Horvátországi magyarság

Jelentések a határon túli magyarság helyzetérõl Határon Túli Magyarok Hivatala

Horvátországi magyarság 2002. T a r t a l o m:

Oldal

Előszó ………………………………………………………………………….

2

1. Történelem ………………………………………………………………

4

2. Általános adatok ………………………………………………………

8

3. Jogi helyzet ………………………………………………………………

11

4. Érdekképviselet ……………………………………………………….

13

5. Újjáépítés, gazdaság ……………………………………………………

15

6. Civil társadalom ………………………………………………………

16

7. Oktatás …………………………………………………………………….

16

8. Művelődés, kultúra, tudomány ………………………………………

18

9. Egyházi intézményrendszer és vallásgyakorlás ……………………

18

10. Tömegtájékoztatás ………………………………………………………

19

Jelentés a horvátországi magyarság helyzetéről

– 2 / 20–

HTMH · 2002.

Kedves Olvasónk! A határon túli magyar közösségek helyzetét ismertető régiójelentéseket tartalmazó, 2000 nyarán elindított, megújult sorozat harmadik, a 2001-es év legfontosabb történéseivel és adataival kiegészített, s bizonyos vonatkozásokban az idei, 2002-es évre is kitekintést nyújtó, aktualizált kiadását tartja kezében. A harmadik évezred első évének – amelynek kiemelkedő eseményeit, adatait immár tartalmazza az új kiadás – a határon túli magyarság szempontjából kétségkívül a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvény megszületése volt a legjelentősebb történése: 2001. június 19-én a Magyar Országgyűlés olyan – 93 %-os – többséggel fogadta el a törvényt, amire az utóbbi évek gyakorlatában nem volt példa. A törvény elfogadásával konkrét tartalmat nyert a határon túli magyarság iránti felelősség Alkotmányunkban is rögzített elve. Mint ismeretes, a törvény alapján a határon túli magyarok oktatási, kulturális, munkavállalási, szociális és egészségügyi többletjogokhoz jutnak Magyarországon. Ugyanakkor – abban a meggyőződésben, hogy az egyes határon túli magyar közösségek csak saját szülőföldjükön maradva tudják értékeiket teljességükben képviselni – a törvény kiemelt célja, hogy olyan támogatások, kedvezmények igénybevételét tegye lehetővé, amelyeket a szülőföldön lehet hasznosítani. Ilyen többek között a szomszédos országbeli magyar tannyelvű oktatásban való részvétel elősegítése az oktatási, nevelési, taneszköztámogatással. Fontos célkitűzése tehát a törvénynek, hogy fékezze a Magyarország felé irányuló elvándorlást. Ennek különösen az elkövetkezendő években, évtizedekben azért van jelentősége, mert erősen valószínűsíthető, hogy minél beljebb kerülünk az „előszobából” – ahol most vagyunk – az Európai Unióba, olyan mértékben fog folyamatosan növekedni a határon túli magyarság spontán elvándorlási hajlama. Már az elmúlt tíz évben is százezres nagyságrendben települtek át Magyarországra, illetőleg a nyugati világba. A törvény tehát egy eszköz ennek az elvándorlási hajlandóságnak a fékezésére. A törvény előkészítése során a magyar fél folyamatosan egyeztetett az Európai Unióval. Az EU– Magyarország Parlamenti Vegyes Bizottság 2001. október 8–9-én, Brüsszelben megtartott ülésén ismertették Magyarországgal az Európai Parlament Jogi Szolgálatának véleményét a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényről. A dokumentum kimondja, hogy a törvény nem ütközik a Magyarország és az EU által aláírt társulási egyezmény előírásaival. Magyarországnak tehát a társulási szerződést betartva jogában áll bizonyos kedvezményeket nyújtani a nem közösségi államból származó állampolgároknak. A szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény filozófiája ily módon teljes mértékben összhangban van az integrációs szervezetek normáival; fő célja a határon túl élő magyar közösségek identitása és kultúrája megőrzésének elősegítése, és ez által az európai kulturális és nemzeti sokszínűség megőrzéséhez és fejlesztéséhez való hozzájárulás.

HTMH · 2002.

– 3 / 20 –


A magyar politika megalapozottan bizakodhat abban, hogy a törvény lényegét, a mögötte álló valóságos tartalmat egyre többen fogják megérteni, közöttük azok is – sőt, éppenséggel ők igazán –, akik valóban elgondolkodnak arról, hogy milyen is legyen a jövő Európája, hogyan is képzelhető el a létező közösségeknek – nemcsak az államoknak, hanem a helyi, a regionális, a kulturális, a nemzeti, a vallási közösségeknek – az a fajta együttélése, ami a jövő Európájának valóságos szövetét fogja alkotni. Erre az együttgondolkodásra kínál kiváló alkalmat a működését a közelmúltban megkezdett Európai Konvent is, ahol Magyarország képviselői révén lehetőséget kap arra, hogy egyenrangú félként vegyen részt a jövő Európájáról szóló diskurzusban. E folyamatok azt ígérik, hogy a mainál egységesebb, erősebb, demokratikusabb, polgár-közelibb lehet a jövő Európája. Olyan Európa, amelyben az abszolút területiség fogalma és jelentősége halványul, ugyanakkor megerősödik az állam feletti nagyobb, illetve az állam alatti kisebb egységek jelentősége. Mindezzel feloldódik a „nemzetek Európája” vagy a „nemzetek feletti Európa” közötti választás régi dilemmája, hiszen a XXI. század Európája a „közösségek közössége”. A törvény gondolatisága megfelel a jövő Európájáról alkotott elképzeléseknek. Magyarország és az összmagyarság a törvénnyel amellett foglalt állást, hogy a jövő egységes, közös és sokszínűségen nyugvó Európájának elérését kívánja előmozdítani. Olyan Európáét, amelynek egyik legfontosabb tartópillére a történelmi, nyelvi, kulturális önazonosság megőrzése és erősítése, a sokszínűség és az azt összefogó európai kultúra. Szabó Tibor


– 4 / 20–

HTMH · 2002.

Jelentés a horvátországi magyarság helyzetéről 1. TÖRTÉNELEM A horvát állam a IX. században a mai Dalmácia és Bosznia–Hercegovina területén alakult ki. A ma középpontjának tekintett egykori három vármegye: Zágráb, Varasd és Belovár–Körös felváltva frank, horvát és magyar fennhatóság alatt állt. Ezt a szláv népességű területet hívták eredetileg Szlavóniának. Szent László 1083-ban foglalta el, 1091-ben – az örökösödés jogán, meghívásra – bevonult az Unán és Kapelán túli területekre, 1993–1994-ben pedig megalakította a zágrábi püspökséget, Könyves Kálmánt 1102-ben Biograd–Tengerfehérváron horvát királlyá koronázták, és ezáltal Horvátország–Szlavónia 800 évre a magyar királyság (széleskörű autonómiával rendelkező) társországává vált. A Száva, Dráva és Duna közét a Szerémséggel a honfoglalás után a magyarok népesítették be. A XV. századig túlnyomóan magyar többségű négy keleti megye: Verőce, Pozsega, Valkó (Vuka) és Szerém Magyarországhoz és a Kalocsai érsekséghez tartozott. A magyar települések lánca Zimonytól (Zemun) Verőcéig (Virovitica) húzódott, s viszonylag keveset szenvedett a mongoloktól. A tatárok elől IV. Béla Zágrábon át menekült; 1242-ben a várost hűségéért szabad királyi várossá tette. A XIV–XV. században – Dél-Magyarország más tájaival együtt – ez a vidék a középkori magyar királyság legsűrűbben lakott, gazdag, az európai szellemi áramlatokkal (humanizmus) lépést tartó, Itáliával szoros kapcsolatokat ápoló vidéke volt. Itt húzódtak a Közép-Európát Itáliával, a Balkánnal – Bizánccal és a Közel-Kelettel összekötő fő útvonalak, amelyek jelentősége (pl. az eszéki híd) a török hódoltság idején is fennmaradt. Az ottani települések részesedtek a kereskedelem hasznából, de a vonuló hadak nagy pusztítást végeztek. A XV. század elejétől egyre több szerb és horvát költözött be délről, akik kivették részüket a török elleni harcokból. E tájon 170 évig tartott a török uralom. Az állandó harcok és az azoknál is több áldozatot szedő mocsárláz- és pestisjárványok következtében az őslakos magyarság csaknem teljesen eltűnt. A XVII. és a XVIII. század fordulóján került sor a Szávától északra a Bécsi Haditanács alá rendelt Határőrvidék (Vojna Krajina, Militärgrenze) megszervezésére, amely szolgálatba fogadta a Koszovóból elmenekült szerbeket, akik később kiváltságaik birtokában – vallásuk és életformájuk miatt – állandó konfliktusban álltak a magyarokkal és a horvátokkal. Mária Terézia 1746-ban a horvát bán fennhatósága alá rendelte az akkor már Szlavóniának nevezett három keleti vármegyét (Valkót felosztotta Verőce és Szerém között), amelynek követei 1848-ig megjelentek a zágrábi száborban és a pozsonyi magyar országgyűlésben is. Az elpusztult népesség pótlására a horvátok és szerbek mellé a királyi kamara és a földbirtokosok németeket, cseheket, szlovákokat és olaszokat telepítettek. A XIX. század közepén a magya-

HTMH · 2002.

– 5 / 20 –


rok száma Horvátország–Szlavónországban alig haladta meg az 5 ezret. (Megjegyzendő, hogy a Drávaszög és Muraköz 1918-ig Magyarországhoz tartozott.) A Fényes Elek által kimutatott 5.151 magyar Kelet-Szlavóniában, a Valkó (Vuka) és a Dráva mocsarai által védett, a XVI. századtól református falvakban (Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Rétfalu) és néhány szerémségi szórványban (Maradék, Ürög, Erdőség) élt. A fordulatot a jobbágyfelszabadítás, a Határőrvidék „polgárosítása” és a modern termelési viszonyok meghonosítása hozta. A munkához nem szokott szerb határőrök olcsón eladták földjeiket és a bácskai, baranyai vagy somogyi kisgazda, eladva 5 hold földjét, tízszer akkorát vehetett az árából a Dráván túl. A nagy uradalmak magyar cselédséggel dolgoztattak, a fakitermelésben–erdőgazdaságban, a vasútépítésnél, a folyamhajózásnál, s a kevés, főként élelmiszeripari üzemben is főként magyar és cseh munkásokat alkalmaztak. E gazdasági folyamatok eredményeként a századfordulóra Szlavónia csaknem minden településén éltek magyarok, de szétszórtan, alig néhány településen alkotva többséget. Számuk – anyanyelv szerint – 1910-re elérte a 106.000 főt, de a mai Horvátország területére módosítva a valós szám 130.000 körül lehetett. Mivel az 1868-as magyar–horvát kiegyezés „home rule”-t biztosított, horvát–szerb nyelvű közigazgatással, oktatással, egyházi élettel, horvát vezényleti nyelvű honvédséggel, a szórványban élő és társadalmilag, gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő magyarok között már a századforduló előtt megindult az asszimiláció. Ezt felismerve alakult meg egy átfogó, nagyobb magyarságmentő akció (Románia–Moldva, Egyesült Államok) részeként 1904-ben gróf Klebersberg Kuno miniszterelnökségi államtitkár vezetésével a horvátországi magyarok – elsősorban katolikusok – anyanyelven történő elemi iskolai oktatása, hitélete, művelődésének megszervezése, iskolák és könyvtárak létesítése céljával a Julián Egyesület. A legtöbbször nehéz körülmények között dolgozó tanítók missziói munkát végeztek: istentiszteleteket tartottak, gazda- és olvasóköröket szerveztek, színi előadásokat rendeztek. A tevékenység köre később gazdasági segélyezéssel, hitelszövetkezetek kiépítésével bővült. 1914-ben 82 Julián, MÁV és református iskolában 12.000 volt a magyar nyelven tanulók száma. Az 1918 novemberétől állandósuló szerb katonai megszállás, az SHS Királyság megalakulása (1918. december 1.), majd a trianoni békediktátum mindennek véget vetett. A néhány református iskola kivételével az összes magyar tannyelvű iskolát és valamennyi könyvtárat bezárták. Az értelmiség és a polgári–iparos réteg nélküli, szétszórtan, településeiken is kisebbségben élő, gyenge nemzettudatú parasztok–agrárproletárok gyorsan asszimilálódtak. Nem kevesen azért vallották magukat szerbnek, illetve horvátnak, hogy a „szláv népelemet” erősítő föld- és telekosztásban ők is részesüljenek. Sokan kivándoroltak, átköltöztek Magyarországra, a legtöbben azonban behúzódtak a városokba, ahol a munkanélküliek számát szaporították, s feladva nemzetiségüket, átváltottak az „államnyelvre”. Így a városok (Zágráb, Varasd, Zimony) magyarsága már 1921-re negyedére, a falvaké pedig több mint harmadával, összességében 70.000 főre csökkent.

– 6 / 20–


HTMH · 2002.

1. táblázat A magyarság számának és arányának csökkenése a három szlavóniai megyében 1910

1921

Fő

%

fő

%

Verőce

34.000

14,1

25.000

10,4

Pozsega

16.500

6,2

9.300

3,6

Belovár–Körös

14.200

4,3

10.600

3,2

Leginkább a hatalomváltozással egzisztenciájában fenyegetett városi lakosság (értelmiség, tisztviselők, állami alkalmazottak, vasutasok) változtatta meg hovatartozását vagy repatriált. A magyar népesség statisztikai visszaesésének másik oka az ún. névelemzés volt (a számlálóbiztosok a szlávos családnevűeket szerb–horvát nemzetiségűeknek írták be és gyermekeik csak többségi iskolákba járhattak, még akkor is ha a család minden tagja csak magyarul beszélt). A királyi Jugoszláviában a horvátországi magyarok a közösen elszenvedett szerb elnyomással szemben a horvátokkal, németekkel, csehekkel fogtak össze, és a választásokon a Radič– Maček vezette ellenzéki Horvát Parasztpártra szavaztak. Az együttélés, a horvát nyelvű katolikus egyházi élet természetes következménye lett a vegyes házasságok általánossá válása és az önfeladás, a nyelvváltás. Az 1939. évi „Sporazum”, a horvát Bánság létrejötte, majd a független horvát állam megalakulása (1941) megteremtette a lehetőséget a Horvátországi Magyar Közművelődési Közösség (HMKK) megalakítására, amely a Julián Egyesület célkitűzéseit igyekezett folytatni. Bár miniszteri rendelet lehetővé tette a magyar tannyelvű párhuzamos tagozat létrehozását, 1945-ig egyetlen ilyen sem működött. Kényszermegoldásként a HMKK égisze alatt vándortanítók szerveztek írás- és olvasás-tanfolyamokat gyermekeknek és felnőtteknek. 1941 tavaszán a magyar csapatok megszállták a csaknem tisztán horvát Muraközt is, így a megromló horvát–magyar államközi viszonyok mellett a fokozódó partizántámadások is növelték a magyarok rossz közérzetét, fenyegetettségét. Sokan költöztek Magyarországra, és 1944 őszén már tömeges kényszer-kitelepítésekre is sor került. Másfelől az is igaz, hogy a Magyarországhoz tartozó területeken – az ország egészét érintő háborús intézkedések (behívás, beszolgáltatás) mellett – rend és nyugalom volt a front megjelenéséig; a horvátok és szerbek is biztonságban és viszonylagos jólétben élhettek, kiáltó ellentétként a Dráván túl folyó testvérgyilkos partizánháborúval. A Szerémségben és a Dráva mentén 1944 októberétől 1945 áprilisáig tartott a sok polgári áldozatot is követelő állóháború. Az 1945. április–májusi megtorlások itt nem voltak olyan tömegesek, mint a Bácskában, de a másik oldalon a jugoszláv partizánhadsereg kötelékében harcba vetett, jelentős részben horvátországi magyarokból álló Petőfi Brigád tagjai közül sokan elpusztultak. A II. világháború alatt és után mintegy 10.000 magyar hagyta el Horvátországot. A szovjet– jugoszláv szakítás után számos magyar és horvát ellen indítottak koncepciós pert, közülük

HTMH · 2002.

– 7 / 20 –


sokan börtönökben, a Goli Otokon vagy kivégző osztagok előtt végezték életüket. A megfélemlített túlélők magyarságtudata megingott: nyilvános helyen, sőt már a családban is alig mertek magyarul beszélni. A magyar nyelvű oktatást felszámolták, az egyházak tevékenységét korlátozták, ugyanakkor nagy súlyt helyeztek az államhűség kialakítására, a tudatformálásra. Az eszéki rádió 1945-ben meginduló magyar adása, a Magyar Néplap, majd az 1949-től hetilapként megjelenő Magyar Képes Újság fő feladata a szövetkezeti mozgalom népszerűsítése volt. Ez utóbbi 1950 márciusában 16 tisztán magyar szövetkezetről (Baranya, Kórógy, Szentlászló) tudósít. 1949 és 1953 között a magyar gazdák 70–90 %-át bekényszerítették a termelőszövetkezetekbe. Az 1950-es évek közepétől, s különösen az 1965. évi reform után a magyarok helyzete is valamelyest javult. Szorgalmuk, hozzáértésük és nem kevésbé a nyugati munkavállalás lehetőségének köszönhetően életszínvonaluk emelkedett. Beruházás híján azonban kevés új munkahely létesült, a térség vezető agráripari kombinátjában, a bellyeiben, magyarokat és horvátokat alig alkalmaztak vezető pozícióban. A paraszti életforma egyébként sem vonzotta a fiatalokat: a közép- és felsőbb iskolákat végzettek inkább városokban (Eszék, Zombor) telepedtek le vagy Nyugat-Európában vállaltak munkát. 1949-ben – részben a Magyarországtól való elidegenítés szándékával – megalakult a Magyar Kultúr- és Közoktatási Szövetség, amely 1967-ben a Horvátországi Magyarok Szövetsége nevet vette fel. Legfontosabb feladatának az anyanyelvi oktatási és művelődési tevékenység újjászervezését tartotta. Működési köre korlátozott volt, tevékenysége nem terjedhetett ki Horvátország egész területére. A művelődési tevékenység szervezésében az 1950-es évek közepéig egyértelműen kiemelkedő szerepet játszott, különösen a szlavóniai szórványmagyarság életében: a magyarul írni–olvasni már nem, sőt sok esetben beszélni is csak törve tudó magyar származásúak kerültek aktív kapcsolatba anyanyelvükkel és gyenge nemzeti azonosságtudatuk is erősödött. 1955-től – felsőbb sugallatra – a kulturális munkában a súlypont a politikamentes szórakoztatásra, valamint a termelésben hasznosítható gyakorlati ismeretterjesztésre tevődött át. A hatvanas évek közepétől Magyarország Jugoszláviával kialakított kulturális és gazdasági együttműködése eredményeként megélénkült a határmenti együttműködés is, ami kedvező hatást gyakorolt a drávaszögi és kelet-szlavóniai tömbmagyarság nemzettudatának erősödésére, az anyanyelv presztízsének visszanyerésére és az anyanemzettel való mindennapos kapcsolattartásra. A nyolcvanas évek végére a Baranyában és Kelet-Szlavóniában élő magyarság rendezett társadalmi, politikai, oktatási, művelődési és egyházi élettel, valamint jól működő, gazdag intézményhálózattal rendelkezett. 1991. június 25-én a Horvát Köztársaság kilépett a Jugoszláv Föderációból, és kikiáltotta függetlenségét; az ottani magyarok is az önálló horvát államot támogatták, nem kevesen fegyverrel. Hamarosan megkezdődtek a fegyveres összecsapások a sebtében megszervezett horvát alakulatok és a horvátországi szerb szabadcsapatok között. 1991 augusztusától a Jugoszláv Néphadsereg nyíltan is beavatkozott a harcokba a szerbek oldalán. A szerbek által megszállt területeken – Horvátország területének mintegy 1/3-án – kikiáltották a Krajinai Szerb Köztársaságot, amely a tömbmagyarság lakóterületét is magába foglalta. Ezzel lezárult egy történelmi korszak. Az új helyzet tragikus és visszafordíthatatlannak tűnő folyamatokat hozott a


– 8 / 20–

HTMH · 2002.

horvátországi magyarság életében. Az 1991. évi szerb agresszió menekülésre kényszerítette a terület lakosságának jelentős részét, így a magyarságot is, valamint szétzúzta azt a létfontosságú intézményi rendszert, amely döntő szerepet játszott a magyarság szellemi életének fennmaradásában és fejlődésében. 2. ÁLTALÁNOS ADATOK Terület: 56.538 km2. Összlakosság: 4.495.000 (1995). Népsűrűség: 80 fő/km2. Etnikai csoportok: horvát – 75,1 %, szerb – 11,6 %, bosnyák – 0,5 %, magyar – 0,47 %, szlovén – 0,4 %, olasz – 0,4 %, egyéb – 11,53 %. Vallások (1991): katolikus (76,5 %), szerb ortodox (11,1 %), protestáns 1,4 %), muzulmán (1,2 %), egyéb (6,9 %), felekezeten kívüli (2,9 %). Beszélt nyelvek: horvát. Népegészség: várható életkor (1995) – 77,0 év (nők), illetve 69,2 év (férfiak). Államforma: köztársaság. Hatalmi ágak: A törvényhozás legfelsőbb szerve az egykamarás parlament, a végrehajtó hatalom élén a kormány áll. Az igazságszolgáltatás legfelsőbb szerve a Legfelsőbb Bíróság. Alkotmánybíróság. Főváros: Zagreb (Zágráb, 1995-ben 930.000 fő). Egyéb városok: Split, Rijeka, Osijek, Zadar, Karlovac, Dubrovnik. Városi lakosság: 51%. Közigazgatási beosztás: 20 megye és a főváros. Politikai pártok: Horvát Demokrata Közösség (HDZ), Horvát Szociálliberális Párt (HSLS), Liberális Párt (LS), Horvát Parasztpárt (HSS), Szociáldemokrata Párt (SDP), Horvát Néppárt (HNS), Isztriai Demokratikus Gyűlés (IDS), Horvát Jogpárt (HSP), Demokratikus Centrum (DC), Független Szerb Demokrata Párt (SDSS). GDP/fő: 4.376 USD (1999), 4.342 USD (2000). GDP évi növekedési ráta: –0,4 % (1999), 4,1 % (2000), nincs új adat (2001). Árfolyam: 8,37 kuna / USD. Infláció: 4,2 % (1999), 6,2 % (2000), 4,9% (2001). Munkanélküliség: 20 % (1999), 21,3 % (2000), 22,3% (2001). Külföldi befektetés: 4,2 milliárd USD (2000), nincs új adat (2001). Külföldi adósság: 9,3 milliárd USD (1999), nincs új adat.

HTMH · 2002.

– 9 / 20 –


Export: 4,28 milliárd USD (1999), 4,4 milliárd USD (2000), 4,66 milliárd USD (2001). Import: 7,78 milliárd USD (1999), 7,9 milliárd USD (2000), 9,04 milliárd USD (2001). Fizetési mérleg hiánya: 1,6 milliárd USD (1998), 1,4 milliárd USD (1999), 0,4 milliárd USD (2000), 0,2 milliárd USD (2001). A népszámlálási adatok jól érzékeltetik a horvátországi magyarság rohamos fogyását, amely a Kárpát-medencében példa nélküli: 1. ábra

A horvátországi magyarok számának és arányának alakulása 1910 és 1991 között A 2001. áprilisában megtartott legfrissebb népszámlálás adatainak feldolgozása folyamatban van. Az 1991. évi népszámlálási adatok szerint a Horvát Köztársaság területén 22.355 magyar nemzetiségű állampolgár élt. Ennek a népességnek mintegy négyötöde a horvát Dunamente vidékén, pontosabban a Drávaszögben és Kelet-Szlavóniában összpontosult, abszolút vagy relatív többségben. A Drávaszög jellegzetesen mezőgazdaságból, szőlészetből, kertészetből, halászatból, erdészetből élő aprófalvas vidék. Csak kevés településének lélekszáma haladja meg az ezret. Ötvenegy helységében – amelyek közül a mezővárosra emlékeztető közigazgatási központ Pélmonostor és Hercegszöllős népessége számosabb – 54.007 lakos élt az 1991. évi összeírás idején. Tíz évvel korábban valamennyivel kevesebben, 53.490-en voltak. Ekkor 19.136 fő vallotta magát közülük horvátnak, 12.857 szerbnek, 9.920 magyarnak, 8.397 jugoszlávnak, 3.099 pedig egyéb nemzetiségűnek. Az 1991-es népszámláláskor a magyarok száma már csak 8.956. Legtöbbjük tíz falusias jellegű településen (Vörösmart, Csúza, Hercegszöllős, Sepse, Kő, Karancs, Laskó, Várdaróc, Kopács, Bellye) lakott az 1991-ben kitört háború előtt. A háború a drávaszögi magyarság jelentős részét – mintegy 4.500 főt – messzire sodorta otthonától.


– 10 / 20–

HTMH · 2002.

2. ábra

Magyarok Horvátországban Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség területén az 1991. évi népszámlálás adatai szerint 9.821 magyar élt. Többségük nyolc falusias jellegű településen (Apáti, Csákovac, Dálya, Erdőd, Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Marinci) lakott. Az 1991-ben megkezdődött háború, amely hadszíntérré változtatta a magyar többségű falvakat, földönfutóvá tette a térségben élő magyarság mintegy felét. Kelet-Szlavónia megszállt területén magyar közösség nem maradt. A Baranya, Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség területéről elmenekült 7.903 magyar nemzetiségű állampolgár jelentős része – becslések szerint fele – Magyarországra, illetve nyugati országokba távozott. A horvát hatóságok adatai szerint a háború ideje alatt mintegy 1.000– 1.500 magyar halálozott el. A szervezett betelepítések következtében 25–30.000, más források szerint 50.000 szerb érkezett Baranyába és Kelet-Szlavóniába horvátországi és boszniai szerb területekről. Az 1995. novemberi erdődi megállapodás megnyitotta a megszállt területek Horvátországhoz történő békés reintegrációjának útját, de a menekültek kétoldalú visszatérése csak 1997 nyarán kezdődött meg. 1998 őszéig – a magyar szervezetek becslései alapján – a menekültek 75 %-a tért vissza lakóhelyére, vagy rendszeresen látogatja azt. A délszláv háború során a horvát Dunamente lakosságának összetételében olyan mélyreható változások következtek be, amelyek hatására a magyarság az 1991-ben még abszolút vagy relatív többségű körzetekben helyi kisebbséggé válhat.

HTMH · 2002.

– 11 / 20 –


2. táblázat A magyar többségű falvakból az 1991-es háború miatt elmenekült magyar népesség Helység Baranya Kiskőszeg/Batina Pélmonostor/Beli Manastir Bellye/Bilje Dárda/Darda Darázs/Draž Karancs/Karanac Hercegszöllős/K.Vinogradi Kopács/Kopačevo Sepse/Kotlina Laskó/Lug Újbezdán/Novi Bezdan Nagybodolya/Podolje Csúza/Suza Várdaróc/Vardarac Vörösmart/Zmajevac Kelet-Szlavónia Dályhegy/Dalj Erdőd/Erdut Haraszti/Hrastin Szentlászló/Laslovo Eszék/Osijek Kórógy/Korog Marinci/Marinci Ójankovác/St. Jankovci Vinkovci/Vinkovci Csákovác/Čakovci Újlak/Ilok Apáti/Opatovac Vukovár/Vukovar

Magyar

Menekült

Százalék

688 865 422 626 212 289 382 610 416 834 329 178 664 536 888

436 740 370 510 158 200 230 400 100 240 150 83 150 330 250

63 86 88 81 75 69 60 66 24 29 46 47 23 62 28

314 162 175 580 1.344 603 247 358 260 256 105 116 694

285 148

91 91 szabad terület

580

100 szabad terület

603 229 315

100 93 88 szabad terület

210 56 87 694

82 53 75 100

3. JOGI HELYZET A 2000-ben módosított horvát alkotmány is néven nevezi, és államalkotó tényezőként ismeri el (más autochton kisebbségekkel együtt) a magyarságot. (A 2001. április 23-ai alkotmánymódosítás ebben a tekintetben nem hozott változást.) Az 1991 decemberében elfogadott, majd 1992-ben és 2000-ben módosított kisebbségi alkotmánytörvény leszögezi, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségeknek joguk van kulturális autonómiára. Biztosítja a nemzeti kisebbségek nemzeti szimbólumainak szabad használatát, az anyanyelvi oktatást, művelődést, tájékoztatást és kiadói tevékenységet, valamint a kisebbségi


– 12 / 20–

HTMH · 2002.

nyelv és írás hivatalos használatát. A lakosság 8 %-ánál nagyobb lélekszámú kisebbség számára arányos képviseletet garantál a törvényhozás alsóházában. Az ennél kisebb részarányú őshonos nemzetiségek – közöttük a magyarok – egy–egy, összesen öt képviselőt választhatnak. Azon kisebbségi közösségek számára, amelyek az 1981. évi népszámlálás alapján a helyi lakosság több mint felét alkotják, a törvény sajátos helyzetű önkormányzat létrehozását biztosítja. A területileg összefüggő, külön alapszabályzatú községek együttműködési szerződés alapján közösségeket alkothatnak. Erre azonban máig nem került sor. A kisebbségi alkotmányerejű törvény egyes, különösen az összlakosság 8 %-ánál nagyobb arányban képviselt kisebbségekre vonatkozó ideiglenes rendelkezései miatt, illetve a 2000. évi törvénymódosítással és a nemzetközi szervezetek irányában vállalt kötelezettséggel összhangban a horvát kormány Igazságügyi, Igazgatási és Helyi önkormányzati Minisztériuma 2001 szeptemberében kidolgozta a Horvát Köztársaság nemzeti kisebbségeinek jogairól szóló új, teljes körű törvénytervezetet. A törvénytervezet vitájára – várhatóan – a parlament 2002. őszi ülésszakán kerül sor. A 2000 májusában elfogadott nemzetiségi oktatási törvény és a kisebbségi nyelvek egyenrangúságáról szóló törvény tovább bővíti a Horvátországban élő kisebbségi közösségek, így a magyarság jogosítványait. Az 1995-ben megtartott választások alkalmával egy magyar képviselő – Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke – szerzett mandátumot a horvát szábor alsóházában. (Elődje 1992-től a szintén HMDK-s Faragó Ferenc tanár volt.) A 2000. január 3-ai országgyűlési választások alkalmával ismét a HMDK jelöltje, Szántó Tibor kapott bizalmat. Szántó Tibor 2002. februárjától a Liberális Párt frakcióvezetői posztját is betölti. Az 1997. áprilisi helyhatósági választásokon az egymással is versengő két magyar szervezet közül 13 képviselői hely megszerzésével egyértelműen a HMDK függetlenként (független járási lista), illetve az ellenzéki Horvát Szociálliberális Párt megyei listáján induló jelöltjei kerültek fölénybe a Horvátországi Magyar Néppártnak a HDZ-vel közös listán induló jelölteivel szemben. A választások eredményeként a hercegszöllősi, a bellyei és a tordinci járás képviselőtestületében magyar képviselők tevékenykednek. Az említett járások közül kettőben a képviselőtestület magyar elnököt választott. A 2001. május 20-án megtartott helyhatósági választásokon a HMDK jelöltjei részben függetlenként, részben a Horvát Szociálliberális Párttal, illetve a Liberális Párttal indultak közös listán a magyarság által lakott területeken. A négy önálló járási lista mindegyike elérte az 5 %-os bejutási küszöböt. Különösen jól szerepeltek a bellyei járásban, ahol koalíciós partnereikkel együtt az önkormányzat meghatározó erejét alkotják. Eszék–Baranya megyei szinten a HMDK-nak az LS lista 3. helyén szereplő alelnöke a megyei közgyűlés tagja lett, és vezeti a megye emberi jogi és kisebbségi bizottságát. A HMDK-n kívül más magyar szervezet nem vállalta a megmérettetést. A HMDK támogatását élvező két korábbi járási vezető horvát pártok színeiben vett részt a választáson.

HTMH · 2002.

– 13 / 20 –


1997 júniusában Szántó Tibor elnökletével, 13 taggal megalakult a Magyar Képviselők Közössége, amely 2001.szeptemberétől HMDK Képviselők Klubja néven tevékenykedik. A járási, megyei és parlamenti képviselőkből álló testület negyedévi rendszerességgel ülésezik. A klubelnöki tisztséget – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – a megyei képviselő, ezúttal Jakab Sándor tölti be. A Horvát Köztársaság 1991 decemberében csatlakozott a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén elnevezésű nyilatkozathoz. 1992. december 16-án Magyarország és Horvátország megkötötte a Barátsági és Együttműködési Szerződést. 1995. április 5-én Eszéken aláírták a Magyar–Horvát Kisebbségvédelmi Egyezményt, ezt követően októberben megalakult a Magyar– Horvát Kisebbségi Vegyes Bizottság, amely 2001 januárjában megtartott ötödik ülésén elsősorban újjáépítési, foglalkoztatási és oktatási kérdéseket vitatott meg. 1995-ben a két ország kormánya Oktatási, kulturális és tudományos együttműködési megállapodást írt alá. 1999 áprilisában kétoldalú oktatási és tudományos, 1999 júliusában új kulturális egyezmény született. A Szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvényt a horvát fél – hasonló szándéktól vezérelve – kezdettől fogva pártolta. Támogató hozzáállásáról két alkalommal (2001. július és 2001. október) írásos formában is tanúbizonyságot tett. Nem véletlen, hogy a törvény végrehajtásában közreműködő eszéki tájékoztatási iroda kezdte meg munkáját elsőként a Kárpát-medencében. A zökkenőmentesen zajló ügyintézés eredményeként a 20.000 főnyi horvátországi magyarság mintegy 15 %-a nyújtotta be magyar igazolvány iránti kérelmét. A két ország kormánya 2002. január 25-én jegyzőkönyvet írt alá a Kormányközi Együttműködési Vegyes Bizottság felállításáról. A bizottság 2002 márciusában megtartotta első ülését. 4. ÉRDEKKÉPVISELET 1949. november 29-én alakult meg a drávaszögi és kelet-szlavóniai magyarság legrégebbi szervezete, a Horvátországi Magyar Kultúr- és Közoktatási Szövetség, amely 1967. június 4-én vette fel a Horvátországi Magyarok Szövetsége (HMSZ) nevet. Megalakulásától kezdve főleg az anyanyelvápolás, a közművelődés, a néphagyományok, a helytörténeti emlékek gyűjtése és bemutatása terén tevékenykedett. A háborús években tapasztalható politikai polarizáció hatására 1993-ban a HMSZ vezetőinek egy része kivált, és új szervezetet hozott létre. A HMSZ és annak vezetősége a megváltozott körülmények között is az évtizedes hagyományok megőrzésére, a magyar közösség oktatási és művelődési érdekeinek képviseletére törekszik, elsősorban az eszék–baranyai régióban. A szervezet 2000-ben megtartott tisztújító közgyűlése Pecho Ferenc vörösmarti tanárt választotta elnöknek. 2002-ben az elnöki tisztséget ismét Csörgits József vette át. Az 1990 márciusában Vörösmarton megalakult Horvátországi Magyar Néppárt elnöksége tulajdonképpen a HMSZ vezetőségével egyezik meg. Pártprogramjuk tengelyében a kisebbség egyéni és közösségi jogai, a falu és a mezőgazdaság fejlesztése, valamint a környezetvédelem áll. A különböző szintű választásokon eddig önálló képviselői mandátumot nem szerzett. A


– 14 / 20–

HTMH · 2002.

HMSZ-hez hasonlóan a tíz éven át kormányzó HDZ politikai szövetségese volt. Elnöke Csörgits József. A Horvátországi Magyarok Szövetségéből kivált vezetők egy része előbb 1991-ben létrehozta a HMSZ Ideiglenes Elnökségét, majd a horvátországi értelmiséggel karöltve 1993. április 6-án Zágrábban megalakította a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségét (HMDK), amelyet a horvát Igazságügyi Minisztérium 1993. május 17-én jegyzett be. Ezzel egyidejűleg a HMDK a szórványban élő magyarság körében is sorra alakította meg egyesületeit. Ily módon lehetővé vált, hogy a HMDK a Horvátországban élő tömb- és szórványmagyarság érdekeit egyaránt képviselje. Tevékenységének az a törekvés az alapja, hogy megőrizze a horvátországi magyarság identitását, és hogy nemzetközi téren is ismertté tegye a baranyai és keletszlavóniai magyarságot ért tragédiát. Kiemelt fontosságot tulajdonít az anyanyelvű óvoda- és iskolahálózat szavatolásának, működésének és fejlesztésének. Az anyanyelvi tájékoztatás fejlesztése érdekében 1996-ban létrehozta a HUNCRO Könyv- és Lapkiadó Vállalatot. A magyarságot immár harmadik ciklusban a HMDK által támogatott személy képviseli a horvát parlamentben. 2000. január 29-én, Csúzán megtartott közgyűlése az alapszabály-módosítás mellett az elkövetkező két év feladatait is meghatározta, amelyek közül a szervezeti felépítés további erősítésével, az újjáépítéssel, az oktatással, a nyelvhasználattal, a foglalkoztatási problémák orvoslásával kapcsolatos törekvések emelhetők ki. A 2001. december 16-iai tisztújító közgyűlés az anyanyelvű tájékoztatás helyzetének rendezését és a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény végrehajtásában való közreműködést jelölte meg kiemelt feladatként. A HMDK legfőbb politikai szövetségesei a Horvát Szociálliberális Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Liberális Párt. Elnöke Pasza Árpád. 1995-től a HMDK országos elnöksége és zágrábi egyesülete közötti ellentétek – amelyek a tömbmagyarság és a fővárosi értelmiség közötti érdekellentétként a háború előtt is léteztek – egyre kiélezettebb formában jelentkeztek, különösen a parlamenti képviselő tevékenységével és a pénzelosztással összefüggésben. 1998. február 21-én a horvátországi magyarság újabb országos hatáskörű érdekképviseleti szervezeteként létrejött a Magyar Egyesületek Szövetsége (MESZ), amelynek első elnöke Sostarec Iván lett. Az országos magyar csúcsszervezet igényével fellépő MESZ tagszervezetei közül a legjelentősebb a Zágrábi Ady Endre Kultúrkör, az Eszéki Népkör Magyar Kultúregyesület, a Pélmonostori Kultúregyesület, valamint a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság. A 2000 januárjában megtartott közgyűlés – az alapszabály értelmében – az elkövetkező négy éves időtartamra öt alelnököt választott, akik közül Ágh Izabellát bízta meg egy esztendőre az elnöki teendők ellátásával. 2001ben az elnöki feladatokat – szintén közgyűlési döntést követően – Szekeres Péter vette át, aki 2002 februárjában lemondott. A Horvátországi Magyarok Szövetsége és a Magyar Egyesületek Szövetsége 2001. augusztus 18-án létrehozta a Horvátországi Magyar Egyesületek Szövetségét (HMESZ). Az új ernyőszervezet első elnöke a Pélmonostori Kultúregyesület elnöke, Juhász Sándor lett. A HMSZ elnöki funkcióját 2002-től betöltő Csörgits József az új szervezet munkájában való részvételtől elhatárolódott.

HTMH · 2002.

– 15 / 20 –


5. ÚJJÁÉPÍTÉS, GAZDASÁGI HELYZET A háború összesen 27 milliárd kuna közvetlen kárt okozott Horvátországnak; a horvát Dunamentén 13 milliárd kuna összegű kár keletkezett. A Drávaszögben lévő magyar falvakat viszonylag kevés épületkár érte, de annál nagyobb méreteket öltött a harci cselekmények idején és azt követően a félkatonai szervezetek által történő kifosztásuk. Kelet-Szlavóniában hatalmas pusztítást végzett a háború. A két legtöbb háborús kárt szenvedett szlavóniai magyar település – Kórógy és Szentlászló – újjáépítésére tervet dolgoztak ki, s ennek alapján Kórógyon megtörtént az aknamentesítés és megkezdődött néhány középület felújítása. Szentlászlón a magyar SFOR-kontingens katonáinak segítségével 1998 nyarán fejeződött be az aknamentesítés, majd egy évvel később a település vízellátása is megoldódott. A lakóházak újjáépítése mindkét településen – de az egész Drávaszögben is – messze elmarad a szomszédos horvát településeken tapasztalható felújításokhoz viszonyítva, nem tükrözi a magyarság építkezési szokásait, és nem ad lehetőséget a falusi gazdálkodási formák visszaállítására. A menekültek hazatérése és a magyar közösségi élet újraélesztése céljából a magyar kormány 1999-ben 200 millió forintos újjáépítési segélykeretet hozott létre. Ennek felhasználásával épült újjá a kopácsi és a kórógyi református templom, a szentlászlói református imaház, a laskói ifjúsági, valamint a vörösmarti és az újbezdáni művelődési ház. A kopácsi református templom és a vörösmarti művelődési ház ünnepélyes átadására 1999. november 13-án a két miniszterelnök jelenlétében került sor. A horvát kormány 2000-ben visszatérítette a segélyalap felhasználása során befizetett általános forgalmi adót, s ebből került felújításra a csúzai művelődési ház. Az újjáépített kórógyi református templom 2002. január 26-iai, a magyar miniszterelnök jelenlétében történt felszentelésével az újjáépítési program lezárult. A horvát kormány ígéretet tett a lakóházak, az iskolák és egyéb középületek, valamint a közüzemek felújításának felgyorsítására. A háború következtében a horvátországi magyarság gazdasági helyzete katasztrofálissá vált. A környék mezőgazdasági és ipari nagyüzemei tönkrementek. A magángazdaságok a modernizációs hitelek hiánya és az értékesítési nehézségek miatt nem tudnak talpra állni. A korábban jól működő háztáji gazdaságokat teljesen kifosztották. A térségben nagy hagyományokkal rendelkező szőlő- és földművelés, valamint az állattenyésztés eszközei szinte teljes egészében hiányoznak. Az utóbbi évek magyarországi közalapítványi támogatásainak köszönhetően számottevően enyhültek a térség mezőgazdaságának gondjai. A visszatérő menekülteknek – köztük a magyaroknak is – létbizonytalansággal kell szembenézniük. Nincs megélhetési lehetőség, ugyanis csak részlegesen működik és súlyos finanszírozási gondokkal küzd a drávaszögi magyarság nagy részének munkalehetőséget biztosító Bellyei Mezőgazdasági Kombinát. A horvátországi magyarság foglalkoztatási helyzetében súlyos problémák mutatkoznak. A visszatérő menekülteket az állami vállalatok nem veszik vissza, a háború és megszállás idején otthon maradottakat pedig sorra bocsátják el, s helyükre magyarul nem beszélő, gyakran távoli vidékről érkező, esetenként alacsonyabban kvalifikált munkaerőt tesznek. A tömbmagyarság lakóterületén az államigazgatási és államhatalmi szervekben dolgozó magyar nemzetiségű személyek száma messze elmarad lélekszámarányuktól.


– 16 / 20–

HTMH · 2002.

(Baranyában a bíróságokkal és tanácstagokkal együtt 40–50, a Dunamentén, Eszékkel együtt, 70–75 állami, helyi és megyei tisztségviselővel számolhatunk.) 6. CIVIL TÁRSADALOM Az 1991-es háborút megelőzően a horvátországi magyarság körében számos egyesület és civil szervezet foglalkozott a hagyományápolás legkülönbözőbb formáival. A szerb agressziót követően ennek lehetőségei Baranyában és Kelet-Szlavóniában megszűntek. A horvát Dunamente területén működő művelődési egyesületek csak 1998-ban szerveződtek újjá. A művelődési egyesületek és könyvtárak épületei lepusztult állapotban vannak. A magyar nyelvű könyvtári anyag pótlása hosszú ideig eltartó folyamat. Szinte teljesen megsemmisültek az egyedülálló értéket képviselő helytörténeti és néprajzi gyűjtemények, közöttük a kórógyi, laskói, kopácsi és vörösmarti is. A fentiek ellenére a háború alatt, még a menekültlét napjaiban is folyamatosan működtek a hagyományápoló művészeti együttesek, pl. a kórógyi és a szentlászlói néptánccsoport. 7. OKTATÁS A háborút megelőző, 1989/90-es tanévben a horvátországi magyarság oktatási helyzete az alábbiak szerint alakult: 3. táblázat A horvátországi magyar oktatási intézmények, valamint tanulóik számának alakulása az 1989/90-es tanévben Intézménytípus Óvodák Általános iskolák Középiskolák Anyanyelvápoló intézmények Összesen

Intézmények száma, db 10 11 1 19 41

Tanulók száma, fő 234 661 149 1.008 2.502

Az 1991-es háborús események során a horvátországi magyar nyelvű oktatási rendszer teljes mértékben megsemmisült, és az óvodai hálózatot a mai napig sem sikerült helyreállítani, a súlyos anyagi gondokkal küzdő önkormányzatok ugyanis nem tudják biztosítani az óvodák fenntartásával kapcsolatos költségeket (óvónők fizetése, rezsi), így a szülők számos magyar többségű baranyai településről a központi horvát óvodába kénytelenek járatni gyermekeiket. A 2001/2002-es tanévtől a Hercegszöllősi járás területén Csúzán és Vörösmarton, a Bellyei járás területén pedig Várdarócon. Kopácson és Laskón szerveztek magyar óvodai csoportokat. Az említett óvodákba összesen kb. 100 magyar kisgyermek jár és ezekben 8 magyar óvónő van munkaviszonyban. A zágrábi kétnyelvű óvodai csoportokba kevés magyar származású gyermeket írattak.

HTMH · 2002.

– 17 / 20 –


Az 1997/98-as tanévtől a horvát fennhatóság alá visszakerült Dunamente valamennyi iskolájában horvát program szerint zajlik az oktatás. Horvátország területén ekkor csak két önálló nyolcosztályos magyar általános iskola működött Vörösmarton és Laskón, 232 tanuló és 20 pedagógus részvételével. Az 1998/99-es tanévtől a kórógyi magyar általános iskola is megkezdhette munkáját, de az épület felújítása nem indult el, így az oktatás 2 tanítóval és 11 gyermekkel a 2000/2001-es tanévben is az egészségház épületében folyt. A kórógyi iskola tanulólétszáma a 2001/2002-es tanévben 12 fő. A 2000/2001-es tanévben a vörösmarti iskolaközpontba összesen 176, a laskói iskolaközpontba 109 gyermek járt. A tanulólétszám a 2001/2002-es tanévben sem változott számottevően: a vörösmarti iskolaközpontba 171, a laskóiba pedig 110 gyermek jár. Néhány településen – közöttük Zágrábban is – kétnyelvű oktatás zajlik. Az anyanyelvápolás (a magyar nyelv és irodalom, történelem, ének–zene, tánc szervezett oktatása) lehetőségei 14 horvát tannyelvű általános iskolában biztosítottak. Ennek hatásfoka igen szerény, jelentősége a megmaradás szempontjából elenyésző. A magyar nemzetiségű általános iskolai diákok száma a háború előttihez viszonyítva a felére csökkent. Az általános iskolákban foglalkoztatott nevelők létszáma 65 fő. 1997 márciusában megtörtént az eszéki Magyar Oktatási és Kulturális Központ alapkő-letétele, az 1998. szeptemberi átadási határidőt azonban a horvát kormány nem tudta teljesíteni. Így az oktatási tevékenység az 1998/99-es tanévben több eszéki horvát iskolában szétszórtan és mostoha tárgyi feltételek mellett, kinevezett vezető nélkül kezdődött meg. A horvát Oktatási és Sportminisztérium 1999. április 23-án Kucsera Bandit nevezte ki a központ ideiglenes igazgatójának. Az intézmény működését akadályozó jogi és adminisztratív nehézségek csak 1999 augusztusára hárultak el, s szeptember 28-án Göncz Árpád köztársasági elnök ünnepélyes keretek között megnyitotta az óvodát, általános iskolát és gimnáziumot magába foglaló központot. A 3.700 m2 hasznos alapterületű intézményben a 2000/2001-es tanévben 87 diák tanulhatott anyanyelvén. Ettől a tanévtől a gimnáziumi oktatás mellett szakközépiskolai (kereskedelmi és bolti eladói, valamint közgazdasági) szakokat is választhattak a jelentkezők. A 2001/2002-es iskolaévben a tanulólétszám 101 főre emelkedett. 2000 szeptemberétől 20 óvodás is az intézményben kapott elhelyezést. Egy évvel később már 36 kisgyermek jár ide. A központban 30 pedagógus dolgozik. Szaktantermei, könyvtára és tornaterme még további felszerelésre szorul. Az intézmény vezetése a horvátországi szórványmagyarság igényeit is figyelembe véve kollégium kialakítását is tervezi az épületben. Horvátország területén a 2000/2001-es tanévben két középiskolában folyt magyar nyelvű oktatás. Az eszéki központban a 60 tanuló valamennyi tantárgyat magyarul hallgatta. Pélmonostoron, az 1969 óta működő kétnyelvű középiskolában az autószerelő géplakatos szak harmadik évfolyamán 10 hallgató a közismereti tantárgyak többségét magyarul, a szakmai tárgyakat pedig horvátul tanulta. A 2001/2002-es tanévben az Eszéki Magyar Oktatási és Művelődési Központban 82-re emelkedett a magyar középiskolások száma. A pélmonostori szakmunkásképzőben – megfelelő érdeklődés hiányában – nem indult magyar nyelven oktatás. (A tanulólétszám az anyaországi és horvát tannyelvű középiskolák iránti nagyfokú érdeklődés miatt a háború előtti felére csökkent.)


– 18 / 20–

HTMH · 2002.

Az Eszéki Egyetemen a tervezett magyar nyelvű pedagógusképzés megindítása nem történt meg. Úgy tűnik, hogy a horvátországi magyarság pedagógus-utánpótlása az anyaországi egyetemekre, főiskolákra járókkal megoldható. A Zágrábi Egyetemen 1994 óta Hungarológiai Tanszék működik az Általános Nyelvészeti és Orientalisztikai Intézet szervezeti keretein belül, szinte kizárólag nem magyar nemzetiségű hallgatókkal. A négy évfolyamon tanuló diákok együttes létszáma az 1999/2000-es tanévben 85 volt, a 2001/2002-es tanévben már megközelíti a 100-at. A magyar nyelvet anyanyelvi szinten csupán 15 %-uk beszéli. A tanszéken folyó oktatást egy magyar nyelvész és egy magyar irodalmár vendégprofesszor, valamint két lektor, egy tanársegéd és egy külső munkatárs végzi. A horvát kormány régi adósságát teljesítette a magyar oktatási szaktanácsadó 2001 novemberében történt kinevezésével. Státusának rendezése azonban még nem oldódott meg maradéktalanul. Az általános iskolai tankönyvek magyar nyelvre történő átültetése, a magyar iskolák felszerelésének korszerűsítése, javítása, valamint a nemzeti azonosságtudat szempontjából fontos tantárgyak keretében az ún. nemzeti tartalmak megfelelő óraszámban történő tanításának biztosítása továbbra is kiemelt feladat. E célkitűzések megvalósításának szándékával alakult meg 2001. május 9-én a Horvátországi Magyar Pedagógus Fórum. 8. MŰVELŐDÉS, KULTÚRA, TUDOMÁNY A háborút követően élénkebb kulturális tevékenység 1996 után bontakozott ki. Zágrábi székhellyel 1996-ban alakult meg a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság, amelynek 65, tudományos fokozattal rendelkező tagja van. A horvát Tudomány- és Technikaügyi Minisztérium anyagi támogatásával több, a horvátországi magyar kisebbségi közösség helyzetét és a horvát–magyar kapcsolatokat érintő kutatási programot valósított meg. Ilyen pédául „A horvátországi magyarság identitástudatának felmérése”, „A Zrínyiek és Európa”, valamint horvát–magyar fordítói program. 1996-ban megalakult a Horvátországi Magyar Pedagógus Szövetség is, amely a HMSZ és a MESZ tagszervezeteként működik. Hat évtizedes hagyománnyal rendelkezik a Zágrábi Ady Endre Magyar Művelődési Egyesület. Jelentős szerepet töltött be a magyar kultúra megismertetésében, ápolásában és a Zágrábban élő, valamint tanuló egyetemisták összefogásában. A Kultúrkör a város határain túl is ismert, létjogosultságát, színvonalas munkáját számos elismerés bizonyítja. A horvátországi magyarság körében gazdag múlttal rendelkezik a Rétfalusi Magyar Kultúrkör, továbbá jelentős szerepet tölt be a pélmonostori, a csúzai, a kopácsi, a kórógyi és az újgráci művelődési egyesület. A HMDK tengermelléki (szpliti, pulai és fiumei) szervezetei a szórványmagyarság identitástudatának fejlesztését tűzték ki célul. A zágrábi székhelyű Zrínyi Miklós Magyar Cserkészcsapat az ifjabb generációk nemzettudatának fejlesztése érdekében tevékenykedik. 9. EGYHÁZI INTÉZMÉNYRENDSZER, VALLÁSGYAKORLÁS 1991-ig a baranyai és kelet-szlavóniai magyarság fele–fele arányban vallotta magát katolikusnak és reformátusnak. A katolikusok a Gyakovói Püspökséghez tartoznak, s a püspöki vikárius személyében ma is csak egyetlen magyar ajkú pappal rendelkeznek. A horvátországi ma-

HTMH · 2002.

– 19 / 20 –


gyar katolikusok anyanyelven történő vallásgyakorlása nem biztosított. A reformátusok, akiknek száma 1991-ben 4.200 körül volt, korábban a bácskai református püspökséghez tartoztak, majd 1993 januárjában megalakult a Horvátországi Református Keresztyén Egyház. 1999. június 6-án hét baranya–szlavóniai református gyülekezet (Szentlászló, Kopács, Vörösmart, Csúza, Hercegszöllős, Bellye, Eszék) a református keresztyén értékek és az anyanyelv megóvása érdekében létrehozta a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházat (HMRKE). A Nyugat-Szlavóniában és a tengermelléken szerveződő magyar szórványokkal együtt a horvátországi reformátusság mintegy 60 %-át fogja át. A szolgálatot 3 lelkipásztor, valamint ötödéves teológusok látják el. A közelmúltban alakult meg a Keresztyén Ifjúsági Egylet. A HMRKE a horvát Oktatási és Sportminisztérium határozata alapján jogot szerzett az általános iskolai hitoktatási program kidolgozására és megszervezésére. Ennek eredményeként Horvátország magyar nyelven oktató intézményeinek többségében a HMRKE végzi a református hittan oktatását. Református Élet címmel lapot is megjelentet. A katolikus és a református közösség egyházi vagyona a háborúban megsemmisült, templomai, parókiái, intézményei jelentős részét elpusztították. A szerb megszállás éveiben három református lelkész látta el egész Baranyában az egyházi teendőket, temetett és esketett — felekezeti hovatartozás nélkül. A Magyarországon és Horvátország szabad területein élő menekültek lelki gondozásával és segélyezésével a Délvidéki Református Menekült Misszió és az eszéki székhelyű Elűzöttek Közössége foglalkozott. Ez utóbbi a menekült reformátusokat gyűjtötte össze a kopácsi lelkész, a HMRKE jelenlegi szuperintendensének vezetésével. A háború az alábbi baranyai és kelet-szlavóniai templomokban tett kárt: a bellyei templom teljesen kiégett, a laskói templom orgonája leégett, Szentlászló, Kórógy, Kopács, Haraszti és Tordinci templomai a fegyveres harcok alatt rongálódtak meg. Kő és Sepse templomát teljesen kifosztották. Kelet-Szlavóniában az egyházi anyakönyvek nagy része is megsemmisült. 10. TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS Horvátországban nem jelenik meg magyar nyelvű napilap. A HMSZ által kiadott Magyar Képes Újság c. hetilaptól a kormány 1997-ben megvonta a támogatást. Azóta magyarországi támogatással, időközönként jelenik csak meg. A HMSZ adja ki az Életfa c. kulturális lapot és az Évkönyvet is. 1996-ban a HMDK Eszék székhellyel megalakította a HUNCRO elnevezésű Lap- és Könyvkiadó Vállalatot, amelynek gondozásában jelenik meg az Új Magyar Képes Újság c. hetilap, a Horvátországi Magyarság c. havilap és a Barkóca elnevezésű gyermekújság. A HUNCRO adja ki a HMDK évkönyvét, a Rovátkákat és a Gazdasági Kalendáriumot is. A horvát kormány Kisebbségi Hivatala 1998-ban két alkalommal vonta meg a támogatást a kiadóvállalattól. Ennek következtében 1998 júniusától decemberig Horvátországban egyetlen magyar nyelvű nyomtatott sajtótermék sem jelent meg. 1998 decemberében a Kisebbségi Hivatal a hetilap kiadásával a Magyar Egyesületek Szövetségét bízta meg, amely Képes Újság címmel öt számot adott ki. A horvátországi magyarság tájékoztatására a horvát kormány 1999-ben ismét a HUNCRO Lap- és Könyvkiadó Vállalatnak adott megbízást.


– 20 / 20–

HTMH · 2002.

Az Eszéki Rádió naponta 30 perces magyar adást sugároz, amely főleg hírműsorokból áll. Jogos igény mutatkozik a szerkesztőség önállóságának megteremtésére. A magyar kormány anyagi támogatásával megvalósult eszéki televíziós tudósítópont, amely 2002. március 15-én mutatta be első fél órás adását az eszéki Szlavón Televízióban, kétheti rendszerességgel sugároz magyar nyelvű adást.

Jelentések a határon túli magyarok helyzetérõl Ó

Kiadja: Határon Túli Magyarok Hivatala

+ 1518 Budapest 112, Pf. 43,

1016 Bérc u. 13-15. · (: 466-9406, 466-9434 • Fax: 385-2601 • Web-site: http://www.htmh.hu • E-mail:[email protected] Felelős kiadó: Szabó Tibor, a HTMH elnöke Sorozatszerkesztő: dr. Bátai Tibor Térképek és ábrák: dr. Sebők László

Horvátországi magyarság

Recommend Documents