HEGEL ÉS A MARXIZMUS 1. HEGEL HÁTORSZÁGA A NÉMET IDEALIZMUS LEGRÉGIBB RENDSZERPROGRAMJA „Meg akarom mutatni, hogy az államnak, lévén mechanikus valami, éppoly kevéssé létezhet eszméje, mint egy gépnek. Csak ami a szabadság tárgya, az nevezhető eszmének. Túl kell jutnunk tehát az államon! Minden állam szükségképpen mint mechanikus óraművekkel bánik szabad emberekkel; és ezt nem teheti; tehát meg kell szűnnie. A minden eszmét átfogó ész legmagasabbrendű aktusa esztétikai aktus, igazság és jóság csakis a szépségben kapcsolódik össze testvéri módon. A filozófusnak ugyanannyi esztétikai erővel kell rendelkeznie, mint a költőnek. A szellem filozófiája esztétikai filozófia. Az ész és a szív monoteizmusa, a képzelőerő és a művészet politeizmusa – erre van szükségünk! Olyan eszméről beszélek itt, mely tudtommal senki emberfiának nem ötlött még eszébe – új mitológiára van szükségünk, de ennek a mitológiának az eszmék szolgálatába kell állnia, az ész mitológiájának kell lennie. Mindaddig, amíg nem tesszük az eszméket esztétikaivá, vagyis mitológiaivá, a népet nem fűzi hozzájuk érdek; és megfordítva: mindaddig, amíg a mitológia nem ésszerű, a filozófusnak restelkednie kell miatta. Így fölvilágosultaknak és nem-fölvilágosultaknak végül kezet kell nyújtaniuk egymásnak; a mitológiának filozofikussá, a népnek eszessé kell válnia; a filozófiának mitologikussá, hogy a filozófusokat érzékkel bíróvá tegye. Akkor majd örök egység uralkodik köztünk. Akkor nincs több megvető tekintet, és a nép nem retteg vakon bölcseitől és papjaitól. Csakis akkor vár ránk valamennyi erőnek – az egyén és az egyének összessége erőinek – egyenlő kiképzése. Egyetlen erőt sem nyomnak el többé; akkor majd a szellemek általános szabadsága és egyenlősége fog uralkodni. – Egy magasabbrendű szellemet küld közénk az ég, hogy új vallás alapíttassék, s ez a vallás az emberiség utolsó, legnagyobb műve lesz.” FREDERICK BEISER: GERMAN IDEALISM (HARVARD UP, 2002), P.10 „Nincs olyan hegeli elv vagy gondolat, amit ne lehetne visszavezetni Hegel jénai elődeire [Schellingre, Hölderlinre, Novalisra és Friedrich Schlegelre], vagy régebbi gondolkodókra, akiket Hegel és a hegeliánusok lenéztek vagy agyonhallgattak. Az abszolút idealizmus megalapítója Hölderlin, Schlegel és Schelling – függetlenül attól, hogy az elsőt Hegel egy szóval sem említi a filozófiatörténetében, a másodikat jelentéktelennek titulálja, a harmadikat pedig a saját magához vezető átmeneti figurának állítja be. Rengeteg dolog van, amit Hegel egyedi invenciójának tartanak, pedig rég közhelynek számított Jénában, mire Hegel 1801-ben odaköltözött – ilyen a dialektika, az immanens kritika, Fichte és Spinoza szintézise, az abszolútum mint az azonosság és nemazonosság azonossága, a történelem központi jelentősége a filozófia számára, a szellem öntételezése, az elidegenedés, a közösség és az individualizmus összebékítése.” 1
2. HEGEL MÓDSZERE HEGEL: ENCIKLOPÉDIA, 1. KÖTET, 79–82.§ „A logikainak a forma szempontjából három oldala van: a) az elvont vagy értelmi, b) a dialektikus vagy negatívan-ésszerű, c) a spekulatív vagy pozitívan-ésszerű. a) A gondolkodás mint értelem megáll a szilárd meghatározásoknál s ennek másokkal szemben való különbözőségénél; az ilyen korlátolt elvontságot magában fennállónak és léttel bírónak veszi. b) A dialektikus mozzanat az ilyen véges meghatározások önmegszüntetése s a velük ellentétes meghatározásokba való átmenetele. c) A spekulatív vagy pozitívan-ésszerű felfogja a meghatározások egységét ellentétességükben, az affirmatívat, amely feloldódásukban és átmenetelükben bennefoglaltatik.” HEGEL: A SZELLEM FENOMENOLÓGIÁJA, BEVEZETÉS (54–55.O.) Tegyük fel, hogy a tudat megismer egy tárgyat: felfogja, hogy az valójában milyen. De a filozofáló tudatnak ekkor meg is kettőződik a tárgy, mert a tudat azt is megérti, hogy a tárgy az ő számára mutatkozik valójában ilyennek vagy olyannak. A tudatnak eszerint két tárgya van, az egyik a tárgy a maga milyenségében, a másik pedig a tárgy mint a tudatnak megnyilatkozó valóság. Az eredeti tárgy átalakult, és önálló létezőből elmefüggő létezővé vált. Az új tárggyal, mely tartalmazza az elsőnek a semmisségét, a tudat egy új alakja lép fel, mégpedig az önnön megismerési folyamataira reflektáló éné. Ezt az új tárgyat, ezt a dialektikus mozgást nevezzük az első tárgyra vonatkozó tapasztalatnak. Ilyen dialektikus mozgások révén a tudat tapasztalatainak sora tudományosan megállapított egymásutánná emelkedik, és létrejön a tudat tapasztalatának tudománya [= fenomenológia]. HEGEL: A LOGIKA TUDOMÁNYA, 1. KÖTET, 1. FEJEZET. „A) LÉT Lét, tiszta lét – minden további meghatározás nélkül. Meghatározatlan közvetlenségében csak önmagával egyenlő, s nem is egyenlőtlen mással, nincs különbsége sem önmagán belül, sem kifelé. Valamilyen meghatározás vagy tartalom, amely benne megkülönböztethető lenne, nem tartaná meg tisztaságában. A lét a tiszta meghatározatlanság és üresség. – Nincs benne semmi szemlélni való, ha lehet itt szemléletről beszélni; vagy pedig csak maga ez a tiszta, üres szemlélet. Éppúgy nincs benne semmi gondolni való, vagy pedig éppígy csak ez az üres gondolkodás. A lét, a meghatározatlan közvetlen, valójában semmi, és sem több, sem kevesebb, mint semmi. B) SEMMI Semmi, a tiszta semmi; ez egyszerű önazonosság, tökéletes üresség, meghatározás és tartalom-nélküliség; maga a különbség hiánya. – Amennyiben szemlélet vagy gondolkodás említhető itt, különbséget jelent, hogy valamit vagy semmit szemlélünk vagy gondolunk-e. Semmit sem 2
szemlélni vagy gondolni: ennek tehát jelentése van; a kettőt megkülönböztetjük, így a semmi ott van a szemléletünkben vagy gondolkodásunkban; vagy inkább, a semmi maga az üres szemlélet és gondolkodás, s ugyanaz az üres szemlélet vagy gondolkodás, mint a tiszta lét. – A semmi tehát ugyanaz a meghatározás, vagy helyesebben meghatározás-nélküliség, ami a tiszta lét.” 3. HEGEL A PROLETÁRFORRADALOMRÓL A SZELLEM FENOMENOLÓGIÁJA, IV. FEJEZET 1. RÉSZ: AZ ÖNTUDAT ÖNÁLLÓSÁGA ÉS ÖNÁLLÓTLANSÁGA; URALOM ÉS SZOLGASÁG „Az öntudat szempontjából a szolgai tudat az igazi tudat. A szolga kezdetben ugyan elvonatoztat magától, nem öntudatként tevékenykedik. De ahogy az uralom mélyén sem a tiszta szabadság, hanem az alávetettség bukkan fel, ha elemzésnek vetjük alá, ugyanúgy a szolgaság is saját ellentétévé bontakozik ki. Az önmagába visszaszorított tudat leszáll saját mélységeibe és igaz szuverenitássá alakul. A szolgát a munka vezeti el a kiteljesedéshez. Az úr kielégülésének ellenpárja a szolga foglalatoskodása a tárgyakkal, ami kezdetben lényegtelennek tűnik, hiszen a dolgok megtartják benne önállóságukat és fogva tartják a tudatot, a lényeg pedig épp a dologiságból való kiemelkedés lenne. Az úrnak jut a tárgy tiszta negációja és a zavartalan magaérzés. Az úr kielégülése azonban épp emiatt puszta eltűnés, melyből hiányzik a tárgyi oldal, a fennállás ténye. A munka ellenben gátolt sóvárgás, tartóztatott eltűnés, mely fejleszt és alakít. A tárgyra történő negatív vonatkozás a tárgy formájává lesz és szilárd fennállást kap azáltal, hogy a dolog a munkás előtt önálló létre tesz szert. Ebben a negatív viszonyban, azaz a formálásban mutatkozik meg a tudat tiszta önállósága, mely a munkáson kívülre jutva a maradandóság közegébe lép. A dolgos tudat tehát a tárgyi létben önmagát kezdi szemlélni. [elidegenedés!] A formálásnak ugyanakkor nemcsak az a pozitív jelentése van, hogy általa a szolga önállóvá teszi magát, hanem negatív jelentést is hordoz a kiinduló mozzanatra, az úrtól való félelemre nézve. A létrehozott tárgyban a szolga tiszta öntevékenysége azáltal lesz objektív, hogy a vele szembenálló struktúrát felszámolja. De pont az efféle idegen külsőség az, ami a szolgát korábban megremegtette. A szolgai tudat most elpusztítja az idegen lényeget, magát helyezi negatív erőként a megmaradás közegébe és ezáltal öntörvényű hatalomként jelenik meg. Miközben az úrban csak kiváltságként látta a hatalmat, a félelemben pedig e hatalom maga alá gyűrte őt, a formálásban a hatalmat sajátjaként tapasztalja, és tudatára ébred, hogy ő maga valós hatalom. A tárgyiasuló forma nem idegen valami számára, hanem önnön szabad cselekvőképességének lenyomata. Az önmegtalálásban egyben önálló értelemmel is felruházza magát, pont a munkán keresztül, melyben eredetileg idegen értelem hordozójának tűnt. E reflexió eléréséhez általános értelemben a szolgálat, a félelem és a formálás mozzanata is elengedhetetlen. A szolgálat fegyelme nélkül a félelem puszta állapot lenne és nem törne meg a dolgok valóságán. Formálás nélkül a félelem belső és néma maradna, a tudat pedig nem válna önmaga számára valóságossá. Az első abszolút félelem híján öntelt 3
és üres értelem keletkezne csak, melynek formája, negativitása nem belülről fakad, és munkája nem nyújtja az önérzet lényeges tapasztalatát. Végezetül ha a tudat nem abszolút rettegést érzett, csak egy kis aggodalmat, akkor a negativitás külső valami lesz a számára, nem járja át lényének gyökerét. Mindaddig, míg nem ingott meg minden hite és reménysége, a természetes tudat a dologiság béklyóját nyögi; nem lesz akarata, csupán akaratos lesz, szabadsága megreked a szolgaság szintjén. A tiszta forma éppúgy nem emelkedik lényeggé a számára, ahogy ő maga sem az általános formálás és az abszolút tevékenység. Foglalatoskodása csak egyes dolgok feletti hatalom, nem az általános hatalom az egész tárgyi lényegen.” 4. HEGEL A FELVILÁGOSODÁS DIALEKTIKÁJÁRÓL A SZELLEM FENOMENOLÓGIÁJA, VI. FEJEZET 2–3. RÉSZ A felvilágosodás demokratikusnak tűnik, pedig meritokratikus – de ez mindenkinek hasznára válik „A felvilágosodás lényegét nem a különböző területek és a meghatározott fogalmak egysége alkotja, hanem hogy szubsztanciája és támasza egyedül abban a szellemben van, amely mint ítélés és megbeszélés egzisztál. Mivel a nyugodtan felfogó tudat a hiúságnak emez egészen szellemes fecsegéséből összegyűjti a legtalálóbb és a dolgokat élesen átható szólamokat, a létezés egyéb hiúsága mellett megsemmisül az egészet még fenntartó lélek, a szellemes megítélés hiúsága. A gyűjtemény a legtöbbnek jobb, vagy mindenkinek legalábbis változatosabb észjárást mutat, mint amilyen az övé, s a jobbantudást és ítélkezést általában valami általánosnak és most általánosan ismertnek láttatja; ezzel megszűnik az egyetlen érdek, amely még megvolt, s az egyéni belátás feloldódik az általános belátásban.” A felvilágosodás ellenségei a parasztok, a papok és a despoták „Ahogyan a hit általában babonák, előítéletek és tévedések szövedéke a tiszta belátás [=a felvilágosodás] számára, úgy szerveződik neki tovább e tartalom tudata a tévedés birodalmává, amelyben a téves belátás mint a tudat általános területe közvetlenül, elfogulatlanul és magára irányuló reflexió nélkül van. A tudat ama területe oly papság csalásának áldozata, amely megvalósítja irigy hiúságát, hogy egyedül maradjon a belátás birtokában, valamint egyéb önzését, s ugyanakkor összeesküszik a despotizmussal, amely felette áll a sokaság rossz belátásnak és a papok rossz szándékának s mind a kettőt egyesíti magában.” A felvilágosodás egy vírus „A felvilágosodás, mint láthatatlan és észrevehetetlen szellem, lopva átjárja a kultúra nemes részeit keresztül-kasul, s csakhamar alaposan hatalmába ejtette a tudat nélküli bálvány minden belső részét és tagját, s 4
egy szép reggel könyökével meglöki pajtását, és bum! bum! a bálvány a földön hever. – Egy szép reggel, amelynek dele nem véres, ha a fertőzés áthatotta a szellemi élet minden szervét. Csak az emlékezet őrzi meg akkor a szellem előző alakjának halott állapotát, mint elmúlt történetet, amelyről nem tudjuk, hogyan múlt el, s a bölcsességnek új, az imádásra a magasba emelt kígyója ilyképpen csak egy fonnyadt bőrt vetett le fájdalom nélkül.” A felvilágosodás mint evilági mennyország „A hasznosságban jut a pozitív tárgyisághoz a tiszta belátás; általa valóságos, magában kielégült tudat. A hasznos az a tárgy, amelyen az öntudat átlát, s önmagának egyedi bizonyosságát, élvezetét, magáértvaló-létét találja benne; bele lát ily módon, s ez a belátás tartalmazza a tárgy igaz lényegét. E viszonyban tehát éppúgy igazság, mint jelen és valóság egyesül. A két világ megbékélt, s a mennyország leszállt a földre.” A felvilágosodás mint a totális hatalom „Az abszolút szabadságnak ez az osztatlan szubsztanciája a világ trónjára lép, anélkül, hogy bármilyen hatalom ellenállást fejthetne ki vele szemben. Mivel ugyanis valójában csakis a tudat az az elem, amelyben a szellemi lények vagy hatalmak szubsztanciája van, azért egész rendszerük, amely különböző területekre való oszlás által szerveződött és tartotta fenn magát, összeomlott, miután az egyes tudat úgy fogja fel a tárgyat, hogy nincs más lényege, mint maga az öntudat. Ebben az abszolút szabadságban tehát megszűnt valamennyi társadalmi rend, a szellemi lényegek, melyekre az egész tagolódik; az egyes tudat megszüntette korlátját.” Guillotine, Holokauszt, Gulág „Az általános szabadság egyetlen műve és tette a halál, mégpedig olyan halál, amely nem fog át semmit és nem intéz el semmit, mert a negálás tárgya a feltétlenül szabad személyes én teljesületlen pontja; ez tehát a leghidegebb, leglaposabb halál, amelynek nincs nagyobb jelentősége, mint egy káposztafej kettévágásának vagy egy korty víznek.” Mi van a modernitás után? „A magától elidegenedett szellem, ellentétének élére állítva, amelyben a tiszta akarás és a tisztán akaró még különbözők, azt átlátszó formává fokozza le, s önmagát találja meg benne. Ahogyan a valóságos világ birodalma átmegy a hit és a belátás birodalmába, úgy megy át az abszolút szabadság az önmagát elpusztító valóságából az öntudatos szellemnek egy más országába, ahol ebben a nem-valóságban az igaznak ismerik el, amelynek gondolatain felüdül a szellem – amennyiben gondolat és gondolat marad –, s ezt az öntudatba bezárt létet a tökéletes és teljes lényegnek tudja. Létrejött egy új alak, a morális szellem alakja.”
5
