Horvátországi magyarság

Jelentések a határon túli magyarság helyzetérõl Határon Túli Magyarok Hivatala

Horvátországi magyarság 2003. T a r t a l o m:

Oldal

Előszó ………………………………………………………………………….

2

1. Történelem ………………………………………………………………

5

2. Általános adatok ………………………………………………………

9

3. Jogi helyzet ………………………………………………………………

13

4. Érdekképviselet ……………………………………………………….

14

5. Újjáépítés, gazdaság ……………………………………………………

15

6. Civil társadalom ………………………………………………………

16

7. Oktatás …………………………………………………………………….

17

8. Művelődés, kultúra, tudomány ………………………………………

18

9. Egyházi intézményrendszer és vallásgyakorlás ……………………

19

10. Tömegtájékoztatás ………………………………………………………

20

Jelentés a horvátországi magyarság helyzetéről

– 2 / 20–

HTMH · 2003.

Kedves Olvasónk! A határon túli magyar közösségek helyzetét ismertető régiójelentéseket tartalmazó, 2000 nyarán elindított, megújult sorozat negyedik, a 2002-es év legfontosabb történéseivel és adataival kiegészített aktualizált kiadását tartja kezében. Az elmúlt év egyik legjelentősebb történése kétségkívül az integrációs folyamat felgyorsulása volt – Magyarország európai uniós csatlakozása immár a közeli jövő realitásává vált –, emellett az érintett szomszédos országok egy részével fennálló nézeteltérések mellett is megkezdődött a 2002. január 1-jén hatályba lépett kedvezménytörvény gyakorlati megvalósítása. Az euro-atlanti integráció folyamatának térségünkben bekövetkezett előrehaladásával párhuzamosan mind inkább kiszorultak az érintett országok politikai vezetéséből a nyíltan diszkriminációra törekvő erők, miközben lényegesen megerősödtek az adott többségi társadalmak demokratikus fejlődésben, a régió stabilitásában érdekelt progresszív erői, és a határon túli magyar közösségek e stabilitás markáns és immár nélkülözhetetlen szereplőivé váltak. A határon túli magyarságnak a közösségi megmaradást és megerősödést szolgáló intézményes politikai garanciák – mindenekelőtt az autonómia különböző formái és szintjei – iránti igényei persze korántsem teljesültek maradéktalanul — ám ez a realitásokból kiindulva aligha is volt elvárható. Ugyanakkor intézményes párbeszéd jött létre a határon túli magyarság legitim politikai– érdekképviseleti szervezetei és az adott országok politikai vezetése között, amelynek keretében az általuk helyesnek és célszerűnek tartott módon és időbeni ütemezésben lehetőségük van folyamatosan, ha indokolt, újra és újra fölvetni a még kielégítésre váró igényeket. Számos olyan jogi szabályozás született az adott országokban, amelyek összehasonlíthatatlanul kedvezőbb politikai–jogi környezetet biztosítanak a kisebbségi önszerveződés és érdekképviselet–érdekérvényesítés számára. Romániában 2001 őszén az RMDSZ és a kormánypárt között a 2000. évi választásokat követően egy évre megkötött együttműködési megállapodás felújításáról döntöttek. A megállapodás jegyében elfogadták a helyi közigazgatásról szóló törvényt, amelynek több cikkelye is pozitívan rendelkezik a kisebbségi nyelvek használatáról. Ugyancsak elfogadást nyert az egyházi javak visszaszolgáltatásáról szóló jogi szabályozás. Fontos állami magyar oktatási intézmények újraindítására – aradi Csiky Gergely Gimnázium (2001), máramarosszigeti Lövey Klára Gimnázium (2002) – került sor, s ígéret van a brassói

HTMH · 2003.

– 3 / 20 –


Áprily Lajos Giminázium újraindítására is. Szlovákiában a korábbi évekhez képest kiemelkedő állami támogatásban részesültek a magyar iskolák, visszaállították a magyar színházak jogalanyiságát és a Magyarországgal megkötött egyezmények eredményeként jelentős támogatásban részesült a szlovákiai magyar kultúra és könyvkiadás. A magyarlakta vidékek kommunális beruházásai (pl. vízvezetékek, szennyvíztisztítók építése) korábban soha nem látott mértékű állami támogatáshoz jutottak. Déli szomszédunknál a szerbiai parlament megszavazta az egyes autonóm tartományi hatáskörök meghatározásáról szóló törvényt (Omnibusz-törvény), amellyel a Vajdaság 24 államigazgatási területen visszakapta azokat a jogköröket, amelyek a miloševići rendszer alatt szűntek meg. A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelméről elfogadott törvény (kisebbségi törvény) a maga nemében ugyancsak előrelépést jelent a kisebbségvédelem területén, legfontosabb eleme az önrendelkezési jog elismerése. A kisebbségi törvény alapján múlt év őszén megalakult a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács is, mint a magyar kisebbség egyfajta – főként oktatási, művelődési, kulturális hatáskörökkel rendelkező – önkormányzata. Az ukrán nemzetiségpolitika kedvező változását jelzi, hogy a korábbi igazságügyi minisztériumi főosztályból önálló intézményként ismét létrehozták a Nemzetiségi és Migrációs Állami Bizottságot. Horvátországban a Szábor 2002. december 13-án elfogadta az új alkotmányerejű kisebbségvédelmi törvényt, amely – sok egyéb, a Horvátországban élő kisebbségi közösségek számára kedvező garanciák mellett – lehetővé teszi a kisebbségi önkormányzatok megalakítását is. A muravidéki magyarság jól működő intézményei révén megvalósította a perszonális autonómiát. Összességében fokozatos – bár nem feltétlenül egyenletes – fejlődésnek lehettünk a tanúi, és a nemzetközi feltételrendszer alakulásának figyelembevételével nincs okunk megtorpanásra, visszaesésre számítani. Fontos fejlemény, hogy az EU tagjaként a magyar állampolgárok ugyanannak a közösségnek lesznek tagjai, mint amelynek az Európa fejlett országaiban élő nemzettársaik. Csatlakozásunkkal tehát új, az eddigiektől gyökeresen eltérő dimenzióra tesz szert az EU tagállamaiban élő magyar diaszpóra és az anyaország viszonya. A 2002 tavaszán hivatalba lépett szocialista–liberális kormány Alkotmányban is rögzített politikai és erkölcsi kötelességének tekinti a határon túli magyarság támogatását, s


– 4 / 20–

HTMH · 2003.

ennek megfelelően a kedvezménytörvényt úgy kívánja módosítani, hogy annak eredeti céljai, Magyarország és a határon túli magyarság érdekei ne csorbuljanak, ugyanakkor megfeleljen az európai normáknak és – a további, zökkenőmentes végrehajtás feltételeként – elfogadható legyen az érintett államok kormányai számára is. E törekvések remélt sikere lehet a záloga annak, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után is változatlanul biztosítani tudjuk a határon túli magyar közösségek szerves kapcsolatát az anyaországgal. A magyar kormány és a határon túli magyarsággal kapcsolatos kormányzati tevékenység koordinálásáért felelős Határon Túli Magyarok Hivatala azon munkálkodik, hogy a magyar nemzet európai keretek között történő szellemi–kulturális újraegyesülésének hazánk európai uniós tagságában rejlő történelmi esélye mihamarabb valósággá váljék. Bálint–Pataki József

HTMH · 2003.

– 5 / 20 –


Jelentés a horvátországi magyarság helyzetéről 1. TÖRTÉNELEM A horvát állam a IX. században a mai Dalmácia és Bosznia–Hercegovina területén alakult ki. A ma középpontjának tekintett egykori három vármegye: Zágráb, Varasd és Belovár–Körös felváltva frank, horvát és magyar fennhatóság alatt állt. Ezt a szláv népességű területet hívták eredetileg Szlavóniának. Szent László 1083-ban foglalta el, 1091-ben – az örökösödés jogán, meghívásra – bevonult az Unán és Kapelán túli területekre, 1993–1994-ben pedig megalakította a zágrábi püspökséget, Könyves Kálmánt 1102-ben Biograd–Tengerfehérváron horvát királlyá koronázták, és ezáltal Horvátország–Szlavónia 800 évre a magyar királyság (széleskörű autonómiával rendelkező) társországává vált. A Száva, Dráva és Duna közét a Szerémséggel a honfoglalás után a magyarok népesítették be. A XV. századig túlnyomóan magyar többségű négy keleti megye: Verőce, Pozsega, Valkó (Vuka) és Szerém Magyarországhoz és a Kalocsai érsekséghez tartozott. A magyar települések lánca Zimonytól (Zemun) Verőcéig (Virovitica) húzódott, s viszonylag keveset szenvedett a mongoloktól. A tatárok elől IV. Béla Zágrábon át menekült; 1242-ben a várost hűségéért szabad királyi várossá tette. A XIV–XV. században – Dél-Magyarország más tájaival együtt – ez a vidék a középkori magyar királyság legsűrűbben lakott, gazdag, az európai szellemi áramlatokkal (humanizmus) lépést tartó, Itáliával szoros kapcsolatokat ápoló vidéke volt. Itt húzódtak a Közép-Európát Itáliával, a Balkánnal – Bizánccal és a Közel-Kelettel összekötő fő útvonalak, amelyek jelentősége (pl. az eszéki híd) a török hódoltság idején is fennmaradt. Az ottani települések részesedtek a kereskedelem hasznából, de a vonuló hadak nagy pusztítást végeztek. A XV. század elejétől egyre több szerb és horvát költözött be délről, akik kivették részüket a török elleni harcokból. E tájon 170 évig tartott a török uralom. Az állandó harcok és az azoknál is több áldozatot szedő mocsárláz- és pestisjárványok következtében az őslakos magyarság csaknem teljesen eltűnt. A XVII. és a XVIII. század fordulóján került sor a Szávától északra a Bécsi Haditanács alá rendelt Határőrvidék (Vojna Krajina, Militärgrenze) megszervezésére, amely szolgálatba fogadta a Koszovóból elmenekült szerbeket, akik később kiváltságaik birtokában – vallásuk és életformájuk miatt – állandó konfliktusban álltak a magyarokkal és a horvátokkal. Mária Terézia 1746-ban a horvát bán fennhatósága alá rendelte az akkor már Szlavóniának nevezett három keleti vármegyét (Valkót felosztotta Verőce és Szerém között), amelynek követei 1848-ig megjelentek a zágrábi száborban és a pozsonyi magyar országgyűlésben is. Az elpusztult népesség pótlására a horvátok és szerbek mellé a királyi kamara és a földbirtokosok németeket, cseheket, szlovákokat és olaszokat telepítettek. A XIX. század közepén a magyarok száma Horvát–Szlavónországban alig haladta meg az 5 ezret. (Megjegyzendő, hogy a


– 6 / 20–

HTMH · 2003.

Drávaszög és Muraköz 1918-ig Magyarországhoz tartozott.) A Fényes Elek által kimutatott 5.151 magyar Kelet-Szlavóniában, a Valkó (Vuka) és a Dráva mocsarai által védett, a XVI. századtól református falvakban (Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Rétfalu) és néhány szerémségi szórványban (Maradék, Ürög, Erdőség) élt. A fordulatot a jobbágyfelszabadítás, a Határőrvidék „polgárosítása” és a modern termelési viszonyok meghonosítása hozta. A munkához nem szokott szerb határőrök olcsón eladták földjeiket és a bácskai, baranyai vagy somogyi kisgazda, eladva 5 hold földjét, tízszer akkorát vehetett az árából a Dráván túl. A nagy uradalmak magyar cselédséggel dolgoztattak, a fakitermelésben–erdőgazdaságban, a vasútépítésnél, a folyamhajózásnál, s a kevés, főként élelmiszeripari üzemben is főként magyar és cseh munkásokat alkalmaztak. E gazdasági folyamatok eredményeként a századfordulóra Szlavónia csaknem minden településén éltek magyarok, de szétszórtan, alig néhány településen alkotva többséget. Számuk – anyanyelv szerint – 1910-re elérte a 106.000 főt, de a mai Horvátország területére módosítva a valós szám 130.000 körül lehetett. Mivel az 1868-as magyar–horvát kiegyezés „home rule”-t biztosított, horvát–szerb nyelvű közigazgatással, oktatással, egyházi élettel, horvát vezényleti nyelvű honvédséggel, a szórványban élő és társadalmilag, gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő magyarok között már a századforduló előtt megindult az asszimiláció. Ezt felismerve alakult meg egy átfogó, nagyobb magyarságmentő akció (Románia–Moldva, Egyesült Államok) részeként 1904-ben gróf Klebersberg Kuno miniszterelnökségi államtitkár vezetésével a horvátországi magyarok – elsősorban katolikusok – anyanyelven történő elemi iskolai oktatása, hitélete, művelődésének megszervezése, iskolák és könyvtárak létesítése céljával a Julián Egyesület. A legtöbbször nehéz körülmények között dolgozó tanítók missziói munkát végeztek: istentiszteleteket tartottak, gazda- és olvasóköröket szerveztek, színi előadásokat rendeztek. A tevékenység köre később gazdasági segélyezéssel, hitelszövetkezetek kiépítésével bővült. 1914-ben 82 Juliánus, MÁV és református iskolában 12.000 volt a magyar nyelven tanulók száma. Az 1918 novemberétől állandósuló szerb katonai megszállás, az SHS Királyság megalakulása (1918. december 1.), majd a trianoni békediktátum mindennek véget vetett. A néhány református iskola kivételével az összes magyar tannyelvű iskolát és valamennyi könyvtárat bezárták. Az értelmiség és a polgári–iparos réteg nélküli, szétszórtan, településeiken is kisebbségben élő, gyenge nemzettudatú parasztok–agrárproletárok gyorsan asszimilálódtak. Nem kevesen azért vallották magukat szerbnek, illetve horvátnak, hogy a „szláv népelemet” erősítő föld- és telekosztásban ők is részesüljenek. Sokan kivándoroltak, átköltöztek Magyarországra, a legtöbben azonban behúzódtak a városokba, ahol a munkanélküliek számát szaporították, s feladva nemzetiségüket, átváltottak az „államnyelvre”. Így a városok (Zágráb, Varasd, Zimony) magyarsága már 1921-re negyedére, a falvaké pedig több mint harmadával, összességében 70.000 főre csökkent. Leginkább a hatalomváltozással egzisztenciájában fenyegetett városi lakosság (értelmiség, tisztviselők, állami alkalmazottak, vasutasok) változtatta meg hovatartozását vagy repatriált.

HTMH · 2003.

– 7 / 20 –


1. táblázat A magyarság számának és arányának csökkenése a három szlavóniai megyében 1910

1921

Fő

%

fő

%

Verőce

34.000

14,1

25.000

10,4

Pozsega

16.500

6,2

9.300

3,6

Belovár–Körös

14.200

4,3

10.600

3,2

A magyar népesség statisztikai visszaesésének másik oka az ún. névelemzés volt (a számlálóbiztosok a szlávos családnevűeket szerb–horvát nemzetiségűeknek írták be és gyermekeik csak többségi iskolákba járhattak, még akkor is ha a család minden tagja csak magyarul beszélt). A királyi Jugoszláviában a horvátországi magyarok a közösen elszenvedett szerb elnyomással szemben a horvátokkal, németekkel, csehekkel fogtak össze, és a választásokon a Radić– Maček vezette ellenzéki Horvát Parasztpártra szavaztak. Az együttélés, a horvát nyelvű katolikus egyházi élet természetes következménye lett a vegyes házasságok általánossá válása és az önfeladás, a nyelvváltás. Az 1939. évi „Sporazum”, a horvát Bánság létrejötte, majd a független horvát állam megalakulása (1941) megteremtette a lehetőséget a Horvátországi Magyar Közművelődési Közösség (HMKK) megalakítására, amely a Julián Egyesület célkitűzéseit igyekezett folytatni. Bár miniszteri rendelet lehetővé tette a magyar tannyelvű párhuzamos tagozat létrehozását, 1945-ig egyetlen ilyen sem működött. Kényszermegoldásként a HMKK égisze alatt vándortanítók szerveztek írás- és olvasás-tanfolyamokat gyermekeknek és felnőtteknek. 1941 tavaszán a magyar csapatok megszállták a csaknem tisztán horvát Muraközt is, így a megromló horvát–magyar államközi viszonyok mellett a fokozódó partizántámadások is növelték a magyarok rossz közérzetét, fenyegetettségét. Sokan költöztek Magyarországra, és 1944 őszén már tömeges kényszer-kitelepítésekre is sor került. Másfelől az is igaz, hogy a Magyarországhoz tartozó területeken – az ország egészét érintő háborús intézkedések (behívás, beszolgáltatás) mellett – rend és nyugalom volt a front megjelenéséig; a horvátok és szerbek is biztonságban és viszonylagos jólétben élhettek, kiáltó ellentétként a Dráván túl folyó testvérgyilkos partizánháborúval. A Szerémségben és a Dráva mentén 1944 októberétől 1945 áprilisáig tartott a sok polgári áldozatot is követelő állóháború. Az 1945. április–májusi megtorlások itt nem voltak olyan tömegesek, mint a Bácskában, de a másik oldalon a jugoszláv partizánhadsereg kötelékében harcba vetett, jelentős részben horvátországi magyarokból álló Petőfi Brigád tagjai közül sokan elpusztultak. A II. világháború alatt és után mintegy 10.000 magyar hagyta el Horvátországot. A szovjet– jugoszláv szakítás után számos magyar és horvát ellen indítottak koncepciós pert, közülük sokan börtönökben, a Goli Otokon vagy kivégző osztagok előtt végezték életüket. A megfé-


– 8 / 20–

HTMH · 2003.

lemlített túlélők magyarságtudata megingott: nyilvános helyen, sőt már a családban is alig mertek magyarul beszélni. A magyar nyelvű oktatást felszámolták, az egyházak tevékenységét korlátozták, ugyanakkor nagy súlyt helyeztek az államhűség elmélyítésére és az öntudat átformálásra. Az eszéki rádió 1945-ben meginduló magyar adása, a Magyar Néplap, majd az 1949-től hetilapként megjelenő Magyar Képes Újság fő feladata a szövetkezeti mozgalom népszerűsítése volt. Ez utóbbi 1950 márciusában 16 tisztán magyar szövetkezetről (Baranya, Kórógy, Szentlászló) tudósít. 1949 és 1953 között a magyar gazdák 70–90 %-át bekényszerítették a termelőszövetkezetekbe. Az 1950-es évek közepétől, s különösen az 1965. évi reform után a magyarok helyzete is valamelyest javult. Szorgalmuk, hozzáértésük és nem kevésbé a nyugati munkavállalás lehetőségének köszönhetően életszínvonaluk emelkedett. Beruházás híján azonban kevés új munkahely létesült, a térség vezető agráripari kombinátjában – a bellyeiben – magyarokat és horvátokat alig alkalmaztak vezető pozícióban. A paraszti életforma egyébként sem vonzotta a fiatalokat: a közép- és felsőbb iskolákat végzettek inkább városokban (Eszék, Zombor) telepedtek le vagy Nyugat-Európában vállaltak munkát. 1949-ben – részben a Magyarországtól való elidegenítés szándékával – megalakult a Magyar Kultúr- és Közoktatási Szövetség, amely 1967-ben a Horvátországi Magyarok Szövetsége nevet vette fel. Legfontosabb feladatának az anyanyelvi oktatási és művelődési tevékenység újjászervezését tartotta. Működési köre korlátozott volt, tevékenysége nem terjedhetett ki Horvátország egész területére. A művelődési tevékenység szervezésében az 1950-es évek közepéig egyértelműen kiemelkedő szerepet játszott, különösen a szlavóniai szórványmagyarság életében: a magyarul írni–olvasni már nem, sőt sok esetben beszélni is csak törve tudó magyar származásúak kerültek aktív kapcsolatba anyanyelvükkel és gyenge nemzeti azonosságtudatuk is erősödött. 1955-től – felsőbb sugallatra – a kulturális munkában a súlypont a politikamentes szórakoztatásra, valamint a termelésben hasznosítható gyakorlati ismeretterjesztésre tevődött át. A hatvanas évek közepétől Magyarország Jugoszláviával kialakított kulturális és gazdasági együttműködése eredményeként megélénkült a határmenti együttműködés is, ami kedvező hatást gyakorolt a drávaszögi és kelet-szlavóniai tömbmagyarság nemzettudatának erősödésére, az anyanyelv presztízsének visszanyerésére és az anyanemzettel való mindennapos kapcsolattartásra. A nyolcvanas évek végére a Baranyában és Kelet-Szlavóniában élő magyarság rendezett társadalmi, politikai, oktatási, művelődési és egyházi élettel, valamint jól működő, gazdag intézményhálózattal rendelkezett. 1991. június 25-én a Horvát Köztársaság kilépett a Jugoszláv Föderációból, és kikiáltotta függetlenségét; az ottani magyarok is az önálló horvát államot támogatták, nem kevesen fegyverrel. Hamarosan megkezdődtek a fegyveres összecsapások a sebtében megszervezett horvát alakulatok és a horvátországi szerb szabadcsapatok között. 1991 augusztusától a Jugoszláv Néphadsereg nyíltan is beavatkozott a harcokba a szerbek oldalán. A szerbek által megszállt területeken – Horvátország területének mintegy 1/3-án – kikiáltották a Krajinai Szerb Köztársaságot, amely a tömbmagyarság lakóterületét is magába foglalta. Ezzel lezárult egy történelmi korszak. Az új helyzet tragikus és visszafordíthatatlannak tűnő folyamatokat hozott a horvátországi magyarság életében. Az 1991. évi szerb agresszió menekülésre kényszerítette a

HTMH · 2003.

– 9 / 20 –


terület lakosságának jelentős részét, így a magyarságot is, valamint szétzúzta azt a létfontosságú intézményi rendszert, amely döntő szerepet játszott a magyarság szellemi életének fennmaradásában és fejlődésében. 2. ÁLTALÁNOS ADATOK Terület: 56.542 km2. Összlakosság: 4.437.460 (2001). Népsűrűség: 80 fő/km2. Etnikai csoportok (2001): horvát – 89,63 %, szerb – 4,54 %, bosnyák – 0,47 %, magyar – 0,37 %, szlovén – 0,30 %, olasz – 0,44 %, egyéb – 0,49 %. Vallások (2001): katolikus (87,83 %), szerb ortodox (0,91 %), protestáns (0,90 %), muzulmán (1,28 %), egyéb (0,11 %), felekezeten kívüli (2,22 %). Beszélt nyelvek: horvát. Népegészség: csecsemőhalandóság – 7,4 ‰, várható életkor – 77,0 év (nők), illetve 69,2 év (férfiak). Államforma: köztársaság. Hatalmi ágak: A törvényhozás legfelsőbb szerve a kétkamarás (a 2001. április 23-ai alkotmánymódosítást követően egykamarás) parlament, a végrehajtó hatalom élén a kormány áll. Az igazságszolgáltatás legfelsőbb szerve a Legfelsőbb Bíróság. Alkotmánybíróság. Főváros: Zagreb (Zágráb, 779.145 fő). Egyéb városok: Split, Rijeka, Eszék (Osijek), Zadar, Karlovac, Dubrovnik. Városi lakosság: 51%. Közigazgatási beosztás: 20 megye és a (megyei jogú) főváros. Politikai pártok: Horvát Demokrata Közösség (HDZ), Horvát Szociálliberális Párt (HSLS), (Horvát) Liberális Párt (HLS), Horvát Parasztpárt (HSS), Szociáldemokrata Párt (SDP), Horvát Néppárt (HNS), Isztriai Demokratikus Gyűlés (IDS), Horvát Jogpárt (HSP), Horvát Igazi Jogpárt (HCSP), Demokratikus Centrum (DC), Független Szerb Demokrata Párt (SDSS). GDP/fő: 4.376 USD (1999), 4.342 USD (2000), 4.566 USD (2001). GDP évi növekedési ráta: –0,4 % (1999), 4,1 % (2000). Árfolyam: 8,37 kuna / USD (2001), 8,35 kuna / USD (2002). Infláció: 4,2 % (1999), 6,2 % (2000), 4,9% (2001), 2 % (2002).


– 10 / 20–

HTMH · 2003.

Munkanélküliség: 20 % (1999), 21,3 % (2000), 22,3% (2001), 11,0 % (2002). Külföldi befektetés: 4,2 milliárd USD (2000). Külföldi adósság: 9,3 milliárd USD (1999). Export: 4,28 milliárd USD (1999), 4,4 milliárd USD (2000), 4,66 milliárd USD (2001). Import: 7,78 milliárd USD (1999), 7,9 milliárd USD (2000), 9,04 milliárd USD (2001). Fizetési mérleg hiánya: 1,6 milliárd USD (1998), 1,4 milliárd USD (1999), 0,4 milliárd USD (2000), 0,2 milliárd USD (2001). A népszámlálási adatok jól érzékeltetik a horvátországi magyarság rohamos fogyását, amely a Kárpát-medencében példa nélküli: 1. ábra

A horvátországi magyarok számának és arányának alakulása 1910 és 2001 között A 2001. évi népszámlálási adatok szerint a Horvát Köztársaság területén 15.595 magyar nemzetiségű állampolgár élt, több mint 25 %-kal kevesebb, mint 1991-ben. Ennek a népességnek mintegy négyötöde a horvát Dunamente vidékén, pontosabban a Drávaszögben és KeletSzlavóniában összpontosult, abszolút vagy relatív többségben. A Drávaszög jellegzetesen mezőgazdaságból, szőlészetből, kertészetből, halászatból, erdészetből élő aprófalvas vidék. Csak kevés településének lélekszáma haladja meg az ezret. Ötvenegy helységében – amelyek közül a mezővárosra emlékeztető közigazgatási központ Pélmonostor és Hercegszöllős népessége számosabb – 54.007 lakos élt az 1991. évi összeírás idején. Tíz évvel korábban valamennyivel kevesebben, 53.490-en voltak. Ekkor 19.136 fő vallotta magát közülük horvátnak, 12.857 szerbnek, 9.920 magyarnak, 8.397 jugoszlávnak, 3.099 pedig egyéb nemzetiségűnek. Az 1991-es népszámláláskor a magyarok száma már csak 8.956. Legtöbbjük

HTMH · 2003.

– 11 / 20 –


tíz falusias jellegű településen (Vörösmart, Csúza, Hercegszöllős, Sepse, Kő, Karancs, Laskó, Várdaróc, Kopács, Bellye) lakott az 1991-ben kitört háború előtt. A háború a drávaszögi magyarság jelentős részét – mintegy 4.500 főt – messzire sodorta otthonától. 2. ábra

Magyarok Horvátországban Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség területén az 1991. évi népszámlálás adatai szerint 9.821 magyar élt. Többségük nyolc falusias jellegű településen (Apáti, Csákovac, Dálya, Erdőd, Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Marinci) lakott. Az 1991-ben megkezdődött háború, amely hadszíntérré változtatta a magyar többségű falvakat, földönfutóvá tette a térségben élő magyarság mintegy felét. Kelet-Szlavónia megszállt területén magyar közösség nem maradt. 1998-ban a Horvát Köztársaság területén megjelent a megye, mint közigazgatási egység, ezért a 2001. évi népszámlálás már megyei adatokat közöl. E kimutatás szerint Eszék–Baranya megyében (ami az egykori Drávaszög területének felel meg) 9.784, Vukovár–Szerém megyében (egykor Kelet-Szlavóniaként szerepelt) 2.047, Bijelovár–Bilogora megyében 1.188, Zágrábban pedig 841 magyar él. A Baranya, Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség területéről elmenekült 7.903 magyar nemzetiségű állampolgár jelentős része – becslések szerint fele – Magyarországra, illetve nyugati országokba távozott. A horvát hatóságok adatai szerint a háború ideje alatt mintegy 1.000– 1.500 magyar halálozott el. A szervezett betelepítések következtében 25–30.000, más források szerint 50.000 szerb érkezett Baranyába és Kelet-Szlavóniába horvátországi és boszniai szerb területekről.


– 12 / 20–

HTMH · 2003.

Az 1995. novemberi erdődi megállapodás megnyitotta a megszállt területek Horvátországhoz történő békés reintegrációjának útját, de a menekültek kétoldalú visszatérése csak 1997 nyarán kezdődött meg. 1998 őszéig – a magyar szervezetek becslései alapján – a menekültek 75 %-a tért vissza lakóhelyére, vagy rendszeresen látogatja azt. A délszláv háború során a horvát Dunamente lakosságának összetételében olyan mélyreható változások következtek be, amelyek hatására a magyarság az 1991-ben még abszolút vagy relatív többségű körzetekben helyi kisebbséggé vált vagy válhat. 2. táblázat A magyar többségű falvakból az 1991-es háború miatt elmenekült magyar népesség Helység Baranya Kiskőszeg/Batina Pélmonostor/Beli Manastir Bellye/Bilje Dárda/Darda Darázs/Draž Karancs/Karanac Hercegszöllős/K.Vinogradi Kopács/Kopačevo Sepse/Kotlina Laskó/Lug Újbezdán/Novi Bezdan Nagybodolya/Podolje Csúza/Suza Várdaróc/Vardarac Vörösmart/Zmajevac Kelet-Szlavónia Dályhegy/Dalj Erdőd/Erdut Haraszti/Hrastin Szentlászló/Laslovo Eszék/Osijek Kórógy/Korog Marinci/Marinci Ójankovác/St. Jankovci Vinkovci/Vinkovci Csákovác/Čakovci Újlak/Ilok Apáti/Opatovac Vukovár/Vukovar

Magyar

Menekült

Százalék

688 865 422 626 212 289 382 610 416 834 329 178 664 536 888

436 740 370 510 158 200 230 400 100 240 150 83 150 330 250

63 86 88 81 75 69 60 66 24 29 46 47 23 62 28

314 162 175 580 1.344 603 247 358 260 256 105 116 694

285 148

91 91 szabad terület

580

100 szabad terület

603 229 315

100 93 88 szabad terület

210 56 87 694

82 53 75 100

HTMH · 2003.

– 13 / 20 –


3. JOGI HELYZET Az 1998. január 1-jétől hatályos, 2000-ben módosított horvát alkotmány is néven nevezi, és államalkotó tényezőként ismeri el (más autochton kisebbségekkel együtt) a magyarságot. 2002. december 13-án a horvát Szábor elfogadta a Nemzeti Kisebbségek Jogairól szóló, alkotmányerejű kisebbségi törvényt, amely – egyebek mellett – lehetővé teszi a kisebbségi önkormányzatok létrehozását is. A kisebbségi önkormányzati választásokra 2003 első felében kerül sor. Az új horvát kisebbségi törvény alapján új helyzet jön létre. Egyrészt azért, mert a korábban megválasztott települési, járási és megyei önkormányzati képviselő-testületek – a kisebbségek arányától függően – kötelező jelleggel újabb kisebbségi képviselőkkel bővülhetnek, másrészt a kisebbségek megyei, városi és járási szinten megválaszthatják kisebbségi önkormányzataikat, amelyeknek komoly befolyásuk lesz a kisebbségekkel kapcsolatos döntésekre. A 2000 májusában elfogadott nemzetiségi oktatási törvény és a kisebbségi nyelvek egyenrangúságáról szóló törvény tovább bővíti a Horvátországban élő kisebbségi közösségek, így a magyarság jogosítványait. Az 1995-ben megtartott választások alkalmával egy magyar képviselő – Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke – szerzett mandátumot a horvát szábor alsóházában. (Elődje 1992-től a szintén HMDK-s Faragó Ferenc tanár volt.) A 2000. január 3-ai országgyűlési választások alkalmával a HMDK által is támogatott független jelölt, Szántó Tibor kapott bizalmat. Szántót a Liberális Párt is támogatta, később ő lett a párt (LS) parlamenti frakcióvezetője. Az 1997. áprilisi helyhatósági választásokon az egymással is versengő két magyar szervezet közül 13 képviselői hely megszerzésével egyértelműen a HMDK függetlenként (független járási lista), illetve az ellenzéki Horvát Szociálliberális Párt megyei listáján induló jelöltjei kerültek fölénybe a Horvátországi Magyar Néppártnak a HDZ-vel közös listán induló jelölteivel szemben. A választások eredményeként a hercegszöllősi, a bellyei és a tordinci járás képviselőtestületében magyar képviselők tevékenykednek. Az említett járások közül kettőben a képviselőtestület magyar elnököt választott. A 2001. május 20-án megtartott helyhatósági választásokon a HMDK jelöltjei részben függetlenként, részben a Horvát Szociálliberális Párttal, illetve a Liberális Párttal (LS) indultak közös listán a magyarság által lakott területeken. A négy önálló járási lista mindegyike elérte az 5 %-os bejutási küszöböt. Különösen jól szerepeltek a bellyei járásban, ahol koalíciós partnereikkel együtt az önkormányzat meghatározó erejét alkotják. Eszék–Baranya megyei szinten a HMDK-nak az LS-lista 3. helyén szereplő alelnöke a megyei közgyűlés tagja lett, és vezeti a megye emberi jogi és kisebbségi bizottságát. A HMDK-n kívül más magyar szervezet nem vállalta a megmérettetést. A HMDK támogatását élvező két korábbi járási vezető horvát pártok színeiben vett részt a választáson.


– 14 / 20–

HTMH · 2003.

2000 júniusában Szántó Tibor elnökletével, 13 taggal megalakult a Magyar Képviselők Közössége. A Horvát Köztársaság 1991 decemberében csatlakozott a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén elnevezésű nyilatkozathoz. 1992. december 16-án Magyarország és Horvátország megkötötte a Barátsági és Együttműködési Szerződést. 1995. április 5-én Eszéken aláírták a Magyar–Horvát Kisebbségvédelmi Egyezményt, ezt követően októberben megalakult a Magyar– Horvát Kisebbségi Vegyes Bizottság, amely 2002. december 19-én megtartott hatodik ülésén elsősorban gazdaságfejlesztési, újjáépítési, foglalkoztatási és oktatási kérdéseket vitatott meg. 1995-ben a két ország kormánya Oktatási, kulturális és tudományos együttműködési megállapodást írt alá. 1999 áprilisában kétoldalú oktatási és tudományos, 1999 júliusában új kulturális egyezmény született. 4. ÉRDEKKÉPVISELET 1949. november 29-én alakult meg a drávaszögi és kelet-szlavóniai magyarság legrégebbi szervezete, a Horvátországi Magyar Kultúr- és Közoktatási Szövetség, amely 1967. június 4-én vette fel a Horvátországi Magyarok Szövetsége (HMSZ) nevet. Megalakulásától kezdve főleg az anyanyelvápolás, a közművelődés, a néphagyományok, a helytörténeti emlékek gyűjtése és bemutatása terén tevékenykedett. A háborús években tapasztalható politikai polarizáció hatására 1993-ban a HMSZ vezetőinek egy része kivált, és új szervezetet hozott létre. Ettől kezdve a két szervezet közötti ellentétek mindennapossá váltak. A HMSZ-t különösen érzékenyen érinti, hogy a magyarságot – immár a harmadik ciklusban – a HMDK által támogatott személy képviseli a horvát országgyűlésben. A HMSZ és annak vezetősége a megváltozott körülmények között is az évtizedes hagyományok megőrzésére, a magyar közösség oktatási és művelődési érdekeinek képviseletére törekszik, elsősorban az eszék–baranyai régióban. A szervezet 2000-ben megtartott tisztújító közgyűlése Pecho Ferenc vörösmarti tanárt választotta elnöknek, ám 2002-ben ismét Csörgits József került a szervezet élére. Az 1990 márciusában Vörösmarton megalakult Horvátországi Magyar Néppárt elnöksége tulajdonképpen a HMSZ vezetőségével egyezik meg. Elnöke Csörgits József. Pártprogramjuk tengelyében a kisebbség egyéni és közösségi jogai, a falu és a mezőgazdaság fejlesztése, valamint a környezetvédelem áll. A különböző szintű választásokon eddig önálló képviselői mandátumot nem szerzett. Mindkét szervezet a tíz éven át kormányzó HDZ politikai szövetségese volt, de a Néppárt huzamosabb idő óta szünetelteti tevékenységét. A Horvátországi Magyarok Szövetségéből kivált vezetők egy része előbb 1991-ben létrehozta a HMSZ Ideiglenes Elnökségét, majd a horvátországi értelmiséggel karöltve 1993. április 6-án Zágrábban megalakította a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségét (HMDK), amelyet a horvát Igazságügyi Minisztérium 1993. május 17-én jegyzett be. Ezzel egyidejűleg a HMDK a szórványban élő magyarság körében is sorra alakította meg egyesületeit. Ily módon lehetővé vált, hogy a HMDK a Horvátországban élő tömb- és szórványmagyarság érdekeit egyaránt képviselje. Tevékenységének az a törekvés az alapja, hogy megőrizze a horvátországi

HTMH · 2003.

– 15 / 20 –


magyarság identitását, és hogy nemzetközi téren is ismertté tegye a baranyai és keletszlavóniai magyarságot ért tragédiát. Kiemelt fontosságot tulajdonít az anyanyelvű óvoda- és iskolahálózat szavatolásának, működésének és fejlesztésének. Az anyanyelvi tájékoztatás fejlesztése érdekében 1996-ban létrehozta a HUNCRO Könyv- és Lapkiadó Vállalatot. A magyarságot immár harmadik ciklusban a HMDK által támogatott személy képviseli a horvát parlamentben. 2000. január 29-én, Csúzán megtartott közgyűlése az alapszabály-módosítás mellett az elkövetkező két év feladatait is meghatározta, amelyek közül a szervezeti felépítés további erősítésével, az újjáépítéssel, az oktatással, a nyelvhasználattal, a foglalkoztatási problémák orvoslásával kapcsolatos törekvések emelhetők ki. A HMDK legfőbb politikai szövetségesei a Horvát Szociálliberális Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Liberális Párt. Elnöke Pasza Árpád. 1995-től a HMDK országos elnöksége és zágrábi egyesülete közötti ellentétek – amelyek a tömbmagyarság és a fővárosi értelmiség közötti érdekellentétként a háború előtt is léteztek – egyre kiélezettebb formában jelentkeztek, különösen a magyar kisebbségi parlamenti képviselő (Jakab Sándor) tevékenységével és a pénzelosztással összefüggésben. 1998. február 21-én a horvátországi magyarság újabb országos hatáskörű érdekképviseleti szervezeteként létrejött a Magyar Egyesületek Szövetsége (MESZ), amelynek első elnöke Sostarec Iván lett. Az országos magyar csúcsszervezet igényével fellépő MESZ tagszervezetei közül a legjelentősebb a Zágrábi Ady Endre Kultúrkör, az Eszéki Népkör Magyar Kultúregyesület, a Pélmonostori Kultúregyesület, valamint a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság. A 2000 januárjában megtartott közgyűlés – az alapszabály értelmében – az elkövetkező négy éves időtartamra öt alelnököt választott, akik közül Ágh Izabellát bízta meg egy esztendőre az elnöki teendők ellátásával. 2001-ben az elnöki feladatokat – szintén közgyűlési döntést követően – Szekeres Péter vette át. 2002-ben a MESZ jelentősen növelte táborát, és immár 24 művelődési egyesületet tömörítő szervezetté vált. Szekeres Péter lemondását követően Juhász Sándor lett az elnöke. 5. ÚJJÁÉPÍTÉS, GAZDASÁGI HELYZET A háború összesen 27 milliárd kuna közvetlen kárt okozott Horvátországnak; a horvát Dunamentén 13 milliárd kuna összegű kár keletkezett. A Drávaszögben lévő magyar falvakat viszonylag kevés épületkár érte, de annál nagyobb méreteket öltött a harci cselekmények idején és azt követően a félkatonai szervezetek által történő kifosztásuk. Kelet-Szlavóniában hatalmas pusztítást végzett a háború. Mindkét területen potenciális veszélyforrást jelentenek a felszedetlen aknák. A két legtöbb háborús kárt szenvedett szlavóniai magyar település – Kórógy és Szentlászló – újjáépítésére tervet dolgoztak ki, s ennek alapján Kórógyon megtörtént az aknamentesítés és megkezdődött néhány középület felújítása. Szentlászlón a magyar SFOR-kontingens katonáinak segítségével 1998 nyarán fejeződött be az aknamentesítés, majd egy évvel később a település vízellátása is megoldódott. A lakóházak újjáépítése mindkét településen – de az egész Drávaszögben is – messze elmarad a szomszédos horvát településeken tapasztalható felújítá-


– 16 / 20–

HTMH · 2003.

sokhoz viszonyítva, nem tükrözi a magyarság építkezési szokásait, és nem ad lehetőséget a falusi gazdálkodási formák visszaállítására. Kórógy egyik legfontosabb intézménye, az általános iskola épületének felújítására – az előzetes és többször megismételt ígéretek ellenére – 2002-ben nem került sor. A menekültek hazatérése és a magyar közösségi élet újraélesztése céljából a magyar kormány 1999-ben 200 millió forintos újjáépítési segélykeretet hozott létre. Ennek felhasználásával épült újjá a kopácsi és a kórógyi református templom, a szentlászlói református imaház, a laskói ifjúsági, valamint a vörösmarti és az újbezdáni művelődési ház. A kopácsi református templom és a vörösmarti művelődési ház ünnepélyes átadására 1999. november 13-án a két miniszterelnök jelenlétében került sor. A horvát kormány ígéretet tett a lakóházak, az iskolák és egyéb középületek, valamint a közüzemek felújításának felgyorsítására. A háború következtében a horvátországi magyarság gazdasági helyzete katasztrofálissá vált. A környék mezőgazdasági és ipari nagyüzemei tönkrementek. A magángazdaságok a modernizációs hitelek hiánya és az értékesítési nehézségek miatt nem tudnak talpra állni. A korábban jól működő háztáji gazdaságokat teljesen kifosztották. A térségben nagy hagyományokkal rendelkező szőlő- és földművelés, valamint az állattenyésztés eszközei szinte teljes egészében hiányoznak. Az utóbbi évek magyarországi közalapítványi támogatásainak köszönhetően számottevően enyhültek a térség mezőgazdaságának gondjai. A visszatérő menekülteknek – köztük a magyaroknak is – létbizonytalansággal kell szembenézniük. Nincs megélhetési lehetőség, ugyanis csak részlegesen működik és súlyos finanszírozási gondokkal küzd a drávaszögi magyarság nagy részének munkalehetőséget biztosító Bellyei Mezőgazdasági Kombinát. A leadott termények ellenértékét legjobb esetben is csak 6–8 hónapos késéssel tudja kifizetni. A horvátországi magyarság foglalkoztatási helyzetében súlyos problémák mutatkoznak. A visszatérő menekülteket az állami vállalatok nem veszik vissza, a háború és megszállás idején otthon maradottakat pedig sorra bocsátják el, s helyükre magyarul nem beszélő, gyakran távoli vidékről érkező, esetenként alacsonyabban kvalifikált munkaerőt tesznek. A tömbmagyarság lakóterületén az államigazgatási és államhatalmi szervekben dolgozó magyar nemzetiségű személyek száma messze elmarad lélekszámarányuktól. (Baranyában a bíróságokkal és tanácstagokkal együtt 40–50, a Dunamentén, Eszékkel együtt, 70–75 állami, helyi és megyei tisztségviselővel számolhatunk.) 6. CIVIL TÁRSADALOM Az 1991-es háborút megelőzően a horvátországi magyarság körében számos egyesület és civil szervezet foglalkozott a hagyományápolás legkülönbözőbb formáival. A szerb agressziót követően ennek lehetőségei Baranyában és Kelet-Szlavóniában megszűntek. A horvát Dunamente területén működő művelődési egyesületek csak 1998-ban szerveződtek újjá. A művelődési egyesületek és könyvtárak épületei lepusztult állapotban vannak. A magyar nyelvű könyvtári anyag pótlása hosszú ideig eltartó folyamat. Szinte teljesen megsemmi-

HTMH · 2003.

– 17 / 20 –


sültek az egyedülálló értéket képviselő helytörténeti és néprajzi gyűjtemények, közöttük a kórógyi, laskói, kopácsi és vörösmarti is. A fentiek ellenére a háború alatt, még a menekültlét napjaiban is folyamatosan működtek a hagyományápoló művészeti együttesek, pl. a kórógyi és a szentlászlói néptánccsoport. 7. OKTATÁS A háborút megelőző, 1989–90-es tanévben a horvátországi magyarság oktatási helyzete az alábbiak szerint alakult: 3. táblázat A horvátországi magyar oktatási intézmények, valamint tanulóik számának alakulása az 1989–90-es tanévben Intézménytípus Óvodák Általános iskolák Középiskolák Anyanyelvápoló intézmények Összesen

Intézmények száma, db 10 11 1 19 41

Tanulók száma, fő 234 661 149 1.008 2.502

Az 1991-es háborús események során a horvátországi magyar nyelvű oktatási rendszer teljes mértékben megsemmisült, és az óvodai hálózatot a mai napig sem sikerült helyreállítani, a súlyos anyagi gondokkal küzdő önkormányzatok ugyanis nem tudják biztosítani az óvodák fenntartásával kapcsolatos költségeket (óvónők fizetése, rezsi). A Hercegszöllősi járás területén Csúzán és Vörösmarton, a Bellyei járás területén pedig Laskón, Várdarócon és Kopácson működik magyar óvoda. 2002 őszén az eszéki Magyar Oktatási és Művelődési Központban két 25–25 fős óvodai csoportot indítottak, és ez 4 óvónő alkalmazását teszi lehetővé. A horvát fennhatóság alá visszakerült Dunamente valamennyi iskolájában az 1997–98-as tanévtől horvát program szerint zajlott az oktatás. Horvátország területén ekkor csak két önálló nyolcosztályos magyar általános iskola működött Vörösmarton és Laskón, 232 tanuló és 20 pedagógus részvételével. Az 1998–99-es tanévtől a kórógyi magyar általános iskola is megkezdhette munkáját, de az épület felújítása nem indult el, így az oktatás 2 tanítóval és 11 gyermekkel a 2000–2001-es tanévben is az egészségház épületében folyt. Az 1999–2000-es tanévben a vörösmarti iskolaközpontba összesen 146, a laskói iskolaközpontba 99 gyermek járt. A 2002–2003-as tanévben a Drávaszög és Kelet-Szlavónia magyar nyelvű oktatási intézményeit látogató gyermekek száma a következőképpen alakult: Eszék – 114 (teljes vertikumban), Vörösmart – 146, Laskó – 110, Kórógy – 15. Összesen tehát 437 diák tanult az anyanyelvén. Néhány településen – közöttük Zágrábban is – kétnyelvű oktatás zajlik. Az anyanyelvápolás (a magyar nyelv és irodalom, történelem, ének–zene, tánc szervezett oktatása) lehetőségei alig néhány horvát tannyelvű általános iskolában biztosítottak. Ennek hatás-


– 18 / 20–

HTMH · 2003.

foka igen szerény, jelentősége a megmaradás szempontjából elenyésző. A magyar nemzetiségű általános iskolai diákok száma a háború előttihez viszonyítva a felére csökkent. Az általános iskolákban foglalkoztatott nevelők létszáma megközelíti a 80 főt. 1997 márciusában megtörtént az eszéki Magyar Oktatási és Kulturális Központ alapkő-letétele, az 1998. szeptemberi átadási határidőt azonban a horvát kormány nem tudta teljesíteni. Így az oktatási tevékenység az 1998–99-es tanévben több eszéki horvát iskolában szétszórtan és mostoha tárgyi feltételek mellett, kinevezett vezető nélkül kezdődött meg. A horvát Oktatási és Sportminisztérium 1999. április 23-án Kucsera Bandit nevezte ki a központ ideiglenes igazgatójának. Az intézmény működését akadályozó jogi és adminisztratív nehézségek csak 1999 augusztusára hárultak el, s szeptember 28-án Göncz Árpád köztársasági elnök ünnepélyes keretek között megnyitotta az óvodát, általános iskolát és gimnáziumot magába foglaló központot. Horvátország területén 1999 szeptemberétől két középiskolában folyik magyar nyelvű oktatás. A 2002–2003-as tanévben az eszéki központban a gimnáziumban 36, a közgazdasági szakon 31, a kereskedelmi és bolti eladói szakon pedig 28 – összesen tehát 95 – tanuló valamennyi tantárgyat magyarul hallgatja. Pélmonostoron, az 1969 óta működő kétnyelvű középiskolában 2001-ben megszűnt a magyar diákok oktatása. Az eszéki Magyar Oktatási és Művelődési Központban 27 pedagógus dolgozik. Az Eszéki Egyetemen a tervezett magyar nyelvű pedagógusképzés megindítása nem történt meg. Úgy tűnik, hogy a horvátországi magyarság pedagógus-utánpótlása az anyaországi egyetemekre, főiskolákra járókkal megoldható. A Zágrábi Egyetemen 1994 óta Hungarológiai Tanszék működik az Általános Nyelvészeti és Orientalisztikai Intézet szervezeti keretein belül, szinte kizárólag nem magyar nemzetiségű hallgatókkal. A felvételi vizsgán is horvát nyelvből és irodalomból kérdezik a jelölteket. 2001 őszén Ádám Jenő személyében magyar szaktanácsadót neveztek ki. Sürgető feladat az általános iskolai tankönyvek magyar nyelvre történő átültetése, a magyar iskolák felszerelésének korszerűsítése, javítása, valamint a nemzeti azonosságtudat szempontjából fontos tantárgyak keretében az ún. nemzeti tartalmak megfelelő óraszámban történő tanításának biztosítása. 8. MŰVELŐDÉS, KULTÚRA, TUDOMÁNY A háborút követően élénkebb kulturális tevékenység 1996 után bontakozott ki. Zágrábi székhellyel 1996-ban alakult meg a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság, amely a horvát Tudomány- és Technikaügyi Minisztérium anyagi támogatásával öt kutatási programon („A horvátországi magyarság identitástudatának felmérése”, „A háború hatása a horvátországi magyarok egészségi és szociális jólétére”, „A disztributált interaktív együttműködés fejlesztése”, „A Zrínyiek és Európa”, valamint horvát–magyar fordítói program) dolgozik. 1996-ban megalakult a Horvátországi Magyar Pedagógus Szövetség is, amely a HMSZ és a MESZ tagszervezeteként működik.

HTMH · 2003.

– 19 / 20 –


Hét évtizedes hagyománnyal rendelkezik a Zágrábi Ady Endre Magyar Művelődési Egyesület. Jelentős szerepet töltött be a magyar kultúra megismertetésében, ápolásában és a Zágrábban élő, valamint tanuló egyetemisták összefogásában. A Kultúrkör a város határain túl is ismert, létjogosultságát, színvonalas munkáját számos elismerés bizonyítja. A horvátországi magyarság körében gazdag múlttal rendelkezik a Rétfalui Népkör, továbbá jelentős szerepet tölt be a pélmonostori, a csúzai, a kopácsi, a kórógyi és az újgráci művelődési egyesület. A HMDK tengermelléki (szpliti, pulai és fiumei) szervezetei a szórványmagyarság identitástudatának fejlesztését tűzték ki célul. A zágrábi székhelyű Zrínyi Miklós Magyar Cserkészcsapat az ifjabb generációk nemzettudatának fejlesztése érdekében tevékenykedik. 9. EGYHÁZI INTÉZMÉNYRENDSZER, VALLÁSGYAKORLÁS 1991-ig a baranyai és kelet-szlavóniai magyarság fele–fele arányban vallotta magát katolikusnak és reformátusnak. A katolikus egyházközség a Gyakovói Püspökséghez tartozik, s a püspöki vikárius személyében ma is csak egyetlen magyar ajkú pappal rendelkezik. A horvátországi magyar katolikusok anyanyelven történő vallásgyakorlása nem biztosított. A reformátusok, akiknek száma 1991-ben 4.200 körül volt, korábban a bácskai református püspökséghez tartoztak, majd 1993 januárjában megalakult a Horvátországi Református Keresztyén Egyház. 2002-ben Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke Karancson felszentelte, illetve megerősítette szolgálatukban az egyház lelkészeit. A Magyarországi Református Egyház vezetése írásban is állást foglalt a HRKE mellett. 1999. június 6-án hét baranyai, illetve szlavóniai református gyülekezet (Szentlászló, Kopács, Vörösmart, Csúza, Hercegszöllős, Bellye, Eszék) létrehozta a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházat (HMRKE), amely becsült adatok szerint a horvátországi református hívek mintegy 60 %-át fogja át. A szolgálatot 3 lelkipásztor, valamint ötödéves teológusok látják el. A várdaróci egyházi óvoda beindítása mellett megtörténtek az előkészületek a Keresztyén Ifjúsági Egylet létrehozására is. A HMRKE egy időben Református Élet címmel lapot is megjelentetett. A katolikus és a református közösség egyházi vagyona a háborúban megsemmisült, templomai, parókiái, intézményei jelentős részét elpusztították. A szerb megszállás éveiben három református lelkész látta el egész Baranyában az egyházi teendőket, temetett és esketett — felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A Magyarországon és Horvátország szabad területein élő menekültek lelki gondozásával és segélyezésével a Délvidéki Református Menekült Misszió és az eszéki székhelyű Elűzöttek Közössége foglalkozott. Ez utóbbi a menekült reformátusokat gyűjtötte össze a kopácsi lelkész, a HMRKE jelenlegi szuperintendensének vezetésével. A háború az alábbi baranyai és kelet-szlavóniai templomokban tett kárt: a bellyei templom teljesen kiégett, a laskói templom orgonája leégett, Szentlászló, Kórógy, Kopács, Haraszti és Tordinci templomai a fegyveres harcok alatt rongálódtak meg. Kő és Sepse templomát teljesen kifosztották. Kelet-Szlavóniában az egyházi anyakönyvek nagy része is megsemmisült.


– 20 / 20–

HTMH · 2003.

10. TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS Horvátországban nem jelenik meg magyar nyelvű napilap. A HMSZ által kiadott Magyar Képes Újság c. hetilaptól a kormány 1997-ben megvonta a támogatást. Azóta magyarországi támogatással, időközönként jelenik csak meg. A HMSZ adja ki az Életfa c. kulturális lapot és az Évkönyvet is. A hetilap kiadására fordítandó horvát kormányzati támogatás elosztásáról évről–évre vita támad a horvátországi magyar szervezetek között. A tárgyaló felek egyetértenek abban, hogy független kiadót és szerkesztőséget kell felállítani, ahol a szakértelem a döntő és nem lehet figyelembe venni a kisebbségi szervezetek ellentéteit, valamint a közvetlen politikai érdekeket. Ennek érdekében 1996-ban a HMDK Eszék székhellyel megalakította a HUNCRO elnevezésű Lap- és Könyvkiadó Vállalatot (vezetői Pasza Árpád, a HMDK elnöke és Kucsera Bandi, a HMDK titkára), amelynek gondozásában jelenik meg az Új Magyar Képes Újság c. hetilap, a Horvátországi Magyarság c. havilap és a Barkóca elnevezésű gyermekújság. A HUNCRO adja ki a HMDK évkönyvét, a Rovátkákat és a Gazdasági Kalendáriumot is. A horvát kormány Kisebbségi Hivatala 1998-ban két alkalommal vonta meg a támogatást a kiadóvállalattól. Ennek következtében 1998 júniusától decemberig Horvátországban egyetlen magyar nyelvű nyomtatott sajtótermék sem jelent meg. 1998 decemberében a Kisebbségi Hivatal a hetilap kiadásával a Magyar Egyesületek Szövetségét bízta meg, amely Képes Újság címmel öt számot adott ki. A horvátországi magyarság tájékoztatására a horvát kormány 1999-ben ismét a HUNCRO Lap- és Könyvkiadó Vállalatnak adott megbízást. A Magyar Egyesületek Szövetsége 2002-ben immár a második évfolyamát jelentette meg a Horvátországi Magyar Napló című időszaki kiadványnak, a HMTMT pedig MAHO (MAgyarok HOrvátországban) néven internetes újságot jelentet meg saját költségén. Az Eszéki Rádió naponta 30 perces magyar adást sugároz, amely főleg hírműsorokból áll. Jogos igény mutatkozik a szerkesztőség önállóságának megteremtésére. Magyar nyelvű TV-adással a horvátországi magyarság nem rendelkezik, számukra heti 30 percben az eszéki Szlavón Televízió biztosít megjelenési lehetőséget. A Drávatáj című kulturális–informatív adást a hét során egyszer ismétlik.

Jelentések a határon túli magyarok helyzetérõl Ó

Kiadja: Határon Túli Magyarok Hivatala

+ 1518 Budapest 112, Pf. 43,

1016 Bérc u. 13-15. · (: 466-9406, 466-9434 • Fax: 385-2601 • Web-site: http://www.htmh.hu • E-mail:[email protected] Felelős kiadó: Bálint–Pataki József, a HTMH elnöke Sorozatszerkesztő: dr. Bátai Tibor Térképek és ábrák: dr. Sebők László ISSN: 1586–8141

Horvátországi magyarság

Recommend Documents