Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Médiaközpont Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából.

HISTORIA Perjámosi Sándor: Egy 16 éves fiú naplója Szabadka szerb megszállásának kezdetéről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János

FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc: A mediterrán tavasz. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16

Szerkesztőség: Kontra Ferenc, Mák Ferenc

Ditzendy Orsolya: A drávaszögi magyarság identitása. . . . . . . . . . . . . . . 25

Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Vijenac Ivana Meštrovića 26/f.

LITERATURA Móricz Zsigmond: Első nap az iskolában…. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .50 Tóth Erzsébet: Nagymama pirítósa. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56 Nagy Gáspár: Nyárvég . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58

Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Pauk, Cerna, Mala Cerna u. 26.

Címlapunkon: Szalmabálák Baranyában

A Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2010. godinu.

3


HunCro

Eszék, 2010

4


HISTORIA Perjámosi Sándor

Egy 16 éves fiú naplója Szabadka szerb megszállásának kezdetéről Az alábbi naplónak 1918 novemberében kezd neki írója, s mint maga is megvallja nem a szokásos láz kapja el, hanem egy „historikus” korban a történelmi idő és benne saját maga megörökítése. Az akkoriban 16–17 éves Csajkás Bódog naplóját nem vezeti napról napra, nem jegyez le minden részletet, hosszabb kihagyásokat is tesz időközben. Élete során nem ez az egyetlen naplókísérlete, mivel később „történelmi időket” élve megörökíti az 1921-es királypuccskísérletet és néhány évtizeddel később, 1945-ben a kolozsvári Orvostörténeti Intézet megbízott vezetőjeként az egyetem megszűnését és Marosvásárhelyre költözésének kezdeti stádiumát. Későbbi jegyzetei ugyancsak hézagosnak és rövid életűnek mutatkoznak, ugyanakkor rengeteg értéket és felhasználható adatot is tartalmaznak. Az alábbi naplóból persze kiviláglik még a romantikus gyermek alkata, azé, aki akaratán kívül nagy időkbe csöppent és ebben a saját lelkiismerete szerint próbál helytállni és védelmezni a saját világának értékeit. Csajkás Bódog1 1902-ben született Versecen. Anyai ágon Herczeg Ferenccel állt rokonságban. Atyai nagybátyja a családi történet szerint a szerb királyi családnak volt az „angyalka-csinálója”. Ifjúságát és gimnáziumi éveit Szabadkán tölti. Apja itt postatisztként dolgozik. A trianoni békediktátum által meghúzott új határok jelentősen átalakítják az ő életét is. Kezdetben Pestre szökik át és lesz itt orvostanhallgató, majd mikor a kolozsvári egyetem Szegedre költözik, átiratkozik annak orvosi karára. Nyaranta, hazalátogatásai alkalmával, néhány éven keresztül rendszeresen a „zöld határt” kellett igénybe vennie. Orvosi tanulmányait ugyan nem fejezi be, de mint szigorló orvos dolgozik szegedi klinikákon, majd 1938-tól több alkalommal a magyar hadseregben lehet megtalálni orvoszászlós rangban. Szegedi egyetemistaként tagja lesz a Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének (DEFHE), amiben jelentősebb pozíciókat is betölt az eltelt évek alatt. Ezáltal tevékenyen 1 C sajkás Bódogról lásd még: Perjámosi Sándor: Csajkás Bódog Félix (1902–1949). In: Pataki Jenő: Az erdélyi orvoslás kultúrtörténetéből. Piliscsaba, 2004. Magyar Tudománytörténeti Intézet. pp. 31–35. és u. itt: Perjámosi Sándor: Pataki, Csajkás és az Orvostörténeti Intézet. pp. 29–30.

5

Horvátországi Magyarság részt vett a bánsági és bácskai magyarok önsegélyezésében. Az egyesület történetének és a hozzá kapcsolódó más egyesületi tevékenységeknek, politikai akcióknak a feltárása még várat magára. Csajkás 1938-tól kezdődően gyűjtötte Szeged XVIII. századi orvostörténetének és közegészségügyi történéseinek dokumentumait, ez könyv formájában 1944-ben jelent meg2, bár neki csak 1947-ben sikerült megtekintenie először saját kötetét. Csajkás 1941-ben Kolozsvárra került, ahol hamar belefolyt az akkoriban alakult első magyar Orvostörténeti Intézet tudományos életébe és alakított ki itt nagyon jó barátságot Pataki Jenővel, az erdélyi magyar orvostörténeti kutatások elindítójával, és egyben tanítványává vált az akkor már 80. életévén is túljutó erdélyi orvostörténésznek. 1944 októberében a háromhetes tordai csata után, de a szovjetek kolozsvári bevonulása előtt Csajkást hivatalosan leszerelik a Magyar Honvédségtől. Nem sokkal később jelentkezik az egyetem orvoskari dékánjánál, aki először a Szülészeti klinikára nevezi ki, majd megbízza az Orvostörténeti Intézet vezetésével. Ezáltal Csajkás Bódoggal tovább működik az Orvostörténeti Intézet, és az egyetem orvosi karával együtt 1945-ben, amennyire lehetséges, ő is költözteti az Orvostörténeti Intézetet Marosvásárhelyre. Azonban 1946 májusában fiatal feleségével és néhány hónapos kislányával kénytelen elhagyni az akkor már Romániához tartozó Erdély területét. Magyarországra érve néhány hónapig még orvosként helyettesít Tiszakarádon, majd Sátoraljaújhelyre költözve vállal középiskolai német tanári állást. Csajkás Bódog a gyomrával sokat betegeskedett, az 1940-es években több műtéten is átesett. 1949-ben gyomorvérzésben hunyt el. * A napló Csajkás Bódog élete történetének első nagyobb és jelentősebb zökkenőjét örökíti meg, mely számunkra egy szerbek által megszállt délvidéki városnak – Szabadkának – és benne egy diáknak az életébe enged bepillantást. Csajkás Bódog

Napló Hát bizony naplót írok én is! Mindenki, akivel csak beszéltem, igen titokzatosan említi naplóját, melyben minden apró-cseprő eseményt, sőt, ami a legfőbb, szívügyeit is feljegyzi. Féltő gonddal őrizgeti s úgy tekinti, mint valami hét lakat alatt őrzött drága kincset. Az igazat megvallva igen szeretnék néhány naplóba bepillantani; azt hiszem sok mindenféléről szereznék tudomást, mely talán engem is érdekel, melyről tán ezideig „halvány dunctom 2 L ásd: Csajkás Bódog: Szeged közegészségügyének története a XVIII. században. Szeged, 1944. Szeged szabad királyi város kiadása. 267 p.

6

Horvátországi Magyarság sincs” – már hogy diákszóval éljek! De még mielőtt igazán hozzákezdenék, menteni igyekszem magamat, legalább is saját magam előtt: (mert kívülem csak egy valaki olvashatja el, de az is csak a legnagyobb titoktartás mellett!!) nem azért írok naplót, hogy szerelmi ügyekről tárgyaljak, hanem hogy életem néhány fontosabb mozzanatát megörökítsem, mely a historikus korral esik egybe. A most megindult történelmi eseményeket, valami belső ösztökélésre úgy tekintem, mint a lavinát megindító első hó csomócskát, mely folyamatosan nagyobb és nagyobb lesz: házakat, embereket sodor magával! Nem minden büszkeség nélkül elmondhatom magamról, hogy jócskán kivettem a részemet a szabadkai diákság hazafias mozgalmából, nem néztem bárgyúan, tétlenül a rohanó eseményeket. Hát kezdjük el: 1918. November 11. A városban nagy fölfordulás van, mindenki lót-fut. A szerkesztőségek telefonjai állandóan csöngenek, mindegyik azt kérdezi: igaz-e, hogy jönnek a szerbek, mikor jönnek? Megjegyzendő a „kultur” népet jóval megelőzte kegyetlenkedésük híre. Sokan csomagolnak, utaznak Pestre, félnek. Jómagam pedig nem lótok-futok, nem kérdezősködöm, sőt nem is csomagolok, bevárom nyugodtan, jöjjön, aminek jönnie kell! Azonban már én sem vagyok a régi, érzem, hogy kedély hangulatomban változás állott be: valami fojtó van a levegőben. November 13. Puff neki, beütött az istennyila. Ma este ½ 7-kor megérkeztek a hőnóhajtott vendégek, akitől minden felebarátomat mentsen meg az Isten. Már pár állomással Szabadka előtt folyton kérdezgették: nincsenek már németek ott? Persze nem voltak! Hogy pedig rájuk jellemzőt mondjak, halld ki naplóm az alábbi hőstettet: Új-Szegedről Szegedre indult gépfegyverekkel felszerelve a szerb csapat, de amint megérkeznek az állomásra a dicsőek, elsőnek egy magasabbrangú tiszt lép ki a vonatból. Igen meglepődik mikor megpillantja a német kamerádokat, – gépfegyvereik mellett. Megmered egy pillanatra, nem tudja, hogy mit tegyen; a kamerádok közül is kilép néhány tiszt s oda mennek a szerbekhez. Barátságosan tudomására adják, hogy lehető legrövidebb idő alatt menjenek vissza, ahonnan jöttek, különben – közelebbi ismeretségbe jönnek a gépfegyverekkel! És a bátor hadsereg, mely nótázva, örömben úszva közeledett, most egyszeribe fölkerekedett – még a mozdonyt sem fordították meg! A kamerádok pedig jót nevettek magukban. De hogy újra fölvegyem a beszédem elejtett fonalát, az itteni bunyevácok, akik sok különleges kiváltságot élveztek, mind hálátlanul viselkedtek, de nem csak a műveletlen nép, hanem az ú.n. „magasabb intelligencia” is. Egy honvéd ezredes merte szájából kiejteni: testvérek, 70.000 szerb testvér fogad titeket ölelő keblére! Csak azt nem tudom, hogy hol szedett össze Szabadkán 100,000 lakos közül éppen 70,000 szerbet! Mikor egész Magyarországon a szlávok száma, beleértve a horvátokat is, 2,939,633. Ebből 1,106,471 szerb (a lakosság 5.3%-a) és 1,833,162 horvát (8.8%). Hol itt a ráció?

7

Horvátországi Magyarság Ugyan ez az ezredes, névszerint Milodánovich, akire egy 10,000 lakosú város biztonsága volt bízva, nem szégyellte nagy közönség előtt bevallani, hogy kétszínű politikát folytatott. Alávalóság! Azonnal átvették a város vezetőségét, lapokra cenzúrát kényszeríttettek, megjegyzendő a cenzorság mind az előkelőségből került ki: csupa cipész- és rőfös inasok; a segédek már főcenzorok lettek. November 18. A budapesti újságokat nem engedik be, minden szabad szólást megtiltanak, sőt ami már több a soknál a városháza tornyára szerb és horvát zászlókat tűztek. Közben szerb-bunyevác nemzeti tanácsot alakítottak, ide lépet be a főgimnáziumi tanári kar dísze (már mint marha) Vojnich T. Buga János is, akit annak idején nem vettek be a magyar nemzeti tanácsba! A szabad szó elfojtása és zászlók kitűzése nagy visszatetszést keltett a diákság sorában, különösen „a rebellis 7.-ben”, mert ezt a nevet adta a tanári kar. Amúgy is nem tudtunk mit csinálni – egész jól jött ez a spanyolszünet3 – ma délután meghánytuk vetettük a dolgot, végül is megunva a táncot kivonultunk a korzóra. Itt nagy meglepetés várt ránk, az egyik déligyümölcs kereskedés kirakatjában hatalmas szerb zászló volt kitéve. Már amúgy is elég volt mindenből, kitört belőlünk az állat, – leköpködtük a kirakatot, de amúgy alaposan! Még egyszer végig mentünk a korzón, még egyszer megismételtük, de már most a tulajdonos is észrevette, kiszaladt a boltból, utánunk kiáltott: Betyárszki! Persze mi ezt nem vettük magunkra! Elhatároztuk, hogy másnap délelőtt, mint küldöttség a polgármester elé járulunk s kérjük az idegen zászlók eltávolítását, mind a nyolc egyhangúan ezt határozta. Ezután a szerb pópa házáról letéptük az ott lebegő zászlót és – szó, ami szó – a sárba tapostuk. Innen a Matievicsék zászló letépésére indultunk. A városháza tornya alatt haladtunk el s a torony alatt, a sárban hevert a vörös zászló. Az egyik közülünk vállaira vette a sáros lobogót és elindult. Fölvisszük a toronyba! Jól van, elindultunk. Már korom sötét volt, este 7 órakor, szerencsésen elértük a vaslépcsőket, csak itt jött aztán a dolog nehezebbik része. Sötét volt, a csigalépcső szűk és alacsony volt. Az egyik előrement gyufával és fönn megfogta a zászlót, itt följebb tolták, fönn megint megfogták. Így ment ez a toronyszobáig. A toronyszobából kimentünk a szoba mellett kis erkélyre, itt voltak a zászlók. Kibontottuk a piros-fehér-zöld színűt, a vöröset visszatettük a helyére. De amíg néhány ezt csinálta, a többi letépte a szerbet és a horvátot, a nyelét mindkettőnek összetörték, – az egyik magával hozta a darabját – és ledobták a tetőre. Mint, aki jól végezte a dolgát lefelé indultunk. Alig haladtunk valamit, mikor a vaslépcsőn lépések zaja hallatszott. „Itt a szerb őrjárat, észrevettek mindent!” – Egy csöpp világosság sem volt s ez még jobban növelte a félelmet. Mind tisztábban hallatszottak a lépések, még világosság is szűrődött fölfelé! Mit volt mit tenni, megálltunk az egyik fordulónál, nem szökhettünk meg, lesz, ami lesz. Már egész közel voltak mikor az elő megszólalt: Hát ezek ker.isták! Általános megkönnyebbülés sóhaja 3 ti. a spanyolnátha járvány miatt elrendelt tanszünet

8

Horvátországi Magyarság következett. Ők is abban sántikáltak, amibe mi, de már későn érkeztek, mert mi már előbb leszereltük a zászlókat. Együtt mentünk lefelé. Lenn elhatároztuk, hogy holnap délelőtt angol órán megbeszéljük az ügyeket s megalakítjuk az első szabadkai Diák-tanácsot, tisztikarával együtt. Kíváncsi vagyok a holnapi napra. November 19. Alig tudtam megvárni míg virrad. Kora reggel nyakamba vettem a várost, lótottam-futottam ide-oda, nem tudom mi volt velem. ½ 10kor már együtt volt az egész érdekelt társaság, s ami a legérdekesebb, mindegyik akart beszélni; nagy nehezen lehetett csak elérni és tudtukra adni, hogy egyszerre csak egy kelepeljen, mert ha mind beszél egyiket sem értjük meg. Persze az elsőség engem illet meg, hát kezdtem beszélni: előadtam, hogy valamit kellene csinálni, a diákság nem nézheti mindezt, ölbetett kezekkel, tömörülni kell, hisz „egységben az erő”! Nagy vonásokkal vázoltam a diákság teendőjét. Mikor ezt befejeztem még néhány felszólalás volt hátra, ezeket kellett elfogadni vagy elvetni. Végeredmény is az volt, hogy du. 4-kor a tánciskolában lesz az elnök, alelnök és jegyző választása. Komisz idő volt délután, szakadt az eső, mintha csöbörből öntötték volna, azt hittem, hogy itt a második vízözön. (No de mi köze a diáknak az esőhöz vagy az esőnek a diákhoz!) Mindegyik ott volt a tánciskolai helységben, csurom vizesen! Szereztünk egy kis asztalkát, az asztal mögé három széket a három vezetőnek. Az elnököt megválasztottuk: Tügyi, amire [amice] lett, egyhangúan. Következett az elnöki megnyitó, igen találóan jellemezte a mai helyzetet. Az alelnök – szinte sejtettem – én lettem, hatalmas kurjantásokkal üdvözöltek. Tisza Bandi olvasta most föl beszédjét, a bevezetés gyönyörű (nem tudom honnan puskázta!), csak az volt a baj, hogy nem tudott kellő hangtónust adni a megfelelő szavaknak, semmi előadási képessége nincs! Utána én olvastam föl az enyémet, habár kerültem minden mesterkélt kifejezést, szóvirágot, mégis nagyobb hatása volt, mint Tiszáénak. Különös hatása volt a megszólításnak: Diáktestvéreim! Büszke is vagyok erre a szóra – magam alkottam, a mai demokratikus világhoz alkalmazva, mikor milliók és milliók kezéről hullott le a rabbilincs, mikor megszűnt a születés előjoga, a gazdaság, a protekció, mikor mindannyian testvérek lettünk az Úrban, egyenlőek, hisz mindannyian emberek vagyunk. Miskolczy következett utánam, szintén találó megszólítással: Elv- és szaktársak – ez is jó! Igen élénk színekkel festette a Balkánról ideszakadt gyülevész nép kultúráját, s itteni pánszláv csorda kihívó tüntetését. Megjegyzendő már az én beszédem alatt bejöttek a ker.-isták és mindenkép meg akarták zavarni a gyűlés rendjét, de sikertelenül, mert azzal vágtunk vissza, hogy idegenek előtt nem olvassuk föl a tegnapi jegyzőkönyvet. Egészen elfelejtettem a délelőtti eseményt. A gimnáziumi épületben voltunk s elhatároztuk, hogy a piros-fehér-zöld zászlót kitűzzük az épületre. Fölmentünk és meg is tettük, gépfegyver szallaggal kötöztük meg; jóleső érzéssel szemléltük, hogy mint libeg a zászló az erős szélben, hirdetve a magyar nép nagyságát. De nem örülhettünk sokáig, mert az igazgató észrevette és levétette!

9

Horvátországi Magyarság November 20. A szerbiai kultur nép ugyancsak kimutatta a foga fehérjét, igazán kulturális dolgokat cselekszik. A tegnapi gyűlés után az egyik osztálytársunkat Weinerthet és egyik volt osztálytársunkat Ringlert elfogták, bevitték a volt honvéd huszár laktanya pincéjébe többed magukkal, köztük úrinőket és leányokat is. Elvettek mindenkitől minden szúró szerszámot (még a pénzüket is, úgy látszik ezzel is lehet öngyilkosságot elkövetni), de később nem adták vissza. A férfiakat levetkőztették és megbotozták, félholtra verték, a nők szemeláttára. A férfiak után jöttek a nők, ezeket is levetkőztették – és az a katonaság, mely védeni jött javainkat, a kultúra nevében, közmegbotránkozásra – megbecstelenítette az ártatlan nőket. Hol itt a műveltség, hányadik században élünk Krisztus előtt? Ez nem a huszadik század! De még ez sem elég, a férfiakat tovább kínozzák a pince egyik falától a másikig s onnan megint visszafelé sétáltatják órák hosszat, mikor pedig a falhoz érnek elverik puskaaggyal, hogy siessenek. Így tartott ez reggelig! Mielőtt kihallgatják őket, eléjük áll a kínzást vezető főhadnagy, megfenyegeti őket, ha egy szót szólnak az egészről, főbelöveti őket, mert ők tépték le a házakról a szerb lobogókat. Az alezredes: Krupeževič szelíden figyelmezteti őket, hogy máskor ne csináljanak semmit, mert akkor megbünteti őket, most pedig bántódás nélkül elmehetnek! A fiúk csupa kék-zöldek voltak, nem tudtak hazamenni! – kocsin vitték őket el. Mindezt ma este Weinerth mesélte el, szegény nem is lát, úgy megütötték puskatussal – arcba. A kihallgatás végén pedig azt mondta az alezredes: Jaj a diákoknak! Mikor kijöttünk a Weinerthéktől egy őrjárat vette körül a házat s csak nagy nehezen tudtunk abból is megszabadulni. November 25. Újból megtoldották a szünetet, január 3-ig. Ma reggel adta tudtunkra az igazgató-helyettes, mert Kosztolányi nyugdíjba ment. Figyelmeztette a diákságot, hogy tartózkodjanak minden politikai tüntetéstől, már a saját érdekükben is – de mi haszna! Mi már meguntuk a sok szünetet, magunk akarunk tanulni együtt, minden jobb diák elvállal egy-egy tárgyat csak helység nincsen. A régi osztálytermünk érdekében jártunk a polgári iskola és a gimnázium vezetőségénél, de hasztalan. Elmentünk az újonnan megválasztott főispán-polgármesterhez, azt mondja nem csinálhatja meg, pedig csak egy kis jóakaratra volna szükség! November 29. Francia tüzérezred érkezett. A lakossággal nagyon szépen bánnak. A rend a lehető legszebb! December 7. No kedves naplóm, hagyjuk már ezt a sok politizálást, beszéljünk valami másról. Ma kiindultunk Palicsra a Tiszáékhoz bort kóstolni; ez aztán valami! Alaposan havazott, mikor elindultunk, de mire a villamosunk kidöcögött Palicsra már egészen elállt. Legelőször is,

10


A szabadkai zsinagóga egykori képeslapon amint megérkeztünk a villa szobáit átkutattuk, almát meg szőlőt kerestünk, de biz az utóbbinak nem tudtunk a nyomára jutni – mert azt ellopták az utolsó darabig s így kénytelenek voltunk almával is beérni. De nem az volt a mi célunk, hogy almát együnk, hanem, hogy bort kóstoljunk. Leballagánk hát a pincébe s a Bandi előkotort valamilyen törött piszkos lopót (nem baj, nem tudjuk, hogy mitől hízunk!) avval húzott úgy egy literre valót. Mi pedig alapos „cúgokat” véve ittunk – pedig komisz rossz dohos bor volt. Én ittam legelőször, de már csak akkor vettem észre, hogy rossz, mikor már alaposan ittam belőle, no de sebaj – ha én megjártam járja meg más is, nem szóltam semmit csak tovább adtam az üveget. Mindegyik ivott belőle szó nélkül, még a házigazda is. Mikor a Bandi az utolsó csöppig kiitta mindannyian összenevettünk. S utólag bevallottuk, hogy mindegyikünk észrevette ezt a végzetes tévedést, csak nem akart szólni a másiknak, hogy az is megjárja. Mindannyian a házigazdának estünk, hogy adhat ilyen rossz lőrét a vendégeinek és ez nem maradhat így – „lemossuk a gyalázatot”. De le is mostuk alaposan, oly annyira, hogy mire a pincéből följöttünk a Bandi igen jól állt, folyton beszélt és énekelt – de hogy eleget tegyek az igazságnak el kell mondanom, hogy mindenkin észre lehetett venni, hogy ivott, ha másból nem: hát a szeme csillogásából és abból a rettenetes borszagból, mely csak úgy dűlt ki belőlünk. Még sétáltunk egyet, akkor a villamosra ültünk, Bandi meg sehogy sem fért a bőrébe a villamoson, egész úton énekelt, lármázott, hiába figyelmeztette a kalauz. A villamosban elhatároztuk, benézünk még a tánciskolába is. De be ám ilyen kótyagosan! Már javába tartott a négyes – no ezt csak nem zavarjuk meg, hisz elégedjünk meg azzal, hogy beengednek

11

Horvátországi Magyarság minket szegény laposerszényű diákokat. Ránk is fért a kis csücsülés, mert mi tagadás, kicsit rózsaszínbe láttuk a világot. De mikor aztán jött a one-step, mi is talpra álltunk, táncoltunk, meg is álltuk a helyünket,… amúgy diákosan, hozzá még fene jó kedvünk kerekedett, mindenkinek megakadt a szeme rajtunk. Jött aztán a csárdás, itt sem panaszkodott ránk senki, amúgy magyarmiskásan eljártuk a jó csárdást. Olyan kedvünk volt, hogy még…! Egye fene azt a vad rácot, hadd lássák hogy mulat a szegény diák bújában… December 18. Disznó idők járnak, a szegény diák még a bőrét is féltheti. Nem tudom mi ütött, a „testvérek”-be, nyakra-főre fogdossák össze a szegény diákokat, különösen a mi jeles osztályunkból. Tegnap délután valami 12-őt kerestek, közöttük – no persze – engem is. A 12 közül azonban csak 7-et fogdostak össze s vitték föl a városházára: Tügyit, Gönczölt, Lendvayt, Kovácsot, Tiszát, Kalocsát és Kollárt. Szegény Kollárt a rendőr a tánciskolából, a táncosnő karjából kisérték be. Hogy miért? – azt már sejtem, valószínűleg a zászlók miatt. Az árulkodó, pedig most már nyomon vagyok, egyik bunyevác osztálytársunk Sztipich. De meg fogja keserülni még szegény feje az árulkodást, tudom istenem elmegy a kedve az ilyesmitől. Voltam a városházán, meg akartam látogatni a fiúkat, de nem engedtek hozzájuk. Az a szerb tiszt, akivel beszéltem németül, azt mondta legyek egész nyugodt a fiúkat rövidesen szabadon eresztik. Úgy szerepeltem, mint az egyik testvére. Szaladgáltam mindenfelé, a fiúk szüleihez megnyugtatni őket, magamnak is meglehetős sok dolgom van. Nem tudom mikor látjuk viszont egymást kedves naplóm, az én fejem felett is itt van Damokles kardja,… engem is kerestek, hátha még el is csípnek, pedig nem érzek valami nagy kedvet a csücsüléshez, különösen pedig az elbotozáshoz. Van ennél jobb szórakozás is. Mindenesetre nem csavargok annyit, a tánciskolába járást megszüntetem, különben megfogadtam, hogy egy évig nem járok tánciskolába, nem tudom sikerül-e megtartani? December 19. Ma délben kiengedték a fiúkat, hála istennek nem botozták őket, de ugyancsak alapos büntetést szabtak ki rájuk: mindegyiknek szerb zászlót kellett kitenni a házára büntetésből: igen nagy megalázás! S még ellenőrizték, hogy csakugyan kint van-e. De, hogy a büntetés teljes legyen, közösen szerb zászlót kellett venniük s kitűzni a városháza tornyára! A harmadik emeleti rendőrségi fogdába ültek. Hideg volt, mert az ablakok mind töröttek, s csak reggel hattól-nyolcig fűtöttek egy kicsi vaskályhában. Eleinte egy bűzös levegőjű cellában voltak, de rövid idő múlva áttették őket egy rendesebb helyre, itt aztán már társaságot is találtak, Berkes újságírót, Bart pátert és Kónya tanárt, egész nap játszottak (klasszikus játékot) kártyáztak, énekeltek. Olyan vígak voltak, hogy az őrök azt mondták ilyen víg társaságot nem láttak még soha együtt. Ennivalót hoztak neki bőven hazúról, de volt meglehetősen sok kellemetlenségük a poloskákkal!... *

12

Horvátországi Magyarság (Itt hosszabb időre megszakadt a napló és csak közel három hónap múlva keletkezett újabb bejegyzés. – P. S. megj.) * 1919. Március 16. Tegnap ünnepeltük – sajnos könyvek között – a magyar szabadság örömünnepét. Mint rendesen hétköznap szoktuk; könyvekkel a hónunk alatt, de szívünkben ünnepies hangulattal neki indultunk az iskolának. Külső felöltőnkről letilthatják a gaz bérencek a szent trikolort, de a felső kabát alatt a szívünk fölött mindegyikünk viseli. Elszenvedünk érte, ha kell meggyalázást, ütleget, de megbecsteleníteni, sárba taposni nem engedjük. Hiszen a wilsoni elvek értelmében jogunkban áll megvallani az egész világ előtt azt, hogy mi magyarok voltunk, vagyunk és leszünk, mert faji mivoltunkból kivetkőztetni minket nem lehet. A mi ősapáink szerezték ezt a bérckoszorúzta szent hazát s ők tartották meg számunkra ezer esztendőn keresztül, annyi balszerencse közepette. A mi őseink sorából kerültek ki az egyház nagy szentjei: István, László, ők ajánlották föl ezt az országot a Magyarok Nagyas�szonyának, aki nem hagyott minket elveszni, hanem megmutatta mindig az utat a veszedelmek tengeréből. Erős istenség keze őrködik a szerencsétlen magyar nép fölött. Hívó szózata vezette ki Árpádot népével a Volga-menti pusztából ebbe a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Megadta a mindennapi kenyeret acélos búza alakjában, adott bortermő Tokajt, ércben gazdag Erdélyt, adott gyönyörű hegyvidéket, ahol akaratlanul is térdre borulunk előtte. Körülvette hegyóriásokkal, hogy szembeszállhassunk a kül-ellenséggel, megvédhessük magunkat. Örömmel ünnepelhettük meg ezeréves fennállásunk ünnepét s dolgos kézzel, munkás aggyal, törhetetlen bizalommal láttunk hozzá az új ezredévnek, hogy vállvetett munkával biztosítsuk jövendő létünket. Öröm volt végignézni az országon: mindenki ki akarta venni a részét a nagy munkában, elmúlt a hagyományos pártoskodás, magyar, német, szerb, román, tót között nem volt különbség, mindenki dolgozott egyformán. És azóta… nagyot fordult sorsunk kereke, háborúba keveredtünk, véres nagy háborúba. Patakként ömlött a vér, véreink ezer számra estek el Szerbia vad bércei között, Galícia sivár földjén, s a Kárpátok szentelt ormain. A Kaszt, a Dolomitok kopár szikláin, Piave partján. Magyar dicsőséget hirdetett mindenfelé a fegyverropogás. Vérrózsákat termett Doberdó vidéke, magyar katona vetette meg lábát a gall földön, Muszkaországban, Romániában, Szerbiában s az Olaszhonban. Közel állottunk ahhoz, hogy ismét három tenger mossa határainkat, mint hajdan… S mégis mi lett a vége?... Megtorpantunk s akiket annyiszor oly sok véres csatában megvertünk, most végítéletet tartanak felettünk, mert lábaik elé raktuk le harcos fegyverünket. Felütötte a fejét a viszály, harcos testvéreink, akik oldalunk mellett harcolva szedték a babért, akiket annyi kiváltsággal halmoztunk el, akiket keblünkön melengettünk, most ellenünk fordultak. Elvakultságukban, hatalmi gőgjükben, darabokra akarják tépni azt a hazát, mely kenyeret adott nekik, ki akarják pusztítani azt

13


A szabadkai városháza egykori képeslapon a nemzetet, mely vendégszeretőn szállást adott nekik, halotti-tort akarnak felettünk ülni, megfosztani attól is, amink még megmaradt. Kárba veszett a dolgos kéz munkája, elveszett a munkás agy produktuma s szárnyaló reményeink szárnyaszegetten hullanak le az európai horizonton. Mindenünk elveszett… mondhatnánk. Ha nagy reményeink porba hullottak is, mégis, mégis megmaradt egy kicsike, a hamu alatt a parázs. Reméljük és hisszük, hogy még nincs vége mindennek. Él még a magyarok istene, a kérlelhetetlen bosszúálló isten, aki nem hagyja elveszni azt a testvértelen dolgos, megalázott magyar nemzetet, hanem megalázza a gőgöst és felmagasztalja a szerényt. Ha most szomjúhozzuk is az igazságot, a magyar kultúrát, meg fogja mutatni nekünk az ígéret földjét, mannával táplál, s megadja nekünk a mi Mózesünket, aki kivezet a pusztából… Ilyen gondolatok közt mentem el az iskolába, ahol a szokottnál nagyobb csend honolt. Csöngetés után belépett a mi latin tanárunk, megérdemli, hogy nevét mindenki tisztelettel említse: Loósz István. Alig írta be az osztálykönyvet, néhány rövid, meleg szóval megemlékezett a nap jelentőségéről, utána hazafias szellemű költeményeket olvastatott föl. A magyar hazafias líra legremekebb költeményei kerültek elő: Vörösmarty: Vén cigányja, Jóslat-a, Tompa költeményei közül A gólyához, az Új Simeon, Vajda Luzitán dala, Gyulai Szüreten című költeménye. Végül egyik osztálytársunk: Bárány Aladár elszavalta Petőfi Talpra magyarját, a magyar nemzet forradalmi dalát, melyet népünk kicsinye-nagyja ismer. Olyan hatásos volt, hogy mindegyikünk büszkén szegte hátra a fejét és érezte, hogy „itt az

14

Horvátországi Magyarság idő most vagy soha”. Mintha nekünk készítette volna Petőfi e versét:

A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Ökölbe szorult kezünk, de mi kevesen nem tehettünk semmit! Nemzeti imádságunkkal a magyar nép örökérvényű fohászával ért véget az óra. Szegény öreg tanárunk meg elcsukló hangon mondott köszönetet a rögtönzött ünnepélyért s zokogva borult az asztalra s keservesen sírt… Szegény öreg, könnyeid a miénkkel együtt már a ravatalra hullott… a magyar haza ravatalára. Görögpótló órán meg a nagy márciusi nap történetét olvastatta föl a tanárunk. Ismét elszavalta Bárány a Talpra magyart. Utána magam mondtam el egy rövid kis beszédet, hazaszeretetre, kitartásra buzdítottam a fiúkat s befejeztem beszédem a Szózat halhatatlan soraival:

A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely Áldjon vagy verjen sors keze Itt élned s halnod kell… Felejthetetlen nap lesz ez életemben s még késő öregségemben sem fogom soha elfelejteni. S ha a Mindenható megengedi érni unokáimnak is elmondom s emlékezetükbe vésem öreg tanárom nevét, akit éltessen az isten nagyon, de nagyon sokáig. Neveljen fel sok generációt ilyen hazafias szellemben szegény árva magyar hazánk számára… Ez volt a legszebb március 15-e, amit megértem… Magam előtt látom szegény öreg tanárom, szemében könny ragyog s ajkai azt suttogják: Isten áldd meg a magyart… Remélem meghallgatja esdeklő fohászunk az egek mindenható ura, s aki „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” fenntartott minket, nem hagy elveszni a második évezred küszöbén. * * * (Itt hosszú időre újra megszakadt a napló, a következő bejegyzések már 1921 októberében íródtak, s kezdetben csak szerelméről számolt be, majd mint kiderült ez is jó időzítés volt újra naplót írni, ugyanis budapesti orvos-egyetemistaként részt vett a királypuccs idején az egyetemi brigádokban… Perjámosi Sándor megjegyzése.) (Aracs, 2010. 2. szám)

15


FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc

A mediterrán tavasz Szemelvények a Gyűrődések ciklusból A hűtlen város Kosztolányi Dezső még Kossuthra emlékezett, amikor a vonat a karsztokon hirtelen fordulattal a lejtőnek vette az irányt, s az első sziklahasadékon át megpillantotta a tengert. Esti Kornél kitörő örömmel üdvözölte az Adriára könyöklő Fiumét. A mai utazó lelkében nyoma sincs a korabeli felszabadultságnak, erősebb a szorongató érzés: mi maradt meg az egykori magyar kikötővárosból? A corpus separatum egykori méltóságából? Történelmi emlékeket kerestem a városban, és mint az lenni szokott, most is csalódtam. A csalódás annál keserűbb, mert az Adria-parti város múltja maga a történelem, amit mai lakói érezhetően leplezni, feledni igyekeznek. Egykori történelmét mára úgy meszelték le, úgy takarták el újkori indulatok vakolatával, hogy alatta alig lehet sejteni a címerében őrzött fölborult korsó enyhe domborulatát. A mai Fiume ezzel önmagához, a saját múltjához lett hűtlen. Fiume a hűtlen város, története során volt az északi olasz közösség kulturális központja – a patríciusok okos gyarapodásának biztos erődítménye –, az osztrák császár tengeri aspirációinak kiszemelt területe, Napóleon seregeinek felvonulási terepe, a franciák gyarmata, s a Magyar Királyságnak a mediterráneum világra nyíló kapuja. Majd jött ugyan Garibaldi, ám ő akkor okosabbnak vélte messze elkerülni Jelačić bán lármás katonáit, így hát visszavonult Olaszország belső területeire. A forradalmak bukásával, két évtizednyi horvát útkeresést követően, 1868 után a Szent Korona csatolt területeként fél évszázadnyi nyugodt fejlődés következett: Fiumét a Lujza-út nyomvonalán vasút kötötte össze a hátországgal, Baross Gábor pedig megépítette a kikötőt. Fényes villák sora futott végig a tengerparton, akár jól is érezhette volna magát az ember az azúr városában. De a magyar hivatalnoki kar nem érezte jól magát fiumei kihelyezettségében, s mielőtt D’Annunzio bejelentette volna az újabb olasz igényt a városra – boldogan és felszabadultan továbbállt. Nem úgy Mussolini embere, aki feltett szándéka szerint határozottan olasszá igyekezett tenni a múltjára akkor még méltán büszke várost. Uralmának – soha nem feledhető módon – Tito partizánjai vetettek véget, s Rijeka – közel az omlásveszélyhez – a nagy délszláv álom peremén találta magát.

16

Horvátországi Magyarság A legdélibb város, amely Közép-Európa jegyeit és emlékét őrizte, erősen iparosodott: a környező karsztokról az éhes emberek tízezrei érkeztek a gyáraiban és a műhelyeibe, s lettek jóllakott, reményteli proletárok. Fiume polgári fényeit lassan elhomályosította a vörös horizont – a kommunizmus mindenbe beletenyerelt, ami humánus és élhető volt, mindamellett a 3 Maj hajógyár monstrumai a messzi óceánokon hirdették a jugoszláv népek testvéri diadalát. De a római kapu környékének kövein nem fogott az idő – egészen mostanáig. Mert most a Gomilával együtt a római kapu is veszélybe került: a prolitudat apró kis buldózerei módszeresen fogyasztják az óvárost. Rijeka most veszíti el azt a kevés patináját, amit Fiumétől sikerült megőriznie. Rijeka ma a győztesek városa, s mint ilyen, újra akarja írni Fiume-kori múltját is –, s ez otromba túlzásokra ragadtatja őt. A Torre Civica, a Tengerészeti Akadémia és a Színház épülete, a Vásárcsarnok, az Adria-palota, a Kormányzó rezidenciája és a Vasútállomás ugyan még a helyén van, de körötte fölmagasodik a beton, az üveg és az alumínium lelki uniszexualitása, amelyen ott lúdbőrzik a tenger lehelete. Rijeka ma a zabolátlan felelőtlenség városa, az önfeledt győztesek lármás napozója, s az utazónak fáj a szíve az eltékozolt értékek láttán. Fiumét keresi, s jó, ha a csorba kerékvetőben lel némi patríciusi előkelőséget. S a kikötőbak elmozdíthatatlanságában, melyről a féllábú sirály kémleli a beláthatatlan messzeséget. Mintha Fiume is eltűnt volna azzal a KözépEurópával együtt, melyet felelőtlen katonák és bitang martalócok poros saruikon hordtak szét. Fiumét senki, sem az olasz, sem a magyar, sem a horvát lakói nem tudták megőrizni maguknak; magasan fölébe nőtt a felelőtlenség – s amit én csak sejtek, azt óvatos szavakba önti a múzeumot igazgató tudós történész, és a költő, az utolsó fiumei, aki egy tavaszi estén leült az asztalomhoz. (Magyar Szó, 2010. május 14.)

Az utolsó fiumei A telefonhívásra azonnal jött, törékeny kis alakját már az ablakból láttam közeledni. A fiumei Magyarok Házának népes társasága kitörő örömmel fogadta őt, szinte sugárzott iránta a tisztelet. Legendás alakja ő a városnak, írói munkássága közismert, könyvei népszerűek. Giacomo Scotti nem mindennapi jelképe a mai Fiumének. A horvátországi olasz költő valaha gyakori vendége volt a Kanizsai Írótábornak, az emlékek homályából azonban már lassan lépnek elő az alakok: Fehér Ferenc, a feledhetetlen barát, aki a legtöbb versét fordította magyarra, és Ács Károly – vele mi van? Hosszan hallgat, amikor emigrációjának és halálának történetét megtudja tőlem. És az a szabadkai…? De a név sehogyan sem jut az eszébe. És azok a régiek? – s megint csak nem tudom, hogy kire gondol. Az idős költő valaha édesapjáról írta: „Olykor a Hold is megtelepedett a vállán – / hogy megpihenjen”, most mintha az ő arcát ragyogná be az a titokzatos holdsugár. Örülnék, ha ez a ragyogás mélyen bevilágítana az ismeretlenbe, s megtudhatnék valamit

17


Goli otok egykor és ma Giacomo Scotti legendásan gazdag életéből. Én című versében – melyet ugyancsak Fehér Ferenc fordított magyarra – mitológiai mélységek fölé hajolt: „Egy férfi aki a Napot hordta hajában / s szeme ezüstszín villogó penge volt // Egy asszony aki az éjt hordta hajában / s a szeme tűz a szája láng és tenyerén a szíve” összeölelkeztek, s a szerelemből született a költő, 1928. december elsején egy Milánó melletti kis faluban, Savianóban. 1947-ben érkezett az olasz fasizmustól éppen megszabadult Pólába, majd Rijekába. A baloldaliság eszméje akkor a számára is megoldást és menedéket jelentett, s hogy elképzelései mennyire nem valósultak meg, azt a Triesztben 1997-ben megjelent Goli Otok – Italiani nel gulag di Tito című történelmi számvetésében is leírta. Életérzéséről egyik utolsó kötetében a 2006-ban horvát nyelven megjelent Tajne rijeke című versgyűjteményében így írt: „sokat bolyongtam a baráttól barátig vezető útjaimon / a két haza között úgy, / hogy soha nem tudtam / hol üthetek végleg tanyát (Sokat bolyongtam). Minden bizonnyal az ilyen költeményei nyomán írták róla kritikusai: Giacomo Scotti ma az emlékező líra egyik legnagyobb olasz művelője. Verseiben folyton az idealizált táj színei tűnnek föl, idealizmusának lényege pedig a gyermekkori emlékeiben őrzött humánum mélységes átérzésében jelenik meg. Verseskötetét olvasva érthető, hogy 2004-ben a „Költő a határon” kitüntető olasz elismerésben részesült. Scotti maga a mediterrán táj száműzöttje, aki soha nem lelte meg otthonát Rijeka közép-

18

Horvátországi Magyarság európaiságában; hiszen aki az olasz otthon bukolikáját őrzi a szívében, annak mindörökre idegen marad a közép-európai zaklatottság. Isztriai és dalmáciai történetei hosszú sorában, a tenger csodáit (Terra mare amore) és a délszaki vidék történelmét kutató elbeszéléseiben, verseiben és esszéiben Zára, Dubrovnik, Orebić, Vela Luka, Abbázia, Stari Grad városok, Pelješac, Hvar, Brač, Cres, Lošinj és Korčula szigetek titkait fürkészi fáradhatatlan hévvel, de monográfiát szentelt a spalatói Cattedrale di S. Doimo-naik is. Mintha ama holdsugár kegyelméből mindig valami nagy-nagy titok nyomában járna, mintha a keresett válaszok reményében éppen a rejtélyek kapuján kopogtatna – Giacomo Scotti szakadatlanul az Adriai tenger vidékén bolyong. A rijekai olasz író és költő ma is a régi Fiume szerelmese. Ő talán az utolsók egyike, aki még emlékezik a Gomilára, a hajókürtökre és a kikötőre, a régi halászokra és az egykori halpiacra, az osteriák hangulatára, Fiume hajdanvolt olasz közösségére. A ma százötvenezer fős város – ahogyan ő mondta – mára szinte eltüntette, felszámolta önmagát, nyomát sem lelni egykori polgári hagyományainak. A kegyelemdöfést a városnak Giacomo Scotti szerint a kilencvenes évek elején betelepített líkaiak több tízezres tömege adta meg. Nagy részük rövid idő múltán elhagyta ugyan a várost, de nyoma ott maradt az utcákon és a tereken, a kocsmákban és az intézményekben. Emlékezetében azonban még elevenen él az olasz Fiume, csak éppen a megnevezéssel van gondja. „A szó fájdalmas és gyenge / régen alkalmatlan arra, hogy vigasztaljon” – írta Az idők szomorúsága című versében. Csak a holdfényes ragyogás maradt utána akkor is, amikor távozott. (Magyar Szó, 2010. május 28.)

A Zrínyiek földjén Bizonyára a hangulat teszi, de Csáktornya közelében mintha a természet is barokkos formát öltene, talán a Zrínyiek emléke nyomán még a lomb is fodrosabb, a dombok lejtőin súlyosabban bontakoznak ki az árnyak, amott a Dráva-menti erdőkben pedig még mindig ott lapul az a fertelmetes vadkan, amely olykor a magyar történelemnek is tragikus fordulatot szab. Budapesti könyvtárosok kiránduló-csoportjával járjuk a vidéket, nem idegen hát tőlünk az emlékezés, mégis, a lelkem mélyén megmozdul a keserűség: vajon mit tudunk a történelmi Magyarország eme ugyancsak elfeledett vidékéről, mit tudunk a Muraközről és annak hajdan gazdag központjáról, Csáktornyáról? A nagy barangolásaimban évek óta kedves útitársaim között az első, az erdélyi nagy hazafi, Teleki Domokos 1794-ben papírra vetett feljegyzéseiben a következőket találtam: „Az a része Szala vármegyének, amely a Mura és Dráva vizei közt Styria határában fekszik, Muraköznek neveztetik, és egy különös vármegye járását tészi. E[z] valóban szép föld: egy része ti. Styria felől hegyes és erdős vidék, a más termékeny gabonaföldekből, rétekből és mezőkből áll, a mezők pedig fákkal rakottak és bokrokkal fedettek. A faluk számosak, és egyik a másikhoz igen közel esik.” Akkortájt a száztizenhárom falut negyvenhatezren lakták,

19


Csáktornya többnyire szorgalmas horvátok, akik „szelíd, de ravasz erkölcsűnek” mondatnak, s akik sokat adtak arra, hogy falujukban megépüljön a maguk temploma. A muraköziek akkortájt Triestbe és Fiumába, Horvátországba, Budára, Pestre és a Dunán innen lévő városokba mentek, „különösen kereskedésbeli portékákat vivén. Lovaik igen jók és erősek vagynak, és igen szépeknek is lehet mondani.” Így él a Dráván-túli vidék az aranymetszők álmaiban. IV. Béla királyunk idején a Csák nemzetségből származó Demeter uram annak közepén tornyokkal díszített erődítményt, várat emelt, ettől lett a település neve Csáktornya, mely akár legendát is őrizhetne magában, mint Bálványosvár az erdélyi havasokban. A történeteinket azonban mostanság egyre sűrűbb homály fedi, áldott lehet az a gesztus, mellyel egy-egy volt magyar táj felé fordul az érdeklődés. Akár a választott útitárs nyomába szegődve is, aki még tudta: „Az egész Muraköz ennek előtte ama híres régi Zrínyi famíliáé volt. Zrínyi Péter I. Leopold császár alatt notába esett, és az ő egyik testvérjét a vadkan, amint mondatik, megölvén, a más pedig csakhamar Zrínyi Péter után meghalálozván, a Zrínyiek minden jószága a k. fiskus kezére jutott.” Fiskális kézre jutott az a vár is, melynek pompás metszetét Csorba Csaba Regélő váraink című kötetében találjuk Csáktornya – A Zrínyiek vára cím alatt. Csáktornya évszázadokon át egy „gyönyörű föld” pompázatos mezővárosa volt, melyet az

20

Horvátországi Magyarság idő mára ugyancsak agyon-modernizált – reklámújságait ugyanúgy kapja fel a szél, mint bármelyik nagyvárosban –, a Dráva-menti ligetek azonban mintha belopóztak volna a város szívébe, hogy a gesztenyefák üde zöldjébe öltöztessék a régi erőd megmaradt köveit. A várat, melynek legfényesebb ura, az eposzíró, törökkel és osztrákkal hadakozó Zrínyi Miklós joggal írhatta magáról: „Híremet nemcsak keresem pennámmal / Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal!” A rendíthetetlen kastélyon kívül azonban mára már semmi sem maradt a Zrínyiek emlékéből. A kiállítás olcsó reprodukciókra épül, s a lelkes helyi vezetőnk (szinte mentegetőzve) elmondja: ezen a földön a Zrínyiek emléke csak 1990, az önálló horvát állam létezése óta él, azóta próbálják meg pótolni az elmulasztottakat. Megnyugtatnám őt: már Teleki Domokos is úgy látta: „Kívülről a vár magán egy szép, de szomorú régiséget mutat, belülről pedig a kastély egy nagy tekintetű épület. A vár körül gyümölcsfák vagynak ültetve, és úgy van a szándék, hogy a vár környülete egy kellemetes, árnyékos kertté változtassék.” De többet mond e megbocsáthatatlan hanyagságról Zrínyi Károly 1905-ben közzétett Csáktornya városról és a várról írt monográfiájában, melyben századok mulasztásait vette számba. És bár magyar szó már nem hallik e tájon, kellő jóvátételt érdemelne a részünkről ez a történelmi vidék is – a Muraköz. Makacs ragaszkodást és cizelláltabb emlékezést! (Magyar Szó, 2010. június 25.)

Történeteink Mostanában rendre megtalálnak a rejtőzködő történeteink, és ez engem határtalan boldogsággal tölt el. Mintha most kellene pótolnom mindazt, amit gyerekkoromban elmulasztottam. Persze a régi nyarak nagy-nagy könyvélményei máig elkísérnek, ám azok a csodák – bármilyen színesek is voltak – távoli tájak, idegen világok embereiről szóltak, s lenyűgöztek ugyan, de nem éreztem őket a magaménak. Az a régi nyár, mely Tamási Áron könyveinek társaságában telt el, megnyitotta szívemben a székelység megismerésének olthatatlan vágyát, de oda is csak Jókai Senki-szigetén keresztül szerettem volna eljutni, mert azt közelibbnek éreztem magamhoz. Mennyi elbűvölő történet, s mind-mind rettenetesen távol van a mi világunktól! Ma már sajnálom, hogy tízévesen nem akadt senki, aki a kezembe adta volna a rólunk, a mi világunkról szóló könyveket. Köztük talán Tarczay Erzsébet 1929ben megjelent Kálmán Király című művét, melyet az írónő ugyan történelmi elbeszélésnek nevezett, de voltaképpen Benedek Elek szelleméhez hű történelmi mesét kínál az ifjúság számára. S aki a saját szülőföldje történeteit keresi, az boldogan követheti országlása útjain egykori királyunkat végig a Tisza mentén, le egészen Zimonyig, amint a Szentföldre igyekvő keresztes lovagok duhaj seregét kíséri, majd katonáival nyugatnak fordul, Zágrábnak veszi az útját, hogy ott felkeresse az elődje, Szent László királyunk alapította erődtemplomot. 1097-et írtak akkor, s jeles dolgai voltak arrafelé a magyar királynak! „Lelkes katona-arcokon nézhetett végig Kálmán király, amikor serege élén a Dráva mocsaraihoz elérkezett”. Okuk lett volna megrémülni az ismeretlen világ eme rejtelmes

21


O. Iveković: Petar Svačić halála

küszöbén, de ők töretlenül mentek előre, mint akiket hív az ismeretlen harangszó. És a hosszú vonulás után egyszerre Zágráb dombjai között ott állt előttük a keresett székesegyház. „A templomdombot mély árok vette körül. Az árkon itt-ott fahidak vezettek keresztül. Fent a dombon, erős fallal körülvéve, bástyákkal megerősítve ott állt a templom, melyet László építtetett, és a magyarok első királyáról nevezte el. Éppen harangoztak. Kongó, érces hangon szólt a harang. Meghatottan hallgatták a magyar katonát. Mintha István király beszélt volna hozzájuk.” A történet ismert: a László király által meghódított horvát területeken Könyves Kálmán megerősítette a Szent Korona uralmát, ám hogy azt a tizenkét ajándéknak szánt és finoman kikészített nyestprémet a horvát főnemesség valóban Kálmán lábai elé terítette-e? – nos, az önmagában is már meseszerűvé teszi a történetet. Kálmán király azonban a Kulpa folyó mentén folytatta útját a tenger felé, és miután Gvozd hegységnél legyőzte Petúr horvát fejedelmet – akinek sírja ma is ott van valahol Petrova gora sziklái között – ment tovább a gazdag tengerparti városok irányába. Seregével megküzdött a karsztvidékkel is, s „ahogy felértek a hegytetőre, elhallgattak. Néma, meghatott csenddé

22

Horvátországi Magyarság változott az örömrivalgás a tenger bűbájától. Fönn állottak a magasban, és messze lent ott csillogott a nagy víz, a határtalan tenger. Bűvös ereje fölszállt a vitézek lelkébe, és megragadta őket hatalmas erejével. Érezték, hogy nem engedi el őket, többé soha. (…) Kálmán király is ott állt emberei között. Mentéje lobogott a hűs északi széltől, de ő még süvegét is levette fejéről.” Megindítóan szép történet: kilencszáz éve minden tengerre igyekvő magyar ember így pillantja meg az Adriát. Teleki Domokostól, Wesselényi Miklóson és Jókain, Cholnoky Viktoron és Kosztolányin át egészen a kiránduló középiskolásaink népes seregletéig hiteles beszámolók sora őrzi a találkozás nagy pillanatát. Évszázadok óta közös az élmény, és közös az öröm is. Felteszem: szorosabban kötődnénk a magyar tájhoz, ha az irodalmi művek is megcsillogtatták volna előttünk a szülőföld varázsát, ha emberi sorsokban is megjelenhetett volna előttünk a vidékünk történelme. A mi ezeregy éjszakánk bűbája azonban valahogyan eddig elkerült bennünket. Pedig csak karnyújtásnyira vannak tőlünk a rejtőzködő titkok, csak el kellene indulni végre feléjük. (Magyar Szó, 2010. július 23.)

A katedrális Azon tűnődöm, hogy az erődtemplom fogalma miért csak Erdélyben ismeretes. Annyi bizonyos, hogy a tatárjárásnak azon a területen közel öt évszázados fenyegetései alakították ki a templomoknak megerősített falakkal, olykor bástyákkal és tornyokkal övezett együttesét, amely az Ázsia pusztáiból be-betörő, gyilkoló, fosztogató, ám a zsákmányszerzés után rendre visszavonuló hordák elől nyújtott menedéket a környék lakóinak. S ha a martalócok netán hosszabb időre ottfelejtették volna magukat a vidéken, a sanyarú idők túlélése érdekében a lakók magtárakat, éléskamrákat is kialakítottak a várfalak, vagy a templom eldugott zugaiban, ahol gabonát, pityókát, paszulyt, füstölt húst és szalonnát halmoztak fel. Idővel, a faluközösségek társadalmának megszerveződését követően is megmaradt az élelmiszernek e közös tárolási formája, s a székely összetartás jelképeként ínséges időkben mindenki egyformán részesülhetett a tartalékból. Egyszerre történelmi és társadalmi jelenség tehát az erdélyi erődtemplom, melynek építészeti formáját másutt is megleli ugyan az utazó, ám az esetek többségében csak a hadászati funkciójának maradványait ismerheti föl bennük. Évezredes története során egészen a XIX. századi neoklasszicista korszerűsítéséig erődtemplom-jellege volt a zágrábi – egykor Szent Istvánról elnevezett, ma Mária Menybemenetele – székesegyháznak is, ahová a jószerencse ezen a tavaszon a budapesti Országos Széchényi Könyvtár kiránduló-csoportjának tagjaként vitt magával. A megerősített bástyafalaknak elülső része ugyan mára már eltűnt, de a megmaradt három oldal még sejteni enged valamit az erődítmény fönséges évszázadaiból. Ha van magasztos épület Európának ebben a szegletében, akkor a horvát nemzet jelképévé nőtt katedrális mindenképpen az. Egyszerre érhető tetten a méltóság büszke pompája, az isteni gondviselésbe vetett kimeríthetetlen hit, a lélek

23

Horvátországi Magyarság örökkévalóságának reménye és a sorsáért felelős ember alkotókedvének ragyogó teljesítménye. A székesegyház tornyai alatt az esendő embernek valóban az az érzése: ez a katedrális maga az átmenet a gyarló földi létezés és a mennyei örökkévalóság között. Önmagában talán nem is ez a különös, hiszen a katedrálisnak eleve ez a funkciója, a rendkívüli az, ahogy ez magából a jelenségből, a hit eredendő megtestesüléséből sugárzik. A horvát nép ugyanis a templom minden kőcsipkéjébe, mellékoltárainak minden nemesen hímzett terítőjébe beleszőtte a sorsa, a történelme iránti háláját, érezni, amint az oltárképeket, a szobrokat és a szószéket belengi az öröm, a tisztelet és a rajongás. Ettől olyan élő és eleven a zágrábi székesegyház, melynek egyik neogótikus mellékoltárának fülkéjéből az egyházközösséget alapító Szent István királyunk, a templomépítő Szent László és Szent Imre herceg szoboregyüttese néz szembe az érkezővel, aki a magasba szegetett tekintettel éppen Cirill és Metód 1900ban épített neobizánci oltára tövében ragadt le. S hogy a közelben fölmagasodik Jelašić bán büszke ércszobra is, egészen természetes. A központi helyen, a katedrális szentélyében van azután a kommunista önkény mártírjának, Alojzije Stepinac Zágráb érsekének a nyughelye, ami egyben nemzeti zarándokhely is. Az utolsó vacsora remek domborműve, a glagolita írásbeliségnek állított emlékmű és a horvát és magyar bánok szobrainak népes sereglete fogja egybe az évezreddé súlyosodott időt, amely egyszerre szabaddá teszi a messzi földről érkezett zarándokot is. Csak később, egy tengerparti halászfalu ugyancsak öreg templomában ért utol a misztérium megélt titkai megfejtésének varázsa, ahol a szentmise keretében a horvát nép a magyar fülnek szokatlan módon, zsoltárként énekelte a Miatyánkot. Feszülő kebellel, szinte ujjongva, lelkesen zengte: „szabadíts meg a gonosztól”! Nem remegő hangon, suttogva és halkan elrebegve, magára maradt lélekkel, büntetéstől félve, lesütött tekintettel, alázatba burkolt könyörgéssel, ahogyan azt magyar templomainkban megszoktuk, hanem föl, egyenesen az égbe kiáltva: „tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!” Ahogyan csak azok tudnak énekelni, akik naponta Isten áldásaként élik meg az élet minden nyűgét és szépségét. Az ember, aki biztos az Úr kegyelmében. (Magyar Szó, 2010. augusztus 6.)

24


Ditzendy Orsolya

A drávaszögi magyarság identitása Interjús kutatás egyetemista fiatalok körében (I.) 1. Bevezetés „Ha belülről nézem, akkor az extra Hungariam is érthető és megbocsátható. Ha kívülről nézem, akkor a Szózatunk… is talány és vétkes finitismus. Minden nemzetnek megvannak a titkai, amik egyszerre teszik erejét és gyengeségét. A hibák rendszerint azonosak az erényekkel. Csak a nézőpont más.” Babits Mihály

Tudományos munkában ugyan nem beszélhetünk a nemzeti öntudat „hibáiról” vagy „erényeiről”, az idézetet ennek ellenére, vagy inkább ezzel együtt nagyon kifejezőnek tartom, ha a nemzeti identitás kérdését tesszük vizsgálat tárgyává. Egyrészt ugyanis beszélhetünk tudományos nézőpontról is – milyen filozófia, paradigma szerint tekintünk a nemzetre, illetve ehhez kapcsolódóan a nemzettudatra. Másrészről, a nézőpont vonatkozhat a hétköznapi ember világára is, tehát kikkel vállal közösséget az ember, kiket ért mi alatt és kiket ők alatt, s ezt a közösséget belülről hogy látja, hogy ismeri meg, milyen jellemzőket tart általánosnak a csoportra nézve, amibe saját magát is beleérti. Nézetem szerint még ma is termékeny megközelítés lehet nemzetfogalomban gondolkodni annak ellenére, hogy vannak olyan elképzelések, melyek azt jósolták, hogy a globalizáció hatására a regionális és az európai identitások a nemzeti identitásokat felülírják.1 Felmerült bennem a kérdés, mit jelent, vagy egyáltalán jelent-e valamit egy fiatal számára a magyarságtudat, kiváltképp, ha nem magyar állampolgár. Lehet-e arra következtetni, hogy a nemzettudat társadalmi tőke is lehet? Egyáltalán gondolkoznak-e jelen esetben a horvátországi magyar kisebbség fiataljai a durkheimi szolidaritás dimenziójában? A kisebbségi társadalom vajon fontosnak tartja-e integrációját a többségi vagy az összmagyar kulturális nemzetbe? A tanulmányban a drávaszögi magyarság nemzettudatának dimenzi1 Bodonyi, 2007 Pécs, konferencia előadás

25

Horvátországi Magyarság óit kísérlem meg bemutatni. A kutatás során több helyről gyűjtöttem adatokat. Először a budapesti és a pécsi Márton Áron Szakkollégium horvátországi származású hallgatóinak köréből választottam interjúalanyaimat, ahol is az interjús adatfelvétel két időben történt, 2008 májusában Budapesten, illetve októberben Pécsett. Egy évvel később, 2009 októberében eleget tettem interjúalanyaim meghívásának, és ellátogattam a Drávaszögbe, ahol további interjúkat készítettem elsősorban hallgatókkal, de tanárokkal is Kopácson és Eszéken. Jelen kutatásom kiindulópontja egy szemináriumi dolgozat elkészítése volt, melynek során olyan mértékben érdekesnek találtam és megkedveltem a kutatási témát, hogy feltétlenül folytatni szerettem volna.2 Úgy gondolom, a kutatás szempontjából nincs jelentősége az adatfelvételben bekövetkezett hosszabb időeltolódásnak, mivel az adatfelvételek között nem történt jelentős – az identitásra ható – társadalmi-gazdasági-politikai esemény. Ebben a kutatásban a célom a horvátországi magyar fiatalokon keresztül bemutatni a mai fiatalok identitásának dimenzióit és azok hatásait vizsgálni, összehasonlítva a szakirodalmi leírásokkal.3

2. A kutatás módszertana A kutatás empirikus része témacentrikus interjúkon4 alapul, mivel egyrészt nem állt módomban reprezentatív mennyiségben kérdőíveket kitöltetni, másrészt úgy gondolom, hogy a kvalitatív módszerek segítségével inkább megragadható és leírható ez a nehezen körülhatárolható tudattartam, amit a nemzeti identitás jelent. Bruner elmélete is ezt támasztja alá, aki a narratív funkciót a megismerési móddal azonosította, hiszen a narratív pszichológia szerint másokat és magunkat elbeszélések segítségével ismerjük meg. Szerinte a kultúra maga a szövegekben lévő jelentések alapján kijelölik az ember helyét, értékeit és stratégiáit.5 Ez utólag az interjúalany narratíváiból fölfejthető. A mélyinterjúk során irányított kérdésekkel tárták fel interjúalanyaim életüket, többé-kevésbé tudatosan beleágyazva vagy a nemzetről alkotott felfogásukat, vagy azokat a fordulópontokat, eseményeket az életükben, amelyek komoly hatással bírtak identitásuk alakulására. A kvalitatív és kvantitatív kutatások ugyanazt a valóságot vizsgálják, más eszközökkel, így más-más elemét ismerhetjük meg egy-egy összetett kérdésnek. Egy-egy szöveg ket2 Ezúton szeretném megköszönni Mandel Kingának, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet szociológus munkatársának közreműködését, akinek segítsége, bátorítása nélkül ez a dolgozat nem jöhetett volna létre. Köszönettel tartozom konzulensemnek, Gereben Ferenc tanár úrnak, és Kötél Emőke kutatásszervezőnek (Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiuma) akik észrevételeikkel, javaslataikkal pontosították a dolgozat szakmai részét. 3 Az interjú vázlatát lásd a mellékletben. 4 Az interjúalanyokról bővebb információkat lásd a Mellékletben. 5 Keszei, 2008

26

Horvátországi Magyarság tőséget hordoz magában, hiszen két fajta jelentés fogalmazódik meg: „Az egyiket az alany fogalmazza meg a közléskor, a másikat pedig az elemző.”6 Kérdéseimre az interjúalanyok gyakran egy-egy saját történettel válaszoltak. De nemcsak a történetet mondattam el velük, hanem azt is, hogy a megtörtént eseményeket utólag hogyan látják. Ezáltal közelebb kerülhettem nemzettudatuk mibenlétének megértéséhez. Ennek ellenére az interjúalanyok fiatal kora miatt nem élettörttörténeti interjúk készültek, hanem a jelenleg kialakult nemzettudtatot mint a személyiségük részét kívántam megragadni, kérdéseim kifejezetten erre a pillanatnyi állapotra koncentráltak, természetesen válaszaik miértjei nem hagyták figyelmen kívül életük úgynevezett társadalmi időhöz kötöttségét sem. Az interjúk során információkat kaptam az alanyok világnézetére, értékrendjére vonatkozóan is, amelyek, úgy gondolom, befolyásolják a nemzeti identitásukat, amit a dolgozatban megpróbálok bemutatni. Az elemzés során a fő kérdés számomra az volt, hogy a nemzeti identitás egyáltalán befolyásolja-e, és ha igen, mennyiben és hogyan az interjúalanyok mindennapi döntéseit, illetve ebből következően azt, hogy a nemzeti identitás vajon mi: egyfajta „lebegő háttér”, egyszerű politikai attitűd, ami szorosan kapcsolható a nacionalizmushoz, esetleg magában hordoz-e az ember számára valami többletet, amit akár az egyén világképe részeként lehet tekinteni, ami cselekvéseit, illetve szociológiai értelemben vett lelkiállapotát befolyásolja. Kirajzolódik-e egyfajta közösségi felfogás a nemzettudatról? A tanulmány alapjául szolgáló szociológiai kutatás során 27 témacentrikus interjú készült, tíz korábban, tizenhét később. Az interjúalanyok kiválasztásánál azt az alapelvet követtem, hogy olyan horvátországi magyar egyetemistákat keressek, akik Magyarországon végzik felsőfokú tanulmányaikat, de nem zárkóztam el olyan alanyoktól sem, akik horvát egyetemet választottak továbbtanulásuk színhelyéül, ami kifejezetten színesítette a kutatást, hiszen többek között a karrierkövetés hipotéziseire teljesebb választ kaptam általuk. A hólabda módszert követtem, s így jutottam el interjúalanyaimhoz. Az interjúk hossza átlagosan 45-60 perc, a leghosszabb egy és háromnegyed órás, a legrövidebb pedig 30 perces beszélgetés lett. Az interjúk hossza elsősorban az interjúalany személyiségétől függött, attól, hogy mennyire reflektálta le önmagában az élete eddigi történéseit, hogy az identitása mennyiben immanens vagy tudatosan felépített. Ugyanakkor bármely interjúhoz nyúltam, a narratíva mögött fellelhető volt egy már többé-kevésbé kiforrott (tekintve, hogy az interjúalanyok döntő többsége nagyon fiatal, ez még valószínűleg változni fog) ha nem is világkép, de mindenesetre vélemény az élete, vagy világa történéseiről.

6 Bögre, 2007:39

27


3. Elméleti háttér 3.1. A nemzet: fogalmi problémák Úgy tűnik, országa – nemzete, esetleg kutatója válogatja, mely nemzetfogalmat tartja érvényesnek vagy használja egy adott kutatási területen, hiszen a történészek, szociológusok nem jutottak konszenzusra a nemzet fogalmának meghatározásában. Eredetileg kétféle nemzetfogalommal dolgoztak a történészek: az első az ún. francia felfogás, melyet a felvilágosodás filozófusai fogalmaztak meg, illetve amelyet a francia forradalom hívott életre. Dieckhoff szerint a nemzet a polgárok szabad választásán alapuló szövetség, szerződéses jellege van, tehát a társadalom racionális és önkéntes politikai konstrukciója.7 A másik a nemzet német eszménye, melyet a romantika vallott magáénak: szerinte a nemzet történeti közösség megtestesülése, melyben kifejeződik az identitás, és a társadalom természetes rendje megnyilvánulhat. Ez utóbbi egy kulturális, szerves, kötődésen alapuló nemzetfelfogás. A két irányt a német történész, Friedrich Meinecke címkézte meg: az elsőre, a francia felfogásra a politikai vagy államnemzet (Staatsnation), a németre pedig a kultúrnemzet (Kulturnation) fogalmait alkotta, valamint szembeállította a kettőt: „a kultúrnemzet a közösen megtapasztalt kulturális örökségen (nyelvi, vallási) alapul”, míg „az államnemzet a közös politikai múlt és berendezkedés egyesítő erején alapul”8. Bár népszerű és elterjedt, ugyanakkor ez a megkülönböztetés fogalmi és szociológiai szempontból vitatható, mivel általában vagy földrajzi értelemben, vagy a szellemi hagyományok tükrében jelenítik meg, holott a két perspektíva legtöbbször metszi egymást. Ezért ezt a politikai-kulturális dichotómiát megpróbálták ideáltípusként leírni, hogy általa meg lehessen ragadni a történelmi valóságot, azonban a gyakorlatban nem egyezett a tényleges tapasztalatokkal, sőt a törekvést fogalmi csúsztatás kísérte. Dumont alapján Smith új tipológiát vezet be, megállapítja a nemzet polgári modelljét, illetve az etnikai felfogást és szembeállítja a kettőt. Szerinte a nemzet polgári modelljének összetevői a történelmi terület, a jogi-politikai közösség, a tagok egyenlősége és a közös polgári kultúra és ideológia. Ezzel szemben az etnikai felfogás a rokonsági rendszeren alapul, tehát a feltételezett leszármazási kötelékek, a népek mozgósítása, valamint a nemzeti nyelv, hagyományok és szokások kötik össze a nemzethez tartozókat. Brubaker ezt a megkülönbözetést gyenge analitikus eszköznek tartja, amely azonban módszertani probléma, ezért ezzel a dolgozatban nem kívánok foglalkozni.9 Smith véleménye szerint ráadásul a történészek javarészt inkább a nacionalizmussal mint történelmi mozgalommal foglalkoztak, semmint a nemzet tényleges tisztázá-

7 K ántor, 2004 8 Kántor, 2004: 298 9 Kántor, 2004

28

Horvátországi Magyarság sával, mert a nemzetet elsősorban nacionalista konstrukciónak tekintették.10 Felvetődik a tyúk vagy a tojás kérdése, tehát hogy a nemzet vagy a nacionalizmus volt-e előbb? Mondhatjuk-e, hogy a nemzet teljes mértékben modern történelmi jelenség, melyet a nacionalizmus szült? Mára a nacionalizmuselemzéseknek két szempontját veszik figyelembe. Az első a nemzetnek konstruált természetet tulajdonít, úgymond negatív értelemben mesterségesnek tekinti, melyet szerinte a nacionalisták azért találtak ki, mert általa hatalomra törhetnek. Lényege, hogy szerinte a nemzet kitalált kategória, melynek nincsenek természeti vagy történeti gyökerei. A többi jellemző ebből következik, ami a nemzetfogalom és a nacionalizmus modernségét hirdeti, a nemzetet az újkor társadalmi-politikai folyamatainak, mint pl. a bürokrácia, szekularizáció, a forradalom, a kapitalizmus eredményeként tekinti.11 Smith Max Weberre hivatkozik még, aki a francia Renan nyomán határozza meg a nemzetet az „érzés közösségeként”, amely közös állami kereteket akar magának kialakítani. Tehát a nemzetben szerinte kettősség van: egyrészt konfliktuscsoportoknak, másrészt egyedi kulturális értékek hordozóinak tekintette, amely egy-egy nemzet egyediségét adja.12 Smith maga egyébként amellett érvel, hogy a nemzet nem a semmiből alakult ki, hanem egy történeti folyamat eredménye, ezért a modern értelemben vett nemzetnek volt egy ún. etnikai magja (ethnic core) - ez a szimbólumokat, mítoszokat jelenti – ami a modern nemzet kindulási alapja lesz.13 Ehhez képest Michael Hetcher vagy Ernest Gellner felfogása merőben más, ők ugyanis a nacionalizmust olyan kollektív cselekvésnek tekintik, amely igyekszik a nemzet határait igazgatási egységeivel megfeleltetni. Ezért az elitek ún. nemzetépítésbe kezdenek, ami szerintük racionális cselekvésnek tekinthető, hiszen azok hatalmát legitimálja. Ehhez viszont nem szükséges a történelmi átmenet, mint az A. D. Smith állítja, pusztán az a gondolati konstrukció, amely a nemzetet egy tág értelemben vett közösségnek tekinti.14 Összességében, ebben a tömör, a teljesség igénye nélküli kitekintésben is egyértelműen látszik, hogy a nemzet historicista felfogása sok mindenre nem ad választ, pl. A. D. Smith kérdésére sem, miszerint „az emberek miért térnek vissza a múlthoz, miért éreznek etnikai folytonosságot a múlttal?”15, s ez felborítja a kontinuitás-diszkontinuitás egyensúlyát, tehát a kollektív identitás modern keresésével nem tudunk mit kezdeni. Miért éppen a nemzethez akar az ember tartozni, miért nem máshoz?16

10 11 12 13 14 15 16

Kántor, 2004 ántor, 2004 K Kántor, 2004 Kántor, 2004 Kántor, 2004 Kántor, 2004: 38 Kántor, 2004

29

Horvátországi Magyarság 3.2. Nemzetiség Az előző, 3.1. alfejezetben bemutatott elméleti sokszínűség miatt a nemzetiség, etnicitás témakörében sincs megegyezés vagy két azonos nézőpont. Így a nemzetiség vagy nemzeti kisebbség meghatározásaihoz több magyar történész, szociológus17 sem ad teljes, a tudományos konszenzus által elfogadott definíciót. Ezek többségében csak a kisebbség fogalmát igyekszenek tisztázni, azonban arra, hogy mitől nemzeti és miért nem etnikai a nemzetiség vagy nemzeti kisebbség, nem adnak szabatos választ. Pl. Andorka a nemzeti kisebbséget olyan társadalmi csoportnak tartja, akik a többségi nemzettudattal nem azonosulnak.18 Ehhez képest Szarka László már arra törekszik, hogy legalább utaljon a nemzetiség és etnikum közötti különbségre, és megállapítja, hogy a kisebbségeket egyrészt történeti, nyelvi és tudati jellemzők alapján lehet kategorizálni, ugyanakkor felveti az ezek közti átjárhatóság lehetőségét is, tehát azt, hogy ezek a kritériumok nem alkotnak egymást kizáró elméleti csoportokat. Először is megállapítja, hogy bármely kisebbség rendelkezik egyedi nemzettudattal, bármely elméleti csoportba is soroljuk az érintett kisebbséget. Tehát három elméleti kategóriát hoz létre, ahol az egyik az etnikai kisebbség, melyet „az eredeti vagy anyanemzeti közösségtôl tartósan különfejlôdô, ahhoz elsôsorban a származás, valamint a beszélt nyelv alapján kötôdô” csoportnak írja le, a második a regionális kisebbség, amely ezzel szemben olyan csoport, melynek tagjai egy adott térséghez kötik identitásukat, illetve a harmadik pedig az a csoport, amely önálló nemzettudattal rendelkezik, s azt beépíti a közösségi identitásába. Ezt a csoportot nemzeti kisebbségnek nevezi el.19 A dolgozatban nemzeti kisebbségként kívánom megragadni a horvátországi magyar kisebbséget, de nemzettudatuk regionális rétegét is ki akarom mutatni, amely felfogás hozzásegíthet fiataljaik identitásának feltárásához. Összességében láthatjuk, hogy a világlátásunk, gondolati logikánk befolyásolja a nemzetről alkotott elképzeléseinket, ami alapvetően meghatározza az identitásunk formáját, mibenlétét. Ezért érdemes néhány szót szólni a nemzeti tudatról önmagában is, hiszen ez az elméleti kivonata, háttere annak a kutatásnak is, amiről dolgozatom szól. 3.3. A nemzeti tudatról Sok vita tárgya a nemzettudat mibenléte, de ha a szociológus megkérdezi az embereket, azt tapasztalja, hogy a nemzeti tudat a „fejekben van”, létezik. Hétköznapi értelemben az identitás olyan dolog, ami döntéseink hátterében meghúzódik, változatlan, és a személyiség magját alkotja. Azonban tudományos szempontból az identitás fogalmát 17 A nemzetiségek témakörében azért ragaszkodtam a magyar tudományos élet fogalmi meghatározásaihoz, mert a magyar kisebbségek helyezete egyedülálló az egész világon, az angolszász vagy francia szociológia, illetve történettudomány csak részben foglalkozik a kelet-közép európai régióval. 18 Andorka, 2006:760 19 Szarka, 2004:123

30

Horvátországi Magyarság érdemes az azonosság szinonimájával visszaadni, kérdés, kifejez-e állandóságot az élet folyamatos változásai közben? A kérdés fontosságára először Erikson mutatott rá az 1960-as években, azóta a tudományos életben többféle szempontból tárgyalták, s tárgyalják ma is a témát. Erikson eredeti öt kategóriáját20 Brubaker és Cooper osztotta két csoportba: az elsőt „kemény” vagy „erős” felfogásnak nevezték el. Eszerint identitása van mindenkinek, ha mégsem lenne, akkor az ember keresi, hiszen az identitás megléte elemi szükség. Erős csoportkötelékeket és egyfajta csoporton belüli homogenitást eredményez. A másodikat „puha” vagy „gyönge” felfogásnak, miszerint az identitás többféle lehet, s ezeket az ember tudatosan konstruálja magának, ezért aztán az identitás képlékeny, esetleges. Annyiban viszont már egyetértésre jutott a társadalomtudomány, hogy az identitás az önértelmezésen, illetve mindig az adott szituációhoz igazodó azonosuláson alapszik.21 Mégis, hogy működik az identitás a gyakorlatban? Erre születtek különböző empirikus, tehát interjús és survey technikán alapuló kutatások, némiképp különböző eredményekre jutva. Ha csak a magyar szociológusokat vesszük alapul, már szembeötlő az identitásról alkotott felfogások különbözőségei. Többek között Csepeli György: Nemzet által homályosan című könyvében már címében is amellett érvel, hogy a nemzet, mint fogalom, csak egy „képzetközösség”, a tudományban használni a fogalmat azonban torzító, egyenesen félrevezető lehet, ugyanis nem tudni, van-e valóságfedezete. Viszont Hunyady vitatkozik a szerinte marxista gyökerű állásponttal, hogy „a nemzet hamis tudati képződmény” lenne, s kritizálja Csepeli nemzettel kapcsolatos gondolatmenetét.22 Ehhez képest egy merőben más felfogást tükröz Pataki vagy Gereben álláspontja a nemzettudatról, mikor az identitás tudati tényezője mellett az erős érzelmi kötődéseit emelik ki. Szerintük az identitás egy összetett, több rétegű tudati kapcsolatháló, ami különböző, kisebb-nagyobb társadalmi csoportokhoz köti az embert bizonyos kulturális normák, értékek alapján.23 Továbbá az identitás élményjellegének is hangot adnak, mely az énrendszerünk része, hiszen egy bizonyos csoporthoz tartozni nem csupán tudati dolog a szemükben, hanem élmény is, amihez különböző értékelések és érzelmi mozzanatok is hozzátartoznak.24 Ez az erős érzelmi kötődés, határozott identitásforma bizonyos helyzetekben az önértékelés egyik leghatékonyabb tényezője lehet. Somers megjegyzi, hogy az 20 A z öt kategória: 1.) az identitás mint politikai-társadalmi cselekvés alapja, ami eltekint a személyes érdektől 2.) az identitás mint kollektív tényező, tehát alapvető azonosságok vannak a csoport tagjai között, ez a csoportszolidaritásban és a közös tudatban nyilvánulhat meg 3.) az identitás állandó, magszerű jellegét hangsúlyozza, amely felfogás elsősorban az etnikum és a nemzet kérdéskörével foglalkozó irodalomban található meg 4.) az identitásra mint társadalmi-politikai tevékenység eredményre tekint 5.) a modern-posztmodern kor értékválság által meghatározott az identitás, ezért az én bizonytalan, töredezett, ingatag természetéért felelős. A tipológiát Keszei András tanulmánya alapján írtam le. In: Császár-Rosta, 2008 21 Császár-Rosta (szerk.), 2008 22 Hunyady, 1997:47-48 23 Gereben, 2005/b.: 206-207 24 Pataki, 1997:177 In: Gereben, 2005/b.: 206-207.

31

Horvátországi Magyarság identifikáció olyan folyamat, amely során egy adott kultúra történetei mint értelmezési lehetőségek szerint történik. Ezért a csoporttudatnak van szimbolikus-narratív funkciója, tehát bizonyos jelképekhez való viszonyulás az ember elbeszéléséből kiderül, hiszen ez az ember önbecsülése, biztonságérzete iránti alapvető igényét tükrözi.25 Nézetem szerint az identitás nem a kollektív múlt struktúrája, bár a nemzeti múlt része annak, értelmezni anélkül nem is lehet, illetve őseink példája - a szocializációs folyamat miatt – befolyásolják identitásunk jellegét, de mivel a saját tudatos énünkön keresztül reflektáljuk le a külvilágot26, ezért az identitásunk képe elsősorban tőlünk függ, mi alakítjuk ki saját magunknak, s nem egy kész struktúra, melyet pusztán el kell fogadnunk, vagy interorializálnunk kell. Tehát az egyén önmeghatározásának szerves része nemzeti hovatartozásának önreflektálása, amit viszont az adott kor szellemisége, politikai helyzete is jelentősen befolyásol. A nemzettudat kifejeződési formájának megítélése mindig az adott kor politikai hagyományának függvénye.27 Összességében a nemzettudat komoly integráló erő lehet egy társadalomban, hiszen posztmaterialista értékek hozzátartoznak a társadalmi valóság megfogalmazáshoz. A nemzetfelfogásokat mind a szociológia, mind a pszichológia kutatja, hívószavaik a nemzet karakterológia, sztereotípiák, nemzet szerepe az egyéni tudatban, s hogy az emberek kiket gondolnak nemzetük tagjainak. A kutatóban tehát felmerül a kérdés, hogy tulajdonképp mit is takar a magyar nemzeti identitás a határon túli magyarok számára napjainkban. A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, főleg nem a magyar-magyar viszonylatokban, hiszen Trianon, illetve az azóta eltelt idő, azt követő politikai rendszerek értelmezései igencsak megosztják a társadalom felfogását a kérdésről. Mára olyan vélemény is van, ami szerint „az aktuális politikai érdekek határozzák meg a nemzet értelmezését és a nemzeti önérvényesítés lehetőségeit”.28 A társadalomkutató feladata, hogy egy jelenséget a maga társadalmi kontextusában, illetve annak történelmi idejében értelmezzen, az ezekkel kapcsolatos implicit összefüggéseket feltárja.29

4. Hipotézisek Alaphipotézisem megfogalmazásakor abból indultam ki, hogy az interjúalanyaim önértelmezésének része a nemzeti identitás megfogalmazása önmaguk számára. Ennek ellenére nem tekintettem a nemzettudat meglétét evidenciának30, ezért csak abban az esetben készítettem interjút valakivel, ha a megkérdezett egyáltalán számon tartotta magát a magyar 25 26 27 28 29 30

sászár-Rosta, 2008 C Császár-Rosta, 2008 Csepeli, 1998:10 Bodonyi, 2007, Pécs konferencia előadás Keszei, 2008:311-319 Gereben, 2005/a

32

Horvátországi Magyarság nemzetiség tagjaként. „Kulturális gyökerek” címszó alatt kívántam érdeklődni az interjúk során a megkérdezettek olvasáskultúrája és vallásosságának kérdése iránt, mint lehetséges identifikáló tényezőket. Korábbi kutatások alapján31 feltételeztem, hogy az olvasott anyagok, illetve annak nyelve a nemzeti identitás hangsúlyos elemeiként fognak az általam kutatott kis csoportban is megjelenni. A vallásosság szintjét korábbi aktuális felmérések hiányában a kutatás megkezdése előtt egyáltalán nem ismertem, de úgy feltételeztem, hogy ha számottevő a vallásosok száma, illetve ha aktív gyülekezeti életről beszélhetünk, akkor hagyományosan a református egyház tagjai fognak markánsabb nemzeti identitást megfogalmazni szemben a katolikusokkal. Az interjúk során felmerült az esetleges vagy tényleges karrierkövetés útja, illetve az arról alkotott elképzelések is. Feltételezem, hogy a magyarságtudat nem jelent Magyarországhoz kötődő karrierkövetést is, hanem ezt inkább személyes indokok, a társas kapcsolatok, az egyént ért pozitív-negatív hatások, illetve az esetlegesen felkínált munkalehetőségek befolyásolják.32 Hasonlóképp a magyarországi felsőoktatási intézmény megválasztását is, úgy gondolom, a magasabb színvonalú oktatás és a jobb életminőség határozzák meg. Ehhez kapcsolódóan, mivel sok esetben a magyarországi egyetemista időszak miatt migrációs életutakról van szó, figyelembe vettem a fogadó társadalomban már meglévő network-ök, illetve az egyéb társas kapcsolatok befolyásoló jellegét, és az ezzel kapcsolatos esetleges beilleszkedési nehézségek átélését is.33 Arra voltam tehát kíváncsi, hogy az interjúalanyok identitására hatott-e az új környezet, illetve mennyire figyelhető meg egyfajta külvilág felé való zártság a horvátországi diákok közösségén belül. A 2004. december 5-i népszavazás előtt és után politikai és tudományos vita alakult ki a magyar közéletben a kisebbségi magyarok jogállásának problémájáról.34 Ezek alapján hipotézisem, hogy a népszavazás körülményei és eredménye valószínűsíthetően nem a magyar identitásukat, hanem az anyaországhoz való viszonyt fogja negatívan befolyásolni, tehát egy ahhoz már kevésbé kötődő, helyette a határon túli kisebbségen belüli kötelékeket erősítő, vagy a többségi társadalomba integráló erőként fog átalakulni az identitás. Mindemellett elképzelésem az volt, hogy a népszavazás egésze összességében gyengíti az identitás érzelmi erősségét, hiszen úgymond leértékelődik a „mártíromság”, tehát a diszkriminációk ellenére is felvállalt magyarságtudat értéke a helyi társadalom szemében.35 A haza és hazaszeretet fogalmak említésekor úgy vártam, hogy a beszélők egymással összefüggésben fogják meghatározni ezeket, annak ellenére, hogy az interjú során 31 32 33 34 35

omka, Gereben: 2001, 2005/a T Szentannai, 2000:3 Szentannai, 2000:1 Erről bővebben lásd: http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu/index.html (2010-03-21) Bögre, 2004

33

Horvátországi Magyarság két külön kérdésként tettem fel e szavak jelentéstartalmának megfogalmazását. Valószínűbbnek tartottam a saját falu, esetleg a saját régió értését, tehát egyfajta szűkebb hazatudatot a fogalmak alatt.36 Utolsó hipotézisként tettem fel a délszláv háború egyrészt tényleges, de életkoruk miatt inkább tudati megjelenését az identitásuk részeként, vajon kialakul-e a többségi társadalommal szembeni pozitívabb hozzáállás? Ha igen, az mindenképp többlet dimenziót ad a magyarságtudatukhoz.

5. A horvátországi magyarok – történeti, demográfiai áttekintés A magyar kisebbség helyzetének alakulása 1991 után A rendszerváltás utáni 20 évben a Kárpát-medence országaiban jelentős politikai, gazdasági, társadalmi változások zajlottak le, ami magával hozta a népesség természetes fogyását, a térbeli mobilitás megnövekedését, illetve egy fokodozó „elnemzetlenietlenedést”37 is: mindez komoly, térbeli szempontból is releváns etnikai átrétegződést eredményezett.38 Mint ahogy a Bevezetésben is említettem, jelen dolgozatban az Eszék-Baranya megye drávaszögi területével kívánok foglalkozni, mivel a mai horvátországi magyarság döntő része ezen a területen él, illetve interjúalanyaim mindegyike drávaszögi származású.

1. ábra A horvátországi magyarok száma 1910-200139 36 G ereben, 2008 37 „A népszámlálások nemzetiségi (nemzeti, etnikai kötődési) kérdéseire nem válaszoló, ismeretlen, értékelhetetlen választ adó népességet nevezi Kocsis-Bottlik-Tátrai „elnemzetlenietlenedett” lakosságnak. In: Kocsis-Bottlik-Tátrai, 2006:7 38 Kocsis-Bottlik-Tátrai, 2006:7 39 Köszönettel tartozom Kriják Dijanának, aki szakdolgozatában jelentette meg a táblázatot.

34

Horvátországi Magyarság Az alábbi ábra szemlélteti a horvátországi magyarság demográfiai alakulását 1910 és 2001 között. Azóta népszámlálást nem tartottak Horvátországban, így a dolgozatban a 2001-es adatokat tekintem relevánsnak. A dolgozat témájának szempontjából érdekes időszak az 1991 és 2001 között a kisebbségi magyaroknál lezajlott jelentős demográfiai csökkenés Horvátországban. A délszláv háború igen csak átformálta az 1991-ben rögzített népszámlálási adatok alapján megrajzolható etnikai térszerkezetet.40 2001-ben az összlakosság 0.37 százalékát képzik, s 5000 lélekkel számoltak kevesebbet, mind a délszláv háború kitörésekor. Horvátország 1991. június 25-én kiáltotta ki függetlenségét. A Horvátországban élő szerbek azonban saját államot hoztak létre Szerb Krajina Köztársaság néven, melyet az egykori Jugoszlávia szerb irányítás alá került hadseregének támogatásával tudtak fenntartani. Céljuk, hogy kiváljanak az országból és csatalakozzanak Szerbiához. A Drávaszög (DélBaranya) és Kelet-Szlavónia, ahol a horvátországi magyarság döntő hányada élt, a Szerb Krajina Köztársaság területéhez tartozott, ahol azonban a magyarok Horvátország mellett álltak ki, akár fegyveresen is. A területre bevonuló szerb hadsereggel szemben azonban nem vehették fel a harcot, falvaik hihetetlen pusztítás áldozataivá váltak. „több mint ezer magyar meghalt, mintegy nyolcezren elmenekültek, templomaikat, közintézményeiket lerombolták, házaikat megrongálták és kifosztották, a magyar menekültek helyére pedig a szervezett betelepítések során mintegy ötvenezer szerb érkezett Boszniából és Horvátország más területeiről.”41 A horvát hatóságok adatai szerint a háború ideje alatt mintegy 1000–1500 magyar halálozott el. A Baranya, Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség területéről elmenekült 7903 magyar nemzetiségű állampolgár jelentős része – becslések szerint fele – Magyarországra, illetve nyugati országokba távozott.42 A háború 1995-ben zárult, mikor Horvátország katonai erővel felszámolta a Szerb Krajina Köztársaságot, s a terület ellenőrzése újra az ő kezébe került. Az 1995. novemberi erdődi megállapodás lehetővé tette a megszállt területek Horvátországhoz történő békés reintegrációját. A gazdaság összeomlott, munkalehetőség nem volt, de a megállapodás értelmében 1997-ben megindult a magyar menekültek visszatérése. A magyaroknak mindössze egyharmada ment vissza az országba, ami több mindennek tudható be: egyrészt a helybeli katasztrofális gazdasági viszonyok (pl. kirabolt házak, munkahelyhiány) miatt, sok esetben a lakásokba beköltözött szerbek nem akarták elhagyni a házakat, a horvát állam felszólítását kellett kérvényeznie a visszatérőknek,43 több bürokratikus akadály miatt, illetve annak köszönhetően, hogy sokan találták meg főleg Magyarországon az egzisztenciális biztonsá-

40 K ocsis-Bottlik-Tátrai, 2006:122 41 Szarka (szerk), 2008 42 Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának honlapja, http://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/ Kulpolitikank/Ketoldalu_kapcsolatok/Europa/horvatorszag/magyarsag2.htm (2008-11-19) 43 Az interjúalanyok elmondása alapján

35

Horvátországi Magyarság gukat.44 Tehát a szerbek által lakott, háború sújtotta térségek népessége fogyott legjobban, a szerbek több mint fele a 2001-es népszámlálásra tulajdonképpen eltűnt, helyükre főleg Bosznia-Hercegovina és belföldi horvátok kerültek. Az ország népességének arculatát óriási mértékű területi migrációs folyamatok változtatták meg.45 A 2001-ben megtartott horvátországi népszámlálás során már csak 16595 magyar nemzetiségűt írtak össze, anyanyelv szerint csak 12650 főt, ebből Eszék-Baranya megyében 9784-et, tehát a magyarok aránya nemzetiség szerint 25%-kal, anyanyelv alapján 36,5%kal csökkent.46 Ilyen arányú népességcsökkenés az elcsatolt területetek között egyedülálló. Az anyanyelvvesztés a Drávaszögben a legkisebb arányú, míg a többi területen sokkal nagyobb a nyelvi asszimiláció mértéke.47 A legmagyarabb települések (ahonnan több interjúalanyom is származik) Sepse és Újbezdán, ahol a magyarok aránya eléri a 90%-ot. Ahonnan a többi interjúalany származik, pl. Csúzán a magyarok aránya 80,2%, Kopácson, Laskón, Kórógyon és Vörösmarton pedig 70-80% közötti volt az arány 2001-ben.48 Tehát a délszláv háború okán a népesség összetételében jelentős változások mentek végbe, a korábban magyar többségű falvakban 2001-re a magyarság helyi kisebbséget alkot. Ennek ellenére a magyarok megszerveztek és fenntartanak magyar oktatási intézményeket, általános és középiskolát, a katolikus de főleg a református egyházak valamilyen szintű társadalom integráló erőt képeznek49, illetve magyar nyelvű médiát is működtetnek az országban. Összességében valószínűsíthető, hogy mivel a horvátországi magyarság nagyon elszórtan él, illetve már megindult egy erőteljes nyelvi asszimiláció, amit többnyire identitásbeli asszimiláció is követ50, hogy a következő népszámlálás idejére a magyarok száma akár 10000 alá is csökkenhet, tehát az ún. lélektani határ alá is mehet.51

44 45 46 47 48 49 50

ocsis-Bottlik-Tátrai, 2006:123 K Kocsis-Bottlik-Tátrai, 2006:126 Kocsis-Bottlik-Tátrai, 2006:128 Kocsis-Bottlik-Tátrai, 2006:131 Kocsis-Bottlik-Tátrai, 2006:131 Erről bővebben az interjúalanyok beszámolója alapján az interjúk elemzésekor kívánok írni. Szilágyi N. Sándor: Észrevételek a romániai magyar népesség fogyásáról, különös tekinettel az asszimilációra Magyar Kisebbség, 2002, 4. sz. in: Sebők, 2003:148 51 Sebők, 2003:150

36


6. A horvátországi magyarok helyzete ma 6.1. Oktatás 6.1.1. Általános helyzet az érettségiig Egy nemzetiség anyanyelvén történő oktatása elsődleges szerepet játszik a kisebbségi társadalom belső integrációjában, mivel nemcsak a nyelvbe, hanem a kisebbségi kultúrába ágyazottan is megjelenik.52 Mára rendkívül alacsony a magyar nemzetiségűek aránya a horvátországi oktatási rendszerben. Ez főleg a délszláv háborúnak köszönhető, hiszen 1991-ben, a háború kitörésekor a horvátországi magyar iskolarendszer tulajdonképpen szétesett. A szerb megszállás alatt álló drávaszögi területen megszüntették a két legnagyobb, a vörösmarti és a laskói iskola önállóságát, összevonták az intézményeket. Mindössze hét tanító, tizennégy tanár és két óvónő maradt. Csak 1996 után alkalmazhatták a megszállt területen maradt pedagógusok a horvátországi iskolai programokat. Viszont szinte rögtön, a háború kitörésekor menekültiskolákat hoztak létre a Baranya Megyei Pedagógiai Intézet és a Horvát Oktatási Minisztérium Oktatásfejlesztő Intézet együttműködése révén a magyarországi Siklóson, Harkányban, Mohácson, Zánkán és más helyeken.53 A horvát állam 2000-ben rendezte a kisebbségi iskolák jogi státusát: Magyarország és a Horvát Köztársaság között kölcsönös kisebbségvédelmi egyezmény született, miszerint a két állam biztosítja egymás kisebbségei számára a kultúra, a nyelv, a vallás, illetve a magyar és horvát identitás megőrzését.54 Eszerint gyakorlatilag végig, tehát az óvodától az érettségiig van lehetőségük a diákoknak a saját anyanyelvükön tanulni.55 Sőt, a J.J. Strossmayer Egyetem Magyar nyelv és Irodalom Tanszékén is elsősorban magyarul folyik az oktatás, így akár ott is befejezhetik tanulmányaikat a magyar fiatalok. Az általános iskolákban három modell, „A”, „B” és „C” szerint folyhat a kisebbségi magyarok számára az oktatás. Az első, „A” modellűben teljesen magyar nyelven, a második, „B”-ben kéttannyelvű oktatás és a harmadik, „C” modellű iskolákban ún. anyanyelvápolás folyik, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy idegen nyelvként tanítják az ott tanulók számára a magyart.56 Horvátországban egy középiskola, az eszéki Horvátországi Magyar Oktatási és Mű-

52 M andel, 2005:91 53 Lábadi, 2009:51 54 Egyezmény a Magyar Köztársaság és a Horvát Köztársaság között a Magyar Köztársaságban élő horvát kisebbség és a Horvát Köztársaságban élő magyar kisebbség jogainak védelméről http://www.jogtar. mtaki.hu/data_show.php?doc_id=378 (2010-03-19) 55 Törvény a nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatásáról és neveléséről. Száma: 016-01/00-01/02 in: Lábadi, 2009:51 56 Lábadi, 2009:52

37

Horvátországi Magyarság velődési Központ (HMOMK) látja el magyar nyelvű oktatást.57 Az interjúalanyok szerint ezen felül még vannak elemi képzést ellátó oktatási intézmények a különböző falvakban, ahol döntő többségük az általános iskola első négy osztályát végezte. A HMOMK három szakirányt kínál a középiskolát elvégezni kívánóknak: gimnáziumi, közgazdasági és bolti eladói szakot lehet választani. Ebből érettségit az első kettő ad, amivel tovább lehet tanulni magyarországi, illetve horvátországi felsőoktatási intézményekben. A kisebbségi magyar oktatás erőteljes pozitív diszkrimináció szellemében jött létre, hiszen akármilyen alacsony létszámú tagozatot is indíthattak az iskolák. Mára ez változni látszik az interjúalanyok elmondása szerint, hiszen új törvényjavaslatot terjesztettek be a Horvát Országgyűlés elé, miszerint öt fő alatt ne lehessen képzést indítani. Ha ez a javaslat megszavazásra kerül, akkor az a magyar oktatás végét jelenti, hiszen gyakran nem érik el az öt fős létszámot sem az osztályok. 1. Táblázat: Létszámcsökkenés a magyar iskolákban 2007/2008 tanév, őszi félév58

Iskola

Elsős tanuló

Iskola

Elsős tanuló

Laskó

3

Csúza

1

Kopács

megszűnt

Sepse

4 2

Várdaróc

6

Újbezdán

Vörösmart

4

Karancs

megszűnt

A 2. számú táblázatból jól látszik, hogy milyen kevés gyereket íratnak magyar iskolába, aminek oka egyrészt az alacsony születési arány, de ennél súlyosabb a szülők érdektelensége a magyar iskolák iránt. Ennek tudható be a kopácsi és a karancsi általános iskolák bezárása is.59 A táblázatban összesen 20 tanuló van feltüntetve, ehhez még mindössze hét tanuló társulhatna, akik viszont nem magyar iskolákban kezdtek tanulni. Tehát 2007/2008 őszi iskolakezdéskor 27 magyar gyermek van, aki magyar tannyelvű iskolát kezdett.60

57 58 59 60

Andócsi, 2007:106 Lábadi, 2009: 55 Lábadi, 2009: 54-55 Lábadi, 2009:56

38

Horvátországi Magyarság 6.1.2. Továbbtanulás, lehetőségek Általános tendencia, hogy egyre többen akarják valamely felsőoktatási intézményben folytatni tanulmányaikat. A HMOMK-ban végzettek döntő többsége is valamely, általában magyarországi egyetemen szerez diplomát. Interjúalanyaim mindegyike egyetemista, ezért úgy gondolom, érdemes egy rövid kitekintést tenni a felsőoktatásban való lehetőségeikről, annak jogi és gyakorlati hátterét bemutatni. A határon túli, jelen esetben horvátországi magyar diákok törvényileg jogosultak a magyarországi oktatási képzésben részt venni.61 A határon túli hallgatók államilag finanszírozott képzésben nemzetközi szerződés vagy kétoldalú megállapodás alapján vehetnek részt ösztöndíj rendszer keretében, melynek mértékét az oktatási miniszter, a magyarországi Ösztöndíj Tanács és a Határon Túli Ösztöndíj Tanácsok határozzák meg. A hallgatóknak a Balassi Intézeten (BI) keresztül juttatják az ösztöndíjakat, illetve az intézményen keresztül intézhetik a vele kapcsolatos adminisztratív feladatokat.62 Az ún. miniszteri ösztöndíjat a hallgatók 10 hónapra kapják, s annak ellenére, hogy a hallgatói jogviszonyuk nem szűnik meg, minden évben újra kell pályázniuk. Azok a hallgatók, akik a horvát oktatási rendszer szerint érettségiztek, egyetemi tanulmányaik megkezdése előtt kötelesek egy évig a Balassi Intézet előkészítő kurzusán részt venni. Az ott elért eredményük alapján kerülhetnek később be az általuk választott egyetemre.63 A Magyarországon szerzett diplomát később Horvátországban akkreditáltatni kell, mert a horvát állam nem ismeri el automaitkusan a magyar diplomát. Ennek az intézése viszont általában zökkenőmentes.64 A kisebbségi magyaroknak lehetőségük van bármely horvát egyetemen tanulni, ugyanolyan felvételi rendszer követelményeinek kell megfelelniük, mint horvát társaiknak, függetlenül attól, milyen iskolában tanultak előtte. Ezek mellett lehetőség nyílt Eszéken a Josip Juraj Strossmayer Egyetemen 2007/2008as őszi féléve óta magyar nyelvet és irodalmat tanulni, ahol az oktatás döntő része magyarul folyik, de a tanszékvezető professzora, Lábadi Károly elmondása szerint a horvát hallgatók vannak többségben, így több tárgyat horvátul kell tartani.

61 2 001. évi LXII. törvény 9. § 62 47/2001. (XII. 29.) OM rendelet a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvény oktatást érintő rendelkezéseinek végrehajtásáról 63 Az interjúalanyok elmondása alapján 64 Az interjúalanyok elmondása alapján

39

Horvátországi Magyarság 6.2. Egyházi intézményrendszer, vallásgyakorlás65 A háborút követően élénkebb kulturális tevékenység 1996 után bontakozott ki zágrábi székhellyel. 1996-ban alakult meg a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság, amelynek 65 tudományos fokozattal rendelkező tagja van. 1991-ig a baranyai és kelet-szlavóniai magyarság fele-fele arányban vallotta magát katolikusnak és reformátusnak. A katolikusok a Gyakovói Püspökséghez tartoznak, így a horvátországi magyar katolikusok anyanyelven történő vallásgyakorlása nem biztosított. Egy interjúalanyom elmondása alapján félig magyarul, félig horvátul lehet szentmisét hallgatni, de egyre inkább horvátul folynak a misék. A reformátusok először a bácskai református püspökséghez tartoztak, majd 1993 januárjában megalakult a Horvátországi Református Keresztyén Egyház . Emellett 1999-ben hét Baranya-szlavóniai református gyülekezet (Szentlászló, Kopács, Vörösmart, Csúza, Hercegszöllős, Bellye, Eszék) létrehozta a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházat (HMRKE). Az intézmény a református keresztyén értékek és az anyanyelv megóvását tűzte ki célul. A Nyugat-Szlavónia és a tengermelléki magyarság református közösségei a horvátországi reformátusok mintegy 60%-át teszik ki. A szolgálatot három lelkipásztor, valamint ötödéves teológusok látják el. A közelmúltban alakult meg a Keresztyén Ifjúsági Egylet. A HMRKE a horvát Oktatási és Sportminisztérium határozata alapján Horvátország magyar nyelven oktató intézményeinek többségében a HMRKE szervezi a református hittan oktatását. Református Élet címmel lapot is megjelentet. 6.3. Média66 A Drávaszög területén az összes magyarországi médium csatornája elérhető, pl. kisebb falvakban is fogható a Kossuth Rádió, de akár a könnyűzenei rádióadók is hallgathatók. A digitális antennarendszernek köszönhetően bármely magyarországi tévécsatorna fogható, illetve főleg a fiatalok körében az internethasználat is elég elterjedt, így tulajdonképpen nem okoz a horvátországiak számára semmilyen nehézséget magyar nyelvű média elérése, s interjúalanyaim mindegyike figyeli, tisztában van a magyarországi ügyekkel, hírekkel. Emellett kifejezetten a magyar kisebbség számára a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének (HMDK) megbízásából a HunCro Médiaközpont Kft. az Új Magyar Képes Újság című hetilapot jelenteti meg. Két rádióadó, az Eszéki Rádió és a Baranya Rádió sugároz magyar nyelvű adásokat. Az Eszéki Rádió minden nap 30 percen keresztül magyar nyelven főleg hír65 M agyar Köztársaság Külügyminisztériumának honlapja, http://www.mfa.gov.hu/kum/hu/bal/ Kulpolitikank/Ketoldalu_kapcsolatok/Europa/horvatorszag/magyarsag4.htm (2008-11-19) 66 Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának honlapja, uo.

40

Horvátországi Magyarság műsorokat sugároz, míg a Baranya Rádió minden hétfőn és szombaton ad magyar műsorokat. A szerkesztőség önállósága egyelőre nincs megteremtve. Az Eszéki Televízió 1991 óta nem sugároz magyar nyelvű műsort, pedig igény mutatkozna rá a horvátországi magyar közösségekben. Azonban a Szlavón TV műsorán 2002. március 15-től rendszeresen jelentkezik Drávatáj címmel egy magyar nyelvű kulturális magazin. Úgy látszik, az állandó nagyarányú demográfiai csökkenés, s az egyre növekedő asszimilációs tendencia67 ellenére a horvátországi magyar közösségek törekszenek kulturális autonómiájukat, hagyományaikat megőrizni. Tehát egy ellentétes folyamat figyelhető meg: míg a magyar kisebbség nagyobb része asszimiláció útján látja lehetségesnek az integrációt, addig a kisebb része erősödő nemzettudattal, az asszimilációval szembeni fokozott ellenállással válaszol. Ezt a törekvést az interjúkban elhangzottak azzal is alátámasztják, hogy elárulják a belső megosztottságot is, mely a fokozott nemzettudattal, illetve az azt megtagadók között alakult ki.

7. Empirikus rész - az interjúk elemzése 7.1. A témaorientált interjú kérdéskörei 2. Táblázat, Az interjú menete

1. Származás

2. Magyarországon tartózkodás körülményei

3. Távlati tervek, elképzelések

4. „Kulturális gyökerek”

Olvasáskultúra és vallásosság

5. Haza, hazaszeretet fogalmai

Az interjú menetét lényegében öt blokkra lehet osztani: először interjúalanyaimmal családi hátterük történetét, körülményeit beszéltettem el, melybe beletartozik az iskoláktól kezdve a családi kapcsolatokon át a háború teremtette élethelyzetek. Ebből már folyamatos volt a beszélő szempontjából az átmenet, hogy is került Magyarországra, miért is, vagy miért nem választott magyarországi felsőoktatási intézményt. Az identitás jellegének feltérképezésénél jelentősnek tartottam a távlati terveket, azt, hogy milyen elképzelésekkel rendelkeznek a diploma megszerzése utáni időszakra: hazatérnek, itt maradnak vagy tovább állnak? Ez a kérdés gyakran kissé más szemszögből is megvilágította 67 Gyurgyík, 2003

41

Horvátországi Magyarság az identitás problematikáját. Az olvasási szokások feltárása68 révén a fiatalok kulturális hátterére voltam kíváncsi: a többség arról számolt be, hogy szakszövegeken kívül nem nagyon olvas. Vallásosság és identitás összefüggését más nemzetrészekben többen kutatatták már69, e kutatások inspiráltak arra, hogy foglalkozzak a témával. A haza, hazaszeretet fogalmának definiálását általában kérdőíveken teszik fel, én úgy gondoltam, érdemes az interjú keretében is feltenni, abban a reményben, hogy egymondatos válaszoknál valamivel mélyebb, árnyaltabb gondolatok is megfogalmazódnak, ami az esetek többségében be is igazolódott. Úgy gondolom, az interjúkból sok, az identitással összefüggő tényezőre derült fény, amit összességében a megszólított fiatalok nyitottságának és érzelmi–gondolati gazdagságának köszönhettem. 7.2. A vizsgálati csoport leírása70 Az első merítésben, 2008-ban összesen tíz fiatallal készítettem interjút, akik közül négyen Budapesten, hatan pedig Pécsett tanulnak, vagy tanultak tovább. Nemek szerint négy lányból és hat fiúból tevődött össze a vizsgálati csoport. A megkérdezett egyetemisták többsége Eszéken született, a horvátországi Dél-Baranya megyében. Jelenleg mindegyikük családja valamelyik Eszék környéki faluban él. Interjúalanyaim közül kettő végzős hallgató volt az interjú készítésekor, 26-27 évesek, míg a többiek első-, másodévesek valamely egyetemen (18-21 évesek). Négyen bölcsész tanulmányokat végeztek, illetve végeznek, egy fő pszichológiát hallgat, egy fő gazdálkodás és menedzsment szakon tanul, egy programozó matematikus, illetve hárman informatika szakos hallgatók. Anyanyelvének mindegyikük a magyart tekintette. A második, 2009-es interjúzás során, amit a drávaszögi látogatásomkor végeztem, összesen 16 interjú készült. Ott tartózkodásom során célom nem csupán a hallgatók elérése volt, hanem igyekeztem olyan felnőttekkel is beszélgetni, akik komolyabb hatással lehettek, illetve az interjúalanyok elmondása alapján hatással is voltak az identitásuk alakításában. Két olyan tanárt sikerült elérnem, akik a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központ (HMOMK) oktatói, s akik az összes, ott tanult interjúalanyom nevelésében fontos szerepet játszottak. Rajtuk kívül beszélgettem az iskolapedagógussal, aki külön munkakörrel rendelkezik: az igazgatóhelyettes és a szociálpedagógus között helyezkedik el valahol; feladata többek között a törvények betartatása, a diákvédelem, és a kistanárok gyakorlóidejének felügyelete.71 68 G ereben, 2005/a.:7 69 Gereben-Tomka, 2001 70 Az interjúalanyokat számozottan szedtem össze a Mellékletben a legfontosabb információkkal (születés, nem, végzettség, jelenlegi tanulmányok és az interjú helyszíne) 71 Az interjúalany elmondása alapján

42

Horvátországi Magyarság Végül felkerestem az eszéki Juszip Juraj Strossmayer Egyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékét, ahol sikerült a tanszékvezető professzor Lábadi Károllyal beszélgetnem, aki összefoglalta a tanszék alapításának történetét, illetve beszélt a drávaszögiek jelenlegi helyzetéről is72. A tizenkét hallgató többsége, akikkel Kopácson, illetve Eszéken beszélgettem, Magyarországon tanul tovább, összesen ketten, egy joghallgató fiú és egy agrármérnök szakos lány döntött úgy, hogy horvátországi egyetemet választ. Rajtuk kívül három olyan hallgatóval találkoztam, akik a J.J. Strossmayer egyetem magyar szakán tanulnak, akik közül egy erősen töri a magyart, értette a kérdéseim, de nehezen tudta magát magyarul kifejezni. Utolsó interjúalanyom pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanul szabadbölcsész szakon, vele az egyetemen készítettem interjút. Összesítve, a 23 hallgató közül tizenketten érettségiztek a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban, tizenegyen pedig vagy Magyarországon vagy egyéb horvát középiskolában végezték középfokú tanulmányaikat. Kiderült, az interjúalanyok többségében fel sem merült, hogy a többségi, ez esetben horvát nyelven tanuljon, azok közül, akik mégis horvátul tanultak, a döntő többséget a háborús helyzet kényszere vitte rá, mindössze hárman választottak horvát középiskolát azért, mert azt a szakot, amit szerettek volna tanulni, nem tanították magyar nyelven az országban. Akik nem Magyarországon érettségiztek, egy év felzárkózató képzésben vettek részt a budapesti Balassi Intézetben, ahonnan jó alappal kezdhették meg egyetemi tanulmányaikat. A döntő többség ösztöndíj-program keretében tanul vagy tanult Magyarországon. 7.3. Az identitás átadói - „A nevelők” Összesen három olyan felnőttel készítettem interjút, akik hatással lehetnek, illetve voltak interjúalanyaim, tehát a magyar gyerekek, fiatalok identitásának alakítására. Közülük mindannyiuknak van gyermeke, ami azért is nagyon szerencsés választás, mert nemcsak az iskolai, de a családon belüli nevelésre vonatkozó kérdések révén közelebb kerülhettem a nevelés egésze és az egyéni nemzettudat közötti összefüggésekhez, illetve az esetleges gondolkodás, szellemiségbeli kontinuitáshoz is. Ketten a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központ oktatói, illetve a nevelők közé sorolom Lábadi Károly tanár urat is, aki az eszéki egyetem magyar tanszékének vezetője. Velük sem elsősorban élettörténeti interjúk készültek, bár az életüket is összefoglalták röviden a beszélgetések során, hanem a HMOMK, illetve a tanszék működése, az identitás átadása, illetve a jövőkép voltak a központi témák. Az elemzés során egyesével veszem végig az interjúkat, mivel az interjúalanyok alacsony létszáma ezt a megoldást teszi a leginkább 72 A z eszéki tartózkodásom ideje alatt nyújtott segítségéért, gondolataiért ez úton is szeretnék köszönetet mondani.

43

Horvátországi Magyarság célszerűvé. A tanárokhoz az interjúalanyok javaslata alapján jutottam, tehát őket vallották a legkedveltebbeknek az iskolában: a történelem tanárt, illetve az irodalom tanárnőt.

Andócsi János, a HMOMK történelem tanára Eszéken született 1974-ben, vörösmarti származású. Korán, már gyerekként aktívan részt vett hagyományőrzéssel kapcsolatos szakkörökben, mint „múzeum csoport” vagy „régészet csoport”, de a helyi színjátszó kör tagja is volt. 1989-ben kezdte el a gimnáziumot Pélmonostoron, ahol akkor még a magyar gimnázium volt, tantárgyai többségét magyarul oktatták, illetve bizonyos tárgyakra, mint pl. „marxizmus és szocialista igazgatás” nevű tárgyra nem találtak adekvát magyar tanárt, ezért ezeket horvátul kellett tanulnia. Az első két év után kitört a délszláv háború, el kellett hagynia az országot, azonban édesanyja otthon maradt, illetve édesapját behívták katonának, ezért szüleivel csak ritkán, negyedévente tudott találkozni, mert többször elvitték őket kényszertáborba. Ő Mohácsra tudott menekülni, ahol végül is nehézségek árán, de sikerült leérettségiznie. Hálával gondol vissza egy szintén horvátországi magyar férfira, aki végig segítette érzelmileg és anyagilag is ezeket az éveket. Érettségi után a mai Balassi Intézet diákja volt, amit akkor nemzetközi előkészítőként jegyeztek, ahonnan végül is az ELTE történelem szakára került, s ott szerzett diplomát. Később elvégezte az ELTE Jogi Karának politológia szakát is, ahol 2001-ben kapta meg diplomáját. Egyetemi évei alatt Németországba járt dolgozni, ahol mentora alkalmazta mint kocsmavezetőt, vagy mint konyhást. Az ott kapott fizetés segítette ki anyagilag ebben az időszakban. Mikor 2001-ben befejezte az egyetemet, mindenképp Budapesten akart élni, eredetileg ott képzelte el az életét. Végül mégis úgy döntött, hazatér Horvátországba, ahol összesen fél évet katonáskodott, majd 2002-ben szerencsével kapott állást a HMOMK-ban mint történelem, illetve politika és gazdaságtan tanár. Elég hamar belefolyt a közéletbe, 2003-ban indult először a hercegszőlősi járás önkormányzati választásán, amit meg is nyert, azóta a Horvátországi Magyar Demokratikus Közösség elnökségi tagjává is megválasztották. Jelenleg az Eszék-Baranya megye kisebbségi önkormányzatának vezetője. Emellett öt éve a Horvátországi Magyarság című havilap főszerkesztője. Feleségével, aki Komárom-Esztergom megyéből származik, két gyermekük született, Hercegszőllősön laknak. Erős identitással rendelkezik, ami mindennapi gondolkodásának kiindulópontja, cselekvésének meghatározója. Feladatának tekinti, mondhatni küldetésszerűen éli meg a diákok nem csak tanítását, de magyarságtudatra való nevelését is, arra törekszik, hogy szilárd, nemzetben gondolkozó, hagyományos értékrend felé terelje a gyerekeket. Fontosnak tartja a pozitív, nem kizáró értelemben vett nemzeti büszkeséget is, mindenképp azt akarja átadni a diákoknak, hogy őrizzék meg magukat magyarnak. Ezt leginkább Magyarország történelmének ismerete, értékeinek felismerése révén tartja elképzelhetőnek. „A történelemnek pontosan ez a feladata, hogy egy nemzeti identitást adjon, ugyebár, úgyhogy ebből soha nem volt probléma, én ezt hivatásnak érzem, hogy a gyerekekbe beleplán-

44

Horvátországi Magyarság táljam azt a büszkeséget, amit magyarságnak nevezünk, meg nemzeti identitásnak, úgyhogy szerintem ezzel nincsen probléma. Én vállalom is mindenhol, hogy… persze ezt én ki nem mondhatom, hogy én így oktatok (…)” Ezek mellett kiütközik, hogy számára az az elsődleges, hogy a HMOMK-ból kikerülő fiatalok az életben megállják a helyüket, bárhova kerüljenek is, melyhez két dolgot tart elengedhetetlennek: az egyik az erőteljes közösségi identitást, a másik pedig a horvát államra való nyitottságot, többször hangsúlyozta a horvát nyelv jó ismeretének szükségességét, ebből a szempontból kulcsfontosságúnak tartja, hogy a drávaszögiek ne zárjanak be, tudomásul kell venniük a kisebbségi létet, s a horvát állammal való együttműködést tartja előnyösnek a magyar kisebbség számára. „Az a lényeg a történelem oktatásban, hogy megismerjék a horvát történelmet is, ne zárkózzanak el, ne szigetelődjünk el, mert az nagyon rossz. Tehát az, hogy nem tudunk nyelvet. Az nem nemzeti büszkeség, hogy bezárkózunk, és csakis magyarul akarunk tudni, az a világ már megszűnt, már lejárt, az nálunk már nincsen, mint mondjuk esetleg Székelyföldön vagy nem tudom, mi, nálunk ez nincs, nálunk muszáj megtanulni horvátul is, s az nem nemzeti büszkeség, hogy azért se. Igenis, meg kell tanulni, mi is ezt forszírozzuk, itt a kollégák is ezt forszírozzák. Ma erősebb vagy, hogy ha beszéled a másik nyelvét is, sőt, jobb is, szóval semmi féle bezárkózás, nyitottnak kell lenni.” Egy rendkívül pozitív kapcsolatról beszél mind a horvát, mind a magyar állammal, ez annak köszönhető, hogy sokáig, majdnem 10 évig élt Magyarországon, egyrészt a háborús kényszer okán, másrészt pedig egyetemi tanulmányai miatt, Horvátországban pedig elismerik a munkáját, sikeres karriert fut be. Ezzel együtt az otthon számára a Drávaszög, de a hazaszeretet fogalmába egyértelműen beleérti Magyarországot is. „Hát a haza az egy szimbolikus fogalom ugyebár, haza, ugye szokták mondani, hogy otthon, ahol jól érzed magad, a haza ott van, ahol születtél. Szoktam is a gyerekeknek mondani, hogy nekünk, kisebbségi magyaroknak nagyon jó, mert két hazánk van ugye, hazánk ugye Horvátország és hazánk ugye Magyarország. Magyarország az egy ilyen virtuális haza, és van Horvátország, amelyik államnak ugye fizetjük az adót, és ahol élünk, megéljük a mindennapjainkat, tehát számomra ez egy ilyen kettősséget jelent a szó pozitív értelmében. És a hazaszeretet? Hát a hazaszeretet is kettős dolog, mert persze, hogy minden embernek van valami féle viszonya a hazához, ugye a horvátországi magyaroknak, megint csak azt mondhatom, hogy nekünk két hazánk van, persze hogy szeretem Horvátországot és itt fogom élni az életemet, és hasznos polgára szeretnék lenni Horvátországnak, de számomra fontos az, hogy a gyerekeim és én magam is szeressem Magyarországot, szeressem azt az országot, amely ugyan az Alkotmányban vállalta a határon túli magyarok iránti felelősségét, most ezek a hangsúlyok persze valamikor eltolódnak: valamikor ilyen, valamikor olyan, valamikor erősebben képviselik ezt, valamikor ke-

45

Horvátországi Magyarság vésbé, de ettől függetlenül: számomra nem a kormány a haza, hanem a haza haza, amit úgy hívnak, hogy Magyarország.” Ehhez kapcsolódik a hivatástudata a szó weberi értelmében: egyrészt közéleti tevékenysége révén, mintegy szócsöve legyen a magyarságnak a horvát állam felé, tényleges képviseletet akar, amiről úgy gondolja, hogy lehetséges is, hiszen a Drávaszögben él a magyarok 72%-a, s van szavuk a horvát államigazgatásban, politikában, másrészt pedig a már említett küldetésszerűen megélt oktatás révén. Összességében bizakodó a jövőt illetően, az interjú során nyomát sem lehetett fellelni annak, hogy amiatt aggódna, hogy vége a magyarságnak Horvátországban, bár tudatában van hogy milyen kevés a gyerek, de azért tevékenykedik minden erejével, hogy ezt a folyamatot valamilyen szinten megfordítsa, vagy legalábbis késleltesse, hogy ami rajta múlik, azt megtegye, ami szintén az erős identitásához kapcsolódó hivatástudatból fakad.

Kovácsevity Anna, magyar nyelv és irodalom, etika tanár Újbezdánban született 1959-ben, ami annak idején magyar többségű falu volt, mára a délszláv háború során elhorvátosodott terület. Pélmonostoron végezte a gimnáziumot magyar nyelven, tíz osztálytársa volt, de ketten így is lemorzsolódtak, így csak kilencen végeztek időben. Szegedre ment tovább, a József Attila Egyetem magyar szakán ösztöndíjas hallgatóként szerzett diplomát. Rögtön visszatért Horvátországba, ahol a pélmonostori szakközépiskolában tanári állást kapott, s egészen a délszláv háború kitöréséig ott dolgozott. 1992-ben megszületett első gyermeke, később, mikor már a gyermek életkora megengedte, visszatért, s a vörösmarti és a vaskúti általános iskolában tanított a háború idején. Az egész háborús időszakot Pélmonostoron vészelték át, a háborús viszonyokkal nem törődve tanított, ahol és ahogy tudott. A HMOMK-ba olyan hat-hét éve került, azóta itt tanít magyar nyelvet és irodalmat, illetve etikát. Férje szerb nemzetiségű, aki nem beszél magyarul, összesen három gyermekük született. A Katolikus Nőegylet vezető tagja, a Horvátországi Magyar Gyermeklap, illetve egy másik horvátországi lap főszerkesztője, tagja a városi, illetve a megyei önkormányzatnak is, összességében aktív a közéletben. Magát vallásosnak tartja, ugyanakkor nem jár rendszeresen misére, sőt a választható jellegű iskolai hittan oktatást kifejezetten ellenzi, nem tartja helyén valónak a vallás iskolában való megjelenését. Rendkívül zavarja a horvát nyelvű mise, ezért azon gondolkozik, hogy inkább református istentiszteleten vesz részt, azonban még sosem ment el egyre sem. Kifejezetten erőteljes magyarságtudattal rendelkezik, melybe gyakran kapaszkodik, illetve mindent megtesz annak érdekében, hogy továbbadja az identitást, és hogy a magyar kisebbség fennmaradjon. Életcéljának tekinti, mint kollegája, ő is a weberi hivatástudattal küzd a gyerekek magyarságra való neveléséért, illetve a magyar közösség összetartásáért, hiszen az interjúból kiderül, hogy a Katolikus Nőegylet elsődleges feladata nem a hitélet fellendítése, hanem hogy összefogja a katolikus magyar nőket, s havonta egyszer egy-egy történelmi, vagy

46

Horvátországi Magyarság egyéb, nőket érintő és számukra érdekes előadásokat hallgassanak meg, vagy kézimunkázzanak, egymással ismerkedjenek. Egyrészt identitása a Drávaszöghöz köti, mely immanens, magától értetődő számára, amit az is alátámaszt, hogy az egyetem elvégzése után eszébe sem jutott, hogy Magyarországon, vagy másutt telepedjen le, teljesen természetes volt, hogy visszamegy a Drávaszögbe. A hazája a kisebbségi magyarság, sorsközösséget vállal velük, végsőkig kitart, amit a háború alatt bizonyított is, hiszen azidőtájt szinte mindent tanított, amire szükség volt, csak magyarra nem volt lehetősége. Azon néhány pedagógus egyike volt, akik vállalták a háború okozta nehéz körülményeket, hogy az a néhány gyerek, akiknek nem volt módjuk elhagyni az országot, ne maradjanak oktatás nélkül. Számára a magyarságtudatra való nevelés egyet jelent a magyar nyelv átadásával, illetve tanárnőként a magyar irodalom értékeinek megismertetésével, hiszen szerinte ezekből tud az ember identitása a leginkább táplálkozni. Ez olyannyira fontos számára, hogy mindhárom gyereke beszél magyarul annak ellenére, hogy vegyes házasságban él. Beszámolt a vegyes házasságban lévő nehézségekről mind a házastársi, mind a gyereknevelés oldaláról is, viszont pozitív értelemben kihasználta az anyaságát, hiszen a nevelés oroszlánrésze rá maradt, s elvégezte azt a plusz munkát, hogy minden szót, minden mesét két nyelven, horvátul és magyarul is elmondott, megtanított a gyerekeinek. Elmondta, hogy ezt, tehát hogy a gyerekek épp melyik nyelvet használják gyakrabban, a család ciklusai során változik, mérlegszerűen kell elképzelni a jelenséget: bizonyos időkben a magyar nyelv felé, bizonyos időkben pedig a horvát felé billen a mérleg nyelve. „»És ezt hogy tudta megvalósítani?« (a gyereknevelés során magyarságtudatra nevelést) »Hát én biztos, hogy szerencsés helyzetben élek, hogy a szüleimnél laktunk ugye, akik soha másként nem kommunikáltak mint magyar nyelven. Sem velük, sem velem, se mással, tehát ez biztos, hogy megkönnyítette az én helyzetemet, ez nem volt sem kérdéses, sem téma, ez természetes, hogy így van. Én hiszem, hogy ők mind a hárman olyan emberek lesznek, akik… mindenből a legjobbat kapják, remélem. Tehát én ezt szeretném tulajdonképpen és hogy… a két nagyobbik orvos lesz, tehát ezt biztos, hogy tudja hasznosítani a szakmájában ezeket az értékeket, mert mindenképpen érték, és én úgy érzem, hogy ezzel nincs semmi baj.« »S a férje hogy állt ehhez hozzá?« (mély levegőt vesz) »Hát, őt is szerette volna megvaló… ez az, ez az, amikor két ember két különböző nemzetiségű, az biztos, hogy… azon kívül, hogy a te anyád, meg az én anyám, mert ugye a házasságban elsősorban ezek a belső problémák, hogy a te anyukád mit mondott, meg hogy az én anyukám mit mondott. Na hát akkor ezen kívül még az is jön, hogy mind a kettő a sajátját akarja érvényesíteni. És ugye ez egy kegyetlen harc; tulajdonképpen egy kemény harc, meg hát azért mégis az anyanyelven nevelni a gyereket, mondjuk az én esetemben ez azért jó, mert a gyereknevelés azért mégis csak az én feladatom jobban, tehát én tudom könnyebben értékesíteni ezeket a dolgokat. Viszont ha… azokban a falvakban, ahol a menyecske nem magyar nemzetiségű, hát természetes, hogy akkor ő az erősebb ugye. Azért a gyereknevelésben mindig az anya viszi a szót.

47

Horvátországi Magyarság Azért mondom, hogy én személyesen… tehát jól sikerült a nevelésem. Érvényesíteni tudtam a sajátomat, de amikor azért a nagyoknak meséltem, akkor a két magyar mese mellett mindig ott volt a két másik (horvát –D.O.) mese is, úgyhogy azért ez pluszmunka. Azért az ember hazaér este hétkor, és akkor még elmesélni egy mesét… Nehéz. Nehéz. És azért minden szót elmondani mind a két nyelven, mert amikor a kislányunk megszületett, vagyis amikor a nagylányunk kicsi volt, akkor ennek a technikáját még nem tudtam magam sem, most már azért sokkal okosabb vagyok, vagy sokkal okosabb lennék, tehát akkor ugye minden szót elmondasz egyik nyelven is, másik nyelven is. És mindig: egyszer az egyik van följebb, egyszer a másik. De valahogy a végére egyensúlyba kerül. De sok munka, sok munka.«” Mindezek ellenére nem tudta megmondani, hogy gyerekei melyik nyelven gondolkoznak, vagy melyiket tartják anyanyelvüknek, bár annyit elárult, hogy horvátul azért jobban beszélnek, mint magyarul, ezért újra magyar meséket, mondákat kezdtek olvasni, mert nem akarnak elfelejteni magyarul, hiszen a két idősebbik horvát egyetemen tanul orvosnak. Új jelenség a HMOMK általános iskolájában, hogy egyre több horvát gyereket íratnak be a szülők, akiket viszont a tanári kar nem akar magyarnak nevelni, hiszen nem azok, viszont az interjú készültekor még nem találtak kielégítő megoldást az új problémára. Ugyan az alacsony gyereklétszám aggasztja, a jövőt tekintve kifejezetten bizakodó, hisz abban, hogy a folyamat megfordítható és megfordítandó, feladatának tekinti, hogy ezt a reményt továbbadja a következő generációk számára.

ábadi Károly, az eszéki J.J. Strossmayer Egyetem BTK Magyar Nyelv és L Irodalom tanszék vezetője Egy bácskai, akkor még színmagyar faluban, 1950-ben született, szülei szegedi származásúak. Iskoláit az érettségiig Szabadkán végezte, majd Újvidéken szerzett diplomát magyar nyelv és irodalom szakon. 1972-ben házasodott, felesége drávaszögi származású, Laskóra költöztek, azóta ott élnek. A Magyar Képes Újság főszerkesztője lett, kutatása középpontjába a Drávaszög, annak hagyományai kerültek, könyveket jelentetett meg a témáról. A délszláv háború idején Pécsre, majd Gödöllőre menekültek, ahol a helyi múzeumban dolgozott 1993tól. 2000-től a Szt. István Egyetem docense. Fiával, Lábadi Zsomborral közösen dolgozták ki a magyar tanszék képzésének tervét, amely képzés 2007 őszi félévétől el is indult. A tanszék megalapításának célja részben a magyar identitás erősítése, hiszen a tárgyak döntő többsége magyarul folyik, illetve a felvételin alapvető követelmény valamilyen szintű magyar nyelvtudás is, ugyanis nem hungarológia szakot indítottak, hanem ugyanúgy, mint Magyarországon, magyar nyelv és irodalom szakot. Ugyanakkor Lábadi hangsúlyozza, hogy a tanszék nem pótolhatja a család és az egyházak szerepét a megmaradásban. Mint mondja, a szak „önismereti kurzusnak is felfogható”, hiszen a legtöbben saját magyarságtudatuk megerősítése érdekében tanulnak itt. Fontosnak tartja, s minden eszközt meg is ragad, hogy a kisebbségi magyarok fennmaradjanak, ugyanakkor a demográfiai csökkenést nem tartja megállíthatónak vagy visszafordít-

48

Horvátországi Magyarság hatónak, ezzel együtt a folyamat késleltetését elsődleges feladatnak tartja. Identitása absztrakt, komplex, számára az a magyar, aki a magyar kultúrához tartozónak vallja magát, sőt egyenlőségjelet tesz a haza és a hagyományos értelemben vett kultúra közé. „Mindenki, aki magyar nyelvet beszél, aki a magyar kultúrához tartozónak érzi magát, az magyarnak számít, függetlenül attól, hogy hol él. (…) A hazaszeretet ebből adódóan a magyar kultúrához, a magyar történelemhez, a magyar hagyományokhoz való ragaszkodást jelenti.” A haza számára valahol hivatás is, s tudja, hogy az anyaország elsősorban szellemi, erkölcsi támogatására nagy szüksége van a kisebbségnek. „Egy magyar értelmiséginek ott van a hazája, ahol szükség van rá, a munkájára, a kutatótevékenységére, és ahol a magyarság hasznára válik.” Ennek kritériumait az élő kapcsolatban, egy folyamatos odafigyelésben látja, hogy határon túliak és az anyaországiak egymást családtagnak tekintsék. Mivel a Szent István Egyetemen is tanít, vállalva az ingázó életmóddal járó plusz fáradságot, a magyarországi diákok számára képviseli a határon túliakat. Összességében ugyan nem fogalmazott meg egy markáns küldetéstudatot, de úgy gondolom, szavai mögül kiérezhető egy erős vállalástudat a horvátországi magyar közösségért, amiért a maga eszközeivel mindent meg is tesz. Mindhárom tanár esetében megfogalmazhatunk egyfajta vállalásos identitást a szó weberi-etikai értelmében: a haza, a magyarságuk számukra politikai-közéleti cselekvésük kiindulópontja és célja is egyben. Identitásuk komplex, részben tudatosan felépített, ami számukra egyfajta eltökéltséget is szerzett. Fontos része a tapasztalat, s a jövő generációjába vetett hit, hogy a magyar kisebbség megerősíthető és megerősítendő, képviseletre, hallható szóra van szükségük, melyet nem éreznek „pusztába kiáltónak”. Nevelésük alapelvei közé tartozik a magyar, akár helyi hagyományok átadása is, ami valamilyen szinten a nemzeti tudat fontosságát tagadó, sőt csak felesleges konfliktusforrásnak tekintő a globalizációs hatás gyengítéséért folytatott küzdelem is. Ehhez tartozik, melyet mindkét nevelő kiemelt az interjú során, hogy ami egyébként bármely nemzetiségre jellemző lehet, kisebbrendűségi érzésük ne legyen a többségi nemzettel szemben, hiszen magukat, a saját nemzetüket ugyanolyan értékűnek kell tekinteniük, mint a másikét. A dolgozat további részében azt is meg kívánom nézni, hogy kimutatható-e, hogy ez a felfogás mennyiben hatott az HMOMK volt diákjaira, illetve az eszéki magyar szakos hallgatók mennyiben tükrözik a tanszék Lábadi professzor által megfogalmazott szellemiségét. (Folytatjuk)

49


LIRERATURA Móricz Zsigmond

Első nap az iskolában Az iskolában nagy nyüzsgés volt. Tél elején voltak, az ablakot már nem lehetett nyitva tartani, s erős csizmaszag volt. Átázott csizmák, ruhák, otthonról hozott hagyma- és faggyúbűz. A kultúrának erős szaga van, míg igazán civilizáció lesz belőle. A tanító bejött az osztályba. Erre egy kicsit elcsendesedett a minden állati nyüzsgésnél élesebb zsivaj, de azért csak akkor lett csend, mikor a tanító felvette a legszükségesebb tanszert, a nádpálcát, és jó erősen megcsapkodta vele az asztalt. A tanító azonban tudta, hogy figyelmet csak érdekességgel lehet felkelteni, ezért igen érdeklődő hangon azt mondta: - No, gyerekek, mit hoztam? Kit hoztam?... Egy új iskolatársat hoztam nektek... Ki ez az új iskolatárs, nézzétek csak meg... Rojtos Bandi a neve... Rojtos Bandi... Megértettétek? A gyerekek már jó be voltak törve az iskolai fegyelembe, s tudták a kötelességüket. Kórusban kiáltották fel: - Meg-ér-tet-tük. A tanító helyeselve egyet csapott az asztalra. - Nagyon jól van... Na, Rojtos Bandi, hát ezután itt lesz az otthonod. Ez az iskola... Látod? Voltál te már iskolában? A kisfiú a terem közepén ellenségesen állott, a szemöldökét összerántotta, s azt mondta nagy nyugalommal: - Vót a fene. Erre egy fél pillanatra halálos csönd támadt, akkor azonban, előbb kuncogva, majd nyerítve, hahotázva, kukorékolva, höpögve s ugatva, kitört a kacagás. A gyerekek odavoltak a boldogságtól. Már ők megfogott, megnyesett és igába szoktatott csemeték voltak. Sokat még nem tudtak, de annyit igen, hogy ilyenféléket, hogy fene, nem szabad, nem lehet, tilos kimondani a tanító úr meg a tisztelendő úr meg más urak előtt. Most aztán gyermeki szívük egész boldogsága kiforrt és elpezsdült, hogy jön egy új kisfiú, és elkezd itt fenézni... Hűj, mit fog ez mindjárt kapni! Egymás hegyin-hátán tolongva lesték, a tanító úr hogy harapja le azonnal a fejét. De a tanító úr modern ember volt, akit nem lepett meg felettébb a dolog, rácsapkodott az asztalra a pálcával, és azt mondta: - Csend legyen!... Rojtos Bandi, tudod te, mi az a fene? Rojtos Bandi nem szólt. Még jobban összehúzta szemöldökét, és ránézett a tanítóra. Kicsit

50


Az iskolatáska terhe

51

Horvátországi Magyarság lesből, védekezésre készen, mint aki meg van szokva, hogy az embernek harapós kutyákkal csínján kell bánni. - A fene, az egy nagy betegség... - folytatta oktatva a tanító. - Egy nagyon nagy betegség... Akire az rájön, az összeesik, keze-lába rángatózik, a szájából jön a hab, sápadt lesz, elájul. A kisfiú lenézően pillantott rá a tanítóra: - ’Sz az a nyavalya! A tanító megijedt, a tekintélye volt kockán. Ő is tudta, hogy a nyavalyatörést írta le, de viszont nem tudta, hogy mi hát a fene. Egyszerre megnyúlt az arca, megvakarta a fejét, s azt mondta: - Nagyon jól van, nagyon értelmes gyerek vagy. Odalépett hozzá, s megveregette a vállát. - Látjátok - mondta az osztálynak -, hogy helyén van az esze ennek a Rojtos Bandinak... De én nem azt kérdeztem tőled, hogy mi is az a fene, hanem azt, hogy vótál-e mán iskolába. Vótál? - Nem - mondta a kisfiú. - Na látod. Ez már egy értelmes felelet. Ezt akartam hallani. Tehát te még nem voltál iskolába. Most itt vagy... Látod, hogy ez az iskola! Egy nagy szoba, ahol sok iskolapad van. Ezekben a padokban ülnek a hozzád hasonló kis iskolás fiúk... Miért jönnek ezek ide? Na, mit gondolsz, miért? - Tudja a Jehova! A tanító megijedt. Már megint nyitva hagyta a feleletet, nem rágta jól a gyerek szájába. Erre vigyázni kell, mert ez cirkuszt csinál belőle. - Nem azt kérdeztem, mit tud a Jehova, mit nem. Tudod-e, miért jönnek ide? - Bánja a kutykorékos fityegő! Erre az iskolából megint kitört a védhetetlen kacagás. A gyerekek egymástól kérdezgették, mit mondott, s nem lehetett csillapítani az egész siserahadat. Az apróságok a szájukba tömték maszatos ökleiket, és vijjogva kacagtak. - Ne nevessetek! - kiáltotta el magát a tanító; aki kezdte elveszíteni a hidegvérét. Különben is rosszkedve volt, mert ma jött az értesítés, hogy a fizetését megint nem kapja meg. Harsogva csillapította le az osztályt: - Nem szabad nevetni azon, amit ez a fiú mond, mert ez a kisfiú még nem járt az emberek közt, ez eddig mindig csak az erdőn meg a mezőn élt. Kint a szép délibábos magyar pusztaságon. Rojtos Bandinak az édesapja csikós... Erre az egész gyermeksereg új kíváncsisággal nézett a kis legényre, aki úgy állott a terem közepén, mint egy nagy legény a kocsma közepén, mikor éppen arra készül, hogy kihányja az ivóból a csőcseléket. Nagyon helyes volt, ahogy ott állott, kipirult arccal, a szemébe csapódott hajjal és villogó, fekete szemekkel. - Csikós, csikós - sustorgott a szó. A falusi gyerekek szemében a csikós valami kivételes helyzetben van. Voltak itt úri gyerekek, a jegyző meg a földbirtokos fia meg egy özvegy

52

Horvátországi Magyarság úriasszony két gyereke, azok félve néztek Rojtos Bandira, mint valami betyárra. A parasztgyerekek pedig kíváncsian és szinte irigyen nézték; csikósgyerek. Ejha! - Tudjátok, ki a csikós? - szavalta a tanító. - A puszták királya. Ott száguld a ló hátán esőben, viharban. Olyanokat mondott, mint a népszínművekben tanulta, és a puszta romantikájával magába szedte valaha. - A csikósnak bátornak kell lenni. A csikós nem fél senkitől és semmitől. Se a farkastól, se a tolvajtól. A legvadabb lóra is rá tudja vetni a... a... Elfelejtette azt a szót, hogy pányvát, már majdnem azt mondta, hogy ponyvát... - Hát meg tudja-e apád fogni a legvadabb lovat? No, Rojtos Bandi? Földhöz tudja-e vágni a te apád a vadlovat? - Még magát is! - mondta a gyerek. Az iskola megint hujja-hóban tört ki. A tanító izzadt. Már nagyon kezdte bánni, hogy egyáltalán belement egy ilyen áldatlan vitába a puszta gyermekével. Evvel dolga lesz, míg rászoktatja az iskolai fegyelemre. De az ellenállhatatlan kultúrkötelezettség nem hagyta békén. Mindenáron a meggyőzés és a fölibe kerekedés eszközeivel, a kultúra szerszámaival akart hatni rá. - Engem?... Miért akarna engem legyőzni, Bandi fiam?... Én nem járok a pusztán, én nem akarom a te apád lovait elkötni. - Nem is tanácsolnám... A tanító megtörölte a homlokát, s nevetett keservesen. - Én a te apádnak azt a szívességet akarom megtenni, hogy fiát megtanítom, hogy okos ember legyen, hogy tudjon írni-olvasni, számolni, hogy be ne csapja senki, ha megnő, és belőle is csikós lesz. Csikós akarsz lenni, ugye, Bandi fiam? - Én nem. - Hát mi akarsz lenni? - Soffér. A tanító megörült. Ha sofőr akar lenni, akkor meg lehet fogni a szívét, a lelkét. Ha ebben a kis vademberben kultúrvágyak vannak, akkor el lehet majd találni azt a szálat, amelyen megindul, és majd megleli az igazi hangot. Nem is vitatkozott hát vele tovább, hanem azt kiáltotta: - Sofőr?... Hát ez nagyszerű! Ez nagyszerű, fiam! Ez a jövő. Ez az igazi élet, és akkor aztán csakugyan szükség van rá, hogy tanulj... No, jól van, ülj csak be ide az első padba, és legyél csendben, majd megtanulod azt is, hogy mi az a sofőr, és milyennek kell lenni, aki sofőr akar lenni. A gyereket megfogta, s erővel leültette, lenyomta az első padba, azzal a kétes érzéssel, hogy itt bizony nemigen győzött, inkább röstellte magát, hogy kibújt a következetes vita elől. Az osztály azonban nem nyugodott meg, a hátsó padokban felállottak a fiúk, hogy megnézzék a csikósfiút, nem lehetett a tanítást elkezdeni, mert nyugtalanság volt és izgalom. Ő azonban igyekezett nem törődni a dologgal, majd csak elcsendesednek. Majd megszokják, s a pusztai gyerek is beletörődik a változhatatlanba.

53

Horvátországi Magyarság Néha ránézett a fiúra, aki úgy ült, mintha minden pillanatban kész volna felugrani. Az ajtót úgy mérte, hogy szükség esetén hogy lehet rajta kijutni. Aztán gondosan és aggodalmasan tanított. A fegyelemre ma különösen vigyázott, mert érezte, hogy csak az osztály közszelleme hódíthatja meg a gyereket. Az majd leigázza és elmossa egyéniségének szögleteit. Egyszer csak, az óra végén, nagy ribillió támadt. - Mi történt? A gyerekek a fiú körül mind felugráltak, s valamennyien roppant izgalomban néztek rá. - Tanító úr, elvette, tanító úr, elvette! - sikoltott mindjárt sírásba fordulva a fiú mellett ülő kisgyerek. - Mit vett el? - A késemet. A tanító odament. A síró gyereket lecsillapította, megsimogatta. Kiderült, hogy Rojtos Bandi az iskolapadra kitett kést a kis társa elől elkapta, s markában szorongatja. - Miért vetted el? – kiáltott rá ingerülten. - Jó bicska! - mondta Rojtos Bandi nevetve, de a szeme szikrázott. - De nem a tiéd. - Most mán az enyim. A tanító elképedt. - Hát te nem tudod, mi az enyim-tiéd? - Tudom én. E mán az enyim. - Nem a tied. Nem érted? Ez nem a tied. - Jó lesz e nekem. Enyim lett má. - Hogy lett a tied? - Kinéztem. Osztán elvettem. A tanító összecsapta a kezét. - És akkor már a tied? - A hát. Ennek a gyereknek semmi fogalma nincs a magántulajdonról. Vér tódult a tanító fejébe. - Tedd le rögtön azt a bicskát! Az nem a tied! Értsd meg, hogy nem a tied... Állj fel!... A gyerek felállt. - Tedd le! - Nem teszem. - Tedd le rögtön! - Az istennek se. - Nem? - kiáltotta magánkívül a tanító. - A fene egyen meg, te taknyos! Teszed le rögtön a bicskát! Belemarkolt a hajába. - Teszed le rögtön?!

54

Horvátországi Magyarság A gyerek egyet gondolt: - Magának adom. A tanító eleresztette a fiú fejét. Hirtelen elszégyellte, hogy így elragadtatta magát. De most már enyhébben mondta: - Nekem adod? Nekem csak azt adhatod, ami a tied. Nekem adhatod az árvalányhajat a kalapod mellől. - Legyen a magáé. Szedek én mást. - Vagy a csizmát, ami a lábadon van. - Rabolja el. - Nem vagyok rabló... A nádpálcával nagyot ütött a padra. Hirtelen megint felülkerekedett benne a pedagógus. - No, jól van, ha úgy tetszik neked, egy napra legyen a tied, de holnap visszahozod. - Nem hozom én. - Hát hová teszed? - Inkább behajítom a csordakútba. A tanító nagyot nézett. Csődöt mondott minden tudománya. - De barátom, akkor jönnek a csendőrök, és elfognak. - Nem félek én tőlük. - Miért nem? - Felülök a Csillagra, osztán akkor gyühetnek utánam. (1942.09.05-én, 68 éve hunyt el Móricz Zsigmond író, újságíró, szerkesztő)

55


Tóth Erzsébet

Nagymama pirítósa Az égett pirítós illatát citrompótlós teával. Ahogy átlebeg a téli konyhán. Azt kérném, ha lehetne. De nagymama is kellene hozzá, nagymama-morgás: dehogy égett az oda, és kaparja rettenetesen, és hullik szöszke hajunkra a feketeség, mert ott gyülekeztünk a lábánál, mint a kiscsibék. Azóta is jobban szeretem a pirítóst, ha füst- és koromízű, ennyi maradt a nagymama-fényből. Tízóraira zsíros kenyér almával, a kenyér épp csak megvakítva, délre lebbencsleves és paprikás krumpli, uzsonnára dinnye kenyérrel, ősszel dió és kenyér, este aludttej a déli paprikás krumplival, és volt még néha vacsora után egy pohár frissen fejt habos-langyos tej, hogy könnyebb legyen az álmunk. Alvás! Adta ki nagyanyánk a parancsot, de kikönyörögtük, hogy legalább délután a földön aludhassunk. A délutáni alvást anyánktól kapta parancsba nagymama,

56

Horvátországi Magyarság meg ne tudja, hogy délután nem aludtunk. Kell a gyereknek az alvás. Megvártuk, hogy nagymama eltűnik valahová a kert végébe, és nyomás! Föl a padlásra. Elhelyezkedtünk kényelmesen, harapdáltuk ki a mákgubókat, szórtuk torkunkba áhítatosan a csodás hamvaskék mákszemecskéket. Ezt gyakran a mákföldön is megtettük, a félig érett mák sokkal finomabb volt. Ópiumról akkor még nem hallottunk. Mákteáról sem, amivel néhány parasztasszony itatta nyűgös csemetéit. A mi nagymamánk nem volt olyan. Hajnalban kelt, hogy pár kiló krumplit becipeljen a piacra, és az áráért nekünk málnát vegyen. A mi kertünkben sem termett minden. De ami ott és akkor termett, azóta mindenhonnan hiányzik. Valami mindig található az óriás fehér tányérok közepén ügyesen elrendezve, és mi piszkáljuk rendületlenül, közben arra gondolunk, hogy kellene valami ős nagymama-sűrítmény, ami hosszú távon megízesíti az életet.

57


Nagy Gáspár

Nyárvég Azért oly gyönyörű az ég azért oly ünnepélyes fess kék mert ma repülőznek a fecskék S amint hangtalan propellerezik az étert begyükbe gyűrnek pár ezer mérföldet néhány száz kilométert Eszik falják a messzeséget kéknél kékebbre festik a kéket A tengertől földet foglalnak vissza a télből nyarat forgatnak vissza a nyártól tavaszt áhítnak vissza Amikor visszatérnek az ég legtisztábban tiszta

58

Horvátországi Magyarság

Recommend Documents