.KERESZTES ZOLTÁN.
.Hétköznapi mániáink. A
gyorsan és átgondolatlanul cselekszenek és ismerkednek: „nagy barátságok”, „holtig tartó szerelmek” születnek, amelyek az állapot elmúltával általában meg is sz∫nnek. Ilyen állapotukban szoktak nagyzásos – az emberiség sorsát egészében jobbra fordító, ún. megalomán – tervekkel el√állni (e jelenség régies elnevezése volt a nagyzásos téboly), és mértéktelenül megsért√dni, ha az egyébként lehetetlen elgondolás megvalósítása akadályokba ütközik. Erre a „pörg√s” állapotra nincs rálátásuk, nem tartják magukat betegnek, s√t elmondásuk szerint soha ilyen jól nem voltak még. Látható, hogy a kétféle mániafogalomnak nincs sok köze egymáshoz. Amit a hétköznapi szóhasználatban mánián értünk, azt a pszichiátriai terminológiában a kényszeresség fogalmával definiáljuk. Minthogy hétköznapi „mániáink” ebbe a fogalomkörbe tartoznak, a következ√kben a kényszeres jelenségekr√l lesz szó. Kényszeren az ellenállhatatlan bels√ kényszerítettség élményét értjük. A kényszeres ember bizonyos cselekvéssorokat rendszeresen végrehajt, és bizonyos gondolatokkal nap mint nap visszatér√en bíbel√dik anélkül, hogy ezt valójában akarná. Úgy érzi, ez a tevékenység valódi énjét√l idegen, vagyis ún. ego diston jelenség, mégsem tudja elhárítani. Ráadásul, különösen küls√ szemlél√ számára, de gyakran a kényszeres ember számára sem igazán érthet√, hogy miért kell – és ez a látszólag indokolatlan kényszerítettség-élmény teszi a jelenséget igazán bonyolulttá. Minthogy a kényszeres ember számára nem érthet√, hogy a saját magáról alkotott képpel össze nem egyeztethet√ dolgok (gondolatok, képzetek, rituálék) ellenállhatatlan er√vel foglalkoztatják, ezért igyekszik valahogy értelmezhet√vé tenni a je-
mánia az orvoslás történetében az egyik legrégebben leírt, els√sorban széls√séges felhangoltsággal járó, kóros elmeállapot. Maga a szó görög eredet∫, els√ említése Hippokratésztól ered. Létrejöttében – a görögök hite szerint – a testnedvek optimális arányának, áramlásának és összetételének megváltozása játssza a f√ szerepet. Kis módosítással, ha mindezt a központi idegrendszert alkotó sejtek és molekulák szintjén értelmezzük, ez a teória ma is igaz lehet. A kóros lelkiállapotok lélektanáról meglehet√s tudás halmozódott föl Hippokratész ideje óta, mára már ezekr√l a bizonyos „testnedvekr√l” könyvtárnyi irodalom keletkezett. A tudás b√vülésével, az ismeretek hozzáférhet√bbé válásával egy id√ben egy sor, els√sorban az orvoslásban használt kifejezés kezdett megjelenni a közbeszédben, gyakran az eredetit√l eltér√ jelentéstartalommal felruházva. Ez történt a mánia szóval is. Ha a hétköznapi beszédben azt halljuk, hogy ez vagy az valakinek a „mániája”, akkor arra gondolunk, hogy az illet√ megszállottan ragaszkodik valamihez, nagyon szeret valamivel foglalkozni, ismétl√d√ módon hajlamos egy cselekvést végrehajtani, vagy nem tud elszakadni valamilyen témától. A pszichiátriában ezzel szemben a mánia olyan felhangolt lelkiállapotot ír le, amelynek els√dleges jellegzetességei a felgyorsult gondolkodás (gondolatrohanás), az ezt követ√ felgyorsult, hadaró beszéd, meggondolatlanság, hirtelenség, kritikátlanság, gátlástalanság, valamint önmagunk általános túlértékelése, és a valósággal való viszonyunk zavarossá válása. Ebben az állapotban a betegek keveset alszanak, állandóan, és javarészt céltalanul, a küls√ szemlél√ számára öncélúan, fölöslegesen aktívak, „pörögnek”. Tetteik következményeit felmérni képtelenek,
23
Keresztes Zoltán
lenséget. Ezek az er√feszítések szoktak olyan gondolatokhoz vezetni, hogy ha ezt meg azt megteszem/nem teszem meg, akkor ez vagy az a valami (történés, esemény) nem, vagy nem úgy fog bekövetkezni. Egyszer∫ példa erre hétköznapi babonáink, hiedelmeink sokasága: ha fekete macska halad át el√ttünk az úton, akkor az bizonyos jelentéssel és jelent√séggel bír további sorsunkra nézve (hatásaképpen szerencsénk lesz, vagy épp ellenkez√leg); ha négylevel∫ lóherét találunk, teljesül, amit kívánunk; vizsgán bal kézzel húzunk tételt, mert az szerencsét hoz; ha egy bizonyos meghatározott, megszokott útvonalon jutunk el a célállomásig (munkahely, iskola stb.), akkor nem történik velünk baj (mintha a megszokottság egyben garanciát is jelentene valamire), míg más útvonalon haladva bizonytalanság fog el minket (az a „mániánk”, hogy mindig ugyanarra menjünk); a lakásajtóból vagy a kertkapuból még elbizonytalanodva visszafordulunk ellen√rizni (akár többször is), hogy gáz, víz, villany, ablak, zár stb. rendben van-e (eleve rendben volt, de ahogy a hétköznapi beszédben fogalmaznánk: „ellen√rzési mániánk” van); ha ilyen vagy olyan ruhát, nyakkend√t, cip√t veszünk föl reggel, akkor valamiben szerencsénk lesz – vagyis ruhaválasztással befolyásolni tudom, lehet√leg számomra kedvez√ módon, egy eljövend√ esemény alakulását. A sor a végtelenségig folytatható volna, személyes kis rituáléink, hiedelmeink mindannyiunknak vannak, ez az életünk menetéhez rendesen hozzátartozik, de (jó esetben és többnyire) nem ezeknek alárendelten élünk. Elmondható, hogy a kényszeres jelenségek nem minden esetben és feltétlenül kórosak. A fenti példák közös vonása az egymástól független események közti gondolatbeli kapcsolatteremtés. Ezt mágikus gondolkodásnak nevezzük. A kapcsolat azonban (természetszer∫leg) szubjektív, csak az adott módon gondolkodó ember fejében létezik, a valóságban nem. A mágikus módon gondolkodó ember azonban a gondolatokat, feltevéseket konkrét szinten kezeli és éli meg, vagyis az elgondolt dolog egyenl√ a realitással. Ez a kényszerbetegség egyik alapjelensége. A mai diagnosztikus fogalom – az angol terminológia nyomán obszesszív-kompulzív zavar (Obsessive Compulsive Disorder) – jól leírja, hogy a betegségben a gondolkodás és a cselekvés egyaránt fontos összetev√. A (gyakran ritualizált) cselekvéssor és a (mágikus elemekkel átsz√tt) gondolkodás közt alapvet√en a szorongás az összeköt√ kapocs. Összességében ugyanis a szorongás és a vele járó bizonytalanság, rossz közérzet el∫zésér√l, uralásáról van szó. A kényszerbetegségben szenved√ ember ugyanis
meglehet√sen szorong, amit az irányíthatatlanul és uralhatatlanul a tudatába tör√, énjét√l, vagyis a megszokott gondolkodásmódjától idegen és gyakran nagyon riasztó tartalmú kényszergondolatok okoznak. A kényszergondolatok tartalmilag lehetnek visszatér√ kívánságok (gyermek, házastárs halála), sürget√ késztetések trágárságok kimondására arra alkalmatlan helyen (munkahely, estély, templom), fantáziák (gyakran szexuális tartalommal). A ritualizált cselekvéssorok a kényszergondolatok keltette szorongást igyekeznek ellensúlyozni. A rituálé aprólékosan, minden részletében alaposan kidolgozott, és minden egyes alkalommal ugyanúgy kell végrehajtani, ellenkez√ esetben nincs meg az elvárt hatás, a szorongásszint nem csökken, hanem akár az elviselhetetlenségig fokozódik. Egy régebbi n√betegem egyik f√ félelme az volt, hogy √, aki alapjában jó anyának tartotta magát, megmérgezi a gyerekét oly módon, hogy lejárt szavatosságú élelmiszert ad neki. Ez a fantázia volt a visszatér√ kényszergondolata, az obszessziója, megszállottsága – hétköznapi módon (és szakmailag helytelenül) fogalmazva: a mániája. Ezekkel a sorozatosan betör√ gondolatokkal és az általuk gerjesztett szorongással nem tudott mit kezdeni; csak egy módon tudott valamennyire úrrá lenni a szorongásán: ismételten, aprólékosan és egyre kiterjedtebben ellen√rizni kezdte a vásárolt termékek lejárati idejét. Mondhatnánk, hogy ez az ellen√rzés lett a következ√ „mániája”. Az ellen√rzés megtörtént a vásárláskor, étkezések el√tt, és számos esetben érezte a kényszert, hogy az étkezés befejeztével vagy közben, a szemetesb√l is el√keresse a fóliát, flakont, zacskót, bármit, amin a szavatossági id√ szerepelt, hogy megbizonyosodhasson arról, valóban nem mérgezte meg a gyerekét valamilyen szavatosságát vesztett élelmiszerrel. Vagyis a rémiszt√ gondolat („megmérgezem a gyerekemet”) keltette szorongás csak átmenetileg ∫zhet√ el a rituális ellen√rzéssel, a megkönnyebbülés kérészélet∫, a kényszergondolat ugyanis lesben áll, és újra támad, a visszatér√ kétellyel karöltve. Tehát újra és újra ellen√rizni kell, a bizonytalanság újratermel√dése miatt nem lehet a már többszörösen megszerzett tudásra támaszkodni, vagyis a saját tapasztalatára hagyatkozni. Az is hiábavaló, ha valamelyik hozzátartozó igyekszik megnyugtatni, ezek a szavak er√tlenek a bels√ bizonytalansággal szemben. A biztonságérzet talaja kicsúszik a kényszerbeteg lába alól, és a kiterjed√ betegség, a krónikusan újraéled√ kétely, valamint a bels√ kényszerítettség visszatér√ élménye fel√rli az élet bevett és megszokott
24
Hétköznapi mániáink
rendjét. Az említett n√beteg ellen√rizgetéssel töltött ideje kezelése megkezdésekor már több órára rúgott naponta. ◊ maga is érezte, hogy nincs ez így rendjén, de nem tudott mit tenni, az ellen√rzés elhagyása halálos mulasztásnak min√sült. Számos esetben el√fordult, hogy a békésen joghurtot majszoló gyereke kezéb√l tépte ki, és dobta el az egyébként már legalább egyszer megvizsgált ennivalót – ennyire haszontalan volt az el√zetes ellen√rzés, és ennyire er√s a kétely. Ezekre az irracionális cselekedetekre az a nagy bizonytalanságot és er√s szorongást generáló gondolat ragadtatta tehát, hogy √ – aki alapvet√en jó anya – megmérgezi a gyerekét. Egy jó anya ilyet nem tesz, s√t. Az anya gondolataiban lejátszódott, ahogy a gyermeke lefordul az etet√székr√l, és/vagy kórházba kell rohanni vele, és mindennek a szörny∫ségnek természetesen √, az anya az oka. Azt gondolta, hogy gondatlanságával árt a gyerekének, és ezt az (el nem követett) ártalmat akarta jóvátenni a rituális ellen√rzés-sorozattal. Az anya gondolata tehát egyenl√vé vált a bekövetkezend√ valósággal, és ezzel a konkrét szinten megélt gondolattal (mint valósággal) kényszerült felvenni a harcot. Ha tudniillik megvalósul a gondolat, akkor √ olyan anya, amilyen egyáltalán nem szeretne lenni, és ami alapvet√en nem egyeztethet√ össze az önmagáról alkotott képpel, hiszen √ már-már gyermekgyilkosként látta magát ezekben a fantáziákban. A lélektani valóság ebben az esetben tehát a következ√képpen rekonstruálható. A jelenségvilág felszínén megjelen√ félelem fölött kell megszerezni a kontrollt: anyaként nem megfelel√ módon viselkedik, hiszen árt a gyerekének, akár el is pusztíthatja, ami természetesen mélyen elítélend√. A pszichoterápiás kezelés során föltárult, hogy nem akarta ezt a második gyereket, a következ√ gyerek vállalásával els√sorban a férjének kívánt megfelelni, és a vele való jó kapcsolatot ily módon fönntartani, ami azonban nem sikerült. A második gyerek id√ el√tti vállalásával sem alakult úgy a szül√pár kapcsolata, ahogy az anya szerette volna. Ez a frusztráció rengeteg – a férje iránt érzett, elfojtott, a férj iránt kifejezni nem mert – haraghoz vezetett. ◊ maga nem is tudott arról, hogy ennyire haragszik a férjére. A harag számára el nem fogadható, mélyen elutasítandó érzés volt – ilyen mili√ben nevelkedett, egy úgynevezett rendes családban, amire a „nálunk nincs hangos szó, kislányom”, a „minálunk nincs veszekedés, kiabálás” és általában az érzelmek szegényes kifejezése, titkolása, a konfliktusok kerülése és elkend√zése volt jellemz√. Így nem volt lehet√sége gyerekkorában elsajátítani,
hogy a kellemetlen érzésekkel, indulatokkal is lehet mit kezdeni, és a harag, a mögötte búvó agresszióval ugyanúgy beletartozik az érzésvilágunkba, mint bármely más érzelem; illetve azt sem fogadta el, hogy a konfliktus a kapcsolat velejárója, kapcsolaton belül kezelhet√, s√t az összetartozás-érzés teherbírását akár er√sít√ jelenség. Betegem félt a férje iránti haragját az iránt kifejezni, akit érintett – az általa feltételezett következményekt√l, vagyis a férj bosszújától tartva. A férj természetesen azért állna bosszút, mert √ haragudni merészelt. Ne felejtsük el, hogy mindez a képzelet és a gondolatok, vagyis a lélektani valóság szintjén játszódott, a beteg számára azonban ez volt a realitás. Szemrehányást valójában sohasem tett a férjének, s√t igyekezett simulékonyan alkalmazkodni, maradéktalanul megfelelni minden vele szemben felmerül√, vélt és valós elvárásnak, miközben majd’ fölrobbant a feszültségt√l. Ezt a feszültségteli dühöt tolta át a (bosszú szempontjából) sokkal kevésbé félelmetes alanyra (a pszichológiában ilyenkor tárgyat írunk, hiszen egy érzelem tárgyáról van szó): a gyermekre. A férjével kapcsolatos elviselhetetlen düh a gyerekével szemben jelent meg. A második gyermek, az anya számára egyáltalán nem tudatosulva a férje rákényszerített akaratát jelentette, emiatt nem tudta a gyerekét úgy szeretni, mint ahogy azt saját magától elvárta volna. Ebb√l adódott bels√ lelki konfliktusa: jó anyja szeretett volna lenni gyermekének, miközben tele volt – az elfogadhatatlanságuk miatt – elfojtott ellenséges érzésekkel. Ebb√l a folyamatos bels√ harcból táplálkoztak a kényszeres tünetek: ezek az ellenséges és egyben elfogadhatatlan érzések jelentek meg a mérgezéses fantáziákban, és ezek jóvátétele, vagyis az el nem fogadható érzés (az agresszió) el∫zése a rituális ellen√rzésben. Vagyis: ahogy √ megélte, mindent megtett, hogy a gyerekére leselked√, és csak az anya számára létez√ veszélyt elhárítsa. Érdemes újból hangsúlyozni, hogy még mindig elgondolásokról, a lélektani valóságról, és nem a valóságban ténylegesen történtekr√l van szó. Alapvet√en tehát az agresszió és a vele járó képzeletbeli pusztítás fölötti kontroll megszerzése volt a cél. Az elfogadhatatlan érzések keltette bizonytalanság fölötti kontroll megszerzése és megtartása a leggyakoribb tematika a kényszeres jelenségek világában. Amint azt már korábban leszögeztük, a kényszeres jelenségek nem minden esetben és nem minden életkorban számítanak kórosnak. Feln√tt- és kamaszkorban ez arány kérdése; de amint láttuk, ha valamely kényszer a bejáratott hétköznapi rutin rovásá-
25
Keresztes Zoltán
ra történik, például az ellen√rzéssel vagy a rituálisan végrehajtott alapos kézmosással töltött id√ fölülírja a bevett napirendet, az mindenképpen kórosnak min√síthet√. Egy férfibeteg naponta 13 (fontos a rituális szám, ha nem ennyi, a fert√zés veszélye kétségbeejt√ módon n√) alkalommal mosott kezet, és 5 alkalommal zuhanyozott. A tisztálkodás egyre inkább kitöltötte a napjait, mással nem is igen tudott foglalkozni, életmenete fölborult, hétköznapi funkcióiban cs√döt mondott, a kényszer fel√rölt minden mást. A kézmosást a kezek tisztítószeres összedörzsölésével kellett kezdeni, majd a bal kéz következett alkar középig, utána a jobb, mindkét kéznél különös figyelemmel a körömágyakra, és az ujjközökre, ahol a „kórokozók megülhetnek”. Ismétl√d√, aprólékos részletességgel felépített rituális tisztálkodását az a szorongásteli gondolat motiválta, hogy ezáltal elkerülhet√ az, hogy bármivel is megfert√z√djék. A fert√zés tudniillik visszafordíthatatlan pusztítást jelentett a beteg gondolatvilágában. Ezúttal az agresszió tárgya a beteg saját személye volt. A jelenség túlzó volta és irracionalitása önmagáért beszél. Hétköznapi nyelven szólva a hasonló, a tisztálkodással sokat foglalatoskodó, annak önmagán túlmutatóan nagy jelent√séget tulajdonító emberre mondanánk, hogy „tisztaságmániás”. Sok hétköznapi tevékenység hordoz kényszeres jelleget, a hobbik legjava is ilyen, könyvek, bélyegek, modellek, gy∫jtemények visszatér√ rendezgetése semmiképpen sem min√síthet√ kórosnak. Ebben a tevékenységben az azt végz√ örömét leli, míg a kényszeres rituálék végzésér√l ez nem állítható. Gyakori jelenség az els√sorban id√skorban tapasztalt kényszeres gy∫jtögetés, amelynek során a háztartást elárasztják az ebben a mennyiségben már hasznavehetetlen m∫anyag flakonok, joghurtos dobozok, azzal az indokkal, hogy mindez még jó lehet valamire. Ilyenkor a tárgyak (látszólag értelmetlen) birtoklása a biztonságérzet letéteményese. Más a helyzet kisgyerekek esetében: √k ragaszkodnak a napi megszokott ritmushoz, kimeríti √ket az attól való eltérés. Kisgyermekkorban fontos például az esti fektetés rítusa, a sorrend állandósága, nagy sírásban végz√dhet a jóéjt-puszi véletlenszer∫ elmaradása. („Ennek a gyereknek mániája az esti puszi.”) Egy négyéves kislány a szül√k számára váratlanul kétségbeesetten b√gve rohant ki a gyerekszobából az esti fektetés után, és szipogva mondta, hogy az apja el√z√leg nem mondta, hogy ez volt az utolsó puszi, és nincs kirohangálás. A fektetés most már ezzel a részlettel kiegészülve megismétl√dött, és a kis-
lány békésen elszenderedett. A gyermekek számára a biztonságérzet alappillére az általuk is áttekinthet√ és megjósolható rend. Kisgyermekkorunkban a biztonságot, a dolgok kiszámítható, megszokott menetét a szül√k, f√képp az anya (a szakirodalom „els√dleges gondozót” említ) biztosítja számunkra. Kezdetben az életünk eseményei feletti kontroll is az √ kezében van; ha tetszik, ha nem, rá vagyunk utalva. A kívülr√l biztosított hétköznapi rutin békés, megjósolható egyenletességén keresztül internalizálódik (épül be saját lelki apparátusunkba) a biztonságérzet, és így tanuljuk meg mi magunk, hosszas és bonyolult módon, az anyával történt sokszorosan ismételt interakciók, és az anya (érzelem)tükröz√ szerepe nyomán azt, hogy a saját biztonságérzetünket hogyan tudjuk mi magunk visszaszerezni, ha elvész, és hogyan tudjuk fenntartani. Más szavakkal: a küls√ és bels√ események, az érzelmek, lelkiállapotok fölötti küls√ kontroll szép lassan bels√vé, vagyis sajáttá válik. Magyarázatképpen íme egy egyszer∫ példa: a kisgyerek elvágódik, majd b√gés nélkül rohangál tovább, közben maga elé mormogja, hogy nincs baj, nincs baj. A feltápászkodás közben az anyjára pillant, akinek nyugodt, ijedtséget nem tükröz√ arckifejezése meger√síti a biztonságérzetét („nincs baj”). Az aktuális incidenst megel√z√en édesanyja nyilván sokszor mondta neki ugyanezt hasonló körülmények közt, így √ szép lassan eltanulta. Természetesen ilyenkor nemcsak egy mondat gépies ismétlése történik; a mondat egy bonyolult kontextust is jelent, az anyával történ√ megnyugtató interakció felidézése történik szinte észrevétlenül, ez vezet a lelkiállapot megváltozásához. A vigasz most már nem kívülr√l érkezik, a kapacitás, hogy helyrebillentse a lelkiállapotát, immár belülre került, √ látja el saját magát azzal a munícióval, amit√l a jó közérzet visszaáll. Ez a komplex folyamat a különböz√ lelkiállapotok kezelésének és elviselésének képességét alapozza meg bennünk. Elengedhetetlenül fontos a kés√bbi lelki egészség szempontjából, hogy változó lelkiállapotainkkal (ezáltal a saját személyünkkel is) jó viszonyban tudjunk lenni, elfogadjuk magunkat akkor is, ha olyasmit érzünk, ami kellemetlen, például haragot. Az érzelmi állapotok szabályozásának kielégít√ elsajátítása az els√ mintegy három életév neurobiológiai és pszichológiai feladata. Ebben legjelent√sebb segít√társunk az a bizonyos, már említett els√dleges gondozó, aki el√ször ad nevet és jelentést az érzéseknek, lelkiállapotoknak. Az √ hozzánk való viszonyából, a minket tükröz√ érzések felismeréséb√l építjük fel a saját érzelemvilágunkat. Szerencsés, ha a
26
Hétköznapi mániáink
gondozó ebbéli tevékenységében képes kielégít√ módon érzelmileg a gyerekére hangolódni, és a gyerekkel való viszonyt nem rendeli alá nevelési vagy más divatos elveknek, saját lelkiállapotainak, szükségleteinek. Jelent√sen megn√ így az esély arra, hogy a gyermeke által átélteknek „jó”, vagyis a gyermek aktuális érzéseinek (a gyermek számára is) hitelesen megfelel√ nevet ad (a megnevezés tükrözi a gyermek által megélteket). Arra hangolódik rá, annak ad nevet, amit a gyermekén lát, érez. Ez az affektív ráhangolódás jelensége, ami alapvet√ kapocs az anya és a gyereke közt. E magatartás következetessége közvetíti a gyermek számára azt a felnövés során megkerülhetetlenül fontos élményt, hogy érzéseink, lelkiállapotaink, legyenek jók vagy rosszak, kellemesek vagy kellemetlenek, az anyai megnevezés által elfogadhatók, kezelhet√k, nem pedig elutasítandók. Sajnálatos módon azonban a kés√bbi kényszerbetegek általában nem ilyen gondozóval bírnak, a családi légkört inkább érzelemtelenség, merevség jellemzi. A kényszerbetegek többnyire olyan családban n√nek föl, ahol az érzelemkifejezés szegényes, „nem divat” érzésekr√l beszélni, és nem is nagyon szokás létezésüket tudomásul venni. Fontosak ugyanakkor a szabályok, a gyermek szeretettsége a szabályoknak való megfelelés min√ségét√l függ, a jutalmazás is eszerint történik. A szeretet helyett gyakran kiüresedett, jelentésüket vesztett hagyományokhoz való ragaszkodás adja a családban az összetartozás-érzés alapját. E miatt az érzelmi ∫r miatt válik fontossá a család kommunikációjában a formális szabályozás. A gyermek a hiányos érzelmi kommunikáció miatt saját érzelmeinek szabályozását sem tudja elsajátítani, az √ tarsolyába ehelyett a formális szabályozás (érzelmileg kongó, jelentés nélküli) mintázatai kerülnek. Az ilyen családokban tehát sikertelen a biztonságérzet megteremtése, csakúgy, mint a bels√ szabályozás kialakítása, emiatt szorul kés√bb a beteg saját maga és környezete állandó ellen√rzésére. Különösen igaz ez a tisztálkodási és rendrakási kényszerben szenved√ betegekre. Térjünk vissza a már említett n√beteghez: ha az √ anyja maximálisan alárendel√dik a „nálunk nincs hangos szó” elvnek, vagyis bizonyos érzéseket kiutasít a megnevezhet√k, átélhet√k, elfogadhatók sorából, akkor a valóság egy részét letagadva torzít, és nem hiteles képet közvetít a gyerekének az általa megéltekr√l. Ez a magatartás csak a mindenkori adaptáció kárára történhet, hiszen abban az érzelmi karanténban, amelyb√l bizonyos jellegzetes érzések kiutasíttattak, az érzések folytonossága természet-
ellenesen megszakad, és a bels√ beszéd szakadozottá válik. Ez a töredezettség nem segít abban, hogy saját magunkkal jóban tudjunk lenni, jószerivel bármilyen küls√ és bels√ körülmények közt. A feln√ttkori, többé-kevésbé folyamatos jó közérzet és bels√ biztonságérzet kora gyermekkori élményeken alapul. Ha a szül√i tükrözés az els√ 3–5 életévben kielégít√en jó és hiteles, akkor jó esélyünk van arra, hogy személyre szabottan fogalmazzuk bele életeseményeinket folyamatos bels√ narratívánkba, a hozzájuk tartozó érzésekkel, hangulatokkal, lelkiállapotokkal együtt. Ha ez sikerül, akkor olyanfajta bels√ konfliktusok nem, vagy kevésbé gyötörnek minket, mint a már többször említett, a lejárati id√t sokszorosan ellen√rz√ anyát. Különböz√ felmérések szerint a lakosságnak mintegy 2%-a szenved kényszerbetegségben, és a betegség el√fordulása nem függ földrajzi tényez√kt√l. A kényszerbetegség hosszú ideig els√sorban a pszichoanalitikusok érdekl√désének tárgya volt, az általános pszichiátriában nehéz, jobbára gyógyíthatatlan esetnek vélték √ket. Az újkori orvosi irodalom egyik sarokköve a kényszerbeteg bels√ világának feltérképezésében Sigmund Freud esettanulmánya, a Patkányember. Az ott leírt beteg visszatér√, gyötr√ félelme, hogy szeretteivel valami baj történik. Ma a kényszerbetegség kevés kivételt√l eltekintve általában jól gyógyítható. Gyógyszer és pszichoterápia áll ez ügyben rendelkezésünkre. Leghatékonyabbnak a kett√ kombinációját tartjuk. A gyógyszerek általában a tünetek enyhítésében játszanak szerepet, ami már önmagában jelenthet kiadós javulást az életmin√ségben. Ugyanakkor azokat a hiányokat, amelyek az érzelmek felismerésének és szabályozásának területén mutatkoznak, csak speciális kapcsolati keretek közt, pszichoterápiával lehet pótolni. A terápiás beavatkozás ilyenkor egy új kapcsolat medrében teszi lehet√vé a hiányos kapacitások újra- és/vagy megtanulását, megteremti az érzelemszabályozás elsajátításához szükséges kapcsolati alapot, vagyis azt, ami a kényszerbeteg gyermekkorából hiányzott. Ez hosszú, többéves folyamat, ami riasztóan hangozhat – a pszichés átrendez√dés sajnos id√igényes. Gyógyulásnak nem a tünetmentességet nevezzük, hanem azt a min√ségileg jobb/más állapotot (élhet√bb életet), amelyet ugyan jellemezhet a tünetek visszahúzódása, de az alapvet√ változás a bels√ viszonyulások megváltozásában történik. Más szavakkal: a beteg viszonya változik meg saját bels√ világához, saját személyéhez. A pszichoterápia során alaposabban megismeri önmagát, ezáltal a kényszergondola-
27
Keresztes Zoltán
tok természetét, eredetét is. Ha fény derül ezek gyökereire, feloldódik énidegenségük, elfogadhatatlanságuk, sajáttá válnak. Így megszületik az az érzelmi folytonosság, amely már nem teszi szükségessé a bels√ világ bizonyos részeinek elutasítását. A gyógyulást a megteremtett bels√ biztonság, a lelkiállapotok feletti kontroll jelenti, ehhez képest kevésbé lényeges a tünetek megléte/elmaradása. Jelentésük megértésével ugyanis a beteg tüneteihez való viszonya is megváltozik. A kényszeres jelenségek nem mutatnak nagy változékonyságot az id√ múlásával: a repetitív jelleg régi megfigyelés. Ami koronként, kultúránként változik, az a kényszergondolatok tartalma. Általánosságként elmondható, hogy a kényszerek a mindenkori (élet)rend köré tematizálódnak. Kényszerbetegség és kényszeres (túlzottan pedáns, kínosan rendszeret√, és pontos, spórolós, ad absurdum fösvény) személyiség∫ emberek Freud el√tt is léteztek. A protestáns etika például kifejezetten dicséretes, jutalmazandó, erényes vonásnak tartja a spórolást, a beosztó, mértéktartó életmódot. Minden kultúrának megvannak a maga rituáléi, amelyek jelent√sége és jelentése kor- és kontextusfügg√. Freud Totem és tabu cím∫ munkájában a primitív népek vallási rituáléiban a mágikus gondolkodást nevezte meg közös jellegze-
tességként. S√t, a modernkor vallásait is kényszeres elemekkel jellemezte, nem kis felháborodást váltva ki a kortárs kritikában. A vallási szertartások ritualizáltsága, repetitív jellege, szerkezeti felépítésének statikus állandósága vitathatatlan. Ennek az állandóságnak és ismétl√d√ jellegnek fontos pszichológiai szerepe van a már említett biztonságérzet biztosításában. Hivatkozhatunk ehelyütt a tízparancsolatra is, hiszen a benne foglaltak olyan alapvet√ tiltásokat tartalmaznak, amelyek megsértése a kényszeres impulzusok, fantáziák egyik leggyakoribb visszatér√ tartalma. A mózesi törvényeknek vitathatatlan pszichológiai szerepe volt a zsidóság együvétartozás-érzésének meger√sítésében és a közös biztonság megteremtésében. A kényszeresség tehát nem egyértelm∫en megítélhet√ jelenség. Társadalmi szinten bizonyos mértékig szükségesnek mondható, hiszen a mindenkori rend stabilitását, ezzel együtt az eligazodást is szolgálja, még ha sokszor bosszantó módon is (bürokrácia, hivatali hierarchiák). A társadalmi szinten ritualizált tevékenységek, például a társadalmi/nemzeti ünnepek, beavatási szertartások, részint az id√ben való tájékozódást (évszakok, életkorok váltakozása stb.), részint pedig az identitás stabilitását biztosítják, a kulturális együvé tartozás érzését er√sítik.
Irodalom
R. J. Cromer: A lélek betegségei. Pszichopatológia. Budapest, Osiris, 2000. DSM–VI TR. A módosított DSM-VI. Budapest, Animula, 2001. P. Fonagy, M. Target, T. Jurist és Gy. Gergely: Affect Regulation, Mentalization and the Development of the Self. New York, Other Press, 2004. S. Freud: A Patkányember. Sigmund Freud M∫vei. Klinikai esettanulmányok 2. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999. S. Freud: Totem és tabu. Budapest, Göncöl Kiadó, évszám nélkül. Gádoros J.: „Kényszeres tünetek el√fordulása ép és kóros állapotokban”. In Németh Attila (szerk.): Kényszerbetegség. Cserépfalvi, Pszichoedukáció, 1994. H. I. Kaplan és B. J. Sadock: Synopsis of Psychiatry. Baltimore, Lippincott Williams and Wilkins, 1998.
Németh Attila: „A kényszerbetegségek epidemiológiája és komorbiditása”. In Németh Attila (szerk.): Kényszerbetegség. Cserépfalvi, Pszichoedukáció, 1994. A. Schore: Affect Disregulation and the Development of the Self. New York, Norton, 2003. D. Stern: Az anyaság állapota. Budapest, Animula, 1999. Sz√nyi G.: „A Kényszerneurózis patodinamikája és kauzálgenetikai összefüggései”. Magyar Pszichiátriai Társaság Pszichoterápiás Szekció Pszichoanalitikus Munkacsoport neurózistan el√adásai. Budapest, 1983. M. Target és P. Fonagy: „Playing with Reality II. The Development of Psychic Reality from a Theoretical Perspective”. International Journal of Psycho-Analysis, 1996, 77. o.
28
