Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság

Horvátországi Magyarság TARTALOM: Megjelenik havonta

LECTORI SALUTEM. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

ISSN 1218 1269 Kiadja a Huncro Sajtó és Nyomdaipari Kft. a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének megbízásából. Fő- és felelős szerkesztő: Andócsi János Szerkesztőség: Kontra Ferenc, Mák Ferenc Műszaki szerkesztő: Farahó Zsolt Lektor: Ljubić Molnár Mónika A szerkesztőség címe: 31000 Eszék, Vijenac Ivana Meštrovića 26/f. Elérhetőségek: Tel.: 031/215-648 Fax: 031/215-647 E-mail: [email protected] Honlap: www.huncro.hr Nyomda: Tiskara Pauk, Cerna, Mala Cerna u. 26. A Nemzeti Kisebbségek Tanácsának támogatásával megjelenik havonta. Mjesečnik se izdaje uz financijsku potporu iz Državnog proračuna RH preko Savjeta za nacionalne manjine za 2010. godinu.

HISTORIA Sarnyai Csaba Máté 3. A muraközi főesperesség átcsatolásának tervei. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Matuska Márton Rá ne lépjünk a gyűlölködés útjára. . . . . . . . . . . . . . 11 FORTUNA HUNGARORUM Mák Ferenc: Szemelvények a Gyűrődések ciklusból. . . . . . . . . . . 14 Balázs Kovács Sándor: Bűn és büntetés - A presbitérium és a világi vezetés bíráskodása a dél-baranyai magyar falvakban - 2. rész. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Anyanyelvűségünk életföltételei változó világunkban* . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 LITERATURA Kosztolányi Dezső Az adria magyar irodalma (3.). . . . . . . . . . . . . . . . 36 Urbán Péter A halál ihletése. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 Tari István Mintha mi sem történt volna. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 Tűrve a tébolyt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 Betakarják az eget. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Kiss Gy. Csaba Magyar írók az Adrián. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50

Címlapunkon: Holányi Julianna: Tavaszi táj

3


HunCro

Eszék, 2010

4


LECTORI SALUTEM

Az ostromlott vár Nyelvében él a nemzet - szól a már régen megfogalmazott, de örökérvényűnek tűnő állítás. A kérdés azonban ma az, hogy ezt a nyelvet mennyire lehet megvédeni. Hiszen a kis nemzetek nyelve mára az ostromlott várakéhoz hasonló. Az anyanyelvünkkel kapcsolatos kihívásokra egy interjú keretében keressük a választ. A problémákat ismerjük, ám a megoldási javaslatok átültetése a gyakorlatba lassan halad. A kisebbségi nyelvek problematikája pedig még ennél is összetettebb. Matuska Márton írását a kettős állampolgárság lehetőségének a külhoni magyarokra való kiterjesztése teszi időszerűvé. Nincs végre huzavona, maszatolás a Andócsi János kérdéssel. A hamarosan felálló Fidesz -- KDNP-kormány a legtermészetesebb módon kezeli a kérdést - így tettek a szomszédok is -, és mintha a szlovákok és a románok is csendesebben reagálnának. A heves reakciók elmaradásának okaira most nem térünk ki. Inkább még egyszer, valószínűleg utoljára a december 5-én ejtett sebekről beszélünk, mivel belátható időn belül már kettős állampolgárként szeretném köszönteni az olvasót. A politikai nyilatkozatokból ez egyenesen következik. Most végre megvan az esély arra, hogy a legnagyobb csapásokat ne mi mérjük magunkra…

5


HISTORIA Sarnyai Csaba Máté

3. A muraközi főesperesség átcsatolásának tervei Eötvös már a témáról folyó országgyűlési vita ideje alatt, egy július 26-ra datált levelében1 felkérte Scitovszky János pécsi püspököt - a püspöki kar egyik legbefolyásosabb, konzervatív szemléletű tagját - az átcsatolás egyházi végig vitelére. A miniszter szavai szerint ezzel a lépéssel az ország „régi óhajtása” teljesülne, ugyanakkor ez az „újabb idő változásainál fogva lehetőbbé, de szükségesbé is” vált. A kinevezett állami biztos feladatkörét is meghatározza a felkérés. A helyi körülmények alapos vizsgálata után ki kell kérnie a zágrábi püspök és azon egyházmegyei püspök véleményét, ahová a Muraközt csatolnák, majd az átcsatolás részletes tervét a miniszternek be kell mutatnia. Ezzel szoros összefüggésben a miniszter elvárja, hogy a bemutatandó jelentésében „érintetlenül semmit sem fog elmulasztani, a mi ezen tárgynak Ő Felsége, és a Római Szentszék szükséges jóváhagyásának s belé egyezésük kinyerésére a fennálló törvények s törvényes gyakorlatok szerint teljesítetni szoktak”. Levele végén a miniszter jelzi azt is, hogy a fenti megbízatásról az esztergomi és kalocsai érseket is értesítette, hiszen a Dráva-menti egyházmegyék az ő érseki fennhatóságuk alá tartoznak. Az előzőkben említettekre Nádasdy Ferenc kalocsai érsek az Eötvöshöz írott augusztus 9-i válaszában reagált.2 Levelében tudomásul vette a tervezett lépéseket és püspöktársa felkérését a feladatra. Megemlített azonban néhány feltételt. Először is azt, hogy a tervezett átcsatolás csak a zágrábi püspök tudtával és beleegyezésével történhet. Éppen ezért a tervezett lépésekről Hauliknak is tudnia kell. Jelzi ugyanakkor, hogy mint a zágrábi egyházmegye suffragan érseke, ő is kötelességének tartja, hogy értesítse erről az egyházmegye vezetőjét. Az átkebelezési folyamatnak egyházjogi érvényesség szempontjából további fontos feltétel, hogy Nádasdy, mint egyházi elöljáró megbízza Scitovszkyt az érseki érdekek képviseletével az átcsatolás előmunkálatai során. Nádasdy a fentiekhez azzal az elvi feltétellel járult hozzá, ha az uralkodó „elidegeníthetetlen egyházi főpártfogói és a romai szent Széknek beleegyezési gyökeres jogaik s illetőleg 1 A felzeten: 3297. sz. b. Vallás és Közoktatási Ministertől/ Pécsi püspöknek Pécsi Püspökség Levéltára 1848/1701 eredeti tisztázat. 2 A felzeten: 4360/924 Katholikus Egyház érk. s kiad. 12. aug. 848 Kalocsai Érsektől Vallás és Közoktatási Minisztériumnak Budapesten Szoros Hivatalból püspöknek Másolat Pécsi Püspökség Levéltára 1848/1701

6


befolyásuk idevágó egyházi és polgári törvényeinek és az eddigi gyakorlat nyomán kellő figyelemben tartatnak”. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az előzőekben bemutatott levélváltások idején, augusztus 8. és 10. között Jellačić megszállta a Dráván túli Verőce megye jelentős részét. A helyzet fokozódó bizonytalanságát jól tükrözik a Csány kormánybiztos Batthyány Lajos miniszterelnökhöz írt augusztus 14-i levelének szavai is: „Muraközből kivonván a sorkatonaságot, Muraköznek mostani lelkesülését erántunk a tartózkodás nélkül működhető agitátorok 8 nap alatt meg fogják változtatni”.3 Ebben a szituációban fordult először Scitovszky a Muraköz egyházi helyzetének újra rendezése kapcsán Haulik záBatthyány Lajos grábi püspökhöz.4 Az augusztus 17-i keltezésű levélben mindenek előtt hivatkozik a több korábbi országgyűlésen is hangoztatott szándékra, különösen pedig a népképviseleti országgyűlésen felvetődött határozott törekvésre, a Muraköz átcsatolását illetőleg. Azt is jelzi püspök társának, hogy Eötvös kultuszminiszter felkérésére jár el az ügyben. A kettejük közötti jó viszonyra hivatkozva kötelességének érzi, hogy hivatalosan is tudassa Haulikkal a megbízatását. Ugyanakkor az említett feladat tisztességes teljesítése érdekében hathatós segítséget és támogatást kér. Épp a fennálló bonyolult viszonyokra, különösen a magyar-horvát viszonyra, való tekintettel, azt látja a lehető legjobbnak, „ha a lelkek jövendőbeli üdvét érintő kérdésekben kölcsönös engedményekkel inkább megegyezés születik, mint hogy a vitás kérdéseket ismét előtérbe helyezve, kedvező alkalom nyíljon az Isten egyházát nem mindig támogatók számára.” E sorokkal a megegyezés szükségessége melletti legfőbb érvként világosan utal a kormányzat és a politikai közvélemény polgári-liberális beállítottságának a katolikus egyház pozícióit szerinte továbbra is veszélyeztető mivoltára. 3 M OL H 103. Komáromban lefoglalt iratok 361. Csány fogalmazványa a miniszterelnökhöz, Nagykanizsa, 1848. aug. 14. Közli: Csány László kormánybiztosi iratai 1848-1849.(Sar. Hermann Róbert) Zalaegerszeg, 1998.I. kötet 129. szám 181. 4 A levél fogalmazványa Pest, 1848. augusztus 17. latin Pécsi Püspöki Levéltár 1848/1701

7


A fenti általános jellegű politikai megfontoláshoz még egy fontos gyakorlati jellegű is társul Scitovszky szerint. Ennek értelmében a zágrábi egyházmegye – az esztergomi főegyházmegyét nem számítva – kiterjedését, egyházközségeinek, papjainak és híveinek számát tekintve a legnagyobb, hiszen 343 egyházközséget, 800 papot és 756.900 hívőt számlál. Muraköz kiválása érthető aggodalmat jelenthet, hiszen 22 egyházközséget és hozzávetőleg 56.000 hívőt érint. Ezzel egyidejűleg azonban csökkennek az egyháziak taníttatásának terhei, ami káplánokkal együtt mintegy 40 személyt érint. A zágrábi püspökség megszabadulna attól a gondtól is, hogy magyar anyanyelvű klerikusokat biztosítson a Muraközben. Erre pedig minden bizonnyal egyre nagyobb szükség lenne, mivel a közigazgatásilag Magyarországhoz tartozó területen a magyar nyelv ismerete nélkülözhetetlen. A pécsi püspök levele záró soraiban, vállalt feladatának sikeres teljesítése érdekében, határozottan kéri püspök társát, hogy - megfontolva a fenti és esetleg más felmerülő érveket - a lehető legrövidebb időn belül közölje vele azokat az indokokat, „amelyek a zágrábi püspökség részéről elfogadhatatlannak tűnnek a magyar nemzetnek ezen, már többször kinyilvánított vágyával kapcsolatosan.” 1848. augusztus 31-én, épp azon a napon, amikor tulajdonképpen megindul Jelačić horvát bán támadása Magyarország ellen, hisz ekkor szállják meg horvát határőrök és népfelkelők Fiumét és a Tengermelléket, kelt Eötvös utolsó, sürgető hangú levele az ügyben5. „A napról napra gyorsabban kifejlő körülmények” megkövetelik Muraköznek a zágrábitól a szombathelyi egyházmegyéhez való mielőbbi csatolását. Ebben a helyzetben Scitovszky elsődleges feladatául tűzi ki, hogy „azon ügyet hová hamarább befejezni iparkodjék.” Jelačić horvát bán csapatai 1848. szeptember 11-én Varasdnál léptek a szorosan vett Magyarország földjére és harc nélkül foglalták el Muraközt.6 A bán egy rendelettel a területet Horvátországhoz csatolta. Simunčić, Varasd megyei alispán a Jelačić által kinevezett biztos, szeptember 18-ára Csáktornyára gyűlést hívott össze. Itt deklarálta Muraköz Horvátországhoz csatolását, a lakosságot pedig a bánnak való engedelmességre és magyarellenes fölkelésre szólította fel. Eötvös József miniszter, majd a Batthyány-kormány szeptemberi lemondása után – a magyar honvédség Jelačić felett aratott pákozdi diadalát követően – a végrehajtó hatalmat gyakorló, Országos Honvédelmi Bizottmány október 14-én a hazaárulással vádolt Haulik György zágrábi püspök magyarországi egyházi javainak zár alá 5 A felzeten: 4361/925. c. Pécsi Püspöknek Pécsi Püspöki Levéltár 1848/1701 6 Jellačić hadműveleteiről legújabban: Hermann Róbert: A drávai hadtest hadműveleti naplója. Hadtörténelmi tanulmányok. (Zalai Gyűjtemény 36/I.) Zalaegerszeg, 1995. 165-210. Idézi: Molnár 1998. 293.

8


helyezését deklarálta.7 Ugyanakkor egy a Vallás és Közoktatási Minisztériumnak küldött utasításában Kossuth Lajos, mint elnök, elrendelte a „Muraköznek a zágrábi püspöki hatóság alóli kikebelezése, és a szombathelyi püspökséghez leendő kapcsolása tárgyában tett intézkedéseit haladék nélkül foganatba vétetni.” 8 Az Eötvös lemondása után a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium ügyeit tovább vivő Szász Károly államtitkár október 15. keltezésű levelében fordul a pécsi püspökhöz. Itt, hivatkozva az Országos Honvédelmi Bizottmány fent idézett utasítására, jelzi Scitovszkynak, hogy a témával kapcsolatban, a mielőbbi megvalósítás érdekében, ugyan ezen a napon Hám János prímásnak és Nádasdy Ferenc kalocsai érseknek is levelet küldött9. A „rögtöni intézkedést az ország tudva lévő körülményei szükségkép megkívánják.” Ahhoz azonban, hogy az ehhez szükséges hivatalos iratokat, hangsúlyozottan utólag, mind az Uralkodónak, mind pedig a Római Szentszéknek fel lehessen terjeszteni, „Nagy Méltóságod ezennel megkerestetik, hogy […]megbízása folytán mind azt, ami a szabályszerű kikebelezés eszközlésére szükséges, azonnal elkészíteni, s ide bemutatni szíveskedjék.” Az elkészült jelentéseket pedig majd a prímásnak és a kalocsai érseknek továbbítja a minisztérium, azzal a céllal, hogy ők, az előírásos utat követve, erre épülő folyamodványaikat a királynak és Rómának el tudják készíteni és felküldjék. A hivatalos sürgetés nyomán szinte azonnal, október 19. dátumú latin nyelvű levélben10 fordul a pécsi püspök Haulikhoz. A dokumentum elején hivatkozva a fent említett felszólításra, elkerülhetetlennek tartja a Muraköz átcsatolását a szombathelyi püspökséghez. Mivel úgy látja, hogy az ügy fordulóponthoz érkezett, határozottan kéri püspöktársát, hogy a lehető leghamarabb értesítse őt álláspontjáról. A helyzet egyértelművé tétele érdekében Scitovszky saját véleményét is röviden tudatja a címzettel. Ennek értelmében a fennálló viszonyok között a Muraközben élők érdekeit szem előtt tartva, hivatalos rendezésig a területet vikáriusként a szombathelyi püspöknek kell átengedni. A végrehajtás lehetséges menetéről kéri, hogy nyilatkozzék Haulik. Ugyanezen a napon ír Scitovszky Balassa Gábor szombathelyi püspöknek is a kérdés kapcsán.11 Mint az ügy kormánybiztosa jelzi püspöktársának, hogy – egy utóbb válasz nélkül maradt levelet – már augusztus 17-én küldött a zágrábi püspöknek a 7 K ossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. (Kossuth Lajos Összes Munkái XIII.) Sajtó alá rendezte Barta István) Bp., 1952. 1. köt. 198.; Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-49-ben. Bp., 1952. 1. köt. 159-160. Idézi: Molnár 1998. 316. 8 A másolat felzetén az eredeti ügyiratszám: 5518/1094 c. Dátum Budapest, 1848. október 14. Lelőhely: Pécsi Püspöki Levéltár 1848/2002 9 A felzeten Pécsi Püspöknek eredeti tisztázat Lelőhely: Pécsi Püspöki Levéltár 1848/2002 10 A felzeten: Haulik György méltóságos zágrábi püspöknek 1848. október 19. latin eredeti tisztázat 1848/2002. 11 A felzeten Balassa Gábor Szombathelyi Püspöknek eredeti tisztázat 1848. október 19. Lelőhely: Pécsi Püspöki Levéltár 1848/2204

9


Muraközt illetően. Erre nem érkezett semmilyen reakció, ugyanakkor a hivatalos sürgetés mellett, maga is belátja, hogy a fennálló viszonyok között e régi óhaj teljesülése halaszthatatlanná vált. Jelzi Scitovszky azt, hogy határidőt adott a zágrábi püspöknek arra, hogy – addig is, amíg a Muraköznek a szombathelyi püspökséghez való szabályos átcsatolása az Uralkodónál és a Pápánál meg nem történik – a területet Balassa joghatósága alá vikáriusi jogkörrel (jure vicarius) átengedje. Ezt a javaslatát arra az egyházban élő szokásra alapozza, hogy „Salus alterius sit suprema lex!” [A felebarátod üdve legyen a legfőbb törvény]. A konkrét esetben ez azt jelenti, hogy a muraközi hívek üdvét az szolgálná igazán, ha a kerületet jelenlegi főpapjuk joghatósága alól kivéve, a megye határán fekvő, szomszéd püspök joghatósága alá bocsátanák. Annak pontos indoklását, hogy a veszprémi és szombathelyi püspökség közül miért az utóbbit támogatja, a levél írója egy későbbi alkalomra ígéri. Scitovszky arról is biztosítja püspök társát, hogy e kérdés eldöntése után meg lesz az a joga, hogy az ájtatos alapítványok és a papneveléshez szükséges költségek kapcsán észrevételeit és követeléseit megtehesse. Hosszú hallgatás után érkezik meg Haulik latin nyelvű válasza Scitovszkynak november 3-án.12 Ebben először arról ír, hogy Muraköz leválasztását először a székes káptalannal, majd a konzisztóriummal megtárgyalta, és önnön lelkében is komoly vizsgálódásnak vetette alá. Mindezek után elutasítja a kérést, mivel az egyházmegyék összevonásánál, az egyház számára mindig a hívek örök üdvösségének szolgálata volt a legfőbb. Haulik az álláspontja melletti érvelés során több ponton is reflektál Scitovszky augusztus 17. és október 19. leveleinek argumentációjára. Először is cáfolja, hogy szükséges és nélkülözhetetlen lenne, hogy a polgári közigazgatásban Zala megyéhez, és így a szorosabban vett Magyarországhoz, tartozó Muraköznek egyházilag is egy erre a területre eső egyházmegyéhez kellene tartoznia. Szavai szerint gyakran helyeznek független kerületeket, vagy valamely tartomány független részeit egyetlen püspök joghatósága alá, az adott terület polgári közigazgatására való tekintet nélkül. Ez a helyzet Európa számos országában, sőt magában a pécsi egyházmegyében is, ahol a Szalavóniához tartozó valpói kerületet kívánják a hívek épp a zágrábi püspökséghez átcsatolni. (Folytatjuk) (A tanulmány első közlés. Sarnyai Csaba Máté PhD. egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem, Szabadbölcsészet Tanszék Budapest)

12 Latin eredeti tisztázat Zágráb, 1848. november 3. Lelőhely: Pécsi Püspöki Levéltár 1848/2204

10


FORTUNA HUNGARORUM Matuska Márton

Rá ne lépjünk a gyűlölködés útjára December ötödike Gyásznapjaink December ötödike soha el nem feledhető dátum. Be fog kerülni, már be is került a magyar gyásznapok közé. Ezen a napon zajlott le édes anyaországunkban az a gyalázatos esemény, melynek során az ország lakosságának zöme nem ment el voksát leadni a határon kívül, az utódállamokban élő magyarok mellett, hogy magyar állampolgárságot kaphassunk. Sokan és sokféleképpen értékelték már a 2004. december ötödikén lezajlott magyarországi népszavazást. Sovány vigasz, hogy akik elmentek, azoknak többsége támogatta a kezdeményezést. A legtöbb elemző, de az istenadta nép zöme is bevett egy csalit és igen rossz következtetésre jutott: elfogadták azt a felkínált következtetést, hogy az anyaországi magyarok megtagadtak bennünket, határon túlélőket. Innen már csak egy tyúklépés volt a következő, téves magatartás kikövetkeztetése: tagadjuk meg mi is őket! Kevesen jöttek rá a helyes következtetésre. Nevezetesen arra, hogy akik a sikeres népszavazás elleni kampányukban hazudtak reggel, hazudtak délben, hazudtak este, azok éppen ezt tartják sikerüknek: hatalmas éket vertek közénk. Ők, a hazugok pedig tovább folytatták, még mindig folytatják ártalmas tevékenységüket. Talán senki sem írta le, hogy mi, határon túl élő magyarok is elkövetünk ilyen vétket. Többek között – vagy talán elsősorban – mi, délvidékiek mondhatjuk ezt el magunkról. Vagy elfelejtettük volna, hogy közöttünk hányan akadtak, akik a „boldog titói korban” azt mondtuk, hogy mi elsősorban jugoszlávok, s csak azután vagyunk magyarok? A más régiók magyarjai majd megfogalmazzák a maguk szégyenét, ha szükségesnek tartják. A december ötödikei esemény értékelése megkívánja, hogy történelmi múltunk gyásznapjai közül felelevenítsük némelyeknek az emlékét, majd próbáljuk meg a többi mellé helyezni ezt a legutolsót. Már maga az a tény, hogy a környező államok kivétel nélkül mindegyike megadta az anyaországi állampolgárságot a saját, külhonban élő nemzettársainak, minden népszavazás nélkül, minősíti az 1990-ben megtörtént rendszerváltás utáni magyar

11


A Trianon palota külpolitikát, de ennek az egész eseménynek a kissé részletesebb elemzését nem itt, hanem majd alább fogjuk végezni. A történelmi, felületes visszatekintést pedig csupán azért végezzük, hogy a december ötödikén megesetteket is történelmi távlatba helyezzük. Tesszük ezt azzal a szándékkal – mondjuk ezt ki már itt, az írás elején –, hogy rávilágítsunk: nekünk, az utódállamokban, vagy szerte a világban bárhol élő magyaroknak nem magyarországi nemzettársainkkal van gondunk, hanem némely politikussal és politikai párttal, vagy inkább talán hatalmi központtal, politikai erővel, amelybe akár pénzdiktátorokat is érthetünk, akikkel legalább akkora a gondja a Magyarországon élő népnek – magyaroknak és nem magyaroknak –, mint nekünk, külhoni magyaroknak. Bizonyos vonatkozásban még nagyobb is, hiszen – csak példának említsük – a szlovéniai magyarok gazdasági helyzete kétségtelenül sokkal jobb, mint az anyaországiaké. Minden nemzetnek vannak gyásznapjai. Hogy csak a hozzánk, délvidéki magyarokhoz legközelebb álló nemzetek közül egyet, a szerbet említsük. Nekik van olyan gyásznapjuk, amelyre mi magyarok is emlékszünk. Mi rigómezei csata és vereség napjaként ismerjük, ők pedig kosovska bitka, vagy költői nyelven kosovski

12


boj néven emlegetik. Kettő is van belőle. Az első 1389. június 4-én zajlott le. A középkori szerb állam ekkor, a csatával együtt elveszítette függetlenségét, annak ellenére, hogy egy bátor szerb, ravasz fogással bejutott a szultán sátrába és megölte. A másik vesztes csata jó fél évszázaddal később esett meg, s ebben részt vett a mi Hunyadi Jánosunk is. Ennek dátuma 1448. október 16–18. A mai generációk számára az időben hozzánk legközelebb eső nagy gyásznapunk: június negyedike, a nagyon emlékezetesek közé tartozik, de kevéssé emlékszünk rá. (Az 1956-os események idejéből általában nem a felkelés letörésének napjára szoktunk emlékezni, hanem elsősorban azokra a napokra, amelyek a szovjet megszállás megszűntének reményében teltek el.) Az említett júniusi napon íratták alá velünk a Párizs melletti Versailles helységben álló, Nagy-Trianon néven ismert palotában az első világháborút részünkről lezáró okmányt, amelyet a győztesek békeszerződésnek szántak és mondtak. Mi diktátumnak nevezzük, s a győztesek történészei sem vonják kétségbe szóhasználatunk indokoltságát, hiszen a „béketárgyaláson” a magyar képviselők lényegében nem is vehettek részt. Az volt a feladatuk, hogy annak befejeztével aláírják az elébük tárt szöveget. E szövegen felismerhető a győztesekre jellemző minden rossz jegy: a legyőzöttek jogainak indokolatlan korlátozása, országának mérhetetlen csonkítása, megalázási szándéka, kirablása. A legyőzöttet tulajdonképpen kiszolgáltattták a győztesek kénye-kedvének, valójában akár meg is lehet semmisíteni. A két világháború közötti időben még igen sokat emlegettük ezt a napot, jórészt azon oknál fogva, hogy az európai államok közül Magyarországot olyan súlyosan bűntették a győztesek, mint egyetlen más államot sem. Területéből még Ausztria is kapott jutalmat. Az az ország, amelynek császára – Ferenc József, a magyar miniszter, gróf Tisza István kezdeti ellenkezése ellenére megírta a világháború kezdetét jelentő hadüzenetet Szerbiának. „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam.” Nem beszélve a környező többi államról, amelyeknek egyike – Románia – többet kapott Magyarországból, mint amennyi a magyaroknak megmaradt belőle. Szerbia pedig, amelynek külpolitikája bizonyítottan közvetlenül szervezte a szarajevói merényletet az Osztrák-Magyar Birodalom trónörököse ellen – amely merénylet végül casus belliként szolgált a nagy világégés kezdéséhez – szintén jókora területtel lett jutalmazva Magyarország kárára. A második világháború után el akarták velünk feledtetni ezt a napot, azért emlékszünk már rá oly kevéssé. Csak az utóbbi két évtizedben kezdjük ismét visszahozni a köztudatba. Gyásznapjaink közül kettő maradt meg leginkább az emlékezetünkben. Október hatodika és augusztus 26-a. Az előbbiről szinte minden magyar tudja, hogy 1849ben ezen a napon végezték ki Aradon a szabadságharc tizenhárom vezérét. Még azt is tudjuk, hogy nem is voltak mindannyian magyar nemzetiségűek, mégis magyar hős lett belőlük. Egyikük éppen büszke szerb volt, Damjanich János. Oly büszke, hogy törött lábbal, de katonához méltó keménységgel állt a bitófa alá, s ott még arra is volt

13


gondja, hogy a hóhért óvatosságra intse. Nem a törött lába, hanem a szakálla miatt! Arra intette a pribéket, össze ne kuszálja. Nem szoktunk megemlékezni az október hatodikát közvetlenül megelőző másik gyásznapról, augusztus tizenharmadikáról, a világosi fegyverletétel dátumáról, nyilván a két nap közelsége miatt, s amiatt, hogy Haynau tábornok, a brescicai hiéna néven ismert osztrák császári főmegbízott csak valamivel e nap után kezdte meg hóhéri munkáját. A korábbi idők nagy gyásznapjai közül – így visszafelé haladva – a második, a mohácsi csata napja következik a sorban, amelyre sokan emlékezünk. 1526. augusztus 26-a. A középkori Magyarország utolsó napjának is nevezhetjük. Odaveszett ekkor maga a király – II. Lajos –, Tomori Pál hadvezér és kalocsai érsek, meg az ország színe-java. Nem sokkal utána az ország több régióra szakadt, amelyek időnként egymás ellen hadakoztak, s veszélybe került akkor is – akárcsak napjainkban – az egységes magyar nemzettudat. Az Erdélyi Fejedelemség önálló nemzetpolitikát folytatott, de jórészt a török szultán által megszabott korlátok között. Nem kevés alkalommal a fejedelmi hadak a szultán szolgálatában küzdöttek az európai keresztény hadak ellen, amelyek között magyar seregtestek is voltak bőven. Ebben a korban, a hódoltsági területek határán olyan főnemeseink védték az országot, mint a Zrínyiek és rokonaik. Akik közül némelyek a török elleni harcban véreztek el, mások meg az osztrák elnyomás elleni közdelemben. A bécsi császár szolgálatában olyan magyarok is álltak, mint Hadik András. S olyan főnemesek küzdöttek a császár uralma ellen, mint a Rákócziak. Még korábbi időből, jól emlékezetünkbe vésve őrizzük a tatárok elleni katasztrófa emlékét. Helyszínét és évét még csak-csak megmondjuk: a muhi puszta, 1241, de napját már csak kevesen tudják emlékezetből felidézni. Akkor is egy, a fél világot uraló nagyhatalom állt velünk szemben, Batu kán, a tatárok vezére. Amíg a tatár velünk foglalkozott, addig Európa szerencsésebb része szurkolt, és örült, hogy a hódító nálunk megakadt. Mi meg majdnem elvéreztünk. Akkor is odaveszett az országvezetők sokasága, de megmaradt a király, IV. Béla. S ő újjáépítette az országot, pedig futnia kellett e csata után, szinte védtelenül, és néha még éhezve is egészen a dalmáciai Trau (Trogir) városáig, ahol még szintén nem érezhette magát biztonságban, olyannyira, hogy a közelben felszerelt hajók álltak készenlétben arra az esetre, ha a tatár odáig tudja követni. A sok, kisebb-nagyobb gyásznap között szinte önkényesen válogatva utoljára említjük az egyik legrégebbit, amelyet a honfoglalás után éltünk át. Ami ekkor lezajlott az nem magyar hon területén esett meg velünk, hanem idegenben, a németországi Augsburg közelében, a Lech folyó mellett, ezért Lech-mezei csataként tartja számon az írott történelem és a nemzeti emlékezet. Itt veszítették el utolsó csatájukat a kalandozó magyar őseink Lél – másként Lehel – vezér és társai: Bulcsu

14


és Sur, az ellenük összefogó nyugatiaktól. Minek következtében sok magyar lelte ott halálát, az említetteket pedig Henrik bajor herceg Regensburgban felakasztatta.

Valóság, legenda, költészet Tanulságos végignézni, mit emlegetünk e gyásznapokkal összefüggésben akár mint történelmi tényt, akár mint a gyász elviselhetőségét segítő legendát. Ez utolsóként említett Lech-mezei csatáról mi azt a legendát idézzük, mely szerint Lehel vezér, kivégzése előtt utolsó kívánságként azt óhajtotta, hogy még egyszer belefújhasson az ökörszarvból készült nevezetes riadókürtjébe. A győztes „Konrád császár” eleget tett az óhajnak, ám Lehel, miután előhúzta kürtjét, abba nem belefújt, hanem fejbe sújtotta vele „Konrádot”, hogy az – ősi magyar hit szerint, mivel legyőzöttjeként előtte megy a túlvilágra – szolgája legyen ott. Az eset „bizonyítéka”, hogy a kürtből e halálos csapás következtében letörött egy darabka. A tény ezzel szemben az, hogy Lehelt nem Konrád császár, hanem – mint említettük – Henrik bajor herceg akasztatta föl. A legenda a csúfság elviselését könnyítette számunkra. A túlélést segítette. A többi gyásznap káros következményeinek elviselését is hasonló, lélekgyógyító eszközök alkalmazása tette lehetővé. Mohácsi országvesztésünk fájdalmát például. Kisfaludy Károly Mohács című versében – néhány verssor idézésével szemléltetve – így: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” A bölcs költőnek van mersze kimondani, hogy „Nem! Nem az ellenség, ön-fia vágta sebét. Gyászemlékű vidék! Mi sok ínség kútfeje lettél: Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.” Majd néhány sorral alább: „Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor, S Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá!” Verse végén azonban jön a lélekszabadító biztatás: „Új nap fényle reánk annyi veszélyek után, Él magyar, áll Buda még! A múlt csak példa legyen most. S égve honért bizton nézzen előre szemünk, És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, Nemzeti nagylétünk hajdani sírja, Mohács!”

15


Nem tehetjük meg, hogy gyásznapjaink keletkezési okának elemzése, illetve hát hibáink magunk előtt való beismerése nélkül, csupán másokat okolva próbáljuk meg értékelni történelmi vereségeinket. Képzeljük el, mekkora tömeget, hadsereget tudott volna maga mögé állítani Kossuth Lajos, ha szabad parasztok helyett csupa jogfosztott jobbágyokra kellett volna támaszkodnia. S gondoljuk el, mekkora, és milyen elszánt hadserege lett volna Tomori Pálnak, ha Dózsa és parasztjai, meg az általuk lemészárolt urak nem az egymásközti leszámolásban véreznek el, hanem megérik a mohácsi ütközetet és ott, a törökkel vívott csatában hősködhetnek? A Dózsa-féle parasztlázadás és a mohácsi csata között mindössze bő évtized telt el. Az ország nem tudta még pótolni a parasztlázadás vérveszteségét sem, nem hogy a társadalmi békét sikerült volna helyreállítani urak és szegények között. Nem túl régen Andrásfalvy Bertalan foglalkozott azzal a kérdéssel, mennyivel járultunk hozzá türténelmi vereségeinkhez. A trianoni vereséghez például, a parasztfelkelés idején elkövetett hasonló cselekedeteinkkel. Cikkében, többek között azt bizonygatja, hogy a Dózsa kezére adott sereg alkalmas volt arra, hogy a pápa által meghirdetett, török elleni, új keresztes hadjárat egy újabb, 1456-ban, a Nándorfehérvárnál látott diadal lehetőségét vetítette előre. A jövedelmüket féltők azonban nem akarták háborúba engedni a küzdeni kész nincsteleneket s emiatt támadt a parasztfelkelés. Lényegében így látta ezt Ady is, amikor azt énekelte: „Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni / Kaszás népemmel...” Csakugyan jó lett volna szóba állni a huszadik száza elején a nincstelen magyar tömegekkel. Hogy ne tántorogjanak már annyian Amerikába.

Büntetés? Ma már ismerjük, milyen idegenkezűség, nagyhatalmi háttérmunka kellett ahhoz, hogy 1917-ben, a háborúban álló, forrongó Oroszországban a lenini hatalom kiteljesedjen. Nem csekély munka volt ez! A beavatatlanok nem is értették, hogyan alakulhatott úgy a cárizmus és a cár sorsa, ahogyan megtörtént, ahogyan kifejlődött a bolsevista rendszer. Milliók feláldozásával, s milliók világgá üldözésével. Az egyszerű emberek így magyarázták a történteket: Mindez Isten büntetése, mert az emberek gonoszul viselkedtek. S ha jól belegondolunk, csakugyan van ráció ebben az irracionális megfogalmazásban. Hát értette az orosz főnemes, mi baja van a muzsiknak? Aztán, hogy a muzsikok és a proletárok milliói, bolsevista agyfertőzésben kivégezték előbb a cárt családostól, majd a főnemeseket likvidálta az országból, végül eljutott odáig, hogy önmagára is sor került, s vitték a gulágra. Egymást vitték. A „kaszás néppel” Ady korában sem, de a huszadik század első felében sem akart szóba állni a nagyuraink zöme. A földreform valójában sosem lett a magyar társadalomban végrehajtva. A kommunista rendszerben, vagyonelkobzás keretében végrehajtott kisajátítás ugyanis nem a társadalom javát szolgálta, hanem

16


Rákosi Mátyás

a kommunisták hatalmát erősítette csupán. Negyven esztendőre. Rosszul jártak a nagybirtokosok, mert ők is nincstelenekké váltak, és megalázottakká; ezt követően az a földtulajdonos sem rendelkezett már a vagyonával, aki példásan gazdálkodott, emberségesen bánt a nála dolgozókkal, gyarapította az országot, annak hírnevét és a népét. Rosszul jártak azok a korábbi nincstelenek is, akik kaptak földet, de mindössze néhány esztendőre csupán, utána pedig maguk is kulákká meg zsíros paraszttá lettek minősítve, mert nem akaródzott nekik önként belépni a hatalom által kreált szövetkezetbe, amely lényegében nem is a parasztok szövetkezete volt, hanem kolhoz és szofhoz, amitől rettegett nagy- és törpebirtokos egyaránt, de még az agrárproletárok nagy része is. Nem ilyen lovat akartam – mondhatta a földreformra sóvárgó egész magyar agrárnépesség, s vele együtt a fölvilágosult írk és polgárok tábora. Mennyivel kevésbé lett volna sérülékeny a magyar társadalom a Rákosiféle rendszerváltásban, ha a kommunista propaganda nem talál olyan termékeny talajra, amilyen a földreformra évszázadokon át váró falusi lakosságban kifejlődött a várakozás hosszú ideje alatt?! Végül a földreformból az lett, hogy minden magyar földnélkülivé vált. És gyára sem volt már senkinek régen. De még asztalosműhelye és szatócsboltja is csak alig valakinek. Aztán, 1956-ban betelt a pohár. A magyar nép fölkelt a megszállók ellen, akik ezt a hatalmas csalást kieszelték, hogy a reform

17


Nikolae Caucescu

ígéretében mindenkitől mindent elvettek. A nagyhatalmak meg a háttérben szépen megbeszélték, hogy Magyarország sorsa e felkelés ellenére is úgy fog alakulni, ahogyan azt Jaltán, Potsdamban korábban megbeszélték: szovjet befolyási övezet lesz továbbra is. Nyöghette az ország az igáját. A határon túli magyarok pedig a magukét. Felvidékről kitelepítés, Kárpátalján málenkij rabot, Erdélyben Ceauescu és falurombolás, Délvidéken felszabadításnak nevezett magyarirtás. Ilyen tapasztalatok után jön az ötlet, hogy a magyar nemzet úgy is egyesülhet, hogy nem követel határmódosítást. Amitől úgy félnek az egykori Magyarország testéből támad és felhízott környező országok, mint ördög a szenteltvíztől. Az egyesüléshez – többek között – az is kell, hogy az anyaország állampolgárságot adjon a határain kívül élő nemzettestvéreknek. Egyik környező állam sem ellenezheti, ha nem is tetszik neki. Hogyan lehet ezt mégis megakadályozni? Olyan magyar politikusok és pártok révén, akik és amelyek egymásra uszítják a magyarokat. A határon kívülieket a belül lévőkkal. Elképzelhető-e, hogy a népszavazás idején uralkodó magyar politikai pártok

18


vezetői nem tudták, hogy hazudnak? Amikor a szavazás sikere ellen politizálnak. Államköltségen járják az országot és győzögetik a magyar állampolgárokat, hogy ez a magyar nyugdíjasok kenyerét fogja megfelezni. A munkában lévőket, hogy a munkájuk elvesztésével fog járni. Elveszítik a betegbiztosítási jogaikat. Az összes magyar állampolgárt, hogy a beáramló idegenek fognak eluralkodni az országban. Elképzelhető ugyan, de képtelenség, hogy ne tudták volna, mit cselekszenek. Aki mégis ilyesmit mond, az vagy tudatosan félre vezeti a magyarországi szavazópolgárokat, vagy korlátolt. Hazudik vagy buta. Hazudtunk délben, hazudtunk... mondta nem sokkal később egyikük. Miért mondta? Más kérdések feltevése után talán megközelíthetjük a választ. Miért privatizálta el a nemzet vagyonát? Ez a politikus és az ő pártja, meg az, amely mindig mellette szavazott. Miért varratott az ország nyakába akkora adósságot, hogy jó fél évtizede az államcsőd fenyegeti Magyarországot? Miért tétette tönkre Magyarország iskolarendszerét, amelyet sok országban példásnak tartottak? Miért rombolta le az egészségvédő intézményrendszert? Miért lehetetlenítette el az önkormányzatok önkormányzását? Miért adta idegen kézre az ország közlekedését? Miért nem törődik az ország katasztrofális demográfiai helyzetével? Van még kérdés? Van! Válasz is van. Az ilyen politikus – politikusok, pártok, pénzemberek stb. hada – tudatosan ügyködik az ország tönkretételén. Újabb kérdés: Ha egy ilyen politikus, politikai párt, pénzember, minket – magyarországiakat és határon túli magyarokat – egymásnak ugraszt, akkor nekünk át kell harapni egymás torkát? Meg kell tagadnia a marosvásárhelyi magyarnak a budapestit? Az újvidékinek a debrecenit? A nagyszüllősinek a pozsonyit? És viszont. Hát hiszen ez volt ennek a politikusnak, ezeknek a politikusoknak, ezeknek a pártoknak, pénzembereknek a feltett szándéka! Hogy elorozzák tőlünk az országot, az együvé tartozásunk tudatát, és uralkodhassanak felettünk. Mi meg – balgák – felültünk neki? Nekik? Na nem! Átlátunk a szitán. Csak egy kis időbe telik, amíg meg merjük fogalmazni, hogy ekkora gazemberséget mer valaki elkövetni. S még egy kis idő, amíg le is írjuk, amire rájöttünk. Ők majd nem fognak csodálkozni, hogy egymásra rontunk, hiszen ezt bekalkulálhatják. Csak egy újabb Leninnel nem számolnak, aki majd szépen sorra veszi őket is meg minket is. Akinek tetteit kései utódaink Isten büntetésének

19


fogják majd vélni. Hacsak... Sok időnkbe meg erőnkbe telik, amíg gonosz cselekedeteik következményeit kiheverjük. Erős összefogással. Forrás: (Aracs, 2010. március 15., 1. szám)

20


Balázs Kovács Sándor

Bűn és büntetés - A presbitérium és a világi vezetés bíráskodása a dél-baranyai magyar falvakban 2.rész

Férfiak, nők, gyermekek egyformán loptak. A nők általában aprójószágot (lúd, réce, csirke), élelmiszert (kenyér, káposzta, hagyma, tök), ágyi ruhát, nyers vásznat loptak. A gyerekek listája is igen sokszínű: hal, bor, só, fokhagyma, réce, méz, tyúk, tehénbőr, kesztyű, zab, pénz stb. A tettesek közül több esetben pásztorok, főleg bojtárok követték a bűncselekményt, ők is szinte mindent elvittek: libát, tyúkot, sertést, szénát, fát, bort, lepedőt, vánkost, kötelet, szalmazsákot, sajtárt, stb. A lopás mellett orgazdaságot is gyakran elkövettek, melyet szintén büntettek. A lopási esetekben fordultak elő a legsúlyosabb büntetések is: az eltérő mennyiségű, férfiak esetében pálca (3-24 között), nők esetében korbács (3-12 között), gyermekek esetében vesszőcsapások (3-8 között). A büntetés eszközei közül a verés mellől általában nem hiányzott a súlyos nyilvános megszégyenítés: a kaloda, a pellengérre állítás, az „áristom”, sőt előfordult a faluból való kivezettetés, kitiltás is, mint végső eszköz. “A Versengő és egymástól külön lakó házastársakat, mihelyt az Eklésia elöljárói észre veszik, mindjárt a kurátor, vagy más tisztes személy által őket az egymással való megbékéllésre, s együtt lakásra intik, s kérik, ha ilyetén egyszeri, vagy kétszeri megintésre sem engedelmeskednek, akkor kényszeríttetnek a parochiális háznál tartani szokott eklésiai gyülésben való megjelenésre, a holott a prédikátor és az előljárók, mind az Isten beszédekből, mind a józan okosságból, mind a Királyi parantsolatokból vett okokkal igyekeznek őket öszve békéltetni: el sem is kivánják őket (a Tttes és Ns. Vármegye busítására) magok elől bocsátani, míg a kívánt békességre nem lépnek és ezt külső jellel kezeiknek egymásnak való nyújtásával s egymást megkövetésekkel meg nem bizonyítják. E meg lévén, inti s kötelezi őket a prédikátor egymásnak tiszta szeretetére a házasságok idején tett esküvésekről mindenkori megemlékezésre, azon dolgoknak s szóknak eltávoztatásokra, melyekkel egymást fel ingerelhetnék, kiválóképen inti őket az együtt és egymásért való imádkozásra, mind a magános házaknál való, mind a közönséges Isteni tiszteleteknek gyakorlására.” Az ilyen jellegű békéltetés sok esetben szép eredményt hozott, ha azonban többszöri alkalommal sem egyeztek meg, kiadták a peres feleknek az “elválhatást kereshető levelet”.

21


Csúzán a férj hidegsége, férfiúi tehetetlensége valamint napa kegyetlenkedése miatt, Józan Lajos felesége, Eszter végleg el szeretett volna válni férjétől, és visszaköltözni szüleihez. Ügyük a községi bíró elé került, aki csendes együttélésre biztatta őket, de a biztatás sikertelen volt. Az ügy a járásbéli főszolgabíróhoz ment tovább. A főszolgabíró polgári hatalommal a fiatalasszonyt a férjéhez való visszatérésre kényszerítette. A kényszerű együttélés azonban nem tartott sokáig, a menyecske ismét visszatért az atyai házhoz. A bonyolult házassági ügy ekkor került a presbitérium elé. A presbiterek véleménye szerint Józan András nagyon szigorú a menyével, és nem hiba nélküli. A menyecske viszont nagy szabadságot akar magának, napának, férjének nem akar engedelmeskedni, emiatt dorgálást érdemel. A fiatalasszony ezek után minden jóra kötelezte magát. A presbitériumhoz fordult panasszal ifj. Pasza János is, mivel a felesége iszik. Az asszony italozását ő nem hajlandó eltűrni, és elbocsátja őt. Az asszony viszont kegyetlenkedéssel vádolta férjét. A presbitérium mindkét felet meghallgatta, s úgy döntött, hogy az asszonynak tartózkodni kell a szeszes italtól, és bűnbánatot kell tartania. A következő kényes ügy is a presbitérium elé került. Jakab József, a férj késő este barátaival együtt ivott a kocsmában. A feleségéhez, Máriához pedig Kerekes Sándor nőtlen betyár osont be addig. A fiatalasszony a sötétben arra gondolt, hogy a férje érkezett meg, de később már felismerte az idegen férfit. A baj az volt, hogy éppen benyitott a napa, és ott találta vele az idegen férfit. Kerekes erre kiugrott az ablakon és elmenekült. Természetesen a férj emiatt el akarta bocsátani feleségét. A presbitérium azonban szigorúan megfeddte kocsmai tivornyázásaiért és feslett életéért. Végül a férj visszafogadta feleségét. A 19. században a külön egyházi szervezet, a presbitérium megalakulása után is az egyházi és világi bíráskodó testület korábbi személyi összefonódása nagymértékben megmarad. A két testület illetékességi területének elkülönítése a fegyelmezés terén sem következett be. A presbitérium elé kerülő ügyek nagy része pl. veszekedés, harag, amely esetekben békéltető funkciót töltött be. Akad azonban adat arra is, hogy haragosok ügyét a falu gyűlése előtt intézték el. Az illetékesség eldöntésénél bizonytalanságot tapasztalunk a paráznaság büntetésénél is. Az esetek nagyobb részében a nem házas személyek paráznaságát a presbitérium bünteti, a nős paráznaságot pedig a bírák. Mégis gyakori, hogy a megesett leányok azután jönnek eklézsiát követni, miután a világi bíróság előtt feleltek. Van eset, hogy egyházi és világi büntetést is kirónak egyszerre. A presbitérium bizonyos esetekben az elsőfokú bíróság szerepét tölti be. Ha a vétkesek nem jelennek meg, vagy ha nem fogadják el az ítéletet az ügyet a presbitérium továbbadja a világi tanácsnak. Szembetűnő a presbitérium bíráskodási lehetőségeinek szűk volta, maguk a presbiterek és a lelkész is tudatában vannak korlátozott lehetőségeiknek. Gyakran a községi tanács segítségét kell kérniük ítéleteik végrehajtásához. Az eklézsiakövetésen kívül az intés, a figyelmeztetés és a dorgálás csak a kizárólagos eszköze. A büntetés fokozatai:

22


A csúzai református templom

négyszemközti megintés, a tanúk előtti megfeddés, a gyülekezet előtti dorgálás, ezek után az úrvacsorától, gyülekezetből való eltiltás. A református egyház legsajátosabb büntetésmódja az eklézsiakövetés, egyházkövetés. A protestáns vallások elterjedésének területein 1563 óta országszerte alkalmazták, kezdetben a házasságtörőkkel, később szinte minden egyházi és világi bűncselekmény elkövetőivel szemben, fő- vagy mellékbüntetésként. A bűnösséget a presbitérium állapította meg, és egyúttal a büntetést is kiszabta. Ez abból állt, hogy a bűnöst a templomban, istentisztelet alkalmával egy különálló székre ültették vagy szószék mellé állítva, a gyülekezetnek hátat fordítva, fekete terítővel borították be, majd a pap a bűnösségének említése mellett a szószékről bűnbocsánatra hívta fel. Ekkor hangosan és nyilvánosan meg kellett vallania bűnét, és bűnbocsánatért kellett esedeznie, mire a pap megismételve bűneit, bűnbocsánatban részesítette. A penitenciatartás idejét a bűn nagysága szabta meg. Kezdetben hosszabb ideig állott a bűnös a gyülekezeten kívül. Első ízben vétkéért egy hétig, másodízben két hétig stb. A templomi “felállás” nyilvános bűnbánat azután egy hétben, vagy három vasárnapban állapodott meg a 18. században. A múlt században már csak

23


három nap a feljárás ideje s a befogadás napja sem a vasárnap többé. Tehát az eklézsiakövetés az egyházból való időszakos kirekesztést is jelentett. A bűnös a szent helyet megközelítette, de küszöbét mindaddig át nem léphette, amíg vétkét meg nem bánta. Ott kellett állnia a jobbágyok, zsellérek, koldusok és jövevények állóhelyei mögött, akár nemes, akár „nemtelen” volt. A kirekesztettség nyomasztó élmény lehetett: az ajtóban álldogálót az egész falu szemügyre vehette, így bűne nem maradhatott titokban. Ebben különbözött a gyónástól, amelyről csak a pap és a vétkes tudott. A katolikus pap a halálos vétkekért sem adhatta a világi hatóságok kezébe a gyónót, a reformátusok viszont súlyos vétkekért a világi törvényszék kezébe kerültek. A községi tanács által kiszabott büntetések végrehajtásának egyik módja a fogdába, „áristomba” zárás volt, amelyet a vallomásokban „árestálásként” is emlegetnek. Az áristom a községházán volt. Ebbe csukták be átmenetileg azokat az elfogott csavargókat, szökött katonákat és más gyanús személyeket, akiket azután az úriszék áristomába kísértek. Ugyancsak ide csukták azokat a falubelieket is, akiket a helyi elöljáróság ítélt fogságra. Az ilyen fogság általában 1-2 napig tartott. Hosszabb időre a helyi ítélet alapján be sem csukhattak senkit, de nem is lett volna értelme a huzamosabb bezárásnak, hiszen csak gondot okozott volna az árestálásnak, tehát

Egykori áristom

24


erkölcsi büntetésnek számított. Ez magyarázza, hogy valakit két órai áristomra ítélték. Tökéletesen elég volt a két óra is, hiszen a falu népe előtt ugyanúgy kellett szégyenkeznie az árestáltnak, mintha napokra csukták volna be. A tömlöcbe való kényszerű belépés, az árestálás ténye volt a döntő. Ez számított nevelő célzatú cselekedetnek. A falu vezetése által kiszabott leggyakoribb büntetés a „megcsapatás”, a pálcaés korbácsütés volt. A vétkesek megveretésétől, a testi büntetéstől erkölcsi javulást vártak. A testi fájdalomtól való félelem egyeseket valóban visszatartott a további vétkezéstől; még nagyobb jelentőségű volt azonban a megveretés megszégyenítő hatása. Így néha a kiszabott büntetés valóságos fájdalma, kínja szinte alig számottevő, inkább a deresre húzás, a veretés megszégyenítő ténye a lényeg. A bíró a vétkeseket leggyakrabban 12 vagy 14 pálcaütésekre ítélte. Az asszonyok és leányok általában 12-24 korbácsütést kaptak, ha kisebb értékeket loptak, vagy ha másokat sértve pletykáltak, nyelveskedtek. A büntetést vagy azonnal végrehajtották, vagy késleltették, esetleg felfüggesztették, és részletekben vagy egyszerre nyerte el a bűnös méltó büntetését. Ahogy írták „...a jeles ünnep megszentségtelenítése miatt büntetése: 24 óráig Kalodát, és az 24 órák alatt két ízbe 24 pálca büntetés.” A javulás reményében időnként elengedték a büntetést. „...ezt ugyan a Tanáts a Tettes Törvén Szék eliben akarván térítteni, de reménység vagyon felöle, hogy ezután meg jobitja magát.” A büntetés végrehajtásánál néha emberiességi okokból, máskor társadalmi, sejthetően „protekciós” okokból kedvezményt adtak. Ilyen ok lehetett a terhesség, a betegség, a testi gyengeség, a fiatalság, az öregség, az első alkalommal elkövetett vétség. „Testek mivoltához képest büntetéseket el vették 8. 10. 12 páltza ütésekkel..” Volt olyan eset, amikor „gyenge test alkotásukat tekintvén mintegyöjük 6 páltza ütésre rendeltettek.” Az öregség is testi büntetést elkerülő ok lehetett. Egyesek gazdagságuk, befolyásuk révén igyekeztek elkerülni a vétkükért kiszabott testi büntetést. Ha valakit egymás után többször kellett elítélni lopásért vagy egyéb vétkekért és mégsem javult meg, kitiltották a faluból. A tolvajok, orgazdák súlyos büntetéseit a parasztság is igazságosnak tartotta, sőt aktívan segített kézre keríteni a tetteseket. Kivételt képeztek azok az esetek, amelyek a földesúr tulajdonának megvédését szolgálták volna: a földesúrtól lopni nem számított erkölcstelen cselekedetnek. A lopások szenvedő alanyai általában magánosok voltak, a közösségtől való lopást ritkán merték megkockáztatni. A falu határának, terményeinek védelme minden egyes lakos legfőbb értékeinek védelme is, hisz a faluhatár biztosítja az életet, a megélhetést. A védelem meglehetősen nehéz feladat volt, mivel nagy terület megóvásáról volt szól, és azt nem könnyű bizonyítani, hogy valaki a sok, apró, nadrágszíj parcelláról nem a saját, hanem más terményét hordta haza. Éppen ezért a határ védelmére csőszöket választottak, mely bizalmi

25


Mária Terézia

állásnak számított, fontos közügy volt. Nem mindig sikerült azonban megbízható csőszöket állítani. A múltban jóval több és differenciáltabb erkölcsi törvény létezett. Az persze, hogy mi az erkölcsös és mi nem, mi ütközik törvénybe és mi nem, a történelem során nagyot változott. Régen sokkal több mindent tartottak bűnnek, törvényszegésnek, következésképpen sok mindent eszerint büntettek. Külön kategóriába tartoztak a garázdák, ezen belül pedig a részegesek és a verekedők. Ez utóbbiak lehettek „gyakori” vagy „alkalmi” verekedők. Aztán voltak a káromkodók, szitkozódók. Ismét más kategória a hit és tisztelet nélkül élők. Ezen belül külön vétség volt a templomkerülő, az ünneprontó, a szüleit meg nem becsülő, a gyermekeivel rosszul bánó. A közvélemény éber őre a közösségi értékrendszernek. Ez az „anonim tömegekből” álló hatalom mindenütt jelen van és mindenkit sújthat, mindenki fölött ítélkezik, amolyan „Isten szeme mindent lát” alapon. Félelmetes hatalma éppen abban van, hogy megfoghatatlan. Ez a névtelen hatalom természetesen nem magától alakult ki. Ebben része volt az egyházi hatóságnak, amely két értékrendet adott: jó és a rossz hosszú listáját, és ennek megtartásán szigorúan őrködött. Régebben a világi

26


hatóságok értékskálája alig különbözött az egyházétól, és hatalmával még inkább alátámasztotta az egyház által követelt rendet. A világi bíráskodás gondoskodott arról, hogy az általa felállított erkölcsi törvények megsértését megtorolják. Az egyház és a világi hatóság minden esetben együtt is működött az általuk kötelezőnek nyilvánított törvények és erkölcsi szabályok érvényesítésében. Tisztesség dolga, hogy mást igaztalanul meg nem vádolunk. A tanácsülési jegyzőkönyvekben mégis rendkívül gyakoriak azok a feljegyzések, amelyekben tolvajsággal, erkölcstelen élettel, hamissággal vádolják egymást az asszonyok, a szomszédok, a régi haragosok. A sértő gyanúsítások, becsületrontások ellen elsősorban a világi tanács előtt küzdenek az esküdtek, de az egyházi tanács előtt is békítgetnek haragosokat, egymással viszálykodókat. Nem is eredménytelenül. Legalább is igen sok ügy, alperes és felperes összecsapása végződött megbékéléssel, egymás és a közösség megkövetésével. Az elöljárók iránti tisztelet megadását a földesúr és a vármegye is megkívánta a községek népétől. Ezt szigorú büntetés terhe mellett a községi elöljáróság is komolyan vette. Sok példa van a nép és a tanácsbeliek összeütközésére, a tisztségviselőkkel szembeni jogos, vagy jogtalan vádaskodásra. Részben az esküdtek, bírák gyakori haszonszerző akciói, visszaélései szították a nép jogos elégedetlenségét, másrészt a sikeresebb életűek, jobb sorsúak iránti örökös irigység serkentett rengeteg koholt vádaskodást távol állók köréből. A szóbeszéd, pletyka nagyon szigorú: azonnal működésbe lép, mihelyt valaki olyat cselekszik, ami eltér a szabálytól. A pletyka és a szóbeszéd olyan nagy hatalom, hogy nem volt tanácsos okot adni a megszólásra. Akit megszóltak annak az értéke csökkent a falu szemében, és ezt lépten-nyomon éreztették is vele. Tárkány Szücs Ernő mutatott rá a régi értékrend eltorzulásának, a régi erkölcsi rend visszájára fordulásának eseteire. Ennek szélsőséges példája a tiszazugi méregkeverő asszonyok esete, a magzatelhajtás elharapózása, az egyke. Ez a torzult helyzet az, amikor a közvélemény „szemet húny”, a közösség már nem botránkozik meg, sőt hallgatólagosan egyet ért, holott tagjai súlyosan vétenek a régi erkölcsi törvények és szabályok ellen: veszélybe kerül az értékrend és vele együtt a falu közössége is. A paraszti közvélemény azt tartotta megvetendőnek, megbélyegzésre méltónak, ami eltért az általánosan elfogadott normáktól, attól függetlenül, hogy az önmagában erkölcsös vagy sem, esetleg éppen semleges. A megszokottól való eltérés az élet minden vonatkozásában elítélendő. Ezt bizonyítja az a magatartás, amelyet a falu a vénlánnyal és a vénlegénnyel szemben tanúsított, és amely kegyetlenségében sokszor a nyilvános megszégyenítés, a kirekesztés, a gúny mindenféle formájában megnyilvánult, pedig sokszor nem is a vénlány vagy a vénlegény volt az oka annak,

27


hogy nem élt házasságban. De mivel a házasság a falu rendje szerint természetes és megszokott állapot, ennek ellenkezőjével a falu nem tanúsít megértést. Kicsúfolásra, megvetésre, megszólásra ad alkalmat az egészséges paraszti életképesség hiánya is, a születésbeli vagy később keletkezett testi vagy szellemi fogyatékosság. Így azután a bugyuta, a szellemi vagy testi fogyatékosság beszédtéma volt a faluban, és az egészséges ember azzal a kegyetlen elégtétellel nevetett és gúnyolódott fölötte, melyet nem tud magától megtagadni, mert ez valamiképpen saját értékét tudatosítja. A paraszti közösségekben a cél megvalósítására irányuló küzdelem és törekvés az illető közösségeknek nemcsak létfeltételét jelentette, hanem olyan törvényt, mely egész életét és erkölcsi felfogását áthatja. Az egészséges paraszti közösségben a cél mindig az élet biztonságára, a létszükségletek minél teljesebb kielégítésére irányult, ezt szolgálták olyan értékek mint a szorgalom, a szolidaritás, a kitartás, a munka fegyelme. A közösségi gondolkodásmód alól a legtekintélyesebbek sem tudták kivonni magukat, de vétségük elbírálása enyhébb volt. Az eklézsiakövetés büntetésben való részesülés a polgári jogokra is kihatással lehetett, mert a viselt közfunkció elvesztését eredményezte. Aki a büntetésnek nem vetette magát alá, azt az egyháztól és – néha – egyúttal a községből is kiközösítették. E büntetési mód alkalmazását Mária Terézia 1769-es, majd II. József 1786os rendelete kizárólag az önként vállalás eseteire korlátozta, tehát a korábban alkalmazott kényszerítésre nincs mód. Ennek ellenére megmaradt, a közösség többékevésbé elfogadott, méltányos büntetésnek tartotta, kevésbé megszégyenítő formáját alkalmazták, a visszafogadás és a bűnbocsánat nem a templomban a közösség előtt, hanem a parókián a prédikátor előtt történt. Az e büntetést elszenvedettekről az egyház külön nyilvántartást vezetett. Az eklézsiakövetés büntetéstől való páni félelem jelzi leginkább e büntetésforma komoly megszégyenítő erejét. Gyakori esetnek mondható, hogy az eklézsiakövetésre ítélt személy a büntetés elől megpróbált elmenekülni, más faluban húzta meg magát. A másik megszégyenítő, büntetési forma, amelytől az emberek különösen féltek az ún. szamártemetés. A magyar nép a születést, a házasságot és a halált tartotta az élet három nagy szükségének, az emberi élet három olyan elkülönülő állomásának, amelyek előttük sokszor rejtve maradtak, de még a korabeli természettudományos vizsgálódás számára is megfejthetetlenek voltak, ugyanakkor az ősöktől áthagyományozott babonák, hiedelmek fonódtak köréjük, s így félelmetes titkokat, rejtelmeket hordoztak. Mindenki fájdalom közepette jött a világra, és fájdalmat okozva hagyta azt el, ez utóbbit az elhunyt halála okozta a hozzátartozóknak.

28


A halottat általában a temető földjében helyezték örök nyugalomra. A temetésnek minden faluban hagyományosan kialakult ideje és rendje volt. Rendszerint kora délután zajlott le. Általános hit szerint úgy kellett kezdődnie, hogy legkésőbb napszálltáig be legyen húzva a hant. A protestáns temetésnek korábban két fajtája volt, az énekszóval és imádsággal történő egyszerűbb (“énekes halott”), illetve a prédikációval is kísért ünnepélyesebb forma (“prédikációs halott”). Megválasztása vagyoni állapot, társadalmi tekintély és életkor szerint változott. A halottat búcsúztató és áldó egyházi szertartás után került sor a halott elbúcsúztatására hozzátartozóitól. Az egyszerűbb s az énekes temetéseken általában a kántor, a rektor vagy valamely verselő parasztember: a búcsúztató mondta el, míg a gazdagabb, prédikációs temetéseken maga a pap olvasta fel. A református magyarok lakta vidékeken az elhunyt vagyoni állapotától, tekintélyétől függően igen változatosan alakult a temetési szertartások milyensége. Két prédikációval és búcsúztatóval temették az egyház lelkipásztorait és közvetlen hozzátartozóikat. Például így búcsúztak el a decsiek a 31 évig községükben szolgált Dömsödi Nagy József prédikátortól, 1798. október 11-én. Prédikáció és a “Rector által versekkel való” búcsúztatás járt a falu tisztségviselőinek (bíró, esküdtek, presbiterek) és a birtokos parasztpolgároknak és családjaiknak. Solemnis (azaz ünnepi) prédikációval temették az öregeket és a gazdagabb ifjakat. Prédikációs temetést kaptak a falu birtokkal rendelkező lakosai. Énekszóval a pár napos gyermekeket, vándorló legényeket és a szegényeket temették. A csak harangszóval való temetés a nem református vallásúakat (koldusokat), ismeretleneket illette meg. Ingyenes temetés (gratuitum funus) járt az uradalom tisztségviselőinek, alkalmazottainak, Decsen pl. Nemes Bese Ferenc vincellérnek. Megszégyenítő – jóllehet még kulturálisan szabályozott normák közé foglalt – temetése volt azoknak, akik semmibe vették a közösségi kötelékeket, megsértették az uralkodó erkölcsi értékrendet. Például a kivégzetteknek, az eklézsiakövetést megtagadóknak és az olyan javíthatatlan korhelyeknek, akik részegségükben lelték halálukat. Ezek ún. szamártemetést kaptak. Az egyházzal szemben nagy bűnt elkövetett személyeket a temetőn kívül a temető árkában, egyházi szertartás és szokásos kikísérés nélkül temették el. A falu társadalma és az egyház ezektől teljesen megtagadta a végtisztesség hagyományos szolgáltatásait. Temetésük tulajdonképpen afféle ellentemetés volt mindannak a hiánya, fordítottja, ami a tisztességes halandót megillette. A holttestet mosdatni, öltöztetni senki nem ment, és nem is mehetett. Az ilyenek számára tilos volt a közösségi figyelem és segítségnyújtás: “a község közül senki feléje ne menjen, se sirató, se koporsócsináló, se sírásó, hanem temesse el a maga Házanépe, a mint tudja, de nem a közönséges Temető helyben, hanem egyéb magános helyben, s mégpedig távol a közönséges Temetőhelytül az maga gyalázattyára.” Sem nem

29


siratták, sem nem virrasztották – hacsak nem titokban valamely családtagja. Nem búcsúztatták, s a temetőben – ahová egy trágyásszekér vitte ki – senki sem kísérte. Harangozni sem harangozhattak rá. Testét csak a maguk védelmében kaparhatták el a falubeliek, lehetőleg valami szegénnyel vagy idegennel. A szamártemetés rendkívüli elrettentő erejével alapjában véve a megtartó közösségi hagyományok védelmét szolgálta. Maga az elnevezés bibliai eredetű. Az ókori Palesztinában Juda földjén nem a ló, hanem a szamár volt a lovaglásra, teherhordásra használt állat. Amikor Jeruzsálemben egy-egy ilyen állat elhullott nem temették el, hanem kivitték a városból, és a kapukon kívül temetetlenül hagyták. Annak az embernek, aki bűnt követett el, holta után hasonló sors jutott. A szamártemetésen eredetileg olyan eltakaríttatást értettek, amilyen az elhullott szamárnak jutott, tehát eltemetetlenséget. Később változik a fogalom tartalma: ekkor már egyházi szertartás nélküli dísztelen temetést is jelentette. A 16-17. századi református egyházi feljegyzések is ezt bizonyítják. 1653ban írta Medgyesi Pál “Erdély s egész magyar nép hármas jajja” című munkájában, hogy “az illendő pompa nélkül való temetség szamár-temetés is isten átka” Az 1654. évi farkasdi zsinat határozatából ismerjük e szertartás lefolyását: “A részegségben megholt embereknek szamár temetések legyen: Harangozás, ének szóval ki követés, az népnek kisérése az olyaténokkal sem illendő és az közönséges temetőn se adassék hely temetésekre.” II. József 1788-ban azt rendelte, hogy a javíthatatlan bűnözőket, az adott szó megszegőit, főleg az öngyilkosokat “Eselsbegrabnis”-szel temessék el. A református egyház fegyelmező funkciója a 19. század harmincas éveiben már csak három bűnre korlátozódik: a káromkodás, a lopás és a paráznaság. A többi büntetés (de e háromé is fokozatosan) átcsúszik a világi bíróság, a községi tanács illetékességi körébe. A penitenciát tevő személyek jegyzékében a paráznák szerepelnek mindenütt a legtovább. Amikor már minden más bűn büntetése átmegy a hatóság kezébe, a parázna személyeket még akkor is a presbitérium elé idézi az egyház vagy ők maguk jelentkeznek. (Még arra is van példa, hogy valaki 10 év múlva jelentkezik önként bűneinek megvallására.) A világi hatóságok mindinkább kézbe veszik a büntető igazságszolgáltatás munkáját, igyekeznek feleslegessé tenni az egyház fegyelmező munkáját.

30


Anyanyelvűségünk életföltételei változó világunkban* Ágoston Mihály válaszol Maróti István kérdéseire Ágoston Mihály, a vajdasági és az összmagyar nyelvtudomány és nyelvművelés kimagasló egyénisége, az Újvidéki Egyetem nyugalmazott professzora ez év júliusában töltötte be 80. életévét. Ebből az alkalomból folyóiratunk néhány közérdekűnek tekinthető kérdést intézett az ünnepelthez, egyszersmind további számos alkotó évet, újabb sikereket kíván neki. 1. Egy tanulmányodban azt olvastam, hogy jól megtervezett és országosan szervezett nyelvújításra lenne szükség. Mit kell ezen érteni? Fölgyorsultak a társadalmi változások. A fogalmak zöme, melyekről az utóbbi tíz-tizenkét évben újonnan értesültünk, idegen nyelvi közvetítéssel került ismeretvilágunkba, s ma is többnyire az idegen elemek révén próbáljuk őket az anyanyelvünkben keletkezett hézagokba iktatni. A frissen jött idegen közszavak ésszerűtlen gyomlálására nem gondolhatunk, bármennyire is elriasztó az, ahogyan elárasztották nyelvünket – vagy inkább boltjainkat, utcáinkat s médiánkat. Korunk ismeretszerzésével párhuzamosan szükségünk lenne anyanyelv-korszerűsítő mozgalomra. Ezt a magyar nyelvészet és a megfelelő szaktudományok képviselői szervezhetnék meg. A szaktudományok magyar művelőitől, persze, nincsen okunk nyelvészkedést elvárni, de azt igen, hogy teljes szaktevékenységükből (mikrobiológia stb.) se írásban, se szóban ne hiányozzon a magyar nyelv használata, függetlenül attól, hogy általában idegen nyelven is publikálnak. Magyar szövegében a szaknyelvi megoldásokkal ki-ki a maga szakterületén – erre legilletékesebbként – már tehetne gyakorlati javaslatot. Az aztán a magyar nyelvész dolga lenne, hogy a nyelvújítási anyagot összegyűjtse, rendezze, nyelvészetileg értékelje és összehangolja, valamint hogy terjessze. Más nyelvek újfajta hatásai érnek bennünket megfelelő anyanyelvi egyeztetések nélkül. A lakosság nagyobb rétege nem tudatosan tapasztalja az idegen grammatikai elemeket, s magyarra váltva is emezek szerint próbál fogalmazni. Vagy fordítva. Az ismereteink bővülését szolgáló nyelvújítás mellett (!) tehát szükségünk lenne olyan nyelvi kalauzra is, hogy amikor az adott nyelvek rendszerbeli sajátosságaival találkozunk, ráfigyeléssel

31


el tudjunk igazodni a kontrasztív elemek között. A magyar kommunikálásban az idegen betűszók angol vagy más idegen nyelvű olvasata apró, de sajátos gondot okoz. (Fordított esetben is keletkezne zavar.) Például az „áj-en-dzsí”, az „ejcs-bí-ou” magyar mondatokban hallott kiejtésénél csak a „ká-endhá” magyar-angol keveréke a meghökkentőbb. Nemcsak a magyartól, hanem egyetlen európai néptől sem várható el, hogy amikor a maga anyanyelvén írt mondatban latin betűket lát a számára idegen betűszóban, mint amilyen például a pr, vagyis PR (vö. NATO, tbc, UNESCO), akkor ezeknek a betűknek egy másik nyelvbeli nevét (!) (például jú, pí, ejcs) kapásból ejtse vagy megértse. Ez hamisan és egy kissé sarkítva az írástudatlanság érzetét kelti bármelyik nyelvi közösség polgárában. Jogtalanul.

Az újvidéki városháza

32


2. Mi a lényege a nyelvpolitikának? Nyelvpolitikán kormány, intézmények és hatalmi szervek elemzéseit, döntéseit, intézkedéseit meg ezek hiányát értem. Mindazt, ami a lakosság (anya)nyelvi körülményeit és viszonyait érinti. Egynyelvű közegben is szükség van nyelvpolitikára, hiszen a munkahelyen, a médiában, a művelődési életben, a közigazgatásban, az utcán, a közellátásban, az egészségügyben stb. az anyanyelvűség föltételei változékonyak, és időnként tudatos módosítást igényelnek. Az anyanyelv-politika összhangba hozható s hozandó a többnyelvűsítés politikájával. Helyzetünk nyilvánvaló. A magyar nyelv ügyét hivatásból bizonyos tekintetben fölvállaló nyelvészek szakmai és erkölcsi felelősségét és avatottságát más (szak)ember nem helyettesítheti, nem is ellensúlyozhatja. Övék a felelősség mindazért, ami ez ügyben történik, késik vagy elkéshet. Nem csekély ez, még illetékességük korlátozottsága ellenére sem. Mert szakmai elhivatottságuk nemcsak felelősség és illetékesség, hanem szellemi privilégium is.

3. Az anyanyelvi kultúra megőrzése és fejlesztése, gyarapítása érdekében mi a feladata a családnak, az otthonnak és az iskolának? Ahol van otthon, s még együtt van a család, meg ahol még nem zárták be a falu vagy a környék egyetlen iskoláját, ott a jövő nemzedék anyanyelvének jó megalapozásáért általában ez a három tényező tehet és tesz legtöbbet. A jó alapozásra pedig ma még nagyobb szükségünk lenne, mint akár száz évvel ezelőtt is volt. Bizonyos tekintetben ugyan zárkózottabban és „magányosabban” élünk (pl. a számítógép és a tévé előtt), de mérhetetlenül többen és többször szólunk egymáshoz mobilon, interneten, tévécsatornákon, szórólapon. A család maradandó és pótolhatatlan anyanyelv-alapozást végez akkor is, hogyha csak egyik szülő neveli a gyerek(ek)et, és természetesen, akkor is, ha a szülők csak valamelyik tájnyelvet ismerik, hiszen éppen a tájnyelvek képezték és képezik az alapját a viszonylag egységes köznyelvnek. Az otthoni környezet szolid föltételei révén (mint amilyen az anyanyelvtudat, a házbeliek anyanyelvi készsége, olvasottsága, hagyományés közösségtisztelete) nemzedékek adnak tovább maradandó értéket, és időtálló újat hoznak létre. Ez elsőnek hat a gyerekekre, mégpedig spontánul és folyamatosan. A közoktatás azonban jellemformáló, anyanyelvépítő és az anyanyelvű általános műveltséget alapozó szerepét zömmel csak úgy töltheti be jól, ha pedagógus és szülő ebben méltó és egymást kiegészítő partnerek. A korszerű iskolából nem hiányozhat a

33


társadalom és a diákok által egyaránt megbecsült pedagógus, sem az országszerte jól fölszerelt tanterem, sem az avatottan megfogalmazott s kipróbált tanterv. Ebben a nemzedéképítő és -alakító munkában ma is elemi fontosságú tényező lenne a minden gyerek iránti felelősségvállalás és szeretet, meg a kölcsönönös bizalom és tisztelet szülők, pedagógusok és gyerekek között. E hagyományos tényezők nemcsak az egyén anyanyelvi készségét (és erre épülő általános műveltségét) hivatottak jól megalapozni, hanem jelentős mértékben a közösség anyanyelvűségének állapotát és sorsát is. Tudjuk viszont, hogy sok családnak ma nincs otthona, és sok otthonban fölbomlott vagy lehetetlenné vált a családi élet, vagy számos családban nincs is gyerek, illetve az nincsen, aki fölnevelje. A házassági kapcsolatok jelentős része pedig széthullik vagy létre sem jön. Az új nemzedékben pl. a közgondolkodás egyik legfontosabb mozaikkockáját: a szolidaritás fogalmát és érzését – családi környezet és szülői nevelés híján – gyakran csupán az iskola alakíthatná ki. Az az intézmény erre egyedül aligha lehet képes. Az iskolák bezárói ma elsőnek az eddig is hátrányosabb helyzetű vidéket taszítják még nagyobb lemaradásba. Már-már úgy kérdezhetünk: mi lenne a család alapozó föladata, s mi lehetne az otthoné meg az iskoláé? Közéletünkben – míg el nem késtünk vele – helyre kellene állítani a részben elhanyagolt, részben megingatott s megzavart anyanyelvtudatot és közösségi értékrendet, hogy tisztánlátást nyerjünk az irányvételhez, s erőt meg hitet a közösségés egyénépítő munka gyorsulásához.

4. Az anyanyelv és a világnyelv közötti kapcsolatról mit illik tudni? Mit jelent számodra az anyanyelv és a világnyelv? Korunk két ősi, de mindmáig gyakran félreismert vagy félremagyarázott, értékes társadalmi tényezőjét érthetjük rajtuk, s jelenünk két aktív nyelvi föladatát is. A maga fejlődése és fönnmaradása érdekében egy-egy nyelvi közösség általában kommunikálni törekszik több más közösséggel is, ehhez a kommunikáláshoz azonban jobbára közvetítő nyelvre van szüksége. Ugyanekkor ugyanezeknek elsődlegesen állna érdekében átfogóan elsajátítani anyanyelvüket, s célszerűen fejleszteni, hogy általa képessé válhassanak anyanyelvi lemaradásuk behozására vagy elkerülésére, valamint hogy elháríthassák más közösségek lesben álló nyelvi, gazdasági és politikai hegemonizmusát. A mai világnyelvek egyidejűleg és elsődlegesen egy-egy nagyhatalmi közösség anyanyelvéül szolgálnak (Igaz, közvetítőnyelvi alkalmasságuk is éppen abból ered, hogy

34


élő nyelvek.) Súlyos következménnyel járhat, ha a jól bevált világnyelvet valahol nem kizárólag többnyelvűségi helyzetben alkalmazzák, azaz ha nem csupán közvetítésre, hanem az anyanyelv valamelyik vagy egyre több természetes funkciójában is. Ilyenkor a világnyelv ezzel (ha nem akarva is) árnyékot vet a helyi anyanyelv közéleti elhivatottságára. És az is, ha a közösség illetékesei – egyoldalú nyelvpolitikából eredően – tartósan elmulasztják anyanyelvük megfelelő korszerűsítését. Egyre gyakrabban tapasztalhatjuk anyanyelvünk helyzetének bizonyos mértékű degradálódását és degradálását. Helyenként anyanyelvűségünk szűkülését okozzuk például az angol nyelv téves többletű vagy célú szerepeltetésével, s ezzel még többnyelvűsödésünk is az idegen egynyelvűsödés irányába korlátozódhat. A magunk számára alapos körültekintéssel és mielőbb meg kellene fogalmaznunk anyanyelvünk s a világnyelvek párhuzamos rendeltetését, és megvizsgálni a vélt és a nemcsak vélt szerepeltolódásokat, nehogy a század végére anyanyelvünk „helyszín”-e a frissen fölavatott anyanyelvi múzeum leltárába szűküljön. * Helyreállítani a megingott anyanyelvtudatot címmel rövidített változatban megjelent a budapesti Édes Anyanyelvünk 2008. októberi számában.

35


LITERATURA Kosztolányi Dezső

Az adria magyar irodalma (3.) Adria Tengeri betegség A tánc éjfél után kezdődött. Egyszerre tántorogni kezdett a kis magyar hajó. Bennem pedig felébredt az az örök indiszkrét, aki szeret bekotnyeleskedni mások köreibe, s minden ablakba, szobába, üzletbe betekint, és elmenet magával viszi idegen életek egy morzsáját. Figyeltem a növekvő zavart. Egyre szaporábban trilláztak a villamos csengettyűk. A vékony drótok, amelyek körülcikázzák a hajót, a hajó idegeivé lesznek, és átveszik az ideges vizek lüktetését, s az óriási dagadásnak és horpadásnak éles bizsergéssel adnak kifejezést. Pincérek ugrálnak szerteszét. A tüdők dohognak, a kötélizmok megfeszülnek, mi pedig kénytelen-kelletlen utánozzuk a hajó ritmusát és táncolunk. Ez a tengertánc, amiről a régi vers beszél. Hajnal felé már csak árnyak vannak. A víz előbb hajnalodik, külön és önállóan, mint egy másik égbolt. Lassan aztán az ég is utánozni kezdi a tengert. Gyöngyszínű, üvegszerű fátyolokat aggat ránk, és az utasok halványan és lesoványodva affektált bánattal állanak a virradatban, mint a lelkek vagy az árnyékok vagy az elmosódott freskók. A csöpp tengeri út most már szenzáció. Valamitől űzetve végigjárom a hajót a legalsóbb köröktől a legfelsőbbig, botorkálok a lépcsőkön, csúszom az iszamos padlón, amit megáztatott az éji zápor, és úgy érzem, hogy a lelkek kertjében bolyongok, mint a firenzei költő, s szemlét kell tartanom az elkárhozottak hadán, a hazatérő nyaralókon, akik még néhány óráig itt gyötrődnek, s most különösen és fantasztikusan rémlenek a négyórai világításban. Ez egy kis inferno. A legalsó körben itten is az indolensek vannak. A szűk vörös pamlagokon fekszenek vagy elszórva a földön, kajütbe zárva, középkori száműzetésben és magányban, halotti pózban, vagy fejükön egy vizes szalvétával, cinikusan vagy bölcsen, mint a gőzfürdőben szokás. Néhány dölyfös még most se javul. Az egyik szitkozódik, a másik tréfál, a harmadik pedig közönyösen mered maga elé. Egy nőhódító sóváran bámulja egy asszony bokáit, aki kibomlott hajjal fekszik előtte. Ez az úr vagy ötven asszonyt

36


Az Adria gyöngyszeme

csábított el a nyáron. Különben cigarettázik és vár. Néhányan nevetnek. Vastag tengerészhumor kering a levegőben. Itt találkoztam a szerecsennel, a lidói föveny hindujával, aki a tengerparton naponta nyolc óráig imádta a napot, komoran és boldogan, a henyék önszemléletével. Most undor vonaglik az arcán. Valószínűleg az apró hullámokra gondol, a homokra és a napra. Erőlködő szemét egy villanygömbre szegezi. Sóhajtva hagyom el ezt a kört, és megyek fölfelé, ahol a lámpák fényét már kétessé teszi a reggel, és ahol kis asztalkák mellett a félénkek és a féltékenyek ülnek. Ez a kör a betegszobához hasonlít. Az asztalon orvosságosüvegek, rum és konyak. Olyan mozdulatlanul ülnek szegények, mintha állandóan fotografálnák őket. Családias, intim és furcsa ez a kör. Ide jönnek a nagyon betegek és a nagyon egészségesek, akik Velencéből a velencei mór féltékenységét hozták magukkal, és okosan és türelmesen ülnek fiatal asszonyaik mellett. Utazósapkáik alól zölden villant rám a szemük. Menekülnöm kellett. Most a tenger zivatarossá vált. Hentergett, habzott, gurgulázott. A reggeli szájöblögetést végezte. Némely pillanatban egy hisztérikus nőnek tűnt fel, kócosan és álmatlanul, a fésülködés előtt, titáni kék hajcsomókkal. Csapódva szédültem fel keskeny lépcsőkön, folyosókon, ázott bordákon, a legmagasabb pontig, a legfelsőbb körig, ahol hajnali szélben a fiatal szerelmesek ültek. A szívem hevesen dobogott és könnyes lett a

37


szeretettől és a végtelen szánalomtól. A vászonszékekre feszítve vergődtek szegénykék. Nászutasok, turbékoló gyerekek, a hajó banalitásai, összebújva és megriadva egy vihar előtt. A menyasszony kék. A vőlegény zöld. Kezével citromot erőltet a nő fanyar szája felé. A férfi durva és erős, szeles és kedves, fején panamakalap, mellcsokrában egy óriás rubintű, szimpatikus ősember. A nő pedig szőke, szőke, még a szeme is szőke. Feketekávé és szende tej egymás mellett. Ez az ő első szenvedésük. Amerre nézek, mindenütt ilyen párok. Egyszer talán éppúgy ülnek a hálószobájukban. A nő majd ájultan veti magát hátra, és a férfi keserű panaszokkal, váddal, a gyanú gyötrő italával kínálja, és sírni fog az asszony, vagy csak mímeli a sírást. Kísértetek szálltak a viharban. Messze a hajó orrán mégis megláttam a célt, egy fátyolt a viharban, és különös szemeket, aminőket csak álmunkban látunk, a szemeket, melyek se kékek, se feketék, de a kettő vegyüléke, híd a mennyen és poklon, álom az ébrenlét és alvás között, a kék gyengédségével és a barna tüzével. E szemek felé irányítottam a lépteimet. Ekkor azonban hirtelenül egy padra vágott a vihar fortissimója. Mindnyájan táncolni kezdtünk, picike tragikomikus bábok, és meghódoltam, a víz hatalma előtt. Hullámok jöttek elénk, amiket csak hallottunk, eddig, duhajon kurjongatva, berúgva az éji tivornyától. Alattunk pedig öklődött és csuklott az émelygő tenger, az öreg iszákos, az utálatos és brutális lump, minden titkok hordozója. Tisztelettel kell viselni a haragját. A gyöngyhalászok belőle merik a moszatot, amiben az egysejtű állat él, az élet kezdete, ami annyira érthetetlen, mint a halál. Betegségemet se érthetik meg az orvosok. Csak azt tudják, a fülem félkörös ívjáratában víz van, az egyensúlyérzék központja, és most ez a kis víz háborog a nagy víz ellen. Valószínűleg azonban csak azért szédülök, mert nagyon közel jöttem az élethez, a titok kapujához. Minden porcikámban érzem a vizet. Száraz tagjaim a tenger esszenciájában fürdenek. Idegeim követik a hullámok ritmusát. Vérem, akárcsak a tenger vize, álomtalanul forrong. A szájam is keserű már, mint a tenger.

38


Urbán Péter

A halál ihletése Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek. Szabadka–Eszék–Budapest, Életjel, HunCro, Magyar Napló, 2008. Olyan biztos léptekkel érkezik a halál Kontra Ferenc újra kiadott Drávaszögi keresztek című regényében, amilyen halálbiztos az évszakok változása, a tél érkezése az ősz után. A hideg évszak, a hó, fagy, a hideg amúgy visszatérő elemei a paraszti világban játszódó műnek. Téglás Jóska a Duna jegén esik lékbe, a csárda is télen gyullad ki, hárman égnek benn, de Szabó Jóska is hóban fagy meg, miután eltéveszti a hazafelé vezető utat. A távozók pedig legtöbbször éppen életük tavaszán levők, fiatalok, ifjú férfiak és nők, akiket váratlanul ragad el a halál. Miért sújtja ilyen könyörtelenül a vég a drávaszögieket? Vagy miért éppen ezeket a tragikus történeteket őrzi meg az elbeszélő emlékezete (bevezetőjében Kontra Ferenc azt írja, önéletrajzi regényciklusában autentikus drávaszögi miliőt kívánt teremteni, két nemzedék szokásaira építve)? Egy nép vagy a paraszti sors kilátástalanságának története ez? Nem kapunk választ, az elbeszélő nem magyaráz semmit, balladai történetei oksági viszonyok nélkül peregnek egymás után, folynak egymásba. „Milyen furcsa, valami féreg utat rágott a tormában. Persze, a tormakukac, vetette oda anyám, fel sem nézve a zoknistoppolásból, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. De apám rögtön kész volt a válasszal: Én mégis csodálkozom rajta, találhatott volna az a kukac jobb helyet is magának, mint hogy egy ilyen keserves gyökérben éljen. Anyám visszakérdezett: Miért, te találtál?” Ilyen tormába esett féreg-élet a regény szereplőié, állandó gyürkőzés a mindennapokkal, a lélek mélyének kínzó titkaival. Ahogy Ronec Mihály küszködik látomásos álmában a hátára nehezedő halottal, vagy amiképpen a megesett Mariska küszködik a szégyenérzettel, míg végül nem talál más megoldást az „élet ellen fordulásnál”. A halál megtisztít és felszabadít, de valamilyen baljós sötétséget is maga után hagy. Mariska „felszáradt a harmattal. Magukkal vitték a hajnali napsugarak. Fehér volt, akár a frissen esett hó. Fekete lett körülötte minden, akár a legszörnyűbb álmok sö-

39


Drávaszögi keresztek tétje, melyekben azt sem tudja, miért bűnhődik az ember.” Ez a sötétség valamilyen titoknak (nem mindig konkrét rejtélynek, hanem az emberi lélek rejtett oldalának) a létét sejteti. Az ember nem tudhatja, milyen bűnért bűnhődik: de bűnhődik. „Azért öltek meg, mert nem árultam el a titkomat”, mondja a keresztként cipelt halott Ronec Mihálynak. A titok elmondhatatlan, kimondhatatlan, úgy cipelik magukkal a regény szereplői a maguk terheit, hogy azt senkire át nem ruházhatják. „Ami velünk történt, azt hiszem, az egyfajta kulcs, mondta Ronec Mihály. A rejtély helye az ember életében. Hogy semmit se tekintsünk eredendőnek. Olyan világba születtünk, ahol semmi sem bizonyos.” Semmi sem bizonyos, mondja a szereplő, egyetlen dolog azonban mégis az, állítja a regény, mégpedig a halál. A legnagyobb enigma, amely az életet lezárja. Így teljesednek ki a mű túlvilágra igyekvő szereplőinek rejtélyei: a halál felülírja a bűnöket, a szenvedést, a kilátástalanságot. Egy leégett, gazdátlanná vált tanya is emlékeket, megfejthetetlen történeteket rejt. „Két fal állt csak emlékeztetőül, dacolva az elemekkel, titkaik nyitját immár senki sem fejti meg, elrepültek innen mind a ketten, akár a költöző madarak, akik visszatérve

40


nem lelik gazdátlan fészküket.” Férj és feleség élete szétvált a birtok pusztulása után, csak egy hóember marad a pár után. „Anna gondolatban visszaindult a tisztásra a hóemberéhez, ahol egykor gödröt ásott, a tíz körmével kaparta a földet, és eltemette a kisgyerekét. Koraszülött volt…” Ilyen eltemetett gyötrelmek kísérik a drávaszögi emberek életét, föld alá bújt életek, hó alá rejtett múlt. És a férj, aki kőművessé lett, miután gazdálkodni már nem lehetett a tanyán? „Fanatikusan dolgozott… Hetek ót nem fizette ki a kenyeret a Szabó péknél… Látták zuhogó esőben háztetőt javítani, és késő este lámpavilágnál falazni…” Végül az összeomlás: „Az órákat mintha élesztő kelesztette volna fel, bár az is lehet, hogy elhatározása, miszerint elébe vág a kihívásnak, végleges volt, és végül felemelkedett; addigi élete ugyanis – mely napról napra be volt táblázva – olyan kudarcnak bizonyult, amely megbénította, csak vitette magát a szerdák és a szombatok monoton ritmusával, mígnem egy reggel hiába próbálta ös�szefoltozni a hasadást, a rés partjai távol kerültek egymástól… Csak önmagával társalgott, értelmetlen szavakat rakott egymás mellé.” Pista azután a körtefára akasztotta fel magát, aminek az ágát később levágták, nehogy valaki egyen a halottat ringató faág gyümölcséből. Jelképek, beteljesedő hiedelmek, a hittel keveredő babona teszi teljessé a balladákkal való rokonságot. A lírai szöveg, az egymásba ölelkező, kihagyásos epizódok, a megszólaló személyének tisztázatlansága mind a népi költészettel való kapcsolatot támasztják alá. Jelképrendszere is a nép hitvilágából, a vallás örökérvényű, valamint helyi eseményeiből építkezik. Kontra nyelvezete a már-már realista megszólalásoktól a metaforikus, szimbolikus szövegig terjed. Nincs benne helye a történelem nagy színpadán játszódó eseményeknek, a világot a falu és az azt környező tanyák saját mitológiája, egyedi történelme helyettesíti, amelyben az egyes fordulópontok legtöbbször a múlt emlékezetes halálesetei. A tragédia ott leselkedik minden élőre, akár tesz ellene az ember, akár nem, bármikor elérheti a vég. A kőművessé lett gazda küzd sorsa ellen, de ez semmin sem változtat. Nincs okság, a véletlen is hozhatja az elmúlást, ahogy Balog Manci korhadt deszkájú kútba esésének sem volt előrelátható jele, oka. Semmi sem bizonyos, kiszámíthatatlanul érkezik a halál. „Mire leértek vele a hegyről, üveges tekintettel meredt az égre, a felhőkre, melyek örök fehérséget borítottak rá.” Ismét a hó fehérsége, Mariska halálának fehérsége. Kilátástalan Kontra regénye, szomorú és tragikus ez a falusi világ? Valójában ott a megváltás lehetősége, a remény a látóhatáron fel-feltünedezik. „Már az utcánkba értünk, amikor elállt az eső. Pontosabban még a suhogását is hallani lehetett, amikor szemből felénk pásztáztak a nap su-

41


garai, ettől szökkent szárba a szivárvány, és a szemünk láttára kúszott fel a hegytetőre, mintha egy hatalmas kapu lenne, amin áthajtunk, de sohasem tudtuk elérni, mert a szivárvány kapuja folyton előttünk járt néhány ostorcsapásnyival.” Néhány ostorcsapásnyival örökké az élők előtt jár a megváltás, elérhetetlenül, utolérhetetlenül. De ott van, és a remény élteti a túlélőket. A Drávaszögi keresztek szereplői túlélők. Nem csupán a történelem viharainak túlélői (amely történelem a szöveg építésében alig-alig vesz részt, egyfajta időtlenség uralkodik a művön), de még inkább szeretteiknek, rokonaiknak, szomszédaiknak túlélői, akik azután halottaikat cipelik magukkal, így egyben meg is őrzik őket. Szabó szomszédnak, a péknek fia rossz irányba indul el a havas tájon, a saját nyomai vezetnek el azután megfagyott testéhez. „Kihez fohászkodjam? Kire hagyom majd a pékséget? Mégis maradunk, sokáig itt leszünk. És ha fogyna is a barázda csíkja, éppen a fonákja hozhat új vetést.” Értelmetlen az élet, mégis tapossuk malmát, állítja a gyermekét eltemető mesterember. Hiszen ki tudja, mit hoz a jövő, fordulhat jobbra is. „El kell simítani a tél okozta sebeket a falon. Ami orvosolhatatlan, az bennünk, rajtunk esett meg, mondta anyám”. Bűn nélküli büntetés, tett nélküli elszenvedés a regény szereplőinek élete. Mégis, az élet szépségeit (erdőkerülő által lőtt vaddisznó feletti öröm, szüret, lakodalom, mise, pálinkafőzés – a párlat kóstolásakor aztán „úgy érzi az ember egy pillanatra, mintha a nyelve is eltűnne –, házrenoválás, -festés), a falu életének fontos eseményeit is megismeri az olvasó, szinte észre sem veszi, és ismerőssé válik a gazdák és mesteremberek világa. Van azonban a műnek két jelenete, amikor a halál elkerüli a kiszemeltet, amikor a levegőben suhan kaszája, de nem visz magával egy lelket sem. Hordós Gyura tisztítja a kutat, az elbeszélő-főszereplő, az életrajzi író ( vagyis gyermekkori énje) húzza fel a vizes homokot, iszapot az üreg mélyéből. Egyszerre elszakad a kötél. „Mintha az úristen meggondolta volna magát, mintha megállította volna félúton az egyik villámát, pedig sosem tartottam be a tízparancsolatot” kommentálja a dolgot Gyura, miután a vödör mellette csapódik a kút talajára. A főszereplő nem válik tehát egy másik ember halálának okává. A második ilyen eset, amikor az elbeszélő húga a ló lábába kapaszkodik, hátha az állat hintáztatná. „Elállt anyám szívverése, amikor odapillantott… rettenetes gondolatok cikáztak tovább az agyán”. Végül nem történik (újabb) tragédia, a kislányt az igavonó lerázza, „mintha csak egy kis sárcsomó ragadt volna rá”. Csak az elbeszélő és közvetlen családtagjai mentesek a halál állandó, félelmetes, kiszámíthatatlan fenyegetésétől.

42


Őket nem sújtja a drávaszögi átok, az utolsó lapokon el is hagyják a vidéket, ahol éltek, „már minden készen áll az induláshoz”. Maguk mögött hagyják a tájat, amelynek imádsága így szól: „Őrizz, angyal, óvj meg, míg eljön a holnap, míg megérik a piros alma, vérét sem hullatta, mégis eljöttek érte, hálóba tették; angyalok ruhája rajtam, mellemen a kereszt egyre lejjebb süllyed, egészen a szívemig; teremtőm, borítsd be a házat, foltozd be sötéttel a lyukakat, vidd magaddal a rozmaringágat a tükör keretéről, ha belenézek, nyitva látom a mennyország kapuját.”

43


Tari István

Mintha mi sem történt volna sorsközösségüket háromszor árulták el a harmadik évezred előtti században azok kik új háborújukban minket is szökésre ölésre akartak kényszeríteni kik mintha mi sem történt volna azóta is változatlan hévvel vérben forgó szemmel az együttélés nagy s beláthatatlanul csodás előnyeit fújják ecsetelik

Tűrve a tébolyt Kérdezed: hát fölszabadíthatók-é Itt azok, kik méla alázatukkal Leigázottságukat is csupán úgy ─ Tűrve a tébolyt! ─ Úgy, csak úgy élik meg akár kizöldült Helyzetet termő, lehetetlenül szép, Balzsamosan életerőt sugárzó Fölszabadúlást

44


Betakarják az eget kilencvenegy őszén harmincnyolc évesen kaptam meg az első behívót a háborúba melyet postaládánkból kotortam elő éppen amikor budapestre indultam a hunyadi szövetség alakuló értekezletére akkoriban már gyakrabban megfordultam az Anyaországban és azóta még gyakrabban megmártózhattam az Anyaországgal szembeni ellenérzésekben az anyáskodás elutasításában amihez persze az is hozzátartozik hogy nálunk egy időben abban a sokak által annyira irigyelt szabadságban bűnnek számított az Anyaország szó használata szóval: akkoriban már gyakrabban megfordultam az Anyaországban élveztem azt a pezsgést melyet egyesek rendszerváltásnak mások módszerváltásnak neveznek szegedről lila autójával ildikó vitt föl a budai várba ahol rengeteg megrettent délvidékivel találkoztam kik lehülyéztek amikor megtudták hogy haza akarok menni – halállisták vannak! – vágták a képembe – te pedig hős szeretnél lenni! – bujdosni csak ott lehet – magyarázkodtam zavarodottan – ahol keresik ahol meg is akarják találni a szökevényeket miután összejöttünk egyik társunk menedékhelyén átittuk az éjszakát egy kíváncsiságától lázas fuldokló asszony társaságában aki néhány pillanatra

45


elhitette velem: ebbe belepusztulok aki rettentően féltett – hiszen apja is délvidéki származású volt – és tudott a tömegsírokról a rabszolgapiacról az összedrótozott szájakról a szabad rablás vérmámoros változatairól túl sokat hallott vidékünk szenvedéstörténetéről elérzékenyülve könnyes szemmel fogadott testvéröccsévé vette tenyerébe arcom – öreganyámnak volt akkora tenyere és olyan széles lábfeje mint neki apai öreganyámnak mezítláb ment előttem a tarlón ami emlékezetembe ragadt – így hozott össze a sors a magyar irodalmi társaságok nagyasszonyával a magyar irodalom zseniális kerítőjével aki kishegyesi gyökereit kereste akkoriban amikor még senki sem tudott kishegyesről amikor még csupán dsida nagy versében esett szó a bácskai – micsoda abszurdum! – szőlőhegyekről felénk a töltés a hegy haza akkor a bujdosásba mentem az elnéptelenedett utak vaksötétjébe a föl nem tehető kérdések erdejébe a bezárt ajtókkal pulzáló rettenetbe a második behívó érkezését lazán átaludtam nem működött a csengőnk melyet azóta sem javítottam meg a szomszédok mondták hogy azon a hajnali órán hosszan dörömböltek kapunkon akkoriban tudtam meg hogy az utcánkból többen féltettek ami a könnyekig meghatott – hányan élik le úgy az életüket hogy sohasem tudhatják meg félti-e őket valaki az utcájukból lányaim kulcsot hordtak a nyakukban közben a kossuth rádiónak nyilatkoztam hosszan

46


nem dehogy bátorságból inkább egyik pestre szökött volt munkatársamon segítve aki az újrakezdés mellett döntött aki húzós anyagot akart az asztalra tenni ami akkor éppen a bujdosó költővel készült telefoninterjú volt melyet FANTOMORSZÁG SZERBTÖVISE NYOMJA MAGYAR LELKEMET címmel az egyik bulvárlapban is megjelentetett versemmel együtt melyben a zsírra mutatva a zsír zimankós szobrászaként megneveztem közeljövőnk nélkülözhetetlen anyagát az emberzsír szóvivőjeként tetszelegve persze bíztam a balkáni fejetlenségben gyávaságban zűrzavarban lustaságomban bíztam a leginkább abban hogy ébredésem után nagyon útálom az ajtó kilincsét keresgélni mely a költészet kilincsévé vált inkább mások kerestek föl engem – gyere közénk politizálni – nyaggattak – a magyar írók költők értelmiségiek be vannak tojva azok is leléptek akik nem kaptak behívót – majd akkor megyek közétek ha az első délvidéki magyar írót becsukják – ráztam le őket kelletlenül addig békén is hagytak amíg egyik következetesen politizáló írótársamat a bajban be nem csukták – zokszó nélkül mentem közéjük és jött az első többpárti választás és láss csodát: közösségként létezni kezdett ami addig nem létezett kis időre átéltük az együvé tartozás erejét kényszerét aztán a széthúzás tömény nyomorúságát az árulás a kiszorítósdi kisszerű gyalázatát közelről láthattam azt is hogy a többség dehogy szeretne szabad lenni hogy a kígyózó szolgalelkűség kiskorúság

47


a zsigerekben lakik szonetteket írtam a kötöttségbe bújva a vers zenéjébe csimpaszkodva a gyerekek felé fordultam közben új országhatárokkal átrajzolták többször a térképeket és közkegyelemben részesültünk elszaporodtak körülöttünk azok kik valahol már rossz szomszédok voltak gyilkosként hősnek érezve magukat a hely szellemével visszaélve az új helyzetet meglovagolva a megtörténteket meg nem történtté téve ahogy azt már megszokhattuk ahogy azt már szüleink is megszokhatták a hadizsákmány szerepében közben fölnőttek a gyerekeink és a háború kezdetén elültetett fáink betakarják az eget

48


Utasi Mária

Vörösmarti elégia (Baranyai Júliának, szeretettel) I. Sámán liliom ős forrásnak tiszta íz gyönyörből fakadó kút napnak éjszakájában út II. Hallom a lódobogást kardok pengését lantosok énekét habzó gyönyörűséggel futnak a végeken át III. Szurdokunk lejtőjén bogáncs tövis virul kórót ölelve fekete földben tyúk kapirgál aranysárga délelőtt hajdani tógák és a nemes latin zászlaja leng a levegő borral kevert fanyar illatában elúszik a pókhálószerű múlt enyészik a zengés Vörösmart királyi udvarán

49


Kiss Gy. Csaba

Magyar írók az Adrián A végtelenséget, a nagyvilág kapuját jelentő tenger nekünk, magyaroknak – kétség nem férhet hozzá – a kék Adria. Ez a tenger van hozzánk a legközelebb, és a magyarhorvát állami közösség évszázadai okán ez az egyetlen, amelyhez van történelmi közünk. Így a magyar művelődés múltjában is gazdag színekkel jelenik meg latin krónikáinktól kezdve, melyek beszámolnak Könyves Kálmán útjáról Dalmáciába vagy IV. Béla meneküléséről. Az Adriai tengernek szirénája pedig maga a költő és hadvezér Zrínyi Miklós. Az Adria-élmény – vágyakozás és kíváncsiság, a mediterrán világ iránti vonzalom – számos változatát megtaláljuk későbbi irodalmunkban is, a romantika korától kezdve szinte folyamatosan a XX. század közepéig. Kötetünkben egy évszázad prózai írásaiból válogattunk. A szerzők között ott találjuk irodalmunk klasszikusait – például Jókai Mórt, Cholnoky Viktort, Kosztolányi Dezsőt, Hamvas Bélát és Márai Sándort –, valamint többé-kevésbé elfeledett írókat is. Az ő kalauzolásukkal utazhatunk végig ezen a csodálatos tengerparton Fiumétól Raguzáig. A kötet nagyjából egy évszázad terméséből válogat, a XIX. század közepétől a második világháború végéig megjelent írásokból. Császár Ferenc 1830-tól 1839-ig élt Fiuméban, ő volt a város gimnáziumának első magyar nyelv és irodalom tanára. Magyar nyelvtant jelentetett meg olaszul; műfordítóként, költőként, íróként is számon tartja a magyar művelődés története. 1852-ben kiadott kötetében látott napvilágot A susáki vak című elbeszélése. Herman Ottót 1859-ben sorozták be tizenkét évre az osztrák hadseregbe, s ebből három esztendőt kellett leszolgálnia, ekkor ismerte meg az Adria vidékét. Visszaemlékezéseit 1877-ben jelentette meg a Vasárnapi Újság. Jókai Mór két regényében foglalkozott adriai tájakkal, Fiume környékével, illetőleg a középkori Raguzával (A játékos, aki nyer – 1882; A hárommárványfej – 1887). A XIX. és XX. század fordulóján szinte nem volt jelentős magyar író, aki rövidebbhosszabb ideig ne járt volna az Adrián. Tormay Cecile 1895-ben nyaralt először a tengerparton. Pekár Gyula szintén több nyarat töltött itt. Molnár Ferenc nem egy műve Fiuméban és környékén játszódik. Herczeg Ferenc saját vitorlásával járta a tengert, úti kalandjait írta meg Szelekszárnyán címmel 1905-ben kiadott nagysikerű könyvében. Cholnoky Viktor mindössze néhány napot töltött Fiuméban az első

50


Kiss Gy. Csaba

világháború előtt, s a Trivulzió novellákban rajzolt meg egy sajátos tengermelléki figurát. Szini Gyula a Nyugat 1920-as évfolyamában közölte fiumei történetét. A két világháború közötti magyar értelmiség és középosztály életmódjához továbbra is hozzátartozott az adriai nyaralás. Különféle szándékkal, különböző tengerparti helységekbe látogattak el magyar írók. Novellák, esszék, útirajzok, publicisztikai írások születtek élményeikből. A századforduló hagyományát folytatta elbeszélésében Hunyady Sándor, Márai Sándor és Heltai Jenő. Kosztolányi Dezső1914 előtti nyaralásainak emlékét eleveníti föl az EstiKornélban. Hamvas Béla és Szentkuthy Miklós számára a mediterrán világ esszékben lejegyzett szemlélődésre ad alkalmat. Fejtő Ferenc pedig Érzelmes utazás című, 1937-ben megjelent első kötetében saját szellemi fejlődését kívánta mérlegre tenni egy útirajz keretében.

51


Részlet a kötetből: Márai Sándor

Dráma Voloscában 1 – A drámai helyzetek? – mondta a híres drámaíró, s aggályos műgonddal tisztogatni kezdte szemüvegét. – Schiller azt állította, nincs több, mint harminchat. De nemrégen megtaláltam a harminchetediket. Csak nem tudom felhasználni. Inkább elmondom. Tavasszal lenn jártam az Adrián. Az emlék, mely makacsul kísért, mindig újra visszahúz ide. Számomra a tenger, Fiume és Abbázia között, még mindig a „magyar tenger”, akkor is, ha tudom, hogy a történelem időközben odaadta az olaszoknak a Szentkorona Gyöngyét. De más a szárazföld és más a tenger. Ez az öböl mélykék vizével az én külön, szerény és csöndes irredentám. Az egész világból ez az öböl az a hely, ahol a magyarnak közvetlen köze volt a tengerhez. Visszajárok ide, örülök, ha valamelyik fiumei őslakó magyarul felel kérdéseimre, szeretek sétálni Abbázia és Lovrana között, a babér illatú tengerparti sétaúton, ahol szüleink és nagyszüleink udvaroltak már egymásnak, s esténként szívesen átmegyek Voloscába, leülök a part menti kiskocsma előtt, megiszom egy negyed liter isztriai vörösbort, és drámai helyzeteken vagy más ilyen reménytelen feladatokon töröm fejem. Minden évben elmegyek ide, néha csak két, három napra. Aztán elunom magam és odébbállok, színesebb, izgalmasabb tájak felé. Az ember hálás, de az ember – hál’ Istennek – hálátlan is. Így vagyok Abbáziával. Most elmondom a harminchetedik drámai helyzetet. Ott találtam, VoIoscában.

2 – Ismeritek azt a kis kocsmát, a voloscai öbölben, ahol a halászok csónakjaikat őrzik? Albergo al Mare, így nevezik. Híres part menti kocsma. Kitűnő scampitsütnek itt, s jó part menti borokat mérnek hozzá. Fiuméból ide járnak át a lumpok meg a szerelmesek, esténként, s ide sétálnak ki az abbáziai fürdővendégek, ha megunják a szálloda főztjét, vagy holdfényben beszélgetni, udvarolni akarnak még vacsora

52


Volosca

után. A pincér, mikor megismertem, egészen sovány volt; igaz, én is. Minden évben viszontlátjuk egymást, s megállapítjuk, hogy elhíztunk. Ez a karrier, barátaim. De én nem is a scampitszeretem itt, a voloscai kocsmában, még csak nem is a vörösbort. Azt hiszem, a díszleteket szeretem itt, a rendezést. Reménytelenül színpadi képekben látom a világot. Az ember mindig dolgozik, „pihenés” közben is; ez a mestersége. A díszlet itt ilyen: az abbáziai sétaút végén, a voloscai világítótorony vörhenyes fényében négy ház áll a parton, a vámház, a kocsma, egy kávéházféle s egy szurtos és málladozó fészer, melynek odvas földszinti odújában a halászok acetilénnel töltött fényszóróikat őrzik, a korszerű halászat e fontos kellékeit. Ezek a voloscai halászok már elvittek néha éjszakai útjukra, a tengerre. Az ember szeretne mindent megismerni, mindent, egészen közelről. A fényszórót a csónak orrába erősítik, s a halak odagyűlnek az erős fény vonzására a háló körzetébe. A halak, a rákok, a „tenger gyümölcsei”… minden, ami él, tolong a fény felé. Nagyon tanulságos kirándulás. Igaz, kissé hűvös, nyirkos és egyhangú. Ezek a halászok toprongyosan szegény emberek. Az időjárás, az apály, a dagály kegyéből élnek, tehát a kiszámíthatatlanból és a véletlenből, mint én, a színpadi szerző, a közönség kegyéből… de nem ezt akartam mondani.

53


Simon Miklós: Gradac Most tavasszal, elutazás előtt, egy este megint átsétáltam voloscai barátaimhoz. A kis tér, az öböl, a világítótorony, a halászok bárkái, csendes motozásuk a hálók, az ívlámpák között, a tenger ütemes csobbanása, a tér és a városka elvarázsolt magánya, mindez ellenállhatatlanul emlékeztet egy olasz opera második felvonásának díszletére. Olyan zárt az egész, festői és piszkos, omladozó és élettel telített… Mindig úgy ülök itt, mint aki feltévedt a színpadra, s zavartan várja, hogy kiutasítsák, mert rögtön felhúzzák a függönyt és kezdődik az előadás. Szombat este volt. A kövér, fiatal pincér kihozta vörösboromat, s elmesélte, hogy Fiuméban délelőtt megoperáltak egy embert, aki csak úgy, szerelmi bánatában, nyolc szöget evett meg éhomra. Ilyen éhes volt? Vagy ilyen szerelmes volt? Nem tudtuk eldönteni. Aztán visszament a pincér a vendéglő belső helyiségeibe, mert a kocsma, szombat este, megtelt fiumei kirándulókkal. Egyedül ültem a hűvös estében, néztem a színpadias díszletet, iszogattam borom. A hold is megjelent a táj fölött. No, gondoltam, kezdhetjük az előadást.

54


3 – E pillanatban, oly pontossággal, ahogy a legjobb rendezőhöz, a végzethez illik, halk zörejjel megjelentek a színen a szereplők. A szín bal oldaláról, a vámház felől, gépkocsi gördült a kikötőbe. Keskeny, kétüléses, divatos sportkocsi volt, csukott tetővel. A kocsi trieszti rendszámot viselt. A bennülők arcát nem láttam. De azzal az ösztönnel, melyre büszke vagyok, amely csalhatatlan, s mesterségem titkos forrása, éreztem: „Kezdődik.” Csakugyan elkezdődött. Egyelőre nem láttam semmit, csak a gépkocsit. De a kocsi nagyszerűen játszott. Képzeljétek el, amint a színpadias kikötőben megjelenik a trieszti kocsi, szombat este, s lassan lopakodik előre a színen, lábujjhegyen, mint egy cselszövő. A kocsi besettenkedett a színre. A vak is látta, hogy tilosban jár. Elhajtott a kocsma előtt, farolt néhány métert s megállott a félhomályban, háttal a vendéglő kivilágított ablakainak, a halászok fészere előtt. A motor zúgott még, egyenletesen, a lámpák égtek. Most vártam, hogy kilépnek a kocsiból a szereplők: természetesen a Férfi és a Nő, vagy szerencsésebb esetben, mint Shakespeare-nél, Első Gyilkos és Második Gyilkos, esetleg Első Csempész és Második Csempész. De nem történt semmi hasonló. A kocsi dohogott, tétován megállt a sötetben; a bennülők nem állították le a motort. Látnivalóan tétováztak. A kocsi hátsó lámpája égett, ez a kis, parázsló, véres szem, amely olyan fürkészve pislogott az éjszakába, mint egy ideges kalandor gyulladásos szeme, néhány perccel a nagy coup előtt… S a fényszórók is égtek, tompított fénnyel. Így állt a kocsi sokáig, percekig, teljes üzemben, mozdulatlanul, ugrásra vagy menekülésre készen. – Most lehunyta a kis, trieszti kocsi parázsló fél szemét. Aztán kialudtak a fényszórók is. A kocsi elszánta magát valamire. A motor elhallgatott. A kocsi sötét belsejében öngyújtó lángja villant föl, majd két cigaretta szentjánosbogárfénye kezdett derengeni. Hevesen tárgyaltak odabenn, a trieszti kocsiban. Aztán feltárult az oldalajtó, a kocsi jobb oldaláról, a kormánykerék mellől előmászott a vezető födetlen fővel, cigarettával szájában, becsapta az ajtót s lassan, őgyelgő lépésekkel, elsétált az Albergo előtt. E másodpercben megjelent a vendéglő ajtajában a kövér pincér. Gyümölcsöt hozott nekem, kövér banánt és narancsokat. Mikor meglátta az őgyelgő idegent, széles mosolyra derült s kiáltani akart. Mint mikor valaki régi, kedves ismerősét látja. A hold reásütött e pillanatban az öbölre, a kikötőre, a felhők elvonultak, teljes fényben álltunk, ültünk, mozogtunk a színen. A pincér pillantása találkozott a őgyelgő férfi pillantásával. Azzal a csodálatos ösztönnel, melyről az imént beszéltem, s

55


mindenkinél, tehát a pincérnél is a mesterség feltétele, elhallgatott, sunyi pillantással bámult a sötét gépkocsi felé, nem köszönt, szótlanul elém rakta a gyümölcsökkel tetézett tálat, s tapintatos, kissé szemtelen mosollyal visszament a belső helyiségbe. Az idegen férfi a tenger partján állott, cigarettázott s bensőséges figyelemmel bámulta a halászok csónakjait. Sokáig nem mozdult. A vendéglő belső szobájában halkan zenéltek és hangosan beszélgettek. Aztán, mint aki csak egészségügyi sétára indul itt, Voloscában, éjszaka, száz kilométerre Trieszttől, megfordult a férfi s elhaladt az Albergo al Mare kivilágított ablakai előtt. Negyvenes, fekete férfi volt, lebegő hajzattal; szomorú és ravasz pillantású ember, olyan férfi, aki már pontosan tudja, mit adnak a kocsmák, az esték s a nők, akik vagy Aki e pillanatban a trieszti rendszámú kocsiban lapul riadtan és szívdobogva. Tapasztalt férfi volt, s ugyanakkor szomorú és elszánt. Megkerülte a kocsmát, visszament a kocsihoz, a homályban nekidőlt a sportkocsi ajtajának, új cigarettára gyújtott s hangtalanul álldogált a sötétben. Most már nyakig benne voltunk az előadásban, úgy az első felvonás végén tartottunk, mikor mindenki bemutatkozott, mindenki a helyén áll, a felvonulás tökéletes. Csak a nő nem látszott még. Ravasz, nagyon ravasz rendezés ez, gondoltam. Az ember mindig tanul. S ártatlan képpel hámozni kezdtem egy narancsot. De az élet, mint a színpad, nem bírja a némajátékot és az üres helyzeteket. Mint szakember, nem csodálkoztam hát, mikor a következő percekben megjelent e láthatatlan háromszög eddig láthatatlan harmadik szereplője, az a bizonyos érdekelt férfi, akinek nem tetszik valami. Ez a férfi talán észrevette a trieszti kocsi utasát, amint a partról a vendéglő fényes ablakai felé kémlelt. De talán csak megérzett valamit. Most már bizonyos volt, hogy a trieszti kocsi kalandra indult a voloscai öbölbe. A trieszti férfi azt mondta a láthatatlan hölgynek, másfél órával ezelőtt: „Bellissima, hallgasson ide. Átszaladunk Voloscába. Soha nem tudja meg senki. Van ott egy kocsma, egy kis kocsma… s micsoda borok, gentilissima! Tizenegyre vissza leszünk Triesztben. Megvacsorázunk, hallgatjuk a mandolint, ha akarja, átszaladunk Fiuméba, eszünk egy fagylaltot a parton, a kikötőben. Könyörgök, édes, csodálatos! Ki láthatja magát Voloscában?…” A fért száz kilométeres sebességgel hajtott, egy óra alatt ideértek. Mikor a kocsi bekanyarodott az öbölbe, a láthatatlan hölgy megijedt. „Állítsa a kocsit oda, a sötétbe!” – mondotta. – „Adjon egy cigarettát. Várjon.” Aztán, a sötétben, sugdosva beszéltek a veszélyekről, az esélyekről, minden szerelem veszélyeiről és esélyeiről. „Én itt maradok a kocsiban!” – mondta a hölgy. – „Oltsa le azt a kis, zöld lámpát is. Úgy. Maga most kiszáll, elsétál a kocsma előtt, mellékesen, mintha a feje fájna. Megnézi, ki ül odabenn… Ki az a kövér, idegen alak a teraszon?” (Ez én voltam, a kövér, az idegen.) „Hagyjon, hagyjon, félek. Hát menjen most. De vigyázzon. Ah, maga nem ismeri Giuliót!” A hölgy sóhajtott, szívére szorította kezét.

56


A férfi fejét vakarta, titokban igazat adott a hölgynek, kiszállt, elment a kocsma ablakai előtt, kémlelt, megbámult engem, a kövér idegent, látott valamit, ami nem tetszett neki. Visszaállt a sötét autó mellé, halkan mondott néhány szót, várakoztak. Most nem illett még elmenni, miattam sem. Nyilvánvaló, gondoltam, hogy gyanús jeleket észleltek, a vendéglőbe már nem mernek belépni. Állanak még egy ideig a sötétben, aztán elszelelnek. De most kilépett a férfi a kocsmaajtón, a másik férfi, aki neszelt valamit.

4 – Ez a férfi mérges volt és indulatos, tehát kezdő. Megállt az ajtóban, szimatolt, halkan morgott, mint a kutya, mikor a felhők mögött neszeli a holdat. Mozdulatlanul állott, az idegen gépkocsit bámulta. A helyzet félreérthetetlen volt, együgyű és ordítóan drámai. A férfi nem láthatta a sötétben meglapuló idegen gépkocsi rendszámát, nem láthatta a kocsiban rejtőző hölgyet, s nem ismerhette meg a férfit, aki a sűrű homályban az idegen kocsi oldalának támaszkodott, megszeppenten és hősiesen, ahogy illik. Senki nem mozdult. Ha most elindul a gépkocsi felé, felidézi a botrányt: a szerelmesek nemzetközi illemtana szerint nem illik a voloscai éjszaka sötétjében lappangó kocsikat, félreérthetetlenül rejtőzni, menekülni vágyó szerelmes párokat megzavarni. A gépkocsis férfi joggal tiltakozhatott a tolakodó közeledése ellen. Némán álltak a fekete éjszakában, két férfi, a tenger partján, s nem látták egymást és farkasszemet néztek. Sokáig maradtak így, nagyon sokáig. A csend és hallgatás megtelt feszültséggel. Hámoztam a narancsot, s arra gondoltam, jó lenne odébbállni. De minden fölösleges mozdulat végzetesen hatott e sötétségben. Néző voltam, ez útszéli, közönséges drámai helyzet egyik nézője és statisztája. Olyan helyzet volt ez, mint néha a színházban, mikor a közönség is belejátszik a színdarabba. A szereplők várták, hogy valaki mozduljon, s végre történjen valami. A kés, a golyó lehetősége is megvillant e pillanatban. Elvégre délen voltunk, latinok között. Mit lehetett érteni mindebből?… Keveset és mindent. Két ember, férfi és nő, elindultak Triesztből Voloscába, mert szeretik egymást és bujkálnak a világ elől. Egy férfi itt ül a voloscai kocsmában, szeret egy nőt, aki nincs itt, vagy nincs vele, de talán egészen a közelben piheg, a sötétben, a kocsiban, néhány lépéssel arrébb. A férfi egyszerre nyugtalan lesz, elhagyja kocsmázó pajtásait, kilép a térre, a szerelmesek ősi ösztönével szimatol, gyanakodva kémlel az éjszakába, félt valakit. Elég, ha megindul, a fészer és a kocsi irányában, s rögtön felhangzik az őssikoly, a nő sikolya, mely tele van iszonyattal és büszke rivalgással: iszonyattal, mert minden nő gyűlöli a bonyodalmakat s büszke kicsengéssel, mert minden nő boldog, ha két férfi öli egymást miatta. Mindenki

57


pontosan helyén állt, a szín tele volt. S nem történt semmi. De minden drámai lehetőség benne volt a pillanatban. Ez a harminchetedik, az örök drámai helyzet: mikor emberek gyanakodva pislognak a sötét világűrbe, mely gyanús és veszélyes, s nem mernek cselekedni, mert a végzetre bízzák a kifejletet. Görög kollégáim szívesen éltek e fogással. Megettem a narancsot, rágyújtottam, ártatlan képpel bámultam a csillagokat. A csábító – már így neveztem, kényelmes színpadi műszóval – most megérezte, hogy még egy pillanat e drámai semmittevésben, s kitör a botrány. Gyorsan beült a kocsiba, megindította a motort és nekirohant a mellékútnak, amely a móló szélén vezet Fiume felé. A hátsó lámpát, azt a parázsló ördögszemet nem gyújtotta meg. A kocsi úgy szelelt el szélsebesen, hogy nem láttuk a rendszámát. Csak messze, az országúton villant föl a vörös láng, kárörvendő lobogással, mintha egy félszemű ördögfióka rohanna ott, az emberek országútján, az éjszakában, büszke elégtétellel és kárörömmel. A vörös láng eltűnt a parti éjszakában. Utánanéztünk, hosszan, sokáig. Aztán sóhajtott a harmadik férfi, a főszereplő. Sóhajtott, lassan megfordult, elmenőben engem is megnézett, kérdő és idegen pillantással. Elfordítottam a fejem. Sok minden volt ebben a pillantásban: zavar, düh, megkönnyebbülés. Az ember bizonyos korban okos lesz, s örül, ha utolsó pillanatban idejekorán megszökik a trieszti autó, s nem kell megjegyezni a rendszámát. – A férfi elment Abbázia felé. Léptei kopogtak a köveken. Most megjelent a kövér pincér, rakosgatott az asztalon, közönyösen és fölényesen. A bölcs emberek közönyével működött, akik sok mindent láttak már, kissé lenézik az embereket, s iparkodnak mindent megérteni. Aztán fizettem, elsétáltam a tenger partján szállásom felé, s útközben megbámultam még a halászok fényszóróit, amint éhesen járják villogó fénysugaraikkal a tengert s keresik a zsákmányt. Nincs is szebb, mint járni az éjszakában, veszélyek között, zsákmány után… Ez az ősmesterség. Nem valami előkelő mesterség, de emberi, tehát aljas és fenséges egyszerre. Erre gondoltam… Igen, igen, a halászatról beszélek. Hát aztán reggel hazautaztam. Ennyi volt.

58

Horvátországi Magyarság

Recommend Documents