Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta

ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Médiaközpont Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából. Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János Szerkesztőség: Kontra Ferenc, Mák Ferenc Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Kneza Trpimira 23. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Admiral, Cerna A Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2011. godinu.

Mák Ferenc Göncz László regénye elé. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 HISTORIA Göncz László Kálvária. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Sarusi Mihály Föl-Mura, Magyarweg . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 LITERATURA Kontra Ferenc Séta Nürnberg óvárosában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 Csordás János Akinek majdnem sikerült. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 Kovács Jolánka Egy nagy körte . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 Balogh István Ezüsthalacskám története. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 Pažin Farkas Julianna Az altruizmus és az önzetlenség. . . . . . . . . . . . . . 48 Mérey Katalin Fánk. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 Sáfrány Attila A kétarcú civilizáció. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 Lator László Határon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57

3

Horvátországi Magyarság

HunCro

Eszék, 2011

4

Horvátországi Magyarság

Mák Ferenc

Göncz László regénye elé A magyar irodalom hét évtizedes hiányát pótolja Göncz László Kálvária című regényével. Hetven éve ugyanis, hogy nem született a Délvidéken a második világháború történetét feldolgozó szépirodalmi alkotás, aminek ugyancsak történelmi okai voltak. Az egypárti (ízlés)diktatúra idején legfeljebb a kommunista partizánok heroizmusáról lehetett írni – születtek is köteteket megtöltő Tito-himnuszok, partizánballadák és kommunista mozgalmi eposzok, nem nagy dicsőségére a buzgó poétáknak –, hiteles történeti művek azonban nem kerültek az érdeklődők kezébe. A délvidéki – bácskai, bánsági, drávaszögi és a muravidéki – magyarság szenvedéséről, megpróbáltatásairól és pusztulásáról szólni azonban nem volt szabad, a háborút vesztett népnek ugyanis még panasza sem lehetett. Énekelhették volna háborús évfordulók alkalmával a fölszabadulás boldog énekét, da magyar ember 1945 után nem volt felszabadult, nem volt boldog, és nem voltak kínjaihoz méltó énekei. 1944 őszéntelén a partizánbosszú tízezreket temetett a tömegsírokba, és a pusztulásnak ez az élménye – majd emléke – végig meghatározta a titói Jugoszlávia kisebbségi magyarságának életét. Pedig a nagy történeteink ott rejlenek az idők mélyén, csak ki kell bontani őket a homályból. S ezt a kommunista hatalom is nagyon jól tudta, ezért igyekezett hatalmi eszközökkel megfosztani alattvalóit az egyéni és kollektív történetektől. Egy közösség ugyanis a történeteiben él, történeteiben leli meg életének értelmét, ezért az emlékezés hatalmas, legyőzhetetlen erő. A második világháború magyar emlékezete bizony erősen kikezdi a túlheroizált délszláv történelmet, a magyar emlékezet határozottan szembe megy a dicsőséges felszabadító mozgalom szláv hittételeivel. Amíg a partizánmítoszok döntően befolyásolták, legitimálták az egypárti diktatúra elnyomó hatalmát, nem lehetett szó a velük szembenálló történetek hangoztatásáról. 1990-ben ugyan oldódott a hallgatás, a kommunizmus bukását követően már (óvatosan ugyan, de) lehetett szólni a sok ezer kivégzett magyar ember tragédiájáról, mégis további két évtizednek kellett elmúlnia, míg végre megszületett a magyar mártírok regénye; jellemző módon nem is Bácskában – ahol a közösség még mindig küzd a pányváival –, hanem a Muravidéken, ahol a magyarság, úgy tűnik őszintébben és mélyebben élte meg az emlékezés szabadságát. A magyar kálvária történetéhez azonban kellett Göncz László, akinek népe iránti szeretete legalább olyan mélyen gyökerezik a lelkében, mint a tájhoz való ragaszkodása, s nyilvánvalóan e két hatalmas élmény alapozta meg a történelem iránti érdeklődésének rendíthetetlen erejét. Mert abban, ahogyan könyveiben ő a Lendva-vidék múltjáról beszél, hatalmas erőt érez az olvasó, a népe fölemelését célul kitűző írástudó megingathatatlan hitét és szándékát. Csak a boldog otthonlét öröme tűzheti az író tollára a rácsodálkozás ilyetén

5

Horvátországi Magyarság sorait: „Szeptember végén gyönyörű a Mura folyó menti növényzet. Azon a szakaszon különösképpen, ahol közvetlenül a meder mentén kisebb erdőség, összefüggő cserjés és bokros övezet húzódik. A falevelek színe még nem tarka, de a sötétedő zöld viseletben pompázó természet árnyalatai jelzik, hogy közeledik már az október. A folyó a megszokottnál lassabban hömpölyög széles medrében, mivel a nyár közepétől ezen a vidéken nem esett nagyobb mennyiségű csapadék. Az égbolt lágy kék színű, mintha sok millió búzavirágot hófehér tejjel kevertek volna össze. Mindez együtt káprázatos esztétikai élményt nyújt. Életre kelt és nyugtat, a gondterhelt emberre is kedvező hatással van.” Göncz László az elmúlt évek során három történeti munkával bizonyította, hogy kiváló ismerője népe történetének: A muravidéki magyarság 1918–1941 (Lendva, 2001), az Egy peremvidék hírmondói – Mura menti életképek a 20. század első feléből (Budapest, 2006) és a Felszabadulás vagy megszállás? – A Mura mente 1941–1945 (Lendva, 2006) című köteteivel közössége hiteles szószólójaként mutatkozott be. Várható volt hát, hogy a „felszabadulás” fájdalmas szomorúsága is az ő tolla nyomán elevenedik meg. És valóban: az Alsólendva vidéke mintegy ötvenezer lakójának tragédiája sűrűsödik Göncz László Kálvária című regénye három főhősének sorsába, Varga Péter a szépreményű muravidéki magyar fiú, Klein Berta, a sorsüldözött zsidó lány, és Gábor Dávid, a magyarság sorsáért is aggódó szlovén plébános valamennyien a szeretet emberei, akiket próbára tesz az emberi gonoszság – a háború. A történelem és az aktuális hatalmak mindet megtettek azért, hogy a magyar fiú, a zsidó lány és a szlovén plébános gyűlöljék egymást, ők azonban kiválasztottjai az időnek, az ő feladatuk a pokolból átmenteni a szeretet az élet és a jövő eljövendő nemzedékei számára. Göncz László az író hősével, Gábor Dávid plébánossal mondatja ki a saját meggyőződését: „Az emberi életben csak a szeretetnek van értelme, csak az emelhet fel embereket a közösségek buzdításának és vezetésének a jogára, a szép élmények érzékelésére, irgalomra, megbocsátásra és bűnbánatra. A legnagyobb boldogság akkor éri az embert, ha a jóistentől nagy szívet kap! Nekem e tekintetben szerencsém volt. Az ősz elköszönőben van, a fehér telet majd hamar felváltja a rügyező természet, amely mindnyájatoknak reményt és új lendületet hoz. Bárhol is érjen benneteket. A Feketeerdő zöldellő fáiban, amelyeket annyiszor megcsodáltam, tavasszal én már aligha lelem örömömet. Úgy érzem, hogy akkor már nekem másutt kell lennem” – jegyezte meg csendesen a pap, ami egyben csöndes búcsúja is volt attól a világtól, amely a jóság és a szeretet diadalához mártírokat követelt. És a haláltáborok borzalmas élményével a háta mögött a zsidó lánynak is „meggyőződése volt, hogy csakis a szeretet mentette meg őt több olyan helyzetben, amikor már nem volt kiút, és élete gyertyájának a lángja kialudni látszott. Akkor mindig volt valaki, akit bizonyára maga az Isten küldött melléje, hogy segítsen neki.” Göncz László – feledve és feledtetve a posztmodernitás valamennyi nyűgét és nyavalyáját – végre visszatért a magyar prózairodalom nemes hagyományához: történetet, történeteket mesél. Eleven, hiteles és életszerű eseményeket köt csokorba, hogy a táj valósága és az emberi vállalások dinamikája együtt teremtse meg az idő hatalmas krónikáját. Érezni a regény szövegén az írói határozottságot: az emberi sorsokban igenis meg tudja mutatni a

6

Mák Ferenc - Göncz László regénye elé Muravidék életének nagyszerű lényegét. Tájleírásai elragadóak, alakjai rendre hitelesek – s az író csak hellyel-közzel ad a szájukba olyan mondatokat, amelyekben az utókor ítéletére ismer az olvasó. Előfordul, hogy egy-egy helyzetértelmezés didaktikussá válik, ilyenkor a történész fölülkerekedik a szépírón. „A kommunista erők által irányított mozgalom a Muravidéken a magyar fennhatóság megszüntetését tűzte ki célul – írja egy helyütt –, azonban annak már a kezdettől ideológiai indítékai is voltak. A túlnyomórészt mezőgazdaságban és a kisiparban tevékenykedő szlovén származású emberek erőteljesen kötődtek vallásukhoz, ezért a lakosság többsége a háború első esztendeiben kevés rokonszenvet tanúsított a partizánmozgalom iránt.” Kár ezt így elmondani, hiszen erről szól a regény. Kivételesen szép pillanata a muravidéki magyar prózairodalomnak a regény V. és VI. fejezete, amelyben a menekülő, és üldözői elől bujdosó Varga Péter a tájban kibomló és a tájban megmutatkozó, hiteles emberi sorsokkal találkozik; mintha a „peremvidék hírmondói” mesélnék tovább a történeteiket. Halványabbak a zsidó lány történetével foglalkozó fejezetek, ezek a részek erőteljesebben mutatják meg az irodalmi élményeket. A Kálvária című regény szép fordulataiban megmutatkozó érzelemvilágával, lelassult fogalmi megnevezéseivel és autentikus nyelvi remegésével a haldokló magyar peremvidék sajátos terméke. Az alábbiakban a Kálvária című regény XII., befejező fejezetét közöljük.

7

Horvátországi Magyarság

HISTORIA Göncz László

Kálvária (regényrészlet) XII. Amikor Péter elhagyta a völgyifalui temetőt, ahol elhantolták a szerencsétlenül járt magyar katonákat, nem a főúton, hanem - számára már hagyományosnak mondhatóan - a szőlőparcellák között folytatta az útját Alsólendvára. A települések fölötti dombokon ezúttal több emberrel találkozott, mintha a Kanizsai út néven számon tartott főútvonalon közlekedett volna. Ennek az volt az oka, hogy nagyon sokan a dombok és völgyek rejtekében meghúzódó borospincékben reméltek az oroszok elől menedékre lelni. Magyarország különböző tájain a Vörös Hadsereg némely alakulatai, amellett, hogy elűzték és felszámolták a német és a velük szövetségre lépő magyar alakulatokat, szörnyűségeket is követtek el. Annak a híre a nyugati vidékekre is megérkezett, és főképpen az asszonyok és a gyerekek féltek az érkező oroszoktól. Mivel Péter nem tudta pontosan, hogy mi történik Alsólendván, arról sem volt tudomása, hogy oda megérkeztek-e már az oroszok. Ösztönösen a szentháromsági borospincéjükhöz ment. Nem tartotta lehetetlennek, hogy a szülei ott vannak, amennyiben a városban háborús hangulat uralkodik. A pince üres volt, nem tartózkodott benne senki. Péter azt követően elindult a város felé vezető úton. Nem ért messzire, amikor valaki az egyik borospince ablakából megszólította. Megállt, és jobban szemügyre vette az illetőt. Felismerte benne a polgári iskola igazgatóját. Pétert, valószínűleg a szakálla miatt, az igazgató sem ismerte azonnal fel. Később, amikor beszélgetni kezdtek, hamar kiderült számára, hogy kiről van szó. Azt kérdezte Pétertől az igazgató, hogy látott-e oroszokat valamerre. A legény elmesélte neki a völgyifalui eseményt, miután a tanár behívta őt a pincehelyiségbe. Elmondta, hogy az egyik helyi kollégájáé az épület, ahol most tartózkodnak. Ide hozták fel a gyerekeket és az asszonyokat, akik számára egy nagyobb rejtekhelyet ástak az épület alatti agyagfalba. A magyar és a német katonai alakulatok feladták Alsólendvát, az oroszok már a városban vannak. Sajnos, néhány halálos áldozata is volt az összetűzésnek a környéken. Civilek is estek áldozatul. – Elmentem az egyik szlovén ismerőshöz, akire az új hatalom emberei is hallgatnak majd, és arra kértem, hogy őszintén mondja meg nekünk, mire számíthatunk. Amint tudod, mi,

8

Göncz László - Kálvária tanárok a legtöbben 1941-ben kerültünk vissza Alsólendvára. Az illetőtől azt a választ kaptam, hogy amennyiben jót akarok magamnak és a családomnak, akkor 24 óra alatt hagyjuk el a várost – mondta lehangoltan az igazgató, aki az elmúlt esztendőkben a város szellemi életének meghatározó egyénisége volt. – Ez azt jelenti, hogy a város már nincs magyar fennhatóság alatt? – kérdezte megdöbbenve Varga Péter. – Most afféle interregnum van. Az biztos, hogy e vidék ismét a délszláv államhoz fog tartozni. Azt mondta az egyik tanító, aki az imént érkezett a városból, hogy már megjelentek a magukat az új hatalom embereinek nevezett személyek. Feltehetően többségük esetében a környékbeli szlovén falvakból származó, a partizánokkal már korábban kapcsolatban levőkről van szó. Van közöttük jóravaló ember, és elvetemült kommunista is. Mindenesetre mi csak egy nap időt kaptunk a távozásra. Az ismerős azt mondta, hogy utána kezességet nem vállalnak senkiért. Addig kell elhagynunk a várost, amíg nem esik bántódásunk. Én a tisztségemből eredően a leventemozgalomért is felelős voltam, amiért bizonyára szigorú büntetést rónának ki. Tíz évre biztos börtönbe zárnának, de az életem is kockán foroghat. Ezért komolyan veszem a figyelmeztetést, hiszen úgy érzem, hogy van még feladatom az életben. Úgy határoztam, hogy én azonnal útnak indulok. A család többi tagjai, miután összecsomagolják a legszükségesebb kellékeket, Nemes tanár úrral és a feleségével holnap reggel indulnak útnak – számolt be a tervről az igazgató. A beszélgetés közben egy kisfiú társult hozzájuk, az igazgató harmadik gyermeke. A mellényére egy piros papírból kivágott csillag volt rögzítve. Péter furcsán nézte a sajátos jelvényt a gyermek ruháján, amely akkoriban a környékbeliek többségében aligha váltott ki rokonszenvet. Péternek nem volt előítélete egy kisgyereket illetően, azért a furcsállását enyhe mosollyal fejezte ki. Az igazgató megmagyarázta, hogy a neje készített minden gyerek számára egy vörös csillagot, hogy azzal is enyhüljön az oroszok vagy a partizánok esetleges dühe, ha találkoznának velük. – Ha majd egyszer elmeséljük az utánunk jövő nemzedékeknek, hogy milyen élményekben volt részünk ezekben a napokban, bizonyára majd furcsán néznek ránk. Aligha értik meg pontosan, hogy miről is beszélünk. Ami nekünk ma élet-halál küzdelem, az néhány évtized távlatából az utánunk következőknek bizonyára csak nosztalgiázó öregember emlékezése lesz. Aztán fokozatosan az emlékek is elhalványulnak. Ki tudja, hogy Alsólendva milyen képet fest majd ötven vagy száz esztendő múlva? Ami számunkra felszabadulást jelentett, azt az utódaink, ha nem lesz itt többé Magyarország, netán a magyarok agressziójaként értelmezik majd. Mindez után nem tudhatjuk, hogy merre fordul majd a sors kereke. Ha az oroszok bevált gyakorlata érvényesül errefelé is, akkor néhány évtized múlva már nem lesz a városban magyar iskola, és a templomban sem hirdetnek igét magyar nyelven. Ön, tisztelt igazgató úr, a legjobban tudja, hogy a történelem értelmezése és tanítása mindig ideológia és politikai színezetű, érdekfüggő cselekmény. Ami számunkra szent ügynek számít, azt netán majd az unokáink nemzedéke nemzetünk nagy bűneként emlegeti. Bizonyára számos más következménye is lesz a jelenlegi impériumváltásnak. De nem tartóztatom fel tovább önt, nehogy

9

Horvátországi Magyarság későn induljon el innen, és még bajba keveredjen miattam. Én is elindulok haza, aztán majd meglátom, hogy mitévő legyek. Isten áldja meg mindnyájukat – köszönt el gondterhelten az igazgatótól Péter. A tapasztalt tanár még hosszan gondolkodott a fiatalember elmélkedésén, és csak azt mondogatta magában, hogy ennek a legénynek sajnos igaza lehet. A város főutcáján nagy volt a felhajtás. Mindenki valahova rohant, és valamit cipelt. A templom előtt néhány orosz katonai jármű állott, de csak két katona volt mellettük. Azok feltehetően az őrök voltak. A csendőröknek és magyar katonáknak nyoma veszett. Péter alig fogta fel ésszel a történteket, hiszen amikor bő két hónapja távozott a városból, más hangulatú utcákat hagyott maga mögött. A Klein-ház mellett elhaladva szomorúan tapasztalta, hogy az épület és az udvar környékén nincs élet. Ezúttal a kutyát sem látta sehol. Édesapját és édesanyját szerencsére otthon találta. A szilágysági család, amely korábban náluk lakott, időközben Ausztria földjére távozott. Vargáéknak nem volt tudomása arról, hogy mi lett a későbbi sorsuk. – Hála Istennek, hogy megjöttél, édes fiam! Nem tudtuk, hogy mi történt veled az elmúlt napokban, de miután az oroszok megérkeztek, nagyon féltünk, hogy bajod esett – fogadta őt örvendve az édesanyja. – Itt vagyok, csak azt nem tudom, hogy mindaz után, ami bekövetkezett, mitévő legyek? Eddig a nyilasok és a csendőrök voltak azok, akiktől félni kellett, most azonban nem tudom, hogy kitől kell tartanom – mondta bosszankodva Péter. – Nem tudom, hogy mit csináljunk. A városban már megjelentek néhányan a partizánok közül, és azt mondják, hogy most ők gyakorolják a hatalmat. Magyarul állítólag nem beszélnek. Én még személyesen nem találkoztam velük. Ahhoz nem fér kétség, hogy ezentúl ismét a jugoszlávok alá tartozunk – jegyezte meg szomorúan Varga István. Péter elmesélte szüleinek az utóbbi napok élményeit, az oroszokkal való találkozást és a völgyifalui mészárlást. Az édesapja hirtelen felháborodott az esemény hallatán, aztán hamar belátta, hogy semmit nem lehet tenni. Arról is szó esett, hogy a zsidó családokból még senki nem tért vissza a városba azok közül, akiket annak idején a nagykanizsai gyűjtőtáborba vittek. Péternek ez a hír volt a legfájdalmasabb. – Jogász szerettem volna lenni, de a Teremtő másképpen rendelkezett. Az események furcsa következményeként megpróbáltam ideiglenesen rendőrtisztként tevékenykedni, az sem sikerült. A saját nemzetem elől bujdosnom kellett, aztán megkegyelmezett Szőke mérnök úr, és a kőolaj-bányászati üzembe kerültem, ahol az elmúlt heteket töltöttem. Most annak is vége van. Az egyik legfájdalmasabb számomra az, hogy éppen most veszítjük el a hazánkat. Ezúttal bizonyára végérvényesen, aminek beláthatatlan következményei lesznek. Mi mindezt csak tétlenül bámulhatjuk! Úgy játszadozik velünk a sors, mint a téli vihar az elhervadt, megsárgult falevéllel. Bizonyára mindezt könnyebben elviselném, ha itt találtam volna az én szeretett Bertámat. Sajnos, őt is elszakította tőlem a sors. Eddig még reménykedtem, hogy valamilyen csoda folytán hazakerül. Be kell látnom, hogy erre már kevés az esély. Legalább Gábor plébános úr lelki támaszát érezhetném, akinek bizonyára volna hozzánk néhány biz-

10

Göncz László - Kálvária tató szava, de a gonoszok végeztek ővele is. Nem más ez a szörnyű földi élet, mint sok millió ember könyörtelen kálváriája! – dőlt a fájdalom keserű jellemzése Varga Péter szájából. A szülei csak könnyeztek mindez alatt, hozzátenni ehhez aligha lehetett bármit is. Péter hazaérkezése után néhány napig nem történt semmi különös. A magukat az új hatalom letéteményeseinek kikiáltott személyek száma Alsólendván folyamatosan szaporodott. A városban már áprilisban megjelentek az OZNA, a jugoszláv nemzetvédelmi alakulat emberei. A szervezet délszláv szinten már 1944-ben megalakult főképpen azzal a feladattal, hogy a nácizmust és a fasizmust kiszolgálókkal könyörtelenül számoljon le. Az egykori magyar hivatalnokréteg, a tanárok és a magyar érzelmű papok mind elhagyták a vidéket, hiszen őket a leghamarabb megkeresték volna. Fazekas plébános úr is elmenni kényszerült. Távozása előtt még egyszer jelentkezett Vargáéknál. Az új városvezetők közölték vele, hogy itt nem maradhat tovább, mert a szlovén nyelvet nem beszéli. Figyelmeztette Istvánt, hogy egyesek kemény megtorlásról beszélnek, ami bizonyára minden magyar érzelmű családot érint majd. Erről a jugoszláv és a szlovén népfelszabadító mozgalom kommunista vezetői sokkal korábban megállapodtak. Állítólag a gyűjtőtáborok létrehozását is megtervezték az ellenséges elemek összegyűjtése céljából. A Mura mentére is előirányoztak ilyent. Ennél többet Fazekas plébános nem tudott mondani. Gábor Dávid meggyilkolása ügyében sem tudott újabb fejleményekről beszámolni. Véleménye szerint a kommunisták a gyilkosságkor összejátszottak a csendőrökkel. Erre állítólag valamelyik csendőrfőnök is utalt. Arról, hogy kik voltak a szörnyű cselekmény megrendelői és tényleges elkövetői, nem tudott meg semmi biztosat. Egyre ellentmondásosabb hírek érkeznek különböző forrásokból, ami a plébános szerint valakiknek az érdeke, hogy a gyilkosság körülményeit soha ne lehessen teljesen felfedni. Fazekas plébános a távozásakor megismételte azt a feltételezést, hogy amikor a kommunisták és más szélsőséges erők összefognak, akkor a szörnyűségek súlya és jellege határtalan. A megtorlásra vonatkozó feltételezések beigazolódtak. Elsőként azokat vitték el, akik tagjai voltak a nyilas pártnak, vagy ahhoz valamilyen formában közük volt. Vargáéknál is egy április végi napon megjelentek a szlovén nemzetvédelmi alakulat emberei és egy helyi magyar kommunista ember. Közölték Istvánnal, hogy velük kell mennie. Péter éppen nem tartózkodott a házban, a közeli patak melletti erdőbe ment száraz fagallyat gyűjteni. Szerencséje volt, mert minden bizonnyal őt sem hagyták volna otthon. Az érkezők nem tudták, hogy otthon tartózkodik. Amikor a legény másfél órával később hazatért, az édesapját már rég elkísérték hazulról. Amikor belépett a konyhába, az édesanyja az asztalnál ült, és hangosan sírt. – Elvitték az apádat, hiába próbált magyarázkodni nekik szegényem, hogy nem volt köze a nyilasokhoz – mondta zokogva az asszony, és közben Péter nyakába borult. – Hogy vihették el, hiszen ő semmilyen kapcsolatban nem volt a magyar nyilasok által kialakított hatalommal. A nyilasok miattam be is zárták! Nem mondta el ezt nekik? – kérdezte felháborodottan a legény. – Alig hagyták beszélni. Én nem értettem meg a szlovén beszédet, a magyarul szóló ember, akit édesapád ismerhetett, pedig valami olyasmit említett, hogy te bizonyára még most is a magyar hatóság kötelékében vagy, és mi titkoljuk azt. Azt is mondta, ha jól értettem,

11

Horvátországi Magyarság hogy mi vagyunk az egyik legreakciósabb család a városban, akik minden baloldali megnyilvánulást ellenzünk – mondta a sírástól szaggatottan a kétségbeesett asszony. – Az nem lehet, hogy az édesapám ismét miattam szenvedjen! Hová vitték el, meg kell tudnom, mert azonnal megyek utánuk, és elmondom nekik, hogy neki semmi köze nincs az én dolgaimhoz. Az 1919-es eseményeket negyed század után nem róhatják fel neki! Vigyenek el engem, és őt engedjék haza – jegyezte meg felháborodottan Péter. – Az Isten szerelmére, nagyon szépen kérlek, ne menjél sehová! Apádat majd csak hazaengedik, hiszen bebizonyosodik, hogy ártatlan. Ha meglátják, hogy te is itthon vagy, akkor bizonyára mindkettőtöket elvisznek. Ne hagyjál magamra, mert én azt nem élem túl – rimánkodott Vargáné. Péterben forrott a vér. Az elmúlt hónapokban minden ellene fordult, és most ismét egy újabb igazságtalanság érte a családot. Egy-két órán át idegesen, felháborodottan járt fel-le a házban és az udvaron. Nem lehetett őt lebeszélni arról, hogy elmenjen az édesapját keresni. Az édesanyja kérelme ellenére elindult igazságot keresni egy olyan időszakban, amikor a becsületnek, az értelmes beszédnek, a rendnek és a jognak nem volt semmi értéke. Nem tudta, hogy hová vitték el az édesapját, azért a csendőrség egykori székhelyére ment, mivel a nemzetvédelmisek ideiglenesen ott rendezkedtek be. Az épületben akkor járt utoljára, amikor azon a szerencsétlen karácsony előtti napon a pécsi rendőrképzőből hazajövet bejelentkezett a csendőrségen. Egy pillanatig felvillantak az emlékezetében a tragikus események, különösképpen Berta elvesztése, amitől még dühösebb lett. Vakmerően bekopogott a bejárati ajtón. Mivel senki nem válaszolt, belépett az épületbe. A folyosón nem látott senkit. Magyar és szlovén nyelven egyaránt hangosan megkérdezte, hogy van-e ott valaki. Egy ajtó kinyílt, és egy nő lépett ki rajta. A fején sapka volt, ötágú vörös csillaggal. A sapka alól kilátszott a nő hosszú, barna haja. Nem volt egy világszépe, de a harminc év körüli hölgy vonzó alakja a sajátos viseletben is kirajzolódott. Péter a leglehetetlenebb helyzetekben is mindig képes volt a női, és általában az emberi alkat jellegére, milyenségére odafigyelni. – Kit keres maga – kérdezte az asszony határozottan Pétertől szlovén nyelven. – Az édesapámért jöttem, akit néhány órával ezelőtt elhajtottak hazulról. Tévedésről van szó, hiszen ő a háború idején nem vétett senki ellen sem. A nyilasokkal rossz volt a viszonya, azért ők munkaszolgálatra küldték néhány hónapra – mondta higgadtabban Péter. – Mi nem hajtunk el senkit oktalanul. Ilyen vádakkal nem illethet bennünket, ezt jól jegyezze meg! Hogy hívják az édesapját? – kérdezte. – Varga István a neve. Az Alsó utcában lakik. – Ezek szerint maga Varga Péter, aki a magyar nyilasuralom alatt rendőrtiszt volt? Vagy talán tévedek? – kérdezte valamennyire cinikusan a hölgy – Én Varga Péter vagyok, a rendőrséghez kerülésem pedig csak egy véletlenszerű történet volt, amit kényszerből vállaltam még a nyilasuralom előtt. A nyilasokkal soha nem rokonszenveztem, és az édesapám sem – válaszolta Péter.

12

Göncz László - Kálvária – Ezt mindenki mondhatja. A tények másról tanúskodnak! A maguk családja nagyon nacionalista beállítottságú a városban. Az apja már az első világháború után a baloldali eszmék egyik ellenharcosa volt. Nagyon sokat tudunk magukról. Vegye tudomásul, hogy az ilyenek múltját aprólékosan feltárjuk, és ha vétettek a mi nemzetünk ellen, akkor nincs kegyelem! Jöjjön be ide, a szobába – szólt parancsolóan a legényhez. Péter lassú lépésekkel közelített, majd belépett a helyiségbe. Az asztal mellett egy idősebb, úgyszintén vörös csillaggal díszített sapkát viselő férfi ült. A nő intett a legénynek, hogy álljon az ablak elé, az idősebb embertől pedig valamilyen naplót kért. A kettőjük viselkedéséből gyorsan kiderült, hogy a férfi a nő beosztottja. Beszédéből ítélve a férfi valamelyik Mura menti szlovén faluból származhatott, a hölgy azonban a szlovén köznyelvet beszélte. Ő bizonyára a Stájervidékről vagy Krajnából érkezett. – Varga Istvánt a filóci gyűjtőtáborba vitték – állapította meg hangosan a férfi. – Köszönöm, elvtárs! Adja ide nekem azt a füzetet! Aztán elmehet az előbb emlegetett ügy után nézni – mondta a nő parancsolóan az idősebb férfinak. Az illető lassan felkelt a székből, majd elhagyta a helyiséget. Az asszony kivett az asztalfiókból egy pisztolyt, és maga elé tette az asztalra. Péter talán két méterre állhatott tőle. Egy ideig Péterre szögezte a tekintetét, majd azt követően olvasni kezdett valamit a füzetben. – Csinos volt a zsidó kisasszony? – kérdezte más hangnemben körülbelül egypercnyi csend után a hölgy. – Bertára, a tragikus sorsú mennyasszonyomra tetszik gondolni? – kérdezett vissza Péter, mintha nem tudná pontosan, hogy miről van szó. – Több zsidó hölggyel is volt viszonya? Akkor maga egy nőcsábász, nemde? – provokálta tovább cinikusan Pétert a hölgy. – Távol áll tőlem az ilyesmi – jegyezte meg a legény. – Szép férfi maga, és mellesleg állítólag nagyon intelligens is. Adok egy esélyt. Működjön velünk közre, legyen a segítségünkre. Megígérem, hogy majd elküldjük egyetemre is, amikor a helyzet valamennyire megnyugszik. Ha elfogadja az ajánlatot, az édesapját azonnal visszahozzák, és nem lesz bántódása. A maga magyar rendőrmúltját úgy elfelejtjük, mintha soha meg sem történt volna – mondta kellemesebb hangnemben az asszony. – Azt hiszem, hogy az ilyesmire nem lennék képes. Engem más szellemben neveltek, nehezen tudnék átállni. Megleszünk mi valahogy a kis gazdaságunkban, és nem viszonyulunk ellenszenvesen önök iránt. Arra kérem önt, hogy az édesapámat engedjék haza – kérte Péter. A nő úgy viselkedett, mint ha nem is hallotta volna Péter kérő szavait. – Nem kíván velünk együttműködni? Jól van, úgy is rendben van. Akkor viszont megparancsolom magánok, hogy vetkőzzön le! Ha nem akar velünk együttműködni, hát hadd gyönyörködjek a testében, amely vonzó férfiúra utal – mondta gúnyos nevetéssel a hölgy. – Kérem? Miért kér tőlem...

13

Horvátországi Magyarság – Ne pofázzon, hanem vetkőzzön, vagy szétlövöm a tökét, megértette? – parancsolta határozottan az asszony, és a pisztolyra helyzet a kezét. A legény nem tudta mitévő legyen. Mindenre számított, de ilyesmire nem. Belátta, hogy kiszolgáltatott helyzetben van egy olyan személlyel szemben, akit nem ismer. Lassan levetette a kabátját, és az egyik karosszékre akasztotta. Majd leült a székre, és a bakancsához nyúlt, amelyben még a rendőrségtől jött annak idején haza. Amikor az egyik csizmáját levetette, lépéseket hallott a folyosón. A csizmakopogásból ítélve legalább hárman érkezhettek. Az asszony mormolt valamit magában érthetetlenül, majd felkelt az asztaltól, és kiment a folyosóra. Odaszólt az érkezőknek, hogy néhány percet várakozzanak. Aztán visszajött Péterhez, és utasította, hogy most öltözzön vissza fel. Az előbbinél sokkal lágyabb hangnemben megjegyezte, hogy vonzódást érez iránta, ezért ad neki a következő napokban is egy esélyt. Gondolja végig, hogy mit cselekszik. Ha váratlan dolgokat művel, nem lesz könnyű helyzetben. Nem kíván mást, csak néhány személyt illetően működjön velük együtt, és, tette hozzá ironikusan, éjszakánként látogassa meg őt. Határozottabban jelezte viszont, ha szökni próbál, az apjával végeznek. Péter kábultan lépett ki az épületből. Néhány méter megtétele után megállt az utcán, és remegni kezdett. Nem látott semmilyen ötletet a megoldásra. Eddig is számtalanszor volt szorult helyzetben, de korábban a tanácstalanság és kétségbeesés fizikai értelemben valamennyire kevésbé vett rajta erőt. Felvillantak gondolatában azok a homályos hírfoszlányok, amelyeket az elmúlt hónapokban egyes, a Vörös Hadsereg kötelékeihez tartozó orosz nőkről hallott. Valaki néhány héttel korábban, még Kútfejen, olyasmit mondott, hogy valahol az Alföldön az orosz hadsereghez tartozó nők foglyul ejtett magyar katonákat kényszerítettek szexuális játékokra, majd azt követően hidegvérűen kivégezték őket. A következő pillanatban azért sopánkodott, hogy miért volt annyira indulatos, és miért nem hallgatott az édesanyjára, aki rimánkodva kérte, hogy ne menjen el sehová hazulról. Az idő kerekét azonban nem lehetett visszaforgatni. Újabb gond gördült az életébe. Az elmúlt hónapokban a szökést használta eszközül, most az édesapja miatt arra sem vállalkozhat. Amikor hazaért, az édesanyja megkönnyebbüléssel fogadta. Látta azonban a fián, hogy nagyon gondterhelt. Péter nem akarta őt jobban terhelni, hiszen éppen elég volt számára a férje elhurcolása. Csak annyit mondott el neki, hogy az édesapját Filócra vitték. Azt pontosan nem tudták, hogy miért éppen Filócra, és mi történik ott vele, de nem volt nehéz feltételezni az elhurcoltak körülményeit. A legény tudta, hogy valamit tennie kell, csak éppen ötlete nem volt, hogy mitévő legyen. Mindenekelőtt az édesapjával kapcsolatosan kívánt hírt szerezni. Csakhogy nem volt olyan ismerőse, akihez felvilágosításért fordulni tudott volna. A legszívesebben otthagyott volna csapot-papot, és átlépte volna az ismét visszaállított trianoni határt, hogy ne gyalázza meg őt többé senki. Az ötlet az adott helyzetben nem volt kivitelezhető. Az édesapját és az édesanyját nem taszíthatta még kiszolgáltatottabb helyzetbe. Azt mondta az édesanyjának, hogy a következő napon nagyon korán elmegy Filócra, és valamilyen úton-módon hírt szerez az édesapjáról. Úgy is történt. Nagyon korán, még pirkadat előtt nekivágott az útnak. Amikor reggel

14

Göncz László - Kálvária hat órakor harangoztak a dobronaki Szent Jakab-templomban, már elhagyta az egykori mezőváros határát. Amint a mezei úton Filóchoz közeledett, egy hozzá hasonló korú leány jött szembe vele. Nem szeretett volna bárkivel is találkozni, azonban későn vette észre a lányt az út menti bokrok takarása miatt, így nem tudott már kitérni előle. Ezúttal ez nem vált a kárára. Amikor Péter néhány lépésre került a vele szembejövő lányhoz, illedelmesen köszöntötte őt magyarul. A leány is magyarul válaszolt neki, mivel dobronaki volt. Dobronak színmagyar településnek számított, míg a szomszédos falvak, Sztrelec és Filóc lakosainak a döntő többsége szlovén nemzetiségű volt. – Ne vegye rossznéven, hogy érdeklődöm, de elégé járatlan vagyok errefelé. Az érdekel, hallott-e olyasmiről, hogy Filócon embereket gyűjtöttek mostanában össze? Azért kérdezem, mert az édesapámat is oda vitték – kérdezte bizonytalanul Péter. A leány mintha megijedt volna a kérdés hallatán, aztán hátranézett, és miután meggyőződött róla, hogy senki nem tartózkodik a közelükben, halkan válaszolt. – Hallottam, sajnos. Éppen onnan jövök. Az én édesapámat is ott zárták be. Vittem neki egy kis élelmet. Ismerjük az egyik őrt, aki valamikor nálunk segédkezett a nagyobb mezei munkálatoknál, ezért merészkedtem elmenni oda. A magukat új hatalomnak kikiáltott csoport emberei két, a falutól különálló házat a postaút mellett körülkerítettek, és oda gyűjtötték össze a szerencsétlen magyar embereket. Az édesapám a falu bírája volt, őt azért vitték el. Azt a vádat hozták fel ellene, hogy mint faluvezető együttműködött a nyilasokkal. Állítólag az összes magyar bírót elvitték. – Az én édesapám nem volt városvezető, mégis elhurcolták. Azt szeretném megtudni, hogy miként bánnak velük, és mit szándékoznak velük tenni? – kérdezte Péter. A leány elkezdett sírni, és csak egy kis idő múlva tudott válaszolni. –Azt nem tudom, hogy mit tesznek majd velük, és meddig tartják őket bezárva. Az említett ismerősünk szerencsére nagyon jó ember. Kényszerítették az őrködésre. Elmondta titokban nekem, mivel a többiek még aludtak, hogy a lágerban, ahogy ők nevezik a bekerített területet, rettenetesen bánnak a bezárt emberekkel. Különösen egy púpos vezető ember gaztetteiről beszélt, aki gúnyolódva táncoltatja a rabokat, közben pedig veri őket. Az ismerős őr azt is mondta, hogy több alkalommal egymás mellé fektették őket a földre, majd a púpos ember motorkerékpárral végiggázolt a hátukon. Napközben állítólag igát helyeznek a nyakukra, szarvasmarha módjára befogják őket, és trágyát vontatnak velük rozoga szekereken a közeli szántóföldekre – magyarázta siránkozva a leány. Az elmondottak után Péter szemei is megteltek könnyekkel. Felismerte, hogy az édesapja kilátástalan helyzetbe került, és segítségre szorul. A leány azt tanácsolta neki, hogy most ne menjen a láger közelébe, mert már mindenki felébredt, és őt is bezárhatják, ha észreveszik. Megígérte neki, hogy amennyiben lesz rá módja, az édesapja számára is szívesen eljuttat csomagot vagy üzenetet. A legény megköszönte a leánynak a szomorú híreket, megjegyezte a nevét, majd visszatért Alsólendvára.

15

Horvátországi Magyarság Péter ezúttal sem mondott el minden körülményt az édesanyjának, amiről a leány beszámolt. A megtört asszony bánatának fokozása csak rontana fizikai állapotán. Arra azonban utalt, hogy a gyűjtőtáborban nagyon rosszak a körülmények, és valamit tenni kell az édesapja kiszabadítása érdekében. Magában eldöntötte, hogy azonnal elmegy a helyi nemzetbiztonsági alakulatot irányító hölgyhöz, és bármi ára is lesz, kéri édesapja szabadon bocsátását. A jelenlegi helyzetnél rosszabb már amúgy sem lehet. Az édesanyjának annyit említett, hogy szétnéz a városban, hátha eszébe jut valamilyen ötlet. Varga Péter egyenesen az egykori csendőrségi székházba ment. Nem kopogott most a bejárati ajtón, hanem egyenesen abba helyiségbe tartott, ahol egy nappal korábban a nemzetbiztonsági hölggyel találkozott. Az épület folyosóján most sem látott senkit. Bekopogott. A női hang, amelyet azonnal felismert, parancsolóan várásra intette. Valakivel beszélgetett, azaz inkább feleselt a szobában. A párbeszéd tartalmát Péter nem értette pontosan, csak a kölcsönös vádaskodásból feltételezte, hogy valamilyen belső ellentétről lehet szó. Arra gondolt, hogy ugyanaz az idősebb férfi van most is a szobában, akit tegnap ott látott. Néhány perc múlva a hölgy kinyitotta az ajtót, és amikor meglátta a legényt, láthatóan meglepődött. Néhány másodpercnyi tétovázás után behívta a szobába. A helyiségben nem a tegnap ott tartózkodó ember volt, hanem egy alsólendvai magyar személy, bizonyos Kósa Árpád. A középkorú férfi ismert baloldali aktivista volt már a harmincas években. A kommunista mozgalommal régóta kapcsolatban volt, a háború előtt a még illegálisan működő párt egyik helyi vezetőjének tekintették. Péter azonnal megismerte, hiszen édesapjától, aki néhányszor kemény vitát folytatott vele, sokat hallott róla. Amint megpillantotta, azonnal tudta, hogy ő lehetett az, akit az édesanyja nem ismert fel az édesapjáért jövők közül. Csak azt jegyezte meg róla, hogy magyarul beszélt. A legény számára világos volt, hogy ő kezdeményezte édesapja elhurcolását. – Nocsak, nocsak! Kit látnak a szemeim! Előkerült a mi rendőrtisztünk. Kell is az ilyen képzett ember manapság, hiszen bőven akad még közöttünk náci beállítottságú elvetemült. Úgy látom, hogy bennünk jobban bízik az úrfi, mint a sajátjaiban, a nyilasokban, mert akkor bujkált, most pedig haza merészkedett. Talán csak nem az édesapádat hiányolod – szólt szlovén nyelven gúnyolódva Kósa Árpád. A legényben ismételten forrott a vér. Nem félt most, a legszívesebben pofon ütötte volna az illetőt. Szerencsére tudott magán uralkodni. Nem válaszolt semmit. – Nem bánunk mi lekezelően az emberekkel! Az új társadalmi rend a becsületességre épül, ezt te is vedd tudomásul – szólt határozottan Kósához az asszony. Kósa Árpád meglepődötten nézett a hölgyre. Péter számára is feltűnést keltett a hangnem, hiszen egy nappal korábban merőben mást tapasztalt. – Nem gondolod komolyan, hogy a számunkra bizonytalan elemeket véded – válaszolt szemrehányóan Kósa. – Én tudom, hogy mit teszek. És remélem, te is tisztában vagy a rangoddal és a hatásköröddel. Arra kérlek, hogy most hagyjál minket a fiatalemberrel magunkra – mondta határozottan a hölgy.

16

Göncz László - Kálvária – Te ismered ezt a legényt, Olga? Ti tudtátok, hogy merre bujkált ő a megszállás alatt, amikor a csendőrök és a magyar nyomozók mindenütt keresték? És nekem erről nem szóltatok semmit? – kérdezte felháborodottan a férfi. – Nem vagyok köteles neked mindenről beszámolni! Most semmiképpen sem! Egyébként nem ismertem korábban ezt a fiatalembert. Jól tudod, hogy én mindössze három hónapja vagyok ezen a vidéken. Parancsolom most, hogy távozz azonnal ebből a helyiségből, vagy eltávolíttatlak – jegyezte meg mérgesen a hölgy, akinek ma nem volt sapka a fején. Kósa szemrehányóan az asszonyra nézett, majd maga után becsapva az ajtót, távozott a szobából. Péter számára váratlan volt ez a helyzet. Meglepődve állott az asztal és az ablak között, szinte azonos helyen, mint tegnap. – Ülj le – törte meg a csendet az asszony. A legény szót fogadott. – Soha nem bíztam meg ebben az emberben, pedig már legalább három esztendeje ismerem – folytatta a Kósa által Olgának nevezett hölgy. – Én elnézést kérek, hogy csak úgy berontottam ide. Én váltottam ki bizonyára akaratlanul az ellentétet – magyarázkodott Péter. – Téged nem ismerlek, hiszen tegnap láttalak először. A felszínesen megismert múltad ellenére, amit nem szabadna rokonszenvvel fogadnom, jobban megbízom benned, mint ebben a gézengúzban. Aki a saját nemzetével egyéni érdekből szembefordul, azt valamiért nem tudom tisztelni, még ha a mi oldalunkon van is. Ez bizonyára azért van így, mert én soha nem szerettem a janicsárokat! A tegnapi gorombaságomért elnézést kérek tőled! Nehéz napom volt, és azt sem titkolom, kedvelem a szép férfiakat – jegyezte meg Olga. Péter ennek hallatára valamennyire megnyugodott. A tegnapihoz viszonyítva ezúttal jóval szelídebbnek tűnt a nő. – Én azért jöttem ma ide, mert a tudomásomra jutott, hogy édesapámmal nagyon gorombán bánnak. Elégé idős ember már, és nem bírja soká a megpróbáltatást. Azt szeretném megkérdezni, hogy mi a tervük vele, hiszen ő nem volt nyilas párti. Magyar érzelmű, vallásos és keresztény beállítottságú ember, ezt nem titkolom, de soha nem gyűlölt más népeket, a környékbeli szlovénokat pedig a legkevésbé – magyarázta Péter a hölgynek. Az asszonyt valójában vonzhatta a legény jó alakja és arcának szép vonásai, mert amíg beszélt, a szemeit rászögezve bámulta. – Ha ma éjszaka eljössz hozzám, akkor elmondom, hogy mi a tervem veled és apáddal – monda hízelegve az asszony. Péter a követhetetlenül gyorsan változó helyzetben, elbizonytalanodva, a jelentkező lelkiismeret-furdalással együtt is vállalta, hogy este elmegy hozzá a lakására. Amikor hazafelé ballagott, hasonlóan érezte magát, mint az előző napon. Zaklatott volt. Mindenekelőtt a kiszolgáltatottság és a megalázottság felismerése hatott rá nyomasztóan. Valamennyire prostituáltnak tekintette magát, és ez számára különösen nyomasztó volt. Erkölcsi értékeitől távol volt minden ilyen magatartásforma. Hiába emlékezett határozott tartózkodására az egyetemi évek alatt a pesti Rákóczi utcán, amikor minden este ott ment

17

Horvátországi Magyarság el a szállása felé a több tucat prostituált fehérnép mellett, most nem érzett különbséget közöttük és maga között. Bizonyára azok is kényszerhelyzetben voltak, gondolta most. A kiutat nem látta, a szökés gondolatát ismételten eltaszította magától, mert a szülei maradtak számára az egyetlen kapocs és támasz. Őket nem hagyhatja itt. Bertát elveszítette. Átkozta magában Hitlert és az egész náci vezetést, valamint a gyötrelmes háború minden támogatóját. Átkozta azokat is, akik elcsatolták Magyarországtól a színmagyar vidékeket, és azzal előidézték a magyar politika kényszerpályáját, a Hitlerrel kötött szövetséget. Mindez csak egy villanás volt a pillanatnyi helyzetében, mert a következő gondolat már ismét a partizán nővel való kényszertalálkára irányult. Elsősorban Berta előtt, azaz miatta szégyellte magát, és volt lelkiismeret-furdalása. Ha valahonnan az égből rátekint most, jogosan szégyenkezik miatta. Megérti, hogy soha nem tudja megbocsátani neki az ilyen tettet. És igaza is van! Egymás után pottyan olyan csapdákba, amelyeket talán elkerülhetett volna. Ugyan miért nem tért be azon a karácsonyi éjszakán Kleinék házába, és utána biztosan minden másképpen történt volna. Lehetséges, hogy ma már valahol Amerikában boldogan élnének, maguk mögött hagyva Európa és az ismételten szétszabdalt magyar világ minden gyötrelmét. Akkor is talán jobb lett volna, ha annak idején, Szombathelyről hazajövet, ott marad Iváncon a kedves családnál, ahová véletlenül betért éjszakai nyugovóra. Ott egy nagyon szép leán�nyal találkozott, aki mellesleg hasonlított is Bertához. Ha ott maradt volna, akkor talán az édesapja most nem került volna ennyire kiszolgáltatott helyzetbe? Ki tudja? Miért éppen őt sújtja ennyire az Isten? A felvetődő kérdésekre válasz nem érkezett. Baktatott Varga Péter szomorúan az Alsó utcában, és amikor a Klein-ház előtt ment el, különleges nyomást érzett a mellkasában. A szíve szét akarta feszíteni a szilárd, feszes mellkasát. Isten tudja, hányadszor forgatta vissza gondolataiban az elmúlt évek és hónapok, illetve a közelmúlt óráinak jeleneteit. Rövid időre, amikor az asszony és Kósa vitatkoztak, úgy érezte, hogy jobbra fordulhat a sorsa, aztán ismét beborult fölötte az ég. Mi lesz majd ma este, amikor elmegy Olgához? Mi lesz ennek az egésznek a vége? Amikor már közel volt a családi házhoz, gondolt egyet, és visszafordult. Úgy határozott, még mielőtt hazamegy, betér a templomba, és elmond a Szent Kereszt oltáránál egy imát. A templom ajtaja a gyönyörű barokk stílusú torony alatt nyitva volt. Péter belépett az isten házába, a szenteltvíztartóba nyúlt, majd térdet hajtott és keresztet vetett. Csak azt követően nézett előre, a főoltár felé. A látvány, amely elébe tárult, megtorpantatta. Az alsólendvai római katolikus templom hajója nagy és hosszú, a főoltár legalább harmincöt-negyven lépésnyire van a harangtorony alatti főbejárattól. A viszonylagos távolság miatt nem lehet tisztán felismerni a főoltár mellett tartózkodó személyt, és persze azért is, mivel az illető az ellenkező irányba nézett. Péter nem akart hinni a szemének, amikor az említett oltár előtt térdelő papban Gábor Dávidot vélte felismerni. A pap testalkata, fejének tartása azonos volt Gáboréval. Hát nem halt volna meg, kérdezte magában a legény, vagy feltámadt, és megjelent most itt neki? Buzgón vallásos volt, azonban eddig az ilyesmit mégsem tudta elképzelni. Talán elérkezett az utolsó ítélet napja, villant fel benne egy pillanatra a gondolat. Félve, bizonytalanul lépegetett a templom belsejébe. Amikor a térdelő személy meghallotta a

18

Göncz László - Kálvária lépéseket, felállt, keresztet vetett, és a közeledő felé fordult. Péter akkor már látta, hogy nem Gábor atya az illető, hanem egy másik pap, akit nem ismert. Az arca nem hasonlított kedvelt papjáéra. Felismerte, hogy nincs látomása, ezért szaporábban lépkedett az egyik mellékoltár felé. A Krisztus-kereszt oltárnál letérdelt, és keresztet vetett. Halkan mormolni kezdte a Miatyánkot. Közben az ismeretlen pap feléje közeledett. Amikor odaért hozzá, Péter felállt, és Dicsértessék a Jézus Krisztussal köszönt neki. – Mindörökké ámen! Mi ketten nem ismerjük egymást, de én nagyon örülök ennek a találkozásnak, mert az egyik első hívő, akivel találkozom a templomban, egy fiatalember. Ez reménykeltő a lelkipásztor számára ebben a szerencsétlen időben. Én vagyok most kinevezve ide adminisztrátornak – monda kellemes, baritonra hasonlító hangján, választékos magyar nyelven a pap, akinek a szavaiból azonban lehetett érezni, hogy nem magyar anyanyelvű. – Örvendek a szerencsének, hogy a plébános urat megismerhetem. Őszintén bevallom, hogy amikor beléptem a templomba, és ott láttam önt térdelni a főoltár előtt, bizonyára lelki gyötrelmemnek a hatására a korábbi tisztelendő urat, Gábor atyát véltem felismerni önben – mondta Péter. – Jól ismertem Dávidot. Sok időt eltöltöttünk együtt. Bár csak őt látta volna az oltárnál térdelni! Ha megérte volna a háború végét, bizonyára tényleg őt helyzeték volna ide. Tudom, hogy az alsólendvai hívők akkor nagyon boldogok lennének. Sajnos, tragikus halált szánt neki az Úristen. Az a jó ember ilyen tragikus sorsot nem érdemelt. Isten szándékát nem ismerjük, és sajnos a gonosz emberekét sem eléggé. Én meg vagyok arról győződve, hogy ő egy igazi mártír volt, aki mindnyájunkért, ennek a vidéknek a boldogulásáért imádkozik most a mennyben. A magyarokért bizonyára különösképpen erőteljesen, amire a következő hetekben nagy szükség lehet – jegyezte meg szomorúan az új plébános. – Az én édesapámat már elhurcolták, pedig nem volt a nyilasokhoz semmi köze. Nem tudom, hogy miként segíthetek neki – fűzte hozzá Péter. – Azt tanácsolom, hogy várjon ki néhány napot. Most nem szabad semmilyen vakmerőséget vállalni. Az új hatalom jelenleg a felhőben jár, és úgy gondolják, hogy korlátlan jogaik vannak. Van közöttük néhány becsületes ember az egykori játszótársaim közül is. Sajnos, nem azoké a döntő szó. Miránk, papokra és a magyar nemzetiségűekre nehéz napok nehezednek. Össze kell fognunk, és bíznunk kell Isten kegyelmében és a szeretet erejében. Az új hatalom emberei közül sokan tagadják Istent, én mégis azt remélem, hogy bizonyos idő után csak belátják, hogy kétezer éves egyházat és ezeréves hagyományt nem lehet megszüntetni. Ezt a jóisten nem hagyhatja – mondta a pap. –Kedves plébános úr, én az elmúlt hónapokban számos megpróbáltatáson mentem át, és már az új hatalommal kapcsolatban is vannak tapasztalataim. Olyan dolgok történtek, amiket ezen a szent helyen nem tudok elmondani. Nem tudom, mi lesz a sorsom, de ha van még valamennyi ideje, nagyon szeretnék meggyónni – kérte Péter a plébánost. Az új adminisztrátor boldogan tett eleget a fiatalember kérésének. A szentgyónás után meg is áldoztatta a legényt. Péter negyed óra múlva megkönnyebbülten, lelkileg feltöltődve

19

Horvátországi Magyarság indult haza. Mielőtt elindult, a templom előtti téren a pap azt mondta neki halkan, hogy ne féljen az estétől, bármi történik is, az Isten akarata lesz. Amikor Péter este elindult Olgához, ismét nyomasztóbb gondolatok vettek rajta erőt. A Mura-vidékre kiküldött hölgy az egyik, nem túlságosan nagy főutcai polgárház emeleti helyiségében kapott ideiglenesen lakást. Előtte, még a magyar fennhatóság alatt, a tulajdonosokkal közölték, hogy az emeleti részt át kell ideiglenesen adni az erdélyi menekülteknek. Amikor az oroszok megérkezése előtt a menekült családok elhagyták a vidéket, a tulajdonosok kitakarították a helyiségeket, és ismét használni kezdték azokat. Aztán az új hatalom emberei, akik tudtak arról, hogy ideiglenesen élt ott egy menekült család, közölték a tulajdonossal, hogy ők is igényt tartanak az emeleti szintre. Ott lakott az elmúlt hetekben Olga, a helyi nemzetbiztonsági csoport ideiglenes vezetője. Péter kellemetlenül érezte magát, amikor a földszinti bejárati ajtón kopognia kellett, mivel a háznak csak egy bejárata volt. Elnézést kért a háziasszonytól a zavarásért, aki ajtót nyitott neki. A családot közelebbről nem ismerte, ez most jól jött neki. Közvetlen ismerősök körében ilyen helyzetben sokkal jobban elpirult volna. Az emeleti szintre egy kör alakú lépcsőn kellett felmenni. Péter halkan kopogott. Olga beengedte, és a belső szobába invitálta. Eléggé meleg volt már, az asszony egy világoszöld rövid ujjú inget és a térdét éppen csak eltakaró sötétkék szoknyát viselt. A haja szépen meg volt fésülve, és a vállára omlott. Arca fényes volt, bizonyára valamilyen bőrápoló kenőccsel kente be. Látni lehetett, hogy ő is izgatottan várt a legényre. Nagyon kedvesen mondta a fiúnak, hogy üljön az asztalhoz. Orosz pezsgővel, teával és kellemes illatú almaitallal kínálta. Mindez olyan portéka volt, amit akkor a városban és környéken sehol nem lehetett kapni. Péter eddig az orosz pezsgőnek csak a nevét hallotta, azt sem tudta, hogy milyen lehet a színe, az illata. Amikor a hölgy a frissen főzött teát az asztalra helyezte, a következő mozdulattal a jobb tenyerét Péter vállára tette. A legény nem taszította el magától a hölgyet, hanem mozdulatlanul várta, hogy mi következik. Olga szelíden mosolyogva a legény szemébe nézett néhány pillanatig. – Őszintén kérdezlek, hogy mit gondolsz rólam? Azt hiszed, hogy én egy női testbe bujtatott fenevad vagyok, aki megalázza rabul ejtett foglyát, erőszakkal igénybe veszi testét, majd megtapossa és elpusztítja? Mond, ilyennek képzelsz engem? – kérdezte halkan Pétertől, olyan hangon, mintha szerelmet vallana. A fiú nem tudott azonnal válaszolni, közben sűrűn nyelte a nyálát, és érezte, hogy az egész teste szokatlanul erősen izzad. A homlokán megjelentek az apró gyöngyszemekre hasonlító verejtékek. Olga a másik tenyerével letörölte azokat. Péter nem erre számított. – Amikor tegnap először találkoztam önnel, akkor azok az orosz nők jutottak eszembe, akiknek Magyarország más vidékein elkövetett tetteik miatt elégé rossz a hírük. Ma azonban változott a véleményem, és úgy vélem, hogy ez a határozott hölgy, aki mögött bizonyára nehéz napok vannak, becsületes ember lehet – válaszolta Péter különösebb gondolkodás nélkül úgy, ahogy abban a helyzetben érezte azt.

20

Göncz László - Kálvária – Ezt hízelgésből mondod, vagy tényleg így gondolod? – kérdezte Olga némi kétellyel a hangjában. – Néhány furcsa perc után, amennyit együtt töltöttünk ebben a két napban, ténylegesen ez jutott az eszembe. A szemei, amelyek szokatlanul barnák, és mély erőt sugároznak, kellemes emberre utalnak – mondta nyugodtan Péter. – Azt mondta nekem néhány éve valaki, hogy nem tudja az okát, de valamiért egypercnyi beszélgetés után megismert és megszeretett. Az illető, aki fiatal kora ellenére jeles sebész volt, később a férjem lett. Sajnos, másfél esztendeje már halott. Egy iszonyatos harc közepette ő is életét veszítette. Az életem azóta gyökeresen megváltozott. Apácának készültem eredetileg, azonban tanító lettem. Egykor nagyon sokat foglalkoztam az emberi lét minden érzelmi, testi és egyéb kérdésével, a különböző szorongásokat is jól ismerem. Korábban vallásos voltam, a férjem hatására azonban a baloldali mozgalomhoz szegődtem, és megbarátkoztam vele. De nem gyűlölöm a papokat, kivéve, ha arra méltatlan tetteikkel okot adnak. A partizánküldetést is szívesen vállaltam, hiszen a szlovén nemzet iránti elkötelezettséget családi örökségül kaptam. Tizenöt évesen Trieszt környékéről kényszerültünk Ljubljana mellé telepedni a fasizmus nemzetirtó megnyilvánulásai elől. A férjem elvesztése után azonban minden érzés, ami addig jellemző volt rám, kipusztult belőlem. Amikor téged megláttalak, bár mások jelentéséből tudtam, hogy ki vagy, először éreztem ismét vonzódást egy férfi iránt. A vonzódással egy időben azonban a bosszú, az összes szerencsétlenségemért felgyülemlő panasz agres�szív megnyilvánulása is kirobbant belőlem. Az utóbbit nem te váltottad ki, hanem az a sok elvetemült, érzelem nélküli ember, aki a háborús győzelmet kihasználva lebzsel körülöttem. Amikor nagyon durva voltam hozzád, akkor egy tragikus élmény jutott eszembe. Néhány hónapja már annak, hogy az egyik főparancsnok, a felszabadító mozgalom vezéralakja, akit addig nagyon tiszteltem, megalázóan nemi közösülésre kényszerített. Utána ezt még néhányszor elkövette velem. Hogy előle elmeneküljek - időközben számára is kényelmetlenné vált a kapcsolat -, kényszerből a nemzetvédelmi alakulathoz szegődve, idejöttem a ti vidéketekre. Amit most kell csinálnom, az olyan kényszer, amit már nem tudok sokáig vállalni. Azonban amíg ezt teszem, muszáj a keménykezű, ahogy te mondtad, az orosz tisztként szolgáló nőkre hasonlító magatartásformát tanúsítani. Ebben az időszakban, amikor még pontosan nem alakult ki az új állami szervezet rendje, amikor a legmagasabb szinten is folyik a hatalmi harc, és véres leszámolásokról hallunk minden nap, ha meg akarok maradni, azt ily módon tudom csak elérni. Azt pedig tudom, hogy életben kell maradnom, mert hazavár a hároméves kisfiam – mesélte könnyezve Olga – Sajnálom, hogy az ön életét is tönkretette az emberi gyűlölet és a szörnyű vérontás. Én istenhívő ember vagyok, és reménykedem abban, hogy a mindenható segítségével hamarosan szerencsésen hazakerül a kisfiához – jegyzete meg Péter, és most ő törölte le mutatóujjával a nő könnyeit. – Érthető, hogy azt várod tőlem, hogy segítsek az édesapád hazakerülésében. Ígérem, megteszem. És nem kérek érte ellenszolgáltatást. Azonban azt emberi kötelességem elmondani, hogy a családnak teljes nyugalmat nem ígérhetek. Egyesek erőteljesen követelik a meg-

21

Horvátországi Magyarság torlást. Olyan tervek vannak, hogy egész családokat elhurcolnak majd kényszermunkára és gyűjtőtáborokba, mivel a magyar hatóságok is 1942-ben elvitték a háború előtt idetelepítettek jelentős részét. Én tudom, hogy nem a megtorlásban van a megoldás, de sajnos a következő időszak még arról fog szólni. Az első lehetséges alkalommal ebből ki akarok lépni, mert az egyik ártatlan bűnhődéséért nem a másik ártatlan büntetése a jóvátétel, hanem a megbocsátás. Ezt nem csak a Biblia írja elő, hanem minden józanul gondolkodó, becsületes ember felismerésének kellene lenni a sok emberi áldozat után. Tartok tőle, hogy ettől még távol vagyunk! – mondta szomorúan Olga. – Nem kívánom magyarázni a bizonyítványunkat, mert a magyar hatalom is jócskán követett el bűnöket. Az említett elhurcolás Sárvárra 1942-ben olyan cselekedet volt, amit meg lehetett volna előzni. A telepesekkel való ellentétet másképpen kellett volna kezelni. Más túlkapás is bőven volt, amivel én sem tudtam soha egyetérteni. Sajnos, az ellentét és a hibás cselekedet mindig újabb hibát szül, ami az elmúlt évtizedekben sokszor bebizonyosodott. A háborús hangulat rendszerint a melegágya a torzsalkodásoknak. Azt azonban fontosnak tartom elmondani, ha már ennyire őszintén beszélgetünk egymással, hogy Magyarország kényszerpályán volt 1919 után. Akkor igazságtalanul csatoltak el színmagyar vidékeket, arról nem beszélve, hogy a történelmi ország kétharmada más államok fennhatósága alá került. Horthy és a hatalmat gyakorlók számára nem igen volt más út a helyzet részbeni javítása szempontjából, mint bizonyos mértékig együttműködni a németekkel – próbálta világossá tenni a legény a magyar háborús álláspontot. – Én nem vitatom, hogy van igazságalapja a mondandódnak, mégis jobb lett volna más utat választani. Most sokkal erőteljesebben üt vissza az említett szerep. Főképpen a kisembereknek lesz nehéz, akiket majd leginkább megaláznak és megbélyegeznek. Utólag könnyű tábornoknak lenni, azonban 1941-ben a német támogatás elfogadásával még kivárhatott volna a magyar állami vezetés. A magyar területek visszaszerzésére hátha más lehetőség is mutatkozott volna? Az biztos, hogy az eseményekről olyan hangnemben beszélni, ahogy azt most elmondtad nekem, ebben az új államban hosszú ideig nem szabad majd. El kell fogadnotok, hogy a történelemkönyvekbe nem az általad vázolt folyamatot írják be. A németekhez és az olaszokhoz hasonlóan ebben az országban ti, magyarok is megszállók lesztek. A megszálló és a nácizmus fogalma összemosódik. Nemzedékek nőnek fel úgy, hogy csak a győztesek igazságát ismerik meg, és azzal azonosulnak. Ez az új állam érdeke, mert máskülönben nagyon nehéz lenne az elégé ellentétes belső és külső szempontokat egybehangolni. Hasonló várható ideológiai téren is. Ezt attól függetlenül állítom, hogy nem érzek ellenszenvet a különböző vallási felekezetek iránt. Tudom, hogy ezzel nagyon nehéz lesz együtt élni azoknak, akik erőteljes nemzeti és vallási elkötelezettségűek, és mellesleg becsületes emberek – fűzte hozzá higgadtan, a helyzetet reálisan értelmezve Olga. – Ezen a vidéken mi, magyarok nem lehetünk megszállók, hiszen más népekkel együtt az első évezred végétől folyamatosan itt élünk. Ez a terület, az 1919 utáni bő húsz év kivételével, a középkori államok létrejöttétől mindig Magyarország része volt – jegyezte meg hangját felemelve Péter.

22

Göncz László - Kálvária – A mai nemzedékek kihalnak, később már senki nem foglalkozik majd nemzeti hovatartozást boncolgató történelemmel. Amit az emberek az iskolában hallanak és az újságban olvasnak, az lesz az igazság. Kár erről vitatkozni! Az eseményekre különböző szemszögből nézünk, és annak megfelelően mást kívánunk látni mögöttük. Mivel mindig voltak győztesek és vesztesek, általában az utóbbiak húzzák a rövidebbet. Én nem örülök ennek, de ez az igazság. A szlovén nemzetet is érték sérelmek, ezért megértem aggodalmadat. A summás kérdésektől valamennyire elrugaszkodva, mást kérdezek most tőled, ami fontos lehet számomra. Az ilyesmiről nem szokás ennyire nyíltan és közvetlenül beszélni, de én ebben a helyzetben mégis megteszem. Arról meggyőződtem, hogy széles látókörű, jó szándékú ember vagy. Semmi nem igaz abból, amit egyes polgártársaid rólad beszélnek, amiért feljelentgetnek. A nemzeti elkötelezettséged azonban töretlen, ami manapság egyenlő lehet az öngyilkossággal. Mondd meg őszintén, van-e arra esély, hogy amennyiben most elküldelek egy nyugodt szlovén faluba, megtudsz-e majd engem mint nőt néhány hónap múlva kedvelni? – kérdezte némileg izgatottan a hölgy. – Mint embert már most is megkedveltem. Nem tudom azonosítani azzal a vörös csillagot viselő partizánasszonnyal, akivel tegnap találkoztam. Bizonyára élni is tudnék magával. Ha viszont arra gondolt, hogy érzek-e, illetve érezni fogok-e igazi, meghitt szerelmet Bertán kívül bárki más iránt, akkor csak egyet tudok mondani. Bármi történik is velem, élek vagy halok, bárhova sodor a jövőben a sors, én utolsó percemig csak Bertába leszek szerelmes. Ezt nem az eszem, hanem a szívem mondatja velem. Én abban hiszek, hogy amint több virágfajta életében csak egyszer nyílik, és akkor képes elbűvölni bennünket, én is csak egy nőt tudok igazán szeretni. Bertán kívül másnak nem vagyok képes magamat teljességében odaadni. Mivel őt elszakította tőlem a sors, az emlékeket, az elképzelt vágyakat fogom életem végéig dédelgetni. Bármilyen szörnyűségben tengődöm, egyre jobban érzem, hogy a testi kapcsolatot mellőzni tudom. Ha ő már netán nincs is ezen a földön, az én vonzódásom mégis rendületlen Berta iránt – vallotta Péter, és közben erősen szorította Olga mindkét karját. Az asszony könnyezve hallgatta a legény őszinte szerelmi vallomását egy másik nő iránt. A kön�nyeket nem a csalódottság, a méreg vagy a bosszú, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan belső lelki boldogság kényszerítette ki a szeméből. Arra gondolt, hogy ezt az embert az élet ajándéka volt megismerni. Akkor is, ha soha nem lesz az övé. Péter szónoklása közben Olga is elvesztett férjére gondolt és a kisfiára. Kellemesen érzete magát. – Értem és átélem, amit mondasz. Fiatalabb vagy nálamnál, én mégis tőled kaptam a legszebb példát életem átalakítására. Nem kérem többé a szerelemedet, nem kérem a testedet, nem kérek tőled semmit! Ezek nélkül is nagyon sokat adtál nekem. Megköszönöm, hogy segítettél másképpen látni ezt a világot – mondta a hölgy, és homlokon csókolta a legényt. – Kölcsönösen segítettünk egymásnak. Az elmúlt percekben én is erősödtem, tisztánlátásom megnyílt, és ezt magának köszönhetem – mondta Péter, folyamatosan magázva Olgát. – Amiről korábban beszéltünk, az azonban gondba ejtő. Nem maradhatsz Alsólendván, mert annak nem lesz jó vége. Berta már nem köt ehhez a városhoz, az emlékeket pedig mindenhová magaddal viheted. Azt senki nem tilthatja meg. El kell innen menned, amíg nem

23

Horvátországi Magyarság késő. Nem fognak békén hagyni. Ahogy már említettem, én az első lehetséges alkalommal elmegyek innen. Bárki jön is a helyembe, annak végre kell hajtani a magyarok megtorlására kieszelt tervet. Az én szavam nem ér annyit, hogy azzal óvni tudnálak. Abban csak egy személy tudna segíteni, de hozzá a velem szemben elkövetett erőszakoskodás után nem fordulhatok. Remélem, megérted ezt! Apádat holnap hazahozatom, és eszeljetek ki valami okosat. Ha „közömbösebb” magyarrá tudtok válni, könnyebb lesz a beilleszkedés. Főképpen a szüleidnek. Abban talán tudok segíteni, amíg itt leszek, hogy senki ne zaklassa őket. A következő időszakra, kérlek, te mindenképpen hagyd el a vidéket. Próbálkozzál Magyarországon – tanácsolta Olga. Ezek után még egy ideig beszélgették. A búcsúzás a lélek mélyéig ható, őszinte beszélgetés után egyikük számára sem volt könnyű. Olyanok voltak, mint két szerelemes, akiket sok esztendő után elválasztanak egymástól. Véletlenszerűen ismerték meg egymást, sajátos helyzetben, és mindössze két napig tartott az egész. Ebben a rövid együttlétben szörnyűség, félelem és szeretet egyaránt helyet kapott. Amikor kezet nyújtottak egymásnak, azt is érezték, hogy az életben nagy valószínűséggel többé soha nem találkoznak. A kilátástalan fordulatokkal járó nap után éjszaka Péter ismét azon töprengett, hogy mitévő legyen. Az elmúlt napokban folyamatosan hasonló helyzetben volt. Egyre jobban tudatosult benne, hogy Olgának igaza van. Eszébe jutott Szőke mérnök ajánlata, hogy ha majd vége lesz a háborúnak, és gond merül fel az életében, ne feledkezzen meg a kőolajüzemről. Nem tudta, hogy mi történt az elmúlt napokban a visszaállított trianoni határ másik oldalán, de eldöntötte magában, hogy amennyiben a szülei egyetértenek ezzel, nem marad délszláv környezetben. Azzal tisztában volt, hogy az édesapja nem hagyja el a várost, bármi történjen is vele. Másnap Varga István hazajött a filóci lágerból. Nagyon megviselte az elmúlt két nap. Péter megosztotta vele és édesanyjával a tervét. Beszélt az Olgával való találkozásokon elhangzottakról is. Mindnyájukat szomorúság töltötte el, mégis egyetértettek abban, hogy Péter számára az adott helyzetben Magyarország lehet a legjobb választás. – Ismételten mondom, hogy amikor felszabadultunk, a legsötétebb álmaiban sem képzeltem olyasmit, amit az elmúlt hónapokban megéltem. Bármi vár is még rám, vállalom! Itt maradok, itthon maradok! Édes fiam, te pedig szedd a sátorfádat, és keressél magadnak egy új otthont. Ha kell, akkor keressél új hazát is! Az élet még előtted van, nagyon okos vagy, és a jövődet nem szabad sanyargatott magyar emberként élned. Szíved választottja sem köt már sajnos ide. Néhányan hazatértek az elhurcolt zsidók közül ide, a mi vidékünkre is, de a legtöbben sajnos odavesztek. Mi anyáddal majd csak valahogy megleszünk. Ne feledkezz meg rólunk, és amikor teheted, értesíts bennünket, hogy megy sorod! Ha mindenütt akadályokba ütközöl, akkor térjél vissza ide. Ez a hajlék, ha csak el nem kobozzák tőlünk, mindig visszavár. Akkor is, ha mi már nem leszünk – mondta keserűen István. Péter másnap meglátogatta egyik zsidó származású gyerekkori játszótársát, akinek nagy szerencsével sikerült visszatérnie. Tőle megtudta, hogy mit éltek át azok, akik Auschwitzba kerültek. Elmesélte, hogy abból a csoportból, amelyben ő volt, legfeljebb húsz százalékuk

24

Göncz László - Kálvária került a munkára ítéltek oldalára. A többit a gázkamrákba küldték. A fiatalember családjából rajta kívül mindenki elpusztult. A családi házban semmit nem talált, ezért ideiglenesen egy helyiséget próbál annyira rendbe hozni, hogy le tudjon ülni és a fejét valahová lehajtani. Péter, látva szomorú helyzetét, hazulról vitt neki takarót, használt ruhákat és élelmet. Állítólag a városi vezetőség is ígért neki támogatást, azonban eddig még semmit sem kapott. Pétert az érdekelte, hogy az elhurcolt zsidók közül, akik túlélték a szörnyű fajirtást, még hányan térhetnek haza? A gyermekkori ismerős szerint a még valahol elmaradtak száma nem lehet nagyon sok, de bizonyára akad még néhány. Péter úgy határozott, hogy marad még néhány napig, hátha mégis csoda történik, és megérkezik Berta. Azokban a napokban senki nem zaklatta őket. A lakosság helyzete egyre kilátástalanabb lett. Mind gyakrabban lehetett hallani, hogy a magyar családok közül több százat elhurcolnak majd valahová. Pontosat senki nem tudott mondani, de azoktól, akiknek egy-egy családtagja valamilyen kapcsolatban volt az új hatalommal, ilyen rémhíreket lehetett hallani. A félelem nagy volt. A háború utolsó hónapjai, majd a vidék ismételt elcsatolása Magyarországtól a magyar embereket nagyon megviselte. Elkeseredetten kérdezgették egymástól, hogy mit vétettek ők bárki ellen. Időközben az egykori határ ismét szigorúan őrzött választóvonallá vált. Más vidékről is érkeztek határőrök, de szükség szerint a környékbeli szlovén falvak kalandra vágyó embereit is felhasználták a határ őrzésére. Péter még mindig halogatta a távozást. Olgával még néhányszor találkoztak, azonban a hölgy hamarosan végleg távozott Alsólendváról. Azt követően hiteles hírek birtokába nem juthatott. Június elején már mindenki beszélte, hogy a magyarok közül sok családot elvisznek gyűjtőtáborba. Varga Péternek döntenie kellett. Berta akkorra sem érkezett haza, és mivel az utóbbi napokban már senki nem tért vissza a zsidó származású polgárok közül, a legény elhatározta, hogy átszökik Magyarországra. Csente falu és a Tenke-hegy között lépte át a trianoni határt. Egy tisztásról, ahonnan elébe tárult a Mura folyó völgye, visszanézett a Szentháromság-kápolna felé. A kápolnát és Alsólendvát már nem láthatta, mert a dombok és az erdő eltakarták előle. Néhány másodperc alatt visszapergette gondolataiban azokat az eseményeket, amelyek a szülővároshoz és a vidékhez kötötték. Szép és a tragikus emlékek egyaránt felmerültek, de főképpen lelki erőt akart meríteni a jövő ismeretlen megpróbáltatásaihoz. Olyan erőt, amilyent a szülőföldet nagyon kedvelő embernek annak a látványa és az ott megélt események felidézése nyújthat. Mielőtt nekivágott a Kútfejre vezető erdei ösvénynek, egy félhangos sóhajjal elbúcsúzott Alsólendvától: „Köszönök neked mindent, te sokat sanyargatott föld, az Isten áldjon meg!”. Kútfejen Szőke mérnököt kereste, aki akkor már nem tartózkodott ott. Az egykori vállalat újraindításánál fontos feladatot kapott a megyeszékhelyen. Péter másnak nem kívánt a terveiről beszélni, ezért azonnal nekivágott az útnak. Egy tehergépkocsira sikerült neki Csömödér környékén felkérezkednie. Ennek köszönhetően még sötétedés előtt megérkezett Zalaegerszegre. Másnap reggel találkozott Szőke mérnökkel, akivel közölte, hogy az áttelepülés mellett döntött. Szőke látta a legény arcán a szülőföld elhagyása kiváltotta szomorúságot, azon-

25

Horvátországi Magyarság ban szakmai szempontból őszintén megörült a fiatalembernek. Néhány nap múlva Péter az újonnan alakított vállalat személyzeti osztályának egyik meghatározó alkalmazottja lett. Azt is lehetővé tették számára, hogy tanulmányait folytassa, amivel élt is a következő években. A nyári hónapokban nem mert visszatérni Alsólendvára. Üzenetet küldött szüleinek arról, hogy miként alakult a sorsa. Válasz azonban nem érkezett, így aggódni kezdett. Olyanokat lehetett hallani, hogy közvetlenül a távozása után sok magyar családot a jugoszlávok elhurcoltak otthonaikból. Csak később, már a következő esztendőben tudta meg, hogy szülei azért nem válaszolhattak neki, mert november végéig ők is a hrastoveci gyűjtőtáborba voltak zárva, ahonnan mindketten betegen kerültek haza. Varga Péter akkor már néhány hete nem tartózkodott otthon, amikor Klein Berta július közepén, kiéhezetten és testi ereje utolsó tartalékaival, hazakerült az amerikai fogságból. Vele együtt akkor még ketten jöttek, Pozsony és Budapest, valamint Szabadka és Belgrád érintésével Alsólendvára. A két társsal, akiket korábbról ismert, az amerikai fogságban találkozott. Muraszerdahelyről csak gyalog tudtak jönni, mivel a Mura-hidat az utolsó harcok során felrobbantották. Amikor a város határába értek, Berta elvált a két ismerőstől, akik más irányba távoztak. A nagy megpróbáltatások után, mivel az utóbbi napokban alig ettek valamit, a leány nem tudta pontosan, merre kell mennie. Nagyon fájt a feje, nem volt képes összpontosítani. A kisváros egyik utcáját nem ismerte fel. Nem tudta eldönteni, hogy merre menjen, hol van az otthona. Csak amikor egy kedves idős emberrel találkozott, aki útba igazította, akkor vált számára egyértelművé, hogy melyik irányba kell mennie. Az embertől Péter iránt is érdeklődött, aki a legényről nem tudott semmit se mondani. Azt azonban megemlítette, hogy a jugoszlávok a magyar családok közül sokat elhurcoltak. Amikor Berta hazaért, újabb sokk érte. A tekintélyes zsidó família rendezett udvara már nem létezett. A bútorok, a ruházat, a háztartási kellékek és más jellegzetes tárgyak többsége nem volt sehol. Egyes bútordarabok használhatatlanná válva hevertek a földön. Az ajtók is hiányoztak, az ablaküvegek mindenhol be voltak törve. A helyiségek ridegen tátongtak. Amikor a szomszédok meglátták, hogy valaki jár az udvaron, azt kérdezték tőle, hogy ő kicsoda. Ugyanis nem ismerték fel. Az időközben előkerült, a lányt mérhetetlen örömében körültáncoló hűséges kutya, a Farkas volt környezetében az egyetlen lény, aki a földi élet kálváriáját megjárt gazdájára ráismert.

26

Horvátországi Magyarság

Sarusi Mihály

Föl-Mura, Magyarweg A Vagabundkorzó VII. kötetéből Felső-Mura, Fölső-Muravidék. Hunyadi fekete serege vigyázott itt egykor a rendre? Addig, ameddig, amíg Mátyás Buda helyett Bécsben székelt? Mindhalálig? Elhunytáig. Most meg a pénzesebb magyarok legyenek errefelé a legnépesebb vendégsereg. (Egy hét itt an�nyiba kerül, mint Göröghonban kettő, három.) Mit nem gondolt Mátyás, a király, az igazságos? A Stájer-havastól a Szeretig, (D) Nyeszterig? Vagy csak: Gyímesvölgytől idáig, Muráig? Fel-Muráig, Felső-Muravárig, hol a könyv szerint darab ideig a mi királyunk volt az úr. Szó, mi szó, mintha ott járnánk! A Gyímesek közt; a kárpáti havasok kerítette Gyímesvölgyben, hosszan. Amott, keleten a Tatros, itten a Mura robog végkifejlete, a nálánál nagyobb folyóba torkollás felé. Magyarok itt. Már megint. Másképpen. A hotel nevezetű, szállónak se becézett üdülőpalotában egy-egy hetet birtokolsz. Men�nyi éppen a pénzed. Ha sok, nyáron vagy télen, a két itteni főidényben. Amúgy marad az esős Szent György hava. Hát még ha ajándékba kapod! Családoddal. Akárha a hon másik végében lennénk: a Tatros tépte Gyímes-völgyben. Hon? Ez mitől a miénk? Az sem, mely színmagyar. Ha. Még. Së. Së ez, së az. Itt alkalmi kisebbségben a többségben, ott állandó többségi kisebbségben. A szállodán ejrópai, osztrák, német, szlovén lobogó. Olasz egy se. Magyar minek? Magyar piros-fehér-zöld, hogy a legnépesebb vendégcsapat otthon érezze magát. Otthon? Még csak az hiányzana! Épp az elől menekülnek ide. Tudod, ha nekem pénzem lenne, üdülőrészt, üdülési jogot – már ha saját faházra nem futná – a Keleti-Kárpátokban vennék! Te igen, mi nem. Mért, ez nem maga a Nyugati-Kárpátok?

27

Horvátországi Magyarság Mármint az Alpok nevezetű (osztrák, vend, talján, francúz, némöt, svejcer) havas. Havas havassa. Nagyszombat estéjén, húsvét – és ezúttal egyben Szent György – vigíliáján a kétezör métör magas havasok közé passzoló vőgy ódalában, szállásunk fölött jó magasan, hegyi tanya mellett: mi nem lángol? Lobog majd’ az égig; addig, ameddig. Fák teteje fölé. Máglya! Szent György vagy húsvét miatt? Tűz-szentelés: húsvétkor, nálunk, katolikusoknál. Űk is katolikusok! Itt mindenki. Tán a már otthonosan mozgó távol-keleti sárga és a mélydéli fekete kivételével. Nem, ők is ott a húsvétvasárnapi ünnepi szentmisén. Tűz! Amott is. Emitt. Körbe. Lassan észreveszed, kitűnik, szembeszökő, kiviláglik a Szent György-napot megelőző, nagyszombat esti sötétben. Mely koromsötét mégsem tud lenni. Hosszan a völgyben a havas-oldalban világító tanyák villanycsillárja. Villanyvilága. Majd’ mint az Almádi-öbölre dűlő Öreghegy villanyfüzére az éccakai tó tükrében. Hogy besétálunk a faluba – egyikből a másikba (mert itt is összeérnek, egybeérnek, akár a Gyímesben a Gyímesek, patakák) –, látni való: máshol is fények. A falu fölött, alacsonyabban, nem a havas derekán, csak itt a havas Mura-fölötti aljában, meg a házak közt, bent a faluban is, a kertekben: mindenütt tűz! Tűz-tűz. Szent György, avagy KRISZTUS FÖLTÁMADT örömére? Sárkányölő Szent György a muraszentgyörgyi címerben, Szent Györgyé a plébániatemplom, Szent-György maga a falu… Ahonnan jöttünk, Szent Lőrincz falva (Muraszentlőrincz). Szentek völgye. Felmura (Muravár) egyházközségi istenházája meg – csak nem a mi Mátyásunk örömére? – Mátyás nevére keresztelve. A máglyák körül: fiatalok! Fiúk, lányok. Egy-egy népesebb gyülekezetben felnőtt is. Lelkész sehol, hogy tüzet szentelne. A faluvégi temető: szentjánosbogaras kivilágításban! Közelebb óvakodva a sötétben, láthatod: ahány sír, annyi vöröslő kis mécses. KRISZTUS FÖLTÁMADT! Valóban föltámadt. Fény; újulás; élet. Krisztus föltámadt, való. Stájerhonban. Már megint otthon kezded magad érezni. Ahol a nép. A maga kezében tartja a gyöplűt. Nem enged… abból, ami. Aki.

28

Sarusi Mihály - Föl-Mura, Magyarweg Nem akárki! Stájer, magyar. A stájer ez esetben is: némöt. A magyar: magyar. Önmaga. Még; ha még; ha engedni tetszenek. Nem, nem engednének. Csak be az akolba! A máséba. Nehogy mán a sajátodba. Az idegön, hogyne. Hógyisne. Körben máglyák énekölnek. A fiúk s leányok csöndesen beszélgetnek a tűz körül. Sëmmi randalírozás; sörös-, boros-, pájinkásüveg-hajigálás, ablakkiverés, főbeszakítás. Tisztösség. Rönd. Szépség; éccakai. Nappali. Föl, Mura! Föl a högynek. Havasnak. Föl-Mura. Felső-Mura, Föl-Mura vidéke. FölsőMuraság. Muraköztül egészen idáig. Énekölnek, csevegnek. Az egyik vögyös – kétnemű – ifjú csapat tagjainak a keziben könyv. Abból danolnak? Szent éneköt, vagy némöt (nép)dalt? Ezörjófű (maga a levegő). Elidőznek éjfélig, jókedvűek. Itt a tavasz? Valóban itt van. A nagyszombat esti sötétben elérve a helybéli istenházáig, látható: nyitott, világos templomajtó. Bent (mi, ha nem): föltámadási mise. Az egyik némöt ének akárha magyar lönne: ezt mi is éneköljük. A dallam ugyanaz, csak a nyelve más az éneknek. A hívek kezében gyertya. Ők is az új tüzet ünneplik. KRISZTUS, VALÓBAN. Ez az ű teste, ez az ű vére. Magadhoz vöszöd. Fogadod. Ilyenkor szoktad azt érözni: otthon vagy. Ha némöt, ha francúz, lengyel. Áldozol, hun áldozol, szinte már odahaza érzöd magad. Mögérköztél. Helybe vagyunk. Tovább ëgy lépést së. Áldozhatol. Más-már Szent György-napon. Miska György-napi nevenapján. Szinte mán: ammen. Ahogy mögérköztünk, a szag egyértelmű. Kérdik melletted, mi ez? Mondom bió, erre fáj a fogatok, nem? Nem lószarszag? Nem, mondom, tehéngané. S mit ad Isten, másnap már láthatod: ahogy hegyoldali legelő, faluszéli kiskert, annyi kupac – néhol jó nagy halom több szekérderéknyi – ganyé. Majd azt is láthatod, traktor húzza a boronát, hogy terítse, kiterítse a legelőn. Hol szántás semmi, csakis a jószágnak szolgáló legelő. Legeltetésre, kaszálásra. Persze kasza nélkül: géppel. Szép sávok (már-már Árpád-sávok) a lenyírt mezőn, ahogy a gép halad. Na, látod, ez bió. A tehénszar; ahun érzöd a szar illatát. Enélkül nincs sömmi. Bió pláne.

29

Horvátországi Magyarság És mit ád isten, ganyé borítja jó vastagon a falusi porták kis veteményes- és virágoskertjeit, s azzal alapozhatták meg jóval korábban az azokon elkülönített apró - gyakran csak pár négyzetméteres - fóliás (üvegházi) ágyásokat, amelyek zömében már ott a friss zöldség. A gyalogúton itt-ott: tehénlepény. Amin senki sem ütközik meg. Mint minálunk teszik a falura menekülő, falura szalajtott városi nagyságák, városi nagysága szintjére emelkedő falusi asszonyságok. Fúj, ez büdi! Ez igen, hógyne. Milyen lönne. Ha nem ilyen. Büdi. Büdi ott, büdi itt. Itt minden büdi, nálunk lassan semmi. Minálunk lassan mindennek csak illata lesz. Mit szagolni sem lehet, csak illatolni. Megillatolják a vendégek a pálinka illatát – hallod mán odahaza a Kossuthon reggel. Ű igen, mi nem. Jawohl. Itt élet, ottan nyoma së, ha így halad. Fúj, büdös. Büdös a dolog. Büdös az élet. Gyakran valóban az. Hogy itt milyen rönd van a falvakban! Rönd, tisztaság! Jólét! Mindön, de mindön! Itt köllene élni, nem nálunk, ahun mindennek sëmmi nyoma. Mert eltüntettétök. Tovaillant. Lëtarolta az a majd’ fél évszázad, amely. Mely most folytatódik. Keleti helyött nyugati széljáráshoz igazodva. Ahelyött, hogy. A magadét járnád. Hogy në kölljön idegönben rálelned arra, amire fáj a fogad. Itt szeretnél élni! Nem odahaza. Közben: magadban: hol lönne rönd? Gondolod, így köllesz ezöknek? Köllünk… Hogy ettől ződebb a szomszéd rétje! A valóban elég büdös ganétól. A rendületlen munkaszeretettől. Fegyelemtől. Hittől. Nem csak úgy általában a hittől – magunkban valótól –, nem; az istenhittől. Attól, hogy tudni illik: nem mi vagyunk a világ urai. Ahhoz: igazodnunk kell. Teljesítenünk, ami reánk szabatott. Zöld – vörös-nem-látta – Európa. A Mura födött (stájër) fahídja mint a Kárpátokban Magyarhonbul Moldovának ereszködve... A Mura forrásvidékén Tamsweg… Mely Tamsweg a római időben Statio Tamasicis vala. Kicsit beljebb, följebb a havasokban – a mái Svejcban – a Hunok Völgye, hová a mieink húzódtak a szétveretésünk után. Elrejtőzni, Csaba királyfira várni. Magyarweg.

30

Sarusi Mihály - Föl-Mura, Magyarweg Magyarvég. Magyar-úca. A Föl-Mura táján. Szeretnétek… Úca, úca… Ja, ezöknek nem ült a nyakában annyi ideig a lénini muszka. De attól még. Amúgy – különben (netán) – okos magyari kormányzati közférjfiú ócsároli a magyar nemzeti viseletet, mondván, annak fitogtatásánál többet ér a mindönnapi cseleködet! Szó, mi szó. Való. Tróbálná mög ugyanezt (a nemzeti viselet, úgymint példának okáért a skót szoknya, a sváb bőr rövidnadrág, az ámerikai cowboykalap, a latin sombréró) piszkolását egy napnyugati konzervatív politikus… A nemzeti viselet ócsárlását, viselésének fölösleges voltát hangoztatni. Hamar kitelne az ideje. Ellenben nálunk: ezt is lehet. Persze, az idegen, az más. Ellenben mi. Ja, ja. Igen, igen. Nem, nem. Idehaza a képernyőcsatornák legüzletiesebbjének vetélkedőjén a főszakértő mit nem mond, amikor a rockzenéhez magyari néptáncot járó csoport teljesítményét értékeli: ahhoz képest, hogy a szakma szerint két dolgot, az éccet és a néptáncot mindenképpen kerülni kell, ez elfogadható volt… Hogy persze ők kapják a legkevesebb pontot, s a közönség is kiszavazza őket…. Csak azt nem mondta e magyarul beszélő idegen szakember, hogy melyik nemzet szakértelmét emlegette nyilvánvalóan csak minket illetően. A stájer gazdaház? Az újmódi: csinos emeletes családi ház, esetleg napelemes tetővel, minden kényelemmel – s szépen művelt kerttel, legelővel. A háztáji legelőn tehénnel, tehenekkel… A régi gazdaház? Milyen lenne: terméskő földszint, fafalú emelet, zsindelyes tető, fa padlásbeépítés. Az utca - és a falu (no meg a Mura) - felőli házvég a családé, hátul a högy felől a jószágé, meg (góréként, kotárkaként, színként, csűrnyi pallásként) a takarmányé mind a három szint. Gyönyörű fazsindelyes parasztház; ahogy zsindelyes a gótikus ízlés szerinti – Mátyás látta? – istenháza is… Mert itt nem volt annyi török-, tatár-, muszka - (s némöt-) - járás. Nem volt, aki fölgyújtsa. Ránk égesse, hogy egy életre elmenjen a kedvünk a facseréptől, amelyet Erdélyünkben s Móduvánkban bádoggal pótolunk. Egy födél alatt mindön, de mindön! A máig – még – szét nem vert nagycsalád? Máig; mi az, hogy mindmostanáig? Nem rajtunk áll? Hogy állna. Tehénön a gatya.

31

Horvátországi Magyarság A körösztön kakas (Szentgyörgyön, Szentlőrincön, Muravárott). Hogy holtodból is lösz ébredés. Hajnal. Örök. Annak, aki mögérdemli. Rászolgált. Szkot! Grüss Gott. Bálint Sándortól tudhatjuk, mi az igazság a húsvét előtti este tüzeiről. Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján (nagycsütörtöktől nagyszombatig) eloltották a gyertyákat, sötétben maradhattunk; a világosodás – tűzgyújtással és tűzszenteléssel – a föltámadással köszöntött ránk. Egyházi jelkép a kialvó és újraéledő tűz: maga Krisztus, illetve más szerint Krisztus a kovakő, a tűz a Szentlélek… A - ’pogány’, azaz még meg nem keresztelkedett – germánoknak is szent a tűz: „isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a téli sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák”. Szent ég; szent tűz. Aki szakít saját fajtája hagyományaival, tűz (fény) nélkül marad? Föl hogy támadhatna… Oda kéne menni!... Oda, ide. Oda, hogy letaroljuk a más vetését. „Arad marad”. Csaba is. Almádi.

32

Horvátországi Magyarság

LITERATURA Kontra Ferenc

Séta Nürnberg óvárosában A csipkézett városfal melletti tornyos épületek a legendák lovagvárait idézték. A sokszemű házak mintha egymás hegyén-hátán tolakodtak volna felfelé, azon versenyezve, melyiküknek jut több és naponta hosszabb ideig a fényből. Növények kúsztak elő a résekből ugyanezért. A fény gyorsabb, de hiába siet, mert a sötétség előbb ér oda. A sötétbarnára pácolt gerendás, szimmetrikus homlokzatok ákombákomjai olyanok, mint egy abrosz szövésmintái. A házak lábainál pedig kutak csobognak, vízköpő szörnyek, pikkelyes madarak, tollas kígyók és lubickoló szirének. Mind ugyanabban a mesében szerepelnek. Ma mindenki az óriás bronznyúl előtt fényképezkedik, ami Dürer rajza alapján készült. Szoborban persze nem akkora csoda, mint a tenyérnyi temperafestményen, melyet már csak tízévente visznek egyszer a nyilvánosság elé. Nem akartam hinni a szememnek, amikor a bécsi Albertinában láttam a képet, hogy minden szál szőr különálló ecsetvonás; amennyi ideig néztem, és olyan érzésem támadt, mintha minden szál külön-külön másmilyen árnyalatú lenne a vörösestől a barnáson át a szürkékig, ezernyiszer mártva újra az ecsetet. És a nyúl vajon mozdulatlanul tűrte, vagy odaszögelték. A csipkeverőnő modellként nyilván hálásabb alany lehetett, csak ült ott az ablak előtt mozdulatlanul a vermeeri fénypászmában, húzgálva azt a cérnát le-fel, mégis elképedtem, hogy ez a világhírű festmény is csak egy tenyérnyi miniatűr, a Louvre egyik falának előretörő kiszögellésében kapott állandó helyet. Ahogy a nyúlon is minden szál, itt is minden ecsetvonás egyetlen tűszúrás irányába mutat, a méretarányosság ettől lesz olyan hiteles, mert igazából ez is egy csipke, és azért raktározza egymás mellé emlékezetének galériájában az ember éppen ezt a két képet, mert ott vannak a legjobb helyen, onnan bármikor előhívhatók, és az élményt össze sem lehet hasonlítani a korábbról ismert reprodukciókkal. Magyarországról érkezett ide Dürer édesapja 1455-ben. Már akkor is ott állt szemben az ezeréves ház, ma a város legrégibb épülete. A turisták a nagy festő szülőházát akarják először lefényképezni, ilyenkor mindenki a teljességre törekszik, hogy minél többet vigyen haza a látványból. De ez lehetetlen, főleg a fényviszonyok miatt. Valamelyik része folyton sötétben marad. Mert bármerre járjon a Nap, mindig az árnyék ér előbb oda. Azok jártak jobban, akik a részleteket vették észre, hogy minden kis szegletet olyan aprólékossággal alkottak meg a várfalakon belül, hogy az ember minden részletet szeretne innen magával vinni az emlékezetében.

33

Horvátországi Magyarság Még a hóhér házát is. Felette a hídra épült tornyos épületben a bíró lakott. Mintha egy népmesében teremne az ember, és látná, hogyan vezetik ide az elítélteteket; a hóhér pedig minden ítéletet engedelmesen végrehajt: a tolvajnak a keze, a gyilkosnak a feje hull a vízbe. Mintha innen származna a vágó-híd neve. Bábeli nyelvzavar fogadott Nürnbergben. Az első napon orvoscsoportokkal találkoztam, akik a konferenciák szüneteiben az óvárost fényképezték, a világ minden tájáról jöttek. De sok keletről jött bámészkodót, üzletembert is lehetett látni jellegzetes Boss öltönyökben, vagy kiskosztümben Prada táskával, menedzserkütyükkel felszerelkezve. Naponta kiderült a beszélgetésfoszlányokból és kitűzőkből, hogy éppen melyik tudományág vagy világcég tart a vásárcsarnokban konferenciát. Milyen jó azoknak, akik konferenciaturizmus keretében ingyen tekintik meg a világot, nekem pedig fizetnem kell érte. Ahogy kiléptem a szállodából, egy néhány asztalos sörözőben találtam magam, egy nürnbergi kolbászos szendvics mellett nézegetni lehetett innen a katedrálist, a piacteret, no meg közvetlen közelről a reneszánsz kutat. Jegyzetelgettem éppen a füzetembe, amikor két angol szurkoló jött oda, hogy leülhetnek-e, már nem volt több szabad hely. A sörüket kortyolgatták, erős akcentussal beszéltek, ebből kiderült, előbb eljöttek, hogy szétnézzenek itt egy kicsit, a mérkőzés csak holnap délután lesz Münchenben. Pedig ennek a két csenevész fiúnak inkább valami punk pubban lett volna a helye. Azt hittem, csak én voltam kíváncsi ennyire erre a városra. Én is inkább kötelességtudatból jöttem. Holott már nem is éltek, akik ezt igazából elvárták volna tőlem. Igaz, hogy Velence a testvérvárosa, szerintem mégis inkább Firenze lelke lakozik benne. Inkább az Arno, mint a tenger. Mivel időben is olyan közel volt éppen a két város, egy hét sem választott el tőle, össze tudtam hasonlítani. Nincs egyetlen részlete, ami ne vonzaná oda a tekintetem. Ezzel a látvánnyal nem tudok betelni. A kút, mint egy oltár. Ahogy magába szívja a rezgéseket, mint az imákat, amit templomban mondtak el, ettől a folyamatos lélekmozgástól lesz olyan hatása, mintha sosem halna meg, az égbolt összes aranytrombitás angyala ide száll ilyenkor, délben, amikor a harangok hangjára szárnyak suhognak a torony körül. Nem olyan szemmel néztem ezt a várost, mint a többi turista, és nem is azért jöttem, hogy turista legyek. Látni akartam, miért akart itt élni a nagybátyám, miért választotta ezt a helyet. Mivel itt műemléknek számít minden megmaradt kődarab, azóta nem is változott semmi, erre kellett járnia, két évig itt élt. Maradt még egy elintézetlen dolgom, ezért jöttem, egy fát kerestem. Vajon merre lehet? Eléggé formátlan és definiálatlan a park kiterjedése, inkább kertre hasonlít, voltaképpen a régi városrészt körülölelő vizesárkot parkosították. Egy szelídgesztenyét kell keresnem. Biztosan megvan még, a fák túlélnek bennünket. Folyton elvonták a figyelmem a kék liliomok, a csábítóan édeskés illatok, furcsa kételyek pozsgás levelei, hátha félre kellene tennem, hogy megfejtsem a titkokat, mert ártani fog, ha ebbe belefeledkezem. Egy fát keresve egészen másfajta párhuzamokat véltem felfedezni, másfajta képek mosódtak egybe: látott és olvasott kertek emlékei, történetek, melyek ros�szul végződnek.

34

Kontra Ferenc - Séta Nürnberg óvárosában A régi városrész árkában kanyarog a varázslat kertje, lent látni a liliomok habos bokrait. Mintha csak Bruno Schulz Pánja köszönne vissza, érezni a sárgarózsa mélyből felcsapó illatát, hatalmasra nőtt gyümölcsfákkal, telis-tele terméssel, a járdától csak karnyújtásnyira, de ha az ember megfeledkezik a szakadékról, könnyen beleszédül, és egy vilmoskörte lesz az utolsó, amit életében megragadott egy közelire saccolt ágon. Olyan hely ez, ami megragad, és nem hurcol magával körbe, míg csak a lábak bírják. Olyan hely ez, ahol szívesen élnék. És olyan, mint a délutáni álomban: aki csak egyszer is le próbálja tépni a tiltott fa gyümölcsét, vargányává változik. Am Schönen Brunnen a szálloda neve, ahonnan kilépve valóban egy mesebeli aranykút előtt álltam, innen kapta a nevét a szálloda, és a kovácsoltvasba ágyazott fafaragásokon átüt a paradicsomi aranykor halhatatlansága. A turisták fényesre csiszolták a kilincset az éden kapuján. Mindenki oda szeretne bejutni, és szerencsével jár, aki a tenyerében érzi a kivirágzás hideg fémizzását, amit egy ötvösművész készített. Sosem kopik el az aranykarika, amit háromszor megforgatnak, magával viszi mindenki a delejes bizsergést, amit a saját tenyéren érzett.

35

Horvátországi Magyarság

Csordás János

Akinek majdnem sikerült A folyosón csend honolt, az irodából néha-néha hangok szűrődtek ki. Mögötte a fűtőtest kellemes meleget árasztott, már kevésbé fázott. Az órák lassú múlása nem érdekelte, türelemmel viselte a várakozást. Egyébként sem volt már meg az órája, nem nézhette meg bármikor a pontos időt; az órát napokkal ezelőtt beadta a zálogházba. Tudta, hogy becsapták, az óra valószínűleg többet ért, de sürgősen kellett neki a pénz. Krumplisalátára költötte, már huzamosabb ideje ezen élt. Elszokott a rendszeres étkezéstől, s előfordult már az is, hogy napokig nem evett. Hosszas mérlegelés után jutott arra az elhatározásra, hogy vállalkozni fog. Azt hallotta, egyesek gyorsan meggazdagodtak még akkor is, ha nem volt megfelelő szakképzettségük. Viszont neki volt, csak nem tudott vele mit kezdeni a balesete óta, mesterségét már nemigen folytathatta, nem akadt olyan cég, amelyik alkalmazta volna őt. Kétszer utasították el, harmadszorra pedig már nem próbálkozott. A melegebb hónapokban kartondobozokat és fémet gyűjtött, ám minthogy egyre többen űzték ezt a foglalatosságot, felhagyott vele, ennél többre tartotta magát. Ráadásul a hajléktalanok, akiknél jobban öltözött, megfenyegették, hogy tűnjön el a területükről. Régi szaktársai közül szinte mindenki dolgozott valahol, ő sem akart kivétel maradni. Segélyből nem élhet a végtelenségig, tennie kell azért, hogy megváltozzon a helyzete. Eldöntötte, megpróbálkozik valamivel, hisz még csak negyvenöt éves. Nehezen szánta rá magát, nem szívesen járogatott a hivatalokba, kimondhatatlan undort érzett a falak között megbúvó különös atmoszféra iránt. Még maga sem döntötte el, mihez kezdjen, előbb tanácsot szeretett volna kérni a hivatalban, mi az, amire számíthat. Az a tény, hogy a bal keze részben béna, számára nem jelentett akadályt: aki nem tudott erről, annak fel sem tűnt. Az alsó karját bírta mozgatni, csupán az ujjai nem engedelmeskedtek kellőképpen. Azt gondolta, majd behívják őt, hisz annak idején ilyen módszerrel lehetett bejutni az irodákba. Illetlenségnek tartotta a kopogtatást, inkább várt, míg kiszólnak érte. Egyszer, még a régi rendszerben ráförmedtek, amiért be merészelt kopogtatni a helyiségbe, ahol éppen valamilyen fontos értekezlet zajlott. Azóta lett óvatos a hivatalnokokkal szemben. Délben megunta a várakozást, korgott a gyomra, ezért hazament. Elfogyasztotta mustárral ízesített maradék krumplisalátáját, vizet ivott rá, azután kiballagott a Fő térre csellengeni, hátha találkozik valakivel, aki meghívja őt egy pohár sörre. Hetek óta nem ivott sört, okmánybélyegre gyűjtötte a pénzét. A hivatalba aznap már nem óhajtott elmenni, másnapra halasztotta az ügyintézést. Midőn este az ágyba bújt és magára húzta a takarót, nagyot sóhajtva visszagondolt az elmúlt időkre. Régente másként élt, szolid körülmények között megengedhetett magának bármit, annyi sört ihatott, amennyi éppenséggel jólesett. Asztalosként dolgozott egy nagy-

36

Csordás János - Akinek majdnem sikerült vállalatnál, s hétvégeken segédkezett kollégája otthoni műhelyében. Nem nősült meg, holott adódott rá alkalma. Inkább a teljes szabadságot választotta. Fizetésének jelentős részét mindig elköltötte, eszébe se jutott takarékoskodni. Akkor azt hitte, a helyzet nem változik meg, havonta megkapja a fizetést, munkaadója nem bocsátja el, mert több mint húsz éve dolgozik, tehát valamiféle előjoggal bír. De nem így történt. Az éjjeliszekrényről leemelte a szakácskönyvét, s elnézte a színes képeken díszelgő ínycsiklandó ételeket, leggyakrabban a töltött káposztánál időzött sóvárgó tekintete. Ilyenkor nagyokat nyelt, s kicsordult a nyála. Hamar álomba szenderült, azt álmodta, hogy terített asztalnál töltött káposztát eszik és pezsgőt bont hozzá... de az üveget nem képes kibontani, fél a durranástól. Másnap korgó gyomorral újra elsétált a hivatalba, leült a lócára és várakozott. Ekkor fedezte fel, hogy lyukas a cipője. Az irodából megint nem szóltak ki, ezért ebédidő alatt elhagyta az épületet. Fölöttébb különös, gondolta magában. Bizonyára sok a munkájuk, ezért nem szólítják az ügyfeleket. M. régi vágású ember lévén nem idegeskedett, hallásból ismerte, minő megmagyarázhatatlan jelenség a bürokrácia egy kívülálló számára. Dél közeledtével szédült, forgott vele a világ, a lépcsőn lefelé menet meg kellett kapaszkodnia a korlátban. Soha nem tételezte fel, hogy éhezni fog egyszer. És tessék, most bekövetkezett! Ő is elhitte, mint sokan mások, hogy az új rendszerben jobb lesz a kétkezi munkásembernek, többet kereshet, jobban élhet. Elhitte, hogy egy jobb és másabb rendszer felé araszol ez a szerencsétlen társadalom. Lehet, hogy egy jobb rendszer felé araszolnak, ez a rendszer tényleg másabb, de sokkalta rosszabb életkörülmények közé került a lakosság jelentős része. Ő így érzékeli nap mint nap. Megszülettek a kirívó szélsőségek az életstílusban: láthatóvá váltak a milliomosok és láthatóvá vált az elszegényedés folyamata. M. az egészben azt furcsállotta, hogy azok közül az új keletű milliomosok közül, akiket látásból ismert, annak előtte egyik sem tartozott a tényleges munkásréteghez; javarészt valamennyien vagy egykori vezetők és másodvonalbeli pártfunkcionáriusok voltak, vagy jól helyezkedő középrétegbeliek, illetve ezeknek a csemetéi. Nem beszélve az orvosokról, gyógyszerészekről, némely sportolóról és egy-két kétes hírű egyénről, akik kapcsolataik révén kihasználták a kínálkozó lehetőséget… A szociban, ahogy ezt a rendszert sokan nevezték, M. sohasem éhezett, soha! Naponta háromszor étkezett, ebédre meleg ételt evett. Ha kedve szottyant sajtot enni, megvette. A márványsajt, amelyet imádott, ma egy vagyonba kerül! A paradicsomról, a zöldpaprikáról és a gyümölcsről lemondott, arra már nem futotta a kevéske pénzéből. Valaki nemrégiben azt mondta, megszűnt a társadalom, kettészakadt, darabjaira hullott; egyének, családok és csoportok léteznek, az ő érdekeik érvényesülnek mindenütt; a társadalom mint olyan, merő nosztalgia. A politika pedig a legkifizetődőbb vállalkozási forma a nagybani rablás után. M. semmibe vette a mostani politikusokat. Azt tudta róluk, hogy egy-egy adott helyzetben mindig másként beszélnek, igazodnak a körülményekhez. Persze közöttük is akadnak kivételes egyéniségek és link alakok szép számmal. A régiek se voltak különbek, de legalább

37

Horvátországi Magyarság

mindig ugyanazt hangoztatták, noha néha jó nagyokat hazudtak. A maiakon viszont az ember nem igazodik ki, néha, amikor igazat mondanak, úgy tűnik, mintha hazudnának, s amikor kendőzik a valóságot, igazságnak állítják be a hazugságokat is. S egy idő elteltével már nem lehet a szavuknak hinni, ha egyszer hazugságon kapták valamelyiküket. Az utcán összetalálkozott T.-vel, az egykori munkahelyi párttitkárral, így a délutánt a Hét Törpe elnevezésű csapszékben töltötte el, ahol T. rendületlenül fizette neki az italokat. Rumot ittak sörrel, s visszasírták azokat a régi szép időket, amikor húsz koronáért megebédelhetett az ember. Két óra leforgása alatt néhányszor elénekelték a „Te benned bíztunk eleitől fogva” kezdetű zsoltárt, s mivel M.-nek üres volt a gyomra, hamarosan berúgott.

38

Csordás János - Akinek majdnem sikerült Nehezen sikerült hazakecmeregni, többször megcsúszott a havon, nekiment a lámpaoszlopnak, egy kóbor kutya pedig megtépte a nadrágját. A konyhában aludt el úgy, ahogy beesett az ajtón. Reggel nem emlékezett semmire, csak a feje zúgott irdatlanul. A hideg víz térítette magához, prüszkölt és fújtatott, akár egy kimerült igásló. A hivatalba valamivel később ment be, mint az előző napokon, sokáig tartott, amíg megborotválkozott. Meglepetésére a lócán már hárman ültek, mindannyian merőn nézték a falat. M. biccentett feléjük, s letelepedett a lóca szélén levő tenyérnyi helyre. Tizenegy óra tájt a többiek otthagyták a hivatalt, csupán melegedni tértek be, egyéb dolguk nem akadt. M. magára maradt azzal a jellegzetes büdösséggel, amelyet a hajléktalanok árasztanak magukból és a ruházatukból. Néha elbóbiskolt, a feje meg-megbicsaklott, de szerencséjére nem esett le a lócáról. Álmában aktákat pecsételő, szorgoskodó kishivatalnokként okmánybélyegekről nyalta le a ragasztót, hogy munka közben enyhítse az éhségét... Ajtócsapódásra ébredt. Dél volt, a hivatalnokok ebédre mentek. Átnéztek felette, csavargónak hitték. M. nyelt egy nagyot, majd nehézkesen felállt, s üres tekintettel kiballagott az épületből. Alig tett néhány lépést, amikor megcsúszott. Olyat jajdult, hogy körülötte szinte megállt a gyalogosforgalom. A kórházban M. szinte újjászületett: hozzászokott a rendszeres étkezéshez, hetente háromszor egy gyors beszédű, nagy bajszú borbély megborotválta, s az ápolók elvitték zuhanyozni is. A balesete után más embernek érezte magát. A kórházban törődtek vele, teljesítették a kéréseit, egyedül ő nem panaszkodott az ellátás minősége miatt. A többi ápolttal néha-néha jól elszórakozott, esténként kártyázhattak vagy tévét nézhettek, s aki tehette, kisurranhatott a toalettre cigarettázni. Egy hónap elteltével M. már járt. Kapott két mankót, ezek segítségével kimehetett a folyosóra. Combtőig begipszelt lábát mereven vonszolta, s olybá tűnt neki, mintha járni tanulna. Minthogy tartott attól, hogy esetleg hamarosan hazaengedik, éjszakánként titokban kisettenkedett a balkonra, s pizsamában ácsorgott a hidegben azt remélve, alaposan megfázik, s nem kell egyhamar elhagynia a kórházat. Maradásának legfőbb okát abban látta, hogy titokban beleszeretett az egyik ápolónőbe, aki egy filmszínésznőre emlékeztette; gömbölyded alakja elevenen megmaradt az emlékezetében. Ráadásul, ahogy azt saját bőrén tapasztalhatta, ő is felkeltette az ápolónő érdeklődését, s fokozatosan egyfajta szimpátia vagy vonzódás alakult ki kettejük közt. Tervezgetett, spekulált, nagybani reményeket fűzött kiagyalt jövőjével kapcsolatban. Ha rendbe jön a lába, ha újra járni fog, végrehajt egy zseniális cselekedetet. Ez lesz majd a következő balesete, amelyet saját maga idéz elő. Persze úgy kell feltüntetni, mintha véletlenszerűen következett volna be. Megint kórházba kerül, talán pontosan ugyanide, láthatja újra kedvenc ápolónőjét, etetni fogják, hasznosan eltöltheti az idejét, felkészülhet megint valamire… Legfőbb célja: testi fogyatékossá válni, akkor biztosan valamilyen intézménybe teszik, ahol majd eltengődik az ottaniakkal. Ez amolyan titkos magánvállalkozásszerű életmód lesz, remélhetőleg lassú és hosszantartó. Saját teste a vállalkozási alap, hisz, ahogy arra az egyik pillanatban rádöbbent, nincs semmije és senkije, az élete teljesen kilátástalan. Végül is valahová csak kell tartoznia.

39

Horvátországi Magyarság Számítása bevált: alaposan megfázott, valamiféle ronda náthát kapott el, s három napig negyven fokos lázban hánykolódott az ágyban. A negyedik napon aztán meghalt. Mit tehet ilyenkor az író (egy olyan írásával, amelyik legalább tíz éve várat a befejezéssel)? Átnézi a szöveget, odakanyarít valamiféle meghökkentő véget – noha nyugodtan lehetett volna még folytatni a történetet –, javítgatja mindaddig, amíg elégedett nem lesz vele, kinyomtatja, utána eljuttatja valamelyik irodalmi folyóirat szerkesztőségébe. A szerkesztő átveszi, elolvassa, s talán beleszerkeszti az egyik következő lapszámba. Az író pediglen, amikor visszaolvassa a novelláját a lapban, megelégedéssel konstatálhatja, hogy M. nem hiába halálozott el a fentiekben. Könyörtelen világ ez.

40

Horvátországi Magyarság

Kovács Jolánka

Egy nagy körte úgy néztem egy hatalmas körte volt a zacskóban úgy láttam legalábbis hogy egy nagy hasú zöld körte lehet elég tisztán látszott pedig a zacskóra is rászóródott a hamu szemcsésen pettyezte a körtét gondoltam talán a másik fele már megrohadt vagy csak egy kerek barna folt lehet rajta de ez a fele épnek látszott még szépnek is azért álltam meg és akkor a fenébe is épp kijött a csaj egy fekete nejlonzsákkal a kezében és rám szólt hogy ugyan hagyjad szívem látod beleöntöttem a hamut nincs abban semmi jó rögtön elindultam tovább hosszú volt még az utca messzi a sarok a betonút mindkét oldalán gyönyörű kövér szemeteshordók óriásira tömött nejlonzsákok jó napom volt különben sem húsvétkor sem május elsején nem jártak a szemetesek a faluban elindultam tehát mondom egész kedvesen szólt hozzám de sohasem lehet tudni mi következik utána volt már hasonló esetem amikor mégis ott maradtam mondtam jól van csak egy kicsit belenézek a hordóba ne féljen nem szórok szét semmit mindig visszarakom ami szétszóródik de akkor már ordibálva kergetett el a gazda a kapun belül ijesztő dörrenéssel ugrott a kutyája a vaskapunak úgyhogy jobbnak láttam odébbállni egy zsákban ruhát találtam aztán a túlsó oldalon félig volt a zsák kenyeret is két helyen az egyik kenyérből alig hiányzott meg egy üveg joghurtot rajta volt a kupak is csak le kellett mosni otthon valóban jó napom volt nagyon jó egyáltalán nem kaptam verést anyám nekem adta a hosszú fekete férfikabátot a zsákból azt még rátettem a takarómra nem is fáztam az éjjel csak este lefekvéskor megint a hatalmas zöld körtére gondoltam talán mégis meg kellett volna próbálni nem látszott a csaj veszélyesnek aztán meg eszembe jutott hogyhogy körte tavasszal nincs körte lehet hogy nem jól láttam de akkor hirtelen Igorra gondoltam ő mesélte egyszer hogy Németországban a gazdagok télen is esznek görögdinnyét mert akkor is van a boltokban csak nagyon drága de ebben sem voltam biztos mert a csaj aztán tényleg nem volt kiöltözve kopott farmernadrág volt rajta meg valami elnyúlt pulóver nem nézett ki gazdagnak akkor honnan lenne ilyen nagy körtéje tavasszal és ha lenne is miért dobná ki csak úgy ha a fele jó még vagyis hülyeség ez az egész körte-história rájöttem aztán csak arra volt jó vagyis rossz hogy ne tudjak elaludni hajnalig pedig olyan jól lemelegedtem végül elaludtam valahogy mert anyám jutott eszembe ő szokta mondogatni hogy ne legyél telhetetlen amikor Mirkóval és Inesszel elosztjuk amit hazahozok minden hétfőn mert akkor járnak a szemetesek

41

Horvátországi Magyarság

Balogh István

Ezüsthalacskám története Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, úgy lesz opálos az én szerelmem, habár az én feleségem megcsal, mondja Störr kapitány, s úgy lesz csúszómászó világnak égboltozatán a halandó, teszi hozzá Piszkos Fred, és mindkettőjük előtt megtermékenyül a Szent Óceán. Aztán pedig születik a szent viselésből egy tengeri herkentyű, amely óriáskígyóra, gyíkra, sárkányra és asszonyra is hasonlít, s melynek hossza fejétől a farkáig száztizenhét láb, farkától a fejéig viszont kettőszázegy láb. (Nohát, Uram, mindez hány könyök?) Asztal sarkába ütöttem könyököm, belém nyilallt, áramütés volt, kiáltás volt, megette a fene az egészet! (Kicsiny halacskám, ezüstlélek, forrás habjában született, most ért az első zubogóhoz!) Nem jut eszembe más, ilyen kegyetlen ütés után, csak a zentai öreg Kohn, a legöregebb, mert ő mindenről az eszembe jut, annyi történet hullámzik róla. Ez a legöregebb öreg Kohn a félszeg fiával nem tudott mit kezdeni. Mert a Kóbi fiú a harmadik korosztályból is kiszabadult (a fiatal Ferenc Jóska idején), és ment is tüstént megkérni a Pepi Halbsohl kisasszony kezét. Azt kérdi erre az öreg Halbsohl: – Mondja, ifjabb Kohn úr, maga nem lett katona? – Nem én! – válaszolt büszkén a Kóbi. – Akkor magának biztosan van egy testi hibája, mit titkolja el? Felelt erre a mi Kóbink: – Halbsohl úr! Nekem éppen annyi hibám van, mint a Pepi kisasszonynak! Ha ő lett volna a sorozóbizottság előtt állni köteles, ő is az én hibámmal szabadult volna! Az öreg Halbsohl aztán kikiabálta a zentai ántivilágnak, mi is az ifjabb Kohn untauglichsága! Fejben sánta a fiatalúr! De hát ez már régen volt, sok-sok évvel az első nagy háború előtt, s akkor még a Pepi kisasszony is kívánatos volt, mint a hamvas barack, a férfinép azonnal beleharapott volna! De az idő kenetlen kerekének kegyetlen csikorgása következtében bizony olyanná vált, mint az aszalt füge, s púderesen sápítozott, papa, te elüldözted tőlem az ifjabb Kohnt, pedig milyen szép fiakat nemzett volna nékem! Halbsohl papa levegőt sem kapott, kapkodta volna, hangosan zihált, képe hervadó bazsarózsa, mert az ifjabb Kohn előbb hat fiat nemzett Grün Rézikával sikeres házasságában, lányt csak hetedikként, viszont aztán sorjában hét lány született náluk, szépek mindahá-

42

Balogh István - Ezüsthalacskám története nyan, mint a tündérek! Grünnek, aki titkon sonkát zabál, és nem hullik le a csaló körme, tizenhárom unokája van, neki egy sincs! Störr kapitány mosolyog, Piszkos Fred somolyog. Óceánokon, tengereken kétárbocosok sikongnak. (Kicsiny halacskám most ért a második zubogóhoz.) – Ha körülnéz, azt látja, hogy erre szökőár imádkozott, fák ordítottak égnek, madarak vijjogtak, én meg elvesztettem kordbársony nadrágom, gatyában dicsőítettem az Urat, de örülök, mert életben maradtam! – Szökőár nem imádkozik, uram! – Ön hallomásból ismeri az életet! Szökőár imádkozik, asszony megcsal, halak visonganak, papok hazudnak, apácák defloráltak! – Ön hülye! – Az lehet. De ez nem zárja ki annak igazát, amit az előbb elmondtam. Störr kapitány meg Piszkos Fred keselyűcsőr feminin csalogányai csattognak, csalfák e dalimadarak, még a Holdat is elvarázsolják. Föl is ül a félszer tetejére, a kutyák átkozottul megvadulnak. Vonítanak égre csattogtatott pofával. Reggelig ennek a kutyakomédiának nem lesz vége! A csalogány huss!, tovaszáll a szomszéd utca egyik udvarába. Dalol gyönyörűségesen, készíti elő a kakofóniát. Feleségre hasonlít. Störr kapitány rumot, Piszkos Fred grogot iszik. Mértékletesen. Az üres üveggel a hajósinas elszalad. Ne zavarjon senkit a becstelen tárgy! (Halacskám, ezüsttükör, elért a harmadik zubogóhoz.) A falikárpiton a légyott látszik fakón, kiábrándult mindenből e kép, e faltakaró, mert a poloskák befészkeltek minden alá, még a szerelem alá is, a leghevesebb szívdobogás alá is. Barnásarany poloskák. Ifjabb Kohn, korosabbá válván, morgott mindig, mint a bolhás kutya, mert a valamikori legöregebb öreg akkorra már a vén Kohn lett, aki nem akart elpatkolni szépszerével, nem akart megtérni Ábrahám atya kebelére! Úgy kell majd agyonverni ezt a szívós görényképűt, hogy végre örököljek, mondogatta az ifjabb Kohn, aki ekkorra már az öreg Kohnná lett. Olyan emberré, akire a valamikori Rézika ifiasszony felettébb ügyelt, nehogy tilosba tévedjen. De elmúlván felettük az idő, változott a szerető hitves hozzáállása is, s egyszer fölriadt, mert megszúrta fülét valami csoszogás. Csak nem betörő, rémüldözött az asszonyság szíve, ám gyorsan meg is könnyebbedett, mert a csoszogásból kisilabizálta, hogy az ő Kohnja éjjel kettőkor fölkelt, alighanem a hajnali istentisztelet miatt, de nem öltözködött a gazember, hanem visszafojtottan morogva, átkozódva valami kilincs után tapogatózott. A terebélyes oldalborda igen furcsa dolgokat észlelt hallójáratain át, hiszen az ő Kohnja hálóingben és hálósapkában csöndesen kisomfordált a konyhába, ahol a Kati szakácsné aludt. Kohnné sejtelmes és fölöttébb bűnös suttogást regisztrált, mintha egy bűzös kecskebak

43

Horvátországi Magyarság rezegő szakálla mocskosat mekegne. Gyanakodva fülel hát, s azt hallja orozva, hogy a konyhában alkudoznak, de nagyon. Kati szakácsnő, kerekseggű szépözvegy, nagy selyemkendőt kér, öreg Kohn meg egy kartonkötényre valót ígér. A valamikori Rézika kisasszony, Grün úr hajdani legszebb lánya, aki annak idején sokat adott a női erény megnyilvánulásaira, sziklaszilárdságára, a nők állhatatosságára, dekódolva a bűnös kommunikációt, nem állhatta tovább a végenincs alkudozást, kikiabált a szent hálószobából: – Kohn! Ördög bújjon a bőrödbe, ígérd már meg neki azt a selyemkendőt, mert lekésed a hajnali templomot! Néhány nap múlva, amikor az ifjú (akkor már az öreg) Kohn újra legényegyleti társaságba került, ismerősei mély kaparásokat láttak mindkét szeme körül. A falikárpiton a hamisbarokk légyott nehezen volt kivehető, mert az ódon gobelin ugyancsak koszlott állapotban tett eleget föladatának. Valami férfialak volt ott, meg valami vadászkutyák, agarak talán, aztán Diána képében valami hölgy, amely az ifjú (akkor már öreg) Kohn Toncsi lányára hasonlított volna, de a feje mállott volt már ekkor a fal salétroma miatt, és a szoknya is rövidre hasadt, mintha Diána vagy Toncsi előkelő hetéra lenne, és első szóra vetkőzni kezdene. A maradék szoknyafoszlány alatt, a hasadozó kárpit takarásában, miként a bútorszövetekben is, piros hátú poloskák tenyésztek nagy számban. Ez volt egyetlen gazdagsága akkorra az öreg Kohnnak. Hol volt már az az idő, amikor felemlegették őt, mint az üzletkötések nagy tudorát? A hűséges alkalmazottak kiválasztásának csalhatatlan mesterét? Hogy is volt ez? Történt annak idején, hogy Weiss úr, a legzsugoribb zentai lótetű (ifjabb Kohn megfogalmazása volt ez, és nagyon pontos jellemzés), orvosai tanácsára Karlsbadba volt menendő, hogy hosszú életű legyen. Viszont nem bízott sem a helyi, sem a székesfővárosi bankokban, ezért ifjabb Kohnhoz (a későbbi öreg Kohnhoz) járult, s azt mondta: – Nekem halaszthatatlanul el kell mennem Karlsbadba, itt van minden ingó vagyonom, ötvenezer krón. Eztet nem vihetek magammal. Kérlek, őrizzed meg addig, amíg visszagyüvök! Felelt erre ifjabb Kohn: – Nem szívesen vállalom el mástul a pénzt, de önnek, aki boldogult atyámnak is szívbéli barátja volt, mégis megteszem! Erre válaszolt a Weiss: – Ifjabb Kohn, egyetlen fia elhalt barátomnak, az ember nem tudhatja, mi történhet vele a mai világban, adjál te nekem az én pénzemről egy kis írást! Ifjabb Kohn sértődött képet vágott: – Ha nem bízik bennem, itt van a pénze, az ötvenezer krón, vigye el! Weiss megrettent, s remegő hangon ezt a javaslatot tette: – Hívjál ide a büródból két alkalmazottat, hadd lássák legalább űk, hogy itt marad a pénzem!

44

Balogh István - Ezüsthalacskám története Ifjabb Kohn megengesztelődött: – Jól van, eztet meg fogok tenni... Blau úr, Gelb úr..! Lássanak, Weiss úr átad nekem ötvenezer krónt! Weiss úr elutazott nyugodtan Karlsbaldba, kúrálódott, látta saját szemüvegén keresztül a Monarchia nagyjait, akiket eddig vásári festett poharakról és ünnepi vázákról ismert, jól is érezte magát, s végül elcsábított valami szakácsnőt is, ami lelkileg kiegyensúlyozottá tette. Szerencséjére a nemi aktus után nem hallotta a szakácsnő megjegyzését, amelyet ama cégéres némber egy szobalánynak mondott, ez volt eddig a leggyengébb zsidó kuncsaftom, ez még csöcsörészni sem tudott! Hat hét múlva Weiss úr visszatért a legszebb Zentába, el is ment nyomban ifjabb Kohn üzletébe. Ifjabb Kohn üdvözölte őt, s megjegyezte, jól kinéz! – A Priesnitz fürdője, hála istennek, tett jót nekem! Aztán hallgattak mindketten egy verset, végül Weiss úr jeget tört: – Mostan adjál vissza nekem az én pénzemet! – Micsoda pénzt? – szörnyülködött ifjabb Kohn. – Ön, nekem, pénzt? Soha nem láttam én öntül egy vörös krajcárt se nem! Weiss úr alig kapott levegőt. – Hogy Blau úr és Gelb úr voltak a szem- és fültanúk? – nyílt kerekre ifjabb Kohn szeme. – Jól van. Idehívatok űket. A két segéd becsoszogott a büróba. – Blau úr, Gelb úr! Maguk látták, hogy ez az úr pénzt adott át nekem? Blau úr kőszobor, Gelb úr pátriárkai hangon szólt: – Ez az úr? Pénzt? Sohasem nem láttuk mink ezt az urat! (Weiss úr ekkor majdnem elájulta magát – mesélte később Kohn a Legényegyletben.) Mikor eltakarodott a két segéd, ifjabb Kohn odament a kasszához, kinyitotta a nehéz ajtót, kivett egy csomó bankót és azt mondta a falfehér Weissnek: – Itt van a pénze! Az utolsó krajcárig! Weiss megint nem kapott levegőt: – Hát miért csináltál eztet a komédiát? Nyugodtan válaszolt ifjabb Kohn: – Csakcsupán meggyőződni akartam magamat, hogy megbízhatok-e az embereimben. Aztán bekevert a világháború, olyannyira, hogy a vége felé már az öreg Kohn, Károly király gyanús alattvalója feneke kivirított a nadrágból, mert valami papírtalpú katonabakancsok miatt elúszott a bolt, a büró, el a ház, de hát az Úristen cselekedetei ellen nincs apelláta, a vele való perlekedés meg a legnagyobb hiábavalóság a világon.

45

Horvátországi Magyarság Bérlakásban éltek végül már Kohnék a Posta utcában, a hely még tisztességes, de a lakás udvari volt, sötét és salétromos, ez meg már nem volt egészen kóser. De volt ifjabb (akkorra már az öreg) Kohnnak egy gyönyörű szép lánya, a hetedik, a Josephina, a Pepi kisasszony. (Már megint egy Pepike!) Amikor még jól ment az üzlet, a kisasszony még bimbócska volt, mindenféle legények, mint igazi gyümölcsoltók, látták már, hogy Pepike nem Josephina, hanem Regina, és sugdosgattak a fülébe mindenfélét. Pepike egyszer azt kérdezte apjától, a nagyeszű, ifjabb (akkorra már az öreg) Kohntól: – Papa, ezek a legények nagyon sokat karattyolnak az én fülembe bele! És nagyon sokat ígérnek! Adhatok-e nékik hitelt? Ifjabb (akkorra már az öreg) Kohn arca kigömbölyödött, mint a telihold, bölcs Salamon homloka fénylett gyérülő haja alatt: – Hitelt adhacc nekik, de előleget nem! Ám ahogy fogyott a lehetséges hozomány, úgy fogytak a lehetséges hitelkérők is. Egyszer aztán, miként ifjabb (ekkor már az öreg) Kohn vagyona, ők is teljességgel elfogytak. Ifjabb (ekkor már az öreg) Kohnnak megmaradt a lánya meg a rengeteg poloska a bérelt udvari lakásban. De a lány tündérszép volt. A poloskák meg veszettül csíptek. S aztán az történt szép, immár szerb Zentában, hogy a Karpelesz Gyuri, a Posta utca elejéről, akinek saját háza volt, benne étterem és korcsma, erősen udvarolni kezdett a Kohn kisasszonynak, Pepikének. Ifjabb Kohn, aki ekkorra már az öreg Kohn lett, látni kezdte a fölkelő napot, az igazi fényt, érezte az áldás melegségét is, hiszen gazdagon mehet férjhez a legkisebb lánya, tehetős lehetek még én is! Ám a viharos udvarláson túl nem alakultak a dolgok. A viszony meg nagyon is bizalmassá kezdett válni. Egyszer úgy adódott, hogy az urak négyszemközt maradtak egymással, s az öreg Kohn, akit poloskák döfködtek alattomos tőreikkel, kérdésre nyitotta száját: – Gyuri öcsém, tulajdonképpen mit akar maga a lányommal? Karpelesz Gyuri tiszta tekintettel állta az öreg Kohn fürkésző pillantásait. – Feleségül veszi már eccer a lányomat, vagy mit? – emelte a legnehezebb sziklát az öreg Kohn. – Vagy mit– felelt a Karpelesz Gyuri egészen nyugodtan. Ekkor látta meg az öreg Kohn a foszladozó falikárpitot. A legcsúfabb virág kinyílásának legbüdösebb mozdulatát érte tetten. Egy vadász, egy kisasszony, vagy hat agár meg egy szerencsétlen sovány szarvas volt jelen. A szarvas nyakából vér lövellt, a kutyák nevettek, a kisasszony kezét rakta volna szoknyája széléhez, de már hiányzott a szoknya, nem volt meg a kézfej sem, s a vadász akadálytalanul juthatott zsákmányához. (Ezüst halacskám halkan énekel, most ért a negyedik zubogóhoz.)

46

Balogh István - Ezüsthalacskám története Oh, halak, ti legpontosabb teremtményei az Úrnak, miért vetitek testeteket vízfelszín fölé, napsugár markába? Strörr kapitány gyilokra kész. Piszkos Fred mindent föláldoz. (A két parancsnok Kohn falára köp, fölragadjon a lelógó kárpit.) Igaz férfiak hajóznak vitorláson Dél Keresztje alá. Úristen arca alá, amelyen áttűnik az élet. Fából faragott kétfej, Störr kapitány és Piszkos Fred néz jobbra-balra a hajó orrából. Mintha Janus istent formáznák. Kétfej egymásnak zsidó anekdotákat regél, tenger kékes, fehéres, föltámadó habja fölött. S árván maradt kétfej kétarcán is áttűnik e rongyos-piszkos élet. Taton meg, jelzőlámpa alatt, csábos szirén, kígyófej, viperaszem, férfi lelkére szomjazó ragadozó vicsorog. Hátranéz csak, elhaló habokra. Nevet a napra, kacag a holdra, csipogó delfinekre, vért szomjazó cápákra, mireánk, édes testvéreim, képe eltorzul, mert az én ezüsthalacskám most ér oda mindent eldöntő zubogójához, de alant a legnagyobb rablók állkapcsai vannak kitárva. Ez a mi életünk, felebarátaim, s míg a kegyetlen torkon átcsus�szan hímáldozatom, ezüsthalam, az én létem (Fiat voluntas tua!), a legszebb istennő szemében libidó vérvörös kátránya csillan, orcáján világok, alvilágok, mennyországok énekelnek: csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.

47

Horvátországi Magyarság

Pažin Farkas Julianna

Az altruizmus és az önzetlenség Az altruizmus más emberek vagy állatok megsegítésére irányuló belső vezérlésű viselkedés. Belső vezérlésű viselkedésen azt értjük, hogy a segítő nem vár el semmilyen előnyt, jutalmat a segítésért, és viszonzásra sem tart igényt. Pusztán a másokról való gondoskodás, az a tudat, hogy segített a bajba jutotton, eredményez számára megelégedettséget, jó érzést. Az altruizmus nem elvétve megnyilvánuló jelenség, hanem mindennapjaink része. A koldusnak adott alamizsna, a mentési akciók, amelyek esetenként az élet kockáztatásával járnak, ha megállunk, hogy segítsünk valakinek, akinek elromlott az autója, a vak embertársunk átvezetése az úttesten, vagy ha valaki nehéz táskát cipel, és mi segítünk neki… ez csupán néhány példa a mindennapokból. Az altruizmus nem vár viszonzást. Persze, az is gyakran előfordul, hogy azért teszünk jót másokkal, mert az elkövetkezőkben valamilyen előnyre számítunk ebből kifolyólag, vagy viszonzást remélünk. Az embert gyakran írják le úgy, mint kivételesen önző, törtető lényt. Még a segítségnyújtást is gyakran úgy fogjuk fel, hogy valamilyen önző érdek rejlik a hátterében. Van olyan felfogás, miszerint minden emberi motívum önző, és az énesség haszonelve alapján működik. Az említett példák azonban rácáfolnak erre. Mert a kéregetőt, lehet, hogy soha többé nem fogjuk látni, és az autóst sem, akinek megálltunk, hogy segítsünk a javításban. S azok, akik meghalnak azért, hogy másokat égő házból vagy vízből mentsenek ki, nyilván nem a jutalomért vagy a viszonzás reményében teszik ezt. Az sem jelent elégséges magyarázatot, hogy a szociális tanulás indítja erre az embert, hogy segítés esetén a társadalmi elismerésben való reménykedés, a segítés elmulasztása esetén pedig az elmarasztalástól való félelem indít bennünket az önzetlennek tűnő cselekvésre. Természetesen a tanulásnak fontos szerepe van, a tanult tényezők ezt a hajlamot meghatározott színezettel láthatják el, sőt le is gátolhatják egyes esetekben. Crawford és Nissen szociobiológusok kísérletei mutattak rá arra, hogy a csimpánzok számára is igen erős inger a kéregetés. A csimpánzok kéregetési módja a tenyér kinyújtása a másik felé. Két csimpánzt két egymáshoz közel álló ketrecbe helyeztek. Ennivalót csak az egyiknek adtak. Ha a két csimpánz előzetesen már ismerte egymást, és jó viszonyban voltak, az ennivaló tulajdonosa úgyszólván egyformán osztotta el azt, és felét a kéregetőnek adta. Ha viszont a kéregető csimpánz ismeretlen volt az ennivaló birtokosa számára, akkor kelletlenül bár, de néhány falatot mégis juttatott a másiknak. Vadon élő csimpánzoknál figyelték meg, hogy a bajba jutott társnak segítséget nyújtanak. A segítségnyújtást még akkor sem tagadják meg egymástól, ha nagy a sérülés kockázata, ha a körülmények veszélyesek, vagy éppen életveszélyes a mentés. Az altruizmusnak hasonló megnyilvánulását figyelték meg delfineknél is. A delfint fejlett

48

Pažin Farkas Julianna - Az altruizmus és az önzetlenség agyveleje, rendkívüli intelligenciája miatt a legmagasabb rendű lények közé soroljuk. Hiteles bizonyítékok vannak arra, hogy a delfinek segítik bajba jutott társukat. J. B. Siebenaler és D. K. Caldwell figyeltek meg olyan esetet, amikor eszméletlen delfint a többiek mindaddig a víz felszínén tartottak, míg visszanyerte eszméletét. Az újszülött delfint nemcsak anyja, hanem a többiek is segítik abban, hogy a víz felszínére jutva először vegyen lélegzetet. Számtalan hiteles történet él arról, hogy fuldokló embert delfinek mentettek meg, nemcsak a fulladástól, hanem a cápák támadásától is. A delfinek kivételes értelmi képességét bizonyítja az a rendkívüli megkülönböztető logika, miszerint a bajba jutott delfint a víz felszínén tartják, a fuldokló embert viszont partra segítik. Ez a rendkívüli megkülönböztető-képesség, tehát a másik élőlény konkrét szükségletének felismerése is arra utal, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerű reflexes vagy ösztönös megnyilvánulásról. Számtalanszor megfigyelték, hogy a kutya olykor az ember megmentéséért olyan óriási kockázatot vállal, amely eleve kizárja számára a megmenekülés lehetőségét. Ilyen esetek előfordultak vadászatokon, amikor a kutya védeni próbálta a valamilyen okból fegyvertelenné vált embert a sokkal nagyobb testű vaddal szemben, holott elmenekülhetett volna. Első pillantásra – az evolúciós elméleti keretben vizsgálva – úgy tűnik, hogy az altruizmus – az egészséges önzéssel szemben – alkalmazkodási hátrányt jelent, hiszen miközben másokon segítünk, saját magunkat hátrányos helyzetbe hozhatjuk, vagy éppen életünket kockáztatjuk. Az egyéni lét szempontjából ez azt jelenti, hogy génjeinket sem adhatjuk tovább utódainknak, s ez esetben az altruizmus genetikailag megalapozott hajlamának rövid idő alatt el kellene tűnnie. A fejlődés és a fennmaradásért való harc azonban nem pusztán az egyedi túlélést támogatja: fontos az a genetikai készlet is, amelyet az egyedhez tartozó populáció egésze együttesen hordoz. Mind az emberi fajnál, mind az állatoknál érvényes az az egyetemes törvény, hogy nagyobb a túlélés esélye, ha együttműködnek, mint ha versengő vagy közönyös viselkedést tanúsítanak a bajba jutott társ iránt. Az ember és az állatvilág viselkedését tanulmányozva tehát megleljük a bizonyítékot, hogy az altruizmus a törzsfejlődésben jelen van. Nem a magas intelligencia egyik származéka, nem egyes emberek rendkívüli nemeslelkűségének megnyilvánulása bizonyos helyzetekben, hanem az állatvilág fejlettebb képviselőinél – a gerinceseknél – egyetemesen jelen van, s gyökerei mélyen, a társas lét és az egyéni lét összefonódásában rejlenek.

49

Horvátországi Magyarság

Mérey Katalin

Fánk Húshagyókedd, hamvazószerda és vége. Remények és álmok lecsupaszodva; dideregve várjuk a föltámadást. Gágognak a vadlibák, és dél felé húznak. Csontig ható hideg, jeges udvar, fagyos kamra, fogyó fa, megcsappant szén. Pirosbarna oldalú, könnyű, magas; világítva körülfut rajta oldalt a fehér szalag, a közepében, mint valami kis fészekben, egészen eltűnik az a csöpp baracklekvár. És vaníliás, olyan vaníliás, mintha behavazta volna a tél. Zsírszagú a konyha, zsírszagú a szoba, zsírszagú az egész ház, mert ilyenkor a zsírosbödönt teljesen kikaparják. Vasárnap fánk, kedden húshagyás, szerdán hamvazkodás. – Mama, maga egyszer még belepusztul ebbe a gyerekbe – mondta az apám, de én éreztem, hogy a szavaiban több az aggodalom, mint a harag. Utáltam a sóba-vízbe krumplit, látni se bírtam a hajába főtt krumplit, a platnin sütött, agyonégetett pirítóst; tudtam, hogy nem ehetek fánkot, se ma, se holnap, se nagyon sokáig, mégis alig vártam a fiúkat, sóvárogva, csodálattal vegyes imádattal lestem, mikor állítanak be az unokatestvéreim, Pityu, Laci és Józsi, meg Ernő, aki anyai ági másod-unokatestvér. Nem csupán a fánkba sütött szerencsepénz miatt jöttek, hanem mert hozzánk tartoztak, és ez jó volt, meleget adott. A nagymama elszakíthatatlan kapocs volt a családban, észrevétlenül, láthatatlanul összefogott minket. Mindig volt ideje, mindig volt türelme, mindig volt ajándéka. Tudta, ki mit szeret, számon tartotta a névnapokat, egész évben készült a születésnapokra, megtartotta a szokásokat, tudta, kit mi bánt, kinek mi baja, és mindig mindenkin tudott segíteni. Mostanra is összeszedte az új, fényes dinárokat, mérhetetlen áldozat tőle, hogy nem süt fánkot. Nem süt, mert megfogadta, hogy amíg meg nem gyógyulok, nem eszik húst, és nem süt fánkot. Se szalagost, se csörögét. Az anyám a nagykonyhában sürgölődött, igyekezett, izgult, kapkodott, mérgelődött, zsörtölődött, kiabált. Mialatt ő a farsangi fánkot kelesztette, sütötte, én a nagymama konyhájában sült tököt ettem. A sütnivaló tök akkor igazán jó, ha megfogta a dér, de február végén, március elején a legeslegjobb, mert már kicsikét megfagyott, s attól édes, mint a méz, és porhanyós, mint a gesztenye. A nagymama legszebb tányérján a sült tök sötét narancsszínű, szinte világít, és olyan kerekforma, mint egy kis fánk, a karimája körös-körül gyönyörűen megpirult, a leve besűrűsödött és kicsordult; a peremén megbarnulva icipicit odasült. Óvatosan beleértetem az ujjamat, tényleg finom, és édes, mint a méz. Mintha égetett cukor volna, amit a vásárban

50

Mérey Katalin - Fánk árulnak, csak a dió hiányzik belőle. A nagymama duruzsol: Ez a fránya élet. Mennyi fölfoghatatlan, kétségbeesett, elfojtott indulat, fájdalom, gyötrődés, kínlódás és tépelődés szorult ebbe az egyetlen, kis mondatába! Bele kellett volna nyugodnia valamibe, ami megváltoztathatatlan, amibe nem lehet belenyugodni. Hogy nyugodhatott volna bele, hogy nem tehet semmit azért, akit szeret, hogy nem segíthet? Nekitámasztom a hátam a tapasztott tűzhely falának, nincs égettzsír-szag, nincs kapkodás; nyugalom van, béke és pirítottcukor-szag; a suttogás megnyugtató, elringató. Félálomban tudom, hogy odafönn a fiúk gyönyörűen megkelt, magas, igazi farsangi fánkot esznek, tudom, hogy pénzt fognak találni benne, és szerencsések lesznek jövő ilyenkorig, és hiszem, hogy mire letelik a nagymama fogadalma, valami módon helyreáll a világ. A tehetetlenség borzalmas. A tehetetlenség izzó vasabroncsként szorít, fáj, éget. Nem lehet átvenni más fájdalmát; semmit sem lehet se megfelezni, se elcserélni. Nem tudom, van-e még egy lélegzetnyi haladék. Az elmúlt idő bilincsébe verve és önnön korlátaim közé szorítva csak osztozni tudok a bánaton, és én is fogadalmat teszek, mert örök és gyönyörűséges kényszer: segíteni, szeretni és megbocsátani.

51

Horvátországi Magyarság

Sáfrány Attila

A kétarcú civilizáció Mi a civilizáció? Nincs egyetlen definíciószerű válasz erre a kérdésre. A racionális értelemkeresés útján kutatva a talány kielégítő megoldása után csak a tanácstalanságunkat növelnénk, feleleteink új kérdéseket szülnének. A véglegesnek szánt válaszból, mint a fa törzséből, ágaznának szét a belőlük fogant kérdések, azokból a még újabbak, és így tovább a végtelenségig. Az viszont nem kérdés, hanem tény, hogy Európában, a Római Birodalom romjain a Kr. utáni 1. évezred második felében egy sajátos kultúrkör alakult ki, amely egyedülálló módon nem a vallási, pontosabban mondva nem csupán a vallási gondolkodásra alapozta szellemi kiindulását, mint a világon létező vagy valaha létezett összes többi civilizáció. Az itt a megnyugtató módon valószínűleg sohasem megválaszolható kérdés, hogy miért kellett kialakulnia az eurázsiai nagykontinens nyugati felében egy kétarcú és kétpólusú kultúrkörnek, amelynek a paradoxonnal való szembenézés és a lehetetlen (vagy csak lehetetlennek tűnő) megvalósítása a feladata kezdettől fogva: az, hogy a két ellentétes úton járó individuációs modellt, a vallásit és a világiast összebékítse a maga született megosztottságában. Az egyénivé válás, az individuáció a racionális gondolkodás előfeltétele. Ez emberpróbáló feladat, ami megköveteli a kilépést a közösségi-törzsi létmód óvó biztonságérzetéből. Ennek a hosszú, fokozatosan végbemenő kiszakadási folyamatnak a „végterméke” a nyugati ember, akinek a lehetetlent (vagy csak lehetetlennek tűnőt), a vallási és a világias útirányok összebékítését, önmegoszlással sikerült véghezvinnie. Így lett kétarcú emberré, és beteljesítetlenné, hiszen a feladatának sem járt a végére: az önmegoszlás ugyanis csak egy külsőleges látszatmegoldás az ellentétes utak összeegyeztetésére.

A civilizáció életfája A racionális gondolkodás a részletekbe hatol, elemez, a kérdésekre adott válaszok és a belőlük megfogant kérdések bejárhatatlan útján halad előre a sohasem elérhető végcél, a minden kételyt eloszlató univerzális válasz felé. A képi gondolkodás ezzel szemben az egyszeri válasz után kutat. A jelkép összevonásra törekvő általánosságában nincs esély a részletek finom különbségeinek a megjelenítésére, ám ha találó a képi hasonlat, akkor mindennél célratörőbben mutathat rá a lényegi tartalomra. A legelső mondatban föltett kérdésre is talán egy ilyen jellegű felelet volna a legkézenfekvőbb.

52

Sáfrány Attila - A kétarcú civilizáció A civilizáció pontosan olyan, mint egy életfa. Minden egyes szerkezeti egysége egy ágasbogas faként jeleníthető meg vizuális képzeletünk előtt: mint a nemzetek és nemzetrészek, az államok és tartományok, a nyelvcsaládok és a nyelvek, a gazdasági kapcsolatok, a kulturális értékek, a bölcseleti gondolatok egyetlen törzsből kinövő, összefüggő rendszere. Az építőelemek jól ismertek, az alapok annál kevésbé. Mi alkotja ennek az elképzelt fának a törzsét, amire a civilizációs építmény többi része nehezedik? Az egységes nemzet, az egységes nyelv, az egységes állam, az egységes, felülről irányított gazdasági szerkezet? Erre a leghatározottabb nem a válasz. Az elmúlt században megtanulhattuk, hogy a társadalom egységesítésére törekvő próbálkozások pusztulást, rombolást szülnek. A civilizáció csakis a benne lakozó sokszínűséget tisztelve és megőrizve maradhat életképes. A hasonlathoz visszatérve csakis így lehet az élet fája. A civilizáció legfőbb ismertetőjegye az élni akarás. Maga is él és éltet. Nemcsak a benne és általa létező nemzeteket, államokat, kulturális értékeket tölti meg élettel, hanem a múlt jelenbe ágyazódó örökségét is: az európai kultúrkörben így élhet tovább a római és a görög civilizáció. Ha életfaként képzeljük el a civilizációt, akkor e fa szívósan táptalajba kapaszkodó gyökérzete a civilizáció életakarását jelképezi, törzse szellemi alapértékeit, míg életnedveket szállító kérge a gazdasági életét. Az ágak súlyukkal nem a kéregre, hanem a törzsre nehezednek. A civilizáció tartóoszlopa is alapértékeire támaszkodik. Sajátos arculatát, ami alapján megkülönböztethetjük a többi kultúrkörtől, az általa képviselt sajátos szellemi értékrend határozza meg. A megtartás és a tartósság képességeivel egyedül a szellemi alapértékek rendelkeznek. Az anyagiak felé fordító gazdasági élet az érdekek világa, az érdekek pedig forgandók, éppen ezért összetartani is csak ideiglenesen képesek, csak addig, amíg egy ellentétes érdek ellene nem fordít annak, akivel korábban együttműködtünk. A gazdasági élet a tartósság jegyeit csak abban az esetben kezdi fölmutatni, ha alárendeli magát az igazságosság alapértékének, akkor tehát, ha a vetélytársak eltiprására törő gazdasági tényezők belenyugszanak abba, hogy a kölcsönös haszon alapelve szerint működjenek. Ez mindennél találóbban rámutat arra, hogy megtartani és tartóssá tenni a civilizációt egyedül és kizárólag az alapértékek képesek. Az érdekek hol ádáz küzdelemre szólítanak, hol ideig-óráig tartó szövetségek megkötésére ösztönöznek, az együtt vallott értékek viszont tartósan és elválaszthatatlanul összekötnek. Összekötni az európai nemzeteket és államokat mint egyazon civilizáció tagjait csakis a megtartás és a tartósság hordozói, az alapértékek lehetnek képesek. Semmi sem ennyire egyszerű azonban, Európa ugyanis megszületésétől fogva értékzavarral küzd. Az európai kultúrkör egy kétarcú civilizáció. Két alapgondolatra fűződik föl a civilizáció egész értékrendje: egy vallási és egy bölcseleti alapgondolatra. Ezeket két mondatban is kifejezhetjük akár, de itt nem a mondatokon, hanem a bennük megszólaló gondolati tartalmon és az azokat alátámasztó tetteken van a hangsúly. Az európai vallási időszámítás kezdetét nem véletlenül számítjuk Jézus születésének a föltételezett dátumától, és az ókori görög bölcseletet sem véletlenül osztja a filozófiatörté-

53

Horvátországi Magyarság net Szókratész előtti és Szókratész utáni bölcseletre. E két kivételes jelentőségű személyiség példamutatása és a hozzájuk köthető két alapgondolat az európai civilizáció építményének a négy tartóoszlopa.

Aki tudta, hogy semmit sem tud Az egyénivé váló, individuáción áthaladt ember gondolkodásmódja a racionális gondolkodás, ami a törzsi társadalmakra jellemző mítoszi látásmód kereteiből vált ki a Kr. előtti 1. évezredben. A racionális világlátás alapjait az ókori Hellászban rakták le. Az itt megszülető okfejtői nézőpont központi személyisége, „bábája” Szókratész volt, akinek a bölcseleti tevékenysége a dialektika atyjaként nem csupán a racionális látásmód kiindulópontja. Ő már azt is tudatosította, hogy az ember tetteit egy (általa daimónnak nevezett) titokzatos belső hang vezeti a helyes úton, ami akár arra is följogosítja őt, hogy szembehelyezkedjen a közösségi akarattal. Halála erről szóló tanúságtétel volt, az egyénivé váló ember mártíriuma, akit a közösség azért ítélt halálra, mert egyénként viselkedett: azért, mert tetteiben lelkiismeretének a hangját követte, és igazságkeresésében az önálló gondolkodás útját járta. Szókratész viszont nem azért vállalta lázadozás nélkül az igazságtalan ítéletet, mert felsőségének a tudatában az egyént, annak önálló gondolkodásra és szabad cselekvésre való jogát fölébe rendelte volna a közösség szavának. Épp ellenkezőleg, s ebben rejlik a szókratészi paradoxon legfőbb üzenete, amit alapgondolatában, a tudom, hogy semmit sem tudok mondatában fogalmazott meg. E gondolati paradoxon mélyén lakozó, túlival érintkező emberi középpontban – ahova a racionális meglátás már csak önmaga semmiségét fölismerve hatolhat be – az egyéni akarat úgy juthat egyességre a vele szembeszegülő közösségi akarattal, hogy eközben mindketten megőrzik önállóságukat. E középpontban éppen ezért a közösségből kiszakadt, individuálódott személy úgy térhet vissza a közösség kebelébe, hogy eközben semmit sem veszít el egyéniségéből.

A választott Az önmegoszlásra lehetetlenség lett volna új civilizációt fölépíteni, az ellentéteket csakis magában, a bensőjében békíthette ki egymással a Kr. utáni 1. évezredben megszülető nyugati ember. Egy vallási fölismerés a nyugati civilizáció axis mundisa, világot tartó oszlopa. A nyugati ember belső válasza az összeegyeztethetetlennek tűnő összeegyeztetésére a paradoxon mélyére hatol, abba az ellentétek egységét kibékítő, a transzcendens és az immanens találkozáspontján elhelyezkedő, kétirányúan nyitott középpontba, ahol a véges és a végtelen, az ember és az isten egyet alkotnak. A nyugati civilizáció vallása, a kereszténység hite szerint egy központi személy és egy központi cselekedet tölti meg örökre szóló tartalommal ezt a világot és üdvöt teremtő középpontot, amit János evangéliumának a prológusa – a teremtő

54

Sáfrány Attila - A kétarcú civilizáció Szóra utalva – Logosznak keresztel el. A központi személyt Fiúnak, a központi cselekedetet pedig áldozatnak nevezi a hitletétemény. A Fiú – istenemberként – az isten és az ember, az áldozat pedig – mint életet adó halál – az élet és a halál között teremt örök és elszakíthatatlan kapcsolatot. A halált élettel, az embert pedig istennel tölti el. A halált legyőzi, az embert pedig átisteníti. Lukács evangéliuma szerint a kínhalál rémével szembesülő, imádkozó Jézus az Atyám, ha akarod, vidd tova tőlem ezt a poharat: mégis, ne az én akaratom, hanem a tied legyen meg mondatával fejezi ki azt az önellentmondást, ami a teremtő Szót, a világot szülő isteni gondolatot, ezt a végtelenségből jöttsége miatt öröktől fogva létező középpontot áthatja. Az ember egyedül egyéni akaratáról teljesen lemondva közelíthet meg lényével ez a középpontot, amiből a világ kiindulópontja. Ez azért sem lehetne másként, mert ez az egyakaratúság pontja. Az áteredő bűn az akarat önállósítása, vagyis az egyakaratúság megszüntetése, amit a különállóság vágya kelt életre az emberben. Éppen ezért az ősbűn a születéssel, vagyis a különválással egy időben költözik az önálló gondolkodásra rendelt lénybe. Az önálló gondolkodásra rendeltség éppen ezért bűnre születettség. A keresztény hit szerint semmissé tenni ezt az önellentmondást egyedül a teremtő középpontig hatoló föltétlen önátadás, az áldozat lehetett képes isten választottja részéről, melynek örök kapoccsá vált egyakaratúságában az egyéni gondolat társteremtő gondolattá lesz. Két előfeltétele volt ennek: az egyik, hogy az Atya fölismerve benne az öröktől létező Fiút kiválassza őt magának az emberek közül (Jézus megkeresztelkedésének a története az evangéliumokban); a másik, hogy a választott föltétel nélkül és maradéktalanul odaadja magát az istennek az emberekért (a szenvedéstörténet). A paradoxon mélyén ölt teste az európai kultúra két alapgondolata: a szókratészi ugyanúgy, mint a jézusi. A paradoxon képi kifejezése a kereszt.

A bűntudat civilizációja Az önmegoszlás a képmutatást a nyugati ember alapvető ismertetőjegyévé tette. Leegyszerűsítve, mégis a lényegre tapintva azzal a képpel ábrázolható a legszemléletesebben ez a magát kettéosztó emberi beállítódás, hogy a templomban még – a civilizáció vallási útját járva – a testvéri szeretetről és az önfeláldozásról hallgat prédikációt a nyugati ember és tesz a lelkében a jó útra térésről szóló bűnbánó ígéreteket, majd kilépve onnan – visszatérve a civilizáció ellentétes irányba haladó és más erényeket követelő világias útjának a terepére – máris a kíméletet nem ismerő, farkastörvények uralta közegben találja magát, ahol ha a nyújtsd oda a másik orcádat és a szeresd felebarátodat mint önmagadat keresztény alapelvei szerint viselkedne, akkor biztos pusztulásra lenne ítélve, akárcsak az az emberek odavetett ételmaradékán felnőtt, kivert kutya, amely farkcsóválással próbálna étekhez jutni a húscafatokon marakodó, vadonban felnőtt farkasok zsákmányából. A világ emberek lakta vadonjában, a természettől elkülönült városoknak és falvaknak ebben a dzsungelében, ahol szintén a fajfenntartás darwini törvényei uralkodnak, ki kell mutatnunk a fogunk fehérjét, természe-

55

Horvátországi Magyarság tesen emberi módon és emberi eszközökkel. Ösztöntermészetünk vad indulatait lehetőleg féken tartva, önzésünket pedig a békesség és a jóindulat hazug álarca mögé rejtve kemény harcot kell folytatnunk az életterünkre törő vetélytársaink ellen, ha meg szeretnénk élni a holnapot. A kereszténység viszont arra tanít, hogy add oda, ami a tiéd, akár az életed is, s ne szegülj szembe az erőszakkal: magyarán ez a különös vallás arra buzdít, hogy tedd magad a világi létmód áldozatává a vallási létmód oltárán. A kétarcúság okozta zavart a bűntudattal oldja föl lelkében a nyugati ember, ha a templomba, a szent területére lép. A tapasztalatok, a látvány mintha ellentmondana a tanítottaknak, a kereszténység magáról alkotott önképének, a látvány ugyanis mintha azt tanúsítaná, hogy a kétarcú civilizáció vallása a bűntudat vallása, s nem a bűn elvételének a lélek legmélyebb rezdüléséig hatoló hite, amiről a Szent Pál-i tanítás szól. Ezek alapján az is kérdésként vethető föl, hogy a bűn elvétele, azaz a messiási mű beteljesítése a kultúrkör számára a kétarcúság végét jelenti-e. Európa civilizációs őse, Róma, amikor megkeresztelkedett a negyedik század végén egyetlen elfogadott vallássá nyilvánítva a Krisztus-hitet, valójában csak a kétarcúságot s annak vallási velejáróit, a bűntudat öltözékét és a képmutatás álarcát öltötte magára?

56

Horvátországi Magyarság

Lator László

Határon K. F.-nek Hányszor ismétli majd az álom azon a baljós beszegetlen határa nincs heges lapályon megiramlik megáll meredten hol biztatva hol fenyegetve kínálja vad kapaszkodóit a patak szikkadt partja medre meghőköltet és nekilódít majd felfedi majd eltakarja a pontos tudat vagy az éber ösztön a kamasz-riadalmat a felnőtt józan közönyével meddig kell hogy a téli ritka bozótosban szorongva lássa a menekülőt felnagyítva torkolattűz-világításban az ér fűzfáit jegenyéit ahogy a tar föld árapályát mozdulatlan rendekben állják ahogy a futónak kimérik a bizonytalan végű pályát ahogy mindenből kiszakítva fel a töltésre fel a hídra ahogy az ajtót betaszítja

57

Horvátországi Magyarság ahogy rikítóan színészi mozdulattal a színre lépett mint aki nagyszerűnek érzi ezt a kicsit giccs-ízű képet ahogy úgy érzi most kiválik s alakot ölt és tündökölve megáll és így áll mindhalálig s leborul a hazai földre

58