Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta

ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Médiaközpont Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából. Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János Szerkesztőség: Kontra Ferenc, Mák Ferenc Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Kneza Trpimira 23.

fortuna hungarorum Balogh Jánosné Horváth Terézia Gróf Daruvári Jankovich Antal horvát-magyar földesúr és politikus. . . . . . . . . . . . 5 Mák Ferenc A boldog nyár ajándékai. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 LITERATURA Apró István A könyv sorsa a mindentudó analfabéták korában. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Kontra Ferenc A koronaherceg Krk szigetén. . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Potozky László Szakítás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 Vári Fábián László Változatok a halotti beszédre. . . . . . . . . . . . . . . . . 56

Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2011. godinu.

3


HunCro

Eszék, 2011

4


fortuna hungarorum Balogh Jánosné Horváth Terézia

Gróf Daruvári Jankovich Antal horvát-magyar földesúr és politikus Elöljáróban Jankovich Antal (1729–1789) nagyszülei 1689-ben költöztek Dalmácia-Bosznia tájáról Pécsre.1 Az ott született Antal csak legifjabb éveit töltötte szülővárosában.2 Hamarosan más vidékekre és nagyobb városokba szólították tanulmányai, szerzett földbirtokai és politikai pályája. A halál Budán érte, s nyugat-magyarországi, csepregi jószágán temették el.3 Eddigi megbízható ismereteink szerint családjában ő volt az első, aki értelmiségi pályára lépett, uradalmakat, daruvári előnevet, grófságot4 és más magas rangokat, tisztségeket nyert állami szolgálattevése során, s így a horvát férfiú a magyar főnemesség soraiba jutott. Horvát-szlavón vidéken 1760 után sorra szerzett birtokokat Jankovich, mégpedig Pakrác, Podborje-Daruvár, Szirács és Kamenszko körzetében, míg csak az egykori Pozsega vármegye területéből a teljes „pakraci alispánság” 1765-re az övé nem lett.5 Számos tisztsége kötődött ahhoz a térséghez, az akkor önálló országhoz, Szlavóniához. Magyarországon 1775-ben és 1776-ban vásárolt feleségével együtt jószágokat az egykori Sopron vármegyében, javarészt magyarlakta helységekben, Csepreg (Csepregh) mezőváros határában és környékén, a Répce mentén. Megvették Ablánc, Kincséd (Kintséd), Medgyes, 1

2 3 4 5

agyszüleiről és szüleiről saját kutatásaim alapján részletesebben írtam, Balogh Jánosné Horváth Terézia: N Családtörténeti adalékok a daruvári Jankovichok elődeinek pécsi időszakából (XVII. század vége – XVIII. század közepe), Pečuški Horizont / Pécsi Horizont 2009./1. Broj / szám 3. 137–158. A család első bizonyítható nemessége 1722-ből való. Első kép (1. képes oldal): az első templom, ahol „megfordult” életében, amikor keresztelték. (Miskovszky Viktor a XIX. század második felében rajzolta le a pécsi Dzsámit.) Utolsó kép (9. képes oldal): az utolsó templom, ahova eljutott, már holtan, amikor eltemették. A Csepreg külterületén akkor még állt középkori templomot Hartmann Etelka rajzolta le 1856-ban. Közölte Farkas Sándor: Csepreg mezőváros története, Budapest, 1887. 398. Előnév: 1765, grófi rang: 1772 3. képes oldal fönt: az előnevet adományozó, 1765-ös okmány elején kezdődik a kapott, ill. „Antonius Jánkovics” nevére írt városok és apró falvak fölsorolása (a részlet forrása: MOL A 57 – Magyar Kancelláriai Levéltár – Libri regii – 47. kötet, 194.). A helységlistának jól megfeleltethető a „pakraci alispánság” későbbi összetétele (Juhos János: A Magyar Korona országainak helységnévtára. Budapesten, 1882. 26.) – 3. képes oldal lent: az egységes birtoktömb 1780 körül. A térképet Szatanek Józsefnek köszönöm. Forrása: ([S.l.], 1 térkl., ms., kézi szín. 24 x 33,2 cm, Pozsega vármegye. Fontosabb utakkal. Települések nagyság szerint jellel, névvel. Proven.: Széchényi F.

5

Horvátországi Magyarság Szentkirály majorokat, valamint Tormás pusztát is, északabbra Gyülevizt (a zsirai templom kegyuraságával), területeket Locsmándon (Lotsmánd, német lakta, főként Esterházy birtok), Visen (Viss), Szakonyban. Délebbre megszereztek bizonyos határrészeket Felső-, Közép- és Alsó-Bükön s Bő (Beö, Beü) mezővárosban.6 Hivatali tisztségeket ezen a vidéken Jankovich Antal nem viselt, csak Szlavóniában. Gróf daruvári Jankovich Antal személyiségének értékelésével a magyar és horvát történetírás mindezidáig adós. Halála után 27 évvel, 1816-ban jelent meg magyarul a róla szóló eddig ismert első és utolsó, s azóta elfeledett önálló összefoglalás. A jelen közlés lesz a második önálló áttekintés. Első fejezet „első síkja” az említett, patetikus hangvételű írásnak az újraközlése; betűhíven, nyomdai hibáival együtt. A jelen folyóirat terjedelmi korlátaihoz alkalmazkodó, de bőséges jegyzetek adják a „második síkot”, ahol kiegészítettem a pályaképet Farkas Sándor XIX. századvégi helytörténeti kiadványának csepregi vonatkozásaival7, a horvát Julije Kempf XX. század eleji horvát publikációinak adalékaival,8 és főként a XXI. század első évtizedében általam föltárt magyar- és horvátországi levéltári-, valamint egyéb forrásokkal. A második fejezet (ez a megközelítés „harmadik síkja”) képes oldalakon nyújt válogatást az életút jellemző mozzanataiból, hogy közelebb hozza a ma emberéhez egy XVIII. századi főúr környezetét, kora hangulatát. (A képek forrásának megjelölése az első fejezet megfelelő jegyzeteiben.) Időszerű megismertetni a horvátországi magyar érdeklődőkkel gróf daruvári Jankovich Antal pályaképét a horvát-magyar közös történelem részeként. Hiszen egészen az utóbbi évekig a horvátok csak Kempf dolgozatait idézték (hibáival együtt), a magyarok pedig Farkastól merítettek (itt-ott bizony korrigálásra szoruló) megállapításokat; mindkét részről a másik nép forrásainak és feldolgozásainak ismerete nélkül. Az utóbbi néhány évben kezdett „megtörni a jég”, s elkezdődött az ismeretek kicserélése, sőt összeépítése.

I.

6

4 . képes oldal fönt: több helységben fekvő birtokok 1782-ben. Az alap térképrészletet Dénes Józsefnek köszönöm. Forrása: Hegedűs Nepomuk János Sopron vármegye térképe. MOL S 16 No 75, Esterházy levéltár térképgyűjteménye. Úgy látszik, a grófi házaspár anyagi helyzetét nem rendítette meg az sem, hogy 1776. április 1-jén jelenlétükben leégett egész Csepreg, benne Jankovich Summás pénzen szerzett czimeres kastéllya, / minden szobáival azontul leomla / benn levő drágaság többnyire elromla. (Farkas Sándor: Csepreg mezőváros története, Budapest, 1887. 254.) Pár hónap múlva, augusztus 1-jén elintézték a második nagy birtokvásárlást a környéken „45 000 rajnai forintért” (Varga Ferenc: Adatok a zsirai kastély történetéhez. Soproni Szemle 1987. 3. sz. 263.). Különösen Csepregben sok nyoma maradt Jankovich Antal földesúri és kegyúri ténykedésének, például a szőlőhegy-használat új rendszabályozásában 1784ben. 4. képes oldal lent: a csepregi artikulusok fejléce az 1838-as másolatból: A’ hegy könyve… SL V. 13. Csepreg nagyközség iratai. Feudális kori iratok, 1. doboz. 7 Farkas Sándor: Csepreg mezőváros története, Budapest, 1887. Antalról: 345–351. és más lapokon is. 8 A tizenhét oldalas családtörténetének 2. fejezete szól Antalról, Kempf, Julije: O grofoskoj porodici Janković Daruvarskih. Vijesnik državnog arkiva u Zagrebu. Zagreb 1929. 142–145. Kempf fönti cikkének levéltári forrásait magam is használhattam a Gradski muzej Požega-ban, Mirjana Šperanda és kollégái szíves segítségével. További kutatásokat Josip Devčić támogatásával Stražeman plébániáján folytathattam, horvát történészek által még nem tanulmányozott dokumentumokban. A pakráci múzeum vezetőjének, Jelena Hihliknek a szervezésében tanulmányoztam a Baranya Megyei Levéltár Jankovich-okleveleit.

6

Balogh Jánosné Horváth Terézia - Gróf Daruvári Jankovich Antal horvát-magyar földesúr és politikus

Jankovich Antal életrajza 1816-ból9 Jegyzetek 2011-ből Jankovics Magyarország’ nevezetes Férjfiai közzé tartozik Daruvári Gróf Jankovics Antal is, e’ jeles érdemekkel tellyes ember, a’ ki nem csak középszerű állapotból nagy gazdagság állapotra emelkedett, hanem a’ Hazának is többféleképpen szolgált, ’s kinek az Ég tellyes mértékben megadta azt, a’ mit a’ szerencsétől várni, ’s az erkölcs által megnyerni lehetséges. Született Pécsen 1728-ban,10 jó nevelést vett, ’s a’ tudományokkal megismértetett.11 Előbb privát életnek szentelte magát, de nem sokára más foglalatosság tünt elébe, mellyre fordíthatta szép elméjét, ’s magának hasznos szolgálatokra nyithatott útat. Pártfogója Chiolnich Jósef, akkori Diakovári Püspök,12 nem mindjárt sejdítette a’ fiatal embernek nagy tehetségét, midőn magában elvégezte, hogy jövendő szerencséjét hathatósan előmozdítsa13. 1757-ben14 Verőcz Vármegyének Fískalisi hivatalát nyerte meg számára,15 1756-ban Posega Vármegyének Jegyzője lett;16 ’s minekutánna két esztendeig e’ hivatalt gondosan ’s helyesen folytatta, 1758-ban17 ugyan ezen Vármegyének Al9

10 11

12 13

14 15 16 17

„ Hasonmásban” az életrajz eleje: 2. képes oldal (Jankovics – In: Nemzeti Plutarkus vagy A' Magyarország 's vele egyesült Tartományok' Nevezetes Férjfiainak Életleirásaik 1–3. Kölesy Vincze Károly és Melczer Jakab, Pesten, Trattner János Tamás költségeivel 's betűjivel. 1816. II. köt.: 253–259.). Ezt az életrajzot klasszikus családtörténészünk még kézbe vette (Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal, 5. köt., Pest, 1859. 301.), utána mindenki csak Nagy Ivánt idézte. Téves évszám. Tény, hogy 1729. május 5-én jegyezték be keresztelését Pécsett. A korabeli szokásoknak megfelelően aznap, legföljebb másnap kereszteltették az újszülötteket. Apja, Miklós 1732-ben halt meg, amikor Antal három és fél éves volt. Anyja, Adamovich Katalin 1743ben ment újra férjhez, a rangos Hoitsy Mihályhoz, amikor Antal 14 éves múlt. A később Budán, a Jezsuita Akadémián filozófiát és jogot hallgatott „Nemes és tanult Jankovits Antal úr” 18 éves kori bizonyítványát nagy sikerrel letett vizsgáiról a Gradski muzej Požega őrzi, ltsz. 639 (1747. augusztus 28.). Julije Kempf szerint tanulmányait 1750 körül fejezte be (O grofoskoj porodici Janković Daruvarskih. Vijesnik državnog arkiva u Zagrebu. Zagreb 1929. 142.). Chiolnich József Antal, Chiolnic de Chiolka, Čiolnić, Čolnić (Vivodina, Zágráb vármegye, 1699. márc. 11. – Zágráb, 1773. febr. 17.): megyéspüspök Diakováron (Đakovo, Verőce vármegye), teológiai doktor, stb., 1760–1770: császári királyi tanácsos, Pozsega vármegye főispánja. Chiolnich/ Čolnić, Jankovichék nagy barátja 1753-ban 54 éves volt, amikor pártfogásába vette a nagykorúságát elért (24. életévét betöltött) Antalt, „protektora lett”. (Julije Kempf: O grofoskoj porodici Janković Daruvarskih. Vijesnik državnog arkiva u Zagrebu. Zagreb 1929. 142.). Egy év múlva bejuttatta pártfogoltját első (ismert) állásába (vö. következő két jegyzet). Čolnić vajon saját kulturális munkásságának folytatására alkalmas fiatalt keresett? Közeledő öregségére hálát és gyámolítást várt? Papi emberként „természetes utódra” nem számíthatott. Jótékonykodni, nagylelkűsködni nem annyira a sokgyermekes gazdagok, hanem az utód nélkül maradók szoktak. Téves évszám, Farkas Sándor adata tekinthető helyesnek: 1754 (Csepreg mezőváros története, Budapest, 1887. 348.) Farkas Sándornál: „Verőcze megye ügyésze” (Csepreg mezőváros története, Budapest, 1887. 348.), ma inkább ügyvédnek mondanánk. 1756-ban a megtisztelő vármegyei jegyzői szolgálatot is Čolnić ruházta rá, vö. Julije Kempf: O grofoskoj porodici Janković Daruvarskih. Vijesnik državnog arkiva u Zagrebu. Zagreb 1929. 142. Kempfnél tévesen 1757 az évszám. Az 1758-as oklevelet őrzi a Gradski muzej Požega. – Időrendben

7

Horvátországi Magyarság Ispánjává választatott. Tiszteséges hivatalok voltak ezek, mellyeknek megnyerésére ugyan hatalmas Pártfogója mutatott útat de reá, kötelességeinek buzgó tellyesítése, ’s szép elméje vezérlette. Az idő alatt, mellyben a’ három említett hivatalt viselte, alkalmatossága volt magának sok tapasztalást győjteni, ’s magát azon Polgári nagy emberré formálni, a’ kit benne Magyarország későbben tisztelt. 1767-ben új Dicasterium állítatott fel, nevezetesen a’ Horvátországi Helytartóság. A’ Felséges Császárné alkalmatos tagokkal kívánta annak székeit betölteni, ’s szeme Jankovicsra szállott, a’ ki tüstént Tanácsossá18 ’s Táblabirává választatott, és a’ kegyes fundátziók’19 réa bizatott, ’s mivel a’ mezei gazdaság’ tudományában is jártas volt, a’ selyemtermesztésre való felvigyázat is reá bizatatott, mellyet ő Solenghi Károllyal20 megostván fáradozását a’ Slavoniai környéken olly szerencsésen terjesztett el, hogy a’ késő kor’ emlékezetét már ezért is megérdemlette. Azomban a’ közjónak előmozdítására terjeszkedő szorgalma e’ pontnál nem állapodott meg; az ő élete egy láncza vala az érdemeknek, mellyeket szakadatlanúl halmozott öszve. – A’ Slavoniai selyemtermesztésnek, kivált mostani zöldfűvében szüksége volt az ő szemes felvigyázására, ’s csak nem mindenkori jelenlétére nézve tehát, ’s azért is, mivel a’ Magyar Királyné sok jót reméllet Posega Vármegyére nézve’, méltónak tartotta őtet (minekutánna Chiolnich Jósef a’ Fő Ispáni hivatalt 1770-ben szabad tetszéséből Jankovicsunk’ kedvéért letette) az említett Vármegye’ Administratorává21 kinevezni.

18

19 20

21

itt következik, hogy Jankovich kapott egy „magyarországi” királyi tanácsosi címet és hivatali tisztséget Mária Teréziától 1760. augusztus 22-én (MOL A 57 – Magyar Kancelláriai Levéltár – Libri regii 45. kötet – 411., az okmányt őrzi a Gradski muzej Požega). Ez utóbb említett dokumentum tartalmazza azt is, hogy akkor Pozsega, és csakis Pozsega vármegye alispánja volt Jankovich Antal. El kell vetni Nagy Iván kérdőjeles feltételezését (Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal, 5. köt., Pest, 1859. 301.), miszerint 1760-ban nemcsak Pozsega, hanem Körös vármegye alispánja is lett volna, amit Farkas Sándor már állításként vett át (Csepreg mezőváros története, Budapest, 1887. 348.). – Az 1816-os közlemény nem tárgyalja külön a daruvári előnevet sem, amit más szerzők hangsúlyozni szoktak. János nevű öccsével együtt nyerte 1765. március 28-án, ill. február 19-én, a Királyi Könyvek bejegyzése elején, ill. végén szereplő datálás szerint. (MOL A 57 – Magyar Kancelláriai Levéltár – Libri regii – 47. kötet, 193–195. − Az eredeti adománylevél kelte: 1765. február 19. Őrzője: Baranya Megyei Levéltár, XV.12. Feudális oklevelek gyűjteménye 30.). Ezt Antal anyja már nem érte meg, 1761-ben meghalt. A Dalmácia, Horvátország és Szlavónia tanácsában betöltendő helytartósági tanácsossággal egy 1767. augusztus 11-én kelt levélben bízták meg, vö. 5. képes oldal, fönt balra (a részlet forrása: Gradski muzej Požega ltsz. 646). Dicasterium: latin szó, ’kormányszék’, az uralkodónak alárendelt központi kormányszerv. Magyarországon végleg 1867-ben a minisztériumok rendszere váltotta fel. Latin szó, ’alapítványok’ Az osztrák hatóságok által erősen szorgalmazott selyemügy (fölsorolva: [eperfa] oltvány- és csemete-gondozás, szaporítás, hernyó-nevelés) felügyeletével 1768. február 12-én bízták meg „Antonius Jankovics de Daruvar” urat. Vö. 5. képes oldal fönt jobbra (a részlet forrása: Gradski muzej Požega ltsz. 654). Kész alapokat kapott. Pozsega városában már az előző évtől működött Szlavónia első selyemszövő manufaktúrája. A témáról szólva az utókor ritkábban emlegeti Jankovichot, mint a mellé rendelt olasz társát, és annak művét (vö. Sollenghi Károly: Uj modi magyar selyemruha. Alsó-Szlavónia, 1769/Pozsony, 1770). Latin szó, abban a korban ’kormányzó, igazgató’, itt a főispán helyettesét jelenti. 1770-ben ezt a beosztást kapta meg.

8

Balogh Jánosné Horváth Terézia - Gróf Daruvári Jankovich Antal horvát-magyar földesúr és politikus Nem említi ugyan rövid ’s kevés irásunk mind azt, a’ mi fontost, ’s hasznost cselekedett Jankovicsunk e’ hivatalát viselvén; de érdemeinek kétség kivűl figyelemre méltóknak kelle lenni, mivel a’ Felséges Udvar’ megelegedését annyira megnyerte, hogy 1872-ben October’ 28-kán a’ Grófi Rangra emelte;22 1775-ben pedig Januárius’ 30-kán réa szállította Posega Vármegye’ Fő Ispánságát is.23 Most már J a n k o i c s , kinek mély bélátásei tudva voltak, több fontos foglalatosságoknak végbenhajtására fordíttatott mint Király Comissarius. Ezek közül csak egyet említünk példának okáért 1777-ben midőn a’ Görög valláson lévő Illiriai nemzetnek zsimatot24 kellene tartani, Gróf Jankovics volt oda küldve, hogy a’ Király’ nevében előlűljön. Ezen alkalmatossággal e’ népnek javára új, ’s helyes okokon épűlt Regulatziót alkotott, melly az ő emlékezetét az Ó hitű Szentegyház’ Krónikáiban elevenen fogja fenntartani.25 Reá bizatott hivatalát, híven elvégezvén egy 1781. Apr. 5-kén kőlt rendelés erejével, ismét mint Királyi Comíssariusnak kellett az Illiriai nép’ Zsinatján megjelennie, hol Metropolita választatott26. Itt ’s mindenhol, olly bölcsen, alkalmasan ’s rendesen járt el dolgában, hogy mint a’ nagy Maria Theresia, szint úgy az ő dicső szülöttje, Jósef Császár is tellyes megelégedéssel tekíntette fáradságait, ’s őtet még azon esztendőben December’ 7-kén az ő hasznos ’s hív szolgálatjára nézve, mellyeket több izben, de leginkább mint Királyi Comissarius lett, valóságos titkos belső Tanácsossá nevezte.27 De még Posega Vármegye is maiglan látja szorgalmatosságának nyomdokait, ’s java’ előmozdítására törekedő buzgóságának mutathatja jeleit. Jankovics volt az, ki ennek környékén elszórt kunyhóit öszvefüzte, ’s falusi rendre életre szoktatta, ’s igy mind bátorságokról, mind pedig szerencésebb lételekről gondoskodott. Ő volt az, ki e’ Vármegyét több ékes épűletekkel28 szépítette. ’S benne jó Ország útakat késittetett, mellyek tartósságokra ’s szépségekre nézve az Austriaiakkal vetélkednek. 22

23

24 25 26 27

28

vszámelírás, helyesen 1772, a hónap és nap pedig szeptember 21. az adománylevél szerint (MOL A 57 É Magyar Kancelláriai Levéltár – Libri regii 49. kötet, 204–206. A jelen dolgozat 6. képes oldalán közölt címerkép az idézett hely 204. oldaláról való. A címerleírás a jelen cikk szerzőjének fordítása). Pártfogója ezt még megérte, de a következő év elején meghalt. Jankovich még az után is az általa előkészített úton járt, további két év után elnyerve a főispánságot. Elfoglalva Chiolnich/Čolnić egykori székét. – Julije Kempfnél elírás: 1770 (O grofoskoj porodici Janković Daruvarskih. Vijesnik državnog arkiva u Zagrebu. Zagreb 1929. 142.). A Pozsega város közelében fekvő, akkor még nem Jankovich-birtok Sztrazsemán római katolikus plébániájának krónikája 1775. szeptember 11-et jegyzett, talán az volt a beiktatás dátuma (Liber Memorabilium Parochia Straxeman cum Filialibus In Campo Posegano [...] Anno Salutiferi Partus MDCCCXXII, 67. Stražeman, župa). A szerb Szinódus gyűlése. Comissarius latin szó, ’biztos, megbízott’. 1777: akkor még Mária Terézia nevében. 1781. április: már II. József uralkodása alatt, de fél évvel türelmi rendelete előtt. Az iratot a Gradski muzej Požega őrzi. Megbízása 1781. október 18-án kelt (Gradski muzej Požega ltsz. 642). Farkas Sándor 1781. december 7-i dátumot közöl: az lehet a hatálybalépés napja (Csepreg mezőváros története, Budapest, 1887. 350.). Julije Kempf tárta föl, hogy Jankovichnak már 1760-tól kapcsolata volt a későbbi II. Józseffel. Bizalmas leveleket kapott tőle s Mária Teréziától is (O grofoskoj porodici Janković Daruvarskih. Vijesnik državnog arkiva u Zagrebu. Zagreb 1929. 142–143.). Hangsúlyozza Kempf is, hogy mindkettővel szoros kapcsolata volt. A horvátok a daruvári kastélyt szokták kiemelni létesítményei közül. Épült 1771–1777 között. kiállításomKÉTNYELVŰ

9

Horvátországi Magyarság – Daruváron29 templomot építetett30, nem messze Daruvártól üveg fabrikát,31 ’s Lipnikon Daruváron ama’ hasznos ’s orvosságos fördőket.32 Igy mutatta folyvást Jankovics bölcseségét, ’s szolgálatbéli buzgóságát, végre 1782-ben az értelmes, ’s igazságot-szerető Jankovics Táblabirájává neveztetett a’ Királyi Magyar Septemviratusnál, melly itten a’ legfelsőbb itélőszék.33 A’ következendő esztendőben (1783) az Illiriai Nemzet Zsinatot tartott, hogy Aradi ’s Bácsi Püspököt válasszon, ’s amaz alkalmas voltáról ismeretes Jankovics ismét mint Királyi Comissarius küldetett ide. Alig végzette el foglalatosságát, ugyan azon hivatalát kellett a’ Temesi Bánatban felvenni 1784-ben, hogy a’ Niczky által elkezdett Regulatziót

29 T öbb helységből vonta össze − a mai Horvátországban is régebbi magyar nevét viselő − Daruvárt. Sokféle népelemet, köztük magyarokat telepített be, s ő tette jelesebb hellyé. Az összevont település még régebbi horvát neve soká élt a magyar alak mellett: Das gemeine Volk nennt ihn noch immer Podborje, oft aber auch nur Illiçe (sprich Illidsche) Bad. Da die v. Jankovicssche Familie in ihrem Wappen einen Kranichvogel führt, welcher ungrisch Daru heißt, so ist aus dieser Veranlassung der Name Podborje in Daruvár, gleichsam Kranichschloß, umgewandelt worden. (Csaplovics, Johann v.: Daruvárer Bad in Slavonien. Hesperus 1817, Nro. 54. Oktober, 425.) Julije Kempf behozta a horvát köztudatba, hogy családi címerképe darujának okán Jankovich Antal nevezte át az egyik előzmény-helységet, az egykor váras Podborjét (O grofoskoj porodici Janković Daruvarskih. Vijesnik državnog arkiva u Zagrebu. Zagreb 1929. 144.). Ennek legkorábbi írásos nyomaként a „daruvári” előnevét 1765. február 19-én adományozó királyi okmányt tartották számon ezidáig, ahol a hely neve így szerepel: „Podborje aliter Daruvar” (Podborje másképpen Daruvár). 2010 szeptemberében viszont kezembe került egy birtokvásárlást megerősítő, 1763. január 17-én kelt oklevél, ugyanezzel a névalakkal (Baranya Megyei Levéltár, XV.12. Feudális oklevelek gyűjteménye 26.). Ennek ismeretében jó két évvel korábbi időpontra bizonyítható a névmagyarítás első említése! – Időközben egy téves adat is bekerült a magyar köztudatba, amely szerint a Daruvár helynév első említése 1702-ből való. A Magyar Nagylexikon (Budapest, 1998.) egy félreértésen alapuló német közlésből vette át (Veröffentlichungen des Finnisch-Ugrischen Seminars der Universität München, Serie A = Die Historischen Ortsnamen von Ungarn. Band 3. Georg Heller: Comitatus Poseganensis, München, 1975. 47.). A német közlés egy horvát forráskiadványra utalt (Radoslav Lopašić: Slavonski spomenici za XVII. viek. Starine XXX. 1902. 174.). A daruvári Vjenceslav Herout volt szíves beszerezni számomra az 1702-es latin szöveget (Nadb. arhiv Zagreb, Kat. 11a, str. 21. /1702/). Bebizonyosodott, hogy nem tartalmazza a Daruvár helynevet. Lopašić a saját magyarázatát zárójelben beiktatta a szövegközlésébe, ezt vélték a németek az eredeti szöveg tartozékának! 30 Korábban alig laktak ott római katolikusok, csak görögkeleti egyháza volt Daruvárnak. Antal emeltette 1764-ben családi kápolnának a katolikus Szentháromság templomot, ennek haláláig ő volt a kegyura. A harangtornyot később építették. A katolikusok a pakráci plébániához tartoztak 1821-ig, amikor önállósodtak és Jankovichék kápolnája a helység plébániatemploma lett. A legújabb kutatások ezt igazolták, míg korábban 1824-től számították a helyi plébánia működését. (Herout, Vjenceslav: Sto osamdeset godina daruvarske župe. Grafodar, Daruvar, 2001. 33–36.) Az egyházi névjegyzékben sajtóhiba lehet, hogy 1724-ben létesült a plébánia (Daruvar, Diocesis Zagrabiensis. In: Universalis schematismus ecclesiasticus […] pro Anno 1842/3 […][1842]– Budae. 1077.). 31 Név szerint általa építtetett üveggyárat nem említ a korábbi szlavóniai készítőhelyeket is tárgyaló kiállítási vezető, csupán egy másik Jankovich családról szól ebben a témában (Umjetnost oblikovanja i izrade stakla u staklanama Požeške županije 19. i početkom 20. stoljeća. Gradski muzej Požega, 2007.). és az új adat, nem tudták keletkezését: most annyit tudunk, hogy 1789 előtt! 32 A rómaiak óta használt gyógyfürdőket is a Jankovichok kezdték kiépíteni. És az ingyen fürdés, a korábbi tavakra járás!Elsőnek az ő keresztnevét megörökítő Antal fürdő épült meg Daruváron a római maradványok alapjain, 1772-ben, grófsága elnyerésének évében. A lipiki elpusztult az 1990-es évek háborús eseményei során. 33 Septemviratus: a Hétszemélyes tábla, fellebbviteli bíróság, akkoriban már 21 taggal.

10

Balogh Jánosné Horváth Terézia - Gróf Daruvári Jankovich Antal horvát-magyar földesúr és politikus folytassa, ’s végre hajtsa34. Alig tellyesítette ezt, Erdélyországban Horja és Glocska35 vezérlése alatt belső zenebona támadt. Jankovics Királyi Rendelés mellett útazott oda, ’s Papilla General36 volt hozzá adva. – Ez terhes foglalatosság volt, az említett lázzítók már sok embertelenségeket követtek el, ’s több nemes székeket hamúvá égettek, Jankovics még is, mind ezek mellett a’ csendességet helyreállította.37 De e’ szünet nélkül tartó több esztendei nehéz foglalatosságok elgyengítették, ’s súlyos betegség fektette le, melly az ő hasznos életét végső veszedelemmel fenyegette; de a’ men�nyei Gondviselés megmentette ’s a’ Hazának javára tovább is fenntartotta. Vissza nyervén tehát egésségét visszatért 1785-ben, ’s fáradságainak jutalmáúl mint Királyi Kincstárnok idvezeltetett meg, ’s egysersmind a’ Sz. István’ rendének Commendatorává neveztetett,38 és mivel abban az időben a’ Vármegyékben, bizonyos változások történtek, Posegai Fő Ispánsági hivatala, másnak adattatott, ő pedig Szerem Vármegye’ Fejévé tétetett. Azomban e’ fényes méltóságok, e’ hazafiúi érzéssel tellyes Férfiúnak számos érdemeit, úgy látszik, nem érték fel; a’ Haza adósának vélte még magát lenni, ’s 1787-ben a’ Kir. Septemvir. Táblának előlülője lett, ’s Király Tárnok Mesterré ’s e’ szerint az Ország’ Báróinak sorokba lépett.39 Ő vala 34 35 36 37

38

39

róf Niczky Kristóf (1725–1787) a bánáti vármegyék átszervezése (regulációja, rendezése) után az G új Temes vármegye első főispánja, II. József főtanácsosa. – Itt is kész, előre egyengetett utakon indult Jankovich. Horea (Miklós), Cloşca (János) és Crişan (György) vezette román parasztfelkelés 1784-ben, főleg a magyar földesurak ellen irányult. Papilla császári tábornokról néhány katonai szereplésén túl bővebbet nem tudunk. Jankovich Antallal együtt teljes hatalmú császári biztosként ment a lázadás területére. Jankovich Antal működésének szinte ez az egyetlen alaposan kidolgozott részlete, David Prodan 1938 és 1991 közti publikációi után egy, interneten olvasható, friss PhD disszertációnak köszönhetően. Utóbbiból kiviláglik, hogy „Jankovics Antal csupán a felkelés legfontosabb vezetői (Horea, Kloska és Krisán) esetében lépett fel kérlelhetetlen szigorral. […] Ami Jankovics Antal királyi biztos szerepét illeti, a jelen [a szerző, G.-K. által föltárt] iratgyűjtemény egyértelműen bizonyítja, hogy ő volt a felkelés lecsendesítésének az irányítója. […] Janokovics (sic) Temesvárról, ahol bánáti székhelye volt, elsősorban a magyarországi Aradra sietett és nem egyenesen Erdélybe, mint azt David Prodan állította, aki úgy mutatta be a királyi biztost, mint egy „szörnyet”, noha Aradon Jankovics igyekezett megfékezni a vármegye bíráskodását és szabadon engedte a már letartóztatott parasztokat. Csak azután távozott Magyarországról Erdély irányába, és akkor érkezett oda, amikor az ottani parasztfelkelés majdnem egészében befejeződött. Hozzálátott a felkelés okainak feltárásához, valamint az uralkodótól kapott utasításoknak megfelelően az ellentétek elsimításához.” (Gorun-Kovács Blanka Sidonia: A Horea-felkelés és magyarországi forrásai, Debreceni Egyetem BTK, 2008. 68., 195–196.) A 720-as lábjegyzet utalása: „Prodan szerint […] Jankovics biztos által felállított kivizsgáló bizottság túlságosan „parasztpárti”-nak bizonyult…” (David Prodan: Răscoala lui Horea. Bucureşti, 1979. II. 239.) – Gorun-Kovács az ugyanúgy elhibázott születési és halálozási dátummal „tetten érhetően” az 1816-os „Jankovics” életrajzot dolgozta bele munkájába, forrására utalás nélkül (talán másodkézből?). Commendator latin szó, ’bizonyos rendjelek egyik felső fokának birtokosa’. A rendjelet polgári érdemek elismerésére Mária Terézia alapította 1764-ben. Farkas Sándor szerint Jankovich a Sz.-István rend középkeresztjét nyerte (Csepreg mezőváros története, Budapest, 1887. 350.). Ezt a pontosítást igazolja, hogy arcképein a rendjelet középkereszteshez illően nyakban viseli, pl. egy 1785–1789 között készült olajképen (7. képes oldal), vagy a halotti emlékképén (8. képes oldal). Jogában állt a rend minden „vitéz”-ének, hogy családi címerét a rend jelével felékesítse, ezt megtette ő is, például az említett halotti emlékkép alján lévő címere is tartalmazza. Erről már előző év december 20-án írt neki levelet II. József, 5. képes oldal, lent (forrása: Gradski muzej Požega ltsz. 648), viszont a halálakor rendelt arcképe aljára december 21-et festettek (Gradski muzej Požega ltsz. U 13).– Elölülő: ’elnök’. A tárnokmester (magister tavernicorum) a Zsigmond-kori hie-

11

Horvátországi Magyarság az első, ki a’ Septemviralis Táblának előlülője lehetett, ’s nem senki előlte. ’S e’ fényes méltóságokat megtartotta életének végéíg, melly 1789-ben August. 19-kén köszönt be egy igen fájdalmas ’s több hetekig tartó nyavalya után.40 – Hűlt tetemeit elkeseredett özvegye két nap múlva Budáról Csepregi jószágába vitette ’s temettette el.41 Jankovics a’ Publicum’ foglalatosságai mellett, mellyeket nagy búzgalommal hajtott végre, házi kötelességeit ’s dolgait is nem csak el nem mulasztotta, hanem forrón folytatta ’s Familiájára csillogó sugárt vont. Felesége, kivel mind végig példás életet élt, született Nemeskéri Kis Katalin nemes leányzó volt.42 Ez őtet egy fiú gyermekkel örvendeztette meg, de a’ már hét esztendős korában elholt,43 ’s szüleit további méhgyűmölcs nélkűl hagyta maga után; erre nézve Jankovics az ő számos jószágait Jankovics János testvérének ’s az ő jeles maradékinak hagyta, ki egykor Nádasdy Huszárregementjében Kapitány volt, utóbb Posega Vármegye’ Al-Ispánja, végre Királyi Tanácsos.44 – Jankovics állandó ’s nemes elmével birt. Nyájasság ’s barátkozás szóllott vonásaiból, szavaiból ’s cselekedeteiből. Nyugodalmat ’s szelídséget mutatott orczája;45 a’ tiszteletrevágyás ’s egyéb szenvedelmek soha nem foghatták el, mivel olly kevesé volt büszke, hogy azon nagy szerencsét, melly őtet környékezte, ismerni sem látszott! Nagy tehetségű férfiú vala: a tudományokhoz vonzó szeretete és fontos foglalatosságú hivatalos actái ezt elegendőleg bizonyitják.46 Testi ’s lelki

40

41

42 43 44 45 46

rarchiában a bárók vagy más néven országbárók (barones regni) körébe tartozott, a királyi tanács tagja volt. Az országbíró nem azonos azzal az öröklődő bárói ranggal, amely utóbb a grófságnál alacsonyabb fokozatot jelentett. Halála időpontja augusztus 16, estve heted fél Óra tájban. Gyászjelentésébe 19-ét nyomtak tévesen, és az el nem küldött példányokban úgy maradt. De az elküldöttekben az özvegy kiigazította (vö. pl. MOL P 234, 51. cs. 333.). Ugyanott konkrétan megfogalmazva: huszon Kilentzed Napig tartó betegsége után hunyt el. Helyettük más jelent meg egy keresztelőn A bécsi Magyar Kurír a korabeli hírközlés lassúsága miatt augusztus 19. „szeredán” biztos hírt a „nagy Méltóságnak” csak „terhes nyavallyá”-járól adott, de haláláról feltételeset (LXIII. szám, 925.o.): „Egy igen szomoru hir Budáról.” Majd a következő szerdán, augusztus 26-án (LXV. szám, 955. o.) erősítették meg: ezen folyó honapnak 16 dikán […] bizonyoson meg-halálozván, 18-dikban a’ maga Sopron-Vármegyében lévö jószágába Tsepregre, az el-temettetés véget, ki-viteték. Halála: nem nevezték meg a betegségét.elgondolkodtató Latin nyelvű végrendeletében (Gradski muzej Požega ltsz. 576) meghagyta, hogy a „Boldogasszonyba” temessék, extra oppidum Csepregh extram sacellum crypta, vagyis „Csepreg városán kívül, a szentélyen kívül elkülönített kriptába”. (vö. 9. képes oldal. A feleségével közös, klasszicista, domborműves márvány síremléke, két mellékalak szoborral a Csepreg melletti remetetemplom helyére később épült kápolnában ma is áll. Julije Kempf tévesen fordította: kod dvorca u Čepregu, „Csepregben a kastély mellett” (O grofoskoj porodici Janković Daruvarskih. Vijesnik državnog arkiva u Zagrebu. Zagreb 1929. 145.). Tudvalevően a földesúri kastély a város közepén állt és áll. A daruvári-Jankovich-feleségek közül ő volt az egyetlen magyar. Születési évének 1744-et tartják, ez még ellenőrzésre szorul. Sopronban halt meg 1792. augusztus 29-én. Személye további kutatást és külön tanulmányt érdemel. Apja előnév-szerzésekor, 1765-ben még nem született meg. Antal grófi adománylevelében szerepel fia, „Ferenc Antal”, tehát 1772-ben már és még élt, viszont Csepreg leégésekor, 1776-ban említés sincs róla, tehát már nem élt. A szintén pécsi születésű daruvári Jankovich János (1731–1798) grófsággal nem rendelkezett, bátyjánál kevésbé jelentős (de nagycsaládos) személy volt. Fennmaradt három arcképe nem mond ellent ennek. Egyik: 8. képes oldal. Munkásságára utaló attribútumai mindhárom ismert arcképén föltűnnek (mint a szentek ábrázolásakor). A 7. képes oldalon a róla fönnmaradt két olajfestményből kiemelt részletek egyikén a kétkötetes „Corpus

12

Balogh Jánosné Horváth Terézia - Gróf Daruvári Jankovich Antal horvát-magyar földesúr és politikus életében főcharacter volt a’ mértékletesség, általa tartotta fenn egésségét, az által a’ komolyságot kedves tréfával elegyítette és a’ méltoságát leereszkedéssel egyvelítette. De legszebb vonás marad characterében a’ hűség, mellyel Fejedelmeihez viseltetett47, a’ szeretet, mellyet Hazájához mutatott. Ezért valóban kész volt minden javait feláldozni.48 A felmagasztaló mondatok ellensúlyozására szolgáljon a függelék: a horvátok pozitívabban emlékeznek emelkedés. VCsepreg: Nádasady után hanyatlás

Néprege a kegyetlen földesúrról a szájhagyományban avagy milyen embernek élték meg jobbágyai Jankovich Antalt? Hogyan emlékeztek vissza rá? A magyarországi daruvári Jankovich-birtokok népe körében kialakult és a XX. században is élt egy legenda a gőgös, haragjában gyilkoló gróf Csepregen történt temetéséről, és arról, hogy gonoszsága miatt szent helyen nem maradhatott holtteste, mert tiltakozott ez ellen a megelevenedő Mária-szobor. Antal életében erre valós alapot adhatott a Horea-Kloska lázadás körüli, bár távoli tevékenysége (vö. 37-es jegyzet). Az egyik változat szerint az emberölést Szlavóniában követte el a földesúr, aki emiatt magyarországi birtokára menekült, ahol hamarosan meghalt.49 Antal esetében nem tudjuk, hogy mikor volt Csepregen tartósabban a lakhelye, az mindenesetre elég sajátos, hogy ide kívánt temetkezni és nem a régebben szerzett szlavóniai birtokára, ahol saját építésű családi kápolnájuk volt, nem abba az országba, ahol politikai tevékenységét kifejtette. A másik változat részletezi a temetést, amely erősen emlékeztet Jankovich Antal végtisztességének hiteles történetére 1789-ből (vö. 9. képes oldal): Senki sem szerette, hát kiparancsolták a cselédeket a temetésre, hogy legyen, ki gyászolja. A Boldogasszony kápolna kriptájába vitték, mely a Iuris” a jogászra utal, a másikon a könyv a tudósra, az aktaköteg a hivatali ügyek intézőjére. A két festmény őrzője: Gradski muzej Požega (ltsz. U-13), ill. Nemzeti Múzeum, Magyar Történelmi Képcsarnok (ltsz. 1377). Halála előtt alig négy hónappal, 1789. április 27-én is foglalkozott még Bécsben minősítési üggyel, amint ezt egy nemesség- és címeradományozási okirat igazolja, ahol a fölsorolt számos, rangos tisztségviselő egyike, ragozott alakban „Comite Antonio Jankovich de Daruvár, Tavernicorum”, azaz tárnokmester volt (MOL A57 – Magyar Kancelláriai Levéltár – Libri regii – 54. kötet – 199.). A 8. képes oldalon, arcképe alján a könyvek alatt heverő mérleg és pallos az igazságszolgáltatás jelképei (vö. még: 38-as jegyzet). Tischler Antal rézmetszete, 1789 – Nemzeti Múzeum, Magyar Történelmi Képcsarnok, ltsz. 53 47 Töretlen királyhűséget tanúsított mindkét király irányában, akik Antal felnőtti életében uralkodtak. Pedig nagyon eltért egymástól Mária Terézia és II. József stílusa. A korabeli főurak többsége azonban saját jól felfogott érdekében hasonlóképp viselkedett uralkodóváltások idején. 48 Kérdezhetjük, mit áldozott fel a hazának? Egészségét? Bizonyos pénzösszegeket adományozott oktatási célokra. Tehette. Utódja nem maradt, más úton kellett gondoskodnia neve fönnmaradásáról. Talán Jankovich Antal keresztnevét örökítették meg egy kis szlavóniai település Antunovac elnevezésében (Gaj közelében, amelynek része Marinoselo), ahhoz hasonlóan, ahogyan több daruvári Jankovich keresztneve is jelentkezik helynévként később az egykori birtoktömbjükben (Juhos János: A Magyar Korona országainak helységnévtára. Budapesten, 1882. 26.). 49 Hetyésy Katalin – Sudár Lászlóné szerk.: A Répce mente meséi és mondái. Csepreg, 1996. 85–86.

13

Horvátországi Magyarság Mária-oltár alatt volt. Alig hogy betették a kripta ajtaját, besötétedett, erős szél kerekedett. … megnyillott az ég, dörgött, villámlott. Isten haragja, … mondogatták, mert gyilkos grófot temettek ... Csak a csősz járt a határban … Amint a kápolna elé ért, … kivágodott a nehéz tölgyfakapu. Égi fény vágott ki rajt, s glóriában a Szüzanya … s ment a szakadó esőben az oldalban álló hatalmas tölgy alá. … visszatér a Szűzanya, ha megígérik, hogy holnap, reggel kiviszik a kriptából a koporsót. … Másnap markos legények emelnék ki a koporsót, de csak hat pár ökör segítségével sikerül kihuzni … Felvontatták az erdőszélre s eltemették … a hatalmas tölgy alá.50 A helyi történeti mondában, amely kiegészült hiedelemmondai és csodatörténeti elemekkel, két általános folklór motívum is szerepel, amely a „bűnös halott” alakjához szokott kapcsolódni: a természetfeletti jelenség (ítéletidő) és a „túl nehéz koporsó”.51) Úrhatnámság, kegyetlenség volt az uraság részéről, amit csepregi jobbágyai láthattak: egy egyszerű templomgondozó „remete” holta utáni nyugalmát megzavarta, hogy a helyére temetkezhessen. Valóságban a „remete” sírja volt eredetileg az oltár alatt, s az ő maradványait vitték ki máshová temetni, nem a földesúrét. A hűbérúr rendelkezett, nem az Istenanya. Majd 1869-ben, a kriptás középkori templom ös�szeomlása után 1869-ben Jankovich Antal és neje „hamvaik […] régi helyökből kiemeltettek, és az új kápolnában (belül) egyszerűen földbe ásattak…”52 Akkor tehát őt rakták ki a kriptából, mint ő annak idején a „remetét”.53 Csepregi helytörténeti kutatók a néprege változatait teljes egészében Antalhoz kapcsolják.54 Magam azt tartom, de még csak részben bizonyíthatom, hogy idővel Antal unokaöc�cse, daruvári Jankovich Izidor (1789–1857), sőt az ő fia, gróf daruvári Jankovich Gyula (1820–1904) személyével kapcsolatban is rakodtak hozzá valós alapú adalékok a népregéhez, amint ezt a hagyomány-lejegyzők az említettek nevéhez is kötik.55

50 51 52 53 54 55

ovas Gyula: Boldogasszony. Legenda, Új Sopronvármegye, 6 (1944) 101. sz. 4. Az adalékot Sági L Ferencnek köszönöm. Vö. Körner Tamás: Mutatvány a készülő magyar hiedelemmonda-katalógusból. Ethnographia LXXXI. (1970) 1. sz. 65–66. Farkas Sándor: Csepreg mezőváros története, Budapest, 1887. 351. Sudár Lászlónénak köszönöm ezt a szempontot. Sági Ferenc és Sudár Lászlóné. Vö. Sudár Lászlóné Molnár Zsuzsanna: A csepregi Boldogasszony temploma története és legendája. Honismeret 36. évf. 2008. 4. sz. 18–21. Balogh Jánosné Horváth Terézia: A pünkösdi király Csepregen és Jókainál. Csepreg, 2005. 36–37., Uő: Jankovich gróf temetésének mondája. Promenád III. 2007. május / 5. sz. 11., Uő: Daruvári Jankovich Izidor élete és tevékenysége. Vasi Szemle LXII. (2008) 1. sz. 60–61. és a ZBORNIK

14


II. Képes oldalak Jankovich Antal életének fontosabb mozzanatairól 1. Ebben a templomban keresztelték 1729-ben Pécsett Jankovich Antalt anyakönyvi alakban

15

Horvátországi Magyarság A Pécsett élt, 1722 óta nemes Jankovich Miklós és az 1714 óta nemes Adamovich Katalin negyedik gyermekét, – a későbbi daruvári és gróf – Antalt, akárcsak testvéreit, ebben a templomban keresztelték. Valószínű, hogy aznap született is: 1729. május 5-én. Az egykor muszlim szertartásra szolgált épület (dzsámi), majd a török kiűzése után római katolikus belvárosi plébániatemplom későbbi anyakönyvi bejegyzéseiben a fiú neve csak „mellékszereplőként” fordult elő a családi élet egyházi szertartásait megörökítő lapokon. Nyilván az 1732-ben elhunyt apja helyett, mint legidősebb élő férfi a családban, szerepelt több esetben az anyja mellett keresztszülő-társként: 1734. június 12-én Thomasevichéknál ötévesen (Antonius Jankovics, Catharina Adamovich); majd valószínűleg újra ők ketten, amikor Antal hétéves volt, 1736. június 29-én Radiczéknál (Antonius Jankovics, Catharina); vagy egy másik családnál hasonlóképp megörökítve a matrikulában, immár tizenkét évesen, 1741. február 25-én. Addig még bizonyára Pécsett élt özvegy anyjánál, aki 1743-ban ment újra férjhez.

2. „Jankovics” Antal pályakezdéséről így szólt az 1816-os publikáció:

16

Balogh Jánosné Horváth Terézia - Gróf Daruvári Jankovich Antal horvát-magyar földesúr és politikus Pontosítandók: 1.) szerencséje nem volt teljes, hiszen az nem jutott osztályrészéül, hogy utódot hagyhatott volna maga után; 2.) a születési év helyesen: 1729 Jankovich Antal neveltetése megfelelt a nemes ifjakénak, felsőfokú tanulmányokat Budán végzett. A folytatás mozgatója a „pártfogó” lett. A magasztos hangvételű, valósággal dicsőítő írás szerzője sem tagadhatta, hogy az egyébként később valóban érdemesnek, tehetségesnek bizonyult fiatalember (elsősorban világi téren) fölívelő pályája alapvetően (egyházi) „protekcióval” indult. Vajon miféle meggondolás, miféle előny lehetősége ösztönözte Chiolnichot arra, hogy saját visszavonulása árán is Jankovich Antal útját egyengesse? Mindenesetre az 1754-től kimutatható segítsége révén nyert jó állások jövedelme megalapozhatta Jankovich birtokvásárlásait, ami alapfeltétele volt a rangokhoz jutásnak.

3. Jankovich Antal szlavóniai birtoktömbje

17

Horvátországi Magyarság „Antonius Jánkovics”, Pozsega vármegye alispánja a daruvári előnevet kapta 1765-ben. Az oklevélben a megyén belüli birtokszerzésének hitelesítése sok falunév és néhány városnév fölsorolásával kezdődik („királynői többes” – utólagos kiemelésekkel).

Daruvár, Szirács, Pakrác és Kamenszko uradalmak 1780 körül. A teljes birtoktömb Jankovich Antalé volt akkorra.

18


4. „Jankovits” Antal csepregi birtoktömbje

A már grófi rangú daruvári Jankovich Antal Kőszegtől (Keöszegh) keletre a kiemeléssel jelölt Sopron vármegyei helységekben volt földesúr 1775 és 1789 között.

A Csepreg mezővárosi szőlőhegy-használat rendszabásának megújítása is a földesúr tiszte volt. (Az artikulusok 1838-as másolatának bevezető szakasza.)

19

Horvátországi Magyarság 5. Jankovich Antal sorra szerzett rangokat és méltóságokat

Mária Terézia nevében adott megbízólevél arról, hogy „Antonius Jankovics de Daruvár” tanácsos és Solenghi urak a selyemügy felügyelői lesznek a Helytartóságban (1768. február 12.)

Mária Terézia nevében adott, barokk küllemű levél arról, hogy a Horvátországi Helytartóságban tanácsos lesz „Antonius Jankovics” pozsegai alispán (1767. augusztus 11.)

20


„Graf Jánkovics” változatlan hűséggel szolgálta a császárnő teljesen más, puritán stílusban uralkodó, latin helyett németül levelező fiát, II. Józsefet is. A tőle kapott, általa aláírt levél értesítette 1786. december 20-án, hogy „Johann v[on] Csáky” helyére a Hétszemélyes Tábla elnökévé (Praeses) és tárnokmesterré (Tavernicus) nevezi ki Jankovich Antalt. (A horvát, magyar és latin névszókat arab betűkkel írták a gótbetűs szövegekben is!)

21


6. Daruvári Jankovich Antal grófi címere

Az 1772-es adománylevélben Mária Terézia tegezve szólította meg Jankovich Antalt. Címerleírása – amely családtörténetnek is beillik – magyar fordításban így hangzik (a töltelékszöveget mellőzve): Négyelt, álló harci pajzs, hozzátett kis égszín pajzzsal, amely magában foglalja ősi címeredet: természethűen rajzolt darut, minden bizonnyal az éberség jelképét, amely gyepen áll csupán a bal lábával, a jobbjában azonban követ tart bolondosan. Az 1., ezüstre festett negyedben a Nemeskéri Kiss nemes családból származó feleséged címeréből

22

Balogh Jánosné Horváth Terézia - Gróf Daruvári Jankovich Antal horvát-magyar földesúr és politikus a vadember balra fordulva, zöld halmocskán áll, arannyal vegyes zöld ágacskák koszorúzzák fejét és takarják szemérmét, jobbját csípője hátsó részére teszi, baljával pedig kétfelé hasított arany és cinóbervörös zászlót tart, melynek nyele a földbe van tűzve. A 2., zöld negyedben fölül egy hatágú arany csillag, alatta két hullámos, ragyogó fehér pólya, a Dráva és Száva folyók között Pozsega vármegye, ahol Pakrác uradalmadba és más jószágaidba helyeztünk 1765-ben és legfelső hivatali adminisztrátorrá tettünk érdemeidért. A 3., kék mezőben a bekerített Podborje, másképpen Daruvár jelvénye, amely után kapott előnevedet kegyességemből viseled, zöld alapon álló, ezüstszínű erődített tornyos kastély zárt kapuval, és sorba rendezett hosszúkás ablakokkal. Az utolsó (4.) vörös mezőben nemzetséged, ahonnan származol, a nemes Adamovicsok jelvénye: ágaskodó arany oroszlán, kiterpesztett első lábaiban arany oszlopot tart, melyet fém korona koszorúz, és amely szarvaival fölfelé álló ezüst félholdon nyugszik. A pajzs tetején grófi korona, melyből hegyével ferdén megtámasztva fölemelkedik három rostélyos sisak koronával, amelyeket bíbor-arany nyaklánc övez; a középső egyenesen a hegyén hordja megismételve a pajzsbeli darut; a középsőtől jobbra elhelyezkedő ferdén áll, rajta kinövő pajzsbeli vadember a zászlóval; a balra elhelyezkedőn a pajzsbelihez hasonló kinövő oroszlán oszlopot tart. A sisaktakaró a középsőnél ezüst-kék, az oldalsók: egyik felől ezüst és vörös, másik felől arany és zöld. Telamonként két arany griff közrefogja a pajzsot, nyitott szájjal, farkukat a lábuk közt visszagörbítve, egyikük vörös lovagi zászlót emel a magasba, amelyet kis arany szegély vesz körül és birodalmunk, Magyarország régi címerét hordozza lapján, a másik is hasonló zászlót tart, amely a sisakdíszek magasságáig nyúlik, ciánkék mezőben Szlavónia birodalmi címerével.

23


7. Jankovich Antal személyiségének ismertetőjelei:

Filozófiát és jogot tanult (Corpus Iuris…) … Verőcz Vármegyének Fískalisi hivatalát nyerte meg…, 1756-ban Posega Vármegyének Jegyzője lett.

1785 után arcképeiről nem hiányozhatott az egyik fő büszkesége: a „magyar királyi Szent István Rend” középkeresztje, rajta az egykori császár, az érdemrend-alapító Mária Terézia monogramja: MT Nagy tehetségű férfiú vala: a tudományokhoz vonzó szeretete és fontos foglalatosságú hivatalos actái ezt elegendőleg bizonyitják.

24


8. Gróf Daruvári Jankovich Antal halotti emlékképe

25

Horvátországi Magyarság Az ábrázolás a hagyományos főúri emlékkép-műfajba illik: arckép ovális keretben, körirat a rangokról, családi címer csatolva. – Az ábrázolt jellegzetes rokokó divatú parókát visel (csepregi síremlékére faragott domborművű profilján látható, hogy hátul szalagcsokor fogja össze haját), zsinórdíszes, prémes, katonás dolmányhoz nőies csipkezsabó a nyakán, s büszkesége, a Szent István Rend középkeresztje. A kép alatt idézet Silius Italicustól (Liber XV): Omnia felix cui natura dedit nullo renuente Deorum / Akinek a természet minden szerencsét megadott úgy, hogy az istenek nem ellenezték – Balra a tört oszlop az elmúlás jelképe. Jobbra az igazságszolgáltatás szimbólumai.

9. Ez alá a templom alá temették 1789-ben Csepregen Jankovich Antalt. Augustusnak 23-dikán meg-lesvén bennünket a’ Szélveses veszedelmes essö, egész 2 órákig egy aránt fogta magát, a’ mellyel edgyütt jött és ezt követett kár meg-betsülhetetlen. […] Méltós. Gróf Jankovits vólt Préses Urnak éppen akkor tevék egy hétig és három napokig halva fekütt tetemeit a’ maga jószágán Csepreg Mezö-Város’ határjában lévö vólt Remete-Templom’ Kriptájába (minekutánna az ezen Kriptában eddig feküdt Remete’ hamvait onnan ki-vévén másuvá eltemették vólna, a’ Méltós. Grófnak még életében tett rendelése szerint) a’ midön ezen zenebonás idö bé-köszöntöt, t. i. Augustusnak 23-dikán dél-után 3 óra tájban; melly idö miatt a’ Solennitásra egybe gyülni óhajtott fö Méltóságok ’s Uri rendek közzül sokan kéntelenittetének ki-maradni. A fönti híradást 1789. szeptember 7-én küldték Sopronból és csak szeptember 23-án tette közzé a második magyar nyelvű újság, a bécsi Magyar Kurír. (1076–1078. Valójában éppen egy héttel halála után temették a grófot.)

26


Ez alá a középkori, akkor még nem ilyen omladozó, külterületi nagy épület alá temették 1789-ben Jankovich Antalt. A halála után festett egyik arcképének kissé hibás aláírása végén így fogalmaztak: Ar. tumulo illatus in capellam B.V.M. extra Csepregh in dinastae sua, vagyis „a választása szerinti sírhelyre, a Csepregen kívül fekvő, Boldogságos Szűz Mária kápolnába helyezték uradalmában.” Három évre rá, 1792-ben oda került özvegye is. Korán elhunyt egyetlen gyermeküket mikor s vajon egyáltalán ide temették-e? Sírjel nem maradt utána. Csepreg krónikása „itt nyugvó kis gyermekök”-ről tesz említést.

27


Mák Ferenc

A boldog nyár ajándékai Szemelvények a Gyűrődések ciklusból A fiumei küldetés A mediterrán ragyogás teszi-e mindig derűssé a személyiségét, vagy született hangos kacagás ez az asszony, nehéz eldönteni, de tény: ahol megjelenik, egyszerre minden tekintet rá irányul. A fiumei Smiljanić Anikó a Quarnero egyik legavatottabb magyar idegenvezetője, és magam is tanúja voltam, amikor az Adria egykori magyar titkainak ismerőjeként tudásával egy egész sereg turistát ejtett ámulatba. Pedig nem akármilyen kirándulócsoport koszorúja vette őt körül: az Országos Széchényi Könyvtár ötven tudós könyvtárosainak kíváncsi tekintete tette őt próbára, és négy nap után kivétel nélkül mindenki lélekben gazdagon, tudásban gyarapodva köszönt el tőle. Nem a konzumvilág megszokott idegenvezetője ő, hanem maga a megelevenedett történelmi olvasókönyv. És ez nem csak abból ered, hogy Anikónak történészi végzettsége van, amit ugyancsak megemel a tény, hogy a Rijekai Egyetemi Könyvtár munkatársaként a történeti kutatásokra is alkalma van; ő egyszerűen elleplezhetetlenül rajong a tájért, s ezzel a nem titkolt szeretetével a jeles fiumei elődök – Garády Viktor, Fest Aladár, Kenedi Géza és Leidenfrost Gyula nyomdokaiban jár. Sajnos, ma már egyedüli tudós magyarként az egykori vasminiszter, Baross Gábor városában. Pedig Anikó sem született fiumei. Édesapja szabadkai származású volt, de a második világháború katonájaként elszenvedett orosz hadifogság és a nagy hányattatás után csak Budapestig jutott vissza, s a fővárosban kötött házasságából született Anikó. 1957. január 7-én a család végre Szabadkára költözött, s az akkor hároméves leány élete, ama bizonyos feledhetetlen gyermekkor minden emléke Kosztolányi városához fűződik. Mindig vonzódott a színes történetek iránt, így természetes volt a számára, hogy a középiskola után a belgrádi egyetem történeti tanszékén jelentkezett felvételire, ahol azonban rövid úton kikosarazták, mondván: a „mađarica” ne tanuljon történelmet! Ő azonban makacs volt és elszánt, és Zágrábban a 162 jelentkező közül a második legjobb eredménnyel került a Történeti Tanszékre, ahol sikeresen diplomázott is. Ezt követően tizennyolc évig – immár fiumei lakosként – Abbáziában dolgozott idegenvezetőként, ahová édesanyja és családja is követte őt. 1997-ben könyvtárosi államvizsgát tett, ám még így is évek múltak el, amíg a Rijekai Egyetemi Könyvtár alkalmazottja lett. Ma azonban már ő a történelmi Fiume megmaradt magyar könyveinek hivatalos kincstárnoka. És nem mellesleg: paleográfiai végzettségéből

28

Mák Ferenc - A boldog nyár ajándékai eredően a glagolita írásbeliség történetének legnagyobb magyar tudora is egyben. S hogy mi dolga akad egy tudós magyar könyvtárosnak a fiumei egyetemi könyvtárban (hivatalos nevén: Sveučilišna knjižnica Rijeke)? A kérdésre nem egyszerű a válasz. A mai könyvtár tudományos gyűjteményének alapját az 1627-ben alapított jezsuita könyvtár képezi, s a XVII. és XVIII. századból származó 3200 kötet a horvátok számára ma is nemzeti kincs. Most van folyamatban a tersattói ferences rendház ugyancsak sok évszázados könyvtárának tudományos feldolgozása, s ha ezt befejezték, következnek a szigetvilág ferences kolostorainak gyűjteményei, amiből nem maradhat ki a bakari – a hajdani buccari – templom 400 kötetes, a ritkaságai révén felbecsülhetetlen értékű könyvtára sem. Ez a bibliográfiailag is feldolgozott könyvtár lesz az Biblioteca Adriatica gyűjtemény alapja, amely egyszersmind a Quarnero szigetvilágában született és művelt szláv írásbeliség, a glagolita iskola egyik legértékesebb gyűjteménye is. Gazdagságát, szépségét és kulturális jelentőségét az egyetemi könyvtár állandó kiállítása mutatja be az érdeklődőknek. A másik, könyvtáros számára ugyancsak nagy kihívást az a 130 000 kötetnyi, holt állomány értékeinek feltárása jelenti, amely kerek nyolc évtizeden át hevert érintetlenül a könyvtár mai hatalmas épületének alagsorában. A magyar és az ezt követő olasz „világ” valamennyi könyvgyűjteményének maradványát őrzik a katakombák, amelyekre Smiljanić Anikó kis csapata csak a 2000-es évek elején nyitotta rá az ajtót. Tizenkét embernek kerek négyéves munkája kellett ahhoz, hogy polcokra és asztalokra rakva, áttekinthetővé tegye a száműzött könyvek hadseregét. S Anikó nem titkolja örömét, most jön a feladat nemesebb része: az olvasók számára is használhatóvá tenni ezt a gyűjteményt. S ez már magában is felér egy küldetéssel. (Magyar Szó, 2011. július 29.)

A könyvbánya titkai A könyvtáros-történész minden tudására és lelki-szellemi erejének rejtett tartalékaira is szüksége lesz ahhoz, hogy a fiumei Egyetemi Könyvtár – hivatalos nevén a Sveučilišna knjižnica Rijeke – épületének katakombáiban felhalmozott 130 000 kötetre becsült holt állományát rendszerezze, feldolgozza, és az érdeklődők számára is elérhetővé, használhatóvá tegye. Smiljanić-Kovács Anikó szerint – aki tíz emberével négy éven át folytatott „bányamunkával” is csak addig jutott, hogy asztalokra és polcokra rakva áttekinthetővé tegye a könyvek halmazát – az ismeretlen könyvtár kincsekben elképesztően gazdag. A trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette tengeri kikötőjét, Fiumét is, s még arra sem volt lehetősége, hogy a nemzeti vagyonát a városból kimenekítse. 1924-ben valamennyi megszűnt magyar iskola, egyesület, lapszerkesztőség, társaskör és tudományos intézmény könyvtára – és feltehetően a levéltári anyaga is – olasz tulajdonba került, és mint amolyan fölösleges kacatot, elnyelte a pince homálya. 1947 után a berendezkedő jugoszláv közigazgatás ugyanígy járt el a városban maradt olasz egyesületek könyvtáraival. Így történhetett meg, hogy a dicstelen XX. század végét a fiumei Egyetemi Könyvtár – a hajdani Magyar Polgári Leányiskola – impozáns épületének pincéjében a deportált könyvek tízezrei várják a feltámadást. Némi vigasz, hogy

29

Horvátországi Magyarság a könyvtár teljes állománya 1985 óta államilag védett, így nem fenyegeti a megsemmisülés veszélye, ám ez még nem biztosítja a könyvek használhatóságát is. A tudós könyvtáros a közelmúltban fejezte be az Egyetemi Könyvtár gyűjteményében megtalálható magyar könyvek feldolgozását, s az általa elkészített bibliográfia, a Fluminensia hungarica 1859 könyv leírását tartalmazza, ezek között 175 a fiumei magyar kiadvány, amelyeket az intézmény a féltett kincsei között tart számon. Politikai, történeti, közigazgatási és tudományos munka, valamint az iskolai értesítők garmadája rejlik a leírások mögött, és várja a kíváncsi érdeklődőket. Évente 5–8, többnyire magyarországi kutató fürkészi a rejtett értékeket. Ezt a gyűjteményt fogja gyarapítani a katakombák anyaga is. Van azonban még valami, amiről eddig soha nem esett szó: a második világháborút követő kárpótlás kérdése. Az 1947. február 10-én aláírt Párizsi békeszerződés Magyarországot háromszázezer dollár háborús kártérítés megfizetésére kötelezte. Ennek kétharmadát a Szovjetuniónak, 100 000 dollárt pedig fele-fele arányban Csehszlovákiának és az új Jugoszláviának kellett megfizetnie, pénzben, áruban, bányakincsben és mezőgazdasági terményben – mindenben, ami a legyőzött országban mozdítható volt. A szovjet hatalom megszállóként egyébként is azt vitt el az országból, amit csak akart. Csehszlovákia éppen akkor fosztotta meg az ott élő magyarságot a csehszlovák állampolgárságától, s a Benes-dekrétumok sorával tette földönfutóvá a magyarok százezreit – a vagyonukkal pedig szabadon rendelkezett. Ezt tetézte, egészítette ki a magyarországi háborús jóvátétel. A titói Jugoszlávia hozzájuk képest maga volt a „belátás”; a kötelező fizetség és áruszállítás mellett szellemi javakat is elfogadott: így történt, hogy Eszéken magyar szakemberek textilgyárat építettek fel, s hogy a magyarországi egyetemeken műszaki szakembereket, mérnököket és orvosokat képeztek ki Jugoszlávia számára. Emellett a magyarországi közgyűjteményekből teherautó-számra szállították a könyveket Jugoszláviába – s ezeknek a jelentős része ma ott található a fiumei könyvtár mélyen elfedett katakombáiban. A könyvszállítmányok 1947-től folyamatosan érkeztek a városba, ám én magam gyakran kapok vissza az Országos Széchényi Könyvtárban kérőlapot azzal a megjegyzéssel: „nem található, 1962-ben az állományból kiemelték, és átadták Jugoszláviának”. S aki ezt közli velem, az állományjegyzékre hivatkozik. 1962-ben még a nemzeti vagyonunkból folyt Jugoszlávia kárpótlása! Nem értem, hogy nem akadt történész, tudós könyvtáros, aki utánajárt volna a történteknek. Mindenesetre, aki a fiumei halott könyvtárhoz hozzányúl, aki feltárja annak titkait, munkájával a nemzetnek tesz szolgálatot. (Magyar Szó, 2011. augusztus 5.)

Az ácsoknak dicsőségére Nem mondhatom, hogy bennünket, óbecseieket az elmúlt hetven év során különösebben elkényeztetett volna helyi történetírásunk, néprajztudományunk vagy művelődéstörténeti kutatásunk az újdonság erejével ható művekkel, monográfiákkal, tanulmányokkal vagy a tudományos kutatások eredményeiről számot adó kiadványokkal. Mert amíg az utóbbi évek-

30

Mák Ferenc - A boldog nyár ajándékai ben a hellyel-közzel magára találó bácsországi hely- és művelődéstörténet-írás igazán sikeres teljesítményeinek is tanúi lehetünk, mi, óbecseiek múltismeretünk partjain csak tátogunk, mint a szárazra vetett hal. Igaz, Pál Sándor 1989-ben a vidékünkön elsőként állította össze városunk, Óbecse bibliográfiáját, Simonyi Mária pedig megjelentette hatalmas munkáját, A magyar politikai sajtó története 1918-ig a mai Vajdaság területén (2003) című doktori értekezését, nagyobb visszhangot kiváltó könyv azonban nem született óbecsei tudósaink műhelyében. A néprajztudomány jegyzi még Gleszer Norbert Kalászfejek zsolozsmája (1999) című kötetét, de ezzel ki is merült a mi Tisza-parti karneválunk repertoárja. A hiányt mindenki érzi, mégis mintha nem emelné erő a múlttal való számvetés őszinte szándékát. Most azonban az elmondottakat cáfolandó, a Historiae Óbecsei Hagyományőrző és Történeti Társulat kiadásában egy igazán figyelemre méltó néprajzi kiadvány készteti elismerésre a népélet hagyományos értékei iránt érdeklődő olvasót: Szerda András Óbecse napsugaras oromzatai című könyvében a még fellelhető hagyományos építészeti értékeinket vette számba, emléket állítva ezzel a pusztuló világ felülmúlhatatlan csodáinak. A szerző ugyan nem ismeretlen a népművészetet kedvelők körében – a Batyu népzenei együttes tagjaként már igen sokat tett a hagyományok ápolása terén –, tudományos munkával azonban most jelentkezett először. Bevallása szerint kora gyerekkora óta irigyelte a nálunk gazdagabb hagyományokkal rendelkező vidékeket, azokat a hagyományőrző közösségeket, „ahol az emberek ünnepnapokon még hajlandók voltak népviseletet ölteni, így elmenni a templomba és fejet hajtani a közösség szokásainak”. S lám, a pironkodás elvezetett oda, hogy ma az óbecseiek elmondhatjuk, végre elkészült a napsugaras oromfalak történetének kitűnő néprajzi leírása. A szerző – elfogadva Bálint Sándor kiváló szegedi néprajztudós állítását – a „szögedi nemzet kirajzása” következményének tekinti a legkiválóbb ácsmesterek keze munkáját dicsérő díszes tűzfalak Tisza-menti jelenlétét. Szerda András is hangsúlyozza, hogy az oromfalak díszítése a vagyonában gazdagodó, paraszt-polgári életforma velejárója, s a háza oromfalát, kapuját és tornácát, kerítését és csűrjét, hombárját és góréját, méhesét és galambdúcát díszekkel, faragott népművészeti motívumokkal ellátó gazda a jóléte mellett a lelki igényességéről is tanúbizonyságot tett. Bizony virágzó bácskai gazdagság, bőven termő kert és földbirtok kellett ahhoz, hogy az Erdélyből leúsztatott és a helyi ipar által feldolgozott rönkökből az ácsmesterek keze nyomán hitről és hiedelemvilágról is árulkodó, pazar műalkotás szülessen, egyszerre dicsérve az egek gondviselő urát és a kétkezi munka utolérhetetlen örömét. A kötet bevezetője szerint Szerda András 1993 őszén hatvannál is több napsugaras oromfalat vett jegyzékbe – ami Beszédes Valéria korábbi kutatásaival egészült ki –, mire azonban eljutott azok tudományos feldolgozásáig, a műremekek egyharmada már eltűnt az időben. Elmentek az ácsmesterek után, akik a gondviselés dicséreteként az otthonok díszes koronájában népi világuk mitológiai egészét örökítették meg. A mesterek munkáját bemutató fejezetek után nem kevesebb, mint hetvenhárom napsugaras oromfal története következik, fényképpel és keletkezéstörténetük lehető legpontosabb leírásával, az olvasó pedig rádöbben, hogy egyszerre a népélet olyan mélységeibe nyert bebocsátást, amilyenre a vidékünkön ez idáig nem volt példa. Akkor lennék boldog – írja a szerző –, ha az olvasó nem nosztal-

31

Horvátországi Magyarság giát vélne kicsendülni a könyv lapjairól, hanem meglátná az igényes élet egykori formáit és megjelenési lehetőségeit. Mert ez szolgálna tanulságot a konzumtársadalmak fogyasztói számára. (Magyar Szó, 2011. augusztus 12.)

Tengerfüredi legendák A Ganz Ábrahám öntötte hatalmas kikötőbakoktól most oldották el a vezérhajót, és a flotta elindult az éjszakai halászatra. A Baross-kikötő – ahová száz évvel ezelőtt a világtengerek legtávolabbi zugaiból érkezett Magyarországra a fűszerárú – ma már csak a fiumei halászvállalkozók öt előkelő hajójának nyújt menedéket, egyedül rájuk érvényesek még a város régi piachatósági rendeletei: a friss tengeri árut virradat előtt a legrövidebb úton kell a halcsarnokba szállítani, és azt a változó nemzeti rendeletek azóta sem írták fölül. A halászok, a kikötő és a piac (magasan a történelmi idők fölött) megbonthatatlan összhangban működnek, legfeljebb a bárkák keltette hullámokon megcsillanó esti napsugár öltözteti a látványt a valóságosnál aranylóbb színekbe. A Monte Maggiore csúcsai még megtartják a lebukó napot, de sötétedés után a homályból népes sereglet indul útjára: előjönnek a lidércek, hogy dévajságukkal próbára tegyék a Quarneróra látogató idegen türelmét. Vándoraink közül elsőként Kenedi Géza találkozott velük, amikor „régi magyar történeti emlékek irányában” bóklászott a vidéken. Feljegyzéseiben örökítette meg annak az éjszakának az emlékét, amikor a figyelmeztetés ellenére nyitva hagyta a halászkunyhó ablakát, ahol éjszakai szállásra lelt. „A lidérc, uram, a lidérc! Az nálunk éjfélkor jár, bejön az ablakon, és ráfekszik az ember mellére. Van olyan ember is, aki belehal a fojtogatásba. Csukja be, kérem, az ablakot!” – óvták az ismeretlent, ám az hajthatatlan maradt. Éjfél után azonban kínos nyomás nehezedett a mellére és szörnyű álmok gyötörték. „Valami nagy, bozontos fenevad” telepedett rá, amitől képtelen volt szabadulni. Amikor végre fölriadt, a szoba jéghideg volt, az erdők felől megérkezett a tramontana, a hideg északi szél. „Pont tizenkét órakor jön le a hegyről – mondta reggel az öreg halász –, és pont három óráig tart. Nyáron át olyan rendes, hogy nekünk nem is kell óra. Amikor a hidegtől fölébredünk, már tudjuk, hogy éjfél van.” Tormay Cécile regényének hőse, Jella tudja csak, hogy ez azért van, mert a Visnevica horpadt oldalában, a Kecskehágó környékén, a vérző havasi rózsa alatti visszhangos barlangban megszakadt a Karszt szíve, és az Isten örökös jeget tett a helyébe. Az Adriai-tengernek szirénájával azonban – Zrínyi Miklós után – a jó öreg halászunk, Garády Viktor is találkozott. Feljegyzései szerint 1903 márciusában Jablanác mellett a bacsvicai öbölben a kavicsos parton két sütkérező fókát látott, és ezzel számára bizonyossá vált, hogy e nemes állat valamikor őshonos volt az Adria partjain is. És ekkor emlékezett arra a régi történetre, amelyet egy arbei (Rab szigeti) halásztól hallott. Nyári zivatar során a tengerbe veszett egy szegény halász, kilenc neveletlen árva maradt utána. „Éjjelente azokat siratja hazajáró lelke, amely mindig fóka alakjában jelenik meg. Bizony panaszosan tudnak üvölteni.” Arra azonban már Dékány András figyelmeztetett: ha éjszaka a hajó mellett föl-

32

Mák Ferenc - A boldog nyár ajándékai bukkan a vízből a halott halász feje, az a hajónak biztos pusztulását jelenti. Ennél rettenetesebb csak a poliphalász figyelmeztetése lehetett, amikor Mac-Malyictól és Morától óvta a látogatókat. „Mac-Maljic az egyik szigetről a másikra száguldozik, igen hasonlít Pánhoz, nagy tréfacsináló, mindenféle rossz móka szülője, tehát óvakodni kell tőle.” Mora, a fekete asszony pedig a szigetek boszorkája, s akire ő megharagszik, az jobb, ha más tájakon keresi a boldogulása lehetőségét. Sötét babonák, színes legendák, mitikus alakok kelnek útra napnyugtával itt, a Quarnerón, hűen jelenítve meg a tenger vidékének gazdag hiedelemvilágát. Hatalmas kincs, hogy elődeink mindezt beemelték a magyar irodalomba. És súlyos mulasztás, hogy az utókor megfeledkezett róluk. A legendákkal süllyedt el az időben Tengerfüred városka története is, melynek egyedül Leidenfrost Gyula, az egyetlen magyar hivatásos tengerkutató állított emléket Kék Adria című könyvében: „Ha útba ejthettem – írta –, sohasem mulasztottam el, hogy Lopáró öblébe be ne kukkantsak. Ott van ez Arbe-sziget északnyugati csücskén. Lopárót akkoriban még nem is lehetett falunak nevezni. Mindössze néhány házból állt.” Ide álmodta Fiume magyar közössége a legszebb tengeri üdülőközpontot, ahol a kikötő lármájától menekülve napsütéses délutánokon néhány órás nyugalomra lelhet. A történelem azonban az álmokkal együtt azok álmodóit is elsodorta. Csak a naplemente maradt a régi, és a rendíthetetlen kikötőbakok. (Magyar Szó, 2011. augusztus 19.)

Kövek, dermedt, vad kövek mindenütt Istenkísértő kalandornak kell lenni ahhoz, hogy Horvátországot vonattal vagy autóbusszal járja be a vándor, a lutri is ezerszer biztosabb, mint az, hogy az utazó időben megérkezzen kitűzött céljához. Talán ezért van az, hogy Horvátországba csak határtalan lazasággal, a nyár megannyi szép ígéretével szabad elindulni, s ahogyan a napfény egészen biztosan megérleli a mediterrán gerezdeket, az utas is valamikor meg fog érkezni útja végére. Ezért van, hogy aki csak teheti, gépkocsival vág neki a déli verőfénynek, a gond ezzel csupán az, hogy az ember az autópályán kívül az égvilágon semmit sem fog látni mindabból, amiért egyáltalán utazni érdemes. Alig pirkad az ég alja, amikor a fiumei gyors nekilódul a város fölötti meredek hegyoldalnak, és én sokáig nem merek kinézni az ablakon. 1873 óta – ahogyan elkészült a Magyar Államvasutak Károlyváros–Fiume szakasza, és a szárazföldi ember számára is elérhetővé vált a tenger – hatalmas irodalma kerekedett a kék Adriával történő első találkozásnak. Közülük Esti Kornélé az igazán felejthetetlen, ehhez azonban kellett Kosztolányi zsenialitása is. Kóbor újságírók, tudós tanárok, kiránduló széplelkek és rajongó diákok örökítették meg beszámolóikban azt a pillanatot, amikor a karszt fogságából szabaduló tekintet először fut végig a csillogó víztükör felszínén. Látta ezt a Lujza úton, postakocsin érkező Kossuth is, s a csodát azonnal elhelyezte nemzete fátumainak rendjébe. Harminc gyönyörű percig tart az út a hegy gerincétől a tengerpartig, van hát ideje a léleknek az ujjongásra. Nem úgy visszafelé, amikor búcsúzik az ember az Adria nagy történeteitől. Érkezéskor az azúrba

33

Horvátországi Magyarság öltözött tágasság derűje fogad, fény, csillogás és ígéret mindenütt, búcsúzáskor csak a kitörölhetetlen emlékek reménye, egyébként pedig „kövek, dermedt, vad kövek mindenütt” – ahogyan Tormay Cécile látta e tájat Emberek a kövek között című regényében, amely most útitársamul szegődött. A karsztok szilaj leányának, a horvát Jellának a vidékén járok, aki végzetesen beleszeretett Réz András pályaőrbe, a szép élet ígéretéből azonban nem lett semmi, mert az alföldi fiú hazavágyott szülővidéke megszokott világába. A történetben nem is a szerelem az elragadó, sokkal inkább az, ahogyan az egykori MÁV-alkalmazottak életébe betekinthet az olvasó. Látszólag nyugodt a vidék, szinte nem is történik semmi. „A vonatok jöttek-mentek, megrázták a földet, teleszórták szikrával az éjszakát, füstöt fújtak a napfénybe, aztán csend lett megint, nagy csend, amelyben meghallatszott, ha levél hullott a fáról.” Ebbe a nagy eseménytelenségbe azonban bele lehet őrülni. Réz András sem bírja sokáig, még Jella szerelme sem képes megtartani őt ezen a vidéken. Hiába, hogy a pályaszakasz egyik magaslatáról ellátni a tengerig, s hasztalan, hogy a bóra születését is meglesheti, ő menekülne az alföldi hazába. Úgy távozik, hogy az a lány számára elviselhetetlenül megalázó. Jellát nem női mivoltában sértette meg, szülőföldje, a karsztvidék iránti rajongását vette semmibe, s ezzel megbocsáthatatlan bűnt követett el. Jella azon az éjjelen megint nem tudott aludni. „Kinn nehéz tehervonatok jöttek-mentek. A lámpák tántorgó fénysávokat vetettek be hozzá a szobába. Nyitott szemmel feküdt. Nézte a fénysávokat, amint keresztülbotlottak az asztalon, az ágytakarón, a kezén, és a falon át kiszaladtak a sötétbe. A jelzőharangok mindig újra csöngeni kezdtek a háztetőn. Mindig újra lomha, fekete kocsik tolódtak el. A lelógó kapcsok és láncok csörömpölve ütődtek a talpfákhoz. Milyen kegyetlen és hosszú volt az éjszaka. Egy pillanatra megrázta a gyorsvonat az őrházat. A repülő szikrák elnyúló tűzvonalából égő gyíkok lettek az ablak előtt. Aztán szinte megsűrűsödött a sötétség és a csend.” Virradatkor azután a lány szembeiramodott az akkor még pontosan érkező hajnali gyorsnak. Tormay Cécile regényében a szülőföld szeretetének állított szép emléket, ami hazafelé menve az Adria halványuló kékségének látványakor igazán balzsam a szívnek. (Magyar Szó, 2011. augusztus 26.)

Szeli István és a mi 90 évünk 2011. szeptember 11-én – az egész magyar nemzet, de különösen a délvidéki magyarság sorsát meghatározó zentai csata évfordulóján – tölti be kilencvenedik életévét a város jeles szülöttje, az irodalomtörténész, egyetemi tanár és akadémikus Szeli István. Isten éltesse őt sokáig, és adassék meg neki az öröm, hogy tanúja legyen gazdag életműve elfogadásának, tanítványai munkásságában történő termőre fordulásának is. Gazdag tudományos ténykedése során húsznál is több kötete jelent meg, közülük a Hajnóczy és a délszlávok (1965), az Utak egymás felé (1969), a Nemzeti irodalom – nemzetiségi irodalom (1974), a Történő történelem (1981), A magyar kultúra útjai Jugoszláviában (1983), Az erózió ellen (1986), a Hosszú útnak pora… (1991), A peremkultúra élettana (1993) és a Tájkép- és portré-

34

Mák Ferenc - A boldog nyár ajándékai vázlatok Zenta honlapjára (2009). Életművének fontos része az „Így hozta a történelem” című életrajzi vallomásos kötete (1988) is. S ha már a történelmi sorsfordulóknál tartok, hát jelzem: Szeli tanár úr a tanári pályáját 1945-ben kezdte, amikor magyarságunk élete újabb tragikus fordulatot vett: az államszocializmus politikai gyakorlata határozta meg a mindennapjainkat. Van tehát oka az utókornak ünnepi tisztelettel fordulnia e vidékünkön egyedülálló és páratlan életmű felé. A felvilágosodás korának európai és magyar irodalomtörténetét hallgathatták azok a szerencsések, akiknek volt alkalmuk körülülni a tanár úr asztalát, de tőle hallhattuk XIX. századi nemzeti történelmünk azon eseményeiről is, amelyek az ész századának kihívásaira válaszként megszülettek. Nemzedékeknek ő közvetítette Berzsenyi, Kazinczy, Kölcsey nemzeti fölemelkedést sürgető gondolatait, és tőle hallhattunk a Széchenyi nemzet-elképzelésének megroppanását követően Vörösmarty komor jóslatait, Madách sötét vízióit, a fegyelmezett Arany János óvó intelmeit, és a rendíthetetlen Kemény Zsigmond megújulás felé mutató javaslatait is. Szeli tanár úr nemzeti önismeretünk legragyogóbb ékköveit hozta el a hallgatóinak, a mindenkori nagy tanítók ama titkolt reményével, hogy a klasszicitás fegyelme és bölcsessége közösségformáló erőként otthonra lel a bácskai és a bánsági lapályon is. A Horváth János-i irodalmi klasszicitás igényével szólt a humánum társadalom- és történelemformáló erejébe vetett remények törékenységéről, nemzeti vállalásaink nagy vereségeiről, hogy a végén Eötvös József nyomán a legyőzhetetlen ráció esélyeire is rámutasson; ezt szánta útravalónak a délvidéki magyar iskolákba szétküldött növendék tanítók számára. Közben pedig sorra születtek a sorsunkkal, történeteinkkel számot vető tanulmányai is. A kisebbségi magyarság nemzeti értékeinek nélkülözhetetlenségére figyelmeztetett, amikor a felvilágosodás korának mesterei nyomán ő maga is az anyanyelvi oktatás jelentőségére hívta föl a figyelmet. Életművének nagy tanulsága szerint: csak az anyanyelvünk és a nemzeti hagyományaink teljes birtoklása tehet bennünket naggyá és szabaddá, és nyújthat biztos oltalmat az elnyomó hatalmak ellen. Ő a legnagyobbaktól tanulta a közösségi sorsvállalás leckéjét, ezért történhetett meg, hogy – nálunk egyedüliként – Kölcsey és társainak léptékével mérte valóságunk történéseinek a jelentőségét is. Utolsó könyveinek egyikében, A peremkultúra élettana bevezetőjében szögezte le: „Nyilvánvalóan még nem jött el az ideje, hogy levonjuk egy hosszan haldokló korszak történelmi tanulságait, hogy összegezzük tapasztalatainkat a szellemi élet szféráiban az utóbbi fél évszázad történései alapján.” A könyvbe foglalt tanulmányok jelentős része az első világháború óta eltelt sok-sok évtized eseményeire tekint vissza, amelyekben „egymást érik a történelmi partbeomlások, megszaporodnak a szellemi bioszféra bomlástermékei és válságtünetei: a kulturális kisajátítás és elbirtoklás jelenségei, a nyelvi elhasonulás, az azonosságtudat elerőtlenedése. Apokaliptikus jelek és baljós látomások sokasága tűnik fel; a katasztrófatudat, a szorongás és a megrendültség, az üldözöttség alapérzése, a barbárrá süllyedéstől való félelem váltja fel a liberalizmus világfelfogásának optimizmusát, a társadalmi progresszióba és az ember intellektuális képességeibe vetett hitét.” A nemzeti klasszicitás magaslatának lényegéről hívebben senki sem szólhat, mint a most 90 éves Szeli István. Boldog, aki kortársa lehetett. (Magyar Szó, 2011. szeptember 9.)

35


Székács József Megkésve, 2008-ban jelentette meg az Akadémiai Könyvkiadó a Székács József püspök visszaemlékezései című, számunkra sok tekintetben forrásértékű kötetet, amelyben a jeles evangélikus egyházi méltóság a magyar reformkor, a forradalom és szabadságharc, valamint az abszolutizmus és a kiegyezés kimagasló történéseit foglalja keretbe úgy, hogy közben mindvégig a maga pályájának eseményeivel vet számot. A gyermekkori emlékek megidézése után az 1837. esztendő az, amely már a közélet mezsgyéjén találja az Orosházáról elindult tehetséges fiatalembert, akinél nagyobb alázattal, ugyanakkor határozottabb céltudatossággal kevesen voltak képesek tudományos pályájuk megalkotására. Életművének kiteljesedése azonban az 1860-as évek elejére esett, amikor már a polgárosodó Magyarország igényeinek megfelelően alkotta újjá a magyar evangélikus egyház intézményét. Hatalmas, államférfiúi munkája XIX. századi történelmünk egyik biztos tartóoszlopa. Székács püspök úr emlékirata a század ama jeles eseményeiről szól, amelynek tanúja, részese, a legtöbbször alakítója volt. Magáról az emberről azonban a kortársak visszaemlékezései árulják el a legtöbbet. Kánya Emília, a Deák téri evangélikus közösség lelkészének, Kánya Pálnak a leánya a nagy egyházi szónokot a „legszeretetreméltóbb emberek” között tartotta számon, s büszke volt arra, hogy hajdani leány korában lejegyezhette Székács prédikációit. „Élénk, vicces előadásával felvillanyozta az egész társaságot, kiapadhatatlan volt adomái, vidám ötletei tárháza – olvasható a Réges-régi időkből – Egy 19. századi írónő emlékiratai című művében. – Hozzá még igen szép ember is volt Székács József. Hangja, ahol kellett, erőteljes, öblös a templomban, és dallamos a szobában. Már gyermekkoromban bálványoztam őt, és mikor nagynak kezdtem érezni magamat, akkor is rajongtam érte, mint akkortájt a lutheránus leányok és asszonyok mindannyian. Nagyszerű volt tehát a befolyása mindazon családoknál, akikkel érintkezett – és kikkel nem érintkezett Székács? Élénk volt, erélyes volt a közügyekre nézve, minden porcikája protestáns, állhatatos, erős meggyőződésű, aki uralkodott a szívek fölött, és az életben is hirdette, nemcsak a szószéken, a lelki szabadságot, világosságot, kitartást, és ahol kellett, az ellenszegülést is.” Kánya Emília jegyezte fel azt a baráti kört is, amelyben az 1830-as évek végén és az 1840-es években a lelkésszel együtt szívesen megfordult: a Markusovszky-család, Lajos, az orvos és József, a híres ügyvéd, Tavassy Lajos, a protestáns gimnázium tanára, Brassai Samu bácsi, Barabás Miklósék, Ballagi Mór, Haberem Jonathán, a „nagy filozóf”, Horárik János pápista pap, aki Kampf mit der Hierarchie und Kirche címmel könyvet írt a katolikus egyház „visszaéléseiről”, és Matkovich István, akinek „tele volt a lelke a jogtudományok legeslegmagasabb finomságaival”. Mi, délvidékiek azonban Székács Józsefre az 1836-ban Pesten, a Trattner-Károlyi kiadónál megjelent Szerb népdalok és hősregék című fordításkötete kapcsán gondolunk nagy hálával és tisztelettel. A könyv ajánlásában volt olvasható: „A szerbeknek Dunán és Száván innen, és Dunán és Száván túl tisztelettel; És tekintetes Rudnai Nikolics Péter úrnak, Temesmegye aljegyzőjének szeretetből.” Visszaemlékezéseiben aránylag kevés szó esik a fordítói munkásságáról, bár a Nikolics családnál 1829–1835 között eltöltött nevelői, házitanítói éveit a legszebb emlékei között őrizte. Egy karlovitzi út, s az ottani szerb gimnázium igazga-

36

Mák Ferenc - A boldog nyár ajándékai tójának, Gersics Jakabnak fölvilágosult műveltsége és a göttingai diplomával rendelkező Stratimirovics érsek vendégszeretete több figyelmet kap a följegyzésekben, mint az a pillanat, amikor Vuk Karadschics szerb dalai először kerültek a kezébe, Székács mégis új korszakot nyitott a magyar-szerb kapcsolatokban. Amikor fordításkötete az olvasók kezébe került, ő már a pesti magyar evangélikus egyház megszervezésén fáradozott, csak idős korában látott hozzá könyve második kiadásának a megszervezéséhez. Hitbéli elhivatottsága mellett, mintha csak úgy mellékesen a keblére ölelte volna a velünk együtt élő szerb nép kultúráját és költészetét is. A zombori Radics György és Dömötör Pál és az óbecsei felekezeti hittársa, Szászy István az ő nyomában járt, amikor a társnépek együttélésének az ügyét szolgálta. Egy másik elemzés témája lehet, hogy tevékenységük hogyan nyert viszonzásra. (Magyar Szó, 2011. szeptember 16.)

37


LITERATURA Apró István

A könyv sorsa a mindentudó analfabéták korában Magyarkanizsa, 2011 A könyv esélye egy olyan korban, amely tudatosan tagadja meg a Gutenberg-galaxist, és amely büszke egyre nyilvánvalóbb analfabetizmusára, hasonló lehet a hegedű sorsához a süketek országában vagy a festmények megbecsültségéhez a vakok birodalmában. Szent őrültek persze mindig lesznek, akik ragaszkodnak hozzá, de igen valószínű, hogy az irodalom művelése és élvezete szűk réteg különös passziója lesz. Azaz valójában nem lesz: máris az. Nagyon megváltozott tehát a könyv és az irodalom társadalmi helyzete és szerepe. A látványos átrendeződés okait kereshetjük és magyarázhatjuk tisztán társadalmi, szociológiai oldalról, és kárhozathatjuk érte (ez is nagyon divatos) némileg leszűkítve a „bűnösök körét”, a mindent felforgató és a maga ízlése szerint magába gyűrő tömegmédiát is. Nyilván már a sejtések szintjén világos: bármelyik kikandikáló végét húzkodjuk is meg a gubancnak, ránk fog omolni az egész gigászi gombolyag. Ha nem is okvetlenül célravezető, de mindenesetre hallatlanul érdekes, ha kiindulásként az első megközelítést választjuk, és abból a boldog és „naiv” korból indulunk ki, amikor a gondok ugyan már jelentkeztek, sokan érzékelték, be is azonosították őket, de a magyarázatot a klasszikus társadalomtudományi utakon és eszközökkel keresték. Ez a kor pedig időben nincs is túl távol tőlünk, sőt valójában átfedésben van jelenünkkel. Az átfedést személyek, mi magunk (akár magamat is beleérve) jelentik/jelentjük, akik nem vagy csak részben vagyunk hajlandóak a paradigmaváltásra. Mindenesetre akár tetszik, akár nem, tény, hogy ma már az emberek többsége számára a média világa, az elektronikus és digitális tartalomszolgáltatás jelenti a kultúrát és nem a nyomtatott írásbeliség. A Gutenberg-galaxis mára tényleg halott, ahogyan húsz-harminc éve jósolták (és amit persze akkor nem hittünk el) – azt nem tudjuk, hogy végleg-e vagy csak időlegesen, de pillanatnyilag biztosan. Szépíthetjük a dolgot úgy, hogy azért csak a széles tömegek számára halott, egyfajta fordított Ortega-posztulátum ez: a tömegek fellázadtak és elözönlötték a jó helyeket, megszüntetve ezzel az elit meghitt és fényűző bennfentességét, de az irodalom és a magaskultúra bezzeg nem az a hely, amelyet a tömegek elözönlöttek, ellenkezőleg: kivonultak a festői tengerpartokról, otthagyták a romantikus sétányokat, sőt még az irodalom legfényűzőbb villáit is kelletlenül lefitymálják és meghagyják a kényes elitnek. Élvezkedhetünk hát kedvünkre.

38

Apró István - A könyv sorsa a mindentudó analfabéták korában A könyv sorsa önmagában tulajdonképpen nem is értelmezhető, hiszen maga a kultúra az, ami egészen más megvilágításba került. A kultúra tágabb és szűkebb értelemben egyaránt. A szűkebb értelemnél maradva: a művelődés helye a társadalomban elmozdult (nem tudjuk, véglegesen vagy csak ideiglenesen), és ha a régi helyén keressük, csak idegesen topogunk, kétségbeesetten károgunk, mint a madár, amely a fészkén csak tojásai hűlt helyét találja. Mi persze úgy gondoljuk, minden okunk megvan a panaszos rikoltozásra, míg mások kárörvendőn és harsányan röhögnek. Nos, ha a tojás tényleg elveszett – mondjuk mi –, ti sem fogtok sokáig röhögni, mert nektek ugyanúgy magvatok vész, ahogy nekünk. Persze ők tovább röhögnek és gúnyolódnak, mert azt hajtogatják, van még épp elég tojás a nagyvilágban, nem olyan nagy kár, ha éppen a miénk lett oda! Ebben aztán biztosan nem tudunk megegyezni, és utáljuk egymást tovább. Aztán, hogy a tojás meg csakugyan odavan-e, nem tudja senki. Az eddigi nemzedékek, tehetségük szerint szemmel tartották és melengették, most krikettezünk vele, hol hagyjuk egészen kihűlni a jeges pusztaságban, hol meg parázsba pöcköljük, mondván, hogy kibírt az már különb dolgokat is.

Szociológiai adatok A már emlegetett hagyományos szociológiai megközelítésben többféle felosztás létezik a magyar társadalom kulturális szétszakadásáról, három nagy kategória azonban mindenképpen jól kirajzolódik: Az első, a kulturális elit által birtokolt magaskultúra világa, amely parafaszigetként lebeg a második, összehasonlíthatatlanul terjedelmesebb frakción, a tömegkultúra szennyóceánján. A két világ között nincs átjárás, sőt valójában utálják is egymást rendesen. Az elutasítás különösen a tömegkultúra részéről vehemens és kérlelhetetlen, hiszen az elit jelentős része, nyíltan vagy titokban, még mindig arról álmodik, hogy az általa birtokolt és kitermelt valós értékeket, esztétikai és társadalmi javakat átadja a szélesebb rétegeknek. Az utóbbiak viszont unottan vagy undorral elfordulnak tőle és önfeledten lubickolnak „az életvitelhez és a sikerhez szükséges gyakorlatias (többnyire piaci, üzleti) ismeretekből, egy valaha volt „általános műveltség” mediatizált töredékeiből, a televíziós klipek poénjaiból és a vetélkedők „tényismerteiből”, a szappanoperák illúziós-romantikus sablonjaiból és a reklámok fogyasztói életmódmintáiból kevert, felszínes tömegkultúrában – amely többnyire egy rontott hangzású és szűkülő szókincsű, aggasztóan pongyola, a mobiltelelefonok és az SMS-ek üzeneteit utánzó magyar nyelv paneljeiben szólal meg.”1

1 Agárdi Péter: A magyar kultúra és média a XXI. század elején, Pécsi Tudományegyetem, 2005.

39

Horvátországi Magyarság Elvileg ez a második réteg ad helyet az ún. kulturális középnek is, ami igazán riasztó. Mert ez a közép már rég nem felfelé nivellál, ahelyett, hogy nyitott lenne a magaskultúra értékei irányában, egyre inkább átszokik az igénytelen, lepusztult kultúrára. Mindez persze a szórakoztatás jegyében és nevében történik, elsősorban a tömegmédia mindennapos agymosása révén. Ebből adódik a paradoxon, hogy miközben az iskolázottak számaránya folyamatosan nő, a kulturális közép rétege egyre vékonyodik. Bővebb elemzést igényelne, de legalább annyit jelezzünk e helyt, hogy a divatos, ellentmondást nem tűrő, posztmodern esztétikát hirdetők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a „közízlés” igazolva lássa magaskultúraellenességét. Hiszen az efféle doktrínák szerint ördögtől való, gúny és megvetés tárgya minden olyan művészi kísérlet, ami a társadalom valós problémáit dolgozza fel, netán annak jobbításának szándékával mer előhozakodni. A harmadik kategória a végleg leszakadtak népes tábora. Néhány szám ebben a megközelítésben az ezredforduló környékéről: a másodlagos, de nyitott közönségnek nevezett felnőtt réteg aránya az elmúlt húsz évben 30-35%-ról 15-20%-ra csökkent. A passzív, nem olvasók részaránya viszont 8-10%-al nőtt. A felnőtt férfiak 58%-a egyáltalán nem vesz könyvet a kezébe. A televíziózásra fordított idő elérte, sőt meghaladta a napi 5 órát. A magyar társadalom 40%-a kulturálisan passzív. A felnőttek 33%-a igen súlyos, további 43%-a komoly olvasási, szövegértési és íráshasználati nehézségekkel küzd. Ez magyarán azt jelenti, hogy egy egyszerű újságcikk elolvasása, megértése is nehézséget jelent a magyar felnőtt népesség több mint kétharmada számára – mégis miben reménykedünk, ki fog itt kortárs szépirodalmat olvasni?! Valahogy úgy is summázhatnánk a dolgot, hogy az elmúlt húsz évben sikeresen felzárkóztunk a „fejlett” Nyugathoz, legalábbis a szellemi restség terén. Egyszersmind azt is látjuk, hogy ez nem pénzkérdés: mi szegényen is tudunk buták lenni, nem kell okvetlenül a jólét az elkényelmesedéshez, a fogyasztói társadalom kulisszái, bevásárlóközpont-szentélyei, mézesmadzagjai és persze a mindezt szakrális szférákba magasztosító média is éppen elegendőek! Erőltetett menetben történő elbutulásunk sikeressége arra ad „reményt”, hogy a fejlett Európa után mihamar az amerikai szintet is elérhetjük. Az pedig már tényleg nem semmi…

Jeladó és vevő Néhány évtizede nagy divatja volt az irodalom kommunikációelméleti boncolgatásának. Újszerű (és számomra némileg lehangoló) volt mindenféle ábrákon illusztrálni a jeladó→jel→vevő vagyis író→műalkotás→olvasó-típusú relációkat, majd ezeket a végletekig absztrahálni meg agyonbonyolítani. Könyvtárnyi irodalma van, csakúgy, mint a huszadik század végére önálló nagyhatalommá előlépett újabb típusú kommunikációtudományi kásahegynek. A két „korszak” között alapvető különbség, hogy a hetvenes években ezek a szikár elméleti szakemberek alapvetően az írott műalkotással és annak befogadásával foglal-

40

Apró István - A könyv sorsa a mindentudó analfabéták korában koztak, és általában csak utaltak rá, hogy a tömegkommunikáció rohamos terjedésével „a helyzet ezen a területen is egyre fokozódik”. Miután a média lényegében átvette az uralmat a világ felett, a tudományos diskurzus hangsúlya is reá terelődött, jóformán kizárólagosan. Harminc-negyven évvel ezelőtt még olvashattunk efféle okfejtéseket: „A bonyolult gondolatot nem lehet egyszeri hallásra felfogni, csak ismétlés alapján: ismételhetése teszi lehetővé elemzését, összehasonlítását a valósággal, egyszóval ellenőrzését. Kritikája csak megbízható módon rögzített gondolatnak, azaz szövegnek lehetséges. S ez adja az olvasás rangját napjainkban is.”2 Ez az okfejtés manapság szinte nevetségesen hangzik, különösen az a rész, hogy bármi „az olvasásnak rangot adna”. Illetve nem is: a megfogalmazásból értelemszerűen az következik, hogy az olvasásnak rangja van, a rang pedig ma is az ismételhetőségből, következésképpen a megértés jobb hatásfokában rejlik. Hát ez már nagyon nincs így… Vagyis az olvasásnak rég nincs rangja, amit bármilyen okfejtéssel magyarázni lehetne. Hadd legyek egy pillanatra az ördög ügyvédje, és saját meggyőződésemnek is ellentmondva utaljak egy réges-régi változatára ennek a dilemmának: a régi görög bölcsek féltették és óvták tanítványaikat az írásbeliség szellemet romboló hatásától! Azt tartották, a szellem az élő beszéd, a vita, a szónoklat útján pallérozódik, a tanítványnak minden figyelmével a tanítóra kell összpontosítania, és elméjében el kell raktároznia minden szavát, hogy idővel ő maga is bölcsebb lehessen. Ezzel szemben az írás lustává teszi az elmét, elkényelmesíti a szellemet. Mi pedig ugyebár itt álldogálunk a Gutenberg-galaxis sírjánál, és könnyeinket hullatjuk a nyitott gödörbe… Az írás korszakának gyönyörű évezredei után nehezen tudunk igazat adni az egykori bölcs tanítóknak. Hiszen az elszálló szó az ő esetükben is lehetetlenné tette az elmélyült megértést, illetve korlátozta a fizikailag is jelen lévő tanítóra és tanítványokra. Az írás tette lehetővé a gondolat korlátlan terjedését térben és időben. De vajon igazunk van-e akkor is, amikor most az írást a vizualitásra váltó nemzedékeket a szellemi elkorcsosulástól féltjük? Nehéz kérdés. Annak a képességnek az elvesztése, hogy a fehér papíron sorakozó fekete pöttyök, jelek segítségével mindenhol és minden időben meg tudjunk idézni egy gondolatot, egy egész világot, nyilvánvalóan valódi veszteség. Olyan képesség ez, ami nélkül nem bontakozhatott volna ki ez a civilizáció, és nem is hozta volna létre azokat a viszonyokat és eszközöket, amelyek minden jel szerint éppen ennek a paradigmának a sírját ássák. Másrészt pedig a hétköznapok szintjén nagyon is igazolódni látszanak a kétségek és félelmek. Az információs forradalomnak - ahogyan többek között ezt a jelenségcsoportot nevezni szokás - egyik fő erényeként emlegetik, hogy az egyes embert sokkal több tudás, na jó, maradjunk inkább - a szóismétlést is vállalva - a pontosabb kifejezésnél: sokkal több információ éri el, mint bármikor korábban. Ez kétségtelen tény. De mi végre és vajon mit tud vele kezdeni? Ha valaki harminc évvel ezelőtt elment egy moziba, és tetszett neki a film, másnap a munkatársának valami ilyesmit mesélt: „Képzeld, tegnap láttam a Jeremiah John2 Az olvasás rangja és értelme ma. In: Miklós Pál: Olvasás és értelem, Szépirodalmi, Bp. 1971. 23.o.

41

Horvátországi Magyarság son című amerikai filmet, Robert Redforddal a főszerepben. Érdekes film az amerikai Észak meghódításáról, a tizenkilencedik század közepén játszódik, egészen újszerű megközelítés. Volt benne egy rész, amikor Johnson, azaz Redford angolul tanítja újonnan szerzett indián feleségét: »Nagy vadász, szép ember! Érted?« Ezzel be is volt fejezve az oktatás. Haláli volt!” Hasonlóan hangzott el egy beszámoló az esti tévéjátékról vagy a vasárnap délutáni Deltában látott tudományos kisfilmről. Nevekkel, adatokkal, valamihez köthető ismeretekkel, hogy ki mondta, kinek mondta, miért érdekes az egész. Ezzel szemben hogyan hangzik egy ugyanebből a fellelkesültségből eredő (tehát én láttam, te nem, szeretném elmondani, mert valami megfogott benne-típusú) beszámoló manapság? „Te, az este láttam a tévében, a nem is tudom melyik adón egy filmet, a címét meg az elejét nem láttam, mert éppen kapcsolgattam, azzal a szőke pacákkal – hmm, nem is tudom a nevét, pedig nagyon ismert színész, tudod a hogyishívjákban is játszott, amiben Afrikába mennek, nem, nem is, a Holdra, vagy hová, szóval ez egy marha jó film volt. Volt benne egy nagyon jó beszólás, aszongya a fazon, na mindegy, nem emlékszem pontosan, meg a végét sem tudom, mi lett, mert közben a Spektrumon, vagy a National Geografic-on, vagy a nem is tudom, melyik ilyen tudományos adón ment egy műsor a dinoszauruszokról, amelyek húszmillió, nem is, tízezer (vagy egymilliárd?) éve haltak ki… szóval marha érdekes volt.” Ha valaki azt gondolja, túlzok, figyelje meg orvosát, gyógyszerészét, bármelyik munkatársát, barátját – netán saját magát. Akkoriban - mármint pár évtizeddel ezelőtt - még merészeltek olyasmiket gondolni és írni, ami ma már, a tömegkommunikáció mindent elsöprő győzelme után szentségtörésnek számítana. Azon merészeltek elmélkedni tudniillik, hogy a műalkotás bármilyen interpretálása eleve lehetetlenné teszi az író és az olvasó közötti egyetlen természetes kommunikációs kapcsolatot. (Déry Tibor például dühödten emelte fel szavát a tévében elharapódzó dramatizált verselőadások ellen és azért is könyörgött, hogy kórusban ne mondjanak verset, mert az nem arra való!) Továbblépve, a rádió is „szennyezi” az irodalmi művet, különböző zajokkal, oda nem illő hangeffektusokkal, de a legnagyobb baj, hogy a befogadás túl kön�nyűvé, következésképpen felületesebbé válik. (Milyen furcsa - a Gutenberg-galaxis halálát a hatvanas évek elején meghirdető McLuhan éppen ezen a ponton támadja meg, kezdi ki az írásbeliséget: „ Írásos formában a beszédminőségek igen kis része ragadható meg. Bármely írásos forma a beszéd árnyalatainak, drámaiságának és működésének csak egy töredékét adja vissza. Ma azonban, az oszcillográf,a magnetofon és a különböző elektronikus eszközök segítségével az emberi történelemben először érezzük a beszédet a maga mélységében, és fedezzük fel strukturális többoldalúságát. Így természetes, hogy bárki, akiben tudatosul a beszéd sok-sok strukturális metszete, szembekerülve az írásos formával, megrémül annak szegényességétől. Az írás igen elvont közegéből kiküszöbölte a legtöbb nyelvet és beszédet.”3 A költők, pl. Déry tiltakozása azonban szintén érthető: az irodalom megtanult élni és gazdálkodni ezekkel a szűkös 3

cLuhan és Gerald E. Stearn 1967-ben folytatott húszórás beszélgetéséből idézi: Halász László, Vége a M Gutenberg-galaxisnak? Gondolat, Bp. 1985. 27. o.

42

Apró István - A könyv sorsa a mindentudó analfabéták korában eszközökkel és ragaszkodik hozzájuk! Egész kódrendszere ezekre épül, tehát azt várja el, hogy pontosan ezek segítségével dekódolják, hiszen akkor kerülhetünk legközelebb a megálmodott költői szándékhoz. McLuhant természetesen ez már egyáltalán nem izgatja.) És hát a régi probléma: egyre több a félrehallás, félreértés, hiszen itt sincs meg a visszalapozás lehetősége, a szó elszáll az éterbe, a félreértés marad. A televíziónál mindez hatványozódik: a zaj-szint még erőteljesebb, nem csupán hangok, képek is az alkotó és a befogadó közé tolakodnak, teljes homályba taszítva, felismerhetetlenné torzítva az író által megalkotott és a befogadó számára útmutatóul hagyott eredeti jelrendszert. A műalkotás klasszikus olvasói újrateremtése tehát itt már lényegében lehetetlen, ráadásul a befogadás körülményei még szennyezettebbek, a kívánatos intimitás végleg hiányzik így nem csoda, hogy a befogadó egyre passzívabb, a passzív befogadó pedig menthetetlenül fogyasztóvá sekélyesül.4 És akkor helyben vagyunk, azzal, hogy amíg ez a meghatározás a hetvenes években erősen negatív konnotációkkal bírt, mára legalábbis előjel nélkülivé, a szükségletek kielégítői és a globális elsekélyesedés hívei számára pedig egyértelműen pozitívvá vált. Akkoriban viszont abban reménykedtek, hogy a rádió és televízió előbb-utóbb megtalálja majd a helyét az irodalom helyes közvetítésében a befogadó felé és önként vállalja, hogy ne önmaga funkcióját tartsa előbbre, hanem a valós értékeket, „rájön”, hogy az irodalmi műsorok egyetlen tényleges feladata az lehet, hogy olvasókká nevelje a nézőket, tehát a passzív fogyasztókat visszairányítsa az olvasáshoz, a könyvhöz. Szép gondolat – sosem voltunk még ilyen távol tőle, de nyilván még távolodhatunk…

Sorskérdések és irodalom Pomogáts Béla Régió Európában – a Vajdaság c. kötetének egyik tanulmányában5 öt antinómiát, eldöntendő sorskérdést sorol fel kifejezetten a magyar irodalom és kultúra számára. Ilyen sorskérdéseket először Szekfű Gyula vetett fel a maga idejében, majd Németh László, az ő nyomdokaikban jár Pomogáts, amikor megfogalmazza a maga antinómiáit: 1. A nemzeti és az európai orientáció ellentéte 2. A személyiségelvű és a közösségi elvű irodalom ellentéte 3. A magasirodalom és a tömegirodalom ellentéte 4. A könyvkultúra és a vitális kultúra (látványkultúra) ellentéte 5. A hagyomány és a modernség ellentéte 4 5

észletesebben: Balogh László: Irodalom és kommunikáció, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp. R 1975. Pomogáts Béla, Régió Európában: a Vajdaság, VMMI, Zenta, 2009., Történelmi kihívások a magyar irodalomban

43

Horvátországi Magyarság A tanulmány első ízben a Bárka 2002. 1. számában jelent meg, így nyilván a szerző akkori helyzetlátását tükrözi. Alapjaiban nem valószínű, hogy bármit is másként látna az azóta eltelt csaknem egy évtized távlatából, kivéve talán a 4. pont alatt kifejtett antinómia egyes részleteit. Az ott leírtakkal is jórészt azonosulni tudunk, talán csak az érthetetlen némiképp, miért nem tesz még csak említést sem az internetes világról, magáról a számítógépről, mint olyan technikai eszközről, amely készülék és kiegészítő kellékei a megvilágított jelenségeket még egyértelműbben és hatványozottabban mutatják, előidézik, produkálják. Pontos a kép a televízió szerepéről, azonban már 2002-ben sem volt igaz, hogy „… ma már nem a könyv, hanem a tévé képernyője köti le az emberek, elsősorban a fiatal nemzedékek6 figyelmét.” Az „emberek” még rendben van, de „a fiatalabb nemzedékek” figyelmét biztosan nem elsősorban a televízió kötötte le már 2002-ben sem, azóta pedig végképp a virtuális világ rabjai lettek, amelynek eszköztára, elérhetőségi csatornái azóta csak sokasodtak és a Guttenberg- galaxis nevelte, ahhoz görcsösen ragaszkodó, nemzedékek számára immár teljesen ismeretlen (és valószínűleg ismeretlenül is maradó) kütyükön és elérési felületeken (i-pod, mobil internet, stb.) csüngnek a nap huszonnégy órájában. A televíziózás immár a középkorúak és a nyugdíjasok mindennapi mákonya, mindent helyettesítő betevő sokórás, passzív agymosási lehetősége maradt. Ők csakugyan a dél-amerikai (újabban indiai, török, stb.) sorozatok révült fogyasztói. Szociális vetülete is van a dolognak: a szegényebb családok szorulnak rá leginkább az „egyetlen” szórakozásra, számukra ugyebár a villogó doboz jelenti a színházat, mozit, koncertet – ahogy a szociológusok magyarázni szokták. Persze nagy kérdés, hogy miért helyettesíti ugyanígy a beszélgetést, a társas, baráti és rokoni összejöveteleket, a gyerekek számára a fogócskázást, a focizást a grundon, egyszóval minden olyasmit is, ami nem kerül pénzbe és nincsenek szociális markerei. De még ha el is fogadjuk ezt a leegyszerűsített sémát, akkor is látnunk kell, hogy a lányuk kiházasítási gondjaival küszködő indiai család szövevényes (mű)világába lelkesen követik ezt a szociálisan hátrányos helyzetű réteget a középosztály háziasszonyai is. Sőt megkockáztathatjuk, hogy egyre inkább az értelmiségiek körében is mindennapos a sokórás passzív bambulás a tévé előtt. „Erre marad energiám” – tárja szét a kezét a munkából öreg estére a „belét hazavonszoló” családapa és családanya és annyi kedve, ereje sincs már, hogy a gyereket pár percre valahogyan elrángassa a számítógép mellől és megkérdezze, mi volt az iskolában. (Néha talán korábban megpróbálta, de a gyerek is szörnyen unta, rühellte és a szemében (ha a szülő bele merne nézni) egész idő alatt ott ült még a kényszeredetten elhagyott cyber-világ villódzása. A szülő néhány ilyen után egyre ritkábban, majd egyáltalán nem próbálkozik.) A fukusimai földrengés és nukleáris katasztrófa kapcsán merült fel a hikkimorik neve, mint olyan jelenségé, amiről Japánon kívül keveset tudnak és beszélnek. A hikkimorik olyan fiatalok, akik teljesen kivonultak a világból, szobájukba zárkózva, senkivel sem érintkeznek, még az őket eltartó szüleikkel sem. Nappal a szülők élelmet hagynak nekik a kony6

kiemelés: A.I.

44

Apró István - A könyv sorsa a mindentudó analfabéták korában hában, amit éjjel fogyasztanak el. Soha nem dolgoztak, vélhetően nem is fognak, mert képtelenek rá, mentálisan és fizikailag teljesen leépültek. Viszont több millióan vannak. Fukusimával kapcsolatban azért kerültek elő, mert egyes szakértők titkon azt remélik, hogy a társadalmat ért katasztrófa esetleg kimozdíthatja őket letargiájukból. Mások szerint ennek esélye elenyésző. Viszont Nyugaton és nálunk is vannak hasonló jelenségek és csoportok, legfeljebb nem adtunk (még) nekik nevet. Az internet-függő, szinte a teljes életüket a cyber-térben élő fiatalok száma a nyugati világban is riasztó és egyre nő. Ők is paraziták, akár a hikkimorik, hiszen tanulni, dolgozni ők sem tudnak lesötétített szobájukba zárkózva. Ezen jelenségek szociális okai persze szerteágazóak, ám nehéz lenne őket függetleníteni a valós életet helyettesítő elektronikus eszközöktől és médiumoktól.

Tyúk vagy a tojás? „Állítólag a néző ezt szereti és követeli” – állapítja meg meglehetősen talányosan Pomogáts idézett tanulmányában, óvatosan megkörnyékezve az epés vitákat gerjesztő pontot. Erre ugyanis ugranak a kereskedelmi televíziózásra, az abszolút liberális médiára, gazdaságra és világra esküvő szakértők. Semmi sem ingerlőbb vörös posztó számukra, mint valami olyasféle állítás, hogy az elszabadult média esetleg rossz hatással lenne a fiatalokra, a közízlésre, a társadalomra. Éppen fordítva van! – mondják, a kereskedelmi média csak azt adja, amit a fogyasztó kér: ha Verdi-operákat szeretnének látni estéről estére, ők bizony zsinórban adnák az Aidát, a Rigolettót meg a Don Carlost, nekik aztán édes mindegy, Radamesz románca után jön a mosóporreklám vagy Nabucco áriája előtt a kedves hüvelygombás jelenet! Csak nézettség legyen, kérem, ennyi az egész! És felmérések sorát tudják felmutatni, amelyek empirikus adatokkal hivatottak illusztrálni, hogy az egyre igénytelenebb és sablonosabb tartalom egyáltalán nem hat vissza a közönségre. Ahogyan nyilván az sem hat a köznyelvre (mármint szerintük), a mindennapi kommunikációra, hogy a száma nincs televízióban immár jelzésszerűen sem ismerhető fel olyan törekvés, hogy helyesen, érthetően, választékosan beszélő bemondókat, műsorvezetőket, riportereket alkalmazzanak. Szemrebbenés nélkül állítják, hogy az általános nyelvi slendriánságnak, a dedós gügyögő mézganyelvnek (Telcsin megbeszéltük, hogy talizunk a Balcsin!) az immár kisgyerekek körében és szülő-gyermek viszonylatban is teljesen elterjedt és elfogadott otromba trágárságnak szintén semmi köze a valóságshowknak, a fél analfabéta „celebek” folyamatos sztárolásának és idollá állításának. A legnagyobb szentségtörés azt állítani, hogy legalább a televízióban, a rádióban a sajtóban mértéket kellene tartani, egyfajta elfogadott közmegegyezés alapján tartani a színvonalat és legalább a nyilvánosság előtt szólók szolgálhassanak valamiféle mintául. Attól még persze káromkodnának a gyerekek egymás közt az utcán, és nyafiznának telcsijükbe a szilikonos szájú cicababák a plázákban, de legalább azt tanulhatná meg fiatalja-öregje, hogy vannak alkalmak, amikor más nyelvezet

45

Horvátországi Magyarság járja. Nem, ennek már a felvetése is nyelvi és egyéb sovinizmus, retrográd másság-tagadás, hogy ne mondjam, az emberi jogok sárba tiprása! A lövészárok a kiskorúakat érő hatások kapcsán a legmélyebb. Mert mi hat a gyermekre: nem csupán közvetlenül a média - ez még nem lenne önmagában katasztrófa, hanem sokkal relevánsabban a felnőttek által kínált modellek -, viszont rájuk meg a tömegkommunikáció hat, mégpedig közvetlenül és döbbenetes eredményességgel. A befogadó moráljára, ízlésére, kultúrájára, szokásaira, beszédmódjára rendkívül erőteljesen hat a nap minden órájában őt bombázó nyilvánosság és média. (Mert természetesen ez az agresszív áradat nem csupán a közvetlen médiafogyasztás, tehát pl. tévénézés közben bombázza az egyént, hanem utazás, munka és egyéb tevékenysége közben is, hiszen sehová sem menekülhetünk az óriásplakátok, a fényreklámok, a „szóljanyádnakaggyonpénzt-típusú” „kiabálós autók”, a postaládánkba begyűrt szórólapok, a járművek oldalán és a mozgólépcsők mentén elhelyezett, tolakodó, harsogó reklámok elől.) Ez a mediatizált nyilvánosság pedig ontja a mintákat a sikeres életvitelről, megadja az érvényesülés aktuális és divatos receptjét (mondjuk egy valóságshow emberi méltóságot és tisztességet sárba tipró, a bunkóságot és önzést propagáló példáján), meggyőzi a hétköznap emberét (még akkor is, ha netán diplomája van), hogy a választékos, igényes beszéd nem követelmény, sőt avítt és „uncsi” dolog, bezzeg trendi a lazaság és a közönségesség. Sokat emlegetett, éppen ezért elcsépeltnek tűnő téma az erőszak kérdése, ezt is főként a kiskorúaknak szánt tartalmak estében szokás felhozni. Miközben sokan a szabályozás, a jog eszközével próbálnak ellene küzdeni, más kutatók azt bizonygatják, hogy a médiából áradó erőszak nincs hatással az ilyen tartalmakat fogyasztók agresszivitására, és a társadalomban egyre aggasztóbb méreteket öltő erőszakhoz sincs köze. Empirikus felmérések szép számmal akadnak pró és kontra, de a napi hírek végighallgatása, végigolvasása után a józan paraszti ész bizonyosan mást sugall. A mindennapos hírek garmadája, hogy emberek a legkülönbözőbb környezetben és élethelyzetben egyszerűen az ökölhöz fordulnak kisebb-nagyobb konfliktusaik megoldásához – köztük már óvodás gyermekek is! – mégiscsak elgondolkodtató. Nehéz nem észrevenni a párhuzamot az egyetlen este folyamán a különböző csatornákon tucatszám vetített amerikai sablonfilmek és e jelenség között. Ismerjük a sémát: minden amerikai filmben a főhős üt és őt is ütik, okkal vagy ok nélkül, de neki azért mindig igaza van. Az amerikaiak azonban szemmel láthatóan más anyagból vannak, mint mifelénk az emberek. Ott a filmen százhúsz kilós izomkolosszusok püfölik egymást (hangos buffanások és egyéb hangeffektusok mellett, amilyenek pl. a valóságos ütéseket, ha hiszik, ha nem, egyáltalán nem kísérik – legalábbis errefelé Európában nem) hosszú perceken át, olyan ökölcsapásokat és rúgásokat mérve egyenesen egymás fejére, arcába, hogy azok közül egyetlenegy is elég volna, hogy leterítsen egy derék igásállatot, de láss csodát: utána csak leporolják magukat és arcukon még egy karcolás, egy fia kék folt sem marad. A tényleges hírekből kihámozható valóság azonban más: egyetlen ökölcsapás az arcra széttört orrot, mentőt, vérben úszó helyszínt, kórházat, hetekig tartó lábadozást és kékben-lilában „pompázó” „monoklis” arcot, rendőrt, bírósági pert jelent. Ezzel valahogy nem számolnak az emberek, mert a filmekben egyszerűen nem így van! Vagy egy másik,

46

Apró István - A könyv sorsa a mindentudó analfabéták korában azonban szorosan ehhez kapcsolódó kérdés: az önbíráskodás errefelé Európában (még egy pofon szintjén is) törvény által szigorúan tiltott és büntetendő dolog, az amerikai film viszont töretlen vehemenciával piedesztálra emeli és dicsőíti. A főhősnek joga van sérelmét megtorolni, közben lerombolhatja a fél várost, halomra gyilkolhat több tucat embert, a végén a villogó rendőrautók között szabadon elsétálhat, néha még az akadékoskodó rendőrfőnököt is pofán vághatja, sőt még a nőt is megkapja. És ilyen filmeken nő fel minden nemzedék, ezt nézi estéről estére öreg és fiatal immár legalább harminc-negyven éve! Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy régi történetet. Volt nekem a távoli 1979-ben az újvidéki Zmaj Jovan Jovanović Gimnáziumban, ahol a frissen megreformált iskolarendszer hozományaként biológiai szakirányon tanultam, egy idősebb tanárom, aki érdekes, pont idevágó jelenséggel példálózott. Azt mesélte, olvasott egy hírt, miszerint Amerikában kisgyermekek kiugrottak emeletes házak ablakán, mert az agresszív rajzfilmeken szocializálódva azt képzeleték, a rajzfilmfigurákhoz hasonlóan nekik sem lesz semmi bajuk – tudják: ha laposak is lesznek az eséstől, csak megrázzák magukat és futnak tovább. Az osztály persze hangosan hahotázott és mélységesen egyetértettünk a jó öreg Cubrilo kommentárjával: - Nincs a Balkánon egyetlen hároméves gyerek sem, aki ennyire hülye lenne! Igaza volt, és én magamban magyarként nyugodtan hozzátehettem, hogy „nincs Közép-Európában sem.” (Pedig az akkori jugoszláv televíziók stílusa és műsora már eléggé hasonlított ahhoz, amit ma kereskedelmi televíziónak nevezünk – például esténként nem Halász Judit mondott bársonyos hangon népmesét a gyerekeknek, hanem tíz-tizenöt perces blokkban Tom és Jerry püfölte egymást, vagy Kengyelfutó Gyalogkakukk robbantgatta változatos leleményességgel a prérifarkast.) Gondolom, már sejtik, hová akarok kilyukadni… Ma már nem mernék rá mérget venni, hogy a három évtizeddel ezelőtti közderültséget kiváltott példa nem történhet meg Közép-Európában, sőt talán a Balkánon is. Abban meg végképp biztos vagyok, hogy egy ilyen hír hallatán senki sem nevetne, mint világraszóló, abszurd képtelenségen. Egy tinédzserekből álló középiskolai osztály sem… Mert a hír ugyan még mindig abszurd, de egyáltalán nem elképzelhetetlen, nem olyasmi, aminek valós voltát eleve kétségbe vonnánk. Megcsóváljuk a fejünket és továbblapozunk az újságban. Ez van.

A kutyaugatás meg a karaván haladása… A rádió és a televízió azonban nyilvánvalóan csak a kezdet, vessünk néhány pillantást a mai világra, mi mindennel kell szembenéznie most a könyvnek, az irodalomnak. Egy ideig még követni lehetett: jött a lemezjátszó, az orsós, majd a kazettás magnó, a videotechnika, az internet. Aztán kitört a kütyü-káosz, amelyben már cseppet sem könnyű eligazodni. Eleinte senki sem gondolta, hogy a mobiltelefon más lenne, mint egyszerű távközlési eszköz, a vonalas készülékek praktikusabb változata. Arra sem gondoltunk, hogy ilyen hihetetlen gyorsasággal szövi át az életünket, egyik napról a másikra nélkülözhetetlenné válva kicsik

47

Horvátországi Magyarság és nagyok, nagypapák és unokák számára egyaránt. Nemrég még viccelődtünk a beszélő, kommunikáló frizsider orwelli látomásán, most, a távközlési, hírközlési, számítástechnikai és audiovizuális kütyük követhetetlen konvergenciája láttán már semmi ilyesmi nem tűnik viccesnek és főleg lehetetlennek. Jelenleg még erős kölcsönhatás tapasztalható a hagyományos, könyv alapú kultúra és a cybervilág között, ma még nem tud meglenni az utóbbi az előbbi nélkül. Az új virtuális valóság (mert hiszen valójában a régi is az volt) termékeny televényként használja és éli föl a több évezredes guanót, és szédületes termékenységgel növeszti rajta saját burjánzó testét. Nem lesz mindig így, neki csak a legzamatosabb falatok kellenek a régi világból, a szenzációk, csattanók, néhány bevált trükk és fogás – a többit belepheti a por és üledék. Az új valóság mihamar önmaga is elég humuszt termel majd saját fenntartásához és burjánzásához. Nem lesz többé szüksége másra. Nem csupán új kütyük születnek, hanem új műfajok is. Az internet hemzseg tőlük, a weblapok, portálok és blogok nyújtotta lehetőségek szinte korlátlanok. Vállalva, hogy már egy-két év múlva ez a szöveg nevetséges lesz, megkérdezem a jelenlévőket: tudták, hogy létezik sms-regény? Mert létezik kétféle is: az egyik papír alapú, amely sms-ekből áll össze szöveggé, a másik pedig ténylegesen a telefonokra küldhető, folytatásokban. Audiovizuális alkotások, rövid, kifejezetten mobiltelefonra készült filmek és egyéb letölthető, megvásárolható tartalmak pedig garmadával születnek nap mint nap.

McLuhen bánata A korábban már emlegetett McLuhen bombasztikus vízióin lehet és szoktunk mosolyogni, de tény, hogy a célját elérte: fenekestül felforgatta addigi elképzeléseinket az emberi kommunikációról és ráirányította a figyelmet jó néhány olyan kérdésre, amelyek korábban fel sem merültek. Kicsit cinikusan azért megjegyezném, hogy ha belegondolunk, mennyire szolgált kiinduló pontként McLuhan és munkássága a modern kommunikációtudományok számára, már nincs min csodálkoznunk… Állításait sokan kritizálták vagy cáfolták, de akadt számos követője is, akik viszont lazán átvették bombasztikus érvelési stílusát és gyakorta felszínes, „belelátó” módszereit. McLuhen nagy vehemenciával állította, hogy a kommunikációs mód alapvető hatással van az egyes kultúrák és népcsoportok fejlődésére, élesen elválasztva így az alfabetikus írás következtében kialakult lineáris gondolkodású, individualizált nyugati kultúrát és az írás nélküli, illetve a képírást használó törzsi, közösségi, az időt és a teret ősi, oszthatatlan egységként kezelő kultúrákat – így például a kínait. Az is alaptételei közé tartozott, hogy az utóbbiakat akusztikus irányultságú, míg az ábécét használó nyugati kultúrákat elvonatkozató, vizuális alapúaknak tartotta. Ezt a teóriát sokan támadták és cáfolták, többnyire okkal, de nem mindig a megfelelő érvekkel. Miller például 1971-ben a neuropszichológiai alapok hiányára hivatkozva utasítja el:

48

Apró István - A könyv sorsa a mindentudó analfabéták korában „Kétségtelen, hogy a különböző közlési eszközöknek valóban megvan a maguk jellegzetes hatása, de a hatások elismerése nem jelentheti azt, hogy minden változtatást kizárólag nekik tulajdonítunk, különösen nem egy olyan ismeretelméleti teóriára hivatkozva, melynek nincs valóságos neuropszichológiai alapja.” 7 McLuhan azonban utólag igazolást talált éppen a neurofiziológiai kutatások eredményeiben a hetvenes évek vége felé. Kapóra jött számára, hogy beigazolódott az ember jobb és bal agyféltekéje eltérő módon fejlődik egy adott közlési eszköz kialakulása és rendszeres használata esetén. Vagyis: a fonetikus ábécét használó népeknél a verbális, analitikus, lineáris felhasználás következtében a bal agyfélteke dominál, míg a vizuális, téri, szintetikus feldolgozás a jobb agyfélteke „uralmához” vezet. Ez nagyon lényeges (és bizonyított) eredmény még akkor is, ha McLuhan elméletének részben ellent is mond, hiszen ő éppenséggel az alfabetikus kultúrát tekinti (elvonatkoztató) vizuálisnak és a másikat a hallásra alapozónak. A valóság tehát az, hogy a képírást használó vagy írást egyáltalán nem használó népeknél a jobb félteke és a vizualitás dominál, a többi stimmel. És ennek azért vannak messze ható következményei témánk szempontjából is. Mert eszerint nem légből kapottak azok az ilyen-olyan előjelű jelzések, hogy napjainkban a vizuális kultúra cunamiszerű elterjedése, az olvasás háttérbe szorulásával egy időben, ténylegesen megváltoztatják a felnövő nemzedékek neurofiziológiai fejlődését, vagyis az interneten és egyáltalán a cyber-világban felnövő generációk másként gondolkodnak, mint könyveken szocializálódott elődeik, mert egyszerűen más az agyuk felépítése! Lehet ezen siránkozni, kongathatunk vészharangot vagy csak hümmöghetünk miatta, de a tény, a helyzet adott. Mi lesz a könyvvel? Egészen biztosan nem tűnik el, nem kell temetnünk (már csak azért sem, mert soha annyi könyv nem jelent meg a történelem során, mint éppen napjainkban), de szerepe minden bizonnyal alaposan átalakul. Átalakul, még az „írástudók kasztja” számára is, akik a társadalom valamekkora (de mindenképpen vékony) rétegét képviselik majd a jövőben, és még inkább a tömegek számára. Az írástudók, a beavatottak valamiféleképpen megőrzik a képességet, hogy a „régi módon”, az írásbeli kultúra kódjai szerint fejtsék meg az írásbeliség korának produktumait, és ezzel valamiféle kiváltságos tudás birtokosai lesznek. A nagy többség számára ez a tudás nem lesz hozzáférhető – akkor sem, ha formálisan semmiféle akadály nem áll senki útjában a megszerzésére. Vagyis valószínűleg eljön az idő, amikor hiába erőltetjük az iskoláztatás során az írásbeliség-alapú tanulást és kompetenciákat, és hiába létesítünk akár minden sarkon ingyenesen igénybe vehető könyvtárakat (amiről persze szó sincs), sőt ebből a szempontból a művek digitalizálása és hozzáférhetővé tétele is eredménytelen lesz, mert az (ortegai értelemben vett) tömegek önként lemondanak ezekről a képességekről és készségekről a másik, a vizuális, az elektronikus, a cyber – vagy nevezzük bárhogy – javára. Hogy ez jó vagy rossz? Az ókori bölcsek írás-ellenességére, a könyvnyomtatás elleni kezdeti berzenkedésekre gondolva talán jobb nem elsietni a választ.

7

Jonathan Miller: McLuhan, 1971., London

49

Horvátországi Magyarság Annak az írástudó nemzedéknek és típusnak azonban, amely az életét tette a könyvre és az irodalomra, nyilván nem közömbös ez a történet. Szerintem joga van búslakodni, akár berzenkedni is. Ez a dolga. Ezzel kezdte, ezen rágódott egész életében, hát fejezze is be méltón, mert senki meg nem teszi helyette. Valakinek el kell siratnia Rómát. Ez pedig szűkebb értelemben az irodalomra és a mi kis regionális irodalmunkra vonatkoztatva is érvényes. El kell végeznünk a nekünk rendelt munkát, még akkor is, ha ez a rendeltetés csak a saját fejünkben létezik és akkor is, ha pillanatnyilag erre vevő sem égen, sem földön nem mutatkozik, akkor is, ha kinevetnek érte. Ezt gondolom.

50


Kontra Ferenc

A koronaherceg Krk szigetén Egy különös kisváros Krk szigetén, különös emlékekkel. Malinska első vendégei osztrák és magyar arisztokraták voltak, a 19. század elejétől vadászni jártak ide, madarakra, főleg szalonkára. A közeli erdő ugyanis ideális pihenőhelye volt az észak felől Ázsia délnyugati vidékeire és Északnyugat-Afrikába vonuló költöző madaraknak oda és visszaútjuk során egyaránt. Malinskának kedvező földrajzi adottságai vannak, a dubašnicai öbölben védve van az időjárás szélsőségeitől. A tűlevelű erdők jellegzetes vörös talaja jellemző itt, amit a tűlevelű avar változtat vörössé, pontosabban a belőle kioldódó csersav. Körülnéztem itt, hogy mi maradt meg a Monarchia előkelőségéből és épületeiből. Talán csak az előkelőség, hiszen csónakkikötőjében nyugati jachtok sora, a gépkocsik rendszámtábláiból is kiderül, hogy a látogatók fele olasz, a többi svéd, osztrák és német. Van itt két templom is, de mindkettő „modern”, mint amilyeneket a szocializmus alatt szoktak építeni. A korabeli épületek, amelyek annyira jellemzőek, mondjuk, Abbáziára, abból itt szinte semmi sem látható, végigmegyek a hosszú sétányon, fényképezgetek, találok néhány szecessziós homlokzatot, az egyiken szőlő fut fel, a kapuból egy olasz asszony köszön rám. Az akcentusából hallatszik ki nyomban az olaszsága, mondom neki, hogy a város múltját keresem. Erre elmeséli, hogy leánykorában még megvolt itt, a kikötő mellett az öreg malom romja, amiről a város a nevét kapta, de az előző rendszer itt mindent megváltoztatott. Az egész sétány épületsorát egységesre tatarozták a hatvanas évek elején. Vagyis leverték a stukkókat, úgy átalakultak a homlokzatok, hogy az anyjuk sem ismerne rájuk, mindegyik olyan szocreál kocka lett, és minden házat egyforma narancssárgára festettek. Szinte csak ő volt az egyetlen, aki később mégis kibontotta a bejárat eredeti kőkeretét, ebből látszik, hogy sokkal régebbi az épület, mint amilyenre átalakítani próbálták. A kikötőben alakították ki a városközpontot, mint ahogyan a tengerparti kisvárosok többségében. Meglehetősen zsúfolt, mivel több kilométernyi körzetben csak itt vannak üzletek, bankok, váltóirodák, újságosbódék, piac, no meg egy kiváló pince, ahol a vidék jellegzetes borát, a žlahtinát árulják. Nem egészen idegen nekünk, nagyon hasonlít a magyar kövi borokra, pl. a somlai juhfarkra.

Rudolf és a madarak Rudolf trónörökös 1885-ben járt Malinskán egy udvari vadásztársasággal, ettől kezdve lett igazán felkapott hely, a látogatók száma hamarosan megsokszorozódott.

51

Horvátországi Magyarság A császár sosem nézte jó szemmel fia ornitológusi lelkesedését, sőt egyenesen eltiltotta a természettudományoktól, mert azokat uralkodóhoz méltatlannak tartotta. A császár tiltása nem tántorította el Rudolfot, már tizenhét évesen így ír egyik tanítójának, dr. Krist Józsefnek: „mindig köszönettel tartozom önnek, mert ön volt az első aki bevezetett a természet ismeretébe s olyan tudomány iránt ébresztett bennem szeretetet és kedvet, mely nemcsak nemesít és felvilágosít, hanem ösztönt és állandó foglalkozást ad a szabad természetben és a könyvekben, a természet megfigyelésével örömet szerez és a természet szeretetére tanít, a mi igen nagy kincs. Annyi mindenféle tanulmányaim között mindig a természettudományokban találtam megnyugvást és üdülést és fogok is bennök találni egész életemben.” Később Rudolf indítja meg – Jókaival közösen – a több mint húsz kötetből álló Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című monumentális földrajzi és néprajzi munkát, amely párhuzamosan jelent meg német és magyar nyelven. Haláláig ő volt a sorozat szerkesztőbizottságának elnöke, védnöksége alatt életében 90 füzet (amelyeket aztán kötetekbe lehetett rendezni) jelent meg. Ezekben a kötetekben Rudolftól származó írások is voltak, az előszón kívül például a Bécsi-erdő és a Duna ligeterdeinek leírása is tőle származik. Jókai Mór szerint magyar nyelvű írásait mindig maga fogalmazta, és soha nem kellett javítani rajtuk. Rudolf külön tanulmányt szentelt a Fruška gora keselyűtelepének. Mindig egycsövű fegyverrel vadászott, Jókainak egyszer azt mondta, hogy azért szereti az egycsövű fegyvert, hogy „ha csak egy lövésem van, kényszerítve vagyok jól célozni, biztosan lőni”. A trónörökös mindig vakmerő volt a vadászatban, Teleki Sámuel is úgy jellemezte, mint aki mindig elsőnek indult a sebzett vad üldözésére, ami a Rudolf által olyannyira kedvelt medvevadászat során nem is volt éppen veszélytelen. Kedvencei azonban a madarak voltak. Különböző helyeken megjelent, madarakkal kapcsolatos tanulmányait, szépirodalmi szövegeit halála után rendezték kötetbe, és azokkal a rajzaival, festményeivel illusztrálták, melyek a hagyatékában maradtak fent (közülük egyet mi is közlünk itt). Az ornitológiában a főherceget elsősorban a ragadozó madarak érdekelték, róluk tudott a legtöbbet. Vadászszobája tele volt ilyen jellegű relikviákkal, rajzokkal, festményekkel, kitömött madarakkal. Nagyon büszke volt arra, hogy valamennyit ajándékba kapta. Hodek bécsi preparátor közbenjárására Rudolf egyik rendeletével védelem alá helyezte a Száva árterén elterülő mocsár, az Obedi-láp gémtelepét, így ez tulajdonképpen a mai védett területek elődjének tekinthető. A védelem elsősorban az ekkorra már itt is nagyon megfogyott nagykócsag-állományt hivatott kímélni. A terület egyébként is a trónörökös vadászterülete volt, s a védelem azt is jelentette, hogy ő sem vadászott itt soha, távollétében pedig az Obedi-láp felügyeletét a helyi katonai parancsnok, Molinary báró látta el. Rudolf intézkedésére úgy kell tekintenünk, mint az első természetvédelmi célzatú eljárásra az Osztrák–Magyar Monarchiában: az Obedi-láp volt az első terület, ahol a védelem kifejezetten a madárvilág megóvását szolgálta, ráadásul gazdaságilag nem hasznos madártelepet helyezett a trónörökös védelem alá. A gémeket és kócsagokat a szerb lakosság a Száva túloldalán ugyan továbbra is lőtte, de a fészkelőhelyük legalább háborítatlan maradt. Abban az időben a törpesas világos és sötét színű változatát több kutató külön fajnak tartot-

52

Kontra Ferenc - A koronaherceg Krk szigetén ta. A dunai utazás során a Drávafok környékén Rudolf egy olyan párt figyelt meg, melynek egyik tagja a sötét, a másik pedig a világos színváltozathoz tartozott, ebből rögtön le is vonta a rendszertani következtetést, szintén magyar nyelven: „...e házaspár egyike tökéletesen sötétszinű, másika pedig egészen világosszinű volt s ama vitás kérdésben, vajjon a kis sas (Aquila minuta Brehm) meg a törpe sas (A. pennata Gm.) külön fajok-e, ellene mondott e két faj külön választásának.” Rudolf megfigyelő tehetségét, ragadozómadár-ismeretét, atyai jó barátja, Alfred Brehm is becsülte, és Tierleben című (négykötetes magyar fordítása, Az állatok világa ma is megkerülhetetlen szakkönyvnek számít) nagy művében több helyen fel is használta. Adatokat sorol fel tőle például a keselyűk és a sasok leírásában, a barna kánya és a hamvas rétihéja leírása pedig teljes egészében a trónörököstől származik. Halála után három madárfajt neveztek el róla.

Az utókor A fenti kis összefoglalómat talán mások is érdeklődéssel olvassák, mert Rudolf főherceget másmilyennek ismertük meg. Hozzáteszem, némi elégtétellel szegődtem egy különös egyéniség nyomába. Mégsem egészen olyan volt, mint amilyen képet az utókora nagyon klisészerűen kialakított róla, egy valóban egydimenziós képet: a Rudolfról készült filmek és a musical is csak a szenzációra éhes. Két róla szóló könyvet olvastam, de egyikben sincsen szó ornitológiáról. Az egyik egy pszichológiai tanulmány, amely kizárólag a halálának körülményeit járja körül. Sokan ma is csak annyit jegyeznek meg róla, hogy ő az, aki agyonlőtte Vetsera Máriát, majd magával is végzett. Legalább olyan primitív leegyszerűsítés, mintha csak annyit tudnánk Csáth Gézáról, az íróról, hogy agyonlőtte Jónás Olgát, majd magával is végzett.

53


Potozky László

Szakítás Patyamán Ábel egy szép májusi reggelen rájött, hogy többé már nem fér a bőrébe. Hosszas vívódás, számtalan kompromisszum és újrakezdés után jutott erre a következtetésre, el is határozta, szakít magával, nincsen értelme tovább húzni ezt a már évek óta elvetélt kapcsolatot. Arról viszont fogalma sem volt, hogyan adja elő megmásíthatatlan szándékát, így jobb híján úgy döntött, valami banális kicsinyességgel fog okot szolgáltatni a vitára, amit néhány ügyes szurkálással veszekedéssé mérgesít, és akkor majd előrukkol az együttlétezést végérvényesen lezáró döntéssel. Azzal kezdte, hogy felkelés után nem vetette be az ágyat, a várt hatás azonban elmaradt: egyáltalán nem háborodott fel a mulasztáson, úgy tett, mintha észre sem venné, néhány reménykedő pillantás után végül bosszúsan elegyengette a lepedőt és a paplant, dühét a párnákon töltötte ki, kétszeres erővel dögönyözte-pofozta őket, hogy csak úgy szállt a por a szobában, de mindhiába. A reggelinél erősebbre főzte a kávét, aztán forrón tette az asztalra, meg is égette vele torkát-nyelvét rendesen, de néhány szitokszó után már le is csitult, és a pirítóst kezdte rágcsálni, amit legalább két perccel tovább hagyott a kenyérpirítóban, amitől úgy nézett ki, mint egy szénbányász borostás képe műszak végén, de ez sem használt: néhány fanyalgó mozdulat után letette, és szótlanul a szemetesbe csúsztatta a tányérjáról. A mosakodás újabb lehetőségekkel kecsegtetett: vadul dörzsölte a fogát, hogy legalább öt helyen vér serkent ínyéből, de ezen sem akadt fenn, csak fölényesen köpött, és egy pillanatig elnézte, ahogy a lefolyó elnyeli a habos-rózsaszín folyadékot; aztán borotválkozáskor megvágta magát, jobban mondva belehasított a bőrébe, de egy nem kéne fél centivel a bőr alatt borotválkozni morgásnál nem tudott többet kicsikarni. Látva nemtörődöm nyugodtságát, rájött, módszeresebben kell áttörnie azt, a szurkálódás, úgy látszik, ma reggel nem használ. Kaján vigyorral nyitotta ki ruhásszekrényét, de előtte még turkált egy darabig a szennyeskosárban, hogy legalább kéthetes izominget és sáfrányos fehérneműt vehessen magára. Hosszasan tologatta a vállfákat, míg két zakó közé préselődve megtalálta leggyűlöltebb ingét, amit be sem lehetett gombolni rendesen, és a hátán is szorult – ezt vette magára, majd egy molyrágta, naftalinbűzös zakó következett. Elnézegette magát a falitükörben, szinte könyörgött a tekintetével, de csak nem szólt semmit. Biztosan rájött, hogy bűzlik valami, gondolta, és azért nem mer veszekedni, mert sejti a következményeket. De csak nem bírja ilyen fapofával egész nap!

54

Potozky László - Szakítás A legkényelmetlenebb cipőjét húzta fel, úgy indult munkába. Már a lépcsőn érezte, ahogy a sarkába váj, de ugyanekkor egy reménysugár is felcsillant, amikor megjegyezte, hogy igazán lehetett volna másik cipőt húzni, mire kapva kapott az alkalmon, és azzal vágott vissza, hogy nincs mit pofázni, már úgyis mindegy, ha pedig baj van, ki vele. De csak felsóhajtott, és azt mormogta, most már nem számít, csak nehogy késés legyen a vége. Nem kellett nagyon rájátszania, hogy ne érje el a villamost, feltört lába miatt csupán bicegni tudott, ha pedig gyorsítani akart, abból csak valami idétlen, kacsázó mozdulatok sikeredtek. Alig öt méterre volt a megállótól, amikor bezárultak a csuklóajtók, és a villamos faképnél hagyta őt. Szótlanul ült le a padra, feszülten várta, hogy mondjon valamit, minden megjegyzésre volt egy előkészített replikája, de konok hallgatása nem tört meg. Amikor befutott a következő szerelvény, mindenkit előre engedett, így nem jutott ülőhelyhez, mégis, egyetlen zokszó, a legkisebb arcrándulás nélkül állta végig vérző sarokkal az utazást. A munkahelyen próbálkozott még ezzel-azzal, szándékosan hibázott a papírmunkában, a vécében levizelte a nadrágját, ebédre tökfőzeléket rendelt, pedig azt gyűlölte a legjobban, de bármilyen elkeseredetten küzdött, sehogy sem tudott rést ütni közömbössége falán, és némaságára sem talált magyarázatot. Lassacskán belefáradt, végigdolgozta a napot, otthon megvacsorázott, de alig érezte az étel ízét, aztán tévézett egy keveset, noha a képsorok egyhangúan villantak el a szeme előtt, közben pedig iszonyúan bezártnak érezte magát. Később lezuhanyozott, majd lefekvéshez készülődött. Csak akkor törte meg a hallgatást, amikor félrehajtotta a paplant, és már a villanyt készült leoltani. – Úgy látom, ideges vagy ma – mondta. – Nem tudom, miért – hazudta. – De te sem vagy valami bőbeszédű. – Ez van. Hallgatott egy darabig, a paplanhuzatot igazgatta. – Nem véletlenül voltam olyan néma ma – mondta később. – Meg akartam beszélni veled valamit, s nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Szerintem te is tudod, miről van szó. Látszik rajtad, hogy ideges vagy. És nem ok nélkül. Magyarázkodhatnék, de nincs értelme: a lényeg az, hogy menned kell. Patyamán Ábel megütközve meredt maga elé: erre sosem számított, de ugyanakkor örült is, hisz elérte azt, amire vágyott. Levetette pizsamáját, felöltözött, leragasztotta a sarkát, kényelmes cipőt húzott, aztán köszönés nélkül otthagyta Patyamán Ábelt. A lépcsőn még megtorpant egy pillanatra, majd megfordult, és visszament a bejárati ajtóhoz. Nem egyébért, csak hogy kulcsa segítségével lecsavarozza a névtáblácskát.

55


Vári Fábián László

Változatok a halotti beszédre Zoltán fiamnak 1. Elfogynak az amazoni erdők, a büszke családfák rendre ledőlnek. Ereszakadt, vérző kábelkötegek a gyökerek – végeik szikrázva ölnek, behálózzák a levegőeget, majd villámként vágnak vissza a fába. A rügyek kómába esve is érzik, ha jajdul lomb, ha lobban a fáklya, ez ítéletidőben reinkarnált Ábel áldozati tüzének mása. Körbetáncolni nincsen már testünk, csak lelkünk száll emelkedő spirálban az ózonlyukig magasló kürtőn menekülvén a mennyországba. 2. A családfa törzsét, mint drága halottat, tisztába rakva, megborotválva, mielőtt feláldoznánk a tűznek, toljuk a computertomográfba. Okos doktorok, nosza előre, neki a réteg-felvételeknek! A százhetvenedik évgyűrű ívén mi dolguk volt az ördögszegeknek? S lám, kettőszázötven közelében a rajzolatot újabb görcs nyomja. Ős üköm nemzésképtelen öccse ekkor lett önnön génjei foglya.

56

Vári Fábián László - Változatok a halotti beszédre Mint Bocskai vitézlő kapitánya, duplán szemezett már a halállal, számot vetett a földdel, az éggel, s távozott magvának szakadtával. Később a kolera portyázott erre, a család harmadát szekérre rakta. Ekkor kezdett a törzs revesedni, íme az írás, a kibontott akta. Apai nagyapám kitett magáért, két fészekalja utódot nemzett. Öt fiút csak a megmaradásért, három lányt halott, hős fia helyett. Jaj, hogy e pompás vérörökséget fiai jórészt elpazarolták! Segített benne Prága és Moszkva, s egy reggel nem volt már Magyarország. Négy apa után hárman maradtunk. Félárbocon nevünk lobogója. Jimmy Fébien fent Canadában, s az ő öccsének sem lesz már utóda. Jöjj, fiam, lássad: így fest az ábra. A históriák így érnek véget. Az íveket az Úr angyala írja, de sokra a Sátán lehel pecsétet.

3. Már-már azt hittem, révbe jutottam, de elmémmel most az ördög cicázik. Fél szemem bárányfelhők után jár, nősténnyel incselkedik a párja, bal lábam embrió-korom vizében, jobbik a szatmári verbunkot járja, s míg brummog a bőgő big bánatában, szülém szívének két pitvarában két magzat tombol, a kapukat rázza. Egyikük magát a fényre kirágja, s anyja vérébe fullad a másik.

57

Horvátországi Magyarság Hát miért vagyok én ennyire fontos? Ha vackomon rémálmoktól gyötörve, levegőm fogytán hörögve rángok, holt apám rohan váltott szelekkel, s úgy veri vissza belém a lelket, hogy orromon-számon dőlnek a lángok.

4. Talán a teremtés alvó emléke láncolta hozzám e jó szagú világot. Emlékszem, tudom, minden ízére, midőn majd más térben s időben járok. Addig is ölelném, festeném folyton, agyagból tovább álmodnám bronzba, szerelme idején tetten érném a virágot, mielőtt ledől a porba! Ám mellkasom mélyén, ha reng a lélek, mit a száloptikás kamera sem lát, azt vérrel lehet csak… Ezért mártom szívem falába olykor a pennát. Hej, de amiket mostanában a meghurcolt tudat kivet magából, belerokkanna citera, hárfa, mert jégvihar fedezi s ólomzápor. Nyitott gerinccel, vízfejjel jönnek cenzúrán, logikán, át a halálon, nyelvem gyökerén nyöszörögnek, kaparnak meszes dobhártyámon, rondítják ajkam, akár a herpesz a torzképek, víziók, fátumok. A papíron vérszennyes piktogramok – enervált vers-abortátumok.

58

Horvátországi Magyarság

Recommend Documents