában áll az utána következőknek. Nyelni próbál egyszer, kétszer, háromszor, hiába, a húsdarab nem moccan, megpróbálja fölköhögni, a szája elé kapja a kezét, ahogy tanulta, de az óriáskéz megragadja a csuklóját és lerántja: az óriásnő nyilván azt hiszi, el akarja takarni a száját a következő kanál elől. – Nem bírom lenyelni! – nyöszörgi, és a torkára mutogat. Az óriásnő ádázul mosolyog. – Dehogyisnem bírod, édes fiam, dehogyisnem bírod… És csakugyan: száraz, összeszűkült torka egyszer csak enged: leereszti az elakadt húscafatot, és utána sorra a többit. Folyik az orra és a könnye, minden izma ellazul, mintha rongyból lenne az egész teste, ernyedten kuporog a hatalmas ölben, és engedelmesen, nagy, rágatlan darabokban engedi le háborogva tiltakozó gyomrába az erőszakosan beléhatoló külvilágot. A tányér üres: ő még egy pillanatig ott marad az óriásnő ölében a forró, hatalmas melleknek dőlve. – Ugye mondtam, hogy meg fogod enni? Az óriásnő barátságosan gúnyos, csillogó szemmel, majdhogynem cinkosan néz le rá, őt pedig alázatos hála önti el, amiért már nem haragszik rá. Nyekeregve együtt nevetgél vele, hogy mutassa, ő is pontosan ugyanúgy vélekedik arról a nevetséges lényről, aki ő még öt perccel ezelőtt is volt, mint az óriásnő. A gyomrára szorítja a kezét: egész engedelmes testében már csak az lázadozik háborogva. – Te, ha nekem most hányni mersz…! Piroska hevesen megrázza a fejét: sose tenne olyasmit, amivel az óriásnő haragját magára vonja. Nem bírná elviselni, ha megint úgy nézne rá, ahogyan korábban szokott, azzal a hideg, megvető haraggal, és nem ezzel az új, barátságos, cinkos gúnnyal, mintha elfogadta volna őt, sőt már-már kedvelné… – Na, mars aludni… Engedelmesen hanyatt fekszik a szürke ponyván, és szorosan lehunyja a szemét, hogy az óriásnő kedvére tegyen. Rettegve gondol a kétórányi éber, mozdulatlan sötétségre, de mintha ez az újfajta engedelmesség, amely az előbb született meg a testében, mostantól fogva mindenre kiterjedne: egy perc múlva már mélyen alszik.

49


Szabó Lőrinc

Nyár újra, nyár Nyár újra, nyár... Madarat tömtem. A templomban imádkoztam a csupa vénasszony-gyülekezetnek. Vigan raktam a cséplőgépbe az arany kévét. Izzadtam, mint az aratók, s ástam a kertben kacsaúsztatót. Fogtam be rajt, fejemen drótsisak, és ürítettem kast, kaptárokat: a hangyasav már úgy átitatott, hogy húsz méhcsípést föl se vettem. Ott, a méhesben, olvastam, görögül, a Béka-egér-harcot. Gyönyörű bogarakat gyűjtöttem. Napra-nap megcsodáltam a tanító urat, az ezermestert, s hallgattam a rét zsongását s éjjel a csillagzenét... S máris ősz lett!... És debreceniek váltották le a becsi tücsköket.

50


Tóth Árpád

Forró nyári nap Börtön vagyok ma, bús magamba zárt, S kalitkám sodronyhálózata izzik, Az idegek!... Most iszonyúak a forró faluk, Fehéren izzik a meszes torony, Vásott szaggal pörkölődő zsaluk Körül por száll, szőke nyári korom... Itt jobb. Az árnyék setét olaja Hűsen keni a perzselt arcokat, S a ménták hamvas illata...

Áldott nyári délután Áldott nyári délután Járunk az erdőben, Elakad a hang is a Sűrű levegőben, Messzi autóberregés Dongássá vész benne, Mintha mézbe szédülő Muslicahang lenne. Távolszakad a világ, Nincsen, ami fájjon: Ádám jár, és Éva jár Édenkerti tájon. Lomha gond, ha szállna még Fonalat eresztve, Mint váratlan pók, amely Utat fog keresztbe,

51

Horvátországi Magyarság Homlokunkon szétfoszol, S nincs nyomába semmi, Csak a nagy csönd, amelyben Oly jó ketten lenni. Szavak helyett ajkadat Néma csókkal kérdem: Mi lehet ez, tudod-e? Érted? Én nem értem. Szerelem? vagy boldogság? Vagy szent-egyszerűen Az az ősi, lusta kéj Sejlik e derűben, Melyet Isten érzett, a Teremtéstől fáradt Ifjú Isten, s jóíze Ajakára áradt, És egy csöppje rácsordult A furcsa agyagra, Mely azóta öltözik Szívekbe s agyakba S mely - ó, csillagokból szűrt Titkok lépesméze! Ritka órák kincséül Lett az ember része? Nem tudom. Csak érezem, Hogy most e megáldott Nyári délutánban a Halál is megállott. Nem jön felénk. Valahol Ledűlt heverészve, S míg csontajkát csiklándja Szellők édessége, Bordái közt bebókol A reves homályba, S kigyúl, mint egy piros szív, A pipacs virága.

52


Tormay Cécile

Az ősi küldött A túlsó parton (Budapest, 1934) I. A tavaszon át Ung kínlódva, megalázottan érezni kezdte, hogy körülötte az emberek talán mégis igazat beszélnek. Az arca elváltozott, de makacs szája még ellent akart volna mondani. Lassú, sötét hangon, fehér gyolcskendője alól, ekkor szólalt meg az udvartelek főasszonya: — Nem tudjátok ti azt... a királynak is menekülnie kellett már onnan. Ung megmarkolta a nyeregkápát. A nagy, magasnövésű asszony, aki olyan keményen és egyenesen állt, lehajtotta a fejét, mikor mondta: — Tegnap napszálltakor Béla király eme kútnál itatta meg a lovát... Sok idő telt. Remegve egy kéz emelkedett bele a levegőbe: — Arra lovagolt. Némán, komoran abba az irányba néztek valamennyien. Hátrább felzokogott valaki, férfiember nehéz darabos zokogásával belesírt a csendbe. — Arra lovagolt... — Arra?... — Ung visszafordult a nyeregben. Tenyerét a lova farára támasztotta, és összehúzott szemmel nézett a nyugati erdők felé, oda, ahová már nem is lehetett ellátni. És a lidérces vadonban libegve jött a ködben egy kis tisztás, megint felgomolyogtak a vöröslő párák, újra látszottak a vértek a ló szügyén és a homlokán. Már a lovas sisakos körvonala is látszott, és Ungot megint szíven ütötte a megsemmisítő bánat a nagy, komoly szemek tekintetében, s megint kis suhancnak érezte magát ott a fa mögött, a tovatűnő fejedelmi arc szomorú magányos hatalma előtt. Ő volt... Nevezhetetlen borzongás futott át rajta. Nem hallgatta, amit a főasszony a kútnál a többieknek beszél, de közben valahogy egyre tisztábban látszott minden, mint akkor. Igen... horpadt sisakján aranyleveles kis korona futott körben, keztyűtlen gyűrűs keze keskeny volt és izmos, vaspikkelyes saruján száradt sár tapadt, sarkantyúja szeges nagy tövisébe agyagkölönc szorult, kengyelén tépett gaz és sás fityegett. És a kardja... az Árpádok régi kardja... és az arca vágása, az Árpádok régi arca. És vele mentek mind, mikor tovább lovagolt. Ő volt... Nem álmodott... Ő volt és elment.

53

Horvátországi Magyarság Szegény szívébe belemarkolt ez az új fájdalom is, és kifosztottan lehorgasztotta a fejét. Úgy érezte, köröskörül minden üres lett, minden elmúlt. De az udvar nyersen megint belesivalkodott a fülébe. Mint a többiek, ő is az ellenkező irányba nézett. A falu mögött az erdőből egy csapat lovas vágódott ki. Sebesen, eszeveszetten kanyarodtak elő, és jöttek a kis fatemplom alatt, mint iramodó lándzsás förgeteg. A nyomukban zavarodás támadt, rohanva indult az egész falu. Az udvartelekre nyugodalmasan, lomha csörömpöléssel ekkor kocogott be a várispán. Vasas népei ellepték az árkolás mentét. A kút körül sötét morgással csapott fel valamilyen ingerült hang: — Hát most jöttök csak?... — Későn jöttök! — Győztek mán a tatárok. Az ispán vörös arca egészen elfehéredett. — A zólyomi tartomány turóci gyepüjének vagyok a hadnagya. Messze onnan idáig az út! A tarjagos képű ismét nekibátorodott. — És te uram — agyarkodott Ung felé —, tán te is eme késedelmeskedőkhöz tartozol? A főasszony odaküldte udvarbeli elöljáróját, csendesítse a kiabálást, hogy senki az ő telkén ne sértse a vendégjogot, és keményen, tiltóan maga is odanézett. Kintről megint új lovasok fordultak be. Egyiknek-másiknak vérrel kevert volt a ruhája, és a nyugtalanság egyre növekedett. A levegőn át a fergeteges lovascsapat közeledése is hallatszott már. Hirtelen egy páncélos vitéz robogott el, meg sem állón, fejvesztetten, kint az úton. Patkócsattogás, kavargó por, vad káromkodás. Sovány, hosszúlábú lovon megint előtűnt egy ember. — Meneküljetek!... Az ember ide-oda ingott a nyeregben. — A tatárok! Valami új és megfoghatatlan tört be ezzel a kiáltással az udvarba. Hogy ide is bejöhetnek? Ide, ahol biztonságban érezték magukat a teremtett lelkek. Megrakott, nyikorgó szekerek, futva terelt nyájak, lihegő, szaladó gyalogos népségek torlódtak előre. — Jönnek!... Még egy lovasember ordította ezt. Annak, aki azután benyargalt, már nem hallatszott a hangja, csak a szája nyílása látszott, csak a keze emelkedett fel a rémült zsivajban és megint leesett. Az úton vágtató alakok sodródtak el, el amarra... A felkavart porból csak a kiáltásuk rivallt vissza: — Jönnek!... — Üldözik... — Halálra keresik a királyt!

54

Tormay Cécile: Az ősi küldött A királyt!... tépett bele Ung fejébe, és Kinga halála óta először fordult a szíve az élet felé. Valakit félt megint! Hogy félti..., és fiatalságát felülhaladó súly szakad reá. Őrá, csakis rá..., s mint máskor, annyiszor, nagy bajban, kis bajban, neki kell most vetnie magát mindennek. Rá nehezedik az egész, egyedül reá, az is, amit a többieknek kellene viselniük. Ő felel érte. Ő!... Ott a kútnál, az örvénylő riadalomban egyszerre magasba egyenesedett a nyeregben. Már a fejére zörrent a sisak, belefűzte a karját a pajzs szíjába, és mint emelt kard a napsütésben, megcsillant a többiek felett. — Hát emez itt? — Mit akar? Meg se hallotta. Sisakja alól ekkor már a messze falucska irányába nézett: mi az ott?... Az erdő előtt... a templomnál is... Halántéka forrón lüktetett a hideg vas alatt, a szája kinyílt: — Lóra, lóra! — vadul követelőn ordította bele a zűrzavarba. Rá se ismert a tulajdon hangjára. A főasszony megrendülten figyelte. Sokan kiszaladtak a házból. Hátrább az ólakból, errébb a kút mellől is ránéztek valamennyien. Nyugtalanító varázs volt az elszánt fiatal arcban, pillanatra magához igázott minden tekintetet, és e hirtelen támadt erő, mint láthatatlan marok, összefogta és megrázta az egész udvart. Senki sem ismerte. Nála öregebbek, főemberfélék, azok is, akik egymáshoz tartoztak, most egyszerre mégis felé fordultak, mintha tőle várnának valamit. — Honnan jött? — Ki légyen? A felindult asszonynép között izgatott sugdosás futkosott. — Nékem olyannak mutatkozik... Valamilyen bátortalan felismeréssel mondotta a másik: — A lándzsáját is azonképpen tartja, miképpen a sárkányölő szent a templomi faragott képen. A főasszony nem vette le róla a szemét. — Szent György vitéz havában vagyunk — mormogta aztán csendesen. — Amoda nézzetek! Ott... A szemek babonázottan követték Ung tekintetét. A mezőkön túl, az erdő előtt, a fatemplom szalmatetejéről fekete gomolygásban sárga láng csapott fel a napvilágba. Már a kis faházak is égtek összevissza, és a füstben sebesen, alacsony idegen lovasok mozgolódtak. A legelőmezőkről ügető csordák és nyájak mögött pásztoremberek jöttek futva. Az udvaron jajgatva szaladoztak a szolgálóleányok, az ólak irányából villás cselédemberek rohantak elő, és a lármában elnyújtva vonítottak az ebek. Ung megrázta a kopjáját a levegőben: — Lóra! — hallatszott újból, olyan kiáltással, mintha nem emberi hang kiáltotta volna. — Üldözik a királyt!

55

Horvátországi Magyarság A vecsernyeköpenyeges pap, az öreg keresztesvitéz már lóra vetette magát. Mások is gyorsan kapaszkodtak vissza a nyeregbe, és senki sem tudta többé, miféle parancsnak engedelmeskedik. Az ismeretlen vitéz lova két lábra ágaskodott a sisakos fejek felett. — Huj! Huj! — Utána! Az udvarház fala szétdobálta a kiáltást, rikoltva csapkodott, hangzott, erre, arra, kint az úton is, és megfordultak tőle, akik robogva szembe jöttek. A körülárkolt telek kavargott. Kürtölni kezdtek az ordításban. Az a fiatal idegen lovas pedig nem nézett hátra, van-e aki követi, csak vágtatott kantárt eresztve neki a szabad mezőknek, az égő templom iránt. Lova nyakára dűlve, előre szegett kopjával kettészakította maga előtt a levegőt. Száguldó rohanása örvényt tépett. Ellenállhatatlanul mind többen sodródtak utána. Az udvarárkon túl fegyveresen nyeregbe szálltak a határispán emberei is. — Mi dolog ez? — ordította az ispán, mint veszett tulok, aztán megindult alatta a ló, és ragadta a dühöngő vastornyot a nyargalók után. Legelől már csak egy elnyúló villanás volt a föld felett a száguldó kopjás fiatal vitéz. Sisakja mellett irdatlan nyilak süvöltöttek, óriás vasszögek koppantak a pajzsán. — Rajta, rajta! Ung nem tudott többé semmiről, nem gondolt többé semmire. Vitte a veszély féktelen mámora, és eszeveszetten véresre sarkantyúzta a lovát, amint a halállal szembe vágtatott. Van még szép halál, szabad mezőn, vad kürtölésben... Már érzett az égő falu füstje. Idegen hangok ütődtek ki a süvöltő sistergésből. Bőgtek az ólakban rekedt barmok, gerendák zuhantak, lángolva süppedtek le az apró tetők, és mintha a tűz nyelte volna el a gyújtogatókat, alacsony gyors lovaikon szétfoszlottak a sötét gomolygásban. Pillanatig magára hagyatottan csak az égő falu látszott. Ung mögött elbizakodott kurjongatással dübörgött fel a föld, mikor oldalról nyílzápor szakadt a vágtatókra. Karéjban nyargalva, ijesztő apró lovasok bukkantak elő a füstből. Kiáltás nem hallatszott, hangtalanul, nyilakat szórva jöttek. Szélről görbe kardok kaszálták a levegőt, aztán lekapták bivalybőr sisakos nagy fejüket a vézna testű, széles vállú szörnyek. A lovak hátán már csak barna bőrpajzsok ültek. Mintha néma repüléssel óriási denevérek akartak volna a vágtatók mögé kerekedni... Ettől meginogtak a tatároknak kanyarodó fegyveresek. Elszakadt a dübörgésük. A térség sebesen növekedett Ung közt és közöttük a szabad mezőn. A vértezetlen ló könnyen vitte lovasát. Az állat füle hátra lapult. Szája mellől tajtékfoszlányok repdestek. Aztán sokan látták. A lovas karcsú, izmos teste felállt a kengyelvason, és száguldásában visszanézett. — Utána! Ez a vad bátorság onnan előlről elkapta a maradozókat. Megint nyomába igazodott a robogás. Az egymásnak verődő vértek és fegyverek zörejétől viharzúgás támadt a mezőn. A füstből tüzes parittyák csapódtak elő. Hulló pernyék alatt kerekedtek egymásnak a viaskodók. Izzadtság és friss vérszag érzett. Öklelődárdák reccsentek, rekedten ütköztek össze a vasak, csörömpölő zuhanások hallatszottak. A lovak patája üvöltő emberhúsra lépett. — Isten akarja! — kiáltotta az öreg keresztesvitéz, és lebukott a nyeregből.

56

Tormay Cécile: Az ősi küldött — Kutyafejűek! — Ördöghada! — Krisztus! Krisztus! — harsogott túl mindent a páncélos pap hangja. Az ácsolt templom lángoló fatornya megroskadt a füstben. — Krisztus! Ung féloldalt rivallt a pap képébe: — Égő egyházára nézz! Ő nem segít!... Már elsodródtak egymástól a hörgő kavargásban. — Nesztek Márton érsekért! Nesztek sok keresztényekért! — ordította a pap, és nagy vaskeresztje, mint a kelevéz, véresen körbecsapkodott. A tatárok fejük fölé kapkodták a pajzsukat. Szélről zuhogtak a csatabárdok, középütt meleg vér folyt az emberi karmok alatt. Mint halomba csimpaszkodó fenevadak tépték egymást az ellenfelek és hallatszott az összeszorított lovak fúvása. Ungnak szekercevas mart a vállába. Kitépte magát a harapásából. Nehéz nagy kardja visszavágott. Vér freccsent a szemébe. Nem lehetett most kitörölni. Zavarosan ezen a véren átlátta, amint egy széthasított test kettészakadt előtte. Hó!... Meredt pofával lefordult az egész. Más arcok kerültek elő. A füstből rémeket hoztak ki magukkal a tatárok. — Az ördögök! — Végóránk ez! A pap keresztje felsötétlett a füstben. Ung vakon, irtózva beletaszította a kardját az egyik rém szemébe. A rém hátrazuhant, de az arca levált, a kard hegyén maradt, és ő magasan a feje fölé emelte. — Álorcájuk van! — Oda nézzetek! Röhögve üvöltözött a mező. A rémület szétesett. A felszaggatott föld előbbre lökte a támadókat. A lovak csúsztak a vértől lucskos füvön. Tiporva gázolták a tatárokat. Szélsebesen menekültek az élő kevesek. Az égő falu füstjében eltűntek az utolsó surranó denevérek. A győzelem már beleordított a halálordításba, és részeg zsivajától nem hallatszott semmi egyéb. A földeken át villások, kaszások, fustélyos emberek szaladtak. Botorkáló öregek mögött rémült bámészkodással udvarbeli szolgálók is jöttek kifelé tatár tetemeket nézni, és a tűzben összeomlott falu előtt gondtelt parasztok álltak a füstben. Panasztalanul szemlélték a pusztulást, mert már amúgy sem lehetett ellene tenni. A sebesültekkel senki sem törodött. Egy sárgaképű ember felült a halottak között és integetett. Kint a mezőben az összegabalyodott testek fölött horkolva léptetett a kápás pap lova, míg ő a lassú haladásban, lefele fordított véres nagy vaskeresztjét oda-odanyújtotta csókra a haldoklóknak. — Előre! A tatárok után! Űzzük őket! — bömbölte a határispán, aki eddigre már hetvenkedőn az élre került. Nyomában az összeverődött hadinép, ölni akaró vad vággyal robogott a völgy felé.

57

Horvátországi Magyarság Ung velük vágtatott, de mintha felhő jött volna elé a völgytorokból, alig látta az utat. Szeme előtt elsötétült a világ. Teste lefele csúszott, keze még markolta a kardot. A napsütésben már nyargaló árnyékok iramodtak el felette. Nehéz paták felszaggatott földet vágtak rá, rothadt avart rúgtak az arcába. Elrobogtak mellette a fegyveresek. Nagy lármával, ordítozva követték a várispánt a könnyű üldözésben. Ung lehajszolt lova még velük sodródott egy darabig, aztán kivált és hosszan, keresőn belenyerített az erdőkbe. Pünkösd kihajolt a nyeregből. — Uram... mi lelt, uram? — Már dühösen rázta öklét az elrobogók után. — Úgy itt hagytak ezek, mintha a veszedelemben nem is te lettél volna elől. A távolodók dübörgése mind messzebbről vetődött vissza a völgy kanyarodóiból. Elmentek... Nélküle... Kifordított tenyérrel végigtörölte a homlokát. — Mit bánta! Semmit sem bánt. Ő a halált kereste. De még az is elment... Mellette ment el... Nélküle... — Azért szép vót ám az, uram — lelkendezett a legény —, csodára szép, a kolontói kiskirály ott elől, mint a förgeteg — szeme a gazdája tekintete után fordult —, messze járnak mán azok... De annakelőtte mégis csak neked engedelmeskedtek, akár az otthoni határban a legények és a tatárördögök is úgy elkanyarodtak előled, miképpen a tiszai földön a megvadult gulya. Pünkösd jó darabig várta, hogy erre majd csak felel a gazdája. Sehogy sem tudta ésszel felfogni, miért oly igen csendes ily nagy diadalom után... még ha nem is magasztalták fel érte... Miközben egy fa derekához kötötte a lovakat, és a hevedert is megeresztette rajtuk, nyugtalanul egyre hátranézett. — Felelj már, én gazdám — mondotta alázatosan, s megint közelebb került —, hiszen másmilyen vótál te annak előtte, teljességgel másmilyen — a melle gyorsan járt, felemelt karjával törölgette az arcát. — Mióta ott a halászoknál megleltelek, gyakracskán rájárt vóna a szám, hogy kérdezzelek, csak nem bátorkodtam, ezért is azt se tudom mán, örülsz-e, búsulsz-e? — Hirtelen ijedtség parázslott fel a szemében: — Mi az ott? A vasingből gyün, a válladon... vérzel... ama veszett tatárkutyák... Ung fél szemöldöke lassan felhúzódott, ahogy oldalvást lenézett a vállára: — Kevéssé megsebesítettek. Már kiegyenesedve állt az erdei út szélén. A völgyben nagy és üres volt a csend. Onnan felől, amerre a fegyveresek elrobogtak, lódobogás sem hallatszott többé. Egyetlen mozdulattal leverte magáról a rothadt avart, amit azok száguldásukban a képébe vágtak, és indulatosan helyére rántotta keskeny csípőjén az elcsúszott övszíjat. Aztán egy marok leszaggatott fiatal tavaszi fűvel törölni kezdte a száradt vért a kardja rovásából. Még föléje hajolva állt, mikor megakadt a keze a vason. Fáradt szeme, csodálatosan megéledt tekintettel elcsillant a kard felett, arra a tegnapi erdők felé. De őt már nem üldözik! Ung magára maradottságában felemelte a fejét: — Bántatlanul mehet útján a király... (Folytatjuk)

58

Horvátországi Magyarság

Recommend Documents