Hétköznapi díszkrimi
Az iskola folyosóján, ’70-es évekből maradt, alacsony székeken foglaltunk helyet. Ilyen bútordarabokat már csak a közintézmények raktáraiban, félreeső helyiségekben lehet látni. A mi elhelyezésünkről a közbeszerzők, de még a modernebb iskolák tervezői is rendszeresen megfeledkeznek: problémás gyermekeink miatt beidézett szülők voltunk, meghallgatásra várakoztunk. A vállamon kengurut viseltem, a kislányom éppen azon a napon töltötte be születésének első hetét, nyakamba dőlve szundikált. - Túl hosszúnak tűnik nekem a tanév – szólaltam meg kevés várás után. - Hja, nehéz ilyenkor bírni a gyerekekkel. Nem kapunk levegőt a melegtől, közben egyfolytában felelnek, dolgozatot írnak – sóhajtotta a szomszédom. Az előző délutánon a fiamat íróasztalhoz kényszerítve biztattam tanulásra. Figyeltem, amint a füzetre hajolva, titokban Ronaldo falra ragasztott poszterén merengett. A háta meghajolt, mint egy szomjas virág szára. Limonádéval telt poharat helyeztem elé. Reggel másfél literes flakont töltöttem tele hideg teával, indulás előtt pakoltam be a táskájába. - Nem kell! – kiáltott fel hirtelen. Meglepődtem. Kifogásra vártam, amely mögött felismerhettem a teákat száműző, gyerekdivatokkal kapcsolatos érveket. - Mama, én már ott többet nem pisilhetek – hangzott a lemondó válasz. Elcsodálkozva figyeltem rá, amint leroskadt az ágy szélére. - Tudom, hogy beteg vagy, de nem várhatok. Meg kell mondanom, hogy végem van. Értesíteni fog a rendőrség – kiáltotta a szőnyegnek. Arcáról könny csorgott, elkeseredett sírás rázta. – Elvisznek! A gyereknevelés során a nyomasztó bűnesetek kialakulásáról többet tudtam már, mint azelőtt. Zsarolásokkal, lopások miatt elszenvedett károkkal, életveszélyes fenyegetésekkel, szorongásokkal telnek a fiúk hétköznapjai. Szokatlannak tűnt a helyzet, amelyben az én fiam egyszerre a rajtakapott bűnelkövető szerepét játszotta. Felkészülhettem arra, hogy a sötét oldal ügyét képviseljem. - Nem mehetsz a vécébe? Mért?– kérdeztem. - Az ajtó miatt. Épp kinyitottam, közben egy gyerek fejjel nekiment.
- Szándékosan nyitottad ki? - Persze, szándékosan. Csak így. Kinyitottam, – mutatta – de akkor hirtelen nekiment az a másik – magyarázta. – Őt kórházba, engem az igazgatóhoz vittek. - Bocsánatot kértél? Elmesélted, hogy mi történt? - Már elmondták neki amikorra. Többet nem lehetek a vécében. Megmutatta, hogy mit tettem, én is elestem. - Te is elestél? – faggattam bizonytalanul, amíg az arcán éktelenkedő kék folt fölött a szemébe néztem. – El. Meglökött, és én is megütöttem az arcomat. - Ki lökött? Az igazgató bácsi? - Persze! Azért, hogy érezzem, milyen lehet ez a kisebbnek. Aztán elmondta, hogy jön értem a rendőrség. Alig ütöttem meg magam, de a fiú a vécében hányt is. Szóltunk az anyukájának, mentő érkezett. Mondom, hogy végem! Kész! Megrökönyödve hallgattam a fiam történetét. Szalmaszínű sűrű hajába markolt, kitört belőle a szorongatott sírás. Az újszülött lányom még aludt. Felvettem a telefonkagylót, tárcsáztam, kértem az igazgatót. - Igen, igen. A rendőrségi ügy. Sajnálom a történteket, hamarosan beidézik önöket. Agresszivitás, diszkrimináció lesz a vád. Beszélgessenek erről, készüljön fel anyuka! Megfordult velem a világ. - Nem értem! - Ismernie kell a fiát! Egy rosszcsont. Jöjjön be, majd rendesen elmesélem, ha nem értené. Mi nem csak tanítunk, de nevelünk is! Ezt a leckét mindenképpen megtanulja. - Igen uram. Mindenképpen tanulnia kell. Nem ismerjük egymást, de azért szeretném öntől megtudni, hogy mi a lecke. - Nézze! Látom, hogy szőke, vasgyúró gyerek. Ismerem a típusát. Most kell megállítanunk! - Miben? - Hhhh. A negatív diszkrimináció agresszív esete. - Rögtön indulok, ha ráér! – szakítottam félbe. A típusa? – törtem a fejem a folyosón. - Eleven, borzas, szőke, focizik, általában kék-zöld foltos…
Titkárnő jelent meg előttünk. A másik anyuka intett. – Menjetek be. Én még várhatok. - Jöjjenek csak együtt! – helyesbített odabentről egy férfihang. A lányomat lefektettem egy nagy tárgyalófotelben, feszengve vártuk, hogy melyikünk ügye lesz az első téma. Az igazgató adminisztrációs munkájának befejezésére készült. Magas iratcsomót nyújtott a titkárnőnek. - Tehát, kmm. Talán tudja már, hogy a hölgy feljelentést tett az ön fia ellen a verés miatt – szólt hozzám végül, szabaddá vált kezével a másik anyukára mutatva. Nagyot nyeltem. A támadás váratlan iránya meglepett. Megérthettem, hogy az ajtónyitás verekedésnek minősült. A rémülettől a szívem tompán, erőtlenül kotyogott. „Pajzs jobb felől! Támadás elől!” - jött az ösztönös parancs. - Bocsáss meg, nem a fiad miatt jöttem! – szögeztem le komolyan. – Az esetet sajnálom. Serényen matattam a fejemben egy erős szavakkal megtöltött, kerek mondatért, miközben farkasszemet néztem a lovagias tekintetű férfiúval. – Tudja, csak ránk tartozott volna, hogy épp… én épp feljelentést akarok tenni! A rendőrségen persze, de előbb szeretném hallani a magyarázatot. Blöfföltem. Vívtam vagy pókereztem. A fiam kapaszkodó ujjait, izzadó arcát láttam magam előtt. Nem juthattam ki onnan vesztesen. Arra vártam, hogy majd kitalálja, miért akarom feljelenteni. Nem tudtam a vétségről semmit, mégis többet tehettem a fiamnál, mert nem féltem. - Ki el-len? – kérdezte bizonytalanul az igazgató. - Természetesen ön ellen – feleltem szomorú szigorral. – Súlyos a… pedagógiai vétség, hiba a tájékozatlanság. A széles vállú, csinos, két méteres ember meglepetten szétnyitotta ujjait, felháborodva a mellére tapasztotta tenyerét. Mereven néztem a sötét parkettát. – Ön ad hoc, agresszíven viselkedett és diszkriminál! Sajnos negatívan – folytattam. – Nincs más lehetőség! Azt is látom már, hogy ön egy magas, erős, szőke férfi. Így már világos! Székre roskadt, gyanakodva bámult a szemem közé. – En-gem vádol? - Ki mást? - Kit diszkrimináltam?
- Minket! A fiamat, persze, de engem is sértett. - Nem tudhattam, hogy maguk is… – kapott a fejéhez az igazgató. - Tévedett, igazgató úr. Mi is! Ezért teszek feljelentést. Kicsengettek. A szomszéd teremből szöszmötölés, ámulás hangjai, motoros fűrész visítása szüremlettek át. A nevelőiben összegyűlt tanárok ránk pillantottak, susmorogtak. A szemem káprázott, szédültem. Arra gondoltam tanácstalanságomban, hogy még ájulást színlelhetek, és akkor talán nem kételkednek majd stabil elmeállapotomban. Egy orvos könnyen felmérhetné a rosszullét okát, visszautalhatnának a szülészeti osztályra. A férfi magába roskadva ült a széken. - Tanúk vannak? – faggattam bizonytalanul. – Hogyan történt? Az igazságot kellene kiderítenünk, hogy ön ne kerüljön kellemetlen helyzetbe. Erre néhány percre kiment, és behívta a titkárnőt. - Ő az – mutatott rá készségesen. - Agresszív volt? – vallattam gyanakodva, mert csak azt értettem meg, hogy a cselekmény leginkább ezzel a szóval kapcsolatos. - Neeem. Semmiképpen – felelte. - Egy kis lökést láttam, és a gyerek véletlenül az asztalhoz esett. Ez nem volt agresszió. Megkönnyebbülten sóhajtottam. A nyilatkozat után jöttem rá, hogy az igazgató úr már magának hozott tanút. Önmagát hitte agresszív diszkriminátornak. A fotel szélére ültem. A másik anyuka aggódva tapogatta a homlokomat, amíg egyszerre a fiaink is beléptek. - De hát, csak azt kérdeztétek, hogy ki volt – szólalt meg az ismeretlen kisfiú. – Ő volt, anyu, de nem vert meg! Éppen nyitotta az ajtót. Már csengettek, és nekem is pisilnem kellett. Beütöttem – hadarta. Megilletődve és pajkosan nézett ránk. Tüskésre nyírt hajában az ütés helyét kereste, karja fölött büszke pillantást vetett a nagyobb fiú véreres szemeire. Megmentette. Most én sírtam el magam. A babámat az arcom elé fogtam, hogy a szégyenemet eltakarjam: A fiú bronzbarna, pajkos arcán cigány vonásokat vettem észre. Végre rádöbbentem, hogy mi történt. - Menjünk el a rendőrségre! Visszavonjuk – karolt belém az anyukája. Az igazgató sietve lépett utánunk. – Semmi feljelentés?
- Nem teszünk feljelentést – suttogtam, mintha rossz álomból ébredtem volna fel. Tényleg gyűlöltem már, nagyon haragudtam rá. - Kérem! Örülök, hogy megegyeztünk – súgta vissza zavartan. Az iskolából a gyerekekkel együtt indultunk. A parkban a fiamat az oldalamhoz húztam, erőt gyűjtöttem a hazajutáshoz, leültünk egy padra, maradtunk egy keveset. - Mit jelent az a dísz krimi? – faggatott. - Kiközösítést – válaszoltam lehangoltan. - Mondták, hogy azt tettem, de hát ő nem is a mi osztályunkba jár. Amúgy sem piszkálnám, hisz egy csapatban focizunk. - Ez egy másik féle, felnőtt ügy. Ők cigányok. - Ők azok! – hökkent meg a felfedezéstől. – Ők mind a ketten cigányok? Miért gondolod? - Barnábbak. - Nálad azért nem! – vigyorgott rám. - Nem. Nálam nem – dünnyögtem, közben talán először jutott eszembe, hogy nem kellene napoznom az erkélyen. – Ez volt a szerencséd. - És miért nem hiszik rólad? - Most éppen hitték, mert véletlenül azt mondtam, hogy diszkriminál minket az igazgató. - A cigányokat miért dísz kriminálják? - Talán, talán, mert nem dobják bele a kukába a szemetet, és nem festik ki szépen a házukat. - Áh! Nem lehet! Az ő anyukája takarítónő, ő biztosan nem ilyen. Az iskolában is ő szedi össze. Mégis cigány? - Mégis. - Kösz, hogy segítettél mama, de tényleg jobb volna átíratnod innen máshová, ha ezt a dísz krimit magadra vállaltad. Ezen már az sem változtat, ha kifested az egész iskolát. - Tényleg jobb, ha elmegyünk – hagytam helyben.
Bugán Adél
