1
Polgár András
hüje zsiráf -regényrészlet „Minek utaznék, mikor helyben is tudok idegen lenni?”
HEDVIG KEZDETBEN ROPPANTUL ÉLVEZTE A BÉCSI utat, noha az utolsó percig ellenkezett. A gyönyörű tájat. Amerre jártak, észre vehetően megszaporodtak a virágok az utcákon, házak körül, ablakokban, amint osztrák földre értek. Április első napjait írták, amikor már enyhül a tél, kiereszti fagyott kezéből a földet, olykor megajándékozza az embereket cseppnyi langymeleggel, és a szél a tavasz ígéretét hordozza. Az úttal kapcsolatban, eleinte rengeteg ellenvetést tett, akadékoskodott, először mindenképpen ki akarta vinni Miklóst, később elállt szándékától, majd a férfi kifejezett kérésére, otthon hagyta. Miklós nagy szériában volt, négy játékot folytatott, elképesztő sikerrel. Nem akarta megszakítani, egyetlen napra sem a játékot. Hédi kocsijával mentek, Kriszta végig hordozható számító-gépén dolgozott, az árfolyamokat fürkészte. Vettem egy pár részvényt. Egy bróker irodában, mondta mellékesen. Bruck-ban pisilnie kellett, megállította a kocsit, Hédi szemügyre vette a gépét. Még nem látta. Méregdrága, habkönnyű kis masina volt, szinte mindent tudott, amit ebben a műfajban manapság előadnak. Belekerülhetett egy pár fillérbe, irigykedett, ő bezzeg ugyanúgy, vagy majdnem ugyanúgy spórol, mint régen. Példát vehetne Krisztáról. Tud élni, az biztos! Mikor már túl sokáig nem jött vissza, kiszállt a kocsiból. Kriszta egy szőrmeboltból jött kifelé. - Majdnem vettem egy bundát -, mondta nevetve. Amikor életében először járt Bécsben, még Mamuttal, vonattal mentek, és leszállva a vonatról, Mamut az ég felé tartotta orrát, nagy levegőt vett. „Szippantok a szabadság levegőjéből!” – mondta akkurátusan. Ezt a mozdulatát nem lehetett elfelejteni, Hédi is „szippantott” tehát. Nyolc éves volt. A Mariahilfer sarkán Mamut órákat vásárolt, előtte azonban bementek egy wc-be, ahol Hédi kivette a bugyijából a dugi-dollárokat. Akkoriban korlátozták a nyugati valutát, bankkártya még nem létezett. Minden ugyan olyan volt, mint itthon, és mégis egészen más. A jólét érzetét érzékelte, hasonló üzletek, hasonlóan öltözött emberek, hasonló autók és buszok; és mégis, jólét! Lassúbb a mozgás az utcákon, türelmes pincérek a kávéházban,
2 nyugodt, kimért, nem kapkodó, oda figyelő kereskedők az üzletekben. Mindez csak a jólét fokát jelentheti, gondolta, minek siessenek, miért kapkodjanak? Szobát vettek ki a Vienna Hotelben, - hol másutt? -, lepakoltak és azonnal felfedezőútra indultak. Kriszta nem tudta türtőztetni magát, azon nyomban vett egy bundát. Az üzletben levágatta az árcédulát, belebújt a szőrmébe; az után, akár egy királynő. Méltóságteljesen, emelt fejjel siklott. Kifejezetten siklott, fél lépéssel előtte. Elfelejtett lépegetni, járni, „sétikálni”; siklott. Fejét kevélyen tartotta, szája mosolyban, párás szemmel fogadta a hódolatteljes tekinteteket - Az ember, egyenlő: ruhája! – mondta királynőien. – Estélyiben másként létezel, mint munkaruhában! Életében nem volt rajta estélyi ruha, nem is lesz, hogy nézne ki benne? Milyen alkalomból öltené magára? Gyönyörködött barátnője vonulásában, az elhaladó járókelők kivétel nélkül meg-nézték. Beültek az autóba, Kriszta lázasan lapozgatta a bédekkert. - Először is beülök egy pornó Pesten a pornó mozikat!
moziba!
Ezek
a
marhák
megszüntették
- Pornóóóó? A lányok nem szeretik a pornót! Undorodom tőle! - Akkor én nem vagyok lány! – felelte Kriszti. - Minek neked a pornó? - Mert lehet! Azért! Utána bevásárolunk a Kartneren! Te nem jössz? - Pornóba nem. - Aggszűz! Képmutató! - Elmegyek a Klimt-muzeumba inkább. - Amilyen hülye vagy, nem is csodálom. És ha a moziban összejön valami? Szabadok vagyunk! Azt tesszük, amit jólesik! Hagyd már ezt a prűd aggszüzet a francba! - Kriszta szép arcocskáján nemes felháborodás hullámzott át, kezét, szokása szerint vízszintesen az álla alá tartotta, felfelé nyomkodta állát. Láthatatlan tokáját nyomigálta vissza. - Gyere inkább múzeumba. Rád férne egy kis kultúra!
3 - Oké! Délután háromkor találkozunk a Stephan Kirsche előtt! Itt a mobilom! Ha Marc telefonálna, nem tudod, hol vagyok! – picit megemelve térde felett a bundát, körülnézett az úttesten, és lelépett. Naná, hogy minden autó megállt. Mint egy mesefilmben, egyszerre mozogtak a szereplők; középen vonul egy királynő, és az alattvalók áhítattal várakoznak. Megint úgy sorjáztak az események, akár egy gyors, pergőre vágott híradóban, még fel sem ocsúdott, máris érkezett a következő jelenet, másnak talán szürke élmény, de neki csoda, aprólékosan emésztette a látnivalókat, a Klimt képek, a Gráben, a Práter. Az elegáns áruházak. Álom luxuskivitelben. Felült az óriáskerékre, amely a kör zenitjén megáll; egész Bécs a lába alatt hevert. Világéletemben szerettem volna egy karosszékből sorra végig nézni a világ összes szépségét, - gondolta fenn, a magasban, - olyan eseményeknek tanúja lenni, aminek emóciók nélkül örülhetek. Egy mozdulat hiányzott mindig az életemből, egy gátlásokat felszabadí-tó mozdulat, amitől könnyebb lehet a szívem, amiért érdemes visszainteni. Boldogságra igazából soha sem vágytam, igaz, nem is kaptam; kielégültségeim egy pillanat alatt elszálltak, és szeretkezés után olyan magányos lettem, akár egy kis állat. A szerelemben csak a hangulatok szépek, a dallamok, és a sugárzás, és az egymás felé sugárzó izzás; akár egy gumitalpú cipőben sétálnék keresztül a világon. Ebben az állapotban végre felülemelkedhetek, elzsibbad a szám, nem ölt testet a vágy, a testem egészen könnyű. Akár egy pihe. Szeretném fordított sorrendbe rakni a világot, az eseményeket visszafelé is lepergetni. Az erőtől félek. Az én erőm gyengít másokat. Naná, hogy nem jelent meg Kriszta a híres templom előtt, negyven percet várt. Zsebében a két telefonnal, még hívni sem tudta. Valahogy eltűnt a varázs, az idegen ország sejtelmessége, idegesítette barátnője, és az idegeskedés elrontotta az élményt. Mindig agyon idegesítette magát, régen Anya elalvásai, a szégyenérzet idegenek előtt. A Gyöngyvér Patikában Völgyiné szeretője idegesítette, egész éjjel az ügyeletben, végig, a hosszú vasárnapon, hülyére idegesítette magát, mi lesz, ha felesége után telefonál Rudolf? Egész életét, a jó helyzeteket tönkretette ez az idegeskedés, sőt, szorongás. És ha baleset érte? Ha megtámadták? Ha kirabolták? Kriszta ötezer Eurót vett magához az első bécsi bankban. Minek ekkora pénz egy kis bevásárláshoz? Leparkolt a szálloda garázsában, kiszállt, bezárta a kocsit, ellenőrizte valamennyi ajtót, jól zár-e? Aztán visszaült, húsz centivel tovább ment, mert a kocsi feneke kilógott a felfestett sávból. Nem okozhat kényelmetlenséget más autósnak, ami esetleg miatta, nem tud rendesen beállni.
4
Beült az étterembe, persze, kimaradt az ebéd, kitette maga elé a mobil telefonokat. Nem volt hívása. A szállodai szobában tusolt, felhozatott egy kávét a szobaszervizzel. Kinyitotta Kriszta gépét, meglepetésében webkamerát is talált a hordozó táskában, beál-lította, a kamera képében látta magát a szállodai szobában, a szétdobált ruhadarabok között. Az Internetes telefonon felhívta saját, otthoni számát. Miklós jelent meg a képernyőn. - Én vagyok! – mondta Hédi. – Szia. - Látom… Szia… - mondta fémes géphangján. - Mi újság? Mi a pálya? - Hiány… zol… - Ne marhulj! Mért hiányoznék? - Hiány… zol… - Veszítettünk? - Nem szoká… sunk… Hol vagy? - Hotelben. Miért? - Játszottam egy kontrát. Napoli – Juventus. 3:1. Sokat adnak, ha bejön. - Nem jön be! A Juventus sokszoros bajnok! – Hédi már kívülről fújta az olasz, az angol és a spanyol csapatokat. – Világ-bajnok játékosai vannak! Ott maradtak a klubnál tavaly is, amikor megfosztották a bajnoki címétől, és visszasorolták a másodosztályba. Hogy tudna nyerni egy kis csapat ellenük? - Nyerni… fog. - Sokat tettél rá? - So… kat…igen… - Tiszta hülye vagy! - Harag… szol? - Nem haragszom!
5 - Monda… nék vala… mit… - Mondj! Miklós merően a kamerába meredt. Olyan ismerős volt ebben a pillanatban. Szívfájdítóan ismerős. Még csak hat hónapja élt a lakásában, mégis, százötven éve ismerte. Százötven rettenetesen hosszú, vajúdással terhelt esztendeje. Döntések, komoly pénzügyi döntések szinte óránként, Vele. Öröm, Vele. A megszokás. A folytonos nyerés, Vele. Váratlanul szavalni kezdett. Hangja a régi volt, lassú, recsegő géphang, de nem szaggatott. „Mily szemet rakott fejembe szerelmem, Hogy nem jól jelzi, amit összeszed, Vagy, ha jól, mivé lett bennem a szellem. Hogy elrontja az igaz képeket? Ha szép, ami úgy üdíti szemem, Mért véli a világ, hogy nem való? Ha nem szép, jól mondja a szerelem, Hogy szeme rosszabb, mint máséi! Ó, Mért lenne jobb?! Hogy lásson tiszta fényben, Ha könny s virrasztás veti rá ködét? Nem csoda hát, hogy szemem félreértem, A nap se lát, míg nem derül az ég. Álnok szerelem, könnyed megvakít: Tiszta szem látná bűnös foltjaid!” (Shakespeare: Szonettek, ford. Szabó Lőrinc) Hedvig döbbenten nézte Miklós képét a monitoron. Érezte, mindjárt elkapja a bőgés. Már nagyon is iparkodott felfelé a gyomrából. Megköszörülte a torkát. - Mit művelsz? - Olvas… gatok… Sok Sha… kespea… red van… - Verseket olvasol? - Szerel… mes vagyok… - Ne butáskodj. Tudod, hogy semmi értelme! - Nem sze… retsz? - Miklós, ez őrület! Nem szabad még jobban belemerülni a mi baromságunkba! Ez csapda! Te is tudod! A végén bolondokházába kerülök! Tudod, hogy ez csak… - Nem sze… retsz?
6 - Nem azt mondtam… - Őt szere… ted? - Kit „Őt”? - Tudod jól… kit. Meghí…vólevelet kül…dött … Meg-láto…gathatod Pálhá…zán… a börtön…ben. Május… tizen… három, vasár…nap… Hédi az ajkába harapott. Elkeseredetten bámulta a képet. Az Internetes telefon lapját. Alul egy zöld gomb, telefon ikonnal, és egy piros, a beszélgetés befejezésére. Rácsapott a pirosra. Miklós eltűnt. Kikapcsolta a laptopot. Hanyatt feküdt az ágyon. Homályosan látott, elhomályosították a könnyek. Ennek véget kell vetni! Szemfényvesztés! Igen, ez az egész nem más, mint szemfényvesztés, amibe furcsa módon belekavarodtak más emberek is, méghozzá csakis azok, akik közel vannak hozzá. Valahonnan messziről halk zene hallatszott, a nagy távolság miatt egészen halk, furcsamód vidám dallam. Lassan az ablakhoz sétált. Szemerkélő eső áztatta a szépen világított esti utcát. Megpillantotta magát az ablak tükrében; nagyon esetlen, görnyedt, inkább puklis, magas lány állt ott, szerteszét csüngő hajjal, lobonccal, és kétségbeesett ábrázatot vágott. "„Ne állj puklisan!” , hajtogatta Anya, százszor és ezerszer. Szándékosan puklisan állt, hogy megpukkadjon dühében. Azért is puklis! Meghívólevél? Kezdetben meg akarta meglátogatni a börtönben, de lebeszélték, a nyomozók óvták attól, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljön Kis Miklós Zoltánnal. Aztán megkapta a levelét.
Lehet, hogy romantikus alkat, lehet, hogy túl régen él egyedül, még nem sikerült kipróbálni a megbízható párkapcsolat biztonságát, még mindig a keresésnél és a reménykedésnél tart, de az mégiscsak jelenthet valamit, hogy pont neki tárulkozott ki, méghozzá a tárgyalóteremben, ahol ennél fontosabb kérdések lüktettek a levegőben. A sorsáról kellett dönteni. Intim levél volt, ami lehetett egyszeri eset. Nem reagált rá, nem is tehette, azt se tudta, hogyan kell levelezni a bebörtönzöttekkel, azt se, Kis Miklós Zoltán akarjae? Elővette a levelet, mindig magánál tartotta. Már gyűrött volt a sok olvasástól, a golyóstoll betűi kissé elmosódottak, de még mindig jól olvashatóan, szabályos szépen sorakoztak a sorok. „Nem félek a Gonosztól, mert Te velem vagy!” Ettől a mondattól sírni tudott volna, bár nem jutott eszébe, honnan idézték. Ez a meghívólevél azonban, bár nyilván hivatalos szöveg, a börtöniroda küldte, azért mégis folytatás! A férfi találkozni akar vele, olyan körülmények között, amilyenben lehetséges.
7 Felizgatta a gondolat; találkozni fog Vele. Azzal a férfival, aki az első pillanatban jelentőséggel bírt. Akivel le tudná élni az életét. A súly, amit a virtuális férfi megjelenése óta cipel, nyomasztotta, nem tudta elképzelni, hogyan kellene rendbe tenni a dolgot, mit kezdhet a két alakban meglévő Miklóssal, mit tegyen a váratlanul rászakadó gazdagság képzetével; cipeli, cipeli a súlyt, görgeti maga előtt a problémát, és nem látszik az alagút vége. Nincs, akitől tanácsot kérhetne. Kriszta lubickol a pénz által kapott örömökben, még az arca is kelletlenre vált, amikor szóbahozza a problémát. Völgyiné boldog és gyűjtöget, kényezteti Hedviget, felvett egy nyugdíjas gyógyszerészt az ügyeletekre, boldogan fizet. A Tábornok valahová eljár, fütyül a cukorbajára, magas vérnyomására úgyszintén, jó öltönyöket vásárol, vigyorog, mint a vadalma, kezet csókol Hédinek, vett egy hatalmas tévét, olyan messziről kellene nézni, ami távolabb van, mint a nappalija vége. Mindenáron rá akarja erőltetni a régi tévéjét, amit alig egy éve vett, és annak a képernyője se kicsi. Gyakran előfordul a lakásában, jóban van Miklóssal. Váratlan fordulat, és határozottan zavaró, hogy a virtuális Miklós érezteti, nem igazán kedveli az igazi Kis Miklós Zoltánt. Pedig az is ő. És ő is amaz. Hogyan? Ki, ki lenne? Bekapcsolta Kriszta gépét, az Eurosport.com-ot választotta. Megnézte a futball eredményeket. „Napoli – Juventus 3:1.” A rohadt életbe! Ez a fickó hazardírozik, és beletalál! Ruhástól aludt el, álmában Miklóssal szeretkezett. Nem tudta, melyikkel, az élővel, avagy a virtuálissal. Csörömpölésre, ajtócsapkodásra ébredt, Kriszta vagdosta az ajtót, nem akart beakadni a zár. Azért nem akart, mert a küszöbre ejtett egy vastag képes újságot, amikor kirúgta a folyósóra, az ajtó bekattant. Lomposan és szétzuhanva állt az apró előtérben, a festék kissé szétmázolódott az arcán, az új bunda mintha lompos, és trehány lenne, ledobta a fotelba, messzire rúgta cipőit. Táskáját a kilincsre akasztotta. A mostani arc át nem ismerte; ádáz volt, kemény, mégis, részegségében kegyetlen. - Ne merészelj kérdezni! Hallod? – kissé tántorogva szédelgett a fürdőszobába, magára csapta az ajtót. Kisvártatva zubogni kezdett a víz. Résnyire kinyílt az ajtó. Kriszta vicsorogva sziszegte: - Ne merj kérdezni! Csörgött valamelyik telefon, Krisztáé volt. Marc jelentkezett. - Már alszik! Nem kelteném fel – suttogta Hedvig. – Egész nap járkáltunk, ki vagyunk dögölve! Holnap reggel indulunk haza! A gyerekek? - All right! – mondta Marc. - Vigyázz rá, OK? Tudod milyen kis… crazy…
8 - Persze. Minden rendben. Ismerte jól Kriszta részeg arcát, ezt az üresen vigyorgó, ellenséges maszkot, azzal a bolond, girbegurba szájával, és az ilyenkor elementárisan kilövellő gonosz szavait. Részegen csak sérteni és bántani képes, áttapos érzelmeken, szabályokon, senki sem állhat meg előtte. Másnap bocsánatot kér, letérdel, pitizik, és kezet csókol. Esdeklik a bocsánatért. Kiteszi a szívét a barátjáért, mindenét odaadná. Nem szeretne az ellensége lenni. Nem szeretné kiprovokálni belőle a gonoszságát. Ezeket a részegeléseit átvészeli valahogyan. Anyaszült meztelenül került elő a fürdőszobából, lambadázni kezdett. Körül lambadázta a szállodai szobát, olykor meg-megtán-torodott, aztán bebújt az ágyba, magára húzta a paplant. Embrió-pózba tekerődzött. - Ki telefonált? - Na, ki? - Felhívom! – lehunyt szemmel ült fel, maga mögött kotorászott a telefonja után, közben előre esett. - Megölöm, ha… ha a gyerekeknek a… hajuk szála… Hedvig kivette a kezéből a telefont, visszafektette, betakarta. Hosszasan nézte a tarkóját. Bal lába ujja kikandikált a takaró alól. Megérintette a bőrét. Szerette Krisztát, most érezte igazán, mennyire. Minden esendőségével, gyarlóságával együtt, visszavonhatatlanul, megbocsátóan. Egy ilyen gyönyörű nőnek sem lehet könnyebb, mint egy olyannak, aki kevésbé kívánatos. Ő a felkínált lehetőségek tömegétől szenved, a világ valamennyi kandúrja őt üldözi, mind részt kér a testéből, mind csábítgatja. Fényes és fényesebb ajánlatokkal árasztják el, lehetetlen válogatni belőlük, nem lehet tudni, melyik a jó, és melyik a még jobb? Ő se találta meg soha álmai férfiját, pedig minőségi felhozatal zengedezte körül. A silány felhozatal, amelyben neki van része, - a nősek, a fiatalon kopaszok, kórók és hájpacnik, törpék és arrogánsak, éppúgy hazudoznak, mint a csinosak, és a daliák. Egy darabig az ablak előtt álldogált, bámulta az esőt. Az a jó áprilisi eső. Az utcán a kocsik magasra spriccelték a vizet, mintha visszafojtott jókedvükben tennék, a jó móka kedvéért. „Ne állj puklisan!” – mondta a másik énje. Kifelé! Ki az utcára, friss levegőt szívni! Forgalmas utcába fordult, nyitva tartó boltok, zene, fényreklám, egy vetkőző nő, hosszú szipkából cigarettázott. Bank, mozi, eszpresszók. Hosszú sorban kocsik. Azonnal kihúzta magát. Körülötte csupa ismerős dolog, idegen ország, idegen utcájában, ismeretlen emberek között. Megenyhült az idő, üvegezett, nagy teraszon, jólöltözött emberek fecserésztek, kávéztak. Jól érezte magát a terasz előtt. Talán az élet most már egyenesben halad tovább! A tudat, hogy bármit megtehet, akármit megvehet, akárhová utazhat! Ezt már érezte. Igaz, nagyon régen, amikor már tudta a
9 Forradalmi etűdöt. Amikor uralta a művet, ujjai mind gyorsabban, ugyanakkor mind értőbben röpködtek a billentyűzeten, amikor a mű elementáris ereje fokozhatatlanul, dinamikus zengett, és ő tudta, fokozhatja, tudja, játszhatja! Sokfelé hívták, sokfelé játszotta, nagy jövőt jósoltak neki. Akkor volt ennyire ismerős az élete, telve bizakodással, eszébe sem jutott volna, hogy önbizalom hiányos, félszeg és magányos nő válik belőle. A hüje zsiráf miatt volt? Anya elalvásai miatt? Anya persze nem akart orvoshoz menni, évekig aludt el különféle helyzetekben, állva, ülve, avagy éppenséggel fekve, ételkavargatás közben, tanítás közben, zenehallgatás alatt, színházban, még a villamoson is. Ami-kor az ő koncertje alatt művelte, Hedvig azt érezte, vége a világnak, nincs tovább! Abbahagyni, eltűnni, megsemmisülni! Amikor sikerült rávenni a kivizsgálásra, és megállapították a betegségét, először azt hitték, ez valami vicc. Ilyen betegségről még nem hallottak, a gyógyszertan könyvben sem fordult elő, valami egy vidéki neurológust ajánlott végül, Sárváron. Oda utaztak hát el, eszeveszett cirkuszok közepette, Anya végig azzal vádolta, dili-házba akarja csukatni, csakhogy egyedül basáskodhasson a lakásában. Beköltöztek a szállodába, naponta jelentek meg a kórházban, vizsgálatra. A narkolepszia ma sem közismert. A sárvári orvos ta-nácstalanul állt az eset előtt, azon túl, hogy legalább diagnosztizálta, semmiféle kezelést nem tudott javasolni. Anya szekere rúdja ekkor már kifelé állt az Operaházból, nem akart, és nem mert fellépést vállalni, mert a legutóbbi próba alatt is elaludt. Akármilyen előadáson kellett volna fellépnie, mindig beteget jelentett. A sárvári orvos végül azt tanácsolta, tetesse magát bolondnak, akkor legalább leszázalékolják, és mégis kap valami pénzt is fájdalomdíj gyanánt. Elvégre a fél életét ott töltötte. Anya persze hallani sem akart erről, még alaposan megalázta, kuruzslónak, „csodadoktornak”, és sarlatánnak nevezte a sárvári orvost és távoztak. Játszva megkeres annyit a tanítással, mintha nevetséges, leszázalékolt nyugdíjat kapna! Szűkösen éltek, Hedvig akkor hagyta abba a zenei pályát, és választotta a vegyész technikusi lehetőséget. Látta magát a gyér fényben, a csillogó bécsi utca vissza-tükröződő fényében. Nem állt puklisan! Lassan, méltóságteljesen, a csillogó csillárok boltja elől egy szendvics-ember közeledett a zuhogó esőben. Feje két tábla között. A vetkőző nő, a hosszú szipkával volt látható a tábla mindkét oldalán. A szendvics-ember közönyös képpel sétált, nem zavarta a lassan szemerkélő eső. Mamut. Az ő saját, igazi szendvics-ember apukája. Mamut arca bezzeg árulkodó. Méltatlan az ügy, hirdeti az arca, vonásai keserűek, arcizmai megfeszültek.
10 A találkozásaik. Még nem az utolsó, a megrázó, a kiheverhetetlen. Ez még az utolsó előtti. Húsvét hétfőn ebéd után ment ki Palotára. Már a kertből hallotta, hogy hatalmas veszekedés zajlik a szuterénben. Nyuszkó néni szabotálással vádolta a papát, a kétnapos marhapörkölt maradékot nem rakta a hűtőbe és megbüdösödött! Pedig abból húsz-húsz adag príma fasírtot és rakott kelt készíthettek volna. Szerinte Mamut direkt csinálta. - Nem a Te pénzed, mit törődsz vele... - sikoltotta. - Csak a bajnak vettelek ide! Hagytalak volna a mocsokban! Az volt a hozzád való... nem egy magamfajta... akinek gyerekszobája volt... Táncversenyt is nyertem! ... Senki voltál, és az is maradtál! Mamut szótlanul tűrte a szóáradatot, Hedvig a ház falának dőlve hallgatódzott. Nyuszkó néni édes, dallamos hangocskája egyfolytában szitkokat fuvolázott, és amikor Hedvig nem bírta tovább, és betoppant a házba, a néni azonos hangerővel folytatta, mintha észre sem vette volna. - Kártevő! Szabotőr! Nincs becsülete nála a más munkájának! Megállj! Mámától külön kasszán leszünk! Szája tepsiszerűen kelt tészta formájúvá változott, még mindig csinos, formás, selyemharisnyába bujtatott lábacskájával toppantott, sőt rúgott. Anatómiailag pontosan, legérzékenyebb pontján, sípcsonton rúgta a papát. Mamut felkapta a lábát, fél lábon ugrált, jajgatott. Hedvig ettől alaposan beindult. Először is jól kipakolt. Nyuszkó nénit undorító szipirtyónak nevezte, mesebeli Mostohának, kapzsi vén kurvának. Mamut felkelt és ledörgölt egy pofont neki. Nyuszkó néni sírt, eltakarta szemecskéit, könnyeit patyolat zsebkendőjébe csorgatta. - Az én feleségem tiszteletet érdemel! - kiabálta Mamut fél lábon egyensúlyozva. - Az Ő házában senki se merészeljen ilyen hangon beszélni vele! Akinek valami nem tetszik, annak nem kötelező idejönni! - Miiiii? Csak nem vetted el? Te szerencsétlen, agyalágyult! - Takarodj innen, mert kaphatsz még egyet! – kiabálta Mamut, az apja, az édes, az egyetlen. Akin kívül senki más nincs a földön, akihez tartozhat. Szélütötten bámulta a vizes utcát. A szendvics-ember már elcsoszogott. Az a májusi délután, amikor trolibuszon utazott, a Keleti pályaudvar felé. Amikor a Király utca és a Körút kereszteződésében, az a tábla közeledett, emberi lábakon. Téglalap alakú, élénk színű tábla volt, jókora malacfej a bal felső sarokban. Virító, piros betűk: „Vadat, halat s mi jó falat... MUSKÁTLI ÉTTEREM!”
11 A tábla Mamutra volt akasztva, vállán heveder fogta össze a tábla két oldalát, csupán feje magaslott a táblák felett. Hedvig most is behunyta a szemét, mint azon a délutánon, ott a trolin. Akkor, az a rettenetes kép kitörölhetetlenül belesült az agyába. Álmában is megjelent. Mamut, a szendvics-ember. A kárhozat infernális képe. Mamut arca a fatáblák között. Vállán a hordozó-szíjjal. Közömbösséget színlelő arca, fürkésző tekintete, „jaj, csak ne fussak össze ismerőssel!” Hedvig lement a bárba, és néhány konyakkal megvigasztalta magát. A harmadik ital után mérhetetlenül kezdett vágyakozni apja hangja, lénye után, úgy érezte, meghal, ha nem hallhatja a hangját! Fel kell hívni! Jóvá kell tenni mindent. Rá kell beszélni, hagyja el ezt a méltatlan életet, jöjjön haza, vegyen ki egy lakást, kezdjen valamit a tudásával. A kutatásban eltöltött évtizedek nem dobhatók félre, mint egy koszos zokni, a mai, vállalkozásokat támogató világban, valamelyik gyógyszergyár bizonyosan ráharap! Nem sétálgathat, mint egy szendvics, hatvan, majd hetvenévesen! Röhej! Indulatában azt is elfelejtette, hány éves a drága Mamut. Hatvannégy. Pontosan annyi. Februárban lesz a születése napja. Igen, semmi kétség, fel kell hívni. Most az egyszer nem kell törődni az elmúlt, kihagyott hónapokkal, évekkel, el kell feledni, hogy késő este van. FEL KELL HÍVNI! - Hédi vagyok. Hedvig! - elszorult a torka, alig kapott levegőt. Csak az első szavakon kell átküzdenie magát, a többi jön magától. - Szerbusz. – Mamut hangja meglepődött, furcsán vékonyodó volt, érzett valami idegenséget benne. Régen beszéltünk, azért, gondolta. - Én az apád vagyok. A Mamut. - Papa én... Papa nem akarom, hogy azt hidd... Több mint öt éve, hogy… én… én nem vagyok rossz. Nem felejtettelek el! Sokat gondolok Rád. Nincs senkim. Csak Te. - Tudom. Az én lányom nem fog elfelejteni... Ezt nem bírnám ki... - Holnap már odahaza vagyok. Most éppen Bécsből beszélek. De ezt nem azért mondtam. Fogok egy taxit és kimegyek hozzátok! Annyi mindenről kellene beszélnünk... - Nem nagyon drága a telefonálás? - Nem érdekes. Szeretnélek látni, és… - Jó, de ne gyere ki! - mintha elbizonytalanodott volna a hangja, mintha szándékosan lehalkítva beszélt volna tovább. - Nyuszkó mostanában nagyon nyűgös. Féltékeny Rád. Hogy be akarsz kebelezni a szereteteddel! - Hogy kebeleznélek be? Már ötödik éve… hogy nem is beszéltünk… - Gyere inkább a Blaha Lujza térre. Minden nap 10 és 12 között, körbe járok, ott a parkoló közelében... - Még mindig?
12 - Mit „mindig”? - Szendvics? Még mindig? Ennyi éve? - Már nem tudok sokat járni. Naponta csak két órát vállalok! Ezt Ő is megérti. Tudomásul veszi. Fájnak a lábaim. Nehezek a táblák. De, kell a pénz. Azzal fenyeget, külön kasszán leszünk, ha nem hozok haza pénzt… Sok a kiadása, drága az élet. Tudod, kifőzdéből - risztorante lettünk... Nem nagyon megy. Az emberek nem járnak vendéglőbe? Most le kell tennem. Tudod milyen a Nyuszkó néni? Ha meghallja, hogy éjnek évadján Veled dumálok, majd azért szid, hogy azért nem bírom a járkálást, mert nem alszom ki magam… Nem akarok veszekedést. Akkor holnap! Kattant a készülék. Hedvig értetlenül bámult a mobiljára. Annyira hitetetlen ez a Mamut. Mindig is menekülő típus volt. Menekült Anya elől, menekült a gyógyszergyárban, a menekült a konfliktusok elől, most már előle is menekül. Annyira hihetetlen! És annyira rossz. Naná, hogy nem látogatott ki a Blaha Lujza térre, Mamut keresőben! Még egyszer nem bírta volna ki azt a rettenetes látványt, apja megalázott tekintetét, rogyadozó lábait, az ormótlan táblákat a hasán és a hátán. Borsódzott a háza apja dumájától, miközben szün-telenül hányatott sorsát ecseteli és panaszkodik, másik szavával védi azt a férget, aki Nyuszkó néni névre hallgat. Nyuszkó néninek sikerült lenulláznia a hajdani gyógyszerkutatót, a jobb sorsra érdemes felfedezőt, akinek, sajna, nem sikerült felfedeznie semmit. De küzdött érte! Dolgozott! Évtizedeken át! Kivárja, amíg apja, kis kopott aktatáskájában hozva minden holmiját, becsenget nála, és szállást kér. Egy szobát és egy levest, bármikor hajlandó rendelkezésére bocsátani! Élete végéig, ha kell! Alaposan készítette elő látogatását a börtönben, Kis Miklós Zoltánnál; először is összeállított egy élelmiszer csomagot. Nem volt pontosan tisztában azzal, mit lehet bevinni a börtönbe, és mit nem, mindenesetre téliszalámi, töpörtyű, csokoládé, keksz, külön-féle konzervek, cigaretta került a cipős dobozba. Csomagolás köz-ben egy pillanatra elszégyellte magát, az egyik legmenőbb cipőbolt dobozát szemelte ki; ha ezt ott a rabok között kicsomagolja, tipikus hencegésnek tűnik majd az elegáns, külföldi felirat, és a koronával ékesített cipő képe, Sürgősen másik dobozt keresett, saját kezűleg sütött egy almás pitét, erre még Anya tanította meg. „Akármi is történhet veled, ha tudsz almás pitét sütni, nagy baj már nem érhet!” Rendkívül alaposan gondolta végig a ruházatát, mit viselhet egy ilyen látogatáskor. Újonnan beszerzett, méregdrága cuccait semmiképp sem viselheti, a börtön a szegénység szinonimája, nem kell gazdagságot sugallni ott, ahol „cincog a fillér”. Egy nappal előbb indult el, Miklósnak nem számolt be úti céljáról, Miskolc felé ment a hármason, majd rátért a harminc-hetesre. Valahol majd lesz egy elágazás, ahol le kell térni a börtön irányába.
13
Úgy emlékezett, valahol útközben lesz egy kisváros, ahol a Hotel a vízimalom mellé települt, ahol éjjel-nappal forog a lapát az apró medencében, zöld vízköpők bámulnak az utazóra, csücsörítenek és jókedvükben messzire spriccelik a vizet; ott, ahol a csobogás boldogsággal tölt el. Ahol a medence körül sétálni is boldogság, a szoba ablakából lenézni gyönyörűség, s úgy elaludni, hogy lágy csobogás kíséri álmunkat, maga a mennyország. Hajnalban séta a vízimalom körül, bámulni a napfelkeltét, a világosodó tájat. Aztán meggondolta magát. Francba a romantikával! Egyedül? Mi szép lehet ennyi csodában egyedül? Hamarosan visszafordult, a legszebb miskolci szállodába ment, kivett egy szobát. Egyedül akart lenni, át akarta gondolni a dolgokat, mielőtt Kis Miklós Gáborral találkozna. Egyáltalában, miért látogatja meg? Mi akar közölni vele? Mit fog érezni, amikor megpillantja, hiszen képtelenül nagy hatással volt rá mindig is, eddigi két találkozásuk alkalmával. Legfőképp azonban, hogy kellene kezelni a lakásában élő, virtuális férfi létezését? Utazását Kriszta előtt, és mások előtt is titkolta, telefonját kikapcsolta. Ne legyen elérhető! Ne tehessenek fel ostoba kérdéseket, ne nyúzzák az aggodalmaskodásukkal, ne adjanak jó tanácsokat! Mióta saját bankszámláján keresztül futnak az átutalások, nyeremények, valamennyien valahogyan úgy érzik, Ő a központ, vele kell megbeszélniük privát problémáikat, és feljogosítva érzik magukat, hogy őt is ellássák véleményükkel. Kriszta, a Tábornok, Völgyiné, és újabban András is, aki be akar szállni a sport fogadásba, de nem veszik be. Öten már sokan lennének! Már elég jelentős pénzek vannak négyük számláján, kizárt egy ötödik megjelenése! Völgyiné úgyis már elég komolyan aggódik, vajon a weblap üzemeltetője, nem szúrja-e ki őket? Túl sokat nyernek, holott a sportfogadó iroda, mint minden más üzleti vállalkozás, inkább keresni szeretne, mint veszíteni… Hedvig megnyugtatta, hogy pont az az iroda, ahol az Ő részére fogadnak, nemzetközi cég, óriási fogadó-klienssel rendelkezhet, hiszen az Eurón kívül, angol fontban, svájci frankban és dollárban is vesznek fel téteket. Ők nem fognak pont a Völgyi Rudolfné számára feltett tétekkel és nyereményekkel szőrözni. Kétségtelen, ha egy ilyen börtönlátogatás úgy zajlik, hogy kettesben maradhat az elítélttel, nincs körülöttük hallgatódzó őr, elmondja ezt a virtuális Miklóst. Biztos lehet benne, hogy Kis Miklós Zoltán nem fogja elhinni a meséjét, (ő maga se hinné, ha valaki csak úgy, előjönne ezzel a történettel!), na, bumm, legfeljebb nem hiszi el, és akkor mi van? Az nyilvánvaló, hogy nem léphet úgy fel, mint aki váro-mányos; szeretné a kapuban várni a szabadulót június 19.-én, (ha jó magaviseletért megrövidítik a
14 büntetését, akkor előbb), aki tettéért, vagyis azért, mert az ő közreműködésével bukott le, most mindent jóvá akar tenni, magát is odaadja, ha kell, életét, pénzét, lakását, csakhogy a férfi kiengesztelődjön. Hűvös távolságtartás. Rövid, decens mondatok, intellektuális duma, végtére nem az alagsorból szalajtották. Hogy miért jött? Esze ágában nem volt lebuktatni, önkéntelenül cselekedett, természetes emberi reakció, ha az ember belebotlik egy bűncse-lekménybe, megpróbálja meghiusítani. Azért ütött a kezére, semmi másért. Túl ragozni nem, kell, mentegetőzni pláne nem, felvázolni a kettejük boldog jövőképét a világért sem! Anyagiakról semmi! Isten mentsen meg attól, hogy elkápráztassa a pazarra fordult pénzügyi helyzetével; egy templom egeréből, jólszituált nővé lett, olyan nővé, aki bármit megvehet, állát semmiképp nem szorítja le (ne látsszék a tokája), székre ülés előtt, nem bámulja az ülőkét. Hanem kecsesen ráereszkedik! Ha a férfi akar valamit, mondja meg! Küzdjön meg a szavak kimondhatatlanságával. Elvégre, két idegen. Más habitus, más életút, más szituáció. Ha lehetséges a közeledés, történjen meg, forszírozás nélkül, magától. A lélek erejétől fogva. A vacsorát a szobájába hozatta fel, felbontatott egy üveg vörösbort, megbékélten iszogatott. Igyekezett kiszűrni gondolataiból a zavaró tényezőket. Mamutot is, a táblájával. Megpróbált kellemes dolgokról elmélkedni, Kriszta kislányairól, akik kitörő örömujjongással fogadták a Bécsből hozott ajándékokat, a beszélő fókát, az alvóbabát, az ugató kiskutyát. Marc látványos vihogását, amikor felpróbálta – és tökéletesen a lábára illett, – az ajándék mokaszin, a Tábornok és Weltner örömét az osztrák diabetikus édességek láttán. Völgyiné, Gyöngyvér illatosítót kapott, de ezt csak a jövő héten adja oda. Ez az illatosító közömbösíti Rudi gázait. Azért a tegnapi látogatás azért nem volt mindennapi! Bőgött is sort utána, pedig a sírás ritkán fordul elő nála, még Anya teme-tésén se itatta az egereket, pedig rettenetes fájdalmat érzett. És lelkiismeret furdalást. Nem volt olyan jó lánya Anyának, mint lehetett volna! Hatalmas csengetés után a Tábornok jelent meg az ajtóban, egy serdülő-korú lánykával. Miklós riadtan pislogott a vendégekre. - Csókolom, Hédike! Csak be akarom mutatni Yvonne-t, a kis tanítványomat! – rikkantotta a testes egykori hadfi, és betolta a lakásba a lánykát. Hogy mire tanítja, azt nem közölte.
15
Hedvig bevezette őket a szobába. - Yvonne azt mondja, neki is jól jönne egy kis aprópénz – mondta a Tábornok, és mintegy mellesleg, átadta ajándékait. Sohasem jött fel Hedvighez, ajándék nélkül, bonbon, kalács, egy üveg bor, egy szoftver. – Beszélhetek Miklóssal? - Nincs itthon – hazudta. Nem vesz be újabb fogadót a játékba, ezt már jóval előbb megbeszélték. – Elegen vagyunk! Nem kellenek további játékosok. Yvonne nagy, ártatlan szemekkel meredt Hedvigre. Lehetetlenül rövid szoknyát viselt, teletalpú cipőt, amelynek pántjai a lábszárát övezték. Amikor leült, bugyija eluralta a képet. - Talán mégis tehetne kivételt, vele – mondta mosolyogva a Tábornok. – Szegény a kislány. Lakást kell bérelnie. A szüleit is segíti. - Bocsánat, de nem! Miklós se győzné! - Hadd beszélem meg előbb vele, és aztán döntsön Hédike. - Minek forszírozni. A Nagyi nem akarja! – mondta Yvonne durcásan, és megvetően nézett Hedvigre. – A Nagyi csak magának akarja a Zsét! - Kicsoda? Nagyi? – kérdezte döbbenten Hedvig, könnyekkel a szemében. – Én vagyok a Nagyi? – Mindig idősebbnek látszott koránál, de a „lenagyizás” azért tarkón ütötte. Yvonne felállt, meghúzogatta szoknyáját, amely ettől nem lett hosszabb. - Megyünk? - Mért mondasz engem Nagyinak? – meredt a lánykára. – Olyan öreg vagyok? - Ja! Sajna! Vén spiné! – mondta Yvonne, durcásan, kelletlenül húzta el a száját.- Na, Macikám, húzzunk innen! A Tábornok, átkarolva a lányka derekát, egy „nem tehetek róla” pillantás kíséretében eltávozott. Csapódott az ajtó utánuk. Miklós előlépett a homályból. - Ha nagyon akarod, belevehetjük a kiscsajt – mondta. Hedvig a fotelba roskadt, zsebkendőt borított a szemére, egész testét rázta a zokogás. Még harminc sincs, csak huszonkilenc, egypár héttel múlt, és máris ilyen öregnek látszik? Mi lesz vele negyvenévesen, ötvenévesen?
16
Elég sokan várakoztak a börtön előtt, szép, rendezett, komoly ráccsal körülvett térségen. A magasban fegyveres őrök. Pontosan tíz órakor kijött egy tiszt és bekérte a látogató leveleket. A csomagokat majd belépéskor kell leadni, hogy ellenőrizhessék tartalmukat. Tiltott tárgy nem lehet a csomagban, de hogy itt mit neveznek tiltott tárgynak, arról Hédinek fogalma se volt. Csak azt tudta, izzad, a combjáról csorgott víz, jó lett volna pisilni. Erről azonban szó sem lehetett, csoportban várakoztak. Az ismerősebbek fecserésztek, de hozzá nem szólt senki. Május közepe volt. Egy hónap múlva szabadul! Mintha most Ő lett volna a másik énje, látta magát a cso-portban, naná, hogy kimagaslik az asszonyok körül, többnyire női látogatók voltak, csak egy idős bácsi volt a csoport elején, a fegyőr kihozott neki egy széket, mert nem bírta az ácsorgást; az asszonyok, gyerekek, csomagokkal, kisebbel és nagyobbal, kosarakkal; amikor elvették a csomagokat ellenőrzésre, mintha pucérok lettek volna. Nem tudták hová tenni a kezeiket, egyik lábukról a másikra álltak, nyújtogatták a nyakukat, az órát nézték, mikor lesz már tíz óra. Pontosan tíz óra, nulla-nulla perckor nyílt a vaskapu, és a látogatók betódulhattak. Tolongtak, mindenki szerette volna megelőzni a másikat, mintha nem lett volna édes mindegy, mikor érnek a terembe, ahol majd találkoznak az elitéltekkel. Hedvig néha arra gondolt, olvasott valahol egy hírt, hogy Magyarországon is létesítettek a börtönökben egy „pihenőszobát”, ahol az elítélt kettesben lehet egy félórára a hitvesével, vagy akivel akar. Ezt a rendtartás megengedi. Itt erről szó sem volt. Egy jókora terembe jutottak, ebédlő, vagy tanácsterem lehetett, hosszú sorban, összetolt asztalok, valamennyi asztal túl felén székkel. Leülhettek, várhatták az elítélteket. Néhány perc múlva, libasorban érkeztek a raboskodó férfiak, rabruhában, kézben tartott sapkával, ormótlan bakancsban. Hedvig az utolsó asztal elé ült le, időbe tellett, míg Kis Miklós Zoltán meg-találta őt. Láthatóan örült neki, már messziről intett a kezével, felgyorsította lépteit, és gyorsan leült. - Hédi – mondta a férfi. Ugyanolyan szép volt, csak kissé soványabb. Kövér fegyőr lépett az asztalsor végére. - Jó napot kívánok! A sokaság közösen zúgott egy „jó napot”-ot.
17
- A látogatás harminc perc! Egymást megérinteni, megcsókolni, tilos! Lábukat összeérinteni, tilos! Bármilyen tárgyat átadni, vagy átvenni, tilos! Levelet kézbesíteni és elfogadni, tilos! - Akkor mit szabad? –kérdezte egy nő, cérnavékony hangon. - Itt lenni. Látni szeretteinket, szabad! Felügyelettel! Tessék hozzákezdeni! – mondta és hátra lépett. Mindenütt fegyőrök járkáltak a teremben. – Hozhatják a csomagokat! Ruháskosarakban hozták be a csomagokat, kisebb kosarakat, színes zacskókat, név szerint kezdték kiosztani őket. A kövér fegyőr elrikkantott egy nevet, és az érdekelt a ruháskosárhoz járult. Ezzel is eltelt vagy öt-hat perc. Kis Miklós Zoltán meglepetten nézett Hedvigre, amikor az ő nevét rikkantották, felkelt és sietve hozta az egykori cipős dobozt. Ránevetett e lányra, fürge, mohó ujjakkal bontogatta. Az almás pite láttán elkomorult, láthatóan a könnyeivel küszködött. - Te sütötted? – váltott tegezésre. Hedvig nem nézett rá. - Nem, a köztársasági elnök! - Rá lehet gyújtani! – kiáltotta a kövér fegyőr. - Nagyon vicces – mondta a férfi, beleharapott a süteménybe, hátradőlt, nagyot sóhajtott. – Az anyám sütött ilyen almás pitét… Tudod, mióta nem éreztem ezt az ízt? Ki vagy Te, lány, mondd? - Egy zsiráf – felelte Hedvig. – Aki nem talál férjet, mert a magasak már foglaltak, az alacsonyak, meg alacsonyak. - Szeretnél férjhez menni? - Már nem annyira. - Hát mennyire? - Valamennyire. Ha továbbra is ennyire baromnak akarsz látszani, és ennyire kiadod magad, legjobb, ha felállsz az asztalra és leveted a szoknyádat. Ezek a fiúk már hosszú ideje
18 nem láttak puncit, adj nekik egy kis szórakozást! – mondta a másik énje. - Még mesélj neki a pénzedről, és arról, hogy június tizenkilencedikén szeretnéd megvárni, hajnalban, a börtön kapuban, az első adódó bankfiókban ráíratod a bankszámládat, bejelented a lakásodba, és boldogan akarsz élni vele, míg meg nem haltok. Illetve, csak Te, mert Ő megöl. - Fáj még a fejed? - Gyakran. Megőrülök! - Hoztam gyógyszert. Oda adhatom? A férfi fejével a kövér fegyőr felé intett. Hedvig felállt, kezében a doboz gyógyszerrel, a szigorú strázsa elé lépett. - Odaadnám ezt a gyógyszert Kis Miklós Zoltánnak. - Nem lehet. Nekem adja ide, majd leadom a szanitéceknek. Ha tényleg fáj a feje, kap belőle. - Tényleg fáj neki. Gyakran. - Még egyszer sem szólt! – a fegyőr elvette a dobozkát, megnézte, zsebre vágta. Hedvig tétován állt előtte. – Folytassa! - Mit? - A látogatást. Vagy már végzett? - Ja? Nem. Köszönöm. Sietve lépdelt a terem végére, azt azért megfigyelte, amerre elhaladt, a rabok utána fordultak. Kék, farmer mini szoknyát viselt, és ez a rövid ruhadarab megtette hatását. Leült. A férfi tűnődve nézte. - Sokat gondolkoztam. Itt van időm. Még sohasem ismertem senkit, aki fejben tartotta, hogy gyakran fáj a fejem, sőt, gyógyszert is mellékel a látogatáshoz… Hát ez is eljött. Hedvig hosszan nézte a férfit. Nem tűnt bűnözőnek, habár a bűnre való hajlam, nincs az arcra írva, nem árulja el a testbeszéd. Nem látszott idegesnek, nem hadart. Nyugodtan, magabiztosan ült vele szemben. A szemébe nézett, nem volt sunyi.
19
A kövér fegyőr folyamatosan fegyelmezte a látogatókat, láthatóan élvezte hatalmát; minduntalan rászólt valakire. Ki a kezét nyújtogatta, ki csókot váltott, ki a lábával „érintkezett”, ki túl hangosan nevetett, ki meg suttogott. - Ha oda figyelek valakire, ez természetes. A férfi olyan, mint egy nemes vad, gondozni kell a bundáját, meg kell etetni, figyelni a problémáira. És ha mindez együtt van, dorombol neked. - Tudom. - Honnan tudod? - Tudom. Fontosak a részletek? Olvastam pszihológiát. Nem mondom, hogy értem, de sokat olvastam. Mindezt elmondhatnám a nőről is. Az igaz gyöngy-nőről. - Részletezd, kérlek! Csak a részletek a fontosak! - Már írtam Neked egy levelet. Elolvastad? - Persze. Szép levél volt. Tetszett. - Nem azért írtam. - Tudom. Két ember él Benned. Sejtettem. Talán minden-kiben két ember, két különböző habitus él, egy ilyen, és egy olyan. Belőlem egészen biztosan kettő van. Az egyik- ilyen… De a másik, igen jóindulatú, szorgalmas, jóravaló lány. - Bennem meg elhatárolódnak. A Jó, és a Rossz. Pregnánsan elválik. Sőt, lakozik bennem… Hedvignek tetszett ez a „lakozik”. - Mármost a jó Kis Miklós Zoltán, az én jobbik felem, a gondolataimban létezik. Megtestesíti mindazt, amit szeretnék. Amilyen szeretnék lenni. Amilyen lehettem volna. Amilyen lehetnék, ha lenne vér a pucámban… - Tudom. Egy kedves, szeretni való férfi, aki a kedvemet lesi, aki verset olvas, aki csak adni képes, aki sohasem akar kapni… Olyan férfi, amilyen talán nem is létezik. - De! Létezik! Szeret Téged! Igazán! Tiszta szerelemmel! Valahogy Rád harapott. Mert a szívével lát. És tudja, kemény és egyenes ember vagy. Olyan nő, akire voltaképpen minden férfi vágyik. És látja, nem találtad meg az igazit. Bocs, a külsőd… Ne haragudj meg rám. A férfi először is a szemével lát, és csak azután a
20 szívével. Te sajnos rossz helyen álltál sorba, amikor a szépséget osztogatták… Haragszol? Kurva őszinte vagyok, de másként nem mennénk semmire! - Dehogy haragszom. Jó, hogy őszinte tudsz lenni. - A rossz Kis Miklós Zoltán, a nehézfiú, a kitaszított, a társtalan… itt ül előtted, és csak egy szóra vár… Egyetlen szóra. - És mi lenne az a szó? - Na, ezt nem tudom! Valamit mondanod kellene. Ami nem banális, nem közhelyes, és főleg nem röhejes. Az „örökre”, a „mindig” nevettető. Amikor kimondják, már akkor sem igaz. De lehet, hogy egy megcsillanó tekintet. És abban minden benne van. Az a bizonyos szó is. - „Kapcsolat.” Nem ez az? Amit mélységesen akarnak, két ember, aki az élet egy pontján összefutott. És… kapcsolat. Igen. - Akartad! A kapcsolatot! Vagy nem? Hedvig az ajkába harapott. - Akartam. Tényleg. Hiszen lefényképeztelek. Az első pillanattól kezdve akartam… Akartam, hogy… lássalak. - Mondjak valamit? – a férfi körül pillantott. - Ha muszáj. Ha akarod, hallgathatunk. Elüldögélünk itt, ebben a zsivajban és cigarettafüstben… A rabok elmélyült beszélgetésben a hozzátartozókkal, mások ettek, nevettek, egy nő a szemét törölgette, valahonnan elgurult egy rántott csirke combja. Valaki tovább rúgta. Kis Miklós Zoltán Hédi szemébe nézett. - Jó lenne, ha megfoghatnám a kezed… - Attól félek, ez csak egy hangulat. Eljöttem Hozzád. Tulajdonképpen csak azért, mert bűntudatom van. Lebuktattalak! Öntudatlanul. Nehogy azt hidd, szándékosan… csak mert… - Mert? - Mert… nem tudom! El kellett jönnöm! Ezt meg bírod érteni? El kellett jönnöm! Nem tudom folytatni! Hát eljöttem. Elhoztam a sütit. Ennyi az egész.
21 - Amikor szabadulok… eljössz értem? - Mikor lesz az? – kérdezte, mintha nem tudná. Június 19. Csütörtök. Reggel hat óra. - Június tizenkilencedike. Reggel hat. - Csütörtök? - Csütörtök. - Szeretnéd? - Semmi mást nem szeretnék. - Ott leszek. Mozdulatlanul ültek. Nézték egymást. A körülöttük hangzó zsibongás, a dohányfüst, a harsanó nevetések szerte foszlottak. Megszűnt minden körülöttük. Csak ketten voltak. Ő és Ő. A kövér fegyőr kettőt tapsolt. - Jól van, emberek. Akkor ennek vége. Fejezzék be! Az elítéltek álljanak fel! Gyorsan! Mindenki! Egy sorban áll! A többi fegyőr mozdult, a látogatók és az elítéltek közé állt. Az elítéltek is felálltak. Egy asszony hangos sírásra fakadt. Valaki káromkodott. - Hátra arc! – vezényelt a kövér fegyőr. – In – dulj! Az elítéltek, bal lábbal kilépve, elindultak a csapóajtó felé, amit egy nyurga fegyőr szélesre tárt. Az ajtóból Kis Miklós Zoltán még hátranézett. Bizakodó, és ismerős volt az arca, nagyon-nagyon ismerős. Hedvigre kacsintott. Aztán elnyelte a nyomában feltorlódó rabok sokasága. ***
A regény november 15.-én megjelent! Lásd: KÖNYVAJÁNLÓ
