Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta

ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Médiaközpont Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából.

HISTORIA

Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János

FORTUNA HUNGARORUM

Szerkesztőség: Kontra Ferenc, Mák Ferenc

Mák Ferenc „Idvez légy kies kikelet”. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15

Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt

LITERATURA

Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Vijenac Ivana Meštrovića 26/f. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr

Pál Tibor Oktatás a középkorban a Délvidéken. . . . . . . . . . . 5

Bence Lajos Kettős kisebbségben. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8

Szerb Antal, a legendateremtő író . . . . . . . . . . . . . . . . 25 Szerb Antal A választott lovag. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 Hogyan bukkannak fel életünkben a csodák?. . . . . . 43 Lázár Ervin Lehel kürtje. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Tamási Áron Május, vagy a Boly hava. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49

Nyomda: Tiskara Pauk, Cerna, Mala Cerna u. 26. A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2011. godinu.

3


HunCro

Eszék, 2011

4


HISTORIA Pál Tibor

Oktatás a középkorban a Délvidéken A korai középkor nyugat-európai társadalmában az írás-olvasás tudományát csupán az egyháziak őrizték. A papság a latin nyelvű szövegeken sajátította el, majd adta tovább a római katolikus vallás hittételeit. Ezért szüntelenül olvasták és másolták a Szentírást és a szentírást magyarázó szövegeket és könyveket.1 Az első iskolák a kolostori iskolák voltak.2 Szent Benedek alapította 529-ben a Monte Casino-i kolostort és írta meg a kolostori élet szabályait a Regula monasterium c. művében, amelynek lényege, hogy kimondta: minden szerzetes köteles naponta szellemi munkával foglalkozni, azaz olvasni. Hasonló tanokat vallott elődje, Szent Ágoston is a nyugati egyház egyik főideológusa főművében a De civitate dei-ben (Isten állama).3 Szent Benedek utasításai alapján minden bencés kolostorban iskolát kellett nyitni, amelyek a VI. századtól a XV. századig fontos művelődéstörténeti szerepet töltöttek be. 789-ben az aacheni zsinat határozatot hozott a káptalani vagy székesegyházi iskolák létrehozásáról (ez volt a második típusa a középkori iskolarendszernek), elsősorban a világi papok műveltségének emelése céljából.4 Idővel az állam és a közigazgatás fejlődésével szükségessé váltak a képzett írástudók. Ezt az oktatást is káptalani iskolák végezték. A káptalani iskola élén a prépost állt. A tényleges oktatást az olvasókanonok (lector) végezte és irányította. Segítője az iskolai munkában az éneklőkanonok (cantor) volt. Az olvasókanonok egyben a főigazgató szerepét is betöltötte és ő vizsgáztatott. 1073-ban a római zsinat elrendelte, hogy a káptalani iskolákat magas képzettségű tanárokkal kell megerősíteni. A későbbiekben tovább követelték a tanárok és oktatók minél magasabb képzettségét.

1

2 3 4

ővebben: Kristó Gyula, Magyarország története 895-1301, Budapest, 1983; Irsai Angéla, Magyar B történet 1301-től 1526-ig, Újvidék, 2002; Петар Рокаи-Золтан Ђере-Тибор Пал-Александар Касаш, Историја Мађара, Београд, 2002; A magyarságtudomány kézikönyve, szerkesztette Kósa László, Budapest, 1993 Dr. Horváth Mátyás, Bács-Bodrog vármegye közoktatása a mohácsi vészig, BÁCSORSZÁG milleniumi szám, Szabadka, 2000, 11-12 Révai Nagy Lexikona, I. köt, Budapest, 1911, 170 Dr. Horváth Mátyás, id. mű, 11

5

Horvátországi Magyarság Az iskola tananyagát az ún. hét szabad művészet alkotta. Ezeket hét csoportra osztották:5 1. TRIVIUM: grammatika (latin nyelv), retorika, dialektika; 2. QUADRIVIUM: asztronómia, aritmetika, geometria, zene. Egészen a XV. századig, azaz a reneszánsz korig, a világi értelmiség képzésében nem tartották magukat szigorúan a fenti tanrendhez. A világi ifjak nevelésében a középkor folyamán nagyobb szerepet kapott a latin nyelv (grammatika) oktatása mellett a dictamen, azaz a közjogi írásbeliség ismerete, továbbá a naptárszámítás, csillagászat, egészségtan és az énektudás (egyházi éneklés). A középkor harmadik iskolatípusa a plébániai iskolák voltak.6 Szinte egyidőben jelentek meg a káptalani iskolákkal, a korai középkortól a reneszánszig, illetve a középkor végéig léteztek. Ezeknek a feladata a falvak és más települések fiataljainak képzése volt, elsősorban a gregorián énekek, könyvek olvasása stb. megatanulása céljából. A plébániai iskolák elterjedése hozzájárult az olvasni tudás szélesebb körű elterjedéséhez. A tanítás a plébániákon folyt. A honfoglaló magyarok már e három iskolatípus gyakorlatával találkoztak. A kereszténység felvételével megalapították iskoláikat is a kor szellemében. Vidékünkön az Árpádok korában a legjelentősebb tanintézmények közé a bácsi káptalani iskola tartozott, amelyet 1092-ben alapítottak.7 Feladata elsősorban a világi papképzés volt. A bácsi székesegyházi iskolán kívül ún. társkáptalanok működtek még Titelen, Kőben és Háj-Szentlőrincen. A kői káptalani iskola (a mai Begeč) csak a tatárjárásig maradt fenn, miután átköltözött a mai Bánostorra. A Délvidéken a káptalani iskolákon kívül voltak monostori iskolák is, amelyek Bodrogmonostor, Ders, Gajdel, Bodrogsziget, Bátmonostor, Bács, Baja, Futak, Kabol, Küllőd, Czobor-Szent Mihály és Zenta településeken működtek.8 Ezeknek az iskoláknak feladata elsősorban a szerzetesek képzése volt. Ők grammatikát, dialektikát és retorikát tanultak, amelyek a TRIVIUM csoportjába tartoztak. Bács és Bodrog vármegyén kívül pátriánkban Marosváron és Csanádon is működtek egyházi iskolák a középkorban.9 A marosvári iskola Gellért püspök (Szent Gellért) alapítása, s a kezdetben papokat nevelt abból a célból, hogy magyar papok oktassák a magyar népet a kereszténységre.10 A marosvári iskola Gellért püspök jóvoltából a külföldi iskolák mintájára szerveződött, s fő tárgyai a vallásoktatáson kívül az olvasás, írás, számolás, latin nyelv és ének voltak. Ahogyan a térítés haladt előre, Gellért püspök mind több gyereket, 5 6 7 8 9 10

r. Horváth Mátyás, id. mű, 11 D u.a., 12 Bács-Bodrogh vármegye, I. köt, szerkesztette Borovszky Samu, Budapest é.n. (1909), 52 u.a., 88 Torontál vármegye, szerkesztette Borovszky Samu, Budapest, é.n. (1909), 385-386 Temes vármegye, szerkesztette Borovszky Samu, Budapest, é.n. (1909), 254

6

Pál Tibor: Oktatás a középkorban a Délvidéken ifjat, nemesifjat és elhagyatott gyermeket küldött és gyűjtött össze Marosvárba oktatás, tanulás és nevelés céljából. Az Árpádok korában jelentős iskola volt még a csanádi iskola is, amely magasabb fokú képzést biztosított.11 A középkori változások magukkal hozták az oktatási rendszer világiasodását is. Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyházi reformátorok mellett megjelentek a laikusok is, akik a társadalom megújulását hirdették. Ez volt a reneszánsz jellemzője. E gondolatrendszer elődje a XIII. és XIV. században a humanizmus volt. Az életcélja továbbá nem az Isten országa, hanem a földi élet elviselhetőbbé tétele volt. Ebből kifolyólag a reneszánsz embere az ókor emberideáljához fordult. Ez a forradalmi gondolkodásmód gyökereiben rendítette meg a középkor emberének gondolkodásmódját és gondolatvilágát. Az addigi hagyományos tantárgyak mellett a mai természettudományok elődeinek diszciplinái is megjelentek az oktatásban. Emellett a gyakorlati tantárgyak, mint pl. a festészet, rajzolás, szobrászat, építészet és kézművesség is helyet kaptak az oktatás rendszerében, persze, mint napjainkban is, speciális képzés formájában, azaz szakiskolákban. Magyarországon ez a fajta képzés Hunyadi Mátyás korában élte virágkorát. A humanista és reneszánsz oktatás hatását vidékünkön is éreztette, elsősorban a mai Szerémség területén Kamanc városában, ahonnan az első magyar nyelvű bibliafordítás is származik (Vulgata, Huszita biblia). Fordítói Tamás oltáros pap és Újlaki Bálint voltak.12 A humanizmus és reneszánsz korszakához tartoznak Közép-Európában az egyetemek is, mint pl. a prágai, krakkói, bécsi, és rövid ideig a pécsi, majd az óbudai egyetem. Ezeken sok, vidékünkről származó ifjú tanult, akikből oktató, főpap, állami hivatalnok stb. lett.13 Hozzájuk csatlakoztak még a patinás nyugat-európai egyetemeken, mint pl. Padova, Vicenza, Bologna, Párizs stb. tanult ifjak is, erősítve a kialakuló nemzeti öntudatot, amelyet a török hódítás kezdete nehezített meg úgy Magyarországon, mint vidékünkön.14 E nehéz körülmények között indultak az éledő reformációs gondolatok útjaikra, mintegy jelezve az új ideológiát, a polgárosodást, amelynek nyomait vidékünkön is fellelhetjük XV–XVI. századi történelmünkben.

11 T emes vármegye, szerkesztette Borovszky Samu, Budapest, é.n. (1909), 254 12 Uri Ferenc, Kamancz (Kamenica) mezőváros középkori története 1237-1526, BÁCSORSZÁG, I-III, Szabadka, 2003, 19 13 Matijevics Lajos, Diákműveltségünk a külföldi egyetemek névsorai tükrében a 14-16. században, Hungarológiai közlemények, 10. sz., Újvidék, 1972, 47-54 14 Bács-Bodrogh vármegye, I. köt., 88-89

7


FORTUNA HUNGARORUM Bence Lajos

Kettős kisebbségben A szlovéniai magyar irodalom identitáskeresési kísérletei A sors azzal a keggyel ajándékozott meg, hogy részt vehettem egy nagyszerű, akkor még csak a kaland lehetőségével kecsegtető „felvállalásban”, amelyet később egyre sűrűbben muravidéki, illetőleg szlovéniai magyar irodalomnak neveztünk. Az elmúlt fél évszázadban a muravidéki szellemi mozgás olyan csodákat produkált, amilyenekre nincs, vagy csak elvétve van példa a Kárpát-medencében: új irodalmi ág született, az illyési öt-, később hatágúnak mondott sípnak újabb ága. Nem tudjuk másnak, mint a véletlen művének tulajdonítani, amolyan „eleve elrendeltnek” azt a tényt, hogy a szlovéniai magyar irodalom előtörténetének egy csodálatos fejezetében, a 16. században olyan művek születtek Alsólendván, amelyek a régi magyar irodalomnak is reprezentáns alkotásaivá váltak. Illusztrációnak csak két szerzőt említsünk, Ráskai Gáspárt és Tőke Ferencet. A reformációval a három részre szakadt ország Mura menti szögletében az első nyomtatott könyvek is megjelentek, Kulcsár György prédikátor művei, melyek a magyar prédikációs irodalomnak a csúcsát jelentik. Hogy aztán nagyon sokáig újra ne történjen semmi, legfeljebb a 19. század végének gyorssajtó-termékei között bukkanjon fel ismét egy-egy, a romantikából és a szentimentalizmusból kinövő alkotás. Az újabb csoda – paradox módon – arra az időszakra esik, amikor a szocializmus és a szocialista realizmus munkára fogta a pedagógusból lett újságírót, csasztuska-irodalmat szaporítandó kezdő tollforgatót, hasznos társadalmi tevékenységet várva el tőlük, az új rend megszilárdítása és a tanuló ifjúság (Titó „ifjúsága”), valamint a soha ki nem hajtó „szocialista erkölcs” kivirágoztatása ügyében. Közhelynek számít, hogy irodalmi hagyományt teremteni egy vidéken sem volt könnyű feladat, különösképpen a peremvidéken nem, ahonnan a „szellem vendégei” csakhamar elkívánkoztak, mert a szóródás itt nagyobb volt, mint másutt. A múzsák földjének számított valaha ez a vidék is, főleg a középkorban, akárcsak a Murán túli Muraköz, vagy a Délvidéknél maradva Baranya, ahol a szellem emberei szívesen tartózkodtak. A Mura vidéke is ilyen volt; bizonyítékul következzék itt néhány olyan emlék, melyek a fönt elmondottakat kétségtelenül bizonyítják. Kezdődjék a felsorolás az itt talált legrégibb írásos dokumentummal, amely Bagonyai ráolvasások címen ismert a középkori szövegemlékek sorában. A profán tárgyú nyelvemlék 1488-ból való, s mint címéből is kiderül, sámáni

8

Bence Lajos: Kettős kisebbségben „gyógyító szöveget” tartalmaz. Építészeti emlékeink is, a nagyszámú gótikus emlék, a Szent László királyt ábrázoló freskók, Aquila János művei a fönt elmondottakat támasztják alá. Irodalom- és nyomdatörténeti szempontból azonban kétségtelen, hogy a 16. századi lendvai nyomdászat és ennek termékei bírnak a legnagyobb jelentőséggel a Lendva-vidék kultúrtájjá való minősítése szempontjából. Azt is mondhatnánk, hogy a 16. századi lendvai irodalmi megnyilvánulások nemcsak a Zala megyéhez tartozó Alsólendvának, hanem a régi magyar irodalomnak is egyik figyelemre méltó periódusát képezik. A második kezdés, az ötvenes évek végének kedvezőbbnek tűnő politikai konjunktúráját kihasználva, már némi tudatosnak is mondható „irodalomteremtő szándék” jegyeit is magán viselte. Vlaj Lajos Versek címmel megjelentetett válogatása a II. világháború utáni könyvnyomtatás első termékeként az időközben elnémult költőnek a 30-as évekből származó zsengéit tartalmazza, néhány sikerültebb verse pedig a háború embert próbáló idejének szorongatott helyzetét idézi meg. Posztumusz kötetét (Szelíd intés, 1968), melyben a versek zömét az 50-es években írta, már áthatja a szocialista realizmus, a legtöbb esetben semmitmondó, a sztálini érát és a Szovjetuniót dicsőítő prózavers. Egyetlen felcsillanása ennek a korszaknak Illyés Gyulához írott verse, melyben egyfajta új, népies hangot próbálgat. A 70-es évek elején jelentkezett az a csoport, amelyet Tavaszvárás-nemzedékként szokott emlegetni a hazai irodalomtörténet-írás és a kritika. Napvilágot látott egy közös antológia, melyben három alkotó, Szúnyogh Sándor, Varga József és Szomi Pál, az akkorra már más publikációk révén is ismert „derékhad” írói-költői jelentkeztek. A 70-es évek irodalmi termését, immár önálló szerzői jelentkezéssel, az ő műveik jelentik (Varga József: Naphívogató, Szúnyogh Sándor: Halicánumi üzenet, Szomi Pál: Őszirózsa). A csodaváró hangulatra ránehezedett a „légüres tér” nyomasztó hangulata, a visszhangtalanság, nem utolsósorban pedig az, hogy segítséget sem az anyanemzettől, sem a távoli Vajdaságból nem várhattak az írók. Segítség, ha jött is, annak „kénkő szaga” volt, letarolva a friss termést, a zsenge növényt. Természetesen a kritikára gondolunk itt: a „kritikaínség” következtében minden bíráló szó „robbant”, minden elmarasztaló kinyilvánítás gyanakvást és ellenséges légkört szült. Politikai cselekvésnek könyvelték el az írók, saját belső ügyeikbe való beavatkozásként vették. Az is az igazsághoz tartozott, hogy az irodalmat nagyban felügyelő nemzetiségi politika sem állt a helyzet magaslatán, amikor ennek az irodalomnak az útjait jól-rosszul egyengetni kezdte. Nem volt cenzúra, helyette valamiféle lojalitásból eredő öncenzúra működött, amely nem volt értékorientált. A cenzúra pedig nem törődött a magyar könyvekkel, hiszen az ezek feletti őrködést a magyar kisebbségpolitikusokra bízta. (A formális szerepet ellátó „szerkesztői bizottságokban” pedig politikai részről olyanok ültek, akik azt sem tudták, mit kell támogatni, s mit nem.) Talán éppen ennek tudható be, hogy e sorok írójának egyik igen szerencsétlen elszólása egy kötet kapcsán, melyben „a kiadói politika önkényéről” beszélt, nagy vihart kavart a politika berkeiben. Elevenjébe vágott azoknak, akik magukat a „tudatos” nemzetiségi politika képviselőinek kiáltották ki. Igaz, hogy a pártalapon létrejövő, amolyan „népfrontos”, szakszervezeti védettséget élvező

9

Horvátországi Magyarság szélárnyék úgysem használt volna. Az írók, kezdve a Tavaszvárás íróival, igen szabad légkörben alkothattak. A cenzúra nem, de az öncenzúra, mint azt már fönt kifejtettük, igen keményen működött. Szomi Pál első regénykísérletét (Szeretni kell) tönkre is tették a kétnyelvű oktatás „pedagógiai gyakorlatából” beemelt, annak pozitívumait váltig hangoztató politikai doktrína szócsöveként szerepeltetett szaktanácsos-tanár monológjai, intelmei, a betüremkedő aktuálpolitikai „beáramlások”, a szocialista-kommunista „eszményi ember” mintapéldája. A regény részleteiben, például az „osztályozó konferencia” részben, hemzsegnek az éppen aktuális ideológia hamis frázisai. Az elszigeteltségben létező, de az európai avantgárd új áramlataira is figyelő muravidéki magyar költők (főleg Szúnyogh Sándor) a jugoszláviai magyar avantgárd fővárosára, Újvidékre figyeltek. A kirekesztettség érzése azonban így sem szűnt meg, s bár a Vajdaság később „közelebb került” az ottani írókkal kötött barátság, szellemi összhang révén, a Tartomány nem szűnt meg – Arany Jánossal szólva – „távoli tartomány” lenni. Bori Imre a 60-as és 70-es években az itteni irodalmi kísérletezést találóan, ugyanakkor szűkszavúan a „könyvekben létezés” kifejezéssel jellemezte. S bár az ifjú tehetségek számára a szlovéniai magyarok egyetlen hetilapja (Népújság), illetve ennek irodalmi rovata mellett a Lendvai Füzetek és a később folyóiratpótló funkciókat is felvállaló Naptár (A muravidéki magyarok szemléje) is nyitva állt, a hangsúly mégiscsak a szerzői, önálló kiadványokon volt. Az évenkénti egy-két magyar könyv kiadását országos-szlovéniai viszonylatban a Muravidéki Kiadó (Pomurska Založba) vállalta fel. Legtöbb esetben a Naptáron kívül még egy könyv jelentette az éves könyvkiadási kontingenst. Ezért a 70-es évek végén ők maguk döntöttek a nyitás mellett. Akkor született az az antológia, egy addig is működő sorozat új darabjaként, amely Sozvočje – Összhang címen vált ismertté. Az 1979-ben megjelent Összhang antológiával olyan kultúrtörténeti „misszió” vált valóra, amelynek keretein belül a határon túli írók először szerepeltek együtt az anyaország szomszédos megyéinek (Vas és Zala) íróival-költőivel két közös, a Muravidéken szervezett irodalmi esten, közönségtoborzó bemutatkozáson. Az első, a Kárpát-medencében is egyedülálló vállalkozást a határ mindkét oldalán kitörő lelkesedéssel fogadták a szerkesztők, illetve a szerzők. „Az Összhang egy újfajta irodalmi akció első lépése. Mintha láthatatlan kezek felszedték volna a szellemi határkarókat: két ország költői találkoznak a könyvben” – áll a kiadvány fülszövegében. A nagy vállalkozás, illetve „újfajta irodalmi akció” azonban felemásra sikeredett, hiszen a szerkesztők szeme előtt – az eredeti elképzelés szerint – egy kétévente váltakozó helyszínen megjelenő antológia-sorozat lebegett. Visszhang címmel meg is jelent egy kötet a nyolcvanas évek közepén Zalában, de ebbe a muravidéki írók – vélt, illetve valós esztétikai hiányosságokra hivatkozva – már „nem fértek be”. A nyolcvanas évek elején folytatódott a sorozat; előbb a karintiai szlovén költőket láttuk vendégül az Összhang második, a kézfogás jegyében született kiadványában, később a muravidéki szlovén írókkal készült még egy antológia. S ezzel – a máig hiányolt – kapcsolatépítési szándékkal készült antológiáknak, közös kiadványoknak is vége szakadt.

10

Bence Lajos: Kettős kisebbségben A muravidéki magyar irodalom nagy eredményének kell elkönyvelnünk az 1988-ban megjelent Muratáj irodalmi, művészeti és társadalomtudományi, kritikai folyóirat első számát. A folyóirat – küldetésének megfelelően – a „szűrő” szerepét igyekezett felvállalni, a „gyűjtsd a termést kalangyába” jelleget meghaladva, a kritikai számadás-jellegnek is teret adva. Művelődéspolitikai szempontból azonban a könyvkiadás teljes autonómiájának kezdetét is jelentette a folyóirat megjelenése. Egy új, az irodalmi élet minden szegmensét felölelő intézményesedés kezdetét jelentette az írói összefogással létrejött, írók, kiadók és olvasók toborzását is magában foglaló formula. Az anyanemzet irodalmi szerveivel való szorosabb kapcsolatépítés mellett, mely a 80-as években vált intenzívebbé, a határon túli magyar irodalmak felé való orientálódás a rendszerváltás tájékán programmá vált a Kárpátmedencei magyar kisebbségek számára. A szlovéniai magyar irodalom „intézményesítése” szempontjából azoknak a törekvéseknek is nagy szerepet kell tulajdonítanunk, amelyek az írószövetségek felé irányultak. Előbb a szövetségként működő Szlovén Íróegyesület felé fordultak az itteni írók, hogy a nemzetiségi politika szempontjából is előnyösnek, amolyan „legalizáltnak” tűnjön az egész eddigi könyvkiadás és az erre „pazarolt” pénz. Minekutána tudomásukra jutott, hogy a Szlovén Íróegyesület tagjai között olyan, hazájukban disszidensnek számító írók is vannak, mint a szerb Miodrag Bulatović (Ötödik ujj stb.), mi is tagfölvételhez folyamodtunk. Szerencsétlenségünkre a végső elbírálást végző szerv – nyelvi problémákra hivatkozva – éppen azoknak a szerbimádatukról híres, a Fórum holdudvarába tartozó, abszolút lojális magyar íróknak-irodalomtörténészeknek adta recenzióra a műveinket, akik különböző esztétikai-ideológiai „éretlenségre” való hivatkozással nemleges véleményt adtak a felvételi kérelemre. A Magyar Írószövetségbe való bejutásunkat a rendszerváltásig a tagság állampolgársághoz való kötése akadályozta. Erről a problémáról többször tárgyaltunk Cseres Tibor akkori elnökkel; a jég akkor tört meg, amikor a rendszerváltás tájékán Jókai Anna vette át az akkor még egységes írótársadalom vezetését. A magyar írók – nyilatkozta később – ekkor (előtte, de utána sem volt példa erre) szinte közfelkiáltással döntöttek a határon túli írók felvételéről. A „külhoni” tagsági könyvecskét postán továbbították az írókhoz. A 90-es évek végén tovább folytatódott az intézményesülés, hiszen a Pomurska Založba végül is felmondta a magyar könyvekkel való törődést, bár egyértelmű haszna származott belőle. A válás tényét egy, az 1987-es könyvkiadási programban megjelent, nyelvi és tipográfiai-szerkesztési hibáktól hemzsegő, lektorálatlan Szomi Pál-novelláskötet váltotta ki. Az írók felháborodását Varga József fogalmazta meg, aki egy irodalmi társaság tervével is előhozakodott. A magyar könyvek kiadását a Muravidéki Nemzetiségi Művelődési Intézet, illetve a Szlovéniai Magyar Írócsoport jegyezte. A Muravidéki Magyar Írók Társasága pedig még az 1997-es évben megalakult, elnöke Bence Lajos lett. Azóta a magyar irodalmi termékek kiadását az MNMI keretében működő könyvkiadási kuratórium végzi, évi 5–6 könyvet támogatva a Szlovén Kulturális Minisztérium költségvetéséből erre a célra garantált pénzből.

11

Horvátországi Magyarság A Szlovén Íróegyesülettel 2000-ben háromoldalú megállapodás született, Veno Taufer elnök, a Magyar Írószövetség (Pomogáts Béla) és a Muravidéki Magyar Írók Társasága (Bence Lajos) aláírásával. Ennek azonban az egyszeri protokolláris eseményen kívül nem lett hozadéka. Az elmúlt fél évszázad muravidéki irodalmi termését átnézve megállapíthatjuk: lehet tapasztalni esztétikai hiányosságokat a szlovéniai magyar irodalom alkotásai között, a műfaji egyoldalúságon sem sikerült változtatni. A 90-es évek termésében azonban akad néhány olyan újdonság, amely az új évezred elején is meghatározó irányt szabhatna a szlovéniai magyar irodalom fejlődésének. Az élő irodalmi hagyományra, a népművészetre való támaszkodás adva volt az indulásnál, Vlaj Lajos és a Tavaszvárás-nemzedék íróinál. Adva volt a szülőföld, mely a szűkebb hazát, a muravidéki magyarság lakóhelyét jelentette, azt a tájat, ahol a zárt közösség, a paraszti világ még őrizte a Hetés és Göcsej népköltészetének kincseit. Ennek az irodalomnak az első kritikusa, Palkó István is ezt a jelleget emelte ki, összekötve annak funkciójával, a jelleg diktálta szerepvállalás lehetőségére is utalva. Ez szükségszerűnek is tűnt ekkor, hiszen a szerző, felmérve a muravidéki ember nyelvének állapotát, úgy ítélte meg, hogy a „kétnyelvűség” hatására az olvasóközönség nyelvét olyan nagyfokú károsodás érte, hogy az már egyenlő a teljes közösségi nyelvi sorvadással, nyelvének elvesztésével. Közhelyszámba megy, hogy a szlovéniai magyar irodalom a vasfüggöny utáni években nehezen induló önszerveződésnek is az egyik fontos segítőjévé vált. Nem utolsósorban a mára valósággá vált kulturális autonómia megteremtésében is fontos szerepet kell tulajdonítanunk ennek az irodalomnak. De igen erőteljesen, kevés áttétellel, szinte programszerűen, legtöbb esetben erőteljesen patetikus hangon szólal meg (Varga J.: Meddig magyar a magyar?, Szúnyogh S: Rendületlenül stb.), mintha ezzel kívánta volna ellensúlyozni a nyelvi erőtlenséget, összetartani a „laza” szerkezetet, a kényszerből „minimalista” eszközhasználatot a téma felszínes megközelítését illetőleg. A 90-es évek elején jelentkező nemzedék (Halász Albert, C. Toplák János, Zágorec-Csuka Judit, Balazsek Dániel) már jóval burkoltabb formában nyilvánul meg (Zágorec Csuka Judit: Viharverten, Halász Albert: A gólyák még nem stb.). Hogy nem csupán költői-írói eltévelyedésről van szó, felvett pózról, azt az is bizonyítja, hogy az induló Balazsek Dánielnél is igen erőteljesen jelen van a szerepvállalás effajta igénye. Ez a tendencia figyelhető meg az Igét őrizve antológia verseinek túlnyomó többségében. Hogy ez mennyire tekinthető „maradi szemléletnek”, s mennyivel volt több felvett póznál, arra bizonyítékul elég az irodalmi hagyományteremtés sehol sem könnyű, sőt kálváriaszerű vállalkozására utalni. A muravidékihez hasonló kis közösségek esetében – ilyen pl. Burgenland vagy a horvátországi Drávaszög, ahol számaránybeli egybeesés tapasztalható az őslakos magyarokat illetőleg – alig lehetett olyan szellemi közösséget kitermelni, ahol az egyéni kezdeményezésekből kiindulva a magányos szerzői próbálkozások „társadalmasítását” is célul tűzték volna ki. Lassanként mégis kialakult egy közös írói-olvasói-művészeti közvélemény, a szükséges intézményrendszerrel (folyóirat, írótársaság, kiadó stb.). A kisebbségi-nemzetiségi magyar

12

Bence Lajos: Kettős kisebbségben irodalmak kialakulásánál a „nemzet napszámosa” attitűd szükségképpen mindenütt jelen volt. Itt is úgy volt, mint a Felvidéken vagy a Vajdaságban: a tanárból lett az íróirodalomtörténész, a könyvtárosból az irodalomszervező, az előadóművész, az újságíróból a kritikus. Lényegében ugyanez mondható el a kapcsolatépítésről és kapcsolatteremtésről is. Vajon átértékelendő fogalmakról van-e szó, vagy csupán az irodalomtudományon belül zajló, az objektivitás és az egzakt tudományos kor mindent determináló, a művészetekkel szemben a hermeneutikai eljárást abszolutizáló törekvéséről, amely figyelmen kívül szeretné hagyni az előbb elmondottakat? A 80-as évek közepe táján az egyetemes magyar irodalom, a nemzeti-anyaországi irodalom és a nemzetiségi irodalom fogalomrendszere körül kialakult elméleti viták a határon túli közösségek által létrehozott irodalmak identitásának, kötődési rendszerének a vizsgálatára is kitértek (pl. Görömbei András, Pomogáts Béla, Láng Gusztáv, Kántor Lajos). Ezek a fejtegetések a rendszerváltást követő években a kisebbségi irodalmak irodalomtörténeteinek megírása után még fel is erősödtek. Örvendetesnek mondható, hogy mára – ahol az irodalom ismérvei egyáltalán kialakultak – a határon túli nagyobb tömbök (Erdély, Felvidék, Vajdaság) és a szórvány (Kárpátalja, Szlovénia, a nyugati szórvány) magyar irodalmáról egyaránt születtek monográfia értékű tanulmányok, szintézisek, irodalomtörténeti összefoglalók. Ezeknek a szintéziseknek közös jellemzője, hogy – függetlenül attól, hogy szerzőjük bennfentesként vagy „a külső szem perspektívájából” szemléli-e tárgyát – a recepció-kritika jegyében íródtak. Inkább a népszerűsítés, mint az értékelés igényével, így a számvetés is elmaradt. Ezért egy-egy kisebb régió esetében az irodalmi öneszmélésre nem voltak kihatással. A terminológiai hiányosságokat már több alkalommal is szóvá tettük, e tekintetben az autonóm törekvések, a táj és a hagyomány, valamint a helyi színek, a hely „szellemének” hangoztatása mindennél fontosabb princípiumoknak bizonyultak, az irodalmi egység megteremtése és a regionális törekvések jelenlétének, egymást kölcsönösen kiegészítő „természetes” egymásra hatásának, egymással párbeszédet folytató kölcsönhatásainak hangsúlyozásával. Leszögezhetjük azonban, s ez a fenti fejtegetésből is következik, hogy amennyiben mozgató-mozgósító erővel bír egy irodalom, akkor a közösségteremtésben és az önszervezésben is szerepet tud vállalni, akár az írott művek által, akár úgy, hogy az írók maguk is felvállalnak bizonyos szerepeket. Visszatérve a dolgozat elején említett 90-es évekre: a kiadványok és könyvek számában háromszoros, s a műfaji változatosságban is nagy előrelépés történt. Főleg a prózai művek tekintetében észlelhető jelentős elmozdulás a hagyományos elbeszéléstől (Szomi Pál, Varga József ) a novellairodalom felé (Bence Utrosa Gabriella), a gyermekverstől (Varga József ) a modern mese felé (Bence Utrosa Gabriella). A valóságirodalom területén is változatos műfajú és színvonalú művek láttak napvilágot, a frontnaplótól (Vida István) a néprajzi hitelességű szociográfiáig (Göncz János, Szabó Mária). A helytörténeti kutatások terén is bővülés észlelhető a tipikus „mindenes” falumonográfiától

13

Horvátországi Magyarság az egyházi életnek és a szőlőművelési kultúra Lendva-vidéki meghonosodásának nyomon követéséig (Varga Sándor, Pivar Ella, Göntér János). Zágorec-Csuka Judit, Göncz László, Kovács Attila néprajzi, Hagymás István képzőművészeti fejtegetései és filmelemzései egyegy alkotás asztrálmítoszi jegyeinek felkutatásáig (lásd Fellini-könyvei) szintén figyelemre érdemesek. A történelem- és néprajztudomány monográfiai igényű eredményei szerzői művekben láttak napvilágot: Göncz László a két világháború közötti, majd újabb történelmünk egy igen ellentmondásos fejezetét, az 1941-es, a szlovén történészek szerint egyértelműen „megszállásnak” minősített hadi cselekmény tényét vizsgálja felül a Muravidék őslakossága s hungarus-tudatú szlovén lakossága véleményének tükrében, Halász Albert pedig a jeles napok, népi ünnepek tárgykörben tett közzé figyelemre méltó tanulmányt. Így a leltár egy cseppet sem lehangoló, hiszen immár száznál több önálló kiadvány jelzi ennek az irodalomnak a létjogosultságát. Megjelent az Aracs 2011. 1. (március 15.) számában.

14


Mák Ferenc

„Idvez légy kies kikelet” Fejezetek a Gyűrődések ciklusból A napfény realitása Széchenyi világai címmel gazdag kiállítással emlékezett meg a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi István 1860-ban Döblingben bekövetkezett tragikus halálának 150. évfordulójáról, okosan használva ki az alkalmat, hogy emlékeztesse a látogatókat: 2011-ben születésének 220. jubileumát is megünnepelheti a magyarság, mindazok, akik tudják, hogy a reformkor nagy alakjának személyében a modern, polgári Magyarország megálmodóját tisztelhetjük. Politikai pálya- és vetélytársa, Kossuth Lajos, minden nézetkülönbözőségük ellenére is úgy látta: „Gróf Széchenyit a’ kor szükségeinek hatalma alkalmas perczben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott.” A társasági élet megszervezése (lóverseny és kaszinó), a tudományok műveléséhez nélkülözhetetlen intézményes alapok megteremtése (Tudományos Akadémia), a nemzetgazdálkodás alapjainak megreformálása, a pénzintézetek működésének megújítása, a közlekedés fontosságának hangsúlyozása (folyószabályozás és hídépítés) és a feudális társadalmi viszonyok demokratizálásának szándéka (1848-as jobbágyfelszabadítás), valamennyi vállalkozása és kezdeményezése a modern magyar társadalom megteremtésének az ügyét szolgálta. Megérdemli hát a főhajtást mindig és mindenkor mindazok részéről, akik elkötelezettséget éreznek a magyar nemzet jelene és történelmi öröksége iránt. Széchenyi István alakja a XX. század végén ott ragyog az újkori, modern Magyarország megálmodóinak és megteremtőinek szándéka fölött, életművében nincs egyetlen olyan kérdés sem, amely ma változatlanul ne lenne aktuális. De legalább ilyen izgalmas a „legnagyobb magyar” utóélete is, mindaz, ahogyan a történelem során a jobb- és a baloldali önkény a tanítását kisajátította vagy megtagadta. A mindenkori politikai hatalom kedvelt és népszerű igyekezete volt szembeállítani őt Kossuthtal (olykor Petőfivel és Táncsiccsal), arisztokrata vagy nemesi mivoltának elmarasztalása végett, elsősorban ezzel magyarázható, hogy életműve csak 1990-et követően vált teljessé. Halálának 150. évfordulóján elmondható, hogy műveinek ismeretében ragyogó alakja immár teljes fényében áll előttünk, ezért is dermesztő a látvány, ahogyan Széchenyit sikerült a Magyar Nemzeti Múzeum mostani kiállításán szürkébe csomagolni és holmiféle ittfeledett múzeumi félhomályba elrejteni.

15

Horvátországi Magyarság Mert a Széchenyi világai című kiállítást mintha a Terror Házába szánták volna a megvalósítói, olyan csukaszürkébe öltöztették, mintha a munkásőrség történetét tárták volna a nézők elé. A Lánchíd és az Akadémia megalkotójának, a Vaskapu megregulázójának hőséből itt szinte árad a komorság, a sötétségbe öltöztetett megvertség-tudat. A múzeumi ember azt mondaná: a fény kizárása állományvédelmi okokból vált szükségessé. Én meg azt mondom, mentálhigiéniai és önismereti okokból kellene már nemzetünk arra érdemes nagyjait fénybe, ragyogásba, színes élményekbe öltöztetni. Széchenyi István élete (is) sokféle volt, de szürke nem, és szocrealista módon uniformizált sem! Még emlékszem a 2001–2002-ben a Millenáris Parkban megrendezett Álmok álmodói – Világraszóló magyarok című, korábban soha nem látott, valóban monumentális kiállításra, melyen a rendezők azt kívánták bemutatni, történelme során mit adott a magyarság a nagyvilágnak. Akkor és ott érezhetően ünnep volt szembenézni az elmúlt évszázadok eseményeivel, mert a sámándoboktól Bartók zenéjéig mindenben az őszinteség csillogott, s a látványon kívül maradt az örökös komorság és az önostorozó alázat. Elvégre 1100 esztendő folyamatossága önmagában is felér a történelem legszebb győzelmeinek bármelyikével. Végre már a lélekben, a szellemi értékeiben kellene ragyognia a pányvához szokott nemzeti önismeretnek. Hamis elképzelés az, hogy meg lehet spórolni életünkből a fényt. Mert reménytelen minden számvetésünk, ha szándékainkban nem a fényességre törekszünk. Ahogyan nem tudom államalapító királyunknak, Szent Istvánnak és a magyar reneszánsz udvar megálmodójának, Corvin Mátyásnak emlékét katakombák sötétjébe rejtve elképzelni, úgy nem tudom Széchenyi tépelődő-töprengő tekintetét penészszürkébe csomagolva elfogadni. Mert ez a legkevésbé sem csak a szakmaiság kérdése. Egyébként pedig most lett elegem a megvertség sulykolásából! (Magyar Szó, 2011. március 11.)

Új constitutiót! Írhattam volna azt is: új alkotmányt! – ám akkor a szocialisták és a liberálisok azt hitték volna, hogy be kívánok szállni az általuk gerjesztett magyarországi vitába. Nem, a kibicek táborában ők jól elvannak mások véleménye nélkül is, lármás hangadóik pedig Brüsszelben serénykednek – így csak mint jelenségről eshet róluk szó. Tudniillik arról, milyen elképesztő vehemenciával küzdenek az új magyar alkotmány kidolgozása és elfogadása, törvénybe iktatása ellen. Nincs alkotmányozási kényszerhelyzet – mondják a szelídebbek. Nem kell a diktatórikus jobboldal alkotmánya – hangoztatják az elszántabbak. Heller Ágnesnek pedig semmi sem kell azoktól, akik „húsz év magyar demokráciájának a hagyományát kriminalizálják” – ahogyan Brüsszelben nyilatkozta. Majd, hogy meggyőző legyen, elővett valami egészen kocsmai formát, és kifejtette: „Szeretném, ha megértenék, hogy mennyi áruló van az én országomban. Ugyanazok a személyek, akik Kádár Jánost szolgálták, ugyanazok készítik elő az ügyeket a liberálisok ellen. Nem csupán ugyanazon típusú

16

Mák Ferenc: „Idvez légy kies kikelet” emberek, hanem ténylegesen ugyanazok a személyek. Az úgynevezett munkásőrök, a szónak nincs jó fordítása, azok, akik önkéntesekként szolgáltak a kommunista pártban ötvenhat után. Rendőri besúgók. Ezek most a fő jobboldali elitnek deklarálták magukat.” Mondja mindezt a magának a Kádár-korszakban nevet és katedrát szerzett filozófus – életműve betetőzéseként. Nos, éppen ezért van ma Magyarországon alkotmányozási kényszerhelyzet, mert a lélekmérgezésben idáig jutottunk. Heller Ágnes azonban nincs egyedül. Hack Péter a minap azt fejtegette az egyik televízió esti műsorában, hogy ha az új alkotmány „preambulumában” tényleg megnevezést nyer a Szent Korona és a Himnusz, és valóban belefoglalják Erkel Ferenc kottáját is, akkor alkotmányt fog sérteni mindaz, aki a jövőben esetleg tévesen használja a kottát. Nem tudom, hogy az alkotmányba belefoglalják-e a kottát, de hogy ez a megnyilatkozás a világra szóló ostobasága mellett még hangulatkeltés is, az egészen bizonyos. Elképesztő, hogy ma Magyarországon egykori vezető filozófusok, pártideológusok, ismert történészek és népszerű médiaszakemberek milyen szemérmetlenül vetkőznek pőrére, s milyen önfeledten mutatják meg lelki-szellemi hitványságuk nyers valóját. Magyarországon alkotmányozási kényszerhelyzet van, mert az egész magyar társadalom beleragadt a Kádár-korszak mákonyába. Ettől csak úgy tud megszabadulni, ha arra alkalmas társadalmi erők újra szabják az ország, a társadalom, a nemzet fazonját. Ha egy új, nemzeti alkotmány új medret fog szabni a jövőnek. Mert ami eddig volt, az egyszerűen folytathatatlan. Folytathatatlan az ország katasztrofális eladósítása, szuverenitásának ebből eredő elveszítése és a mindennapi nemzetárulás elburjánzása miatt is. Az 1949-es sztálini alkotmány a 2006-os októberi rendőri brutalitás során beteljesítette küldetését, attól kezdve az átmentett baloldali hatalommal együtt elveszítette legitimitását – ebből ered a kényszerhelyzet. Másrészt, az egyszerűsített honosítással együtt új értelmet kap a nemzet fogalma is, s ennek biztos bástyája az új magyar alkotmány lesz. Az egységes nemzetnek egységes nemzettudat az alapja, s ezt jogilag is kodifikálni kell. És ez az, amit oly sokan elleneznek ebben az országban. Egy új, nemzeti alkotmány jogi szempontból is új formát kell, hogy adjon a társadalomnak. Nincs ordítóbb ellentmondás ma Magyarországon, mint amikor a jog embere kijelenti: erkölcsileg ugyan aggályos, de jogilag rendben van. Ma ezzel menti fel magát a jogszolgáltatás az ötvenhatos megtorlás aktív résztvevője felelősségre vonásának a kötelezettsége alól csakúgy, mint a bukott hatalom korrupciós ügyeiben történő következetes fellépés vállalásától. Mert Magyarországon ma a jog és a jogszolgáltatás tekintetében sincs rend – és most nem a válóperekről beszélek. S ha az új alkotmány bevezetőjét Nemzeti hitvallásnak fogják nevezni, elképzelem azt a katedráról érkezett tanári megütközést, amely a babitsi hitvallásról szóló dolgozaton is csak fanyalgott. Bizony, sokan vannak, akik irtóznak azoktól a formáktól és tartalmaktól, amelyek egyedül képesek nemzetté formálni a közösséget. (Magyar Szó, 2011. március 18.)

17


A száműzött Damjanich Egészen érthetetlen a számomra, ahogyan a szerb „haladók” szabadidejük minden keserűségét most éppen Damjanich Jánosra, a magyar forradalom és szabadságharc hős tábornokára, nemzetünk legszebb vértanúinak egyikére öntötték. Sok tisztességes magyar ember becsületébe és önérzetébe gázoltak ezzel, de ez bizonyára őket nem érdekli: az ő szemükben a tábornok gyilkos, aki „a háborúban civileket, asszonyokat és gyerekeket ölt”, mint egy utolsó briganti, amolyan szabadcsapatos útonálló, amilyenekkel a Balkán mindenkor (tegnap is!) tele volt. Miért beszélek ráérő politikusok pangó indulatáról? Mert el tudnám képzelni, hogy az alantas sovén gyűlölet gerjesztése helyett végre az ország dolgával törődjenek, fölös energiájukat Szerbia megteremtésére és felemelésére fordítsák! Alkossanak meg egy olyan országot, ahol jó élni, ahol biztos jövője lesz a többségnek és a most is fenyegetett kisebbségnek egyaránt. Ha valahol, akkor Szerbiában helye lenne már a megfontolt politikának! Hogy miért éppen Damjanich János ellen fordult a közéleti indulat – könnyű átlátni! Azt már nehezebb megérteni, hogy miért éppen most, az európai politikának ebben a szakaszában tör újra a felszínre a békétlenség. Feltűnő azonban, hogy a magyar nemzeti hős gyalázásával egy időben milyen gyakran jelennek meg az utcákon a magyarok legyilkolására szólító falfirkák. Honnan ez az elkeseredés, az Endlösung újra és újra feltörő kényszerképzete? Gyanítom, az egyik oka a történeti ismeretek hiánya, ahogyan azt a hangadó adai képviselő is – mentegetőzések közepette – bevallotta. S ha már Ada, akkor eszembe jut a történelemnek a tájhoz kötődő, iszonyatos fejezete. Kenedi Géza Naiv emlékiratok című munkájában – melyben a padéi gyermekkorára emlékezett – kellő borzalommal idézte meg Massa úr rettenetes történetét. „Massa úr igen jó ember volt. Mivel pedig közelebb lakott a falu szerb részéhez, a jóságának is inkább a szerbek vették hasznát. Nem is félt, hogy valami bajuk lesz a szerbektől.” Amikor 1848-ban a szerviánus martalócok közeledtének hírére eljött a nagy szaladás ideje, Massa úr maradt az ő házában, úgy vélte, nincs oka elhagyni a faluját. Padé magyarjainak többsége azonban átkelt a Tiszán és Adán lelt menedéket. Szegény Massa urat megcsalta a bizodalma. Rajta, a maradón álltak bosszút a Törökbecse felől érkező szerbek. „Előbb mind a két szemét szúrták ki. Aztán a torkába nádat vertek. Hogy ki akart menni vakon is a szobából, onnan lehetett tudni, mert a szobában a meszes falon még azután is lehetett látni a véres keze nyomát, amint tapogatott. A testit pedig ott találták a küszöbön, náddal a torkában.” Családjának legyilkolt tagjai az udvaron hevertek szerteszét. A többi a krónikákból ismert: az Óbecséről a törökbecsei védők megsegítésére érkező Damjanich négyszáz fős seregével szétverte a szerviánus mészárosokat. Hogy a honvédsereg milyen eszközökkel lépett fel a martalócok ellen, nem nehéz kitalálni. Hogy Damjanich János határozott fellépéséről volt ismert, az köztudott. A disznóparaj pedig időközben fölverte Massa úr udvarát. „Csak levélhullás után lehetett látni, hogy szenes gerendadarabok is hevernek a gaz közt.”

18

Mák Ferenc: „Idvez légy kies kikelet” Hogy a Szerbiából betört szerb szabadcsapatok mit kerestek akkoriban a Délvidéken, azt a „szentendrei rebellis”, Jakov Ignjatović sem értette. Szerb rapszódia című művében arra figyelmeztetett: értelmesebb lenne az évszázadok óta török rabigától szenvedő Ószerbiát felszabadítani, hiszen ezzel a szerb nemzet felemelésének az ügyét szolgálnák, és nem törnének a frissen kivívott magyar szabadság életére. Ezért csapódott rá Karlócán hosszú hónapokra a börtön ajtaja. A haladók tartományi képviselője „gyanús múltú történelmi személyiségnek” nevezte Damjanich Jánost. Istenem, csak nehogy visszatérjen az igazolások ideje! Nehogy ismét idegen parancsra kelljen emlékezni és elítélni, bírálni és méltatni és hamut szórni a fejünkre – mint volt az a babonák korában, évtizedeken át. Szennyes indulatok próbálják meg újra összeveszíteni az embereket. Damjanich uramat pedig, akit az osztrák udvar fölakasztott, most a szerb utca száműzte. (Magyar Szó, 2011. március 25.)

A katakombák embere Talán nem alaptalan a remény: végre annak is elérkezett az ideje, hogy történetírásunk egy, a korábbinál őszintébb és alaposabb számvetés keretében azokkal a délvidéki alkotókkal – írókkal, újságírókkal, művészekkel, tudósokkal és egyházi méltóságokkal – is az őket megillető tisztelettel és körültekintéssel foglalkozzon, akik ugyan a múltban meghatározó szerepet játszottak az életünkben, de valami oknál fogva megfeledkeztünk róluk, vagy ha tudtunk is létezésükről, az államszocializmus idején nem illett róluk beszélni. Száznál is több azon kiemelkedő egyének száma, akik formát, tartalmat és értelmet adtak a délvidéki életnek, mégsem volt kegyes hozzájuk az utókor; sem emléktábla, sem megbecsült műalkotás (intézmény, épület, szobor, könyv vagy emléktábla, esetleg múzeumi emlékszoba) nem őrizte meg a nevét sem, nem beszélve a közélet szereplőiről, a politikusokról, akik 1860-tól folyamatosan a közösségi élet megszervezésén - több-kevesebb sikerrel - fáradoztak. Hogy volt, és van Délvidék, az jelentős mértékben az ő munkájuknak is köszönhető. A titkok és mulasztások tekintetében különösen rejtelmes az 1914 és 1920 – a világháború, a forradalmak, az összeomlás és a Kárpát-medence újjászerveződésének az ideje –, valamint az 1920 és 1941 közötti korszak – a borús kisebbségi élet időszaka –, amikor a teljes magyar élet újjáformálását kellett az arra alkalmasaknak elvégezniük. Hogy milyen mértékben volt ez sikeres, annak megítélése újabb értékelés eredménye lesz majd, a tisztességes helytállás azonban már önmagában is főhajtást igényel. A királyi Jugoszlávia türelmetlen nemzetiségi politikája a tapintat tekintetében különösen érzékeny embereket állított a kisebbségi magyarság élére, köztük Szenteleky Kornéllal és Kende Ferenccel, akik a kulturális és az irodalmi élet megszervezése terén alkottak maradandót. Velük egy táborban kell látni az óbecsei Draskóczy Edét is, akit viszont teljesen eltakart előlünk a múló idő homálya, pedig a szellemi élet területén kifejtett munkássága

19

Horvátországi Magyarság legalább akkora jelentőségű, mint a két, előtte említett pályatársé. A makói születésű ifjú ügyvédgyakornokként 1916-ban került Óbecsére, s akkor sem távozott a Tisza-partól, amikor erre történelmi oka lett volna. 1922-ben a Tiszavidék felelős szerkesztője lett, 1925-ben pedig a gazdag múlttal rendelkező, de akkor éppen már haldokló Magyar Népkör élére került. Draskóczy Ede acélos elszántsággal látott hozzá a magyar kultúrélet megszervezéséhez, és rövid néhány év alatt országos hírű fórumot teremtett a jugoszláviai magyarság számára. 1928 novemberében a Népkör 60 éves jubileumán találkozóra hívta a magyar írók jelentős részét, s az ünnepi műsor keretében – a marosvécsi Helikon-találkozó szellemében – a délvidéki magyar irodalom megszervezéséről ejtettek szót. Lényegét tekintve ez volt az első olyan hivatalos megbeszélés, ahol az önálló irodalom intézményrendszerének a megteremtése is szóba került. És ebben rejlik Draskóczy Ede szellemi nagysága. Szentelekyvel együtt vallotta, hogy a „vajdasági” magyar életnek az irodalomban is meg kell jelennie, s hogy az irodalom nem létezhet a maga intézményei – a lapok, folyóiratok és a könyvkiadók – nélkül. Vagy kéttucatnyi (mára már elfeledett) tanulmányában szólt a kisebbségi ember szellemi szerepvállalásának jelentőségéről, a közösségi elkötelezettség morális lényegéről, és a magyar élet megkövetelte feladatok parancsáról. Szólt a hagyományok jelentőségéről, az anyanyelv megtartásának kötelességéről, és a nemzeti hovatartozás vállalásának szépségéről. Mindenről szót ejtett, ami a kisebbségi magyarság megmaradásának ügyét szolgálta, s még a konspiratív alapon megszületett magyar ábécéskönyvnek is tudott örülni. Draskóczy Ede arról a Helikonról álmodott, ahol a délvidéki magyar irodalom újra megszülethet, kiteljesedhet és magának felszabadult közösséget teremthet. Ő volt az, aki a leghatározottabban leszögezte: a kisebbség, mint erkölcsi fogalom, „nemcsak új feladatokat ró ránk, hanem új embert is nevel belőlünk, de egyben visszavezet bennünket ahhoz az emberi eszményhez, amelyet a katakombák őskeresztényei maguknak alkottak”. Megfontoltsága okán vezető alakja volt a királyi Jugoszlávia kisebbségi magyarjainak, akinek meglátásaira és intő szavaira érdemes volt odafigyelni. Megérdemelné a méltó helyet abban a Délvidéki Pantheonban, amely ugyancsak várat magára. (Magyar Szó, 2011. április 1.)

A búcsújárók lábnyomában Tavasz délelőttön kihallatszik az utcára az orgonaszó a mezőkövesdi katolikus templomból. A takarító asszonyok a fagyos, téli lélegzetvételeket bízzák az enyhe szellőre, amikor tárva nyitva hagyják Matyóföld talán legszebb templomának valamennyi ajtaját. S a bejáraton beoson Isten házába a Szent László tér virágoskertjének minden illata, azokkal a kósza bogarakkal együtt, amelyek szinte beleszédültek az áprilisi ragyogásba. De az is lehet, hogy a teret elárasztó orgonamuzsika hajtja őket a magasba: a helybéli kántor gyakorol, és gyönyörű játékát megosztja a járókelőkkel, az utcával és a parkkal – zenéje keveredik a hegyekből leosonó tavaszi derűvel. Már ennyi is elegendő ahhoz, hogy kellő ráhangoltsággal,

20

Mák Ferenc: „Idvez légy kies kikelet” felszabadult lélekkel lépjek be a Matyó Múzeumba, ahol Magyarország egyik legszebb állandó kiállítása – a Matyóföld szépségeit bemutató állandó tárlat – mellett most valami egészen egyedüli csodában lehet része annak a szerencsésnek, aki eljut a Mátra lábaihoz. Mert A szent megjelenései – Ábrázolás és kultusz a Palócföldön című alkalmi kiállítás különös világba viszi a magyar táj szerelmeseit: a kegyhelyeken, templomokban, kápolnákban, körmeneteken, búcsúk alkalmával vagy zarándoklatkor látható, s a Palócföldön egészen elképesztő gazdagságában ma is őrzött kegytárgyak – lobogók, szobrok, képek – gyűjteményének az örökkévalóságra nyitott csodáinak ismeretlen dimenzióiba. A Nógrád és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei palóc vidékek kegytárgyai, Máriaverebély-Szentkút messze földön híres zarándokhelyének megszentelt eszközei, Bélapátfalva és a már matyóföldi Szentistván szakrális emlékei láthatók az üvegszekrényekben. Óarannyá nemesedett oltárterítők és zápor mosta lobogók között különös színfoltot jelentenek a beüvegezett, keretbe foglalt kicsiny méretű szobrok, a derűs vagy fájdalmas arcú Mária, a feszület, a kálvária, vagy az angyalok megtestesítette három királyok alakja, akik sok-sok évszázadon át együtt járták a bűnbánat és a megbocsátás zarándokútjait. A szinte dombormű-jellegűen tömött varrottas: Mária-Magdolna kendője a szenvedő Jézus arcmásával fejedelmi ékszer is lehetne – annyira belenemesedett az időbe. S ami a mi déli vidékünkön végképp ismeretlen, már-már a pogány hagyományokkal is határos falusi rekvizitum: az öltöztetős Madonna alakja, ami ellen maga II. József is törvényt fogalmazott meg, és a századok során főpapok gerjedtek éktelen haragra – hasztalan. A baltával, bicskával faragott fabábú – amely esetenként akár huszár törzsőrmester is lehetne – az egyházi ünnep jellegéből eredően kap aranyozott hófehér, ezüstsújtásos fekete, haloványkék, püspöklila vagy égőpiros ruhát, és lesz az üdvözülésben Jézusnak szülőanyja, az elesettek gyámolítója és a könyörgések meghallgatója. A Matyóföld legnevezetesebb Madonnáját két évszázaddal ezelőtt egy egri pap hozta magával, előbb Bogácsra, majd Szentistvánra, s mert a fából faragott asszonyi bábu túlélte a pusztító templomtüzet, hát tisztelettel övezett alakja lett a katolikus Mátraaljának, s az ünnepek során különös áhítattal kapja meg rendre az új ruháját. Ilyenkor Mária ünneplőbe öltözik. Az pedig már a történelem ajándéka, hogy a szentistváni templomban éneklik a táj egyik legősibb magyar Mária-éneket. Mint hazatértekor a boldog búcsújáró, úgy lépek ki az orgonaszótól még mindig hangos utcára – elképzelt tömjénillatba öltözve. Hogyan történhetett, hogy az én szülővidékemen elveszett a búcsújárás szép hagyománya? Pedig a gyér történelmi emlékek alapján a kántorkirály, Mezey János korában Óbecse a Tisza mente legismertebb búcsúhelye volt. Mezey uram daloskönyvében – mint ahogyan Bende József egyházi énekgyűjteményében is – több, a búcsúba vonulóknak szánt ének szerepel, mégis nyoma veszett ennek a szép hagyománynak. Gyerekkoromban az idősek még emlegették Doroszlót és Tekiját, Máriaradnáról azonban már csak tanulmányokat olvastam. Bálint Sándor Egy magyar szentember (1941) című könyve ismeretében – amelyben Orosz István önéletrajzát jelentette meg – pedig végképp sajnálom, hogy az ősi hitvilág elemeit is őrző búcsújáró szokásaink idehaza nem élték túl a könyörtelen századokat. (Magyar Szó, 2011. április 8.)

21


A makóiak nagy szíve Soha nem jártam még Makón, ezért hosszan készültem erre a találkozásra. A hagymások vidéke a magyarság számára történelmi-néprajzi fogalom, és bár Erdei Ferenc helyezte őket a nemzet figyelmének középpontjába, voltaképpen a makóiak hűsége és szorgalma volt az, ami naggyá és jelentőssé formálta a Maros-parti vidéket. De talán még ez is kevés lett volna ahhoz, hogy szárnyára kapja őket a jó hír; kellett hozzá Tóth Ferenc néprajzos is, aki Bálint Sándor tanítványaként meglátta azt az eleven csodát, a makói népéletet, amelyet azután az ő szakmai irányításával a hatkötetes Makó Monográfiája című – mindenki számára példamutató – hatalmas műbe mentett át a táj tudományos társasága. Tóth Ferencnek és munkatársainak köszönhető, hogy az Alföld e lelkes közössége meg tudta mutatni: íme, ilyenek vagyunk mi, makóiak! És ez ebben az értékvesztette világban a lehető legtöbb, amivel hozzájárulhattak a kétkezi munka – a tevékeny élet – dicséretéhez. A temető kapujából látni lehet a makói kápolnát, falán a vármegye hálás közönsége állította emléktáblával, amely első történetírónk, Debreczeni Bárány Ágoston halálára emlékezteti a látogatót. Ama 1849-es nagy szaladás idején – miután háza kertjében mélyen a földbe ásta jegyzeteit és befejezetlen munkái kéziratának garmadát – a szerviánusok dühöngő hada elől menekülve Makóig jutott el. A település lakói befogadták őt, megnyíltak előtte az otthonok ajtai. Ám túl nagy volt a megpróbáltatás, a megfáradt író, a levéltárak titkainak lelkes kutatója, a Tudományos Akadémia levelező tagja nem bírta a megerőltetést, és április 11-én meghalt. Végső nyughelyét Makó népének sírkertjében lelte meg. A Délvidék számon tartott üldözöttje megérdemelt a Helytörténeti Társaságtól egy nemzeti pántlikával feldíszített bokrétát – tőlünk, Pastyik Lászlótól és Szabó Józseftől pedig egy tisztelgő főhajtást. Hazamenekült Makóra, templomépítő ősei városába az óbecsei születésű ifjabb Draskóczy Ede is, akinek 1945. január 13-án a feje felett úgy bombázták szét a pesti otthonát, hogy egyetlen pillanat alatt vált földönfutóvá, édesapja, a Bácskában egykor kisebbségi magyar kultúrát teremtő és közösségépítő idősebb Draskóczy Ede, Szenteleky Kornél törekvéseinek lelkes támogatója – szándékainak olykor irányadója – pedig a romok alá temetve egyike lett feledhetetlen mártírjainknak. Rá – apáink nemzedékének gyámolítójára – emlékezni jöttünk a családhoz mi, az egykori Délvidék titkait fürkésző utódok. Főhajtásos tisztelgésre mindazok előtt, akik a nagy menekülések során eljutottak Makóig, vagy meghaltak útközben a nagy szaladások gyötrelmeiben. Ünneplő szívvel érkeztünk mi Makóra az idén kilencven éves ifjabb Draskóczy Ede otthonába, mégis volt az útra kelésben némi szorongás is, ami akkor keríti hatalmába a lelkeket, ha tudják, hogy sorsfordulóhoz érkeztek. És én elmondhatom: az a makói délután – és a József Attila Könyvtárban megtartott ünnepi este – nagy fordulója volt az életemnek. Mert Draskóczy Ede derűje, lelkének békét és nyugalmat sugárzó ereje új formát adott az asztalához fogadott valamennyi látogatja világról vallott meggyőződésének.

22

Mák Ferenc: „Idvez légy kies kikelet” Akkor, ott megtanulhattam, a türelem az, ami méltóságot ad az embernek; aki türelmes, az méltó partnere lesz a kizökkenthetetlen időnek, és nem fognak rajta a rosszindulatú démonok szándékai sem. Draskóczy Ede életében két otthonát veszítette el, és kétszer vált számkivetetté, jó csillagai azonban hazavezették őt a család ősi otthonába – Makóra. Ő így válaszolt Bárány Ágoston kérdésére, aki előtte egy évszázaddal azt mérlegelte: „kívánhatod-e okszerűen: hogy az író, ez annyiszor haldoklott mezők’ bal sorsban annyira dús eseményeit, ’s a’ magányos tájképek’ derűjét ’s borúját, még akkor is ohajtásod szerint rajzolhassa, midőn a’ történések’ hű tükörét, a’ nehézkes idők’ förgetegei, olly sok ízben zúzák-szerte?” A Draskóczyak szerint igen, hisz a türelem fegyelmez is, felöltöztet a túlélés reményébe. Ezt talán megértették a jelenlévők közül azok is, akik az utolsó nagy pusztítás, az 1990-es balkáni háborúk elől menekülve érkeztek ugyancsak Makóra. Mert nagy szívük van a makóiaknak, hisz abba a saját sorsuk mellett beleférnek a mi történelmünk keserű évszázadai is. (Magyar Szó, 2011. április 15.)

Berzsenyi születésnapjára „Nem dúlatnak már mezeink, / Téli fergetegektől, / Vidulnak már érzékeink, / A derülő egektől” – írhatta volna a tél szorításának enyhültével Balassa Bálint is a vitézi énekeinek sorában, s hihető lett volna, hogy a végvárak lakói ujjongva fogadják a napsütést. A felszabadult derű és lelkesedés átsuhan a táj felett, „idvez légy kies kikelet” – harsogja a költő, akit inkább A közelítő tél borús dalnokaként ismerünk, Berzsenyi Dániel. Könyvét az iránta kellően rosszindulatú Kölcsey 1826-ban papírra vetett Nemzeti hagyományok című munkájának újbóli elolvasása után vettem elő, hiszen – bár akkor már erősen küzdött a melankóliával – 1833ban A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól címmel ő is míves tanulmányban foglalta össze a magyar nemzet felemelkedése általa járhatónak vélt útját. Különös életút volt a Berzsenyié, hiszen a Kazinczy Ferenchez intézett egyik első levelében 1809. január 18-án így mutatkozott be: „az én egyedül való barátaim a magánosság és elmélkedés, egyébként uraságod tituláljon csak a Miklai Remetének”. Ekkor már visszavonult somogyi birtokára, ahol a tölgyerdők csöndjében zavartalanul térhetett meg a klasszikusok világába. Amikor pedig verseinek gyűjteményét félénken összecsomagolta és a nagy tekintélyű pályatársnak elküldte, még hozzátette: „hogy Orthographiám és interpunkcióim hibásak, igen tudom, ennek oka az én tanulásom módjában és characterében van. Nékem oskolai tanulmányom nints; mikor nékem azt még tanulni kellett volna, már én akkor Horátzzal és Gesznerrel társalkodtam, korán nagy tárgyak ragadták el figyelmemet, és azt többé kisebbekre függeszteni nem tudtam.” Ez persze akár így is történhetett, soproni nevelője, Mesterházy Nagy János 1797-ben az apához, Berzsenyi Lajoshoz intézett levelében azonban még kellő tapintattal azt közölte: a fia izente, „ő többé oskolába nem jön, hanem Katonává fog lenni. […] minek folytán az egész Oskolának Juric dictioja alól

23

Horvátországi Magyarság magát egészen föl-szabadította.” Történt akárhogyan is, a magyar irodalom felülmúlhatatlan klasszikusa földmívelő magányában tanult meg a múzsákkal társalogni. Miklai birtokán (ma már Niklaként emlegetik) szántott, vetett és aratott, sarjút kaszált és disznót hizlalt, s ha a gyümölcsöse bőven termett, a legszebb körtvélyből és almából „etzetet tsináltatott”, apjának pedig megüzente: „a borért küldjön Atyám Uram, minden kor tiszta szívvel adok, örömömre fog szolgálni, ha ezen csekélységgel kedveskedhetem”. 1810 és 1830 között sorra írja klasszikus költeményeit A pesti magyar társasághoz, Döbrentei Gáborhoz, Vitkovics Mihályhoz és Helmeczi Mihályhoz – rendre a nemzeti szellem pallérozásának a lehetséges módozatait kutatva –, s még arra is futja erejéből, hogy néhány népi éneket lejegyezzen. Gyűjteményében a nálunk is jól ismert népdal így található: „Megismered a kanászt / Bocskora szíjáról, // A zsíros bő gatyájáról, / Zsíros szőrujjáról.” A maga korában tehát nála senki nagyobb hitellel nem írhatta le, hogy a nemzet csinosodásának legfontosabb része, „hogy minden műveletre alkalmas földünk legfőbb szorgalmú műveletben legyen, […] mert ebben áll a nemzeti erő legfőbb fejlete. […] ily mezei szorgalomhoz elegendő földművelő népünk még koránt sincs.” A gazdálkodási ismeretek hiánya okozza, hogy a magyar nép messze elmarad a kontinens kulturált nációitól: A „czéltalan néposzlat” (a lakosság aránytalan eloszlása), a „czéltalan földosztály” (a rossz birtokpolitika), a „mesterségi és kereskedési hiányok” (amit a sváb közösség oly példamutatóan gyakorolt), a durva bánás a jobbágyokkal (az emberi méltóság maradéktalan tiszteletének igénye), és a számukban „fölös vásárok és egyéb henyenapok” fertőjének akadálytalan terjedése egyformán okozói az élet elrongyolódásának. Ennek pedig elsősorban a kellően határozott népoktatás vethet csak gátat, ahol az ifjak „a magyar nyelvre, a gazdasághoz szükséges tudományokra és mesterségekre mind addig tanítatnak, míg tökéletes magyarokká és hasznos polgárokká idomulnak, s ez lenne aztán Mohács egyik gyógyszere.” Mert a jólét és ez erkölcs bizony el nem választható társai egymásnak – mutatott rá Berzsenyi Dániel, aki 1776-ban a mai napon, május 6-án látta meg a napvilágot. (Magyar Szó, 2011. május 6.)

24


LITERATURA

Szerb Antal, a legendateremtő író Az Utas és holdvilág, valamint a Pendragon legenda a magyar irodalom mértékadóan fontos és megkerülhetetlen regénye. Számos nyelvre fordították, mindig az újdonság erejével hat; a világirodalom klasszikusának számít, Spanyolországban tavaly listavezető volt az Utas és holdvilág, ennek kapcsán emlékezünk ebben a hónapban a 110 éve született Szerb Antal íróra, irodalomtörténészre. Mire a piaristáknál leérettségizik, Sík Sándor által is pártolt irodalmi ambíciói már többek a nagy ígéretnél. Húszévesen versei és novellái láttak napvilágot a Nyugatban, s mire középiskolai tanárként dolgozni kezd, már sikeres szerző. Harmincegynehány évesen az irodalomtörténeti társaság elnöke, néhány évvel később egyetemi magántanár. Szerb Antal fiatalemberként képes volt megírni A magyar irodalom történetét, majd a máig mértékadó, A világirodalom története című munkáját tette le az asztalra. Humora, tágas műveltsége, európai otthonossága, szellemi tájékozódásának elfogulatlansága és személyes varázsa egyszerre tette vonzóvá a tudományos és az irodalmi élet számára. 1924-ben magyar–német– angol szakos tanári és doktori diplomát szerzett a budapesti egyetemen. Hosszabb-rövidebb időt Párizsban töltött, valamint Olaszországban, Londonban volt tanulmányúton. 1925től budapesti középiskolákban tanított. 1932-ben elnyerte az Erdélyi Helikon magyar irodalomtörténet megírására közzétett pályázatának első díját. Az 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténettel országos hírnevet szerzett. 1933ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották. 1935-ben, majd 1937ben Baumgarten-díjat kapott, s még ugyanabban az évben a szegedi egyetem magántanárává habilitálták. Szellemi műhelyének tekintette a Kerényi Károly körül kialakult, klasszika-filológusokból álló baráti társaságot is. 1938-ban házasságot kötött Bálint Klárával. Az 1930as évek végén kapcsolatba került a Vajda János Társasággal, irodalmi előadásokat tartott a Magyar Rádióban. 1941-től kezdve alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, 1942-ben Magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. A Magyar Csillag, az Ezüstkor, a Magyar Nemzet, az Új Idők még közölte írásait. 1943-ban, majd 1944 júniusában behívták munkaszolgálatra. Fertőrákosra, onnan Balfra vitték. Embertelen körülmények között halt meg, jeltelen tömegsírba temették 1945. január 27-én. A szülői házból hozott irodalom- és művészetszeretet, tudománytiszteletet és igényességet megerősítették piarista tanárai, íróbarátai és „legjobban tisztelt” mestere, Babits Mihály. Forrongó és lázadó fiatal költők és írók (Juhász Vilmos, Faludi János, Sárközi György, Szabó Lőrinc) „Barabásoknak” nevezett körében talált rá első szellemi közösségére. Zolnai

25


Szerb Antal Béla egyengette útját a szellemtörténeti irányzathoz tartozó tudósok Minerva köréhez. Az 1930-as években írt esszéinek tárgya az angolszász irodalom és regényelmélet. Életművének jelentős állomása volt a kortárs nyugati próza kísérleteit összefoglaló Hétköznapok és csodák (1936) megjelenése. A korabeli angol, amerikai, német, francia stb. regény egészét mutatja be. Munkája előkészítése, megalapozása volt a nagy összefoglalás, A világirodalom története (1941) megírásának. Tudatosan támaszkodott Babits Mihály Az európai irodalom története című könyvére. A világirodalmat ő is folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek országhatárokon és évszázadokon átemelkedve megtermékenyítik és irányítják egymást. Gondolatmenete stílusok és történelmi korszakok egységeire épül. A hatalmas ismeretanyag rendszerezésének kialakítására a nagy mestereken kívül hatással volt Spengler történetfilozófiája. 1941 utáni kisebb esszéi (Goethe, Hölderlin, Gogol) mellett kortárs magyar írók, költők műveiről írt kritikákat. Versei a lázas útkeresés, a szándékos meghökkentés „Barabás-programjából” születtek. A pályakezdő évek novelláinak stilizált történetei a történelmi múltba vagy a népmesék időtlen világába vezetnek. Az 1930-as évek szépírói termésének nagy részében szűkül

26

Szerb Antal, a legendateremtő író a témakör, eltűnnek a látványos történelmi ihletések, helyére mindinkább a „csodák”, a misztikus borzongások lépnek, és egy lírai önarckép kedves iróniával megrajzolt vonásai bukkannak fel. Első hosszabb lélegzetű szépprózai műve, A Pendragon legenda a detektívregény, a kísértethistória, az esszéregény különös ötvözete. Az elfojtott legbelsőbb rejtelmekhez vezető utazásélmény a motívuma az Utas és holdvilág című regényének. A királyné nyaklánca (1941) című munkája, a szépirodalom és a tudomány különös ötvözete. Száz vers (1944) című antológiája görög, latin, angol, amerikai, német, francia, olasz stb. költők verseinek eredeti szövegét és magyar fordítását tartalmazza. Megjelenése óta tucatnyi kiadást ért meg. K. F.

27


Szerb Antal

A választott lovag „Mert akinek vagyon, adatik annak és inkább bővölködik, de akinek nincsen, a mije vagyon is elvétetik tőle.” Máté 13, 12.

I. Abban az időben történt, hogy a dicsőséggel teljes Arthus király hadnépével hazatért Avalun csodaszigetéről és fogolyként követte őt Merlin, a százesztendős varázsló, aki az almafák ama szigetének fejedelme volt. Mesélik, ez lett volna Arthusnak legsúlyosabb csatája, mert nem lovagi sereggel, pajzzsal pajzs ellen kellett küzdenie, hanem foghatatlan, titokzatos bűvölettel. Rettenetes volt a nem-apa-nemzette Merlinnek hatalma, szolgái voltak a föld koboldjai, kik titkos aknákat ástak, a tenger tündérei, kik éjszaka az árral tülkölve fellovagoltak a partra, a viharok koronás madarai, kik csapongnak a légi síkokon és az erdők fénylőhasú kígyói mind. Senki sem győzné elmondani a sok csodát és veszedelmet, de végtére mégis csak győzött az igaz lovagság, ki soha hamisat nem ismert – Merlin tisztelt fogolyként vonult Arthus király diadalmenetében, és kincseit hozta hűbéri adóul. Lovagok és hölgyeik nem tudtak betelni Merlin ajándokaival: Ginovera királyné karneol nyakéket kapott, mely színében elváltozott, ha kísérőasszonyai közül valamelyik elveszítette szüzessége ékét; Sangive hercegnő beszélő madarat, ki szerelmes dalokat is tudott énekelni; Gavan lovag összetörhetetlen fapajzsot, az orvul lőtt nyíl visszapattant róla az áruló szívébe; Lancelot csodálatos gyűrűt, mely, ha hűtlen lett hozzá asszonya, visszaszökött a lovag ujjára; Key, az udvarmester, kosárral avaluni almát, szebb sehol sem termett és sohasem fogyott kosarából; de sőt még Ivanetről sem feledkeztek meg, Arthus legkisebb apródjáról: eleven kölyöknyi oroszlánt kapott játszó és verekedő társul, gyermekét annak a nagy állatkirálynak, akit az arabus varázsló küldött volt Merlinnek Lybiából – és Ivanet felnővén az oroszlánnal való hancúrozás közepett, erős lett majdan, mint oroszlánja, ki mindegyre követte őt, amiért is oroszlános Iveinnek nevezték. Csak maga Arthus király, a főhűbérúr nem kapott ajándékot. Csodálkozott is fölötte, de szelídlelkű lévén és a lovagi illem példaképe, mit sem szólt és beérte Merlin hódolatos alázatával.

28

Szerb Antal: A választott lovag De minden kincsnél ragyogóbb volt Cynevare, az avaluni leány, aki Merlinnel jött, és akit senki sem látott még mosolyogni. A harcból tért lovagok nem sokáig nyugodtak virágos fekhelyükön, hölgyeik édes karjai közt; alighogy a nap, a büszke égi harcos átlovagolt a messze zöld hegyek sorompóin, megfújta Key kürtjét és döngettek nagy pajzsokat; a lovagokat megfürdették hölgyeik szép kísérőasszonyai és legdíszesebb ruhájukat öltötték rájuk az apródok, azután mindannyian siettek a dómba, hálaadó misére. Szállott a tömjén drága füstje, rajta által ragyogott asszonyok szeme a hősök felé, nagy zászlók módjára lengtek a szent diák énekek, szomorúak csak hárman voltak: a varázsló Merlin, Taliesin, a tanítványa és Cynevare, az avaluni leány. Miséről jövet lovagok és hölgyek szokás szerint ott sétáltak a dóm előtt és jókívánságokkal üdvözölték egymást; Merlin ott állott a tölgyfa alatt, sötétzöld achmardi szövetből volt a ruhája, maga is öreg tölgyfához hasonlatos: hosszú csavartnyakú madarakkal volt ruhája tarka, mint a tölgyfának ágai; ércszínű volt és komoly szakáll övezte arca, Merlin sosem volt fiatal és mondják, sosem is halt meg, ő volt a legnagyobb a varázslók közül. Szűz királylány szülte őt, aki szellemekkel ölelkezett Caermardyn kolostorában, apátlan gyermeknek hívták és nagy csodákat tett ő már Vortigern király alatt. Akkor hozzá járultak a lovagok, hogy üdvözöljék, maga Arthus király is, Merlin pedig ilymódon válaszolt: – Nemes mérsékletedet dicsérem, király, és hogy meg nem nehezteltél, amiért tégedet egymagad ajándok nélkül hagytalak, holott még legkisebb apródodról is emlékeztem. De ne vélj olyannyira járatlannak e világ dolgaiban, hogy ne tudnám, hogy a hűbérúrnak azt kell adnom, ami legfőbb kincsem; jól tudom és bár szívem is szakad belé, elhoztam neked. Öreg vagyok immár és sok csodát megértem, téged tisztellek mindenek fölött, néked adom hát. Viszonzásul azt kérem, hogy büszke méneitek patája ne tiporja ezótáról Avalun magas füvét, páncéltok csörgése fel ne verje kerek kőtornyom nemes hallgatását. Öreg embernek, hagyjátok utolsó kincsemet, a magányos nyugalmat. Ezt mondván Merlin, bő ruhája ráncai közül arany kelyhet vont elő, drága ábrázatos ékességek futottak körül oldalán, úgy ragyogott a napnak fényén, hogy más mint Arthus király, lehunyta volna szemét. De hozzáedződvén aki ránézett, örömmel telt el szíve annak. – Íme lásd, Arthus – mondotta Merlin –, ez a FÖLDNEK KELYHE. Tubalchainnak műve ez, az óriás ős-kovácsé, és kevéssel azután készült, hogy Ádám és Éva elől a Paradicsom útját elállta lángpallossal az angyal. Két kelyhet készített Tubalchain: ez itt a Földnek Kelyhe – ebből a kelhelyből itta Noé a föld borát, ebből öntöttek italáldozatot Jeruzsálemnek oltárkövére Salamon templomában, majd Rómába került a templom többi ékességeivel és ebből ivott Algabal császár, gyöngyöt olvasztva borában. Ez a Földnek Kelyhe: akié a kehely, azé a föld, annak számára kitárja mellét, mint egy édesanya, haját hiába tépázza karmaival a viharok koronás madara, itt áll erősen és virul, mint a föld virul tavasszal – és így virultam én. De öreg ember vagyok és te legyőztél engem.

29


A Grált nem nyerheti el más, csak Istennek választott lovagja

30

Szerb Antal: A választott lovag – A másik kehely pedig az ÉGNEK KELYHE. Abból itta a tizenkettő az utolsó vacsorán az Eleven Vér borát és a lándzsadöfte sebből a Golgothán abba csorgott az Eleven Vér bora. Grálnak hívják azt a kelyhet, választott lovagok őrzik Mont Salvageon, a vad hegyen, minden esztendőben leszáll az Égi Galamb és amikor szárnya éri, glória látszik a kehely körül, mint az Úr szentjeinek homlokán. – De Mont Salvagera minden élő közül csak én tudom az utat, odamennem nekem sem szabad és senkinek, hacsak nem az Ég Lovagjának, kit szent csodájával maga hív a Grál. – Annak okáért, föld legkülönb lovagjai, örüljetek a Földnek Kelyhével, mely amannak szakasztott mása, igyad belőle, Arthus, a királyok borát és légy örömmel magad is csordultig teljes, mint tavasszal csíráztató nedvekkel a föld. – Hogy őrizze és tisztán tartsa a kelyhet, veletek marad Cynevare, az avaluni leány, mert ezt a tisztet csak arra kiszemelt szűzleány töltheti be, éppúgy, mint a Grál szolgálatát. És hogy a leányra gondot viseljen, veletek marad Taliesin, az én hű tanítványom, minden titkomnak ismerője. – Ilymódon itt hagyom két utolsó társamat és ezótától egészen magányos leszek. Vártam az égi jelet, mely feloldaná legyőzetésem gyalázatát, de nem jött. Ha engedelmet adsz, király, alkonyatkor fekete lovamon visszatérek Avalun szigetére és úgy lehet, többé nem látjuk egymást. Merlin ezután a dóm körött fekvő temetőbe ment, hogy barátainak, az immár holt brit királyoknak sírjánál imádkozzék. A lovagok hazafelé indultak, Arthus király palotája előtt új pompával találkoztak: ismeretlen lovag vágtatott fel éppen fényes kíséretével. Ló és lovas tetőtől talpig vörös volt: vörös a sisak tolla, vörös a páncél és a pajzs, vörös a nyereg és a ló terítője, vörös volt a lovag kardja, mint a vér, amelyre éhes, vörös rubintokkal volt kivert a markolatja – öltözetét kígyótestű szalamanderek kovácsolták, akik lángok között munkálkodnak. És amint levette sisakját, vörös volt arca a páncélrozsdától, mely sisakjáról rátapadt és vörös volt a haja is. Arthus, a vendégszerető király, örömmel fogadta a vörös lovagot, akinél délcegebbet és gazdagabbat ritkán látott; lakhelyet jelölt ki számára és szolgáló apródokat. Még nagyobb lett öröme, mikor a lovag megmondotta nevét, mert híre a fáradság nélkül szálló Albatrosz madár módjára bejárt messze tartományokat. A lovag pedig, alig hogy lemosta szép arcáról a fegyverrozsdát, engedelmet kért és Merlin, a varázsló után tudakozódott. Meg is találta Merlint Uter Pendragon királynak, Arthus atyjának sírja fölött. – Ha te vagy Merlin, a nagy varázsló, akkor téged kereslek. Ither a nevem, a bizánti császárnak vagyok bíborban született hercegöccse, lovagi híremet hét ország apródjai mesélik. Kolostorokban iskolákat tanultam, mind a hét tudományokban, valamint művészetekben jártas vagyok. Az egész világot átlovagoltam kalandok után, hajóztam a jéghegyeken,

31

Horvátországi Magyarság Thuleban is voltam és az Arany Szigeteken, boldog Arábiában találkoztam egy bölccsel, aki megtanított a csillagok járására. Ez a pogány bölcs az örök csillagok változó arculatából csalhatatlan kiolvasta, hogy van egy dolog a földön, aminek Grál a neve. Akinek birtokába jut, azé minden dicsőség. De nem nyerheti el más, csak Istennek választott lovagja. – Azótától a Grálé minden vágyam és szerelmem. Asszonyok csókjának vásott az édessége, győztes lándzsáim tompán és unalmasan konganak az ellenséges pajzsokon. Kerestem mindegyre a Grált, a kincses Indiákat hiába hajszoltam által és a János püspök napkeleti birodalmát; jártam a Nílus sose látott forrásainál és napnyugaton, az Árnyak sivár Mezején. Sátram előtt ültem az éjszakákon át, felhők között a titokzatos kehely ó hányszor felderengett. Felvertem a sivatag délibáb-palotáit – havas hegycsúcson, honnan a zerge is megszédült, Megszállottat találtam, megsúgta nékem a titkot: – A varázsló Merlin őrzi az ős jelekkel rótt pálcát, melyen a Grálnak útját olvashatni. Íme eljöttem hozzád, Merlin. Tudom, legyőztek, örök gyalázat tépi meg mocskolva ősz hajadat. Én király vagyok, hadseregek állnak elő egy-intésemre, szörnyű bosszút állhatok érted, mely még a te vén varázsló szívedet is megenyhíti, és újra fog ragyogni Avalun ős hatalma. Ha a pálcát, a titkos jelekkel róttat nékem adod. Merlin felelte: – Bár tudom, bejártál volt minden tartományokat az ég alatt, a Grálnak fényét sose fogod látni. Te nem vagy Istennek választott lovagja. – És tovább imádkozott Uter Pendragon sírja fölött. Ivanet, a kis apród a palotába érvén, tüstént az ajándok-oroszlán ketrecéhez tartott. A fiatal állat mozdulatlan feküdt egy sarokban és nem nyúlt az elébe rakott ételhez. Zöld szemei nem néztek Ivanetre, aki mindjárt látta, hogy a kis oroszlán igen szomorú. Néven szólítva becézte: – Lionet – mondotta neki –, hát miért búsulsz, látod ezótától én leszek a te urad és barátod, engem Ivanetnek hívnak, nem kell tartanod tőlem, én nagyon jó vagyok és Arthus király legkedvesebb apródja. Gyere ki, Lionet az erdőbe, együtt fogunk vadászni madárfiókra, megrémítünk rőzsét gyűjtő jobbágyasszonyokat, felkutatjuk róka koma rejtekét és ha leányrablóval találkozunk, megöljük. – De az oroszlán nem mozdult, Ivanet lefeküdt melléje a ketrec kövére és szomorú volt ő is. Akkor az udvaron keresztül ment Taliesin és Cynevare, az avaluni leány, szótlan egymás mellett, mintha magukban valami lassú, titkos értelmű dalt dalolván, annak ütemére lépnének. Ivanet kiszaladt elébük és kérve kérte Taliesint, mondaná meg, miért búsul a kis oroszlán. Taliesin elfordította fejét. De Ivanet mindegyre kérlelte, mígnem Taliesin lassan megsimogatta a kis apród fejét és aztán szótlan, tiszteletteljes mozdulattal, mintha valami előírt szertartást teljesítene, kitépett két hosszú szálat Cynevare aranyhajából. A két szálat az oroszlán nyaka köré kötötte és ennél a póráznál vezetve ment Lionet, ha szomorúan is, amerre csak Ivanet akarta. Ivanet büszkén sétált oroszlánjával Taliesin után, az udvar népe csodálta jobbról is, balról is, amíg el nem értek a terembe, mely Cynevare lakául jelöltetett ki. Itt leült Cynevare

32

Szerb Antal: A választott lovag és Taliesin, és ők sem nyúltak az ételhez, szótlan ültek, akárcsak a kis oroszlán. Néha valamelyikük az ablakhoz lépett és furcsa, lassú, mintegy előírt mozdulatot tett, mintha intene valaki után vagy talán valakinek elébe. Akkor belépett Gavan és Lancelot, Arthus királynak két legszebbik lovagja. Mindkettőjük szívét akaratlan megnyerte az avaluni leány és versengtek, melyikük fogja bírni kegyeit. Cynavare illedelmesen csókkal üdvözölte őket és leültette a széptakarós kerevetre. De nem volt ez vidám vendéglátás. Bármit is mondott a két lovag, Cynevare nem mosolygott és Taliesin nem beszélt. Nem is maradtak sokáig, engedelmet kértek, amint illik és rosszkedvűen elmentek. Ither, a vörös lovag, a cinteremből egyenest Cynevare lakába sietett és félrevonta Taliesint. Figyelmeztette a szomorú magányos sorsra, mely vár rá Arthus udvarában Merlin eltávozta után, egymagában titkaival és csodás dolgokat művelni bénán. Felkínálta barátságát és hatalmát, szabadulást ígért neki és az őrizett Kehelynek, bosszút és hűbérül tartományokat, ha – megszerzi neki az útmutató pálcát. Bármit is beszélt azonban, Taliesin mit sem felelt. Akkor Cynevarehoz fordult Ither; bevárta, míg magukra maradtak és szerelmes dolgokat beszélt, mondván: – Hidd el, ezer tartományt bejártam, mennyi szép asszony szerelme volt az enyém. Ha meggondolom, ó mennyiféle az asszony: volt, pogány leányok sátrában néztem bűvölten a bűvös táncot, ír kolostorok fejedelemasszonyait meglestem éjszakán, tengeri tündér vendégelt gyöngypalotája gyöngynyoszolyáján. Drága szüzek mosolyának pírja páncélomon, hercegnők gyűrűs kezének érintésétől selymes lovam sörénye, királylányok sírtak tornyukból utánam, a távozó után, tehetetlen bánatban felszúrták tűjükkel keskeny kezüket, nézd: piros a rubint kardom markolatján – és mégis, Cynevare, te mindenkinél csodálatosabb, én mindet-mindet elfelejtem, eldobom emlékezetüket, mint kincses rakományt hajóból, mely végső tengeren a végső zátonyra futott, honnan már nincs menekvés – és a hajó boldog szigetté lesz, lobogók köszöntik majdan a hajnalt, ó engedj örökre pihennem szívednek édes zátonyán, tűzzed ki ajkadra mosolyod várvívó zászlaját. De valamint vannak holt várak, melyeknek nem leng zászló feltámadásig, oly módon Cynevare sem mosolygott. Amikor Ither kilépett a teremből, találkozott Gavannal és Lancelottal. Ez a két lovag most azt hitte, hogy Cynevare a vörös lovag miatt utasította vissza őket és kihívták Ithert fegyveres viadalra. Összegyűlt Arthusnak egész udvarnépe és sajnálták Ithert, a vörös lovagot, hogy vendégsége első napján már szégyent kell vallania, mert sem Gavant, sem Lancelotot le nem győzte senki bajvívásban. Először Lancelot állott ki, a Tó ura, az asszonyok szeme fénye. A második torna volt Gavané, Lot király fehérpáncélos gyermekéé. Soha annyi szép asszony nem nézett még harcot, soha ilyen harcot nem nézett még szép asszony szeme. Szörnyen egymásnak rontottak a harcok vad kovácsai, lándzsákból, melyeket elpazaroltak, erdő nőhetett volna, lovuk dőltével úgy hullott a kardcsapás, mint sziklák zuhannak a völgybe. Az-

33

Horvátországi Magyarság tán birtokra keltek, gyilkos karokkal összeakaszkodtak, harmadik határban rémülve hitték, hogy megindult a föld. Arthus király és minden udvarnépe előtt Lancelotot és Gavant legyőzte Ither lovag. Lovagok és hölgyeik ebédre gyülekeztek Arthus király márványpadós nagytermében és leültek a híres-neves kerek asztal mellé, mely azért volt kerek, hogy senki se lehessen mellette ülvén első és senki se utolsó; mégis a legdíszesebb hely azé volt, aki Arthus király és Ginovera királyné között ült, eznap Itheré, a vörös lovagé. Apródok körülhordozták a kézmosó edényeket, azután arany és ezüst tálakon bevonult a lakoma. Key, az udvarmester, aznap kitett magáért, több baromfit és vadat öltek le, mint amennyi harcos elhullt Arthus király száz csatáján. Mikor a pecsenyéhez értek és kis Ivanet eltűnt, melyet hordozott, a hatalmas tál alatt, fehér ruhában belépett Cynevare, az avaluni leány, és vörös itáliai borral telten Arthus elébe helyezte Merlin csodálatos kincsét, a Földnek Kelyhét. Mindenki a Föld Kelyhét nézte, mely ragyogott, mint szentélyek mélyén örökmécs aranyos edénye a ki nem alvó vörös fény körül, és mindenki Cynevaret nézte, aki mikor mélyen meghajolt Arthus előtt, nem mosolygott, mint illedelmes leányok szoktak. Key, az udvarmester, meg nem állhatta gúnyolódás nélkül: – Furcsa népek ezek a mi vendégeink. Taliesinnél a most megevett ponty is beszédesebb cimbora volt és ama bánatos kőszentek a dómban virágosabb kedvűek ennél a leánynál. Cynevare, te vagy Avalunnak legsavanyúbb almája. – Ha savanyú alma vagyok is – felelte csendesen Cynevare –, csak azért, mert nem jött még el a megérés ideje. Mert tudnotok kell, hogy Cynevare nem csak honi földje után való bánatában hunyta le ajkát a mosoly elől; amikor a Föld Kelyhének kiszemelt őrizője lett, hétszeres fogadalmat kellett tennie oltár előtt, hogy sosem fog mosolyogni mindaddig, amíg el nem érkezik Istennek választott lovagja. Taliesin sem ostobaságból hallgatott, hanem mert ő meg fogadalmat tett, hogy meg nem szólal, míg Cynevare mosolya jelt nem ad. Ha szólt volna, püspök nem sem lett volna bölcsebb beszédű nála. Azután mindenki Ither lovag dicséretét mondotta, a bajvívóét, Gavan és Lancelot szégyenkezve hallgattak szemközt ülvén. Sok csodás kalandját tudták mesélni, akik szomszéd országokban jártak: irdatlan griffmadártól hogyan szabadított meg három hercegkisas�szonyt, akiket a nagy állat elrejtett égig nyúló sziklán rakott fészkében; halászokat pusztító tengeri szörny-cethallal hogyan vívott meg vízben úszván; Thesszália koromsötét barlangjában háromszáz halottal harcolt, kiket hiába sújtott kardja, vértelenek voltak és elevenen vérét itták. Igaz lovag volt, veszedelemben lévők gyámola, félelem nem-ismerője és hamisság sosem lakott szívében.

34

Szerb Antal: A választott lovag Arthus király emelte serlegét, mondván: – A Földnek Kelyhét először érinti mostan ajkam és üdvözlést iszom Ither lovagra: lenne jól vendégelt vendége kerek asztalunknak, folttalan híre-neve fényeskedjék továbbra is, mint íme a Földnek aranyos Kelyhe, majdan világ végén idegen országokban szívesen gondoljon vissza Arthusnak kerek asztalára. – Megállj Arthus király – kiáltott Ither lovag –, nem ihatsz még üdvözlésemre, sérelem ért udvarodnál, mely még megtorlatlanul éget. Mindenki felháborodva unszolta, mondaná el. – Arthus király, igaz lovagnak ismersz engem? – A kerek asztal királya vagyok, még sem láttam tenálad különbet. – Hallottatok mindannyian viselt dolgaimról; úgy vélem, nem hívatlan akarás, hogy őrzője kívánok lenni a szent Grálnak. Hosszú évek óta minden harcomnak a Grál volt végső célja, és ha a pajzsok, melyeket a gyengék védelmében bezúztam, volnának a Mont Salvage fala, akkor már színről-színre láthatnám a Grált. Udvarodban van egy gonoszindulatú, irigy és fösvény vén ember, Merlinnek hívják az igaz lovagság eme szívbeli ellenségét, ő őrzi a Grál útját mutató pálcát. Kértem tőle, megtagadta. Visszatér szigeti magányába, és hiába lesz ez ótától kiválasztott lovag, a Grált immár el sosem éri. Kérlek tehát, kényszerítsd Merlint, aki hűbéresed, adja nékem a pálcát. Arthus király arca elborult, nagy sokára felelte: – Ha azt mondom, Ither, hogy te vagy a legkülönb lovag, még nem mondottam azt, hogy te vagy az ég lovagja. Mert bár mily gazdag is légy lovagi erényekben, az ég lovagjának legfőbb erénye az alázat. Az ég lovagja olyan alázatos, hogy nem is tudja, hogy ő az ég lovagja, és mikor elindult a Grál felé, nem is tudja, hogy ő a Grált keresi és aki keresi, sohasem találja. Különben is, Merlin a vendégem. Kérésedet, Ither, nem teljesíthetem. Ahogy ezt kimondta, rettenetes dolog történt. Ither felugrott, arca is vörös volt, mint páncélja, és ezt kiáltotta: – Egy kérésem volt király, azt is megtagadtad, ám lássad. A Földnek Kelyhét vissza nem kapjátok, csak Merlin pálcájáért. Ezzel felragadta a kelyhet, a piros bor Ginovera királynő ölébe ömlött és végig drága ruháján, kehellyel a kezében kirohant a teremből. A hallatlan sértés oly módon érte a lovagokat, mint mikor bizonyos végzetes órákon valamely állat hirtelen megszólal; bizonnyal Itherből is valamely rejtett állat üvöltött ki, és erre a jelre felborult minden, valamint a sosem ingó kerek asztal. A kirohanó lovagok apródjaikba ütköztek, hiába kiáltoztak fegyver után, mert izgatott apródjaik megbotlottak a felhalmozott kardok tömegében és megvérezték ruháikat. Az éktelen lármára, mely támadt, a kakasok az udvarban íme mind megszólaltak, engedelmes paripák vadultan körül és neki a falnak, sólymok lekaparták sapkájukat és kiáltva kerengtek. Várjobbágyok üvöltő processzióban rohantak az udvarra és döngették a kapukat, melyeket bezárt előlük a siránko-

35

Horvátországi Magyarság zó rémült cselédség. Taliesin megbúsultában és egymaga nem kiálthatván, öklével akkorát csapott a felborult kerek asztalra, hogy annak egy darabja letörött. Merlin is meghallotta a lármát a dóm előtt, kiragadott egy roppant sírkeresztet, azt lóbálva rohant az utcákon keresztül és nyomában mind a koldusok, aggottak, nyugtalan szívűek és akiket esztendőben egyszer ha látni. Szembe került csapatok egymásnak estek, ki sem tudta, hol van barát vagy ellen. Füst szállt fel: a magtárakban hirtelen tűz ütött ki, az udvar díszkútjáról a szobor roppant loccsanással beesett a vízbe, a terem nagy márványoszlopa hosszában megrepedt és a süket toronyőr félreverte a harangokat. A vörös lovagnak pedig híre-hamva sem volt.

II. Nagyon sokáig tartott, míg újra csend lett a várban. Mégis, a tüzet eloltották, a kiszabadult állatokat visszavezették, az összefutottak hazatértek. A lovagok lassan újra együtt ültek a megcsorbult asztal körül, fáradtan, sebzetten és hiába, torkuk száraz volt a sok kiáltozástól, de száraz íze volt most a bornak, a bátrak italának. Merlin pedig tehetetlen dühvel feküdt a földön, az arany madarakat ruhájáról már mind letépte, egyre tompulóbb hangon, valamely ősi nyelven, melyet senki sem értett, szörnyű igéket dobált, súlyosan feküdtek a még reszkető levegőre, mint elvonuló vihar végső legsötétebb fellege. Akkor a várnak újra megnyitott és nyitva is felejtett kapuján aggastyán gebe döcögött által, fejét vigasztalan földön hordva, csontjai dárdaként szúrtak ki megkopott bőréből. A gebén pedig egy fiú ült, félig még gyermek, furcsa és nevetséges öltözetben: ruhája egyetlen zsákból és fehér térdéig alig ért, fején olyas sapka volt, mint amilyent a bolondok viselnek, nyers borjúbőrből kivágott cipőben, kezében gerely, amilyennel gyermekek vadásznak madarakra. Csúf és durva ruháján úgy csillogott által csodálatos szépsége, mint mikor csatákon valakinek hirtelen eszébe jut akiért harcol, távol szerelmese és pajzsa vér környezte közepén a klenódium egyszer csak megragyog. Az őrök a kapu alatt csak akkor vették a fiút észre, mikor már átbaktatott; nevettek és kiáltoztak utána, hogy vajjon rohammal akarja-é megvívni a várat – de a fiú nem hallotta, megnyílt piros szája, amint bámulta az udvart, sürgölődő csatlósokat, márványkutat, karcsú ablakokat és a tornyokat legkivált és azt gondolta, hogy náluk odahaza talán kevés eső esett, hogy a fák nem nőttek ilyen magasra. Szemének tiszta tekintetében oly mód fürdött az udvar, mint keresztelő kút vizén az újszülött, aki még magában rejti a titkokat, melyeket színről-színre látott megszületése előtt: a fiú kék szemének tekintetében tisztán és értetlenül fürdött az udvar. A várjobbágyok gyermekei összecsődültek nyomában, gúnyolódtak és kövekkel hajigálták; a fiú összeráncolta homlokát és felemelte gerelyét, de ismét leengedte, érezvén, hogy ezek nem méltó ellenfelei.

36

Szerb Antal: A választott lovag Key, az udvarmester éppen akkor ment át az udvaron, meglátta a csődületet, odasietett pálcájával, ráripakodott a fiúra, hogy bolondból bizony túlon sok is akad itt, koldusoknak pedig templom előtt a helyük és takarodjék az udvarról. De a fiú tiszta tekintetével elnézett Key fölött, valamint a madár könnyeden elszáll fák akaszkodó ágai fölött, baktatott tovább, hátrahagyván a meglepetésében szitkozódni is elfelejtett Keyt. Mindebben még semmi csodálatos nincsen; most történt az első csodálatos dolog. Szemközt jött Ivanet, a kis apród, szomorú oroszlánját sétáltatva. Mikor a kis oroszlán a fiút meglátta, kitépte pórázát Ivanet kezéből, odaszaladt a fiúhoz, szűkölve és sírva örömében, lelapult, ugrált és dorombolt és nem találta helyét. A fiú pedig leszállt a gebéről, becézte az oroszlánt és játszadozott vele. Ivanet könnyű lábán a fiúhoz futott és üdvözölte komolysággal, mondván: – Nem tudom, ki vagy, de nem lehetsz akárki fia, mert íme csodálatos módon oroszlánom, aki mindeddig szomorú volt, most hozzád sietett és örül veled. Én, Ivanet, Arthus király apródja, kezem nyújtom neked – most még kicsiny és pajzsot hordozni gyönge, de várj, és messze földön félt kéz válik majd belőle. Hogy hívnak téged és ne vedd zokon, hogy neved kérdem, mint legyőzöttektől szokás, de íme én már megmondtam az enyémet. – A jó Isten védelmezzen (anyám tanított, hogy ezt mondjam). A nevem? engem édes fiamnak, szép egyetlen fiamnak szólított mindég az édesanyám. Örülök, hogy Arthus király apródja vagy, mert éppen őt keresem, azért hagytam el édesanyámat, aki már tán aggódik is azóta utánam, és a kutyád is nagyon kedves, akit oroszlánnak hívnak. Ivanet gondolt egyet, fekete köves övével együtt lecsatolta kis tőrjét és a fiúnak nyújtotta – Akarsz-é fegyvertársam lenni? – Hogyne akarnék – felelte a fiú, magára csatolva a tőrt –, nem tudok itt sehogy sem magamban eligazodni és olyan vagyok, mint erdőben, ahol még sosem jártam és másfajták az állatok. Annyi mindent kellene megkérdeznem tőled, aki olyan bölcsnek látszol, azt sem tudom egészen, mi az, hogy fegyvertárs és nem tudom hasznát a sokféle fegyverszerszámnak, amit itt látok; meg kellene kérdeznem, mitől nőnek olyan magasra azok a dolgok a házak fölött és milyen búcsújárásra fut itten össze ekkora sokadalom és miért kiabálnak utánam, aki mit se tettem, csak itt vagyok? és hogy mi volt az a csodálatos dolog a briziljani erdőben: asszonyt láttam, aki sírt egy férfi fölé borultan, a férfi testéből folyt a vér, akárcsak valami vadból, akit ledöf gerelyem és azt jajgatta az asszony, hogy meghalt a szerelmese, Ither lovag ölte meg. Mért sírt az asszony? mi az, hogy szerelmes? kicsoda az, aki férfiakra vadászik és hogy lehet az, hogy egy ember meghal? egészen meghal-e vajjon, mint egy vad és húsát lerágják a hangyák? De most nincs érkezésem, hogy mindezt megkérdezzem tőled. Vezess azonnal Arthus királyhoz, fegyvertársam. A két fiú karöltve sietett át az udvaron Arthus terme felé. Arthus király már csak néhányad magával ült ott, mind elcsodálkoztak a fiú szépségén, az pedig így szólt:

37

Horvátországi Magyarság – Védelmezzen az Isten, Arthus király, elsőbben is üzenetet hozok néked. A város előtt az erdő szélén vörös lovag áll, kezében aranyserleggel, ő üzeni: ha van köztetek bátor és lovag, ám jöjjön ki és vívjon meg a kehelyért életre-halára, mert ha ő győz, bizony nem lesz kegyelmes; vagy ha nincs, hódolatos menetben küldjetek ki néki egy pálcát, nem tudom, az mifajta. A rossz hírre sápadtan néztek össze a lovagok. Gavan és Lancelot legyőzöttek voltak és nem vívhattak másodszor; és a többi egy sem bízott a győzelemben, ha egyszer az a kettő vereséget szenvedett. Hallgatva néztek Arthus királyra. De Arthus szeme öbölbe ért hullámként pihent az idegen fiún, kinek arca távoli dolgokat igézett fel, mint kórosokat a hold: csak nézte Arthus és íme erdei tündérek meglesett körtánca újra táncolt, fehér szarvas ágas-bogas agancsai között újra dalolt a déli szél, éjszakai patak kék vize ringott a holdnak fényén, mint egykor, a gyermekkor elfelejtett kertjében. Sokáig nézte Arthus, aztán így szólt: – Ó milyen tiszta lehetett az asszony, aki tégedet világra hozott! Ki vagy te és anyád ki és mit akarsz voltaképp éntőlem, mert nem ok nélkül való jöveteled. – Királyné az édesanyám, világszép asszony és Szív Fájdalmának hívják; briziljani erdőben a szomorú asszony mondotta, hogy Parzival az én nevem. Azért jöttem hozzád, hogy lovaggá üss engem, most mindjárt. Nevettek a lovagok nagyon, Key pedig azt mondta: – Ha egy óra alatt megnő a szakállad, még lovag is lehetsz, ha pedig nem – elszegődsz-e kuktának? A lovagok kacagtak, Key pedig folytatta: – Talán megengedi lovagságod, hogy lecsatoljam ékes páncélját és fegyverét, félretegyem amint illik, amikor terembe lépünk; lovagságod elfelejtette. De amikor közeledett feléje, a fiú dobbantott lábával és Key visszahőkölt, mert íme megrendült az egész palota fundámentumában, a fegyverek a falon harcias zajjal összeütődtek és fenyegetve. És most már a lovagok is védelmükbe vették a fiút, mert olyan hatalma volt szépségének, hogy akárki látta, férfi vagy asszony, azon mód megszerette. Arthus így szólt: – Tudod-e Parzival gyermek, hogy aki lovag akar lenni, annak előbb mint nehéz fegyvert hordozó apródnak kell megérdemelnie ura becsülését, dalban gazdag és bátor szerelmével úrnője szívét kell megvívnia és gyámoltalanoknak magát felejtő gyámolításával méltóvá válnia a Legfőbb Úr előtt a Legmagasabb Szerelemre? Csak aki hű szolgája volt a hármas szolgálatban urának, hölgyének és Megváltójának, az vétetik úrnak fel a lovagok sorába. – De én, Arthus király, idő előtt mégis lovagommá ütlek, lovagok, hölgyek és Isten színe előtt, királyi felkent jogomnál fogva, mert nem lehet, hogy tévedjek benned. Mivel pedig a kerek asztal lovagjának méltó fegyverzetet kell viselnie, tulajdon kincstáramból foglak megajándékozni – és már küldötte is a csodálkozó Keyt. De a fiú nem akarta elfogadni Arthus ajándékát; együgyűségében azt mondta, hogy ő csak abban a fegyverzetben harcol, melyet maga szerzett magának; és ha más senki sem akar

38

Szerb Antal: A választott lovag a vörös lovaggal megvívni, hát akkor engedtessék neki meg a harc és ő megszerzi magának a vörös fegyverzetet. Erre megint nagyon kacagott mindenki, Key, a gúnyolódó azt mondta: – Ne kacagjatok, engedjétek meg a játékot: Parzival az ostor, Ither meg a csiga; rajta, hátha meg tudja pörgetni. Igen gyakorolt lehet a csigapörgetésben. De Arthus király nem kacagott, mindenki elhallgatott, mikor ő felállt mondván: – Parzival, királyi jogomnál fogva hatalmat adok neked, hogy megvívj Itherrel és ha győzöl, tiéd legyen minden, ami birtoka; és akkor lovaggá ütlek, rangban legelsővé a kerek asztal lovagjai között. Senki sem mert szólni és néhányan könnyezve nézték a büszkén-boldogan indulót félelmes sorsa elé; de Arthus királyi szemei tűzben égtek, mert azok látták, amit még senki sem. Amint Parzival átment az udvaron, összegyűlt Arthusnak népe és bámulták az idegen fiút, nem tudták, milyen veszedelemnek megy elébe és nevettek; nevettek bolondos ruháján és nevettek, mert oly szép volt, hogy mosolyognia kellett annak is, kinek hosszú sírástól már görcsöket kapott a szája. És ekkor történt a második csodálatos dolog. Ott állott az udvaron Cynevare is, az avaluni leány; aki mikor meglátta Parzivalt, elfelejtette héteskűs fogadalmát, piros ajkán kicsordúlt a mosoly, a boldogok almájának édessége és Cynevare kacagott, oly szépen, ahogyan csak szűz leányok tudnak. Amint ezt Key meglátta, nem fösvénykedett a gúnyolódásokkal: – Íme az okos szűz, mondotta, aki valaki választott számára tartja mosolya klenódiumát, lám-lám, ha bolondot lát, kacag és tombol mint akárki oktalan fehérnép. – A körülállók nevettek szavain, de egyszer csak meghalt a mosoly, mert valahonnan ott állott Merlin, óriás magasan, ingó szikla lezuhanás előtt. Rettenetesen megbúsult, hogy Cynevare megszegte fogadalmát és ily mód a kehely után, úgy tűnik őrizőjét is elveszítette. Nem volt iszonyúbb semmi a varázsló Merlin haragjánál, ő volt az, aki tenger fölött áthajította Írhonból Wallisba az óriások nyakláncát; mostan meglóbálta a sírkeresztet, melyet magával hordozott és lesújtott vele szegény avaluni leányra, aki sírván összerogyott előtte. És ekkor történt a harmadik csodálatos dolog. Taliesin, aki mindeddig mit se szólt, de gondolatban sem ellenkedett sohasem Merlinnel, mostan fennhangon így kiáltott: – Merlin, ezt rosszul tetted. – Iszonyú volt a varázsló Merlin haragja, lesújtott a sírkereszttel tanítványára, aki azon mód elterült a földön. A körülállók borzadva nézték Merlin művét, de szólni senki sem merészelt. Parzival mindent látott és értett, hogy itten miatta sújtott két embert gyalázat és szenvedés. De ő sem szólt, csak megjegyezte jól, gondolván, hogy egyszer majd még megfizet érte. És gebéjét sehol sem találván, gyalogszerrel kisietett a várkapun. Senki se tudta hová tart, senki se követte, csak Ivanet, a kis apród, nagy távolról és sírván. Így érkezett Parzival a briziljani erdő szélére; íme még ott állott lován egy helyben

39

Horvátországi Magyarság Ither, a vörös lovag és a Földnek Kelyhében gyönyörködött immáron sajátjában és azon gondolkodott, hogyan lehetne a Föld Kelyhe mellé az égnek kelyhét is megszerezni, anélkül, hogy amarról le kellene mondania. Parzival közelített hozzá és csendesen így szólt: – Isten védelmezzen, vörös lovag. Arthus király nekem ajándékozta minden birtokodat, add hát ide lovad, a páncélt meg a kelyhet. Ither nagyot nevetett: – Úgy vélem, Arthusnak szégyenén való fájdalma elvette maradék eszét is; nem baj – te azért tetszel nekem, fiú, akarsz-e a kengyelfutóm lenni? – Igen kérlek – felelte Parzival –, add ide amit kértem, mert nagyon nagy baj lesz, hogyha megharagszom. Erre Ither fölötte felbőszült, káromkodott és lándzsája tompa felével teljes erejéből megütötte Parzivalt, mint parasztokat szokás, lándzsát nem hordozókat. Parzival hátratántorodott a virágok közé. Másnak elég lett volna ez az ütés, hogy jajgató népe ápolgassa, de Parzival azon mód talpra ugrott, kipirultan élete első haragjában és eszébe jutott az erdei szomorú asszony, akiért bosszút kell állania; retteneteset kiáltott, kitépett gyökerestől egy növendék csomós fát és azzal rásújtott Ither sisakos fejére. Betörött a kemény vas, betörött alatta a koponya még keményebb csontja, Ither lovag lefordult lováról. Gőgös lelke hangtalan röppent el a kiömlő vérből, harcolt felette angyal és a gonosz, nem a mi dolgunk kérdezni, kié lett. Parzival nyomban neki látott, hogy levegye a tetemről vörös fegyverzetét. De finom és tudatlan kezei oly mód hibáztak a páncélon, mint Nagy Sándor kutyái az óriás teknősbéka hátán. Akárhol is próbálta, seholsem lelte nyitját vagy tágultát. Ekkorra ért oda Ivanet, a hűséget szívű. Megdörzsölte szemét, nem álmodik-e szomorú ébredés elébe, azután még mindig sírva csókolta barátját, ahol érte. Mikor kissé alábbhagyott öröme, apródi ügyességével könnyeden lefejtette a páncélt a halottról és ráadta a türelmetlenkedő Parzivalra. Azután összecsapta kezét, megint sírt és megint csókokkal illette barátját: ó milyen szép és daliás volt Parzival a szalamander kovácsolta páncélban! Parzival a fegyvertelen, vérében vörös halottra nézett, akinek lelohadt gőgje és fölötte nem sírt senki szomorú asszony; azon egy pillantás alatt szerelemről és enyészetről nagy titkokat tudott meg, mint mikor léket kapott hajóba hirtelen betódul a tenger és a hajó nagyon nehéz lesz; Parzival szeméből kicsordultak, nem a megbánás, hanem az emberen szánakozás könnyei. Összetörte a fát, mely fegyveréül szolgált, földbe szúrta gyermeki gerelyét és ráerősítette a fa egy darabját a szent kereszt alakjában, ily módon jelölvén a helyet, ahol ember vére omlott. Aztán Parzival teljes fegyverzetben egy-ugrással felpattant Ither paripájára, kezében tartotta a Földnek Kelyhét, maga mögé vette Ivanetet és vágtatott vissza Arthusnak várába. A tornyok őrszemei messziről meglátták közeledni Parzivalt Ither páncéljában, megjelentették Arthus királynak és így történt, hogy mikor a két gyermek belovagolt az udvarra,

40

Szerb Antal: A választott lovag a lovagok sora zászlóval, fegyverrel ékesen lóháton várt már; Key kürtjét fújta, asszonyok az erkélyekről integettek és tépetlen zászlók, töretlen lándzsák földig hajoltak Parzival előtt. Arthus királyi szeme tűzben égett, megölelte Parizvalt és azon mód lovaggá akarta ütni. – Nem lehetek lovaggá – mondotta Parzival –, két embert miattam ért gyalázat és szenvedés, őket meg kell torolnom. Hol van a gúnyolódó? Ezzel odaugratott Keyhez (Ivanet már leugrott volt lováról), kiemelte nyergéből és körülhordozta az udvaron; eresz alatt megtalálta a kosár avaluni almát, melyre Key olyan büszke volt, meglóbálta az udvarmestert és behajította a kosárba. A drága almák mind szétlapúltak, Key ékes ruhája csupa mocsok lett, mindenki kacagott a vár udvarán. Azután körülnézett Parzival és a beomlott kút mellett, a többitől egészen egyedül, meglátta Merlint. Nagyot kiáltott és feléje tartott. Merlin volt az egyetlen, aki nem lelte gyönyörűségét a fiúban. Komor öregsége nem látott egyebet benne, mint bolond és szerencsés sihedert, aki miatt esküt szegtek hívségesei és aki a Földnek Kelyhét bitorolja. Amint most meggondolatlan vágtatott feléje, könnyű szerrel végezhetett volna Parzivallal iszonyú varázsló haragjában, de ő szörnyűbb véget szánt neki. Ezért hát nem várta be a fiú rohamát, fekete lovára ugrott és kilovagolt a várkapun; tudta, hogy Parzival utána fog eredni. Így is történt; Parzival búcsút se véve, kezében még a Földnek Kelyhével üldözőbe vette Merlint. Bárhogy is hajszolta azonban új paripáját, a távolság mindegyre ugyanaz maradt és vágtatván, csakhamar elérték Briziljan veszélyes erdejét. Össze-vissza kószálta, űzte Parzival az irdatlan rengeteget, hol elveszítette Merlin nyomát és tiltóan útját állták óriási fák, folyondár, iszalag; sziklás taréjú patakokon ugratott keresztül, meredek lejtőkön csuszamolva hajtatott felfelé – és mindég, mikor már vissza akart fordulni, valahol a fák között feltűnt Merlin óriási feje és óriási szakálla, mint valami kóválygó erdei köd. Végül is sem lova, sem ő nem bírták tovább az iszonyú hajszát, egy mély vágásban, hová sosem sütött a nap, összehajló fák boltja alá, leugrott lováról, lefeküdt és azon nyomban elaludt a fáradtságtól. Abban a percben Merlinnek varázsszavára mindenfelől elindultak a rettenetes erdő kígyói, a karvastagságú fekete fojtogatók és az apró mérgezett fogúak, amelyek harapásától felduzzad kékesen a test és megbomlik és amelyek marásától kitódul a vér a megnyílt pórusokon s az unikornis szarvából zúgott por sem segíthet; lassan és rémesen közeledtek a gyanútlan alvó felé, ki nem hallotta lova ijedt nyerítését, feküdt elterülten gyermeki álmának halálra ítélt szépségében, közelebb-közelebb jöttek a kígyók. Idő múltán Merlin odalovagolt a vágáshoz, hogy a halott fiú kezéből visszavegye a Földnek Kelyhét. De odaérve, mindennél csodálatosabb dolgot látott: felül az ágak boltja megtöredezve szétvált, mintha roppant madár csapott volna le, a nyíláson besütött az arany nap. De Parzival mégis árnyékban aludt édesen, mert feje fölött árnyékot adóan ott állott az óriás páncélos angyal, zordon és egyben szeretettel teljes arculattal, hatalmas pallosára

41

Horvátországi Magyarság támaszkodva, mely még fekete volt az Ellenség vérétől, akit legyőzött az idők kezdetén. A magasztos alatt elől köröskörül sziszegve menekültek gyötrött vonalakban az ártalmas kígyók, Parzival sértetlen aludt gyermeki álma győzelmes szépségében. Merlin pedig letérdelt és bocsánatért könyörgött. Bűnbánó könnyek közt most már ő is tudta, hogy Parzival a diadalmas balgatag, Istennek választott lovagja, kin titokzatos kegyelme nyugszik, mint tömjén füstje a dómnak Szent György szobra körül. Aztán lassan és görnyedt alázattal közeledett az alvóhoz, ruhája ráncaiból kivette az útmutató pálcát, melyért meghalt Ither lovag és belé helyezte Parzival pajzsába, arra a helyre, ahol hölgyeik klenódiumát tartják a lovagok. Mire Parzival felébredt, az angyal már eltűnt feje mögül. Parzival megdörzsölte szemét és így szólt: – Te vagy az, Merlin, én álmot láttam... soha ilyen álmot... ne haragudj rám amiért hogy üldözőbe vettelek és ha mivel megszomorítottalak, bocsásd meg; íme neked adom a Földnek Kelyhét. Merlin megcsókolta Parzival lábát és boldogan átvette tőle a Földnek Kelyhét. Tudta, nem kell az már a választott lovagnak, akit az útmutató pálca anélkül, hogy ő maga tudná, ellenállhatatlan erővel von az Ég Kelyhe felé, amely mellett a Föld Kelyhének fénye csak kölcsön- és tükörfény. És békességben visszatértek Arthus udvarába. Most már semmi akadálya sem volt, hogy Parzival lovaggá üttessék; ami azon mód meg is történt olyan pompával, melyet csak Arthus király vára ismert. Amikor Arthus kardja Parzival vállát érte, végéből kékes láng csapott ki, mint olykor viharban tornyok keresztjén látható és árbocoknak ormán és az ilyen hajó nem pusztúl el. Az udvarnép letérdelt és imádkozott; Arthus a kardot sosem használta többé vérontásra: ott függött a dómban ez ótától a Boldogasszony lábai előtt. És most, hogy már lovaggá lett Parzival, itt a történet vége. Alkonyodott és amint megmondotta, Merlin felült fekete lovára és indult vissza ős Avalun csodaszigetére. De nem ment megtörten és magányosan, diadalmenetben vonult mögötte a Földnek Kelyhe, melyet nem más hozott, mint Taliesin és Cynevare. Mert tudnotok kell, hogy amint Merlin haragja megszűnt, menten begyógyultak a sebek, melyeket haragjában ütött; ilyen volt Merlinnek varázshatalma. Parzival még ugyanaznap este szintén útnak indult. Nem volt nyugodalma, vissza nem tarthatta őt fényes udvar igaz vendégszeretete, fegyvertársak, hódoló országok hatalma, sem pedig szép hölgyek hű szerelme; mert hol más lovag hölgye klenódiumát mutogatta, az ő pajzsában azon helyt volt az ősi jelekkel rótt pálca és vonta őt, anélkül, hogy ő maga tudott volna róla, pihenést nem tűrve a cél felé; így teljesült, amit mondtak az Ég Lovagjáról. Ő lovagolt az alkonyodó mezőkön által, Briziljan vad erdején keresztül, hátra nem nézve, fegyverkező veszedelmek elébe, nem kérdezve miért és hová; de valahol a legtávolabb határban ragyogtak már a leszálló napban a Grál várának színes üvegablakai.

42


Hogyan bukkannak fel életünkben a csodák? Hogyan lehetséges az eligazodás a valóság és a képzelet között? Hogyan beszéljünk a gyermekek nyelvén úgy, hogy felnőttek is értsenek belőle? Ezekre az örök kérdésekre ad választ Lázár Ervin méltán népszerű alkotásaival, egész életművével. A Hétfejű tündér, Mikkamakka, Bruckner Szigfrid, Bab Berci „szülőatyja” ebben a hónapban lenne 75 éves. 1936. május 5-én született Budapesten. Édesapja Lázár István uradalmi intéző, édesanyja Pentz Etelka. A Tolna megyei Alsó-Rácegrespusztán – ahol a Lázár-család 1951-ig élt – töltötte gyermekéveit. Iskolába a környező falvakba járt. 1950 októberétől a szekszárdi Garay János Gimnáziumban tanult tovább s 1954-ben ott érettségizett. Felsőfokú tanulmányait az érettségi évében kezdte meg a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán, újságíró szakon. Az Eötvös-kollégiumban lakott. 1956-ban a harmadévesek kötelező szakmai gyakorlatát Nyíregyházán töltötte, majd 1957-ben Pécsre került. Mivel 1959. február 1-jétől az Esti Pécsi Napló újságíróként alkalmazta, az egyetemen Lázár Ervin ugyanez év decemberében különbözeti vizsgát tett, és tanulmányait magyar szakon, levelező tagozaton folytatta. 1961-ben szerzett magyartanári diplomát. Tagja volt 1959-től 1994-ig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, ahol 1991 és 1994 között az etikai bizottság munkájában is részt vett. A Magyar Írószövetségbe 1969ben lépett be, sokáig választmányi tag volt. 1994-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Számára meghatározó volt a gyermekkor alapélménye: inspirációi java részét – bevallottan – onnan meríti. Stílusa filmszerű, „láttató” (szövegei a rádiós, színpadi és filmes feldolgozások alapjául szinte kínálják magukat); dialógusai balladisztikusan tömörek. Nyelve egyéni, játékos, melyet sajátos humora, iróniája több jelentésréteggel gazdagít. Írásainak középpontjában mindenkoron a morális értékek problematikája állt. Első megjelent novelláját 1958-ban a Jelenkor közölte. 1964-ben jelent meg A kisfiú meg az oroszlánok című

43

Horvátországi Magyarság meseregénye a Móra Kiadó gondozásában, későbbi állandó illusztrátora, Réber László rajzaival. 1966-ban Csonkacsütörtök címmel látott napvilágot első elbeszéléskötete, amelyet rövidesen követett a második: Egy lapát szén Nellikének (1969), majd a – már az abszurd jegyeit is magán viselő – harmadik: Buddha szomorú (1973). Jellemző műfaja továbbra is az elbeszélés és a mese; A fehér tigris (1971) című, groteszk hangvételű regénye az egyetlen maradt. Meséi példa nélkülien új, jellegzetes hangon szólaltak meg, s ez olvasói körében a rajongásig népszerűvé tette. A Hétfejű Tündér (1973) című kötete két kiadónál nyolcszor jelent meg nyomtatásban, s számos színpadi adaptációja is készült – amelyek közül a Kőváry Katalin rendezte első előadássorozat (bemutató: 1976. február 6.) azért is jelentős, mert biztosította az író számára, hogy továbbra is szabadúszó legyen. Berzsián és Dideki (1979) című meseregényéért – amely szintén több feldolgozást ért meg; Lengyel Pál például megrendezte színházi és bábszínházi produkcióként egyaránt – a nemzetközi zsűri 1982-ben Andersen-diplomával tüntette ki. A Négyszögletű Kerek Erdő (1985) című kötet megkapta az Év Könyve jutalmat – később a Bab Berci kalandjai (1989), valamint a Csillagmajor (1996) nyerte el ugyanezt. A Magyar Rádió Elnöksége I. díjban részesítette a Rádiószínház 1986. évi kishangjátékpályázatára benyújtott Ó be szép az élet, s minden más madár című hangjátékáért. Hangjátékai A Franka Cirkusz összefoglaló cím alatt 1990-ben kötetbe gyűjtve jelentek meg. Közülük A hang címűt Rózsa Pál zenéjével Sándor János operaszínpadra állította. A legkisebb boszorkány című mesejátékáért 1991-ben megkapta az Új Magyar Hangjáték – 1990 pályázat szerzői díját. Az Év Gyermekkönyve kitüntetésre – amelyet az IBBY (Nemzetközi Gyermekkönyv Tanács) Magyar Bizottsága adományoz – meséit három alkalommal találták érdemesnek: az 1989-es év díjazottja a Bab Berci kalandjai lett; az 1990-esé a Lovak, kutyák, madarak; az 1993-asé pedig A manógyár. Elbeszélései többféle összeállításban, több kiadásban is olvashatók; a legbővebb válogatást a Hét szeretőm (1994) című kötet tartalmazza. Csillagmajor (1996) cikluscímmel – a szülőföld, a puszta hangulatát idéző – új elbeszéléseivel jelentkezett, majd Kisangyal (1997) összefoglaló cím alatt régebbi és még meg nem jelent novelláiból válogatott. 2006. december 22-én hunyt el Budapesten.

44


Lázár Ervin

Lehel kürtje Kopogott az eső a vastag bőrmellényeken. Lehel vezér serege ázottan, csatakosan érkezett Augsburg vára alá. – Nem ázunk sokáig. Odabent majd megszárítkozunk. Egyetlen rohammal elfoglaljuk ezt a vakondtúrást – kiáltotta Lehel, s a kürtjébe fújt. Ezer meg ezer torok felelt a kürtnek: – Huj, huj, hajrá! A sereg hadirendbe állt, előkerültek a várostromhoz szükséges hadi szerkezetek, a magyarok vad és vidám harci kiáltásokkal kezdtek a támadáshoz, azt hívén, hogy ez az erődítmény sem bírja tovább, mint az útjukba eső többi, és rövid küzdelem után a falakon belül lesznek. De odafönn állták a sarat, a rohamok egyre csüggedtebbek lettek. A várbeliek keményen harcoltak, a magyarok estére kelve sem jutottak be a várba. Elcsendesült a két tábor, a magyarok halottjaikat és sebesültjeiket szedték össze, odafenn meg erőt gyűjtöttek a másnapi harcra. Lehel a várfal alá lovagolt, és fölkiáltott: – Add meg magad, Ulrik püspök, mert ha nem, holnap egyetlen élő nem marad a véreid közül. Ulrik püspök nem válaszolt. Fáradtan ült a mellvéd mögött. Végignézett megtépázott csapatán, és tudta, nem sokáig állhatnak ellen a túlerőnek. Magához intette egyik tisztjét. – Ha nem kapunk segítséget, elvesztünk. Ki tud jutni valaki a várból? A tiszt kipillantott a várfalakon túlra, a magyarok tábora mulatozástól volt hangos, őröket nem látott sehol. – Legyőzhetetlennek hiszik magukat. Még őröket sem állítottak – mondta. – Menjetek segítségért Konrád császárhoz. Amilyen gyorsan csak lehet – parancsolta Ulrik. A tiszt kurta vezényszavaira két katona lépett elő, lovakat nyergeltek a várudvaron, s a két lovas csendesen a várkapuhoz lovagolt. A kapuőrök feszülten figyelték a magyarok tábora felől érkező zajokat, majd egyikük, látván, hogy nincs veszély, intett, leeresztették a felvonóhidat, s a két lovas hangtalanul kivágtatott az éjszakába. Még nem is hajnalodott, már a császári udvarban voltak. A fáklyákkal szaladgáló őrök, a felriadt, nyüzsgő szolganép között megjelent Konrád császár egy vállára csapott köpenyben, s a két futár térdre hullott előtte.

45

Horvátországi Magyarság – Felséges császár, mentsd meg Augsburgot! Ulrik püspök segítséget kér tőled, már nem sokáig tud ellenállni a magyaroknak. – Fegyverbe! – adta ki a parancsot a császár, s a katonák visszhangozva kiáltozták: Fegyverbe! Fegyverbe! A hadsereg, mint egy álmos óriás, megmozdult, nagy nyüzsgés támadt, prüszkölő, horkantó lovak, fegyvercsörgés – ameddig a szem ellátott a derengésben: katonák, katonák. A magyar tábor is megbolydult a virradatban Augsburg alatt. Újra hadrendbe álltak, Lehel kürtje felrivallt, kezdetét vette az ostrom. A magyarok elszántan küzdöttek, de hősiesen harcoltak a védők is, az esőtől megduzzadt vizű várárokba ömlött a vér. Már-már úgy látszott, elfoglalják a magyarok a várat, amikor odafönn elszánt harci kiáltás zengett fel, a várvédők lobogtatták zászlaikat, és újult erővel vetették magukat a harcba. A magyarok nem tudták mire vélni a dolgot, nem is csoda, nem láthatták, amit a várvédők föntről a falakról észrevettek: közeledik a császár felmentő serege. – Még egy rohamot nem állnak ki! Előre! Előre! – kiáltott Lehel, s a magyarok újra előre lendültek. De ekkor ő is meglátta a császár seregének előőrseit, a zászlós kopják erdejét, a fényben megcsillanó vérteket. – Elébük mentek, szétszórni őket! – intett Lehel lovasainak, s egy lovascsapat látványos, negyvenöt fokos fordulatot végzett, és elvágtatott a közeledő ellenség felé. A magyar lovasroham visszaszorította a császári előőrsöt, de akkor szembetalálták magukat a már harci alakzatot öltött derékhaddal, s a túlerő egykettőre megállította őket. A magyar lovasok megfutamodtak. Lehel a futókat látván, kürtjébe fújt, leállította az ostromot, a magyar sereg sebtében szembefordult a túlerőben lévő császáriakkal. Öldöklő csata kezdődött. A magyarok bevált harcmodorukat, hogy színleg megfutamodnak, s aztán az üldözésben fellazuló ellenségre két oldalról lecsapnak, nem tudták alkalmazni, mert nem volt hozzá hely, a hosszú esőzéstől megáradt Lech folyó elzárta mögöttük a teret. Nem volt más, mint szembefordulni és szemtől szembe fölvenni a harcot. Lehel maga is derekasan küzdött, hullott körülötte az ellenség, de lépésről lépésre szorították hátra, neki a megáradt Lech folyónak. A császáriak megérezték a győzelem ízét, egyre elszántabban harcoltak a gyűlölt ellenség ellen, a magyarok sorai megbomlottak, itt-ott már menekülésre fogták, de nem volt menekvés, akit nem vágtak le, az a folyóba zuhant, s a folyó egykedvűen sodorta magával a halottakat, sebesülteket, lovakat, embereket. A folyó széléhez szorítva egyedül Lehel küzdött csak néhány emberével, körülötte a császáriak, mint a rajzó darazsak. Lerántották a nyeregből, rávetették magukat, fogták vasmarokkal.

46

Lázár Ervin: Lehel kürtje

47

Horvátországi Magyarság – A vezér fogoly – harsant a kiáltás, s a szél messzire vitte a császáriak diadalordítását. Győztek! A magyar sereg megsemmisült. Már ácsolták a bitófákat a vár előtti mezőn. A császáriak mint a birkákat terelgették a foglyokat. Konrád diadalmasan vonult be Augsburg várába. Ulrik püspökkel megölelték egymást, s az ablakokból virágeső hullott rájuk. A püspöki palota dísztermében állították fel a trónt, a császár körül ott állt katonáinak színe-java, még azon megtépázott véresen, de valamennyien sugarasan a boldogságtól, a magyarok felett aratott győzelem örömétől. Katonák érkeztek ekkor, s a császár lába elé hányták a magyarok harci jelvényeit, a zsákmányolt fegyvereket, odahajították Lehel kürtjét is. – Vezessétek elém a foglyokat – adta ki a parancsot a császár, s a terem végében föltűnt a gyászos menet, az alabárdos katonától közrefogott magyar foglyok csoportja. Elöl a vezér: Lehel. Egyenes tartással, büszke léptekkel jött, mintha nem is egy tönkrevert sereg elfogott vezére volna. Megállt a császár előtt. Konrád hosszasan, kutakodva nézte ősi ellensége arcát. – Miért vagytok ti ilyen kegyetlenek a keresztényekhez? – kérdezte Lehelt. – Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket rátok ostorul. A császár arcán egy aprócska rángás szaladt végig, de nem látta senki, csak Lehel. – Válassz magadnak olyan halált, amilyent akarsz – mondta a császár. – Adjátok ide a kürtömet, hadd fújjam meg előbb, aztán majd felelek. A császár intett, hogy teljesítsék a kérést, s egy katona a trón előtt heverő halomból kihúzta a kürtöt, s Lehel kezébe adta. Lehel, mintha a kürtfúvásra készülne, előrelépett, s iszonyú erővel lesújtott a császárra. Az vérző fejjel, holtan bukott le trónjáról, s mielőtt az udvaroncok ocsúdtak volna, Lehel zengő hangon így szólt: – Előttem mégy, és szolgám leszel a másvilágon! Csak ekkor rohantak rá és teperték a földre.

48


Tamási Áron

Május, vagy a Boly hava Legyen az Atya dicséretére, amit írok; nemkülönben legyen égő gyertyája az én jó szándékomnak. Így legyen, ha már írásba fogtam, megadván magam a gondolatnak, mely a közeli múltban permetével engem meglegyintett, akár a hullám is meglegyinti, az ő párájával, a part menti öreg fűzfát. Valóban, mint az öreg fűzfát a pára, először engem is csak úgy illetett a gondolat, alig-alig lehelet gyanánt; de aztán napra hold és holdra nap következvén, a gondolat késztető hullámai is folyvást növekedtek, sarkantyúzva eme írásra engem; majd pedig habos tajtékval minden nyugalmat is kimostak belőlem. Nem volt irgalmazás. Vagyis mint az őszi levél, kinek senki sem mondja meg, hogy honnét jön a szellőre szél, úgy jártam én is. Mert immár csak lengedezek és engedelmesen betűket írok, melyeket elvisz a perc. Nem tudom, akár ama őszi levél, hogy honnét jött a késztető hullám, s miért verdesi lelkemet a tajték. Meglehet, hogy valami jóféle szellem kiválasztott engem, hogy szóljon általam. Hát ha így volna, akkor az a jóféle 7szellem csalatkozni fog, mert én nem vagyok már fényes trombita. Vagy az is lehető talán, hogy holmi csalfa lélek környékezett meg, bárány bőrébe rejtve magát. Ki tudja! Jobb lesz hát, ha nem porkászok a semmibe, hanem a bizonyosság mellett maradok, vagyis magamnál. Azt kell gondolnom tehát, hogy a jóféle szellem csupán futó képzelem, mert ha lenne is efféle késztető szellem, az nem engem választana szószólónak, hanem méltóbbat valakit. És hát a csali lélek is jobban kedveli a rokont, aki én nem vagyok. Így aztán nem marad egyéb hátra, csak gyarló magam, s magamban is az a megterhesült öreg fa, amelynek sárguló levelei közül életem madara kívánkozik szólni. Hát szólj, madaram! Biztass engem, és súgj-búgj a fülembe, hogy az idő falára hadd jegyezzem fel ezt az idéni Pünkösd havát, az ezerkilencszáz után az ötvennyolcast, mely az én életemen oly nagyot fordított! S hadd beszéljem el Pünkösd hava után a következő hónapokat is, egészen addig, amíg a hónapokból kitelik legalább kilenc. Fohászkodom a reményhez, hogy legalább ez a kilenc kerekedjék ki csakugyan, vagyis ötvennyolc májusától ötvenkilenc februárig, ebben az én írásomban, minden öröküljön meg. Bár, ki tudja, hogy mind a kilenc hónap meg fog-e örökülni?! Mert ugyanis azokból hét és fél hónap már a hátam mögött van ugyan, de hét egész hét még a jövőben rejtőzik. Ha jól számítom, hét egész hét, mivel ebben az órában, amikor jelen írásomat kezdem, még csak ötvennyolc Karácsony havában vagyunk, s annak is pontosan a közepén. Azt szokták mondani, hogy ha megérjük, meglátjuk. Maradok hát én is, az idő dolgában, ennél a vakablaknál. De a legnagyobb reménységvel mégis; amivel azt akarom mondani, hogy a hátralevő hét hetet még igen szeretném egészség-

49

Horvátországi Magyarság ben és romlatlan elmével tölteni el, hadd írhatnám meg, a nyolcadfél hónap mellé, annak a hét egész hétnek is a történetét. De mondom, majd meglátjuk. Amit nem tud az ember, azt a rejtőzőt avval táplálja, amit tud. Így tehát rátérek én is az idén múlt májusra, vagyis az ötvennyolcasra, minek a sorsfordító nagy eseményét szeretném valahogy elmondani. De ahogy azon gondolkozom, hogy miképpen is tudnám azt a fordulatot elregélni, hát az elmém egyszerre megriad. Igen, mert eszembe fut, hogy én is egyszer meghalok, s akkor ennek a kilenc hónapnak zsenge regéjéből ódonult krónika lesz. S nem lehetetlen, hogy ez az én zsenge regém, magam elporladván mellőle, odakerül az emberek elé. Az emberek pedig csak belecsipdesnek írásom szavába, s már kérdezik is, hogy ugyan ki volt az a jámbor krónikás? S nem fogja tudni senki. Jobban mondva, valamit fog tudni mégis, mert én első szóval most elmondom, hogy engem Szirom Antalnak hívnak. Vagy kedvesebb családi szóval s már a terjedtebb életben is, Antapónak vagy Szirom tátónak neveznek, mely mind a két zöngeményt az én Pálocska unokám ragasztotta reám, nem tudván kicsi korában kimondani, hogy Anti nagyapó. Így tehát magam Antapó vagy Szirom tátó vagyok, az őseim pedig szabad székely magyarok voltak, akik valamikor ott is éltek a székelyek földjén. De aztán nagy veszedelem következvén, Bukovina tartományba kivándoroltak. Én is abban a tartományban születtem, ezelőtt hetvenhat esztendővel, ami elég szép idő, sokan azt mondják. Én azonban még elég jól bírom magam, s úgy szálában is megnézhet, aki lát. Igaz, a hajam sokat gyérült már; s fehér is bizony, mint a hó. De az arcom színe barna-piros, a szemem a betűre s a távoli tárgyakra egyaránt fungál, s a mozgásomban sincsen még ingatagság. Mit mondjak még? Elmondhatnám, hogy boldogult atyám mindig földön gazdálkodott, ugyanúgy magam is. A családban velem együtt öt gyermek született, kik közül én az első voltam, de most már mind az öt én vagyok. Ami iskola közel volt hozzám, abban én fürge elmével mindegyikben forogtam, de a tudomány nagyobb házai dugva voltak előttem. Három évig katonaságot viseltem, utána megházasodtam, s lett rendes időre öt gyermekünk nekünk is. S hogy a malom tovább is egyformán őröljön, az én öt gyermekem közül is csak egy él jelenleg, mert kettő himlőben meghalt, még kicsi korban; egyet iskolás idejében valami bogár csípett meg, féktelen méregvel; egy fiamat pedig a gránát vitte széjjel, negyvennégy októberében, a vándorlás alatt, egy bizonyos Somogy megyei községben, melynek a nevét meg sem mondom, mert hiszen maga a község nem hibás. Mondjak még valamit? Nem mondok, ámbár mondhatnék, mert ahol van már egy gyászlobogó, ott a második nem kétszerezi meg a szomorúságot. A családi fekete gyász mellett ilyen második gyászos lobogó volt ennek a töredékes székely népnek a balsors élete. Mert a vándorlás szomorú dolog, a sok vándorlás pedig még szomorúbb. Mi pedig azt a régi-régi vándorlást, a mádéfalvi keserű füstöt, soha el nem felejtettük, mert annak a korma apáról fiúra kormozott; mondom, azt még el sem felejtettük, amikor ezerkilencszáz és negyvenegyben

50

Tamási Áron: Május, vagy a Boly hava

Csapó Nándor felvétele

ismét vándorútra buzgattak, hogy aztán Újvidék táján még hosszabbak legyenek az éjszakák. Hát hosszak is voltak, teli s teli nyugtalanságval s gyakorta rémekvel, mind a négy esztendő. De hogy ne toldjam meg, amit kurtítani kéne, a negyedik évet már nem értük ottan, mert október elején, hirtelen szükségből és nagy harci zenebona között, ismét kerékre keltünk, hogy édes gyökerünkvel hazai földbe kapaszkodjunk, végre s valahára. Mondjam, hogy miképpen történt? Azt sem mondom, mert ebbe a regébe nem kívánkozik belé; s a Pünkösd hava, vagyis az ötvennyolcas, nagyon toporog is már az ajtóm előtt. Annyit mégis el kell szólanom, hogy annak a nevezetes esztendőnek, vagyis negyvenötnek a tavaszáig, nyugalom és fedél nélkül térengtünk a szenvedő tájakon. Úgy valóságval, mint ahogy az árvíz tetején lükken tovább s ismét tovább a sok fekete özönfácska, miknek a testéből azonban, ott az árvízben is, ki-kibukkan a rügy. S amikor a kertekben s az erdőkön is bomlani kezdett a rügy, akkor már szálláson voltunk mi is. Nem ég alatt, hanem fedél alatt; s egy kicsi birtokval is, melyet tulajdonunkba osztottak.

51

Horvátországi Magyarság Hát azóta itt élünk, ezen a dunántúli kies földön, egy Baglyod nevű faluban, melynek a nevét, rajtam kívül, nyilván senki sem tudja. Ami nem is csoda, mert kicsi falu ez a Baglyod, mindössze ötven házzal s kettő és félszáz lélekvel, ha jól mondom. Pedig nem mondom jól, mert igaz, hogy a településünk idején, vagyis negyvenöt tavaszán, annyit számláltunk, de attól az időtől kezdve az atyafiak még tizenkilenc házat az ötven mellé építettek, nemkülönben szaporítottak is annyit, hogy a lélekszám a négyszázat most már közelgeti. De így is kicsi falu ez a Baglyod. A szót nem is azért vesztegetem reá, mert kicsi; ámbár egy kis faluban is születhetik olyan ember, aki a bolha lábát meg tudja számlálni. Vagy másfelől gondoljunk a szorgalmas méhecskékre, akik aprócska állatok bizony, de róluk mégis több könyvet írtak eddigelé, mint példának okáért az elefántokról, akik pedig oly tetemes nagy állatok, hogy még az elme is döccen egyet, amikor őket a méhecskékvel akarja összevetni. Nem szégyen tehát, hogy oly kicsi falu Baglyod. Ami hiányossága van neki, ebben a tekintetben, azt kétszer a szerencse, s egyszer a szorgalom úgyszólván pótolja is. A szerencse első kedvezése az, hogy igen szép helyen fekszik, vagyis a Kontyos nevű hegy nyugati oldalában. Ez a Kontyos hegy, vagy inkább becsületes domborulat, igen hosszan elnyúlik északról dél felé, vagyis délről észak felé, ha úgy jobban mondom. Szép erdőség borítja a hosszan heverésző hegyet, s van abban az erdőben mindenféle fa, csak fenyő nincs talán, s no még kökénybokor és boróka. Baglyod egészen a szélén fekszik az erdőnek, valahogy olyanformán, mintha éppen most bújt volna ki az erdőből, vagy pedig most akarna elbujdosni benne. Hát ez az első, az ő szép fekvése, amivel kisded voltát szerencsésen feledteti. De ettől az elsőtől nem marad el a szerencse második kedvezése sem, vagyis vízben nemcsak gazdag, hanem kincses is az a víz. Kincses, mert az erdő mezsgyerészein üdítő források bugyognak, melyek között gyógyító források is vannak, főképpen a fekélyes gyomorra és a keringő vér serkentésére. Akadnak ugyan, akik az efféle üdítő és urusló forrásokat, mint közönségesen használatos vagy áldásos vizeket, nem becsülik a kevésnél többre. Azt mondják az ilyenek, hogy a forrás nem is víz, hanem csak tünemény, mert az egyik nap gondol valamit, s másnap már nincs is. Nem leány tehát, akivel házasodni lehet, hanem csalóka tündér, ki kedvre derít s már illan is el. Az efféle lombot vesztett emberek elfelejtik, hogy ahol tündérek illároznak, ott leány is lesz valahol. Így van ez a baglyodi forrásokval is, mert ha ezek a források tündérek, akkor leánynak ott van a Baglyod pataka, mely az erdős hegyről lefut a falu felé; s követve csakugyan a leányok természetét, nem szalad átal a falu derekán, magának való módon, hanem ide-oda kanyarog a faluban, csobogtatja mindenütt a szavát s magát illegeti, mint valóban a leány, aki férjet akar csacsogni magának. Hát Baglyod szerencséje, második ajándék gyanánt, ezekben a forrásokban bugyborog.

52

Tamási Áron: Május, vagy a Boly hava Mivel azonban a két szerencse mellé én harmadikul még mondtam egy dicséretet, hát megemlítem azt is. Megemlítem, amit nagy szorgalommal főzünk, de még magam előtt is csak titokban említem meg, nehogy azt gondoljam, hogy tudok róla. Most süllög ugyanis ez a titkos valami, jobban mondva, most főztük meg annyira, hogy a végső módját megadhassuk. S nem más, amit ily titkosan kerülgetek, mint a falu gazdálkodó élete. Maga az okos elrendezés, hogy itt tisztaság legyen, rend és egy közös akarat. A bolyról, ami a népességet jelenti, most emeltük le a kosarat, s azt akarnók, hogy a szabad mozgásban mindenki a helyére kerüljön. Nem kicsi dolog, mert magunknak egy nagy család, s másoknak jó példa szeretnénk lenni. De hogy sikeredik-e, vagy nem, azt megmondani nem lehet, mert hiszen az emberek ilyenek is, olyanok is. Itt van példának ez a baglyodi nép, melyről ha rosszat mondanék, nem volnék igazságos; de ha jót mondanék, akkor sem egészen. Sok minden magyarázza ezt, mert hiszen semmi sincs ok nélkül. Elsőnek azonban, úgy hiszem, a megélhetés beszél. Vagyis a falucska tetszetős helyen fekszik ugyan, s amint elmondám az előbb, egyben-másban szerencséje is van. Hanem a mindennapi kenyér dolgában, hogy a jó módról ne is beszéljek, hát abban elég mostohán van a nép. A határ földje, ha a holdak számát vesszük, még úgy-ahogy, mert hiszen van Baglyodnak háromszáz holdja, vagy talán valamicskével több is. De ennek a földnek csak a fele lapótya, úgy feküdvén csakugyan, mintha a tepsiből most tették volna ki arra a tájra, vagyis egy óriási nagy lapítóra, mely nyugati irányban lejt, a völgy felé. A másik fele azonban, annak a háromszáz holdnak, igen vegyes terület, mert egyrészt erdőből áll, amely gondozatlan és haszonra tilos; s másrészt gondolkozó vagyon, vagyis bokros-ciheres szalag, mely a falu felett s az erdő szélin húzódik végig, s amely éjjel-nappal azon gondolkozik csakugyan, hogy erdő legyen-e vagy kaszáló. Hát ilyen a baglyodi föld. Elvegyes nagyon, mert a lapótyás részen minden szívesen megtermik, a gondolkozó részen pedig csak a mogyoró s annak bokrai alatt az ibolya. S ha a földhöz hozzátesszük azt is, hogy aki Baglyodban lakik, az szinte rejtekhelyen lakik, akkor már könnyű megfejteni azt a találós kérdést, hogy milyen nép lakta negyvenötben a falut. Hát elvegyes nép, nyilván. S úgy is van, mert lakott ottan valami húszig való sváb ajkú család, jobban mondva, az ajkuk német volt, de maguk nem szabályosan svábok, mert igen borivók voltak, s borsos-paprikás emberek. Pattogtak is negyvenötben, amikor hallották, hogy kezdik a politikát számon kérni. Úgy meglobbantak a hírtől, hogy házat-barmot otthagytak, s káromkodva mind elmentek. Pedig hát gyökeres bajuk nem lett volna, mert hiszen mindenki azt mondja, jó hazafiak voltak, s nem vérvel politizáltak, hanem csak bor mellett összevissza, mint más magyarok. De hát mind ráültek mégis a szélre, ami elvitte nyugatra őket. Csak kettő maradt belőlük, s az a kettő jól megél velünk ma is.

53

Horvátországi Magyarság Az egyik különösen, egy Hopra Mátyás nevű, mert a későbbi időben az a Hopra valahogy a vejem lett. Ezek voltak tehát, ezek a sváb ajkúak, negyvenöt előtt a java nép, a jól termő lapos földekvel; a többi népség pedig, vagyis a tetemes rész, az valóságos gyűjtemény volt. Olyan egészen, mintha valami tréfás ember válogatta volna össze. Mert ugyanis volt azok között cigány, s nem is csak egy vagy kettő; voltak együgyű magyarok valahányan; volt seprűcsináló, volt dongás, volt vadász és madarász, volt ablaküveges; s még egy öreg bakter is volt, aki annyi gépszuszogást és vonatsípolást hallott már azelőtt, hogy mint a hal a vízbe, úgy bújt belé ebbe az erdei csendbe. Mindezeknek, akiket én most elszámláltam, nagy része még a baglyodi fészkén gondolkozott, amikor én ide települtem, negyvenöt tavaszán. De már akkor láttam én, hogy mint az áprilisi idő, az egyik órában ezt gondolják, s a másikban azt gondolják. S ahogy teltek a napok, az első melegebb széllel néhány cigány karavánban el is ment. De aztán megfordult a szél, ahogy a tavaszi kínlódásban szokása neki, s egy zimankós napon új cigányok jöttek, úgyszintén karavánban. S mint a cigányokval, úgy jártunk a többi ingatag népséggel is, mármint azokval, akik nem voltak gyökeres lakósok. Mert egyszer csak odalett a seprűcsináló, s a helyébe jött egy tyúkszemvágó; aztán elment az ablaküveges, és jött a helyébe egy mézgagyűjtő. S miközben ezeket így csereberélte az idő, azalatt efféle mismás emberekvel még szaporodtunk is, mert honosult oda kóválygó pincér s egy elárvult borbély; nemkülönben egy öreg hordár s valami mezei próféta; s ráadásul még egy veres hajú ember is, akiről azt hírelték, hogy az állami hóhérnak volt a segédje. S itt voltunk mi. Vagyis a székely magyarok, kiknek a helyét a telepítési biztos, egy törvénycsináló atyánkfia, Baglyodban jelölte meg. Harminchét család került erre a baglyodi lajstromra, melyet szent iratnak is nevezhetnék, mert hiszen a harminchét család által egyszáz és nyolcvanhét lelket teremtett újjá a népi törvény. Igen, a gyermekekvel együtt ilyen számban települtünk meg, ámbár egy fél esztendővel azelőtt, amikor Újvidék mellől elindultunk, akkor tizenkilenc lélekvel többen voltunk, mert betegségben s a háborús tüzekben meghaltak harmincötön, s születtek tizenhaton. A harminchét családnak jutott huszonegy elhagyott ház, melyből tizennyolcat a német ajkúak hagytak el, nyolcvanegy lélekszámval; hármat pedig valami bélyeges öt család, huszonegy lélekszámval. Nekem s Ámáli feleségemnek jutott egy kőház, két szobával; s lévén egy vejem is, egyetlen Zsuzsika lányom után, bizonyos Ténferi Péter, ki azóta megboldogult, hát azoknak is jelöltek egy házat, valamicsodás volt. S bár nekik három kicsi gyermekük vala abban az időben, én mégis úgy gondoltam, hogy húzódjunk valahányan az én fedelem alá, hadd maradjon az a másik ház valaki másnak, érdemesnek mindenesetre, aki valahol szorong is talán. Így is lett. De hogy tovább folytassam az ülepedést, a ház mellé jutott nekem három hold földecske, kettő a palacsintás jótermőből s egy a ciheresből, amit én elegendőnek is ítéltem, mert hiszen szabad gyermekem nem volt. S jutott föld Ténferi vejemnek is, mégpedig a há-

54

Tamási Áron: Május, vagy a Boly hava rom gyermekhez öt hold, három a síkföldekből s kettő a bokrosból. S elkezdtük az új földeken az új életet. – No, Péter! – mondtam a vejemnek. – Most már itt élünk, itt halunk. Ténferi vejem, aki szeretett libegősen beszélni, köhécselve felelte: – Hát ahogy a madarak tollával meg van írva. Nem tudhattuk, hogy a madarak tollával mi van a jövendőbe írva, de amit én mondtam, azt bölcs megadással mondtam. Vagyis azt gondoltam, hogy lesz immár egy kicsi nyugodalmam nekem is, szántok-vetek békességvel, s babrálom az ibolya tövit. Ha pedig munka közben úgy lesz érkezésem, leülök egy forrás mellé, s a múlt fájáról a kalapom fejébe szedem az emlékeimet, ezt az egész hányatott életet, s kiválogatom onnét a szívnek és az elmének mindama gyöngyeit, amelyeket az ivadékoknak örökül szeretnék hagyni. Így gondoltam. De az ibolyák tövin a játék és a gyöngy válogatása a forrás mellett, az bizony elmaradt. El, mert hamarosan megválasztottak bírónak, ami választást, egy kicsi pusmogással ugyan, de mégis elfogadtam. Úgy vélekedtem ugyanis, hogy ha már Baglyod szállást adott nekem s a magyar nép hazát, akkor Baglyodnak fia s a hazának hazafia leszek. A terüt a nyakamba vettem tehát, s megnéztem töviről hegyire, hogy ezt a baglyodi bolyt miképpen tudnám úgy elrendezni, hogy bárki ha fogja látni, bólintson rá egyet. Amit az eszme malmára felöntöttem, azt megőröltem jól; s amikor megszitáltam a lisztemet, akkor az maradt meg, amit most mondok. Vagyis az, hogy amiképpen az egyes embernél a testet és a lelket egyaránt kell nézni, azonképpen a népnél is, melyből az én ereszem alá ez a baglyodi boly tömörült. Együtt kell nézni a testet és a lelket, mert különbözők vagyunk ugyan s legyünk is, de akiknek jóban-rosszban egy sorsot kell viselniök, azok a közdolgokban legyenek egy személy. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha az igazság uralkodik. Mert ugyanis, ahogy boldogult atyám mondta, az igazságtalanság a legnagyobb megrontója minden bolynak, legyen az a boly család vagy falu, vagy akár maga a nemzet. Így van ez, mert az igazság örök emberi óhajtás, minek folytán ha napfényen nem virágozhatik, akkor bujdokolva keres életet. Én hát bírói kalapnak ilyen kalapot tettem. S abban a kalapban megnéztem először, hogy a testnek mire van szüksége. Vagyis szemügyre vettem a falunak azt a gondját, amit közönségesen a mindennapi megélhetés gondjának szokás nevezni. A fundámentumot tekintve, vagyis a baglyodi birtokot, úgy találtam, hogy szomjazni nem fogunk, s fázni sem fogunk; s ha ésszel dolgozunk, akkor éhséget sem látunk ugyan, de kövér ember sem igen lesz közöttünk, hacsak olyan betegségben nem szenved. Nem lesz kövér ember, mert a lakosság négyszáz felé tartván, annak háromszáz holdon kellett megélnie; jobban mondva, jószerint csak annak a felén, mert ahogy említettem volt, a birtok másik felén erdő honolt vagy ciheres bokor.

55

Horvátországi Magyarság Gondolkoztam egy nap s egy éjszaka. Aztán összehívtam az embereket, s azt mondtam nekik: – Akarjátok-e, hogy csakugyan bírátok legyek? Egy akarattal lelkesültek, hogy csakis; s ha már úgy reám tették a reményüket, akkor elmondtam nekik, hogy mindenki lelkiből dolgozzék, mert így és így van a dolog, s másra szorulni nem akarunk. De még az sem lesz elég, a lélekből való munka, hanem az ésszel is élni kell, hogy a kevés földről minden kikerüljön, amire szüksége van a háztájaknak, a veteménytől a kenyérig. Tartson mindenki majorságot, s neveljen állatokat; gondozzák a termő fákat, s az ehető vadakat csak módjával pusztítsák, de módfelett szaporítsák. Azonkívül pedig, aki csak tud, űzzön a szabad idejében valami hasznos mesterséget; s ha újság kerül a kezükbe, fejtsék meg a keresztrejtvényt is, mert aki jól megfejti, nyerhet egy hasznos könyvet, a bubájának kelengye ruhát, vagy legalább egy hőmérőt. Azt mondták, hogy jól beszéltem. S fogott is csakugyan a szó, mert az én feleségem is megültetett egy tyúkot, kerülgette a gyümölcsfákat, s esténként kötögetni kezdett. S amíg ő kötögetett, addig én azon gondolkoztam, hogy a test gondja után miképpen kéne a lelket is művelni. Ebben a dologban egészen parlagon voltunk, mert egy fából hamarkodott templomocska állott ugyan, de pap nem volt; egy idétlen iskola is maradt, rongálva nagyon és mocsokban, de tanító ahhoz sem volt. Gondoltam, legyen első az iskola, s egy vasárnap kalákába szólítottam az embereket. A padokat formájukra mostuk-tataroztuk, az ablakokat felszereltük, s egy fekete írótáblát is kerítettünk valahonnét. Az asszonyok pedig kívül-belül kimeszelték a falakat. Gyeák, vagyis tanító azonban nem volt, minekfolytán egy régi mondáshoz folyamodtam, amely úgy szól, hogy szükség törvényt bont. Megbeszéltem hát az emberekvel, hogy hétéves kortól tizenöt éves korig iskolára kötelezzük a gyermekeket, mégpedig hetenként háromszor. Vagyis a leánykákat kedden délután, a legénykéket pénteken délután, s vasárnap vegyesen, együtt valahányat. Mi pedig, a családok fejei, sorjában egymás után következve, tanítani fogjuk őket. Ki mire legjobban tudja. Magaviseletre, írásra s olvasásra, s más olyan tudományokra, amiből magunk is szedegettünk valamicskét. A tanrendet írásba is tettem, bár egy kicsit darabosan. No, ez megvolt. Következett volna a templomocska, ami következett is. Más szóval, kalákában a templomot is kitataroztuk, s végül egészen megnyerővé tettük. Hanem a pappal igen meg voltam akadva, mert ministrálni még tudtam volna, misét mondani azonban nem, szerencsére. S valóban szerencsére, mert misét akkor sem mondhattam volna, ha tudtam volna, mert ahhoz a papi kenet kell, s feleség nem kell. Istenem, mit csináljak! A püspöktől kérhettünk volna egy papot a maradványból, de annak a papnak a toronyban kellett volna laknia, mivel más lakható hely nem volt. S módban sem voltunk még annyira, hogy egy papot illendő módon

56

Tamási Áron: Május, vagy a Boly hava el tudjunk tartani. Hümmögtem hát egy darabig, majd az Isten azt a gondolatot adta nekem, hogy menjek el a szomszéd faluba, melynek Pottyon volt a neve, s ahol volt egy pap, azt tudtam. Hát én nem szóltam senkinek, nehogy valaki eldugja a csizmámat, hanem megvártam, hogy a nyári munkával végezhessünk, s akkor elmentem Pottyonba. Meg is találtam a papot, aki sovány, kicsi ember volt szegény, de a szemében lélek honolt. Elmondtam neki magunkat s az egész, baglyodi állapotot, amivel úgy megejtettem őt, vagy ő magamagát, hogy nemcsak a vasárnapi misemondásokra vállalkozott, hanem más papi szolgálatokra is, amilyen példának okáért a temetés vagy az utolsó kenet. Somoska volt a neve. – De szegények vagyunk – mondtam neki. – Csak a hálánk lesz kövér, a kepe nem. – Ingyen teszem – felelte a pap. Hát ez jólesett, abban a nehéz időben; mi azonban otthon mégis összebeszéltünk, hogy a fáradozását ingyen nem fogadjuk el. Mivel azonban pénzünk nemigen volt, s ingadozott is már akkor a pénz, egy szép tyúkot irányoztunk elő minden alkalomra, mégpedig úgy, hogy a tyúkot is családonként sorjában szolgáltatjuk, akár a gyermekeknek a tudományt. Akire a rovás esett, hogy elsőnek ő adja a tyúkot, az a jámbor asszony, nagy buzgalmában, még a templomba is elhozta vasárnap a szárnyas kepét, s ott a templomban bizony a tyúk elkodácsolta magát. Az áhítatot azonban a tyúk szólása nem zavarta meg, sőt inkább az Ábel füstjének tekintettük. S a füst után, amikor lejárt a mise, magát a tyúkot is átaladtuk a papnak, vagyis a hónya alá dugtuk, fejjel előre. S ő a kepével elment. Ezek történvén, nagyjából s egy kicsi kedvezéssel Baglyodot már csakugyan falunak lehetett nevezni. A kenyér és az Ige úgy-ahogy kerékvágásba tett minket, vagyis nagy kitérőkvel nem kellett már kanyarognunk s csüggetegen keresgélnünk az elveszett fejünket. Hanem mehettünk előre egyenesen, a jelen kovászával a jövendő felé, a télből a tavaszba; s az egyik esztendőből a másikba. S miközben így folydogált a hátunk mögé az idő, töltöttük mi is a bajt s marasztottuk az örömet; vittük a gazdálkodást, s a törvényeket válogatás nélkül bétartottuk. Így érkeztünk el a kilencszáznegyvennyolcas esztendőhöz, amikor megszületett a negyedik unokám, akit Saroltának kereszteltünk. S éppen a keresztelő napján, végre s valahára, az iskolánk is elnyerte a tanítót, aki gyalog érkezett Baglyodba, a hátán egy kóbori zsákval. Különben Szuszi Mihálynak hívták, s nem is lett volna rossz ember, csak éppen a visszájára volt fordítva. Vagyis inkább a gyermekek tanították őt, mint ő a gyermekeket. De ne szóljak semmit, mert én sem lehettem bírónak jobb, mint Szuszi Mihály tanítónak. Ugyanis a következő esztendőben s olyan váratlanul, mint ahogy szél nélkül lepottyan a fáról az alma, engem a bíróságról lecsaptak. Jól van, gondoltam magamban, nyilván öreg vagyok már; de bizony tudtomra jutott, hogy nem az öregség miatt tettek le, a falu megkérdezése nélkül, hanem másért. A templom miatt ugyanis, nemkülönben azért, hogy a tyúkokat odavesztegettem Somoska papnak.

57

Horvátországi Magyarság Hát ez nem esett jól. Szégyenkeztem egy kicsit, s magamba is kondorodtam, mint hóharmat után a falevél. De sok időm a magam bajára nem volt, mert a tarka után fekete jött. Vagyis szegény Ténferi vejem, a rossz tüdejével, meghalt. Eléggé búsultunk, az egész családfa, szinte tövig. Pedig tudtuk, hogy a halál settenkedik reá, mert sokat köhécselt a tüdejéből, s utóbb már vért is távoztatott magából; azonkívül pedig erdőn-mezőn szeretett bujdokolni, s a dombok tetejéről a világba tünedezni. A bogarakat is sokat nézegette, hogy milyenek tudnak lenni; nemkülönben a legelésző felhőket vagy a megbolydult fellegeknek a fodrozásait. Gyűjtötte a világot, amiben élünk, amíg élünk; s aztán elvitte. Attól az időtől kezdve mi is kevesebb szóval éltünk. Zsuzsika leányom ingatag kedvvel nevelte a gyermekeket, mert egyszer béborult s máskor kiverődött, mint az ég. Én pedig kezdtem olyan lenni, mint a tükör, amelyet meglebbentett a pára. De ha meglebbentett is, a gazdaságot mégis, mind a két családét, egyedül kellett kormányoznom, bár a leányom nem özvegy módjára dolgozott, hanem emberül; s hasznoskodtak a gyermekek is, különösen Zsuzsánna, aki kezdett már bimbóssá cseperedni; a még különösebben Pálocska, aki Zsuzsánna előtt járt időben is, s aki nemcsak a legkedvesebb unokám volt nekem, hanem második keresztapám is, mert Anti nagyapó helyett, ahogy már mondtam is, ő keresztelt el engem Antapónak, s majd Szirom tátónak. Most már egyebet nem is akarok azokról az évekről mondani, amelyek ötvennyolcig elfolytak. Nem is azzal a szándékval ültem le, magammal szembe. Amit idáig elnagyolva regéltem, azt is inkábbat azért tettem belé ebbe a zöld krónikába, hogy a gyökereimet egy kicsit kitakarjam; s hogy lássam is magam betűkre tördelve; s hogy vessek is egy-egy pillantást a szekeremre, mely nyikorogva ugyan, de ép kerekekvel döcögött által azon a tizennégy esztendőn, míglen elérkeztem Pünkösd haváig, az ötvennyolcas esztendőben. Hát nagy aggódással érkeztem el. Látnom kellett ugyanis, hogy az öregség hava hullani kezdett. Reám is szálldogált egy-két pehely, de csak úgy játékosan inkább. Hanem Ámáli feleségemre buzdulva hullt. Még a szellő is, ha volt, feléje térítette a tél havát; s a múló napok valahányan havazták őt, s az új hold különösen. S ő szegény szelíden állta a magasság üzenetét, de én fáztam. Annyira körülvett a hideg ború, hogy a reményemet is lassankint megülte a zúzmora, majd jégvirág nyílt a szívem ablakában. Az ágya mellett virrasztottam, a szorongattatás igájában. – Nem szólasz semmit?! – kérdeztem tőle. – Megyek vándorolni – mondta nehezen. – Harmadszor megyek, de most már az örök hazába. Pünkösd hajnala volt, éppen pillámlott a nap. S akkor egyszerre csend lett, amilyen csak fent lehet, fenn a világűrben. Ámáli meghalt.

58

Horvátországi Magyarság

Recommend Documents