Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Médiaközpont Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából. Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János Szerkesztőség: Kontra Ferenc, Mák Ferenc Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Vijenac Ivana Meštrovića 26/f. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Pauk, Cerna, Mala Cerna u. 26. A Szülőföld Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2010. godinu.

HISTORIA Mák Ferenc: Eszteleczky Gyuri. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Csorba Béla: Járek magyar gyermektemető is . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Makkai Béla: Egyes szlavóniai uradalmak szerepe a bevándorolt magyarság kulturális (nemzeti) gondozásban a XIX-XX. század fordulóján. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 FORTUNA HUNGARORUM Matuska Márton: A legyőzött megaláztatása és a győztes gőgös fölénye. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 P. Szalay Emőke: A Bádogedények a drávaszögi és vajdasági református gyülekezetekben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 LITERATURA Kontra Ferenc: Áradás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .43 Darvasi László: Őszi délelőtt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49 Holti Mária: A kis Péter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 Baranyai-Bosnyák István: Apám, ma este. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58

Címlapunkon: Akikért a gyertyák égnek - a vukovári és a délvidéki áldozatokért

3


HunCro

Eszék, 2010

4


HISTORIA Mák Ferenc

Eszteleczky Gyuri (Óbecse, 1885. – Óbecse, 1922. május 22.) A történelmünk elfeledett alakjai című sorozatból A bohém világ közkedvelt Gyurija, a felettébb szerény tehetségű költő kávéházi asztalánál egy májusi nap hajnalán fejéhez emelte a revolverét és meghúzta a ravaszt. Hétfő volt, s amint reggel híre ment öngyilkosságának – a reá emlékezők szerint – az óbecseiek, a korábban megmosolygott Lelkem Könnyei című verseskötetét az utolsó példányig felvásárolták Radoszávlyevits Vladimir könyvnyomdájának üzletéből. Eszteleczky Gyuri életrajzi adatait elszórt töredékekből kell, és lehet csak összeilleszteni. A Tiszavidék 1920. április 18-i számának tárcarovatában közölt Hűtlenség a Tiszához című versében a rímekbe szedett szerelmi vallomása arról árulkodik, hogy bár itt született a Tisza partján, régi csókokra emlékezve szíve a messzi, horvátországi „Orlyhoz” vonzza vissza. Röstelkedve vallotta meg: „Ittam többször is vizéből / És azt hittem, hogy halálig, / Mindenkor és mindenhonnan / Szívem hozzá visszavágyik.” Ugyancsak a hetilap 1921. január 2-i számában közölt Szilveszter éjjelén című versében a tőle megszokott derűvel búcsúzott az óévtől: „Meghalt a vén ó esztendő, / Jó is, hogy nem élt tovább, / Mert a harmincöt közt ez volt / Számomra legmostohább”. S azonmód fel is sorolta: az elmúlt év veszteségei között kell számon tartania kenyértelenségét, és szerelmi csalódását is. És bár versében – ha mégoly kényszeredetten is – kellő derűvel készíti számvetését, kiderül: az 1885-ben született, akkor harmincöt éves fiatalember – aki az elveszett kocsmai hitelét is siratja – egyike volt a világháború és a forradalmas 1918–1919-es esztendők sok-sok millió kifosztottjának. Némi feltételezéssel élve tehát, az Óbecsén 1885-ben született Eszteleczky Gyuri a világháború előtti években Horvátországban a pleternicai Julián-iskolában volt állami tanító, onnét küldözgette az óbecsei Tiszavidék című lap elődjének, az Óbecsei Újságnak „nem egetverő, nem világfigyelmet keltő, de népszerű verseit”.1 A Magyar Királyi Államvasutak öt osztályos pleternicai elemi népiskola 1914/1915. tanévről szóló értesítőjében a Király 1

X.: Eszteleczki Gyuri (halála); Tiszavidék, 1922. május 28., 2. p.

5

Horvátországi Magyarság Mihály igazgató-tanító készítette jelentésben ez olvasható: „Eszteleczki György tanító. Tanított mindent a IV–V. osztályban heti 20 órában.” A „minden” pedig a magyar írás, a folyékony olvasás, a szavalás, a szépírás, az olvasmányok tárgyalása, a másolás és a tollbamondás volt.2 A pleterniai MÁV-iskola nem lehetett ugyan valami népes oktatási intézmény – az 1914/1915. tanévben 139, az 1915/1916-ben 179, az 1916/1917-ben pedig 183 tanulója volt – a mindösszesen hat-hét fős, lelkes tanítói csapatnak azonban így is erő fölött kellett teljesítenie, hogy a vasutas- és tisztviselő-gyerekekt bevezesse az írás-olvasás tudományába. Az első világháború eseményei azonban hamarosan fölborították az iskola oktatási rendjét is; az 1915/1916. évi értesítőben olvasható Iskolánk és a háború című jelentés szerint „A háború kitörésekor iskolánk folyosóján helyezték el a környéken őrölt lisztet. A lisztraktár őrsége 1914. szeptember hó 20-ig volt iskolánkban elszállásolva. A vonalőrség parancsnoka 1916. október 23-ig lakott az igazgatói irodában. Ugyanaddig főztek az őrség részére is a napközi otthon konyhájában. Az iskola berendezésében – eltekintve egyes jelentéktelen dolgoktól – a beszállásolás nagyobb kárt nem okozott. A katonaság az oktatást nem akadályozta. Az általános mozgósításkor a tantestület ¾ része vonult be. Király Mihály ig.-tanító Szombathelyre vonult be a cs. és kir. 83. gyalogezredhez mint póttartalékos. Nemsokára a galíciai harctérre kerül, több ütközetben vett részt, míg 1914. október 27-én Ivangorodnál állítólag orosz fogságba jutott. Azóta nem adott életjelt magáról.”3 Ezsteleczky György azonban a háborús éveket végig a pleternicai elemi népiskolában töltötte. Tanítói állását csak a világháború után, az összeomlást követően veszítette el, s ekkor elesett földönfutóként került vissza szülővárosába, Óbecsére. Vajon a lapszerkesztő Bácskay Bódog személyes ismerőseként került volna az Óbecsei Újsághoz? Nem tudható. De az tény, hogy hosszú időn át a verseiért kapott tiszteletdíjból tengette életét – az 1920-tól Tiszavidékként megjelenő hetilapnak 1920–1922 között nem is volt olyan száma, melyben lírai futamai, fricskái, döccenő rímei, botladozó lírai rácsodálkozásai ne lettek volna megtalálhatóak. Ebben a tekintetben egyedül Biermann Mariskával kelhetett versenyre, aki Eszteleczky Gyurinak című versében „kedves, öreg, bús kollégá”-nak nevezte őt.4 A Tiszavidék 1921. október 16-i számában tette közé a hírt, miszerint „népszerű házipoétánk versei most vannak sajtó alatt – Lelkem Könnyei címmel jelennek meg.”5 Ugyanott Kérelem című versében maga a költő is méltó figyelmet kért készülő verseskötetének. November 27-én pedig a lap bejelentette: „Eszteleczky Gyuri Lelkem Könnyei című 128 oldalas ver-

2 A Magyar Királyi Államvasutak pleternicai elemi népiskola értesítője az 1914/1915. tanévről. VI. évfolyam; H. n. [Budapest] – Kiadja a Magyar Királyi Államvasutak igazgatója é. n. [1915] 25 [2] p. 3 A Magyar Királyi Államvasutak pleternicai elemi népiskola értesítője az 1915/1916. tanévről. VII. évfolyam; H. n. [Budapest] – Kiadja a Magyar Királyi Államvasutak igazgatója é. n. [1916] 26 [2] p. 4 Biermann Mariska: Eszteleczky Gyurinak; Tiszavidék, 1921. január 9., 3. p. 5 Eszteleczky Gyuri veresei sajtó alatt; Tiszavidék, 1921. október 16., 2. p.

6


Óbecse régi képeslapon

seskötete megjelent és lapunk kiadóhivatalában is megvásárolható”.6 S mert az esemény – reményei szerint – a Tiszavidék olvasóinak körében ünnepi pillanatnak számított, a költő – „hogy az olvasó is értsen belőle” – megadta a módját, és Útramenő Lelkem Könnyeihez című versében megilletődött hangon bocsátotta útjára a verseskötetet: „És most eredj, de mindenütt / gondolj szegény apádra, / És hozz elegendő dinárt / Néki téli kabátra” – szólt a nem kifejezetten ódaian szárnyaló verse.7 Nagyon valószínű, hogy erre a jól szervezettnek tűnő reklámfogásra elsősorban magának a Tiszavidéknek, és a megjelenését biztosító nyomdának volt szüksége. A költő hamarosan bekövetkező tragikus halálakor az egyik nekrológban a felettébb gyönge rigmusokról azt írták: verseskötetét megjelenése után durva, szinte megsemmisítő erejű bírálat érte, ami határozottan a kedvét szegte. Eszteleczky Gyuri „nem voltál modern ember, és írásaid is egyszerűek voltak – de finom rezgésűek, nemesek. Ez a nemes egyszerűség nem talált visszhangra, mert mást vártak az emberek, és nem tudták, vagy nem akarták megérteni, hogy te nem vagy úttörő, nem vagy modern aktivista, te a régi költők világából való vagy, aki lelked érzéseit nemes egyszerűséggel vetetted papírra” – olvasható az elnéző, a megbocsátó vélemény egy másik méltatójának tollából.8 Valami homályos szerelmi csalódásáról is keringtek akkoriban mendemondák, meg hogy rosszkedvét 6 7 8

szteleczky Gyuri Lelkem Könnyei című 128 oldalas verseskötete megjelent; Tiszavidék, 1921. novemE ber 27., 2. p. Eszteleczky Gyuri: Útramenő Lelkem Könnyeihez; Tiszavidék, 1921. november 27., 1. p. R.: Eszteleczky Gyuri (halála); Tiszavidék, 1922. május 28., 1. p.

7


Az óbecsei városháza fokozták az igazságtalannak vélt kritikák, az otromba ledorongolások. „Szerelem, csalódás, állásvesztés, küzdelem, goromba lehurrogás – út a lejtőn lefelé – nem is csoda, ha az ismét állásba került ember meghasonlott önmagával” – írta a tőle búcsúzó közeli ismerős. Annyi bizonyos, öngyilkosságát megelőzően még megírta Hajótörés előtt, című versét,9 melynek utolsó soraiban előre vetítette a végzetet: Utat jelöl a szenvedély neki, Melyet hajóm követni kénytelen, Noha előtte romlás, pusztulás, Szegény hajóm, te biztos elveszel. Mindez talán nem több egy vidéki történetnél. A Lelkem Könnyei című kötet szerzője halálának azonban különös dimenziót ad egy akkori rendőrségi történet. Néhány héttel az öngyilkosságot megelőzően jelent meg szintén Radoszávlyevits Vladimir nyomdájának kiadásában Lovász Pál Tiszamentén című verseskönyve, melyet a sajtó ugyancsak ünne-

9

Eszteleczki Gyuri (utolsó versei): Hajótörés előtt, Vonaton; Tiszavidék, 1922. május 28., 1. p.

8

Horvátországi Magyarság pelt.10 A Bácsföldvárról Óbecsére költözött ifjú költő 1921 késő nyara óta rendszeresen szerepelt nagy figyelmet keltő verseivel a Tiszavidék olvasóközönsége előtt, kötete megjelenése – Eszteleczky Gyuri gyűjteményétől eltérően – igazi események számított. Lovász Pált hangosan ünnepelték a bácskai lapok. Óbecsén Draskóczy Ede méltatta az ifjú költő kötetét, az újvidéki Délbácska lapjain pedig Császár Géza a következő szavakkal emelte őt a magasba: „A Tiszamentén negyven verse a vajdasági magyar versirodalom aktivista hebegései és divathisztériában vonagló más, alkalmi »költeményei« között az egyetlen igazi és tiszta érték.” Hasonló elismerésben részesült a verseskötet a Szabadkán megjelenő Bácsmegyei Napló és a Hírlap, valamint az eszéki Magyar Újság kritikusainak részéről is. Ekkor azonban olyasmi történt, amiről maga Lovász Pál csak sok-sok évtized múltán, valamikor az 1960-as évek elején papírra vetett vallomásában számolt be részletesen: „1922 nyarán el kellett jönnöm a szülőföldemről, s akkor még a Jugoszláv Királyságban oly friss és kíméletlen volt a szerb soviniszta aktivitás, hogy ott magyar irodalom nem szerveződhetett. (…) A magyarság iránti gyanakvást jól mutatta az én esetem. (…) 1922 tavaszán Óbecsén megjelent a Tiszamentén című kis kötetem. Nem volt abban sem nyílt, sem burkolt magyarkodás, hazafiság, a versek a jellegzetes tájlíra hangján szóltak, az otthon, a szülőföld képeibe zártam érzelmeimet. Könyvemet meglepő szeretettel fogadták nemcsak a magyarok, hanem az elfogulatlan szerbek is. Mégis az lett a következménye, hogy kiutasítottak. A többszöri kihallgatáson egyre azt kérdezték: miért írok verseket és miért adtam ki a Jugoszláv állam területén magyar könyvet? (…) Ezt a halk lírai hangot is, mert magyar megnyilatkozás volt, veszedelmesnek, elnémítandónak tartották.”11 S mert akkoriban komolyan kellett venni a szerb rendőrség fenyegetését, Lovász Pál elhagyta a szülőföldjét, és Magyarországra költözött. Vajon Eszteleszky Gyuri esetében megbocsátóbb volt-e az újonnan berendezkedett szerb hatalom? Vajon neki elnézte-e Jankulov Szlavkó rendőri jogokkal felruházott szolgabíró, hogy a Jugoszláv Királyság területén magyar verseket írt, és magyar verseskötetet jelentetett meg? Vajon őt maga elé idézte-e, s ha igen – efelől az utókornak nem lehet kétsége –, őt mivel fenyegette meg? S a fenyegetésnek volt-e szerepe abban, hogy poétánk maga ellen fordította a fegyverét? Ez az, amit soha nem fogunk megtudni. A Lantos, a költőtárs is csak halkan köszönt el tőle Búcsúzó című versében.12 Ő emlékezett meg síremléke 1923. mindenszentek napján történt felszenteléséről is: 10

ovász Pál verseskönyve; Tiszavidék, 1922. április 23., 2. p. – Lapunk kiváló munkatársa sajtó alá L rendezte Tisza mentén cím alatt szebbnél-szebb költeményeit. A mű a jövő héten készül el lapunk nyomdájában.; Lovász Pál: Falum köszöntése – Mutatvány a költő most megjelent Tisza mentén című verses kötetéből; Tiszavidék, 1922. április 30., 1. p. 11 Szirtes Gábor: Két szólamban – Lovász Pál pályaképe; [Pécs] – Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2008. 30. p. 12 Lantos: Búcsúzó; Tiszavidék, 1922. május 28., 3. p.

9

Horvátországi Magyarság Nem zavarja álmát bűnös földi élet. Végzetes tettére elnézést remélhet. Sírját felszentelték, fohász szállt az Égre: Szegény Gyuri testvér, nyugodjál békébe’!13 Eszteleczky Gyuri „költészete” nem több egy kisvárosi rímfaragó, önmaga szórakoztatása érdekében dalolgató fűzfapoéta kísérleteinél. Verseinek témája egyszerű és keresetlen: a legkézenfekvőbb helyzetek dalnoka volt ő. Verset írt az átmulatott éjszakákról, a másnapi fejfájásról, a józansági fogadalmáról (Fogadás), majd azonmód a „szárazság” értelmetlenségéről, az ihletnélküli napok szenvedéseiről (Cudar józanság). Dalra ihlette őt a régi szerelem emléke (Óh. miért?) éppúgy, mint a tegnapi csalódás (Bár tudom), fájdogáló lélekkel kötne előnyösnek vélt alkut az ördöggel: reá üríti a poharát, csak vegye el tőle a megunt életét (Csereüzlet). Szenvedett a Virágtalan tavasz-ban, a könnyen adja át magát a Boldog boldogtalanság-nak: „csak az a szerelem örök, / Csak az igaz, nagy, végtelen, / Az, amelyik boldogtalan, / Az, amelyik reménytelen!”, Kivételes pillanata „költői munkásságának”, amikor lefordította, és a helyi lapban közölte Zmaj Jovan Jovanovits két versét, a Gondold meg magadba! és a Madár a kalitkában című költeményét.14 Eszteleczky Gyuri a Tisza-parti város mindennapjainak vőfélye volt, szerény képességű, igazi botfülű rímfaragó, aki módfelett nehezményezte, ha nótázó kedvét nem méltányolta a hallgatóság. A sértettség, a közöny, a megbántottság, de mindenekelőtt a csalódottság okozta a halálát – fölöslegesnek érezte magát, s talán ezért választotta az önpusztítást, amikor szembe nézett a fegyverével. Így őrizte meg alakját egy ideig az emlékezet. Utána azonban nem maradt szinte semmi – vagy ha igen, akkor az halálának tisztázatlan körülménye. Illetve még valami – a Szonett egy figyelmet érdemlő vallomás a költői sorsról.

Szonett Ne félj, a költő az sose szegény. Ne félj, ha néha rongyos és kopott, Bohém népnél ez lenni így szokott, Kicsit könnyelmű mind az ily legény.

13 Lantos: Baráti szeretet; Tiszavidék, 1923. november 11. 3. p. 14 Tiszavidék, 1921. szeptember 11., 1. p.

10

Horvátországi Magyarság Nem tud tán élni; büszke vagy szerény, S mert rá a Múzsa szent csókot lopott, Sosem a földi jókért dolgozott. A munka díja volt: Jövő, Remény. De lelke kincstára az dús, tele. S mind kincsét, örömmel rakja rád, Eléd hozza az égnek csillagát. Ha lelke szárnyain elszáll fölfele, S szíved köré von fényes glóriát!... Ne hagyd el hát a Múzsák bús fiát! (Tiszavidék, 1921. május 22. 1. p.)

Irodalom Eszteleczky Gyuri veresei sajtó alatt; Tiszavidék, 1921. október 16., 2. p. Eszteleczky Gyuri Lelkem Könnyei című 128 oldalas verseskötete megjelent és lapunk kiadóhivatalában is megvásárolható; Tiszavidék, 1921. november 27., 2. p. R.: Eszteleczky Gyuri (halála); Tiszavidék, 1922. május 28., 1. p. X.: Eszteleczki Gyuri (halála); Tiszavidék, 1922. május 28., 2. p.

11


Csorba Béla

Járek magyar gyermektemető is Szállj el, fecském, szállj el sok falun keresztül, Nézd meg a hazámat, maga van egyedül. Ha kérdik, hogy vagyok, mondd, hogy beteg vagyok, A járeki lóger szalmáján hervadok. (Lágerdal 1944/45-ből. Horváth Borbálától lejegyezte Ádám István, 2010-ben Temerinben) A járeki partizán haláltáborról, mely 1944 december 2-ától 1946 április 15-ég működött, ezen a helyen már többször volt alkalmam közölni néhány adatot. Halottak napjának közeledte ismét szomorú aktualitását kínálja háború végi ártatlan áldozataink számbavételének. Közülük is elsőrendű hely illeti meg a gyermekeket, mert az ő sorsuk és haláluk valóban az égre kiált, semmilyen mentséget és okoskodást nem tűr, ugyanakkor mindennél világosabban beszél az 1944 végén a vidékünkön is berendezkedő Tito-rezsim aljas módszereiről, embertelen természetéről. A járeki tábor halotti anyakönyveiből szerzett jelenlegi ismereteim szerint közel ezer gyermek esett áldozatául a kíméletlen bánásmódnak, az éheztetésnek és a járványos betegségeknek. A halott gyermekek közül – ez nevük, illetve a szülők vagy néha csak az egyik szülő családneve alapján többnyire nehézség nélkül kikövetkeztethető – 79 volt magyar származású. Ez 24gyel több, mint amit korábban dr. Mészáros Sándor a hiányos források alapján megállapított. Amellett figyelme szinte kizárólag a Sajkás-vidékről deportáltak terjedt ki, holott magyarokat, bár elenyésző számban, de máshonnan is hoztak ide, példának okáért még a viszonylag távoli Kanizsáról is. Emellett jelentős azon csecsemőáldozatok száma is – dr. Mészárosnál csupán 4 ilyen adatot találunk – amely esetekben nemcsak az elhalálozás, de a születés is Járekon történt. A szülők föltételezhetően többnyire Csúrogról, Zsablyáról és Mozsorról kerülhettek a táborba, de ezt az anyakönyvi bejegyzések alapján nem lehet megállapítani. Visszaemlékezésekből, a tábort túlélt, ma már idős emberek vallomásaiból tudunk olyan gyermekáldozatokról is, akiknek nevét a halotti anyakönyvben nem találjuk, de az így szerzett információkat itt nem közlöm. Mindebből azonban arra lehet következtetni, hogy a magyar gyermekhalottak száma nagyobb lehet az itt feltüntetettnél, s értelemszerűen az anyakönyvezett 6429-nél nagyobb lehet a járeki áldozatok összlétszáma is.

12

Horvátországi Magyarság Legmostohább sors –a gyermekhalandóságra vonatkozó adatok ismeretében – a csúrogiaknak jutott, s valóban, a három Sajkás-vidéki település magyar lakói közül ők raboskodtak leghos�szabb ideig Járekon, vagy ahogyan akkoriban a temerini magyar nép a falut hívta, “Átokfalván”. De, mint látjuk, a csak húsvét után, 1945 március végén Járekra hajtott mozsori gyermekek között is sok a halott, épp annyi mint a zord telet már a táborban töltő zsablyaiaknál. A gyermekáldozatok neve és életkora települések szerint: CSÚROG (Čurug) Varga Manci 3 hónapos Tamás József 1 hónapos Horváth Antal 7 hónapos Csikó Mária 7 éves Fuszko Ferenc 6 hónapos Józsa Sándor 1 hónapos Mohácsi Sarolta 8 hónapos Mengyán Verona 6 hónapos Kasza József 8 hónapos Mandics Ibolyka 7 hónapos Horváth István 8 hónapos Mihalesz Juliska 13 hónapos Rajda Ilona 7 hónapos Muhari Antal 4 hónapos Szilágyi László 3 éves Bankó Lajos 23 hónapos Molnár Ilona 7 hónapos Kovács Károly 6 hónapos Horváh Károly 19 hónapos Sós Erzsébet 7 hónapos Berkó István 16 hónapos Csányi Verona 17 éves Galambos György 12 hónpos Vicsek Ferenc 16 hónapos Sétáló László 10 hónapos Kálai Borbála 5 hónapos Holló Ilona 8 hónapos Baranyi Ilona 5 hónapos Márkus Verona 5 hónapos Gyantár Ferenc 4 éves

Muhari Julianna 18 éves Móra Katalin 7 hónapos Csizmadia Erzsébet 2 éves Gyantár Péter 13 hónapos Dukai Károly 19 hónapos Molnár Paja 8 hónapos ZSABLYA (Žabalj) Gálik Juliska 2 hónapos Gusztony Károly 17 éves Ádám József 2 éves Kovács Antal 11 hónapos Gálik István 17 hónapos Baranyi Katalin 15 hónapos Holló Irén 6 hónapos Bohócki Katalin 4 hónapos Csizmadia István 2 éves MOZSOR (Mošorin) Márton Katica 9 éves Giric István 2 hónapos Márton Rozália 3 éves Török Károly 8 hónapos Pálfi András 5 hónapos Bíró Rozália 8 hónapos Molnár Rozália 8 hónapos Balázs Mária 6 hónapos Perusics Péter 2 éves PALÁNKA (Bačka Palanka) Borics Magdolna 6 hónapos

13

Horvátországi Magyarság DUNACSÉB (Čelarevo) Egyed Antónia 13 éves

MAGYARKANIZSA (Kanjiža) Novák Viktória 16 hónapos

DUNABÖKÉNY (Mladenovo) Fehér József 21 hónapos

JÁREK (Bački Jarak) Novák József 4 hónapos Mandity Magdolna 2 hónapos Kőrösi Katalin 4 napos Makra Juliska 2 hónapos Buru Erzsébet 1 hónapos Gallusz Rozika 3 hónapos Csikós Rozália 22 napos Szabolski Irén 33 napos Balog Ágnes 23 napos Bajai Péter 2 hónapos Kis János 3 napos Jedeli János 2 hónapos Szabó József 7 hetes Nyári József 5 hónapos Ádám Jolán 2 hónapos

ÚJVIDÉK (Novi Sad) Balg (valószínúleg Balog) Gizella 7 hónapos Ocskai Krisztina 5 hónapos Ocskai Julianna 23 hónapos BÁCSPETRŐC (Bački Petrovac) Turó Helén 4 éves KISKÉR (Bačko Dobro Polje) Ferenc Róza Mária 2 éves ÓSÓVÉ (Ravno Selo) Szűcs Helga 16 éves TEMERIN (Temerin) Bankovic György 3 éves

Temerin, 2010. október 25. (Vajdaság MA, 2010. október 26.)

14


Makkai Béla

Egyes szlavóniai uradalmak szerepe a bevándorolt magyarság kulturális (nemzeti) gondozásban a XIX-XX. század fordulóján A XIX. század derekán Horvátország a monarchia gazdaságilag legelmaradottabb régiói közé számított, ahol a lakosság mintegy 3/4-e az agrárszektorból nyerte megélhetését. A túlnépesedett nyugati vármegyékben a törpe- és kisbirtok volt a meghatározó birtokforma, ám a földaprózódás, a magas adók, az idénymunka bizonytalansága mind nagyobb tömegek létfenntartását tette kilátástalanná. Ebben a helyzetben - a fejletlen ipar korlátozott munkaerő felszívó képessége miatt - voltaképpen egyetlen kivezető út kínálkozott: a kivándorlás. A nincstelen tízezrek kiáramlását meggátolandó az autonóm horvát kormány telepítési akciókba kezdett a kevert lakosságú, de gyéren lakott Szlavóniában, ahol a nagybirtokok dominanciája ellenére a földhöz jutásnak még jelentős „tartalékai” voltak.1 Annál is inkább, mivel az általában tőke- ill. munkaerőhiánnyal küszködő uradalmak ez idő tájt nagyobb birtoktesteket alakítottak parasztbérletekké. A zágrábi pénzintézetek közreműködésével fölparcellázott földekre ily módon ideáramló horvát parasztok azonban a letelepedésükkel kapcsolatos „etnikai kiegyenlítés” várakozásainak nem tudtak megfelelni, ugyanis javarészt csakhamar eladósodtak, tönkrementek. Helyükre a Dráva túloldaláról az érintett (pl. Jankovich- és Biedermann-)2 uradalmak felhívására sváb és magyar bevándorlók érkeztek. A majorsági gazdálkodást folytató birtokosok (mint az Eltz grófok Vukovárt) nincstelen mezőgazdasági cselédek és zsellérek ezreinek kínáltak munkalehetőséget.

1 A Szlavóniai Magyar Újság [a továbbiakban SZMÚ] 1911. nov. 26-i számában közli a legjelentősebb nagybirtokosok adatait, e szerint: a Pejacsevih grófok: 70.250 kh, a Gutmann bárók 60.910 kh, Majláth László gróf (jelentős részben a Prandau-örökség jóvoltából) 45.180 kh, Jankovich Aladár gróf: 27.323 kh, Gróf Jankovich Elemér: 19.398 kh. birtokkal rendelkezett. Rajtuk kívül megemlíti Krapac, diakovári püspököt: 25.463 kh, Ghiczy Kálmánt: 30.046 kh, valamint a szűkebben vett Horvátország legnagyobb birtokosait, a zágrábi érseket: 23.800 kh és gróf Erdődy Istvánt és Rudolfot: 18.261 kh birtokkal, akikkel azonban ismereteink szerint nem alakult ki szoros együttműködés a Szlavóniai Akcióban. Kimaradt ugyanakkor a felsorolásból gróf Khuen Henrik, Szerém megyei birtokos, aki Nustár környéki magyarok, illetve a marinci Julián-iskola támogatója volt. – Margitai József: A horvát-szlavónországi magyarok sorsa, nemzeti védelme és a magyar-horvát testvériség. - Budapest, 1918. p. 307. 2 Hóman Bálint, Szekfű Gyula: Magyar történet [reprint]. - Budapest, 1990. Maecenas K. V. k. p. 547.

15

Horvátországi Magyarság Az agrárszektorban zajló modernizációs törekvésekkel jelentkező munkaerő kereslet, valamint a magyarországinál alacsonyabb földárak által támasztott gazdasági szívóhatás következtében a század nyolcvanas éveitől jelentős bevándorlás vette kezdetét. (Mindenekelőtt a szomszédos dunántúli megyékből és a Bácskából). Mindezek eredményeként a század közepén még csak ötezres autochton horvátországi magyarság létszáma 1910-re már meghaladta a 100.000 főt.3 A kivándorlás okainak megszüntetésében általában kevés eredményt elérő, mindazonáltal a „faji erő” megőrzése szándékával határozott kivándorlás-ellenes politikát folytató magyar kormányzat magatartása esetünkben egészen sajátságos. A Szlavóniába áramlást nemcsak tudomásul vette, de ezen túlmenően igyekezett azt a tengerentúli kivándorlás levezető csatornájaként működtetni.4 A magyarság (és a lojálisnak tartott svábok) Dráván túli térfoglalását ily módon – valamiféle balkáni küldetéstudattal, s még inkább a fenyegető délszláv szeparatizmus megfékezése érdekében – felkarolta.5 A miniszterelnökség titkos akciója, amely Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozása programján belül a Szlavóniai Akció címet viselte a külön e célra létrehozott Julián-Egyesület közvetítésével valósult meg 1904 és 1918 között.6 Írásomban a mintegy másfél évtizedet felölelő, s a világháború előestéjén már évi 1 millió koronát meghaladó költségvetésű7 komplex akció történetének a nagybirtokokkal kapcsolatos vonatkozásait kívánom bemutatni. *

3 S zücsi [Bajza] József: Horvátország népessége. - Budapest, 1910. p. 16. A KSH kimutatatása szerint a népszámlálások 1880-ban 36.650, 1890-ben 56.901, 1900-ban már 70.301, 1910-ben pedig 81.373 (8,6 %) magyar anyanyelvű polgárt mutattak ki Szlavóniában. Horvátország egészén 1910-ben 103.407 magyar élt, ami az összlakosság 4%-át tette ki. – Magyar Országos Levéltár, Miniszterelnökségi iratanyag. A továbbiakban: MOL K 26 ME 1189. cs(omó). szám nélk. 1918 XXXIV. t(étel). 4 Tarkovich József, a Julián-Egyesület másodelnöke 1906 tavaszán br. Fejérváry Géza miniszterelnökhöz intézett levelében azt fejtegeti, hogy a magyar állam szempontjából előnyösebb, ha a kivándorlók a távoli Amerika helyett a Dráva túloldalán [Szent István birodalmán belül] találnak otthonra. - MOL K 26 ME 701. cs. 1668. 1906 XVI. t. 5 Belátható volt az akció szakértői számára, hogy a Szlavónia felé terelt horvátság felhajtja az ottani alacsony földárakat, s ezzel a szomszédos magyarországi megyék bevándorlását lényegesen lefékezi, ami viszont a magyar szórványok stagnálását, majd teljes felolvadását eredményezheti, még mielőtt azok nyelvszigetekké tömörülhetnének. - MOL K 26 ME 670. cs. 284. 1905 XXXIV. t, ill. uo. 967. cs. 3188. 1911 XVI. t. 2127. a(lap)sz(ám). 6 Ld. Makkai Béla: A „Slavoniai actio” és a horvátországi magyarság, 1904-1920 : kandidátusi értekezés. Budapest, 1994. 324 p. (Kézirat) p. 20-64. és 164-184. 7 Petri Pál: A Julián-Egyesület története 33 év küzdelme és munkája : Julián barát magyar kutató útjának 700-ik évfordulójára. - Bp. é.n. [1937], p. 95.

16

Horvátországi Magyarság A bevándorlással fokozatosan gyarapodó uradalmi pusztákon – az idegen környezet károsnak tetsző hatásaival szemben – hamarosan igény mutatkozott az anyanyelvi oktatás megszervezésére, amit a nagybirtokosok java része magára is vállalt, abból a megfontolásból, hogy az ily módon lekötelezett alkalmazottaikat tartósabb helyben maradásra ösztönözhetik. Eltz Jakab gróf Martinci- és Ovčara-pusztán, Báthor Elemér Lipovača-pusztán 1871-ben, Majláth gróf 1890-ben Dolnji Miholjacon állított fel saját költségén magyar tannyelvű népiskolát.8 Az akció előkészítő szakaszában a miniszterelnökség megbízottja helyzetfelmérő célzattal tárgyalásokat folytatott azon földbirtokosokkal, akik unionista politikai meggyőződésük és magyarsággal szembeni elkötelezettségük alapján bevonhatónak látszottak a titkos kormányprogramba.9 Az előkészítő tárgyalások után a Szlavóniai Akció célkitűzéseit megfogalmazó 1904. évi miniszterelnökségi szakmai konferencián elvi döntés született a szórványban élő magyarság kulturális és nemzeti gyámolítását szolgáló ún. pusztai iskolák felállításáról.10 Ez a határozat jelentős mértékben érintette az uradalmi birtokok egyre gyarapodó magyar alkalmazottait is. Ennek megfelelően – a Julián-Egyesület közvetítésével – hamarosan a bán íróasztalára került gróf Jankovich László gradinai és özv. Tüköry Alajosné paliszállási iskolakérelme,11 amelyeket Jankovich Bésán Elemér čemernica-pusztai, Báthor Elemér brezovicai,12 majd Jankovich Bésán József neteči13 iskolakérései követtek. A gróf Tisza István miniszterelnök által is pártfogolt kérvényeket gróf Pejacsevich Tivadar kedvezően bírálta el.14 1904 őszén 4 pusztai iskolában kezdődhetett meg a tanítás, (a neteči iskola csak 1 évvel később épült meg15). Az uradalmak általában a telket, iskolaépületet és tanítólakást biztosították. A tankönyvek, tanszerek és -eszközök beszerzése, valamint a tanítók bérezése a Julián-Egyesületre (azaz a miniszterelnökségre) hárult.16 A čemernicai iskola szerződésében Jankovich Bésán Elemér a tanterem berendezéséről és a tanulók szállításáról is gondoskodott, kikötötte azonban, hogy 5 fő alatti tanulólétszám esetén a megállapodás hatályát veszti.17 (Ez a veszély azonban nem fenyegette az intézményt, miután a beiskolázottak szá8 P okret, 1905. márc. 19. 9 Ceruzával áthúzott levél tisztázat Pekár Gyula írónak (aki a Tüköryekkel állt rokonságban) 1903. dec. 2-i dátummal. - MOL K 26 ME 855. cs. 4892. 1903 XVII. t. 10 MOL K 26 ME 631. cs. 906. 1904 XVII. t. 11 MOL K 26 ME 631. cs. 3884. 1904 XVII. t. 906. asz. 12 MOL K 26 ME 631. cs. 4187. 1904 XVII. t. 906. asz. 13 MOL K 26 ME 631. cs. 4330. 1904 XVII. t. 906. asz. 14 MOL K 26 ME 631. cs. 4074. 1904 XVII. t. 906. asz. 15 MOL K 26 ME 631. cs. 3090. 1905 XVI. t. 16 Petri Pál: id. mű. p. 19. 17 MOL K 26 ME 631. cs. 3090. 1905 XVI. t.

17


Khuen-Héderváry Károly családjával a kastély parkjában ma – némi ingadozással – állandóan növekedett.18) Az iskolaállító nagybirtokosok és -bérlők a felszított nacionalizmus légkörében általában kerülni igyekeztek mindenféle etnikai természetű surlódást, még inkább a horvát hatóságokkal szembeni konfrontációt. Ezért aztán a pusztai iskolák nemzetiségi összetétele sem szolgáltathatott okot vitára: a beiskolázott tanulók szinte kivétel nélkül magyarok voltak.19 (Brezovicán ugyan az első tanévben nagyobb számú horvát is tanult, ám ezeket – a „janicsárképzés” vádját elhárítandó – eltanácsolták az iskolából.20) Az 1888. évi autonóm népoktatási törvény értelmében a horvát államnyelv tanítását is biztosítani kellett a tárgyalt tanintézetekben, s ennek a feltételnek általában meg is feleltek a fenntartók (a čemernicai és paliszállási iskolában pl. horvát óraadó tanítót alkalmaztak). Mint ritka kivételt kell megemlítenünk a gradinai esetet, ahol – jóllehet a tanító beszélt horvátul – a hivatalos nyelv oktatását mégis kirívóan elhanyagolták.21 A horvát tanügyi hatóságok rosszallását ezen kívül Tüköryné (Prandau Stefánia) engedély nélküli diósszentpáli 18 A z első tanévben 45; a harmadikban 87, a negyedikben 61; az ötödikben pedig már 116 tanuló járt az iskolába. - MOL K 26 ME 741. cs. 1055. 1905 XVI. t., és 741. cs. 619. 1908 XVI. t., valamint 873. cs. 1203. 1909 XV. t. 19 Uo. 20 A szintén délszláv tanító ezért is jelentette be távozási szándékát. - Margitai József 1906. évi jelentése, p. 24. - MOL K 26 ME 741. cs. 1318. 1907 XVI. 1002. asz. 21 Čemernicára a terezovaci, Paliszállására a končanicai horvát tanító járt ki. - Uo.

18

Horvátországi Magyarság zugiskolája is kiválthatta.22 A hatóságokkal szemben mégis döntően lojálisnak bizonyuló birtokosok együttműködő magatartással azt is elérték, hogy alkalmasint egy maroknyi magyar tanköteles is részesülhessen az anyanyelv-oktatás áldásaiban. A detkovaci horvát tannyelvű községi iskola pl. Jankovich Aladár gróf főbérlőjének, Báthor Elemérnek anyagi támogatására (és határozott kívánságára) tekintettel biztosította, hogy az ide járó magyar gyerekek írni és olvasni anyanyelvükön is megtanuljanak.23 A nyelvkérdéssel megromló, s az 1848/49-es kenyértörés után csak átmenetileg enyhülő magyar-horvát viszony 1867 után sem javult, sőt az 1868. évi XXX. tc. eltérő értelmezése s Budapest tapintatlan horvát-politikája heves magyarellenes reakciókat gerjesztett. Ebben a helyzetben a mondhatni egyöntetűen kiegyezés-ellenes horvát sajtó össztüzet zúdított minden társországokban fellelhető magyar intézményre. Mindenek előtt a Magyar Államvasutakra, és a Julián-Egyesületre, de jócskán kijutott a vádaskodásból a szlavóniai nagybirtokosságnak is. A legnagyobb példányszámú napilap, az Obzor az uradalmak első magyar iskolaállításaira reagálva (a már megszokott „magyarosítás” rovatcím alatt) megjegyezte, hogy „míg Magyarországon az arisztokraták a legnagyobb soviniszták”, Horvátországban nem hallattak magukról – eddig!24 Egy másik vezércikkben – különösen a Jankovich-család és Tüköryné adakozó kedvét sokallva – a „magyarosító Julián-Egyesülettel” való együttműködés „tényeit” sorolták el, megállapítva, hogy a 29.620 [?!] horvátországi magyar lépésről lépésre szorítja ki a szlávokat Amerikába, vagy juttatja a zsidók kezére.25 A szerző itt nyilvánvalóan a zágrábi Poljodeljska Banka-nak a Tüköry-uradalomban zajló parcellázásaira célzott, melynek során a nagyobbrészt zagorjei nincstelen parasztság az okszerűtlen gazdálkodás és eladósodás miatt valóban magyar és német telepeseknek engedte át frissen szerzett földjét.26 (Annak ellenére, hogy helyenként nacionalista hecckampánnyal igyekeztek elütni a magyarokat a földszerzéstől.27) A lap azonban „A zsidók és a magyarosítás Szlavóniában”

22 A z özvegy paliszállási iskolája viszont gazdasági épületeivel, 1 holdas kertjével és 10 fő számára megszervezett ismétlőiskolájával érdemel külön említést. Az akció szempontjából még az is növelte az iskola jelentőségét, hogy a daruvári káplán jóvoltából magyarul folyt a hittantanítás, s az iskolát a szomszédos Melitta-major cselédgyerekei is igénybe vehették. - Uo. Tüköryné tervezte, hogy további magyar iskolát állít Pozsega és Belovár-Körös megye határán, Boriszálláson, de ennek az iskolának a megvalósulásáról nincsen tudomásunk. - Jelentés a Julián-Egyesület 1906 és 1907. évi működéséről, Bp. 1907, p. 7. 23 Báthor 4.000 koronával támogatta az iskolalétesítést. - Margitai 1906. évi jelentése, p. 30. - MOL K 26 ME 741. cs. 1318. 1907 XVI. t. 1002. 24 Obzor, 1904. szept. 2. 25 Obzor, 1904. szept. 14. 26 MOL K 26 ME 659. cs. 4940. 1905 XVI. t . - Margitai József: id. mű, p. 265-266. - A későbbiek során a szóban forgó földeket a Pesti Parcellázó Bank értékesítette. - Margitai József: id. mű: p. 281. 27 A daruvári Tüköry-birtok parcellázását vezető Tacconi Albert kapitány, jószágigazgató már jó előre egyértelművé tette, hogy a felosztott földekből magyarok nem részesülhetnek. - MOL K 26 ME 670. cs. 284. 1905 XXXIV. t.

19

Horvátországi Magyarság című írás közlésével a nyíltan antiszemita hangoknak is szócsövévé vált.28 A horvátországi zsidóság magyarsággal tartó (egyébként kisebbik) része „elnemzetlenítő” törekvéseinek vádját a horvát sajtó elsősorban az idegennek tekintett Gutmann-család gazdasági-politikai befolyására és magyar iskoláira hivatkozva hirdethette.29 S ezzel eljutottunk a Julián-Egyesület által nem segélyezett uradalmi iskolák kérdéséhez. Már említettük gróf Eltz Jakab Szerém megyei birtokain felállított magyar tannyelvű iskolákat. Nos, az ovčara-pusztai és lipovačai intézmények az évek folyamán elhorvátosodtak; a Pejacsevich-család szolnok-pusztai, öröm-pusztai és mojavoljai népiskolájában viszont továbbra is magyarul folyt az oktatás.30 A Schaumburg-Lippe uradalomban a korea-pusztai, a Gutmann bárók birtokain a zdenci-pusztai és beliščei fatelepi elemi iskola volt magyar tannyelvű, (illetve olyan, amelyben a magyar nyelvet is oktatták).31 A fent említett két grófi családot a Narodna Obrana [azaz Nemzetvédelem] című eszéki lap Szlavónia elmagyarosításával vádolta,32 Schaumburg-Lippe herceg birtokát viszont a pángermán beállítottságú német sajtó óvta az elmagyarosodástól. (De természetesen a horvát kézre kerüléstől is.)33 A legtöbb sajtótámadás mégis az iparmágnás Gutmann-testvéreket érte. A család 100.000 kh-at meghaladó birtokai, exportképes ipari vállalkozásai révén, s mint a Szlavóniai-Drávavidéki Vasút (a Barcs-Pakrac vonal) főrészvényese jelentős politikai tényezőnek számított Horvátországban. Érthető tehát, hogy a Magyarországon is jelentős üzleti érdekeltségekkel bíró családdal a Julián-Egyesület a magyar bevándoroltak érdekében szoros együttműködésre törekedett.34 A család magyarul is oktató zdenci-pusztai iskolájának zaklatása, a bezáratott beliščei iskola esete, valamint az újonnan épült krivaja-pusztai bizonytalan jövője is a kölcsönös előnyöket ígérő együttműködést sürgették.35 Amit azonban 28 O bzor, 1904. szept. 23. 29 A Budapesti Hírlap szerint az ellenzéki sajtó Horvátországban már régtől támadta a Gutmann-testvéreket, mint a magyarón kormány korteseit. - 1904. okt. 8-i szám 30 Margitai József 1906. évi jelentése, p. 31. - MOL K 26 ME 741. cs. 1318. 1907 XVI. t. 1002. asz. 31 Uo. 32 Narodna Obrana, 1907. aug. 15. 33 A Budapesti Hírlap a berlini National Zeitungnak "A német föld uralma" című cikkét idézt 1906. jún. 19-i számában. 34 A család voćini és orahovicai erdei önmagukban meghaladták a 70.000 holdat. - Kerecsényi Edit: A nagykanizsai Gutmann-család felemelkedése a nagyburzsoáziába. - Zalai gyűjtemény, 12. Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból. - Zalaegerszeg, 1979. p. 157. A Budapesti Hírlap a kormány kortesének tartott családot, a horvát sajtó által leginkább támadott szlavóniai nagybirtokosokként emlegette. Ld.: 1904. okt. 8-ai szám. Ez utóbbi állítást támasztja alá Wekerle Sándor 1907. nov. 24-i levele, amelyben arra figyelmeztette Rakodczay bánt, hogy a képviselőválasztásokra a család támogatása feltétlenül biztosítandó. - MOL K 26 ME 701. cs. 5444. 1907 XVI. t. 35 Ami azért is volt előnyös az akció szempontjából, mivel Gutmannék a tanítók bérét is hajlandónak mutatkoztak fedezni. - Itt jegyezzük meg, hogy a beliščei iskolát korábban a környék vasúti tisztviselői saját erőből tartották fenn. - Uo.

20

Horvátországi Magyarság az ismétlődő sajtótámadások egy ideig eredményesen hátráltattak.36 Wekerle Sándor kormányfő 1907 végén – 6 Julián-iskolai kérelemmel együtt – hiába küldte meg pótlólagosan Zdenci és Krivaja iskolakérését Rakodczay bánnak,37 az engedélyezett tanodák sorából a kérdéses két pusztai kimaradt.38 A többhónapos huzavona után így történhetett meg, hogy a miniszterelnökségen az a vélemény fogalmazódott meg, hogy „...ezen uradalom ... fél a magyar érdekek mellett állást foglalni...”.39 Érdekes, hogy ezzel szemben a Narodna Obrana éppen a Gutmannokat nevezte a legfanatikusabb magyarosító családnak Szlavóniában.40 S e „hazafiatlan” uradalmak valóban további magyar iskolákat alapítottak. Ha nem is akadálytalanul, hiszen Majláth László és Jankovich László gloždje- ill. žlebina-pusztai iskolája megnyitásának érdekében Wekerle Sándornak 1909-ben a két gróf politikai befolyására kellett hivatkoznia.41 (Tomašić bán azonban így is csak másfél év után engedett a kérésnek.42) 1911-ben pedig Jankovich-Bésán Elemér panaszolta a fővárosi Nemzeti Kaszinóban, hogy terezovac-suhopoljei birtokán az iskolaépület – engedély hiányában – üresen áll. A közvetítő szerepet vállaló egykori bán, Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök azonban ugyancsak kudarcot vallott az ügyben. Az ismételt elutasító választ Nikola Tomašić bán azzal indokolta, hogy „a közvélemény legélesebb támadását” hívná ki maga ellen a jóváhagyással.43 Ezzel együtt az utolsó békeévben már 10 olyan magyar tannyelvű pusztai iskola működött Horvátországban, amelyet az ottani nagybirtokosok és bérlők a Julián-Egyesülettel közösen tartottak fenn. A Jankovichok birtokain: Aladár-pusztán, Čemernica-pusztán, Kusonjapusztán és Žlebina-pusztán; a Majláth-uradalomban Martinci- és Gloždje-pusztán; a Gutmann-család területén Krivaja- és Zdenci-pusztán; s az egykori Tüköry-birtokon Paliszálláson és Suplja-Lipán.44

36 A Narodna Obrana a magyar zsidók orgánumának tartott Osječki Tjednik finanszírozásáért kárhoztatta a Gutmannokat. - 1906. ápr. 19-i szám. 37 A miniszterelnök 1907. nov. 24-i átirata. - MOL K 26 ME 701. cs. 5444. 1907 XVI. t. 38 MOL K 26 ME 855. cs. 5745. 1908 XVI. t. 363. asz. 39 Uo. 40 Narodna Obrana, 1907. aug. 15. 41 Utóbbi beiskolázni volt hivatott Rit, Maljkovača és Vörös-puszta magyar cselédségét is, de a felépült iskola az engedélyezésig, több mint egy éven át üresen állt. - MOL K 26 ME 967. cs. 852. és 4844. 1909 XVI. t. 445. asz. - Az 1909. júniusában kérvényezett žlebinai iskoláért még dr. Goszthony Mihály jószágigazgató, ügyvéd is közbenjárt. - MOL K 26 ME 967. cs. 6785. 1910 XVI. t. 1850. asz. 42 Tomašić 1911. január 17-i szívélyes, magyar nyelvű levélben közölte, hogy az iskolát nem csak hogy engedélyezte, de az érintett Julián-Egyesületet is értesítette döntéséről. - MOL K 26 ME 918. cs. 506. 1911 XVI. t. 506. asz. 43 Gondjaival nem véletlenül a "legnagyobb magyar" fiához fordult, gróf Széchenyi Béla ugyanis a JuliánEgyesület elnökeként sokat tehetett az iskola megnyitásáért. - MOL K 26 ME 967. cs. 2220. és 4219. 1911 XVI. t. 163. asz. 44 A suplja-lipai és žlebina-pusztai iskola engedélyezésének az volt a feltétele, hogy az intézményeket csak magyar gyerekek vehetik igénybe. - MOL K 26 ME 967. cs. 8326. 1913 XVI. t. 4106. asz.

21

Horvátországi Magyarság A nagybirtokosok és bérlők a magyar iskolák támogatásán túl egyéb szempontból is jelentős szerepet játszottak bevándorolt magyarság életében. A daruvári református templomot építtető Tüköry-család45 tagjai közül Tüköry Antal biztosított bérhelyiséget a Julián-iskolának az akció kezdetén, amikor ezt senki nem merte megtenni.46 Birtokukon, Paliszálláson működött a Magyar Haltenyésztő Társaság egyik kirendeltsége, amely sok magyarnak, köztük partvédő kubikusoknak biztosított megélhetést.47 A később felparcellázott földjeiken magyar családok százai telepedtek meg. Magyar cselédsége volt a Dráva-menti Majláth-uradalomnak is, amely az alkalmazottak gyermekeinek napközit is fenntartott.48 Majláth László gróf pedig nemcsak a gloždje-pusztai iskola tanulóinak ingyenes utaztatását biztosította a birtok keskeny nyomtávú gazdasági vasutvanalán, de – mint a Dolnji Miholjac-i Julián-iskola iskolaszéki elnöke – személyesen is részt vállalt a magyar nyelvű oktatás szervezésében, s tekintélye a horvát hatóságok zaklatásaitól is megóvta az intézményt.49 Az országnak immár két bánt is adó Pejacsevich-család 3 magyar iskolát működtetett. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az a körülmény, hogy a családnak a színmagyar Rétfalu határában is volt birtoka, mint ahogy az is, hogy Teodor/Tivadar bánnak nemcsak az édesanyja és felesége, de menye is magyar volt.50 Így hát családi kötődések is alakították a magyarsággal együttműködést kereső, mérsékelt politikus habitusát, ami a legkevésbé sem volt hátrány a horvátországi magyarságnak. A família másik tagja, gróf Pejacsevich Márk rumai uradalmán a háború kitörésekor ugyan felszámolták a magyar iskolát, de a meginduló parcellázásokban magyarok is részt vettek,51 s a család még a háború utolsó évében is 4 iskola után fizette a fenntartási hozzájárulást. (Éppen úgy, mint a Gutmannok).52 A Jankovichok birtokain összesen 12 magyar iskola működött.53 Ezek a fenntartási költségeken túl gyakran külön adományokban is részesültek.54 A család azonban egyházi, politikai és társadalmi téren is a magyarság mellett állt, hiszen a terezovaci református híveknek

45 46 47 48 49 50 51 52

53 54

argitai József: id. mű, p. 262. M Uo. p 263. Uo. p. 264. Uo. p. 184. és 193. Uo. p. 195-196. Nem véletlen, hogy a miniszterelnökségen mint "magyar jellegű és szellemű" uradalmat tartották számon a Majláth-birtokot. - MOL K 26 ME 742. cs. 3177. 1908 XVI. t. Uo. p. 38. Uo. p. 304. A Julián-Egyesület 1918. januári elszámolása szerint a Pejacsevichek rumai uradalmi igazgatója 1200 K-t utalt a szolnok-pusztai, öröm-pusztai, mojavoljai és az utóbb létesült nikolinstani iskola költségeire; a Gutmannok pedig 3200 K-t zdenci- és krivaja-puszták iskoláira. - MOL K 26 ME 1184. cs. 2669. 1918 XVI. t. 1285. asz. Margitai József: id. mű, p. 103. SZMÚ, 1909. jan. 10.

22


A Majláth kastély Alsó Miholjácon

imaházat és lelkészlakást biztosítottak,55 s mindvégig az unionizmus hívei maradtak.56 Ata gróf iskolaszéki elnökséget vállalt, de ő volt az, aki az Eszéki Magyar Társaskör elnöki tisztét is betöltötte.57 (A befolyásos család egyik tagját jelölték az akcióban a Szlavóniai Agrár Takarékpénztár elnöki tisztére is.58) Ezzel együtt nem vonható kétségbe, hogy a bevándorolt magyarság érdekében áldozatokat vállaló nagybirtokos családok – a végletes sajtó-vádak ellenére – egyszersmind jó horvátok is lehettek. S nem csupán azért, mivel többen közülük valóban régi horvát famíliák tagjaiként látták meg a napvilágot (mint a Pejacsevichek, Jankovichok vagy Adamovichok), hiszen bőkezű pártfogóként jótékonykodtak, s alapítottak magyar és horvát tannyelvű tan-

55 56 57 58

z esetben Jankovich-Bésán Elemérről van szó. - MOL K 26 ME 604. cs. 2879. 1904 XVII. t. 907. asz. E Margitai József: id. mű, p. 132. Uo. p. 106-107. p. Csiky Gyula 1911-ben készült tervezetében gróf Majláth Lászlót, vagy a Jankovich grófok valamelyikét javasolta a létesülő bank élére. - MOL K 26 ME 967. cs. 3188. 1911 XVI. t. 2127. asz.

23

Horvátországi Magyarság intézeteket – tekintet nélkül az adott vidék etnikai viszonyaira.59 Ivan Peršić képviselő azonban – az akció céljait is szolgáló magatartásuk láttán – mégis megkérdőjelezte e családok jogát, hogy a horvát száborban, mint virilisták helyet foglaljanak.60 A felsoroltak között a Majláth grófok is szerepeltek, akiknek kettős kötödését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1918 januárjában Majláth László 25 éves horvátországi tartózkodásának jubileumán 300.000 koronás alapítványt tett horvátországi hadirokkantak, -özvegyek és -árvák számára.61 * A Dráván túli magyar agrárnépesség szükségleteire megszervezett uradalmi/pusztai iskolák a Szlavóniai Akció jelentőségteljes eredményei közé számítanak, miután általuk az írástudatlanságra s végső soron beolvadásra ítélt tanköteles gyermekek hozzájuthattak a nemzeti kultúra alap javaihoz. A szlavóniai magyarság és az uradalmak kapcsolatát azonban (a kormányzat kulturálispolitikai közvetítő kezdeményezései ismeretében is) meghatározóan gazdasági természetű viszonyként kell értelmeznünk. Az uradalmi földek kisbérlői, mezőgazdasági cselédek ezrei, a paliszállási gazdaság említett kubikusai, vagy a Gutmann-birtokok ipari munkásai nem a (még oly fontosnak is tartott) magyar iskola kedvéért, hanem mindenekelőtt megélhetést keresve szegődtek a nagybirtokosok, -bérlők szolgálatába. Hogy sorsuk mennyire függött az itteni uradalmaktól, azt a cepidlaki magyar erdőmunkások esete is jól példázza, akiket a Tüköry-földek áruba bocsátása a teljes gazdasági ellehetetlenüléssel fenyegetett.62 A gazdasági tényezők jelentőségét az akció vezetői kezdettől felismerték, és szükségesnek ítélték, hogy a magyarság nemzeti gondozására indított, elsősorban kulturális jellegű ered-

59 E legendő itt a Novi Gradac-i (Újgrác) iskola kapcsán gróf Jankovich László eljárására utalnunk, aki a saját költségén megépített iskolát a vegyes összetételű község javára telekkönyveztette. - MOL K 26 ME 855. cs. 2289. 1908 XVI. t. A Dolnji Miholjac-i iskolaépületet megvásárló Majláth László gróf esete annyiban hasonló, hogy az intézményt Tomašić bán horvát iskolaszék alá rendelte, amelynek bőséges lehetősége nyílt ily módon a horvát anyanyelvű tankötelesek éredekeit képviselni. - Margitai József: id. mű: p. 196-197. 60 A képviselő a sabor 1907. február 6-i űlésén tette kijelentését a Majláthokra, Tüköryekre, Eltzekre és Batho-ra (sic!) [Báthor Elemér]. - Cuvaj, Antun: Gradja za povijest školstva Kraljevina Hrvatske i Slavonije od najstarijih vremena do danas, I-XI., dr. ispr. i popunjeno izd. - Zagreb, 1910-1913., VIII. k. 805. p. 61 SZMÚ, 1918. jan. 20. 62 Érdekükben a Julián-Egyesület egyik vezetője, Antal Gábor dunántúli püspök tett lépéseket az uradalom ügyvédjénél. (A közvetítést a püspök feltehetően azért is vállalta, mivel az erdőmunkások gyerekei anyanyelvi oktatásra a közeli Koreničani református iskolájába jártak.) MOL K 26 ME 701. cs. 3036. 1906 XVI. t. 1668. asz. Gosztonyi Mihály, uradalmi ügyvéd egyébként levélben biztosította a JuliánEgyesületet, hogy a kérdéses, (addig bérelt) földterületet a cepidlakiak a megvásárláshoz szükséges kölcsön előteremtése esetén megtarthatják. - MOL K 26 ME 701. cs. 4060. 1906 XVI. t. 1668. asz.

24

Horvátországi Magyarság ményeket gazdasági intézkedésekkel teljesítsék ki.63 A szellemi vezetőréteg nélküli, mi több, teljes szétszórtságban élő kisebbségi magyarságot csak egy összhatásaiban alaposan átgondolt és szisztematikusan végigvitt sokágú program tehette életképessé a délszláv szeparatizmus akuttá válásának időszakában, a XX. század eleji Horvátországban. Az akció viszonylag szűkös pénzeszközeit azonban az iskolahálózat kiépítésének költségei maradéktalanul fölemésztették. Nem szólva arról, hogy a horvátországi magyarok nemzeti gondozásának kulturális jellegű kiadásai szinte eltörpültek a szükségesnek látszó gazdasági ráfordítások mellett. Ezen a helyzeten pedig csak enyhíteni tudott a sokáig dédelgetett, de csak 1911-ben megalakuló Szvóniai Agrár Takarékpénztár.64 A tervek szerint ez a kormányzat által dotált pénzintézet kellett volna, hogy jelzáloghitelek formájában fedezetet biztosítson a nagybirtokok parcellázásába bekapcsolódó magyar gazdák szlavóniai térfoglalásához.65 A világháború előestéjén immár banki háttérrel is számolva gondolhatták tovább az akció középtávú gazdasági terveit. Ezek között Babinagora (Juliánfalva) mintájára újabb települések létrehozása is szerepelt, egyrészt a meglévő magyar nyelvszigetek megszilárdítására, másrészt újabb szigetek távlati kialakításának szándékával.66 Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy döntően önvédelmi céllal, az asszimiláció feltartóztatása érdekében. A tervek Pozsega megye északnyugati részén az egykori Tüköry-uradalmat is érintették,67 s magyarok részvételével folytatódott a Jankovichok Cabuna környéki földjeinek kimérése is.68 63 L d. Szily Tamás helyszíni szemléjét összegző jelentését. - MOL K 26 ME 604. cs. 5763. 1904 XVII. t. és uo. 701. cs. 917. 1904 XVII. t. - A Darányi Ignác nevével fémjelzett ún. „hegyvidéki akció” esetében már alkalmazott eszközök és módszerek közül egy 1905-ben készített tervezet felveti tejgazdaságok létrehozását, illetve fejlesztését, gyümölcstermesztés és értékesítés fellendítését, hitelszövetkezetek és földparcellázások támogatását egyaránt. - MOL K 26 ME 792. cs. 520. 1905 XVI. t. 64 SZMÚ, 1911. nov. 5. A lap adta hírül elsőként, hogy 1 milliós tőkealappal megalakult a Szlavóniai Agrár Takarékpénztár Rt. 65 Ez a terv már Szily Tamás 1904-ben készített gazdasági jelentésében is szerepelt, amely azonban hangsúlyozta a szász és horvát bankok közvetítésének lehetőségek szerinti kivédését. - MOL K 26 ME 604. cs. 5763. 1904 XVII. t. - A Szlavóniai akcióról szóló emlékirat 15. lapján viszont a következő olvasható: " ...a „Szlavóniai Magyar Bank” ... főczélja az leend, hogy a Szlavóniában eladás alá kerülő földbirtokot a nemzetiségek kizárásával - lehetőleg előnyös áron, a magyarság kezére játssza”. - MOL K 26 ME 604. cs. 901. 1904 XVII. t. 66 További parcellázásokkal kívánták teljesen magyar jellegűvé formálni a daruvári járás északi részét (itt élt Babinagora, a két Cepidlak, Gyulavész és Krivaja magyarsága); az egykori Tüköry-birtok déli határán található települések (Brestovac, Imsovoselo, Sokolovac, Krestelovac, Dežanovac, Blagorodovac, Trojeglava, Govedjepolje, Brekinjska, Toranj, Gaj, Antunovac) magyarságával ismét csak egy telepes falu alapításával reméltek szilárd kapcsolatot teremteni. - MOL K 26 ME 742. cs. 3177. 1908 XVI. t. 67 Az irat tisztázatán egyébként (nyilván fedezet híján) kihúztak egy évi 750-900.000 koronás[!] horvátországi földvásárlásra vonatkozó javaslatot. - Wekerle Sándor 1908. jún. 20-i átirata Darányi Ignác földművelésügyi miniszterhez. - Uo. 68 A Hrvatska, 1909. máj. 28-i számában "Új gyarmatosítás Szlavóniában" címmel számolt be az eseményről. - Értesüléseiket a Szlavóniai Magyar Újság is megerősítette, egyben valóban expanziót sejtető módon azzal bíztatta olvasóit az újabb telepítésekben való részvételre, hogy: „a kié a föld, azé az ország”. - SZMÚ, 1909. máj. 9.

25

Horvátországi Magyarság A horvát ellenzéki sajtó a csak „kolonializációként”69 emlegetett birtokparcellázásokat megkülönböztetett figyelemmel kísérte, attól a téveszmétől vezettetve, hogy a nagybirtokosok „...azt hiszik, a magyarok betelepítésével elmagyarosítják Szlavóniát...”70 Tagadhatatlan tény ugyanakkor, hogy a magyarság Horvátországba települése nem volt teljesen spontán folyamat. A horvát sajtó állításait igazolja többek között az is, hogy a Julián-Egyesület főtitkára személyes megbízatásai közé tartozott, hogy közvetítse az „...eladó nagybirtokoknak magyar bankok által való megszerzését...”71 a társországokban. Az akció református egyházi ágának tervezésekor pedig az is felmerült, hogy a Pozsega megye nyugati szélén élő szórványmagyarság etnikai megerősítését református családok Antunovacra telepítésével kellene elérni.72 A kormányfő azonban tanácsosabbnak tartotta bekapcsolódni a vidéket átszelő Tüköry-birtok parcellázásába,73 (s így lett a kormány utasítására a babinagorai telepesfalu létrehozásának közreműködője a Julián-Egyesület).74 A Narodna Obrana már idézett cikkében a bonyodalmakkal teli és igen költséges akciót olyan fiaskónak nevezte, amely – horvát remények szerint – elvette a magyar nagybirtokosok kedvét a további telepítésektől.75 E várakozással ellentétben azonban a magyar „gyarmatosítás” tovább folyt Jankovich Aladár Klisa környéki földjén, s ezt az ellenakciókba kezdő Tacconi kapitány sem akadályozhatta sokáig,76 miután (a kormány által létrehívott és támogatott) Szlavóniai Magyar Újság a két telepesfalu alapításának tervét hirdetésben ajánlotta a szlavóniai magyarság figyelmébe.77 A fent említett uradalmakon kívül parcelláztak az egykori Schaumburg-Lippe-birtokon is Slatina környékén, ahol – bár horvát bank bonyolította az üzletet – a földek mintegy fele magyaroké lett, (s e létszámnövekedés eredményezte a Julián-iskola 1909. évi megnyitását is).78

69 70 71 72 73 74 75 76 77 78

okret, 1909. ápr. 1. P Narodna Obrana, 1907. aug. 15. MOL K 26 ME 659. cs. 932. 1906 XVI. t. Az indoklás szerint erre a reformátusokat „nagyobb gazdasági intelligenciája” predesztinálta. - MOL K 26 ME 742. cs. 3177. 1908 XVI. t. MOL K 26 ME 794. cs. 5651. 1907 XVI. t. 212. asz. A vállalkozás bizalmas voltát jelzi, hogy Darányi Ignác földművelésügyi miniszter levélben kereste meg az egyesületet, hogy hajlandó-e a parcellázásban „az államot... fedni...”? - MOL K 26 ME 701. cs. 1262. 1907 XVI. t. Narodna Obrana, 1907. aug. 15. Hrvatska, 1909. máj. 28. A lap "Új gyarmatosítás Szlavóniában" cím alatt dicsérte fajszeretetéről tanúbizonyságot tévő százados-intézőt (akit egyébként a miniszterelnökség nyomására a közös hadügyminiszter áthelyeztetett). SZMÚ, 1909. máj. 9. Margitai József: id. mű, p. 312.

26

Horvátországi Magyarság További egyeztetés volt a miniszterelnökség és az agrártárca között egy telepes falu létrehozásáról az Ilova folyó bal partjához közeli települések szórványainak konszolidálására is.79 Az Obzor szerint azonban 1911-ig csak 3 telepes falu jött létre egymástól nem messze, nevezetesen: Gyulavész, Babinagora, és Levinovac. A horvát lap ezzel együtt úgy látta, hogy a telepítésben részt vevő „...grófokra nem érdemes pazarolni a szót, mert [horvát] nemzetüktől messze vannak, mint földtől az ég.”80 Wekerle Sándor miniszterelnök a távlataiban is bíztató tendenciák láttán átiratban kérte szakminiszterét, Darányi Ignácot további anyagi áldozatok meghozatalára, mondván: „Ha ... az általam vezetett szlavóniai kulturális actiót céltudatosan irányított gazdasági actióval méltóztatnék kiegészíteni, úgy a szlavóniai magyar kérdés pár év alatt olyan jelentőséget nyerne, mely míg a Dráván túl a magyar állameszmének hathatós támasza lenne, addig a horvát és szerb szeparatisztikus törekvéseknek szárnyát szegné.”81 Csakhogy a kormányfő levelében körvonalazódó program teljesüléséhez jó néhány feltétel hiányzott! Nem sikerült például a potenciális fegyvertársnak tekintett svábokkal szoros politikai szövetségre lépni, még ha lokális jelentőségű ügyekben jó is volt az együttműködés. A hatékony érdekérvényesítés gátjának bizonyult továbbá a magyarság elégtelen gazdasági ereje, valamint település-földrajzi és társadalmi egységének hiánya. A tipikusan csonkatársadalomként leírható szlavóniai szórványmagyarságnak közel fele nincstelen cseléd vagy napszámos volt,82 s a társadalmi vezetésre hivatott középosztály szinte teljes hiányát83 nem pótolhatta a magyarón arisztokrácia, (még ha a sváb nagybirtokosokkal és zsidó nagybérlőkkel együtt számítva magukénak mondhatták is Szlavónia termőterületének mintegy harmadát84). A Horvátországba vándorolt magyarok közül sokan megélhetést találtak tehát az uradalmi birtokokon, amelyek a nemzeti identitás megőrzéséhez nem lebecsülendő lehetőségeket biztosítottak. Azonban csupán esetinek és főként üzleti szempontból motiváltnak ítéljük 79 M OL K 26 ME 742. cs. 3177. 1908 XVI. t. 80 A lap ehhez még azt is hozzátette, hogy ezek után nem csoda, ha a Julián-naptárban Jankovich Aladár gróf mint prominens magyar szerepel. - Obzor, 1911. ápr. 7. 81 MOL K 26 ME 742. cs. 3177. 1908 XVI. t. 82 MOL K 26 ME 1189. cs. sz. n. 1918 XXXIV. t., valamint Magyar Statisztikai Közlemények (a továbbiakban MSK), Új sorozat, Az 1910. évi népszámlálás, Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 64. köt. p. 185. Összességében hátrányt jelentett az is, hogy a magyarok által birtokolt földterület jórészt a nagybirtokosok tulajdonát képezte. Az 1000 kh feletti nagybirtokok 28,5 %-ban magyarok tulajdonában voltak, s a népességen belüli arányszámához képest kedvező – 8,4% – volt a 100 és 1000 kh közötti középbirtokok tulajdonlási aránya. Azonban a tehetős gazdák aránya már sokkal kedvezőtlenebb: 1,9 %. - Szücsi [Bajza] József: id. mű, p. 27. 83 MOL K 26 ME 1189. cs. sz. n. 1918 XXXIV. t., valamint MSK, 64. k. 185. p. 84 Szücsi [Bajza] József: id. mű, p. 29. Szlavóniában Bajza adatai szerint 1895-ban a földek 11,1%-a volt magyar és 19,5%-a svábok kezén. A birtokarány egyébként jelentősen meghaladta a lakosságon belüli arányszámot.

27

Horvátországi Magyarság a nagybirtokosok parcellázásokban és a csekély számú telepítési akcióban játszott szerepét. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a Szlavóniai Akcióval fémjelzett nemzetpolitikai programban a szlavóniai nagybirtokosság inkább csak a szívesen látott „segítő”, mintsem a „felelősségteljes gazda” szerepét töltötte be. A vesztes világháború után megalakuló délszláv államhatalom ennek ellenére nem bánt kesztyűs kézzel a szlavóniai nagybirtokossággal. A szociális igazságtétel jelszavával a „földreformnak” nevezett diszkriminatív eljárással forgatta ki vagyonából a „nemzetidegennek” bélyegzett családokat. Ezzel súlyos csapást mért egyúttal a földkisajátítások során méltánytalanul mellőzött85 magyar szegényparaszti tömegekre is, mivel a radikális tulajdonosi csere után azok ezrével veszítették el munkájukat, megélhetésüket. A létalapjaitól megfosztott magyarság egy része az Újvilágba, sűrű rajai pedig az ipari munkaalkalmat bőven kínáló – szláv többségű – városokba áramlott. Az asszimiláció kohóiban mindössze egy emberöltönyi idő kellett ahhoz, hogy a kis-antant szorításában vergődő anyaország támogatását is nélkülöző szlavóniai magyarság létszámában megfeleződjön.86 Megmaradó szórványait aztán a századvégi esztelen polgárháború sodorta el – majdhogynem nyomtalanul… Forrás: Agrártörténeti Szemle 2009. 1-4. száma

85 1 938-ban a megművelt földterület 1,86 %-a volt magyar kézen. –Sajti Enikő, A.: Az impériumváltás hatása a délvidéki magyarok társadalomszerkezetére = Limes : tudományos szemle, 2. sz. (2002) p. 44. Ez az arány a magyarság radikális gazdasági térvesztéséről tanúskodik, hiszen 1910-ben Szerém megyében még 27.323 (6,9 %) ember vallotta magyarnak magát. [A KSH jelentése a miniszterelnökségnek. - MOL K 26 ME 1189. cs. 1918 sz. n. XXXIV. t.] A birtoktulajdonlás tehát a kivándorlásra és optálásokra tekintettel sem „arányos”, különösen, ha a magyarok dualizmus kori felülreprezentáltságát tekintjük kiindulásnak a birtoktulajdonlásban. 86 Az1940-es népszámlálás (az 1910-ben összeírt 104.000 helyett) már csak 64.647 magyart talált Horvátországban. = Kalangya, 9. évf. 11. sz. (1940. nov.) p. 478.

28


FORTUNA HUNGARORUM Matuska Márton

A legyőzött megaláztatása és a győztes gőgös fölénye Személyes gondolatok A. Sajti Enikő legújabb könyve olvasása közben1

Kevés tudósunk ásta bele magát oly alaposan a Délvidék XX. századi történetébe, mint A. Sajti Enikő. Éppen ezért nem csekély izgalommal vettük kézbe legújabb tanulmánykötetét, amelybe – mint a szerző írja az előszóban: „Egy évtized írásait gyűjtöttem össze..” Méghozzá azokat, amelyek a Délvidékről szóló eddigi legátfogóbb, és legterjedelmesebb könyve, az Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a délvidéken 1918–1947 című monográfiája után születtek. Ugyancsak maga jegyzi meg, hogy a 18 tanulmányt tartalmazó kötetben mindössze kettő van olyan, amely korábban még nem jelent meg nyomtatásban. Igaza van, hogy – a különböző alkalmakra készült írások – „talán műfajilag nem egységesek”, sőt hozzátehetjük: több esetben ismétléseket is találhatunk bennük2, lényegében azonban nagyon is látszik az egész köteten, hogy olyan tárgykörben forog, amelyben otthonosan érzi magát, amit ő így fejez ki: mind a tizennyolc írás „kutatói érdeklődésemet tükrözi”. Azt a kérdést feszegeti, hogyan alakult a délszláv állam és Magyarország viszonya a perturbációkkal tarkított XX. század során, s e viharos korban hogyan alakult az itt élő magyarok helyzete, sorsa. Mint tanulmányaiból is kiderül, küzdelmes, tragikus és véres sorsa. Egyik barátom igen tömören fejezte ki a tanulmánygyűjteményről a véleményét: Valószínűleg A. Sajti Enikő legjobb könyve.

1 A. Sajti Enikő: Bűntudat és győztes fölény; Magyarország, Jugoszlávia és a délvidéki magyarok, Szegedi Tudományegyetem, 2010 2 Egy ismétlődő hibára hívjuk fel figyelmét. Következetesen tévesen Rukovina néven említi az 1944 októberében bevezetett katonai közigazgatás parancsnokát. Helyesen Rukavina.

29


Egy korábbi könyv Mikor kötelezte el magát a szerző éppen a mi vidékünk, a mi sorsunk kutatása és feltárása iránt? Az általam eddig ismert írásai nem adnak eligazítást. Nevével még a „Tito után is Tito” jelmondat dominálása idején találkozhattunk mi, délvidéki magyarok. Annak a korszaknak a végén, 1987-ben jelent meg Délvidék 1941–1944. című, A magyar kormányok délszláv politikája alcímet viselő kötete, amelyet ugyanolyan érdeklődéssel vettem kézbe akkoriban, mint most ezt az újabbat. Mert ki merte akkoriban egy tudományos mű címében ezt a földrajzi meghatározást használni? Még a kilencvenes évek elején is akadt magyar tudós és politikus, aki óva intette az anyaországiakat, hogy kerüljék a hasonló kifejezéseket: Felvidék, Kárpátalja, Székelyföld stb., mert ez sérti a szlovákok, ukránok, románok nemzeti érzelmeit. Elolvasva azt a könyvét keserű csalódóssal tettem le. Azt is olvastam benne például, hogy: „A szerző [Mármint A. Sajti Enikő. – M. M.] szerencsére elmondhatja, hogy kutatási korlátok alig nehezítették munkáját.” Ha tehát betekintése volt a titkos levéltári adatokba, akkor miért írt le olyasmit, amit...? Majd alább idézem. Csalódottságom okát legtömörebben ezzel, majd egy, nem is tőlem származó megjegyzéssel tudom kifejezni. Könyvét ugyanis ebből az egyetlen mondatból álló bekezdéssel zárja: „Az 1945 elején hozott intézkedések megteremtették a vajdasági magyarság biztonságérzetét, létrehozták annak a politikai gyakorlatnak az első feltételeit, amelyet már az AVNOJ 1943. novemberi határozata így körvonalazott: a föderatív Jugoszlávia szavatolni fogja »a nemzetiségek minden jogát«”. Miután elolvastam, a könyvet átadtam olvasásra egy másik barátomnak, aki – eléggé neveletlenül – golyóstollal írta lapszélre felháborodottságában támadt szarkasztikus megjegyzéseit. Ide ezt jegyezte: „Ettől milyen jó lett nekünk!” Akkoriban titokban már gyűjtöttük az adatokat a minket ért véres atrocitásokról, de folyamatosan is értek bennünket kisebbnagyobb sérelmek. Azidőtájt éppen az egyik magyarkanizsai középiskola magyar tanárai közül vagy fél tucatot éveken át gyomroztak, előbb csak a Jugoszláv Kommunista Szövetség hatáskörében, majd az államhatalmi szervekében, s végül sokukat az utcára tettek csupán amiatt, hogy elmentek egy orgonahangversenyre a horgosi katolikus templomba. A. Sajti Enikővel a kilencvenes évek elején találkoztam először személyesen. Talán 1992-ben. Az Amerikából hazatelepedett Király Béla tábornok történelmi tanácskozást szervezett Budapesten az egyetem Bagolyvár nevű épületében. Meghívottak voltunk mind a ketten, de ez csak ott tudatosodott bennem. Fölkészültem sérelmeinkből. Könyvéről kifejtettem fenntartásaimat. Elképzelhetőnek tartottam, hogy ő, az egyetemi tanár – azt hiszem tanszékvezető volt éppen a szegedi bölcsészkaron – ki fog majd oktatni, hiszen honnan veszek bátorságot, hogy újságíró létemre szakmailag megbírálom. Nem ez történt. Sőt! Talán nem veszi zokon, ha megírom, hogy azóta is korrekt a kapcsolatunk. Utólag el kell mondani, hogy idézhettem volna a könyvéből mást is. Például azt, hogy – Cseres Tibor azon írásának említésekor, amelyben a Hideg napok szerzője már nem az 1942-es délvidéki razziát, hanem a magyarellenes vérengzést firtatja – A. Sajti ezt a dél-

30

Horvátországi Magyarság vidékiek szájából eredő megjegyzést idézi, mondván: „volt aztán ott más is.” És ez a „más” egyértelműen az 1944-ben, 1945-ben lezajlott többszörös megtorlásra utal. Azt hiszem abban az időben kevesen mertek hasonló gondolatot beleszőni történelmi tanulmányukba. Az is abban az időben történt, hogy Sára Sándornak a délvidékre telepített székelyek tragédiáját feldolgozó filmje miatt politikai botrány tört ki, A. Sajtinak tehát minden oka megvolt, hogy könyvében ne emlegessen délvidéket, de főleg ne is említse, hogy „volt itt más” is, nem csak egy razzia. Csak hát ezt a „mást” természetesen nem részletezte a könyvében, annál bőségesebben foglalkozott az 1942-es razziával. Elmond azonban sok más ilyesmit is, amiket abban az időben nem szoktak. Azt például, hogy Bajor Ferenc, Újvidék városparancsnoka ellen bűnvádi eljárást indítottak 1942-ben a magyar hatóságok, mert a honvédség 1941-es bevonulásakor sarcot vetett ki a zsidókra. A főtisztet letartóztatták, lefokozták és két év börtönre ítélték – írja A. Sajti. Megérdemelt volna egy dicséretet ezeknek a ténynek a megemlítése miatt, hiszen ki, melyik nemzet tud még ilyen példát idézni Németország akkori szövetségesei közül, hogy egy főtisztet a zsidókat ért sérelem miatt felelősségre vonnak. Bennem azonban nem ezek a kivételek maradtak meg, hanem az, hogy helyzetünk ábrázolását a már idézett mondattal zárta, amely mondat rám úgy hatott, mint mostanában ha arról olvasunk vagy hallunk magyarországi politikusoktól, hogy Szerbiában példásan oldották meg a kisebbségek helyzetét. A Király Béla által összehívott konferencián kifejtett kemény bírálat után néhány évre A. Sajti Enikő meghívott akadémiai doktori disszertációjának védésére. Mit mondjak? Szellemi szuverenitás!

A megaláztatásunkról szóló könyv Érhet-e egy népet, népcsoportot nagyobb megaláztatás, mint ha egy másik nép azt hirdeti, hogy ő adott neki szabadságot? Tito ezt hirdette: Felszabadította a Délvidék magyarságát. Akkor is hirdette, miközben tömegesen likvidálta embereinket, elsősorban politikai, gazdasági, lelki és szellemi vezetőinket. S azt is hirdette, hogy az 1941. április 11-e és 1944 októbere között elkövetett „gonoszságaink” ellenére nekünk, itt élő magyaroknak bizalmat előlegez, egyenrangú állampolgárként kezel bennünket, de – fűzte hozzá – nekünk ezt a megelőlegezett bizalmat ki kell érdemelnünk. Aki utána akar járni ezen állítás helytállóságának elég, ha elolvassa az akkoriban megjelenő egyetlen délvidéki magyar napilap, a Szabad Vajdaság 1945. januári számait.3 3

Nem tudom, hiteles-e, de mesélik, hogy egy alkalommal szóváltásra került sor Churchill angol miniszterelnök és De Gaulle francia tábornok államfő között. A gólyalábú gall – francia büszkeséggel – a franciák második világháború alatti érdemeiről beszélt. Az angol nem csekély sértődöttséggel megjegyezte, hogy hát azért illene tudni, hogy: „Elvégre mi szabadítottunk föl benneteket.” Mire a francia: „Az Isten óvjon meg bennünket, hogy ez még egyszer megtörténjen.”

31

Horvátországi Magyarság A Bűntudat és Győztes fölény c. könyv szerzője azt fejtegeti, hogy a titói délszláv állam viszonyát mi határozta meg. Lényegében az – írja –, hogy Magyarországot bűntudat nyomasztotta az 1942 januárjában a Délvidéken lezajlott vérengzés miatt, illetve amiatt, hogy Magyarország – kihasználva a királyi Jugoszláviát ért nemzetközi csapást –, déli szomszédjától 1941 áprilisában visszaszerzett magának az 1918 után tőle elcsatolt területből egy kicsi részt. A győztes fölény pedig onnan ered Jugoszlávia számára, hogy Tito 1941-től fegyveres harcot vívott a szövetségesek oldalán a végső győzelemig, miközben óriási emberveszteség támadt az országban. Más kérdés, hogy ma már tudjuk: a veszteség tetemes része – némelyek szerint a nagyobbik hányada – Tito keze révén keletkezett. Tagadhatatlan azonban, hogy példát mutatott a világnak, hogyan lehet végigszenvedni a háborút, ha jól kiókumuláljuk, ki lesz a végső győztes. Szögezzük le: a szerzőnek tökéletesen igaza van, hogy ez a két körülmény határozta meg a két állam viszonyát! Ezt a képet persze árnyalni lehet, és kell is. Például annak felvetésével, miért várta felszabadítóként a Délvidék magyarsága 1941 tavaszán a bevonuló honvédeket? Vagy azzal, hogy Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök a háború ideje alatt nem csupán a fentebb említett ügyben kezdeményezett bűnvádi eljárást, hanem egy egész csoport vezérlő főtisztje ellen az Újvidéken és környékén lezajlott túlkapások miatt. Még azzal is, hogy a Tito által kirobbantott fegyveres felkelés magyar szemmel nézve egyértelműen terrorista akciónak minősül, szerb szemmel nézve pedig szabadságharcnak. De hát a történelmet, mint tudjuk, a győztesek írták mindenkor, így alakult ki az az általánosan elfogadott sztereotip kép, hogy a magyarok megrögzött háborús bűnösök, Tito hívei pedig a szabadság fölkent bajnokai. Nekünk Tito csakugyan nem hozott szabadságot, bizonyíték rá, többek között az 1944 októberében bevezetett katonai közigazgatás a Bácska, a Bánság és a Drávaszög területén, ami valójában katonai és kommunista terror volt. Összehasonlíthatatlanul véresebb volt ez a korszak a polgári lakosságra nézve, mint az a katonai közigazgatás, amelyet a magyar hatóság vezetett be az 1941-es honvéd bevonulás után. Szabadságot nem hozott Tito az itteni németeknek sem, de ne folytassuk a sort. A. Sajti leszögezi ebben az új könyvében: „A jugoszláv katonai közigazgatás bevezetésének célja (…) a terület nacionalizálása volt, és eleve feltételezték a magyar és a német kisebbség új állammal [A titói Jugoszláviával – M. M.] szembeni illojalitását, potenciális ellenállását. A németeket nyíltan minősítették kollektíve felelősnek (…), a magyarokkal kapcsolatban a kollektív bűnösség fogalmát az új hatalom hivatalosan soha nem használta – annál inkább gyakorolta.”4 Ennél sokkal súlyosabb minősítést is megfogalmaz a szerző. Párhuzamot von a magyarok által negyvenkettőben és a titói fegyveresek által 1944-ben, 1945-ben csapott vérengzés között: „Az új hatalom fegyveres erői, hasonlóan a magyar hadsereg pacifikáló és partizánvadász akcióihoz – ún. tisztogató akciókat folytattak a magyarok ellen (…) amelyet, ma már tudjuk, a katonai vezérkar és személyesen 4

im. 22. o.

32

Horvátországi Magyarság Tito tudtával, sőt beleegyezésével folytattak a helyi partizán alakulatok.”5 A magam részéről itt annyit jegyeznék meg, hogy nem csupán helyi alakulatok, hiszen valójában a legszigorúbban központosított OZNA alakulatai voltak a kivégzések leggyakoribb végrehajtói, s ezek nem cselekedhettek a helyi parancsnokok utasítására, vagy elnéző jóváhagyása mellett, hanem kizárólag központi parancsra. Érdemes foglalkozni a magyar állammal szemben gyakran hangoztatott váddal, hogy ti. 1940 decemberében örök barátsági szerződést köt Jugoszláviával, a következő év tavaszán pedig bekapcsolódik az országnak a Hitler által megkezdett szétdarabolásába. A cselekményt példátlan szószegésnek minősítik sokan ma is. Valóban az? Mint A. Sajti is idézi, a délvidéki szerbség az 1918. november utolsó napjaiban, az Újvidéken tartott kongresszuson mondta ki, hogy elszakad Magyarországtól és csatlakozik az új délszláv államhoz. Jaša Tomić, az ismert szerb politikus arról beszélt a résztvevőknek, hogy az új államban majd szavatolni kell a kisebbségbe kerülők, tehát elsősorban a magyarok nemzetiségi jogait, ám elképzeléséről igen hamar kiderült, hogy az új állam nem ezt vallja alapelvének, hanem haladéktalanul megkezdődött – mint A. Sajti fogalmaz – „a magyarok démonizálása” s Újvidék utcáin azok a szerb nemzeti vezérek szónokoltak, „akik azzal kezdték beszédeiket a könnyen tűzbe hozható szláv tömeg előtt, hogy »Irtsátok ki azokat, akik nem akarják elismerni ifjú királyságunkat.« (….) A sajtó által sugallt magyarságkép azonosult az államellenes, kémkedő, kifelé gravitáló, társadalmi felfordulást okozó nacionalista és kommunista magyar képével.”6 Ez a hozzáállás volt tapasztalható a királyi Jugoszlávia teljes léte alatt. Ismert azonban, hogy – miután a második világháború szele kavarta már errefelé is az első világháború „győztesének fölényéből” eredő kisebbséggyűlöletnek a már bűzlővé vált posványát, Jugoszlávia vezető politikusai megijedtek a mind gyakrabban emlegetett határrevíziótól, s keresték a békességet Magyarországgal. Magyarország pedig szövetségest keresett Jugoszláviában Hitler ellen. Némi javulás állt be a délvidéki kisebbség helyzetében. Az örök barátsági szerződés is – többek között – ennek a szemléletváltásnak lett a szüleménye. A kényszerű lépést tehát Belgrád megtette, de – írja a szerző – „Semmi nyoma annak, hogy az adott időszakban Belgrád átértékelte volna a kisebbségekkel, így a magyarokkal kapcsolatos alapállását. (…) még a két ország közötti, sajnos igen rövid időre szóló jószomszédi viszony sem volt elegendő ahhoz, hogy Belgrád elfogadja egy kétoldalú, kisebbségekre vonatkozó szerződés gondolatát.”7 Saját véleményem szerint Belgrád ezt a fordulatot a mai napig sem tette meg, noha Magyarország támogatására most is égető szüksége van az európai társulás megvalósításához. Magyarországnak is tanulnia kell Belgrád korábbi magatartásából: Ha a délvidéki magyar kisebbség ügyét Budapest nem rendezi Belgráddal a társulás előtt, kizárhatjuk annak valószínűségét, hogy erre később sor kerüljön. Aggasztónak tartom, hogy Budapestről nem 5 6 7

u o. im. 45. o. uo. 75. o.

33

Horvátországi Magyarság tapasztalható annak jele, hogy ilyen értelmű kezdeményezést fontolgatna. Még három kérdést kellene felvetni A. Sajti Enikő e könyvével kapcsolatban. Az első, amivel elég részletesen foglalkozik A magyar kisebbség elitváltásáról c. tanulmányában. Ebben azt elemzi, hogy milyen mértékben cserélődött ki az a politikusi gárda, amely a kétségtelenül kisebbség- és magyarellenes királyi Jugoszlávia megléte idején, az igen siralmas helyzetünkben vállalta értünk a politikai harcot. A másik, ezzel összefüggésben álló kérdés: kik voltak a délvidéki magyarok politikai vezetői a titói korszak vizsgált szakaszában? Végül a harmadik: A. Sajti véleménye szerint hány áldozata volt a délvidéki magyarirtásnak? „A délvidéki magyarok és az új jugoszláv hatalom »találkozása« 1944 őszén súlyos tragédiákkal, megtorlásokkal volt terhes. A jugoszláviai és a magyar történeti diskurzusban »a győzelem mindent igazol« tételéből kiindulva évtizedekig letagadták, marginalizálták, illetve szükséges igazságtételként állították be a megtorlásokat.”8 – Szögezi le a szerző. Természetesen tökéletesen egyetértek vele. S hozzáfűzöm, hogy e szemléletből egyenesen következett, hogy az elsősorban likvidálandók közé éppen a magyarság vezetőit sorolták. Azokat tehát, akik a két világháború között, és még inkább azokat, akik a háború, illetve a visszacsatolás ideje alatt küzdöttek a délvidéki magyarokért. Ez alól a szerző csupán két kivételt tud említeni: a becskereki Várady Imrét és a szabadkai Strelitzky Dénest. „Az új rendszer szemében nyilván szalonképessé tette őket, hogy a háború idején mindketten visszavonultan éltek. (…) Talán érdemes utalni arra is, hogy politikai szerepvállalásukra akkor került sor, amikor korábbi két elvbarátjukat és küzdőtársukat, Deák Leót és Krámer Gyulát háborús bűnösnek nyilvánították, halálra ítélték és kivégezték.”9 A likvidálások lényegének megértéséhez tudni kell a szerző által egy lábjegyzetben tett megjegyzésének tartalmáról. „Domány János zombori kommunistát, aki részt vett a spanyol polgárháborúban, és kapcsolatokat keresett csatlakozás céljából a budapesti központtal, a háború után árulóként kivégezték.”10 Farkas Nándor zentai születésű politikus közléséből tudjuk, hogy végeztek ki akkoriban más elkötelezett délvidéki magyar kommunistákat, méghozzá Tito híveit, de ezek a magyarellenes általános gyűlölet miatt estek áldozatul. Ilyen kommunista áldozatnak tekinthető a Torontálvásárhelyen (Debelyacsa) 1945 őszén meggyilkolt Német Péter, a Jugoszláv Kommunista Párt községi titkára, akit azért lőttek le orvul, mert nem tudott belenyugodni az ugyanott egy évvel korábban kivégzett Gachal János református püspök eltűnésébe.11 A. Sajti könyvéből is kiderül, alig akad magyar politikus, aki élve megúszta ezt a tisztogatást. Igen sokan vannak olyanok is, akik ugyan nem estek áldozatul ebben az első nekifutásban, s akik ennek zajlása idején még közre is működtek a titói rendszer megerősítésében, majd utána – esetleg mert átlátták annak álságosságát, magyarán: kinyílott a szemük – az 1948-ban kirobban Tito-Sztálin konfliktus során tették őket lehetetlenné. 8 9 10 11

uo. 157. o. uo. 170. o. uo. 104. o. Erről lásd bővebben: Matuska Márton: Megvert pásztorunk; Adalékok Gachal János torontálvásárhelyi református püspök életrajzához. A Református Keresztyén Egyház kiadása, Bácsfeketehegy, 2008

34


Mire utal a névmutató? A könyv névmutatója eléggé érdekes. Többek között azért is, mert a titói korszak iránymutató magyar vezetői közül némelyek nem találhatóak meg benne. A már itt említetteken kívül a benne van Kek – korábban Keck – Zsigmond, a már szintén említett napilapunk, a Szabad Vajdaság, a mai Magyar Szó alapító főszerkesztője. A lapot magyarok fordították, s fokozatosan kezdtek írni is bele névtelenül. Abban az időben ez a szerzői névtelenség is hozzátartozott a párt konspiratív voltához. Főszerkesztője – református pap létére – meggyőződéses kommunista. A lap megindítása után három év múlva a Goli otok nevű börtönszigeten találta magát. Nem egyedül járt így a korábban hangadónak számító újságíróink közül. Az övééhez hasonló sorsa lett Hock Rezsőnek, aki a háború előtt is foglalkozott magyar politikával, de ő is lebukott akkoriban, amikor Kek főszerkesztő, s ugyancsak a Goli otokra vitték átnevelésre. A könyvben említettek között megtaláljuk még a topolyai Gyetvai Károly nevét, aki a háború előtt nem játszott semmilyen szerepet, utána annál inkább. A háborús bűnösökké nyilvánított magyarok elleni koncepciós perekben a vádat képviselte. Titóék ugyanis sokat adtak arra, hogy ezt magyar emberre bízzák. A büntetőtanácsban is ültek magyar jogászok, sőt egyiknek az elnöke is magyar volt. Szinte mindannyian eltűntek a politikai süllyesztőben, miután eljátszották áldatlan szerepüket, kivéve az egy Gyetvait, akiből egyetemi tanár és szövetségi parlamenti képviselő lett. Sajnos velük nem foglalkozott a szerző. Találkozhatunk a könyvben a költő-újságíró Gál László nevével. Saját tapasztalatból írhatom, hogy élete vége felé, a Forum klubjában, két korty pálinka között, hatalmas üstökös fejét ingatva nem győzte elégszer ismételgetni, hogy „Nem ilyen lovat akartam”. Nincs azonban a könyvben említve Sóti Pál, aki a hetvenes évek elején bekövetkezett bukásáig a legrangosabb magyarnak számított politikusaink között, sem a már említett Farkas Nándor, aki a Forum háznak és az újvidéki rádiónak is volt egy-egy időben vezérigazgatója és a vajdasági kormánynak is volt egy ideig alelnöke. De nincs Olajos Mihály, a gyakran renitenskedő, szinte örökös szakszervezeti magyar vezető sem, és Rehák László sem, akinél vadabb Tito-párti magyar politikusunk nem volt a negyvenes évek végén s az ötvenes években. Ő lett a bezárt Kek Zsigmond feltétlenül megbízható utóda. Mindaddig, amíg meg nem írta a titói Jugoszlávia kisebbségpolitikájáról szóló doktori disszertációját. Ekkortól ejtették. Furcsa, hogy a szerző nem említi őket, pedig mindannyian meghatározó szerepet töltöttek be a titói korszakban a magyarok között. A. Sajti Enikőnek sokan a szemére vetették, hogy tagadja a délvidéki vérengzés valós mértékét, hogy a valóságosnál kevesebb áldozatról tesz említést. Meglehetősen súlyos ez a vád, hiszen valójában azt róják fel neki, hogy beáll azoknak a szerb történészeknek a csapatába, akik tagadják a tragédiánk katasztrofális méretét, esetleg annyit hajlandóak elismerni, hogy Tito megengedte, hogy a szerbek megtorolják a negyvenkettes razziát. Valójában tehát mit ír erről a szerző ebben a könyvében, és másikokban is? „A becslések 10–40 ezerre teszik a kivégzett

35

Horvátországi Magyarság magyarok számát.”12 Szinte minden írásában hasonlóan fogalmaz, de idézget többeket, hogy ki mennyire taksálja az áldozatok tömegét. Aleksandar Kasašt említve ezt idézi tőle: „1996ban megjelent munkájában 5 ezer, írásos források alapján rekonstruálható áldozatról beszél.”13 Egy másik helyen ezt így mondja el: „1944. október végén, november elején a jugoszláv katonai közigazgatás tisztogató osztagai, az OZNA (Népvédelmi Osztály) fegyveres alakulatai bírósági ítélet nélkül, a helyi szerb lakosság segítségével fogdosták össze a magyarokat és végezték ki őket. Az erre vonatkozó korabeli és későbbi becslések 5–40 ezerig terjednek, a katonai és népbírósági ítéletek alapján a kivégzett magyarok száma ma bizonyíthatóan 5 ezerre tehető, ez azonban nem tartalmazza az ítélet nélkül kivégzetteket.” Aztán megemlíti többször, ki mennyire becsüli az áldozatok számát, s táblázatosan közli azon állításának igazolását, hogy az áldozatok becsült száma csakugyan ilyen tág keretek között mozog, mint idéztük is tőle, hozzáfűzve azonban azt az el nem hanyagolható megkötést, hogy vesztek el emberek a Délvidéken dokumentumokban föl nem lelhető módon, hadifogolyként, haláltáborokban, de végül is azt tartja valószínűnek, hogy a valós számokhoz majd akkor tudunk legalább megközelítően hozzá jutni, ha felnyílnak a levéltárak. Ezt a saját véleményét, egyik legújabb, 2009-ben megjelent tanulmányában fejti ki: „E sorok írója egyelőre azt tartja szakmailag leginkább elfogadhatónak, ha kilépünk a régi és új politikai szándékok által diktált viktimológiai párbaj, számháború szűk keretei közül, türelmesen folytatjuk a korszak egészére vonatkozó anyaggyűjtést, kutatásokat, és kritikailag elemezzük, józanul mérlegre tesszük az eddig megjelent munkákat.” Ebben is egyet kell érteni a szerzővel! Nem kevés mértékben rajtunk áll vagy bukik, hogy a kérdésnek a végére járjunk, de akkor abba a munkába be kell kapcsolódnia saját – délvidéki – tudományos társaságainknak és szinte minden intézményünknek, többek között a Magyar Nemzeti Tanácsnak. És, mint – egy ideje hiába – reméljük a Magyar tudományos Akadémia és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia által létrehozandó tudományos bizottságnak. A kérdés megnyitása idején az ügyet felvető történelmi VMDK azért lett olyan népszerű akkoriban, hogy vagy egy tucat magyar képviselő került be a szerb parlamentbe és fél tucat a szövetségibe, mert a magyarságunk tapasztalhatta, hogy a frissen alakult politikai szervezet nem riad vissza attól, hogy a minket érintő lényegi kérdésekben illetékesnek tartani magát. Ugyanígy járt el a Magyar Szó szerkesztősége is, amely cikksorozatával megkezdte a nyilvános feltárást. Soha nem is volt olyan népszerű. S nem is tehet általános, egyöntetű népszerűségre egyetlen szervezetünk, intézményünk sem, amely a létkérdéseinket megkerüli. Pártjaink sem, ha ezekben a kérdésekben nem jut konszenzusra. Megjelent: Aracs 2010. 3. számában

12 13

u o. 22.o. uo.

36


P. Szalay Emőke

Bádogedények a drávaszögi és vajdasági református gyülekezetekben A református egyház szertartási tárgyainak száma viszonylag kevés. Az úrvacsora osztáshoz az úr asztalára helyezett úrasztali borospoharat, kenyérosztó tálat és boroskancsókat használják. A református úrvacsora osztás két szín alatt történik, mindenki részesül nemcsak a Krisztus testét jelképező kenyérből, hanem a vérét jelképező borból is, ezért nagyobb méretű bortartó edény is bekerült az úrasztali felszerelési tárgyak közé, ezeket boroskannáknak nevezik. Mellettük a kereszteléshez szükséges keresztelőkancsó és tál alkotja a klenódiumokat. A gyülekezetek a XVII. században igyekeztek felszerelni egyházukat a szükséges úrasztali edényekkel, elsősorban borospoharakkal és kenyérosztó tányérokkal, amelyek anyaga lehetőség szerint nemesfém, ezüst volt. A boroskancsók évszázadokon át leginkább ónból készültek, más anyagúak - ezüst, kerámia, réz - jóval kisebb számban fordultak elő. A kenyérosztó tálak anyaga a poharakhoz hasonlóan általában fém, a XVII-XVIII. században többnyire ón, de gyakori volt az ezüst tányér is, a XIX. században különféle ezüst, ezüstözött, nikkelezett fém. A keresztelőkészletek anyaga többnyire szintén fém. A felsorolt fém alapanyagok, ezüst, ón, réz mellett a templomi felszerelési tárgyaik között olykor találkozunk bádogból készített termékekkel is. A bádogosok a fémműves kisipar jellegzetes mesteremberei voltak. Legfontosabb nyersanyaguk a bádog volt, amelynek többféle változatát használták.1 A bádoglemezből először kiszabták a mintát, majd hajlítással alakították a megfelelő formára. Az elkészült darabokat forrasztással illesztették össze.2 Edényeket, kannákat, berendezési tárgyakat készítettek. A 1 Frecskay János 2001. 24-28. 2 Timaffy László 1991. 266.

37

Horvátországi Magyarság falvakban fő termékük a kolomp volt, ezért kolompárosoknak is nevezték őket.3 Bádogosokról már a korai időktől kezdve vannak adataink. Mint a többi mesterség művelői, számuk növekedésével a bádogosok is eljutottak arra a fokra, hogy céhet alakítsanak. Magyarországon a XVII. században alakult első önálló céhük, ezt a XVIII. században kettő követte, majd a XIX. században újabb négy kapott kiváltságlevelet.4 A XVIII. század első feléből ismerünk árszabásokat, amelyek kolompárokként illetve bádogosként emlegeti a mesterség űzőit.5 Egykori fő üzletágukat, az edénykészítést a XIX. században fokozatosan felváltotta az épületek bádogozása.6 A XIX. században a háziipar ágai közé sorolták. Az alábbiakban a délvidéki, a drávaszögi templomokban és Pacséron található bádogedényekre vonatkozó írásos adatok és a fennmaradt tárgyi anyag alapján tekintjük át ezt az eddig figyelemre alig méltatott tárgycsoportot.7 Az Alsóbaranyai Egyházmegyében Csúzán az 1817-es összeírás során említenek „egy bádog kannát, minden Inscriptiok nélkül.” (A bizalom pecsétje alatt 2004. 267.). A következő adat Hercegszöllősről való, ugyanezen összeírásban: A Keresztelő Edény, melly újj ezen Esztendőbenn vétetett, egy gombos fedelű bádog Czin Pohár, mellyre is ezek a Betük vagynak vágva: H. Sz. R. E. 1817. („A bizalom pecséte alatt” 136.). Karancson 1817-ben ezt jegyzik fel: „Vagynak az Eklának 2 pohara is, az edgyik tzin, a másik bádog, ezeken sints semmi metszés is.”. („A bizalom pecséte alatt” 26-27.). Kopácson a következőt jegyezték fel 1773-ban: „egy régi munkájú ezüstpohár és egy bádog tányér, mellyek a Predikátor házában szoktak állani. A keresztelő edény bádog pohár”. („A 3 Dóka Klára 2005. 218. 4 H. Csukás Györgyi 2001. 7. 5 A Mester Emberek Míveinek árazása 2001. A következő helyekről közölnek bádogosokra vonatkozó árszabásokat: Győr 1743, Kassa 1744, Szeged 1765, Csongrád 1781, Veszprém 1794, Zombor 1794. Kaposvár 1812, Szombathely 1812, Veszprém 1813. Sátoraljaújhely 1812. Ezek közül a zombori figyelemreméltó, hiszen ez a város közel esik a kutatott területhez, így esetleg lehetséges, hogy ott készíttették az edények egy részét. 6 Szulovszky János 2005. 264-5. 7 Az összeírások tárgyakra vonatkozó teljes szövegét közli P. Szalay Emőke 2007.

38

Horvátországi Magyarság bizalom pecséte alatt” 332.). A kői gyülekezetben 1817-ben a keresztelőkészlet készült bádogból: „A Körösztölő kánna bádog néhány rozsda rágta jukakkal, a tárnyérja is bádog.” („A bizalom pecséte alatt” 145.). Az előző szűkszavú adatok után a várdaróci 1885-ből való összeírás végre több használható adatot foglal magába: „…szaporodott a szent edények száma egy sárga réz fülü, 3 réz gombon álló fedeles pléh töltögető kánnával, ..vétetett …..1882-ben egy nagy bádog boros kánna tetővel ellátva.” („A bizalom pecséte alatt” 314.). Végigtekintve a fenti leírásokat, belőlük következtethetünk a templomi felszerelési tárgyak funkciójára, azonban meg kell jegyezni, hogy nem minden esetben nevezik meg a tárgyakat, többnyire más edényekkel való együtt említésből véljük erre való használatukat. Mindenesetre kitűnik, hogy a XVVIII. Század végén már megjelentek templomi használatban a bádogedények, a XIX. század elején pedig a gyülekezetek jó részében használtak egy vagy több bádogból készült felszerelési tárgyat. A karancsi összeírás adata mutathat egyedül úrasztali borospohárra. Kenyérosztó tálként feltételezhető bádog edényre a kopácsi feljegyzés alapján gondolhatunk, ahol egy ezüst pohár és egy bádogtányér szerepel együtt. Biztosak lehetünk a csúzai és várdaróci edények boroskannaként való használatában, ugyanis itt egyrészt a név megegyezik, másik esetben pedig kifejezetten leírják, hogy töltögető kanna. Ugyancsak egyértelmű a bádog keresztelő készletek megléte, amelyet Kőn kannaként, Kopácson keresztelő pohárként említenek. Kőn a hozzátartozó tál is bádogból készült. 1817 után a következő 1885-ös ös�szeírás alapján áttételesen kapunk adatokat a bádogedények sorsáról. A csúzai kannát már nem említik, tehát ekkor már nem tartozott a klenódiumok közé. A karancsi pohárról ugyancsak nem szól az összeírás. A kopácsi tállal kapcsolatban, ez a legkorábbi említés, 1773-ban a felsorolás után feljegyzik, hogy két óntálat kaptak ajándékba kenyérosztó tálnak, a következőkben csak ez szerepel. A kői már ócska bádogedényeket a két összeírás közötti időben cserélték ki cin- azaz ónkancsóra.

39

Horvátországi Magyarság Figyelemre méltó a hercegszöllősi keresztelőedény leírása, ami arra mutat, hogy az anyagot illetően olykor tévedtek az összeírók, mert itt bádog czinnek írják le a napjainkban is meglévő, a felirat alapján biztosan azonosítható edényt, amely egy ónból készült barokk kancsó. Sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy az említett hét különböző edényből napjainkra csupán kettő maradt fenn, a két várdaróci boroskanna.8 A várdaróci gyülekezet első bádog kannája különösen szép darab. A három sárgaréz gömböcskén álló felfelé szűkülő oldalú edény fedelének gombja réz gömb, hosszú kiöntőcsőre és szalagfüle ugyancsak sárgaréz. A sima edényen a díszítést az adja, hogy a szájperem alatt gyöngysoros, alul karéjos sárgaréz szalag húzódik (1. kép). Készítési idejét illetően pontos adatunk nincs. Tudjuk, hogy a templom 1812-19 között épült, majd 1867-ben bővítették. Felvetjük, hogy ezen idő közé tehető a kanna készítési ideje. Az 1885-ös összeírásban annyit jegyeztek fel, hogy az 1817-ben összeírt edények száma szaporodott többek között „egy sárgaréz fülű, 3 réz gombon álló fedeles pléh töltögető kannával”. Mindez alátámasztja, hogy feltehetően a XIX. század középső harmadában készülhetett. Formai kialakítása, a három gomb láb, feltehetően ónkanna előképre utal. A várdaróci gyülekezet 1817-es összeírásában szerepel egy ónkanna, amelyről azt jegyezték fel, hogy három angyal lábon áll. Hercegszőllősön kifejezetten három gömblábas kannát őriznek még ma is. A várdaróci gyülekezet őrzi a másik bádogkannát is. Ez az edény formájában hasonló, de az előbbinél jóval egyszerűbb, felfelé h szűkülő testű, egyenes vonalú, háromszög alakú kiöntőcsőrrel, lapos fedéllel. Két füle közül az egyik a szokásos függőleges állású, a másik az edény fedele fölött ível félkör alakban (2. kép). Vélhető készítési idejét tekintve szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint az előbbi esetében, az 1885-ös összeírásból ismerjük vételének időpontját, amely szerint 1882-ben vették. Ez feltehetően megegyezik a készítés időpontjával. Ugyanakkor viszont örvendetes az a tény, hogy egy harmadik bádogedényt is őriznek a Drávaszögben. A hercegszöllősi gyülekezet különösen értékes, dátummal ellátott bádog tál8 A tárgyak első közlése Magyar Református Egyházak Javainak Tára VIII. kötetében.

40

Horvátországi Magyarság ja kiemelt érdeklődésre tarthat számot. A legkorábbi drávaszögi bádogedény ovális tál, öble tagolt, kisebb középrész után homorúan emelkedik az oldala, amelyhez vízszintes perem kacsolódik kialakított karimával. A festett tál kékes alapszínű, közepén láthatjuk a díszítményt, amely kis talpas vázából kiemelkedő szabályos virágcsokorhoz hasonló minta, alul két levél, felette hatszirmú rozetta, majd szimmetrikusan két oldalra hajló leveles ágak, felül nagy szétnyílt szirmú tulipánnal. Feltehetően átfestették a díszítményt. Az ovális forma a barokk stílusban igen kedvelt volt a kör alak szabályosságával szemben, ez tehát utalhat a XVIII. századra. Bár maga a minta reneszánsz jellegű, mégsem ennek alapján datáljuk. Az egyszerű tárgy különlegességét az adja, hogy a karimába beütve 1 7 5 4 számok sorakoznak, amelyek feltehetően a készítés évszámát jelentik (3. kép). Használatára vonatkozóan sem tudunk semmit. Annak alapján, hogy a református gyülekezetekben az ovális tálakat gyakran használták keresztelő tálként, felvetjük, hogy esetleg a hercegszöllősi tál is az lehetett. Mikor kerülhetett a gyülekezet birtokába, nem tudjuk, hiszen nem szerepel az összeírásokban. Az adatok hiányának a magyarázatát úgyszintén nem ismerjük, felvetjük, hogy nem tartották olyan értékesnek, hogy megemlékezzenek róla. Mindenesetre egyszerűsége mellett különleges értéke van, hiszen datált bádogedényt eddig még nem közöltek. A Vajdaságban a pacséri gyülekezet boroskannája készült bádogból sárgaréz díszítéssel. A felfelé szűkülő nagyméretű kanna díszítését a két tagolt sárgaréz gyűrű alkotja, közöttük hatszögletű réz csillaggal. Domborodó fedelét ugyanilyen csillag díszíti. Füle vége becsavarodik. A fedél billentőjét szintén becsavarodó szalag alkotja. Az edény egyszerű formája a XIX. század közepére utal. Ha azt vesszük figyelembe, hogy egyházi felszerelési tárgyak ajándékozására olykor egy nevezetes esemény alkalmával kerül sor, felvetjük hogy esetleg a templom felszentelése alkalmával 1835-ben vagy inkább 1884-es megnagyobbítása alkalmával kerülhetett a felszerelési tárgyak közé. Ez utóbbi időpontot az erősítheti, hogy a templom nagyobbítására a gyülekezet lélekszámának növekedése miatt került sor általában. Ehhez kapcsolódhat, hogy úrvacsora osztás alkalmával is több borra, így több edényre volt szükség. Ez lehetett oka az esetleges ekkori adományozásnak (4. kép). A bádogosmunkák között a XIX. század második felében fokozatosan háttérbe szorult az edénykészítés az épületeken végzett bádogos munka mellett, ezért nem véletlen, hogy XX. században készült bádogedényt nem találhatunk.

41


Felhasznált irodalom „A bizalom pecséte alatt” 2004 Szerk.: Keresztesi Dániel és Hamarkay Endre, Budapest Dóka Klára 2005 A kézműipar a török kiűzésétől a céhek megszűnéséig. In: A magyar kézműves ipar története. (Szerk.: Szulovszky János, Budapest) 209-243. Frecskay János 2001 Mesterségek szótára. Budapest H. Csukás Györgyi szerk.: 2001 A mester Emberek Miveinek árazása. Budapest Magyar Református Egyházak Javainak Tára VIII. 2005 Horvátországi, Szlovéniai és Burgenlandi Református Egyház (Szerk.: P. Szalay Emőke) Debrecen P. Szalay Emőke 2007 Iparművészeti emlékek a drávaszögi, vajdasági, muramelléki és felső-őrségi magyar református gyülekezetekben. Magyar Református Egyházak Javainak Tára XII. Debrecen Szulovszky János 2005 Bádogosok. In: A magyar kézműves ipar története. (Szerk.: Szulovszky János, Budapest) 263-4. Timaffy László 1991 Fémművesség. In: Kézművesség. Magyar Néprajz III. (Szerk.: Nagybákay Péter, Budapest) 245-281.

42


LITERATURA Kontra Ferenc

Áradás 1. Már jócskán késésben voltam, ezért fogadtam barátságtalanul, hogy valaki csak úgy leszólít az utcán. – Ebédelt már? – Hogyan? De az idős hölgy nem tágított, feltette újra, kicsit még bizalmasabban hangon ugyanazt a kérdést. Leengedtem a táskámat a vállamról, szusszantam egyet. Egyáltalán nem tűnt rajta semmi szokatlannak. Nem lehetett még agyvérzése sem. Nagyon is talpraesett fellépése volt. – Megbeszéltük a barátnőmmel, hogy nem adunk borravalót. Aprócska hatásszünetet tartott. – Tudom, hogy az a szokás. De ez is bevált – tette hozzá kissé zavartan. Nincs semmi baja, de a hangjából elpárolgott az a határozottság, amivel megszólított. Tett még egy próbát, nyomatékosan a táskámra mutatott. – Persze, elég ormótlan, de kellett már egy újat vennem, amiben elfér a laptop. Már kellene egy új, de inkább egy új táskát vettem a régihez. Ezt meg ő nem érti. – Éppen ilyen táskája volt a postásnak. És azt hittem, hogy maga az új postás. Ma hozza a nyugdíjat. Még nem találkoztunk az új postással. De elhatároztuk a barátnőmmel, hogy mi ketten felváltva majd az új postást is meghívjuk ilyenkor ebédre, mégiscsak többet ér a borravalónál. Kellemetlenül köszörültük a torkunkat. – Reggel azt hallottam a hírekben, hogy a postások is felajánlottak egy munkanapot, hogy aki csak tud, kimegy a gátakra homokzsákokat rakni. Az idős hölgy egy önkéntelen mozdulattal a szájához emelte a kezét, mint aki olyasmit kotyogott ki, amit nem illett volna. Rohantam tovább. Varezhez vittem a laptopomat, szerzett valahonnan egy jó kis konvertáló programot. Kint laktak a Telepen, ahol kertes házak voltak. A táskám az újságoktól még nehezebb lett, és úgy vonszoltam magam végig a Gogol utcán, mint egy teherhordó.

43


Éppen lenyomtam volna a kilincset, de észrevettem a matrózpólóját, hogy éppen átmegy az udvaron, igyekszik hátrafelé a kertbe. Mégsem a kaput választottam, hanem az élősövényt. Elvégre meg lehet kerülni, igazából csak jelképes kerítés volt, egy foghíjas mályvasövény, amin keresztül lehetett látni, a háziállatok pedig számos ösvényt tapostak már rajta. Vareznek is volt két kutyája, inkább azok őrizték a házat, nem a kerítés. A kerten át vezetett a vízpart felé az út. Varez igazi oázist teremtett, ebből tartotta el a családját. Egy részét fóliasátor foglalta el, első osztályú primőráru termett benne, a kert többi részében pedig már pirosodott a paradicsom, többféle paprika, pasztinák, édeskömény, zeller, és amiért különösen kedvelték a piacon, a sokféle saláta, csipkések, fodrosak, vörösek, melyeket mindig nagyon frissen vitt ki, hiszen csak negyedórányiba telt, mire a friss zöldségekkel a piacra ért. Megelőzve a konkurenciát, akik messzebbről és nehézkesebben tudták csak idehozni, a városi piacra. A kert szélét lefelé, a Duna felé, az élősövény folytatásában végigültette farácsra futtatott

44

Horvátországi Magyarság szamócával, egressel, ribizlivel, amit a gyerekek szerettek. Jól van, gondoltam, sétálunk egyet a kertben. Követtem a párhuzamosan haladó úton, ahogy haladt előre. Az uborkaágyások a vízbe értek. Most látom, mennyire gondterhelt. Már rég el kellett volna jönnöm hozzá. Egy bozótnyeső kés van nála, és egy vadonatújnak látszó kötél. Sehol senki. Se a gyerekek, se a felesége. Megáll a diófa alatt. Méregeti, ha átdobja a kötelet, akkor hol ér földet. De nem sikerül. Az egyik ág eltéríti, nem elég erős a lendület. Az árvíz már elvitte a kert végében a csónakkikötőt. Meggyorsítom a lépteimet. Ennyire nem lehet kétségbe esve. – Varez – ordítom felé. – Mi van? Meglepetten fordul meg, és őszinte csodálkozás ül ki az arcára. – Hoztam a laptopom – vonom meg a vállam, és alig tudom megállni, hogy ne meredjek rémülten a kötélre. Egy pillanatig a csontjaiban érzem a hideget, ahogy ott álldogálunk a diófa alatt, az elmosott part szélén, karnyújtásnyira a mélységek fekete halaitól. Hirtelen megsejt valamit. – Miért cipelted ide ezt a bazi nagy táskát? Megvárhattál volna kint az udvaron, a napernyő alatt. Nem is ültettek le? Már beraktam a sört a hűtőbe. Tudják, hogy jössz. – Persze, emlékszem, telefonáltam, amikor indultam. – Akkor meg mit dadogsz itt összevissza? Mindjárt készen vagyok. – Mindent félreértenek az emberek, azt mondják, az árvíz miatt van, ma ilyen mindenki. – Hogyan? – Gondoltam, segítek feltenni a kötelet – vágom ki magam határozottan, de igazából még mindig nem tudom, minek lesz az a kötél ott a fán. A két fia nem szokott már hintázni. – Holnapután tetőzik a Duna, elviszi a fél kertemet. De csak a felét viszi el! A csónakokat máris idehúzom, mert úgy számolom, éppen idáig ér majd a víz. Itt lebegnek majd az uborkák felett… Az lesz a legbiztosabb, ha a diófához kötöm őket, mert ezt a fát biztosan nem sodorja el az ár. Valami plattyan a felszínen, talán egy hal, úgy tűnik, egy ezüstkárász pikkelyeit látom megcsillanni a csendesen közeledő vízben.

2. Mindig azt gondoltam, hogy egyszerre lesz vége, de nem, hanem lassan, folyamatosan adunk fel mindent, apránként, hogy azt a kicsit észre se vegyük, ne is fájjon – ez jutott eszembe erről a délutánról. Varez felesége a napernyő alatt üldögélt, újságot olvasott. Csak épphogy felsandított rám a szemüvege fölött, és visszaköszönés helyett csak annyit mondott, hogy sétálni mentek. Először úgy értelmeztem a kijelentést, hogy elmentek valahova, aztán úgy, hogy semmi

45

Horvátországi Magyarság közöm hozzá, mert a „sétálás” sehogy sem illett rájuk. Hátráltam gyorsan a kapu felé. Ezt nyilván sértődésként értelmezte, megvonta a vállát: – Tényleg. – Mégis, merre mentek? – Mindig ugyanarra, a háromszög felé. Jól van, most már értettem, „tényleg”, miért is ne mehetne sétálni apa és fia. Esetleg ha hét hónapos lenne, akkor nyilván természetesnek venném, de azt, hogy a hétéves fiával sétálgat a lerakótelep felé, azt meglehetősen ingerszegény tevékenységnek éreztem. Ahogy elkanyarodtam a sarkon, eszembe jutott, milyen régen sétáltam, csak úgy. Már nagyon régen nem sétálgattam senkivel. Szinte kapóra jött, hogy akkor most utánuk megyek, amúgy is ritkán találkozom Varezzel, legalább beszélgetünk. Kiülünk egy sörre útközben, a gyerek meg igyon kólát, csak ellesz valahogy mellettünk. De ezek csak tervek maradtak, mert közben odaértem a háromszöghöz. Itt alakították ki azt a zárt parkolóhelyet, ahova a pók a tilosban parkoló kocsikat hozta. Szinte szabályos időközönként érkeztek, szertartásosan lerakták a zsákmányukat egymás mellé, megfordultak, és elmentek. Egy egyenruhás meg egy sofőr ült a vezetőfülkében. Varez meg a kisebbik fia pedig a sárga-fekete csíkos vasrúdon könyököltek, onnan nézték, mi történik a háromszög alakú betonpályán, mint valami focimeccsen. – Ennyire elfáradtatok a sétálgatásban – léptem oda hozzájuk. De Varez ezt cseppet sem találta szellemesnek, úgy viselkedett, mint akit éppen rajtakaptak valamin. – Miért fáradtunk volna el? A gyerek szavakat ismételgetett monoton, mély hangon, ami egyre furcsább láncot alkotott, úgy hangzott, mint valami dallam: – Az ingem, az ingem elvitte, én láttam az árban, láttam rajta. A rendőr rosszalló pillantást vetett ránk, aztán felkapaszkodott az anyósülésre. A hátsó kerekek salakot fröccsentettek az útpadkán, és a pók folytatta a portyázást. – Már ismernek bennünket – törölgette az arcát, nem is a verítéket, mintha mindent törölni szeretett volna. – Nem gondoltam, hogy ennyire érdekes ez a hely. – Az még hagyján, hogy egy kisfiú itt kíváncsiskodik, de azért mégsem lehet egyedül ide engedni. Aztán csak néznek. – Végül is… nem csináltatok semmit. – Hülyének érzem magam, nem vagyok én bűnöző. Nem tudom hidegvérrel szemlélni az embereket, akik dühösen jönnek a kocsikért, mert mindenki igazságtalannak érzi a bírságot, és hogy miért éppen vele történt, amikor csak a gyógyszertár előtt állt meg, egy nő nézett rám az előbb gyűlölködve, mintha én is ide tartoznék közéjük, talán én is láttam már, mert újra ugyanonnan hozták ide a kocsiját. Mindenkit megaláznak. Azt is, aki öltönyben jön taxival, azt is, aki a tizenegyes busszal, és még fel is lélegzik, hogy egyáltalán idetalált. Senki sem

46

Horvátországi Magyarság jószántából jön ide. – Nem az számít, te hogyan érzed magad. – Mégsem lehetek kívülálló. Olyan, mintha mindenki rám rakná a terhét. Engem kérdeznek, hogy hol van a biztonsági őr, nekem kell tudnom, hogy mikor tart ebédszünetet, nekem kell tudnom a díjszabást is. – De másutt is vannak autók, miért nem mentek másfelé sétálni? Vagy rugdossatok inkább gesztenyét. – Nem tudsz egy hétéves gyerek fejével gondolkodni, neki éppen ez a hely köti le a figyelmét, hogy hozza a pók az autókat, és hogy most milyen márkájú kocsival érkezik éppen, ez érdekli, mert felismeri őket. Vele együtt kell kiszabadulni a pók hálójából, mert egyedül nem sikerül neki. A játszótér, az bezzeg nem érdekli, pedig itt van egy köpésnyire. – Biztosan van más megoldás is – próbáltam esetlenül vigasztalni, mert igazából nem is értettem a helyzetet. – Mit csinálhatnék? – tárta szét a karját. – Költözzünk el erről a környékről? – Ne gyerekeskedj, ki fogja nőni, megunja, mint a játékait. – Tudja az autók nevét. – De nem szól egy szót sem. Ezt mintha meg sem hallotta volna, lelkes magyarázkodásba kezdett: – Azt mondta tegnap, hogy mindegyiknek két neve van, tényleg, mint nekünk. Minden autónak van keresztneve, ami az aktuális típus, meg hát a vezetékneve, amelyik családhoz tartozik... Közben nyilván kiült az arcomra a kétely vagy inkább a gyanakvás, mert a gyerek belekezdett ugyanabba a szövegfolyamba: – Az ingem, az ingem elvitte, sodorta, én láttam, a háta volt fenn… Mintha a saját jelenlétének adott volna hangot, úgy érezhette, csak átbeszélünk a feje felett, pedig ő is mondani akart valamit. – Hogyan küldjem így az iskolába? Akkor úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt megfordul velünk az a háromszögnyi tér, minden a helyére kerül, és minden elfér rajta, mint egy pók hatalmas hálóján. – Mi történt a gyerekkel? Bántották? – Valószínűleg a kertünk végében hagyta az autóját, ahol játszani szokott, a fövenyen, és reggelre elvitte az árvíz. Most várja, hogy visszahozza a pók. De egyikünk sem hitte el, hogy csak ennyi történhetett. Megint ott szitált a száraz levegőben az útpadkából kipergetett salak nyomán a por. – Annyi mindent elvitt a víz – nézett el mellettem szórakozottan, mintha csak az érkező pók újabb áldozatára figyelt volna. – De hiszen ez olyan semmiség – mutattam a kezemmel, mintha a süketnémák egyezményes jele lenne, és Varez már intett is rá, hogy könnyű azt mondani, hogy vegyek helyette másikat.

47

Horvátországi Magyarság – Ki értse ezt meg, ha nem én. Mondd csak, neked nem volt olyan játékod gyerekkorodban, ami az egyetlen, talán senki sem tudja, mégis őrzöd valahol a padlás rejtekében? – Hogyne, lehetséges – bólogattam. – No látod! Legalább az álma teljesüljön, hogy visszakapja. Ha eláruljuk a jövőt, többé sose jövünk ide, hanem a szobában maradunk. Úgy jobb lesz? – Az ingem, az ingem vitte, sodorta, láttam és hiába mondtam, az ingem pont olyan. – Ezzel mit akar mondani? – Talán látott még valamit. Annyi mindent sodort a víz, farönköket, ilyesmit láthatott, és azt hihette, hogy egy ember, mert ing is volt rajta. Az biztos, a többi nem.

48


Darvasi László

Őszi délelőtt Vannak olyasféle őszi délelőttök, amikor az égbolt kékje alább ereszkedik, s a mennyország mindjárt ott kezdődik a tér öreg platánjai felett. Hát azért mégsem. Nem ilyen egyszerű. A padokon öregek ülnek szépen sorban, és nyerni akarnak. A totó. Ott egy másik, az a fiatal csóró meg a nőket bámulja. Ő is nyerni akar. Babakocsikerék nyikorog, pelenkaszagot lehelget a szél. A galambetető öregasszony. Mosolyog a galambforgásban, mint aki máris nyert. Vannak olyasféle őszi délelőttök, amikor az ember rákészül az égre, az őszi kék végső zenéjére, mert holnap már szürke és ólmos lesz minden, köd gomolyog, és sár fröcsög, és az olajhabos tócsák csak egymás vakságát tükrözik vissza. Ilyenkor az ember padot választ, honnét az összeboruló platánlombok tömött zöldjéből leginkább feldereng az őszi ég. Odaül az ember és hallgatja ezt a közeli kéket, mert ő is nyerni akar, mert nyerni sokféleképpen lehet. – Szabad... kérem szépen leülhetek? A férfi alacsony volt, középkorú, szürke ruhája lógott, s ha nem lobban felém tekintetének zavart fénye, hát jellegtelennek mondtam volna. Csakhogy, ez az ember a fájdalom különös erőterét sugározta. És bajban, fájdalomban nincsen jellegtelen ember. Néztem azért, mennyi az üres pad mindenfelé. Na mindegy, ideülhet, ha ezt akarja. De nem szóltam, csak bólintottam. Ő meg hirtelen, nehogy visszavonassék e váratlan kegy, leereszkedett, s mozdulatlan maradt vagy öt percen keresztül. Csak aztán kezdett fészkelődni. – Már ne haragudjon, de ha már így egymás mellé kerültünk, hadd kérjek tanácsot öntől. Torokhangja volt, és mintha fulladástól félne, szaporán lélegzett. Közelebb, egészen a kellemetlenkedő bizalmaskodás határáig hajolt. – Parancsoljon. – Az lenne a kérdés, uram, elváljak-e vagy sem. – In flagranti – bólintottam megértően, és sajnálkozva még az is átfutott rajtam, hogy összetettebb problémát vártam. Többet ígért ennek az embernek a tekintete. – Ugyan dehogy – legyintett. – Soha nem csalt meg. Hűséges, kitartó fajta. – Nos tehát akkor maga... – Én sem szeretek mást, uram. Nem erről van szó... – Nos hát akkor miről van szó? – Nem tudom - felelte halkan, és elhajolt. - Nem tudom. – Nem értem. – Azt mondom, uram, nem tudom, miről van szó. Csak kérdezek. Vagyis hát, kérem, adjon tanácsot. Maga megtenné? Elválna?

49


Láttam már, bonyolódik a történet, habár továbbra sem bíztam különösebb fordulatban. A nyomorult testre gondoltam. Elromlott, nyilván. – Nem kívánja. Elhízott, a mellei megereszkedtek, a nyaka ráncos, hullik a haja, reggel egyszerűen, már megbocsásson, csúf... – Néha még hajnalban is akarom, uram. Nem azért mondom. A padlószőnyegen, uram. A múltkor a konyhaasztalon, uram. Feldübögtek a szomszédok - suttogta. – Gyermeket szeretne! – mondtam valamivel hangosabban. Az egyik totózós öreg a szemközti padról ránk nézett és bosszúsan megcsóválta a fejét. – Gyönyörű nagylányunk meg okos kisfiunk van, uram. – Akkor az anyósa – csaptam le. – Egy szipirtyó, egy kibírhatatlan dög. Ha nem válik el, megöli. Agyonveri az anyósát. – Régen meghaltak a nagyszülők, uram. – Okosabb, mint maga. Olyan okos, mint a nap. Kibírhatatlanul, eszeveszetten okos. – Én fejezem be a keresztrejtvényeit, uram. A homlokomra csaptam és fölnevettem. – Hát persze, kicsi a lakás, úgy érzi megfullad. Változást akar. Szabadságot, független nyu-

50

Horvátországi Magyarság galmat... – Nem, uram. Nagy a házunk, és szép, szelíden lejtő helyen fekszik. A kertben barack, dió, cseresznye, málna és feketeribizli. Ó igen, és van szőlőlugas is. Saszlafélék és piros szlanka. Kert, primőrökre is. Veranda, nyugággyal. Komondor nyalja a bokám, ha regényeket olvasok. – Tudom már, maga egy papucs, egy rabszolga. Magát elnyomják, kihasználják. Lelki terror! – Két hete megvertem, uram. Pofon ütöttem. Elsózta a levest, visszabeszélt. – Szóval rosszul főz – mondtam, és bár csalódást éreztem, mégis megnyugodtam, hogy a csudába, ilyen egyszerű ez. Rosszul főz a felesége. A hülye. Nahát váljon csak el, gondoltam. – Nem főz rosszul – mondta, és elhallgatott. Csak a tekintete könyörgött, hogy folytassam. Folytatni? De mit, könyörgöm?! – El akar válni - mondtam valahonnan a gyomromból. – Nem tudom, uram, csak kérdezem. Maga megtenné? – De miért, az istenit, miért?! – és azt hiszem, ekkor már határozottan kiabáltam. Nem érdekeltek a bolond öregek, azok a dög galambok, a bugyuta babakocsik. – Mi a fészkes fenéért akarna elválni? – Nem tudom – mondta nagyon halkan, és lesütötte a szemét. Rázkódtak a vállai, remegett az egész ember. – Rendben. Olvasta Kierkegaardot? – Igen uram, többször is, alaposan átolvastam. Meg a többieket is. Penelopé, Lady Macbeth, Störr kapitány felesége, Szendrei Júlia... utánanéztem a dolognak. – Na látja. – Nem tudom, uram. – ?! – Nem tudom, elváljak-e? – De ha minden rendben van, akkor miért akar elválni? - ordítottam. – Nem tudom, uram, hogy akarom-e, csak kérdezem. Maga megtenné? Ez volt az a pillanat, amikor megtörtem. Nézett rám azzal a két különös fekete szemével, mosolytalan arcával, és várt. Elkészültem. Most már én is halkan mondtam. – Tudja mit? – Igen... – Tegye meg. Igen. Váljon el. Azonnal. Már holnap. Olyan sápadt lett, hogy azt hittem, menten lefordul a padról. A vállaimba kapaszkodott és váratlan erővel rázni kezdett. Kiabált. – Ezt komolyan mondja, nem hülyéskedik? – Elválni! – parancsoltam. – Azonnal. Ne habozzon!

51

Horvátországi Magyarság Megmerevedett, és csak sokára szólalt meg. – Maga kegyetlen ember – lehelte felém, és azt hiszem, ez lett volna az a pillanat, amikor felemelem az öklöm és az arcába sújtok. Megütöm szívem és agyam minden mérgével. Egyszerűen elpusztítom, kivégzem, mit tudom én. De hirtelen halk női hang szólt a hátunk mögül. – János, drágám, jössz? Olyan hirtelen fordultunk, hogy majdnem összekoccant a fejünk. A férfi csak bámult a nőre. Még mindig a vállaimba kapaszkodott. – A barátom – suttogta feleszmélve –, ez itt a barátom. – Igen - mondta a nő. – Természetesen. Jössz akkor? A férfi felemelkedett, óvatosan belekarolt az asszonyba. Elindultak, férj és feleség. Döbbenten bámultam utánuk. Mert hiszen az író mégiscsak arra esküdött föl, hogy beszélni fog a világról, leírja, ábrázolja a megnevezés könnyedségével, és szépségével otthonosabbá teszi, és én mégsem kívánok egyetlen szót sem mondani arról az asszonyról. Nem, nem. Látszólag pedig mindenről beszélhetnék. Ahogy állt előttünk, hajszínéről, az arcának finom pírjáról, vállai ívéről, testtartásáról, ruhájának eséséről, parfümjének felénk lebbenő illatáról, hosszan beszélhetnék a tekintetéről, amely a férfi megtört arcán nyugodott, a mozdulatról, amellyel megölelte, mégis, mindez teljességgel felesleges. Ebben a néhány másodpercben megértettem a férfit. Értettem, miért kellett neki ilyen makacssággal kérdezni. Már tudtam, mi az, amiről hallani szeretett volna, amire képtelen volt szavakat találni, és amit kimondani, bármennyire is szerettem volna, nekem sem állt módomban. Férj és feleség jó húsz méterre lehetett addigra. Üvöltöttem. – Tegye meg, hallja, tegye meg, igen! A férfi megperdült, bámultuk egymást. – Tegye meg, az isten szerelmére, tegye meg! – hörögtem. – Miért, csak azt mondja meg, miért? – sikoltotta. De az asszony lágyan visszafordult, belekarolt, és vitte tovább a tér kevésbé árnyékos oldala felé.

52


Holti Mária

A kis Péter Nyáron is ritkán jártak azon a finom kavicsú partszakaszon. Nyáron, amikor az idegenek valóságos hordái szállják meg a szigetet. Ezt a partot az idegenek viszont mintha ösztönösen kerülték volna anélkül, hogy bárki is értékelte volna a jelenséget. Talán az árnyék hiánya? Árnyék sehol ezen a köves partszakaszon, ami inkább hasonlított gondolattalan folyószélekre, mint tengerpartra, és ahol a dagály is legfeljebb fél méter, elosztva egy sokszorta hosszabb kifutópályán. A kis Péter éppen ezen a partrészen szeretett legjobban játszani; tetszett neki a tojásnagyságú kövek simasága, a feketefenyők zöldje a kissé távolabbi háttérben, mint egy meglepetéseket rejtegető fedezék a csenddel együtt. A kis Péter magnója csak villanyra működött, így itt nem használhatta. Várakat, erődítményeket épített a kisfiú, hörcsögként fúrta a kézi erővel csak nehezen mozgatható kavicstömeg felső rétegeit; remekbe készítgette egy elképzelt, békés katonaság részére a földalatti átjárókat bázistól bázisig egészen alkonyatig, amikor rendszerint hirtelen fázni kezdett, és a tenger ingerülten próbálta megkettőzni-sokszorozni engedélyezett fél méterét a szárazföld elfoglalására. Amint a levegő lehűlt, Péter egyszerre átváltozott romboló, barbár istenné, törte, zúzta, taposta, rúgta a földalatti és feletti építményeit, valósággal szőnyegbombázta egésznapi fáradozása gyümölcsét, a kavicsremekeket. Ahogy végzett a pusztítással, alaposan megszemlélte a romokat, a megfeszített munka maradék bizonyságát, és vézna lábán futni kezdett a települést elfedő domb felé, hogy onnan siklórepülésben ereszkedjen le a túlparti lapályra. Útközben néha halászokkal találkozott vagy légpuskás sirályokra lövöldöző kamasztokkal. Senki nem állította meg, a kis Pétertől senki sem kérdezett semmit, a veszedelmes fiúk még csak azt sem vetették oda köszönés helyett, hogy sietünk? sietünk? Egyszer a pappal találkozott, aki jól kikérdezgette, ki fia, borja, miért nem mutatkozik a templomban, és hogy megkeresztelték-e. Péter elámult a kérdésözönön, vele nem szoktak ilyen fontos és konkrét dolgokról beszélni, ezért csak ezt mondta: – Igen. Biztosan. Talán azt mondta, hogy bizonyára, bár a bizonyára szót még soha nem használta. Mióta beszélni tud, ott lapul ez a szó a torka mélyén, és most boldog, hogy elhasználhatta a megfelelő helyen, amikor nem állít és nem tagad semmit. Elégedetten nyargalt tovább, elégedetten saját magával, hogy olyan könnyen megszabadult a fejét rosszallón csóváló, jobb mutatóujjával mókásan hadonászó kíváncsiskodótól. Maradék erejével egyetlen nekifutásból átugrott a neki pontosan derékig érő falat, és előre összeszorított szájjal várta a nap mint nap elkerülhetetle-

53


nül bekövetkező verést otthon a mondattal: – Ezt a kujtorgásért. Mélyen a nyárban már egy icipicit megdőlt a napárnyék, ezt a vízből kiálló sziklák és saját árnyékán is észrevette. Nyugtalanította a felfedezés, hiszen nyár végén már utaznak haza. A megépített bázisok számát reggeltől alkonyatig napról napra növelte, és ezeket a bázisokat olyan melléklétesítményekkel toldotta meg, amilyenekről azelőtt csak ábrándozni szokott. Viszonylag meredeken sütött a nap, amikor egyszer a távolban, a víz szélén mozgó pontot vett észre. A pont mintha integetett volna, de azt sem tartotta kizártnak, hogy az a pont széles mozdulattal lenget valamit. Talán zászlót? Merőn nézte a távoli pontot, amely továbbra is csak furcsán mozgó pontocska maradt, aztán megrántotta a vállát, mint az otthoni esti leszámolások után általában, és fütyörészve ismét elmerült az atomerőmű építésének gyönyörűségében. Még tartott az építkezés, de már eltervezte, hogyan is viszi végbe a legünnepélyesebb

54

Horvátországi Magyarság módon távozása előtt az erőmű megsemmisítését, amikor tekintete ismét a távolban mozgó pontra tévedt. Felugrott, megnyomkodta zsibbadt lábát, elvánszorgott a bokorig, melynek egyik ágára még reggel feltűzte a magával hozott kenyérszeleteket szalámistul. Majdnem sírva nézte, ahogy az ennivalót időközben belepték az apró piros és rozsdaszínben játszó hangyák. Ha én se, akkor ti se – kiabálta, és meg volt győződve, hogy a vörös potrohosok ebből a leckéztetésből levonják a kellő tanulságot. A kenyeret óvatosan lefejtette az ágról, és megcélozta vele a vizet. Már éppen újabb tennivaló után nézett volna, amikor összerándult a fájdalomtól: iszonyú csípést érzett a karján, a hátán. Néhány, a kenyérről a vízhalál elől idejében meglépett vöröshangya futkosott a sötétbarnára sült bőrön. Lekotorta magáról a parányi lényeket úgy, hogy egyúttal szét is morzsolódjanak, nem hagyva maguk után mást, mint a csípés végtelen sajgását. A hólyagokat Péter tengervízzel kente be – a sebeket mindig befedik valamivel, ami éppen kéznél van –, azután átkozni kezdte a hangyákat és saját ostobaságát. Nekilódult az északi partnak, ahol az a bizonyos pont még mindig mozgásban volt. Beérte a pontot. Lehorgonyzott motorcsónak mellett, térdig vízben egy nála jóval idősebb fiú eregette a hálófonatokat egy óriás ponyvazsákból. Péter úgy lépkedett az egyre élesedő-durvuló kavicsokon, hogy a hálójával piszmogó fiú már jó előre észrevegye. Dagálynyi távolságból kérdezte: – Te egyedül szoktál halászni? A fiú Péterre fordította koromfekete szemét, és elvigyorodott, talán a feltoluló választékos szavak miatt: – Az ábra szerint. Péter nem volt egészen biztos az ábra szó jelentésében, de egyelőre tapogatózó álláspontra helyezkedett. – Ami azt illeti, nekem igazán mindegy – a hangja békülékeny volt. Egyszerre azon vette magát észre, hogy bármiféle háborúsdi nélkül máris visszavonulóban van, és ez nem tetszett neki, inkább csak a visszavonulás látszatát szerette volna kelteni. Barátságosan még meg is toldotta a bevezető mondatokat olyan hízelgő hangon, hogy egy pillanatra az arca is rókaszerűvé vált, valósággal megnyúlt. Ezért az átváltozásért később kicsit szégyellte magát, bár azt, amit mondott, egészen helyénvalónak találta: – Tőlem ott halászol, ahol csak akarsz. Ezt vedd tudomásul egyszer és mindenkorra. – Tudta, bármit mond is, a sulykot már elvetette, és maga határozta meg kettejük viszonyát egymáshoz: – Különben nagyon rendes fiúnak látszol. – Szép tőled, hogy ezt mondod, ennek örülök – mondta az idegen fiú, és ahogy Péter egészen a közelébe ért, a kezébe nyomott egy horgokkal, kampókkal szegélyezett hálónyalábot: – Légy szíves, tartsd meg egy kicsit. Ha nem esik nehezedre. Péter boldogan kapott a hálónyaláb után, valóságos megtiszteltetésnek érezte, hogy segíthet ennek a rendkívülinek látszó fiúnak, aki pontosan olyannak tűnt, hajszálra, amilyen ő maga szeretett volna mindig lenni: magabiztos, erős, ügyes, önálló, és akire az ilyen kis vacak fiúk is, mint ő maga, tisztelettel felnéznek. Így fűzögette gondolatait, amikor felordított a tenyeréből kiinduló fájdalom miatt, mely szörnyűbb volt még a medúzák villanyárammal töl-

55

Horvátországi Magyarság tekező érintésénél is. Mintha pallossal lemetszették volna csuklóból a kezét. A rábízott és már kibogozott hálóköteg a vízbe csobbant; jobb tenyeréből bugyogott-csordogált a vér, ráfolyt kis piszkosfehér fürdőnadrágjára is, és barnássá festette térde körül a vizet. Minden erejét ös�szeszedi, sikerül méltósággal a szájába harapnia, és sikerül szégyenkezést erőltetnie magára, amiért gyengének mutatkozott. Egyetlen elszánt mozdulattal, ahogy a bűvészek tépik ki a közönség előtt üres kalapból a csapkodó galambot, kitépi tenyeréből a húscafatos horgot. Már akár a karját is kitépné tövestől, csak ne látszana ilyen gyenge, ijedős kis vacaknak ez előtt a rendkívüli fiú előtt, aki egymaga motorcsónakkal jár, szinte libeg a kormányrúd felett, és egymaga veti ki a hálósort. A sebet már eszi a só, mint a tűz, mint a sav, már-már a vízbe csuklik, mint egy rosszul kitámasztott nyugágy a fövenyen, de továbbra is ezen a rendkívüli fiún függ a tekintete. – Mit bámulsz, mint a kőszentek? Csalétked van? – Nekem nincs – suttogta Péter, majd kijavította magát: – Pillanatnyilag nincs. – Eszébe jutott a vöröshangyáktól termeszvárrá változott kenyér a bokron. – Akkor ugorj le a faluba. Legjobbak a kis állatok. Például a kölyökmacskák. – Máris megyek. Ahogy túljutott a rendkívüli fiú hallótávolságán, a fájdalomtól szinte nyüszítve elvonult a legtökéletesebb kavicsbázisok mellett, melyeket valaha is megépített. De büszkeség helyett inkább bántotta a látvány, már szégyellte a bázisokat, szégyellte, hogy ilyen gyerekes, kicsinyes dolgokkal foglalkozott egészen addig, amíg nem találkozott ezzel a fiúval. A fájdalom egyre égőbb, és a telep előtt már a szürkületbe nyargal bele. Az első szembejövő fiútól megkérdezi, van-e a telepen macska. – Mi az ott, a kezeden? – Semmi. Bevágtam egy kicsit. A fiú elvezette egy romos házba, a rag alatt kismacskák tekergőztek kupacban. Talált a szemétben, egy szétesőben lévő kecskeszőrzsákot, ép kezével begöngyölte az állatokat, és visszavánszorgott a kavicsbázisok partjára. Már messziről látta, hogy az a csodálatos fiú még mindig a hálókötegeken babrál, és úgy tesz, mint aki észre sem veszi, hogy a szepszistől már kékül a karja. – Tessék. Az isteni fiú átvette az átmelegedett zsákot, a nyivákolásra elégedetten füttyentett, és pár órás ismeretségük óta először ünnepélyesen és jól tagolt szavakkal megdicsérte Pétert: – Egészen rendes fiúnak látszol. Péter már nem nagyon értette, mit mondott az a másik, nem látta a csalétek feletti elégedettséget sem az arcán. Már nem is fájt. Tüzelt a kis test, egyetlen égő zsarátnok volt. Déli irányból feltámadt a szél, már nem is szél volt ez, hanem forró számum, aminek a simogatásában semmiről, még a fájdalomról sem adhatott számot. Nem látta, hogyan feszíti ki az a rendkívüli fiú a hálósorok egész rendszerét, és hogyan heveredik le a parton rövid éjszakai pihenőre arra a kecskeszőr zsákdarabra, amit szintén ő, Péter szerzett, és arról sem tudhatott

56

Horvátországi Magyarság semmit, hogy az anyaállat később egészen a csónakig követte a kölykeit, egészen addig a fiúig. A rendkívüli fiú még csak nem is védekezhetett, olyan mélyen aludt, amint a hatalmas macskatest az arcának esett, és tépni kezdte a húst a körmeivel. Olyan mélyen aludt, hogy a támadást álomnak érezhette. A kis Péter viszont akkorra már nem gondolhatott semmire, sem ébren, sem álmában. A keze már nem is fájt.

57


Baranyai-Bosnyák István

Apám, ma este Előttem is építgetett húszéves kártyavárad porrá égett, apám, ma este. Parázsló bendőmben hosszú évszakokat rotyogott át, kitörésre készült a gyilkos szó-láva – ám bírtam szájnedvvel… S most mindent kihánytam, apám, ma este. Láttam, már neked is a torkodig ér: zagyva szavakat présel ki belőle. Szégyellős könnyeidhez a magamét adtam volna, hogy lehűtsük a lávát s szabaduljunk tőle – de késő volt már: kártyavárad sisteregve összeomlott, apám, ma este. Szemed rózsaszín hályogára köptem hát végül perzselő szavam: égjen le végre s fehér-feketében lássál már egyszer! Lássad már magad! Én ébreszteni akarlak, apám, ma este. S te ébredtél, a magad módján: beléd nyilallt gyilkos szavam s magatehetetlenül szipogtál, hogy utolsó kártyavár-kuckód is porrá égett, apám, ma este.

58

Horvátországi Magyarság

Recommend Documents