Hernád Péter
HOLLÓEMBER
DELTA VISION EXKLUZÍV Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert MEGJELENT: Gaura Ágnes: Vámpírok Múzsája (Borbíró Borbála-sorozat I.) Gaura Ágnes: Átkozott balszerencse (Borbíró Borbála-sorozat II.) Gaura Ágnes: Lidércnyomás (Borbíró Borbála-sorozat III.) Gaura Ágnes: Lángmarta örökség (Borbíró Borbála-sorozat IV.) Gaura Ágnes: Embertelen jó (Boriverzum és más történetek) Harrison Fawcett: Katedrális I. Harrison Fawcett: Katedrális II. Harrison Fawcett: Katedrális III. Harrison Fawcett: Katedrális IV. J. Goldenlane: Éjfél J. Goldenlane: Napnak fénye Eric Muldoom: Éjféli erdő Eric Muldoom: Boszorkánylovag Raoul Renier: Sötét álmok Somlói Ferenc: A Csodák Könyve Szántai Zsolt: Trigorum Hernád Péter: Hollóember
ELŐKÉSZÜLETBEN: J. Goldenlane: Farkastestvér J. Goldenlane: Holdnak árnyéka
Hernád Péter
HOLLÓEMBER Garabonciás Osztag I.
Delta Vision Kft. Budapest, 2015
DELTA VISION EXKLUZÍV
Hollóember Szerkesztő: Erdélyi István Tördelőszerkesztő: Giczi Gyula Korrektúra: Dobos Attila Copyright © Hernád Péter, 2015 © Delta Vision Kft., 2015 Borítófestmény © Kovács Péter, 2015 Minden jog fenntartva!
ISBN 978 963 395 084 5 ISSN 2063-3009
Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (70) 322-3755 www.deltavision.hu
PROLÓGUS Valentino Corsi már korábban is hallott a könyörtelen magyar papról, Közép-Európa legveszedelmesebb vámpírvadászáról. Először Rideghváry gróf tett említést róla, a nápolyi tárgyalásaik idején, aztán Elisabeth is elejtett pár óvatosságra intő megjegyzést egy telefonbeszélgetés alkalmával. A márki nem tulajdonított különösebb jelentőséget az aggályaiknak. Közel az ezredik születésnapjához egyre ritkábban adódott olyasmi, ami váratlanul érte volna. Már mindent láttam – így szólt a kedvenc mondása, és ezzel egy leheletnyit sem túlzott. A mögötte elmaradt évszázadok során alig múlt el emberöltő anélkül, hogy ne került volna elő egy olyan hőbörgő keresztes vitéz, mint ez a Garai Gábor. Jöttek, láttak, de mást nem; Corsi mindet túlélte. Utoljára ennek a magyarnak a mesterét, Henryk Sforzát. Évszázadok óta gyűlölte a Sforzákat, de eszébe sem jutott volna valakit megöletni közülük, azok az idők már rég elmúltak. Az a felfuvalkodott plebejus provokálta ki, hogy utánaszalajtsa a csatlósait. Henryk Sforza ugyanis ötven éve képezte a vámpírvadászokat a Vatikán részére, és megesküdött, hogy mielőtt nyugdíjba megy, még az övére tűzi Itália legvénebb vámpírjának, Valentino Corsinak a skalpját. Vajon mit akarhatott ezzel a gyerekes hadüzenettel? Hősi halálra vágyott? Mártíromságra szomjazott? Vagy csak mire nyugalomba vonulhatott volna, elment az a maradék, csepp esze is? Hollóember
5
Az utóbbi tűnt a legvalószínűbb magyarázatnak, de nem számított. A márki ugyan a legkevésbé sem tartott tőle, hogy Sforza beválthatná a fogadalmát, ám magát a fenyegetést sem hagyhatta megtorlatlanul. A tekintélyt minden áron védeni kell, az a legelső védelmi vonal, a legbiztosabb pajzs. Ha rés keletkezik rajta, ha elnézi, hogy ilyen Sforza-félék következmények nélkül dobálózhassanak a nevével, bárki a fejébe veheti majd, hogy kedvére packázhat Valentino Corsival. A márki nem is elsősorban a vámpírvadászokra gondolt, amikor a tekintélyteremtő lépést meghúzta A legtöbb fejtörést rendszerint a saját fajtája okozta számára. Ezer év alatt számos ellenségre tett szert, és persze mindig akadtak feltörekvő ifjoncok, akiknek a becsvágya az ítélőképesség hiányával párosult. Az ifjú és a vén vámpírok örökös torzsalkodása manapság már az ideológiai alapot sem nélkülözte. A márki a változatlanság pártján álló hagyományőrzők vezető alakjaként állta útját az álcák félredobását, és a világuralom megragadását szorgalmazó ostoba kölyköknek. Ebben a helyzetben végképp nem tűrhette, hogy arcátlanul provokálják. Sforza likvidálását látványos üzenetnek szánta az ellenségei részére: meg merem tenni. (Nem a Fejedelemből tanulta meg, mitévő legyen az ilyen helyzetben. Annak idején Corsi magyarázta el a fiatal Niccolónak, miként kell eljárni ilyenkor, most csak a saját tanácsát követte.) Így aztán egy napfényes májusi reggelen, amikor Sforza elfordította a slusszkulcsot, a Vatikán vámpírvadász kiképzője autóstól eltűnt egy tíz méter magasra fellobbanó tűzgömbben. Néhány járókelő elkísérte a halálba, pár turista csúnyán megpörkölődött; a terrorcselekményt egyetlen szervezet sem vállalta magára. Corsi elégedetten hátradőlt, a Sforza-ügy megoldódott, bár az eset után meglepően sok kritikát kényszerült elviselni. A másik oldal „meddig tűrjük még” kezdetű kirohanásain csak derült, de 6
Hernád Péter
még a hozzá hasonlók között is akadtak páran, akik a tudtára adták, ezt a konfliktust más úton kellett volna elrendezni. Hogy Sforza ennél különbet érdemelt… Mit vártak vajon, párbajt egy háztetőn, a vén hold fakóezüst fényében? Ráadásul a megnyugtató lezárása is elmaradt a szánalmas ügynek, a vadászidény még nem ért véget. Sforza magyar tanítványa, Garai bosszút esküdött. Az összes fórumon, amelyet csak a beavatottak látogattak, kihirdette, pótolni fogja az ezeréves mulasztást, felkutatja Valentino Corsit, és a pokolra küldi. A márki újra célkeresztbe került, de amíg Sforzát viszonylag jól ismerte, erről a tanoncról eddig csak zavaros szóbeszéd jutott el hozzá. A márki tehát körbekérdezett, mi hír járja Garairól, de most nem a magyaroknál faggatózott, a folyton aggodalmaskodó Rideghvárynál, vagy a megbízhatatlan Elizabethnél, hanem a vatikáni ügynökeivel vette fel a kapcsolatot. Róluk úgy sejtette, elfogulatlanabbak lesznek, de csalódást okoztak. Azt ugyan senki sem merte nyíltan a szemébe mondani, hogy óvakodjon attól a bizonyos magyartól, ám többen is célozgattak rá, nem árt, ha ezentúl fokozottan ügyel a biztonságára. Corsi rég hallott ennyi a „legnagyobb tisztelettel, de…” kezdetű mondatot, ami szöget is ütött a fejébe, ám hamar napirendre tért a figyelmeztetések fölött. (Utoljára a kubai rakétaválság idején ijedt meg úgy igazán. Éppen akkor kapott kézhez egy tanulmányt a fajtája atomháború esetén való túlélési esélyeiről, amikor egy másik forrásból megtudta, a hidegháború a robbanáspontig jutott.) Hogy pontosan mi tette oly veszélyessé a magyar vámpírvadászt, azt senki sem tudta, de tény, hogy eredményesen űzte a hivatását. Egymaga több közép-európai vámpírt pusztított el, mint ahányan az utóbbi évtizedben összesen vadászok áldozataivá váltak. Ráadásul a skalpjai között előfordultak nagy nevek is, nem csak az első éjszakai portyájukra induló, remegő lábú vámpírifjak. Hollóember
7
Talán csak szerencséje volt – vélte Corsi. Jó érzékkel fellelt egy-két óvatlant, amivel aztán sikeresen megalapozta a hírnevét. De próbáljon csak az ő nápolyi fészke közelébe férkőzni! Csakhogy nagyon hamar kiderült, a pletykák ezúttal nem túloznak. Corsi legkedvesebb leszármazottját Filippónak hívták. Háromszáz éves múlt, erős, tapasztalt vámpírnak számított. Okosnak ugyan senki sem nevezte volna, de hírhedten kegyetlen alakként vonult be a vámpírtörténelembe. Nem ismert félelmet, nem puhult el, nem hasonlott meg önmagával, és nem unta még meg a saját létezését. Garai, a vámpírvadász egy Veronához közeli panzióban lepte meg. A magyar nem használt fegyvert, helyette elhúzta a függönyöket, aztán kirángatta szegény fiút a napfényre. A tanúk azt állították, sokáig tartott, és a vámpír üvöltött kínjában. Hogy teljes legyen a megaláztatás, a vadász ezután pedánsan összeseperte a jó Filippó hamvait, és lehúzta a vécén. Egy másik vámpírt, Ludovico Sordit Veronában érte utol a végzete. Sordi a jámborságáról híresült el. Évtizedek óta hentesüzletek maradékán meg kórházi szeméten élt. Talán már az agyarai is elkoptak. A veronaiak „éjszakai kaszkadőrként” ismerték; már-már a városképhez tartozott a fekete köpenyes alak, aki napszállta után végigfut a háztetőkön, vagy veszedelmes mutatványokat mutat be többemeletnyi magasságban, arasznyi keskeny párkányokon egyensúlyozva. Mindenki rajongott érte, még az is észrevétlen maradt a nagy lelkesedésben, hogy a hős valami oknál fogva napközben sohasem mutatkozik. Amikor találkozott Garaival, ez a bárgyú Ludovico állítólag nem is védekezett, birkaként várt a lesújtó karóra. A magyar papnak is fel kellett tűnjön, kivel van dolga, mégsem kegyelmezett. Ahogy Chiara della Monte sem úszta meg a találkozást. Chiara remek lány volt, akit szintén Corsi teremtett, még valamikor a lepantói csata esztendejében. Azóta a kis szukkubusz több 8
Hernád Péter
száz férfit csábított el; egyetlen halvérű sem akadt, aki ellenállhatott volna delejes vonzerejének. Illetve mostanáig egy sem akadt… A vadász valahogy túlélte a randevút, a nőt pedig nem látták soha többé. Bizonyos szempontból persze érthető, hogy egy pap esetében hatástalanok maradtak a kurtizán fortélyai. Csakhogy a szépséges Chiarát senki sem sorolta volna a gyengébb nembe. Ahol a bájaival nem ért célt, nem riadt vissza használni a karmait és az agyarait. Negyvenötben tucatnyi partizán tört be a villájába, az egyiknek két rőf kötél lógott a vállán. Bosszút akartak állni a kurtizánon, aki gyakran megfordult a Duce ágyában, és német tábornokokkal sem szégyellt hetyegni. A partizánok harcedzett férfiak voltak, akik az Appenninek bércei között számos alkalommal összecsaptak a németek hegyivadász egységeivel, és nem vallottak szégyent. Ráadásul acélidegzetűek, akik a városokban évekig játszottak bújócskát a Gestapóval. Ám Chiara villájából egy sem tért vissza élve. De ez a magyar pap, ez valahogy mégiscsak megúszta! Corsi veszélyérzete lassan túlnőtt az arisztokratikus gőgön, amit a vámpírvadászokkal kapcsolatban érzett. Filippó, Ludovico és a drága Chiara rendelkeztek egy közös tulajdonsággal: valamelyest többet tudtak a márkiról, mint mások. Amennyiben a vadásznak alkalma adódott kikérdezni őket, mielőtt végzett volna velük, akár a nápolyi fészkéről is értesülhetett tőlük. Nem kételkedett ugyan a társai lojalitásában, de a karó árnyékában nehéz bátornak maradni. Elvégre a vámpírlétet nem a mártír természetű emberek választják maguknak. Ezért abból indult ki, a három közül legalább az egyikük köpött Garainak. Úgy határozott, a legjobb, ha a fickót be sem engedi a városába. A Camorra időtlen idők óta a szolgálatában állt, elrendelte a teljes mozgósítást. Még a tizenkét évesek is éles lőszert tömtek Hollóember
9
a zsebükbe a vadász fényképe mellé. Ez utóbbit játszi könnyedséggel szerezték meg, a márki titkára egyszerűen letöltötte egy közösségi portálról. Micsoda hallatlan könnyelműség; egy vámpírvadászt csak úgy megtalálni az interneten! Hozzátartozott ehhez a magyarhoz valami elszabadult hajóágyú, vagy porcelánboltban randalírozó elefánt jelleg, ami egyre inkább bosszantotta a márkit. A következő napokban a hírek nem tudósítottak másról, mint lövöldözésekről, de találat, az persze csak téves volt közöttük. A pribékjei lepuffantottak fél tucat középkorú férfit, akik balszerencséjükre hasonlítottak a magyarra, de idővel az összes áldozatról kiderült, hogy semmi közük a Nápoly felé tartó vámpírvadászhoz. Hülyék vesznek körül – csóválta a fejét Corsi. Évszázadok óta mondogatta ezt is, ugyanúgy, mint azt, hogy ő már mindent látott. Ugyanannyi igazság rejlett ebben is. Aztán eljött a szombat éjszaka. ***** Corsi naplemente után egy órával hagyta el a kriptáját. Vacsorára egy tízévesforma líbiai kislányt választott. Gyönyörű gyermek volt, kakaóbarna bőrrel és nagy, sötét szempárral. Európa vámpírjai évek óta tizedelték az illegális bevándorlók tömegét, a menekültek ideális prédát jelentettek számukra. Hiszen azokban a válságövezetekben, ahonnan felkerekedtek, nem hiányoztak senkinek, a célállomáson pedig nem várt rájuk egy árva lélek sem. Ha némelyikük hiánya mégis szemet szúrt valakinek, például emberjogi aktivistáknak, vagy a Vöröskeresztnek, mindig készen állt a magyarázat. A Földközi-tenger a felelős az eltűnésükért, aminek ezek a szerencsétlenek forgalomból kivont roncshajókon vagy rögtönzött lélekvesztőkön vágtak neki. Min10
Hernád Péter
dent összevetve, ha nyomuk veszett, nem ugatott utánuk a kutya sem. Szabad préda voltak. Nápolyba meglehetős gyakorisággal futottak be észak-afrikai menekült szállítmányok, melyek egy része azonnal Corsi kezébe került. A felnőtteket elosztotta a hűbérében álló dél-itáliai vámpírok között, de a gyerkőcöket megtartotta magának. Más vámpírokkal ellentétben viszonylag későn, hétszáz éves kora körül ébredt rá a pedofil hajlamaira, de azóta mindent megtett, hogy pótolja a hosszú évszázadok mulasztását. Szinte kizárólag tízévesnél fiatalabbakat fogyasztott, legfeljebb alkalmanként tett kivételt egy-egy csinos fiatalasszony vagy ritka vércsoport kedvéért. Most úgy tervezte, sokáig bújócskát játszanak a hollófekete hajú angyalkával, addig, amíg a térde remegni nem kezd a vérszomjtól, végül pedig a teraszon szívja szárazra a gyermeket. Miközben a lányka életereje átszivárog belé, a holdfényben úszó Nápolyi öbölben gyönyörködnek. A zenei aláfestésen még töprengett keveset, de hajlott rá, hogy a szokásos bécsi klasszikusok helyett vidám, pattogós dixie szóljon. A hangulat kedvéért a kislány kapna néhány piros masnit a hajába… Ez annyira jó ötletnek tűnt, hogy nem volt rest hívást kezdeményezni sem az ügyben, ám a titkára nem vette fel a telefont. Corsi meghökkent; időtlen idők óta nem tapasztalt efféle trehányságot. A kriptáját felvonó kötötte össze a jelöletlen huszonötödik emelettel. A lakosztályába lépve megtorpant. A szék karfáján ott hevert a matrózblúz a sötétkék szoknyácskával, de a gyerek hiányzott belőle, ahogy a szolgáit is mintha a föld nyelte volna el. Újra próbálkozott a titkár telefonjával, de ez alkalommal sem vették fel. Ki vagy rúgva – gondolta Corsi. Természetesen, amikor kirúgott valakit, az nem úszta meg annyival, hogy hétfőn mehet regisztrálni a munkanélküli központba… De még a halál sem tűnt Hollóember
11
elég szigorú büntetésnek azért cserébe, hogy a márkinak magának kellett belebújnia éjfekete köpenyébe. Mint ahogy a parókát is a saját kezével kellett a fejére illesztenie. Eddig elboldogult, ám a sminkjéhez már elkélt volna a kozmetikuslány segítsége is. Az ősöreg vámpírok legfeljebb a lányregényekben vonzóak, a valóságban nem. Corsi ugyan nem láthatta a képmását a tükörben, de ha megtapogatta az arcbőrét, leginkább két lábon járó, eocén kori hüllőnek érezte magát. Harmadszor is kézbe vette a mobiltelefonját, mire az rezegni kezdett a markában. A kijelzőn a Condottieri felirat villogott. Mit akarhat a testőrkapitánya? Ez még akkor sem derült ki, amikor felvette a telefont. A vonal túlsó végéről beszéd nem, csak durva zajok rettenetes kakofóniája hallatszott, mintha háborúztak volna a háttérben. Aztán végre meghallotta a Condottieri nyugodtnak egyáltalán nem nevezhető hangját: – Megtámadtak! Nem bírunk vele… A hívás megszakadt, mielőtt Corsi válaszolhatott volna. Csakugyan megtámadták a saját szállodájában? És azt hogy értse, hogy nem bírunk vele? A támadó egyedül lenne? Ekkor eszébe jutott a magyar vámpírvadász. Ki hitte volna, hogy eljut idáig? A márki kezdett ideges lenni, de nem úgy, mint aki a jövője miatt aggódik, hanem mint aki nem tud éjszaka olvasni a lámpa körül köröző szemtelen rovarok miatt. Most mihez kezdjen? A testőrparancsnoka azt hitte, Corsi azért tarthatott ki ezer évig e sártekén, mert mindenkinél erősebb és büszkébb. A valóság, miszerint a márki mindenekelőtt az óvatosságának köszönhette a matuzsálemi kort, valószínűleg kiábrándítaná. Persze mit sem számít a véleménye, első a biztonság: a vámpír úgy döntött, a helikopterén menekül el. 12
Hernád Péter
A privát liftje nyitott ajtóval várta. Mielőtt belépett volna, hallgatózott egy sort. Erősen koncentrálnia kellett – a lakosztályát hangszigeteltre építették –, de végül eljutott a füléhez, amire kíváncsi volt. Úgy becsülte, a fegyverropogás a földszintről jön. Legalább négy vagy öt gépkarabély folyamatos kerepeléséhez pisztolylövések csattanásai társultak. Mi van itt, partraszállás? Olybá tűnt, egész hadsereget vezényeltek ellene, vagy az is lehet, hogy a testőrségét szerencsétlen idióták alkotják, akik nem találnak el semmit. Mivel egyik lehetőség sem csábította maradásra, belépett a liftbe, és megnyomta a legfelső gombot. A szálloda lapos, labdarúgópálya méretű tetején nem fogadta senki; már meg sem lepődött rajta. A város fényei összemosódtak alatta, a feltámadó szél belekapott rizsporos parókájába. Furcsa érzés motoszkált benne, egyfajta bizonytalanság. Már hosszú ideje csak a kriptája és a lakosztálya között mozgott, most kényelmetlennek érezte, hogy hátra kell hagynia a fészkét. Leküzdötte a késztetést, ami visszafordulásra sürgette, és elindult a helikoptere felé. Két lépés után felfedezte a repülőszemélyzetet; a gép körül hevertek. Leütötték őket, hátrakötötték a kezüket, és felpeckelték a szájukat. Ezek szerint emberek álltak az incidens mögött. Ha a támadók vámpírok lennének, nem körülményeskedtek volna azzal, hogy harcképtelenné tegyék a pilótákat és a légiirányítókat, amikor meg is ölhetik őket. Nyilván a magyar pap. Embert nem ölhet, de vámpírt igen. Vajon hogy jutott fel ide? – töprengett Corsi. Egyáltalán, hogy vergődött el a szállodáig? A pribékjei minden utat ellenőriztek. A vámpír kiengedte a karmait és az agyarait, miközben az öszszes érzékével koncentrált. A vámpírérzékek éppen ellentétes módon működtek, mint a lassan megkopó és végérvényesen elhasználódó emberi érzékek. Minél idősebb a birtokosuk, annál Hollóember
13
élesebbek. Corsi tisztán hallotta a helikopter körül heverő eszméletlen repülőszemélyzet lassú szívverését, aztán tovább összpontosítva a háta mögül meghallotta a negyedik szív dobogását is. Ennek a negyedik szívnek, ami nyilvánvalóan a támadóhoz tartozott, veszettül kellett volna kalapálnia, de teljesen normális ütemben dobogott. Hidegvérű – ismerte el kelletlenül Corsi, miközben megperdült. A vámpírvadász semmiben nem tűnt volna ki a tömegből. Magas férfi volt, de nem óriás, inkább szikár alkat, mint izompacsirta. Keskeny, konok aszkétaarcán csak fegyelmezettség tükröződött, fanatizmus nemigen: a szemét összehúzta, az ajkát beharapta. Reverenda helyett kopott, fekete gyakorlóruhát viselt, fölötte erdei terepszín taktikai mellénnyel; pap voltára csak a fehér gallér utalt. Látszott, hogy utoljára ma reggel borotválkozott, és a múlt héten járhatott fodrásznál. Inkább katona, mint harcos. – Garai, ha nem tévedek. – Corsi. Megtaláltalak, hitvány pokolfajzat! Jól beszélte a latint, a Vatikánban képezték ki, nem is kérdéses. Corsi nem először került szembe hivatásos vámpírvadásszal, és egy percig sem érezte magát veszélyben a jelenlétükben, de mindig elfogta valami rossz ízű, fojtogató érzés. Olyasvalakivel állt szemben, akit gyerekkora óta arra fanatizáltak, hogy őt elpusztítsa. – Nem túl udvarias. Jóval fiatalabb vagy nálam, ráadásul vendég ezen a helyen, még ha hívatlan is. – Udvariasság? – hökkent meg a magyar. Corsi először azt hitte, a vadász csak színészkedik, de a fickó halálos komolysággal válaszolt. – Számon kéred az udvariasságot? Százak és ezrek hóhéra vagy, te szörnyeteg… Vérszopó, neked nincsenek jogaid! Corsinak szüksége lett volna a naplóira, hogy megtudja, mikor beszéltek vele így utoljára. Méghozzá régi memoárokra; valószínűleg még lúdtollal jegyezte le, amikor valaki ilyen hangnem14
Hernád Péter
ben merészelt szólni hozzá. Talán ott lapul a fickó zsebében valami aduász, egy ereklye, vagy csodafegyver, amiről úgy véli, legyőzhetetlenné teszi. Nem ő lenne az első. Vajon mivel próbálkozik? Általában nagy fegyverekkel jöttek, a vadkanlándzsától a lovagi palloson keresztül a fedezékromboló ismétlőpuskákig. A legjobban a rakétákat utálta, meg a hitvány bombagyárosokat. Sokszor felbecsülhetetlen értékű kincseket tettek tönkre a szánalmas merényletkísérleteik során. Ám Garai semmi hasonlóval nem próbálkozott. A jobb kezét kimért mozdulattal, az idegesség legapróbb jele nélkül a mellényéhez emelte, oda, ahol a rohamkést vagy a tartalék tárakat tartotta volna, ha hagyományos kommandós lenne, aki emberi ellenfelekkel készül összecsapni. Ám a pap ezek helyett kétarasznyi hosszúságú, hegyes tárgyat húzott elő, ami egyáltalán nem verte vissza a holdfényt. Corsi nem hitt a saját, sokat látott szemének. Karó? Ez komoly? Szegény hülye azt hiszi, egy szál karóval a kezében elpusztíthatja Valentino Corsit! Vagy pedig… Hirtelen eszébe jutott az összes figyelmeztetés, ami Garaival kapcsolatban a fülébe jutott. A márki veszélyt szimatolt. Még egyszer, utoljára végigmérte az ellenségét, felhasználva minden érzékét. Van benne valami különleges, nem teljesen hétköznapi, de… Csak egy ember. Csak egy karó. A szálloda földszintjén elhallgattak a fegyverek. Nem kellene bevárnia a testőrségét? Ezt a kérdést a vadász döntötte el helyette: felemelt karóval támadásba lendült. Magad uram, ha szolgád nincs, gondolta Corsi, miközben védekező állásba vágta magát. Hollóember
15
A márki hamarosan megértette, honnan származik a magyar veszett híre, és miként pusztíthatta el Filippót, Chiarát, illetve más, tapasztalt vámpírokat. A gyors enyhe kifejezés volt a mozgására, ráadásul olyan hihetetlen erővel és egyensúlyérzékkel bírt, amit Corsi még sohasem tapasztalt halandó embertől. Egyszerűen nem lehetett sem megragadni, sem a földre küldeni, de még megérinteni se nagyon. A vámpír nem is sejtette, mitől ilyen kiváló harcos az ellenfele. Talán a mestere valamilyen távol-keleti harcművészetnek? Esetleg egy elit katonai egységnél kapott önvédelmi képzést? Talán mindkettő, de még az is kevés lett volna hozzá, hogy ilyen sokáig állja a sarat egy kilencszáz évesnél is vénebb, és igencsak felbosszantott vámpírral szemben. Van valami titka – ébredt rá Corsi, és ez a felismerés tette igazán kíváncsivá. Úgy döntött, a magyarázatot még kiszedi a fickóból, mielőtt a sötétségnek adná, ezért amikor felszakíthatta volna a torkát, inkább csak az állán ejtett pár karcolást, amikor pedig kitéphette volna a szívét, beérte néhány borda eltörésével. Ez utóbbi, borzasztó erejű ütés nyomán a magyar elszakadt tőle. Még sérülten is fürge maradt, gyorsan kihúzta magát, de ettől függetlenül már egyértelműen vesztésre állt. Corsinak még egy karcolást sem kellett elszenvednie. – Talán mégsem ártott volna némi udvariasság – vetette oda a vámpír. – Hiszed vagy sem, én tisztelem a bátrakat. Ha nem játszod el a jóindulatomat, most neked is könnyebb lenne. A vadász nem válaszolt. Vagy átlátott a hazugságon, és nem méltatta feleletre, vagy ereje nem maradt rá. Sípolva szedte a levegőt; a szája sarkából sötét vércsík csordult ki. A sérülései ellenére nem adta jelét a rémületnek, inkább gyerekes csalódottság ült ki a képére. Aztán megfordult, és hatalmas szökkenésekkel menekülni kezdett. 16
Hernád Péter
Corsi nem vetette magát utána azonnal, abban a hitben, hogy a tetőről a fickó úgy sem tud kereket oldani. Ez hibának bizonyult. Mire rájött, mire megy ki a játék, már elkésett a közbelépéssel. Garai elérte a tető szegélyét, és a mélybe vetette magát. Hang nélkül zuhant, ami hallatlanul bátor emberre vallott, igaz, a vitézségnek eddig is tanújelét adta. S persze vitte magával a titkát is. A becsapódást a vámpír nem hallotta, viszont odalent fülsiketítő szirénázásba kezdett egy autó riasztója. A pokolba! Corsi hosszasan káromkodott. Tudhatta volna, hogy egy vámpírvadásznak, aki a Vatikán szolgálatában áll, létezik roszszabb lehetőség is a halálnál. Például, ha átváltoztatják, és hirtelen a fehér mezes csapatból átkerül a gonosz seregébe. Ezért amikor sarokba szorultak, a vadászok gyakran önkezükkel vetettek véget az életüknek. A tettük nem mondott ellent az elveiknek; szűk és titkolt kasztjukat előre feloldozták az öngyilkosság bűne alól. A márki végül úgy döntött, legalább a maradványokat megnézi. Elsétált a tetőszegélyig, beleburkolózott fekete köpenyébe, az arcát is eltakarta, végül lépett még kettőt előre, és lassan ereszkedni kezdett a föld felé. Ha akarta, kijátszhatta a gravitációt, de szívesebben használta a liftet és a helikoptert, nehogy az ellenségei értesülést szerezzenek erről a roppant hasznos képességéről. Puhán ért földet, úgy tíz méterre attól a helytől, ahol a vámpírvadász becsapódott. Azonnal kiegyenesedett, teátrális mozdulattal hátralökve köpenyét. Rögvest megérezte a vadász vérének illatát, édes volt, fűszeres, különleges, és még valamit érzékelt… …szívverést. A pap szíve lassan ugyan, de dobogott. Hollóember
17
Micsoda fintora a sorsnak! A márki kárörvendő vigyorra húzta vértelen ajkát. Az a hihetetlen szívósság, ami megsegítette a harcban, végül megakadályozta az öngyilkosságát is. A test ostobán ragaszkodik az élethez, ameddig csak lehet, elárulva eszméletlen gazdáját. Corsi egy ugrással az áldozata mellette termett, aki két autó között hevert. A közelebbinek behorpadt a karosszériája, bár akkora károkat távolról sem szenvedett, amekkorát egy harmincadik emeletről becsapódó test okozhatott volna. Nyilván valamelyik hasznavehetetlen gorillájának a páncélozott autója. A másik kocsi riasztója még mindig elviselhetetlenül szirénázott; Corsi egy halkan elsuttogott varázslattal elhallgattatta. Közben észrevett egy harmadik autót is, felismerhetetlen márkájú, ütött-kopott, a roncstelepre rég megérett kisteherautót. Annyira kilógott a környezetéből, hogy egy pillanatra még a vadászról is elterelte a márki figyelmét. A szállodája parkolójában csak „leg”-ekkel jellemezhető kocsiknak jutott hely: legmodernebb, legelegánsabb, legdrágább. Persze a „legrozzantabb, amit az utóbbi húsz évben látott” is „leg” kezdetű jellemzés, de ez Valentino Corsi szállodája, itt bizonyos színvonal alá tilos ereszkedni. Talán egy farmerré a csotrogány, aki beszállít a konyhának, és eltévesztette a parkolót. Corsi megcsóválta a fejét. Most, hogy elbánt Garaival, pár évig biztosan nem háborgatják a vadászok, lesz ideje rendet tenni más területeken is. Újra a férfira nézett. A vadász szeme lecsukódott, keskeny aszkétaarca fehéren világított a sötétben. Corsi megragadta a magyar mellényét. Száraznak érezte, pedig vérben kellene úsznia… talán vasból van ez az ember? Aztán a márki már képtelen volt tovább gondolkozni. A férfi orrából csordogáló vér illata szinte megőrjítette, az összes érzékszervére hatott. Nagyon különleges véred van, vadász – állapí18
Hernád Péter
totta meg boldogan, miközben kitátotta a pofáját… de mielőtt haraphatott volna, rettenetes ütés érte a mellkasán. Nem, ez nem lehet! Miért most? Miért így? ***** Valentino Corsi előbb a szívéből kiálló karóra meredt, aztán a vadászra, aki éppen feltápászkodott, majd dühös szemvillanás kíséretében rúgásra lendítette a lábát. A találat földre küldte a vámpírt, és a márki felnyögött a fájdalomtól; ahogy a hátára zuhant, a szívébe döfött karó is moccant egyet. A tekintete elhomályosodott egy pillanatra, de sikerült összeszedni az erejét. Immár a vadász tornyosult fölé, készen a kegyelemdöfésre. A zuhanás láthatólag semmiféle kárt sem tett a férfiben. Egy különleges képességű – értette meg Corsi. Tudott róluk, ismerte őket: évezredek óta az emberek között jártak. Manapság szuperhősöknek nevezték őket, a képregények és a mozifilmek miatt, bár zömükben nem voltak sem szuperek, sem hősök. Ugyanazok a gyarlóságok működtették őket, mint bárki mást. Corsi semmit sem tudott az eredetükről, sokféle legenda keringett a származásukról. Talán az ősi, halandókkal háló pogány istenek leszármazottai lehettek. Vagy egy távoli szupercivilizáció küldöttei, akik hajótörést szenvedtek a bolygón, és így éltek tovább, az emberiségbe olvadva. Vagy tán a hajdani civilizációk, Atlantisz, Lemúria vagy Mu túlélőinek a sarjai? Senki sem tudott biztosat. Kevesen voltak, egymillió emberből alig egy közéjük tartozó akadt, vagyis még vámpíroknál is csekélyebb számban léteztek. Hollóember
19
Ez a pap vagy sebezhetetlen, vagy pedig tud repülni… de csakis az utóbbi lehetett, hiszen a karmolás, amit Corsi az állán ejtett, még mindig vérzett. Ha a torkát tépi fel, ahogy eredetileg tervezte… ám az a hajó már elúszott. A repülés képessége azt is megmagyarázta, miként jutott el Nápolyig, és hogy került a szálloda tetejére, anélkül, hogy a márki védelmére létrehozott számos ellenőrző pont valamelyikén felismerték volna. Hiszen ő maga is eltitkolta a világ elől ezt a képességét. Miért hitte, hogy más nem ravaszkodhat ugyanígy? Így persze az is érthetővé vált, miként tudta legyőzni a többi vámpírt; alábecsülték, végzetesen alábecsülték, ahogy a márkis is. Corsi még sohasem hallott olyat, hogy egy szuperhős papnak és vámpírvadásznak álljon. Létezett egy felettes szervük, amit Kamarának neveztek, és ha meg nem támadási szerződés nem is köttetett soha, a vámpírklánok évszázadok óta békét ápoltak velük. Ami mit sem számított ebben a pillanatban… A szuperhős-pap nem kezdte el ünnepelni a diadalát, nem gúnyolta ki a vesztest. Olyan arckifejezéssel méregette Corsit, ami tán az elégedettséghez, a jól végzett munka öröméhez állt a legközelebb. Hirtelen megjelent mellette egy hatalmas termetű, nehézatléta alkatú férfi, jobb kezében rövid csövű gépkarabéllyal, a baljában szamurájkarddal. A vámpírban feltámadt a remény, hogy valamelyik testőre érkezett, ám a harcos megállt a pap mellett. Corsi érezte a gépfegyver csövének forróságát, és a kard pengéjén a vér illatát. Ennyit a testőreiről. A fickón viszont egy karcolás sem látszott, mintha sebezhetetlen volna. Úgy látszik, nem egy szuperhős jött ellene, hanem egy egész brigád. A harcos az övébe csúsztatta a japán pengét, aztán a hátára lökte a gépfegyvert. Elővett egy kulacsot, alaposan meghúzta, majd a papnak kínálta, aki élt a lehetőséggel. Régi fegyvertársak20
Hernád Péter
nak tűntek. Nyilván a sebezhetetlen harcos kötötte le a testőrséget, amíg a pap felülről támadott, Corsi menekülési útvonalán. Ezt jól csinálták, sajnos. – Ez lenne hát a hírhedt Valentino Corsi? – kérdezte a harcos, miután a zubbonya ujjába törölte a száját. A márki csak a saját nevét értette tisztán, minden mást csak hellyel-közel. Nem tévedett, csakugyan magyarok. Azóta utálta a magyarokat, hogy Lajos királyuk, akit ők nagynak vagy lovagkirálynak hívtak, elfoglalta a városát, és a pálos rendi szerzetesek hajtóvadászatot rendeztek a Nápolyi királyság vámpírjai ellen. Az 1400-as évek második felében aztán sokáig élt Budán, akkor megtanult magyarul, s bár a nyelv változott azóta, még mindig megértette őket. Sejti vajon a két paraszt, hogy éppen a nagy királyukért állhatnak bosszút? Aligha… Persze ha sejtenék, és bosszúra áhítoznának, ennél jobban akkor sem tudnák megszorongatni. – Ez – bólintott Garai. A márki megpróbálta felemelni a kezét, de csak egy intésre telt az erejéből, és azért is pokoli kínokkal fizetett. A figyelmet azért felhívta magára. – Ez még mozog, bazmeg! – fakadt ki a fegyverforgató. – Miért nem porhanyós már? – Nem ment elég mélyre a karó. De mindjárt vége… Nem akarok hozzá közel hajolni, ma éjszaka már elkövettem egyszer azt a hibát, hogy alábecsültem. Szépen megvárjuk, amíg a szervezete feladja a harcot, aztán elporlad. Már nem tart sokáig… Pár perc haladék… – értette meg Corsi. Sok mindenre elég lehet. Mindazonáltal a vadász pontosan felvázolta, mi következik. Sforza jól kitanította. A vámpírnak egyetlen esélye maradt. A pap nyilván nem alkuszik, de harcos talán megvásárolható. Kemény legénynek látszott, de se nem fanatikusnak, se nem barátságtalannak. Az arca Hollóember
21
egyfajta kiéltséget sugallt; ez az ember szereti a jó dolgokat, illetve amit a halandók a jó dolgoknak képzelnek. A jó dolgok pedig senkinek sincsenek ingyen, még a szuperhősöknek sem. – Arany – suttogta a vámpír. – Pénz. Egymillió, kétmillió, hárommillió, vagy amennyit akarsz. A számokat értenie kell… – Mit motyog? – kérdezte a harcos. – Pénzt ajánlott, nem is keveset. A felelet egy ősz hajú, olcsó öltönyt viselő férfitől érkezett, aki a leginkább szobatudósfélének tűnt. Mögötte érkezett a negyedik csapattag is, egy vonzó, fiatal nő. Az újonnan érkezők nem látszottak harcosoknak, még fegyvert sem viseltek, de Corsi nem kételkedett benne, hogy szintén szuperhősök. Nyilván szellemi képességet birtokolnak; amíg dörgött az ég, meglapultak abban az ócska kisteherautóban, ami az imént magára vonta a vámpír figyelmét. Ó, az a nyomorult autó! Nem valami zöldségesé volt, hanem az életére törő szuperhősök osontak be a platóján a fészkébe! Micsoda megátalkodott gazemberek! Képesek voltak egy ilyen ronccsal keresztülzötykölődni Közép-Európán! Kicsit felemelte a fejét, hogy jobban megnézhesse őket. A lány már-már modellszépségű volt. Annyira persze nem tűnt törékenynek, mint a kifutó sztárjai, és az arca is inkább keleties, mintsem szlávos vonású volt, de a Corsi által ismert reneszánsz festők egymásra licitáltak volna, hogy portrét készíthessenek róla. Az égiekhez kapott adottságokhoz azonban semmit nem adott hozzá a saját erejéből; az a tornacipő, a farmer, a bőrdzseki… hogy lehet egy ilyen gyönyörű nő ennyire igénytelen? Még sohasem hallott stylistról? – Anyád az igénytelen! – fakadt ki a lány. – Ez a cipő nyolcvan euróba került, köcsög! 22
Hernád Péter
Corsi esküdni mert volna rá, hogy nem mondta ki hangosan, amire gondolt. Egek, a nő egy gondolatolvasó! A márki úgy érezte, mintha a világon minden összeesküdött volna ellene. A harcban ugyan már veszített, de legalább még élt, és a diplomáciai érzéke is megmaradt neki… és mielőtt használhatná, kiderül, hogy egy gondolatolvasó is van az ellenségei között. Ki kell alkudnia valamiképpen, hogy futni hagyják, de ehhez nem használhat sem blöfföt, sem hazugságot, sem finom csúsztatásokat, mert a gondolatolvasó azonnal leleplezi. Corsi elfordult a lánytól, és végigmérte a többieket. A külsejük azt sugallta: kezdők, szegények, amatőrök. Az idősebb férfi olcsó öltönye sokkal közelebb állt az emberiségellenes bűntett kategóriájához, mint Corsi évszázadokon át tartó vérivása, és több száz gyerekgyilkossága. Ami a két harcost illeti, a fegyvereik, a vadász karója és a harcos kardja nyilván ősi, legendás fegyverek… ami szép, nemes, és dicső, de egyben azt is jelenti, hogy nem telik nekik újabbakra. Hirtelen megértette, minek köszönheti a sikereit a magyar vámpírvadász. Nem annak, hogy tud repülni, még csak nem is annak, hogy hatásos képességekkel bíró szuperhőstársak segítik. Azért juthatott el idáig, mert senki sem vette komolyan, akivel szembekerült! Hiszen a márki is alábecsülte, és lám, hová fajult ez a figyelmetlenség! Ezeréves vámpírként persze tisztában volt vele, hogy az alábecsültség és a vakszerencse váratlan találkozása néhanapján akár a dolgok természetes rendjében is durva károkat okozhat – csakhogy ezek olyan szituációk, amelyekre képtelenség előre felkészülni. Most legalább már látta a visszautat is. A nyilvánvaló amatörizmusuk egyben azt is jelenti, hogy szűkölködnek az anyagi javakban. Nyolcvaneurós cipő egy szuperhősnek… Az a rozzant furgon, ami talán még a lány cipőjénél is olcsóbb… Hollóember
23
A Squadra Miranda, az olasz szuperhős alakulat még kapcarongyot sem vett volna ezer eurónál olcsóbban, és meg is engedhették maguknak. Ami soha nem akadályozta meg őket abban, hogy elfogadják a márki pénzét. Nyilván ezek a csórók sem lesznek különbek. A márki összeszedte minden erejét, hogy hangosan és érhetően tudjon beszélni. – Ötmillió euró – tért azonnal a tárgyra. – Ha futni hagytok, a tiétek! Ezen a sugárúton az enyém az összes bank, reggelre össze is gyűjtjük nektek, és mehettek isten hírével… Elillanó ereje maradékából sokat kellett áldoznia rá, hogy meghallják az ajánlatot, de úgy tűnt, sikerrel járt. A fegyverforgató megdörzsölte a halántékát, talán a habozás jeleként. Az ősz hajú, öltönyös férfi pedig még ennél is továbbment, amikor a többiekhez fordult. – Megfontolandó – jelentette ki. – Elment az eszed?! – csattant fel a vadász. – Több tiszteletet a parancsnokodnak, rendben? A pap fogcsikorgatva ugyan, de elhallgatott. Követi a szabályokat – állapította meg Corsi. Szinte sütött róla az egyházi neveltetés. Ez azt is jelenti, hogy nem ismeri a megalkuvást, főleg nem egy vámpírral szemben… De a többiek talán megpuhíthatók. Ráadásul bizonyosságot nyert, hogy az ősz hajú a vezetőjük, éppen az, aki a leginkább nyitottnak tűnik egy megállapodásra. – Fürkész, használd a talentumod! – kérte a parancsnok. – Tudjuk meg legalább, hogy komolyan gondolja-e az ajánlatát. Szedj ki belőle mindent! A lány a vámpír felé fordult. Amikor találkozott a pillantásuk, a tekintetéből eltűnt a leigénytelenezése által kiváltott felháborodás. A nézése hideggé vált, kutatóvá; dióbarnából feketévé sötétülő szeme fogva tartotta a márki tekintetét. 24
Hernád Péter
– Azt gondolja, amatőrök vagyunk – a lány úgy beszélt, mintha transzba esett volna, és olyan pontosan foglalta szavakba Corsi gondolatait, hogy az a vámpírt is meglepte. – Szívesen hozzátenné, hogy szánalmas amatőrök, de borzasztóan szégyelli, hogy olyan kezdők kapták el, mint mi. Úgy véli, százból kilencvenkilencszer mindegyikünkkel végzett volna egyetlen éjszaka leforgása alatt. A férfiak megvárták, amíg a nő végez, majd gúnyos legyintésekkel és felháborodott horkantásokkal kommentálták a hallottakat. A pap gesztusai őszintének tűntek, a másik kettőé némiképpen megjátszottnak, mintha a megkönnyebbülésüket palástolnák. – Azt is gondolja, lenne számunkra egy jó tanácsa, amelynek még a pénzénél is nagyobb hasznát vesszük. Szerinte kizárólag azért vagyunk még életben, mert akikkel eddig szembekerültünk, azok ugyanúgy alábecsültek minket, mint ő. Viszont ha megöljük Valentino Corsit, annak híre megy. Ha végzünk Itália legvénebb vámpírjával, akkor soha többé nem könnyíti majd meg dolgunkat, hogy az ellenségeink nem vesznek minket komolyan. Sőt, abban is biztos, ha eltesszük láb alól, azzal sokak figyelmét magunkra irányítjuk… olyanokét is, akik még nála is hatalmasabbak. Lesznek, akik majd fel akarnak használni minket, mások pedig puszta félelemből fognak az elpusztításunkra törni… Ez mind igaz volt, de Corsi tudta, hogy a fenyegetőzés semmire sem elég ebben a helyzetben. Nem maradt mit tenni; megfogadta, hogy kifizeti őket, és a bosszúállástól is eláll. A megaláztatást lenyeli, a pénzt meg úgy tekinti, mint értelmesen kiadott honoráriumot egy hasznos leckéért. Nagyon erősen eltökélte, hogy így lesz, mígnem maga is hinni kezdett benne. – Mindazonáltal az ötmillió eurót húszmillióra emeli… és esküdözik, hogy nem próbálja majd visszaszerezni tőlünk, vagy bosszút állni rajtunk. Hollóember
25
Néma csend ereszkedett a vámpírvadászokra, ahogy a hallottakat emésztgették. Van remény – vélte Corsi. A vadász nyilván nem kegyelmezne, de a parancsnok alighanem hajlik az értelmes szóra. Ha egy személyben dönt, a márkinak nyert ügye van. Ha viszont a többségi akarat érvényesül… a fegyverforgató esetleg megvehető, a gondolatolvasó lányt pedig talán sikerült annyira megijeszteni, hogy inkább Corsi elengedésére szavazzon. – Nos – kezdte a parancsnok. – A felelősségteljes vezetői döntés nem mindig igazságos, és némely helyzetekben akár erkölcstelennek is tűnhet… Nyert ügyem van – gondolta Corsi. Ha lett volna levegő a tüdejében, most hatalmasat sóhajt. A pap és a harcos tiltakozni akartak, de mielőtt megtehették volna, korrupt parancsnokuk arckifejezése megváltozott. Döbbenetes átalakulás volt, először a férfi tekintete vált megalkuvóból határozottá, sőt haragossá, aztán a vonásai lettek szögletesek. Mindeközben az egész testalkata megerősödött; az olcsó öltöny recsegett, ahogy gazdája az irodakukacból roppant termetű harcossá változott. Egy emlékező! – döbbent meg Corsi. Ez meglehetősen ritka, ám annál értékesebb szuperhősképesség volt; aki ilyet birtokolt, az valamennyi őse emlékeit a magáénak tudhatta, visszamenőleg az idők kezdetéig. A legerősebb emlékezők azt is megtehették, hogy rövid időre átengedték a testüket valamelyik ősüknek. Vajon ki furakodott elő a múltból a lekenyerezhető parancsnok helyére? Az az arckifejezés mindenesetre nem sok jót ígért. – Emlékszel rám, Corsi? A márki jól emlékezett az öles termetű testőrre, aki annak idején számtalan merényletkísérletet akadályozott meg a királya védelmében, mígnem az éjszakában lopakodó, sötét mágiát használó és méregkeverő vámpírral szemben végül elfogyott 26
Hernád Péter
a tudománya. De most visszatért – és mégiscsak bosszút állhat uráért. – Gáspár vitéz, igaz? Hogyne emlékeznék rád… Beszéljük meg, kérlek… – Elég a beszédből! – vágott közbe Gáspár vitéz a parancsnokénál jóval öblösebb hangján. – Férgekkel nem alkuszunk! Fejezzük be! A parancsnok kiesésével elfogytak Corsi támogatói. A sebezhetetlen harcos vállat vont, a lány elfordult. A pap közelebb lépett Corsi földön heverő testéhez, aztán felemelte a bal lábát. A karó végére akart rátaposni, hogy beljebb segítse, a vámpírt pedig az elmúlásba taszítsa, az igazi halálba. A márki megpróbált odébb hengeredni, és… …sikerült is neki, de a megkönnyebbülése csak fél pillanatig tartott. Nem tudott teljesen átfordulni a tengelye körül, félúton elfogyott a lendülete, s megállt a karjára támaszkodva, mintha fekvőtámaszra készülne. A könyöke nyomban remegni kezdett a megerőltetéstől, a csuklójára olyan nyomás nehezedett, mintha bármelyik pillanatban elroppanhatna. Lassan, kínos lassúsággal elkezdett beledőlni a karóba. – Segítség… – nyöszörögte. – Segítek – felelte készségesen Garai, aztán a márki megérezte a hátán a recés bakancstalpat.
