Házi állataink tápláléka. A takarmány képezi az állatok táplálékát. Kevés takarmány tartalmazza az állati szervezet által szükségelt tápanyagokat oly mennyiségben, hogy ezen egy takarmány etetése által a szervezet tápanyag-szükséglete teljesen fedezhetı volna. Ilyen táplálék péld. a tej, a hús a húsevık számára és a zöldtakarmány a növényevı állatok részére. Tápláléknak csak azon anyagok keveréke nevezhetı, amely a szervezetet a fehérje, zsír, víz és ásványi anyag veszteségétıl meg tudja óvni, vagy éppen ezen anyagokat a szervezetben szaporitani képes. A táplálék a legtöbb esetben különbözı takarmányanyagok összetételébıl áll, melynek a követelményeknek meg kell felelnie, hogy okszerőnek mondható legyen. A táplálékhoz a következı követelményeket főzzük: 1. A táplálék legyen elegendı mennyiségü. E tekintetben a táplálandó test nagysága igen fontos tényezı, mert minél nagyobb a test, annál több táplálékot is igényel az élısúly egységére, de nem egyszersmind a testfelület nagyságának megfelelıleg, mert ez a súlyos állatoknál aránylag kisebb, mint a könnyebbeknél, s így ezen számitás a súlyosabb állatok kárára ütne ki. 2. Legyen meg a tápláléknak a kellı nagyságu térfogata. A növényevık nem elégszenek meg az elegendı, de csupán concentrált táplálékkal. Haubner szerint a napi takarmánymennyiség teriméje meg kell, hogy feleljen: minimum
átlag
maximum
lovaknál
2.5 k/g
4–5 k/g
10.0–12.5
k/g
szarvasmarhánál
3.0 „
5–6 „
12.5–15.0
„
juhnál
0.5 „
1„
2.0–2.5
„
szálas takarmány teriméjének. 3. A táplálékban meg kell lennie az emészthetı nitrogéntartalmu és nitrogénmentes tápanyagok mennyisége közötti megfelelı aránynak. Ha a táplálékban a nitrogéntartalmu vagy nitrogénmentes tápanyagok közül egyik vagy másik a kellınél nagyobb mennyiségben van jelen, úgy a szervezetnek ebbıl a másik pótlására többet kellene feldolgoznia; míg ha megvan a helyes arány, az aránylag kevés kétféle tápanyag elegendı lesz a kitőzött czél elérésére. A szervezetben elpusztult, illetıleg felhasznált nitrogéntartalmu anyagok pótlására azonban mindenkor szükséges egy bizonyos – a különbözı használati czéloknak megfelelı – minimális mennyiségü nitrogéntartalmu tápanyagot adni a táplálékban, mely semmi mással nem helyettesíthetı. Ezen minimum azonban még a növényevı állatoknál is a koplaló állapotban is nagyobb, mint a szervezetben felhasznált nitrogéntartalmu anyagok mennyisége. Ha azonban a szervezet által felhasznált zsír pótlásáról van szó, úgy erre elegendı az eddigi táplálékhoz annyi zsírt adni, amennyi a felhasznált zsír mennyiségével egyenlı, mert a táplálék zsírja az állati test zsírjával egyenértékü. Ugyanez áll a szénhydratokról is, csakhogy ezekbıl 2.4-szer több kell, hogy ugyanazon eredményt érjük el, mint egy rész zsírral. Mivel a szénhydratok és a zsír az állati szervezetben egyforma szerepet visznek, egyszerüen nitrogénmentes tápanyagok neve alatt foglaljuk ıket össze. A nitrogéntartalmu és a nitrogénmentes tápanyagok összege közötti arányt táparánynak nevezzük, amely arányban a nitrogéntartalmu anyagok képezik az egységet, melyhez a többi tápanyag viszonyíttatik. A táplálék összeállitását, bárminı haszonczélt akarunk is elérni, a fenti szempontok szerint kell végezni, ha elegendıképen, de mégsem pazarul akarjuk állatainkat táplálni. Hogy a táplálék összeállitása az egyes esetekben miként történjék, azt az alábbiakban röviden közöljük:
A) Életben tartó takarmány. Az életben tartó takarmány alatt értjük közönségesen azt, hogy állatainknak azon minimális mennyiségő táplálékot nyujtjuk, mely képesiti ıket munka nélkül az istállóban közepes tápláltságban megélni. A lónak a hohenheimi kisérletek szerint 500 k/g élısúlyra, 8–10 k/g száraz anyag mellett, 4.2 k/g össz-tápanyagra van szüksége. Az emészthetı nitrogéntartalmu anyagok legkisebb mennyisége ebben 0.5 % lehet, míg a nitrogénmentes anyagoké 3.7 k/g, úgy, hogy a táparány 1:7.4-hez lesz. Henneberg és Stomann ökrök részére majdnem ugyanezen össztápanyagmennyiséget állapitották meg, 4.1 %-ot- csakhogy az ökör 0.3 k/g nitrogéntartalmu és 3.8 k/g nitrogénmentes tápanyagot igényel, ami 1:12.5 táparánynak felel meg. A ló életben tartó takarmánya réti szénából és kis mennyiségő szalmából vagy réti széna és szalmaszecskával kevert kevés zabból állítható össze; ha pusztán szénából áll a táplálék, úgy erre 10.5 k/g elegendı, melyben a táparány 1:6.2-nek felel meg. Ökrök részére az életben tartó takarmány 6.5 k/g tavaszi szalma, 1.86 k/g hereszéna, 0.28 k/g repczepogácsából állítható elı, melyben közepes számitás szerint a táparány éppen 1:12-höz. A juhoknak, melyeket csupán gyapjutermelés czéljából tartanak, csak jó közepes tápláltságuaknak kell lenniök, hogy a czélnak teljesen megfelelık legyenek. Ezen kisebb testü állatok aránylag sokkal több tápanyagot kívánnak testsúlyuk egységére, mint a nagy marha; mert a kísérletek azt mutatják, hogy 500 k/g élısúlyra kell nekik 0.6–0.75 k/g fehérje és 5.4–6 k/g nitrogénmentes anyag, ami 1:8, illetıleg 1:9 táparánynak felel meg. A gyapjutermelésre legjobb hatásu azon takarmány, mely a mondott tápanyag-tartalommal tisztán jó szénából áll, esetleg kevés abraktakarmány hozzáadásával. B) Hízlaló takarmány. Az állati szervezet a megfelelı táplálás mellett képes szervezetének tömegét növelni. E növekedés leginkább zsírlerakódásból áll (a kötıszövetekben, az izmok között, az izületekben), azonban fehérjeanyagokat is rak le. Lawes és Gilbert kisérletei szerint az egyes állatfajok a hizásnál az eves anyagokat a következı százalékos mennyiségben halmozzák fel:
A táplálkozás elveinek ismerete azt bizonyítja, hogy a szervezet által fölvett nagyobb mennyiségő fehérje növeli a szervezeti és a körzeti fehérje mennyiségét, emellett azonban az izomzat is részesül a többletben, mint azt Henneberg, Kern és Wattenberg kisérletei mutatják, kik a hizott juhok húsáriak levében a fehérje mennyiségének növekedését constatálták. Ez a tapasztalat egészen megegyezı azzal, hogy minden zsírt elıállitani óhajtó hízlaló takarmány az elıbb rosszul táplált állatoknál elsı sorban a fehérjeanyagok megszaporodását eredményezi. Szükséges lesz tehát minden hízlalásnál az állat fehérjeanyagainak rövid idı alatti felszaporitása, hogy minél hamarább elérjük azon állapotot, melyben a zsírlerakódás megkezdıdik. Erre legczélszerőbb egy meglehetıs tág, 1:5-höz táparányu táplálás megkezdése, melynél az 1.25 k/g nitrogéntartalmu és 6.25 k/g nitrogénmentes tápanyag, 500
k/g-kint, hereszéna fıtakarmányban és gabonaszalma- s olajpogácsa-keverék mint melléktakarmányban adható meg. Az elıhizlalás 2–3 hetének elmulta után, midın a zsírlerakódás már megkezdıdött, ezt intensivebbé tehetjük, ha a régi fehérjemennyiség mellett a nitrogénmentes anyagok mennyiségét emeljük, vagyis a táparányt még tágabbá teszszük: circa 1: 6.5-hez, amelynél a nitrogénmentes tápanyagok mennyisége tehát 8.125 k/g emelkedik 500 k/g-kint. A hizlaló takarmány tápanyagai: a fehérje, zsír és szénhydratok egymással versenyeznek, kivált a zsírképzıdésnél. Wolff, Voit, Kratter és mások kisérleteik által meggyızıleg bebizonyitották, hogy az állati szervezetben a fehérjeanyagokból képes a zsír képzıdni. A fehérjébıl azonban sokkal könnyebben képzıdik zsír, ha a táplálékban még zsírt is kap az állat; sıt ha ezenkivül még szénhydratok is vannak a táplálékban jelen, akkor ezek felbomlanak és ezen megbomlásuk által esetleg megóvják még a fehérjébıl képzıdött zsírt is a felhasználástól; ezen értelemben tehát a szénhydratok mint zsírt kimélı anyag tekintendık. Ha a táplálékban a szénhydratok igen nagy mennyiségben vannak jelen, úgy a zsírlerakásban direct vesznek részt, mert egy kis részük a felbomlást kikerülve, zsírrá alakul át. A zsírlerakás intensitása szerint a tápanyagok a következıkép vesznek abban részt: a táplálékban foglalt zsír 55 %-a rakódik le, a fehérje 45 %-a, a szénhydratok 6 %-a alakulhat, mint maximum, zsírrá. A zsírlerakás elısegitésére a növényevıknél a zsír direct etetése (péld. olajalakban) az emésztıcsatornában okozott káros hatásai miatt nem lehetséges, miért is a fehérje és szénhydratok mennyiségének fokozatos emelése marad a czél elérésére, amint az a gyakorlatban is tényleg mindenütt el van már ismerve; annál inkább, mert a szénhydratokból képzıdött zsír mennyisége a növényevıknél nagyobb; mint a fent kimutatott húsevıknél, – mint azt Meissl és Stromer kimutatták, kiknek kisérleteinél két rész rizskeményitı a lerakódott zsírmennyiségnek 21.5 %-át eredményezte. Az elıbbi 1:6.5 táparányu táplálék mellett rendes körülmények között nem érjük el a hízlalás tetıpontját. Wolff szerint 2½–3 havi hízlalás után 1.5 k/g fehérjemennyiséggel 1:5.5 táparányig kell emelkedni. Ez a táplálás a hízlalás minden igényének megfelel; míg ellenben a hízlalás utolsó részében, midın czélunk már nem új mennyiségő zsír lerakása, hanem csak a már lerakottnak az elpusztulástól való megóvása, a fehérje-tápanyag mennyiségének csökkentésével a hízlalás elsı részletének tágabb táparányára kell áttérnünk. Ezen gyakorlati uton megállapitott eljárás azon kérdés megoldására vezetett, hogy a zsírkimélı anyagok, amelyekhez a zsiron és szénhydratokon kivül még a fehérje is számíttatik, miben különböznek egymástól ezen tulajdonságuk hatályára nézve. Pettenkofer és Voit kisérletei teljesen bebizonyitották, hogy – eltekintve a szervezetnek minden körülmények között adni szükséges minimális mennyiségő fehérjétıl – a fehérje, zsír és a szénhydratok egyformán helyettesíthetik egymást a test fantartásánál. Voit szerint 164 egész 174 súlyrész keményitı 100 rész zsírt kimél meg a felbomlástól, vagyis 100 rész zsír helyettesíthetı a fenti keményitı által a takarmányban. Rubner ezirányu kisérleteinél még tovább ment, mert ı meghatározta a teljesen éhezı állat fokozatos takarmányozása által, hogy a test zsírja mennyiben kiméltetik meg a felbomlástól az egyes anyagok által. Kisérletei eredménye a következı: 100 rész a szervezetben lerakott zsír megkimél a takarmányban levı 100 „ zsírt, vagy 232 „ keményitıt, vagy 234 „ nádczukrot, vagy 256 „ szılıczukrot,
átlagban
240 rész szénhydratot, vagy 243 „ zsírtalanitott izomhúst.
Rubner azt is megállapitotta, hogy az azonos táphatásu tápanyagok oxydatiójuknál ugyanazon melegmennyiséget produkálják, vagyis: hogy hıhatályra nézve is azonosak. Az egyes tápanyagok tehát hıhatályuk arányában is helyettesíthetik egymást, kivéve a fehérjének mintegy 4–6 %-át, mely minimális mennyiség az organismus kellı súlyban tartására semmi más által nem helyettesíthetı, s így, ha az állat a szükséges tápláltsági állapotba jutott, a hízlalás bármily más anyaggal eszközölhetı, ha a fenti fehérjemennyiség a takarmányban megadatik. Hogy azonban a hízlalást különbözıkép combinált takarmányokkal eszközöljük, az pusztán a jövedelmezıség okából történik, s ezért teszszük azt is, hogy a hízlalásnál a drága fehérjeanyagok nagy részét nagyobb mennyiségü, de olcsóbb szénhydrat-anyagokkal helyettesítjük. A juhok hízlalásánál a sokfelé tett kísérletek szerint 1:5.4-hez, s illetıleg a tulajdonképeni hízlalásnál 1:4.5-hez táparány a legalkalmasabb, de valamivel több fehérje adható a juhoknak, mint a szarvasmarhának, mert az emésztési képességük élénkebb. A sertések hízlalására igen alkalmasnak bizonyult az árpa-, tengeri- és borsódara; azonban ezen takarmányokkal azon tapasztalatot tették, hogy a szalonna kissé lágy lesz, úgyszintén különösen kevésbé ízletes takarmányok megjavitására igen alkalmasak a tejgazdasági hulladékok. A sovány sertés eleintén sokkal nagyobb mennyiségü takarmányt igényel, mint késıbb. A sertések jó emésztıképessége lehetıvé teszi, hogy a szénhydratoknak nagyobb mennyisége szolgál zsírképzésre, mint a szarvasmarhánál, miért is a táparány a hízlalás elıhaladásával hátrány nélkül tágitható 1:5.5–1: 6.0–1: 6.5-ig. Végül meg kell még jegyezni, hogy mindaz, ami az izommőkıdés csökkentését elısegiti, kedvezı a hízlalásra is: így az istállói nyugalom és csend, a kiherélés stb. Juhoknál a gyapjunyirás, végül pedig az állatok azon egyedi sajátossága, hogy a zsírlerakásra mekkora hajlandóságuk van. C) Erıtermelı takarmány. Az elızıkben már kifejtettük, hogy egy ‘bizonyos mennyiségü tápanyag az állatok testének anyagait a nyugalomban képes a felbomlástól megóvni; most azt óhajtjuk kifejteni, hogy a mnnkás állatnál mily körülmények között vagyunk képesek ezt elérni. A mechanikai munka és az eléghetı anyagok hıhatálya közötti összefüggés ismeretes. Tudjuk, hogy egy nagy caloria (vagyis azon melegmennyiség, mely 1 kg 15º-u vizet 16°-ra melegít) képes 424 k/g/m munkát elıidézni; tudjuk azt is, hogy az állati test a munkát fıként a nitrogénmentes anyagok elégetése által produkálja. Ámde azért az állati testet mégsem lehet egy géppel, melyet valamely főtıanyaggal táplálunk, összehasonlitani, mert a mechanikai gépek főtıanyagainak hıhatályát könnyen és biztosan meghatározhatjuk, az állati testnél az nem lehetséges; másrészt pedig a mechanikai gépeknél igen sok hı megy veszendıbe részint kisugárzás, részint elvezetés által, ami az állati test sajátos szervezeténél fogva nagyon redukálódik, úgy, hogy míg péld. egy gızgépnél a főtıanyag hıhatályának csak mintegy 23.6 %-a jut érvényre, addig az állati test a Wolff által lovakkal tett kisérleteknél a főtıanyag 50 %-át juttatja érvényre. És pedig ezen kisérletek szerint a munkaeredményre nézve egyremegy az anyag különbözısége, ha az állat nitrogén-egyensúlyban van és a munkavégzésre szolgáló anyagok egyforma hıhatályuak, illetıleg a különbözı hıhatályu anyagok mennyisége arányosíttatik. Ezen elvek alapján Wolff kisérleteivel megállapította, hogy a nitrogénegyensúlyban levı lovak 300 g szénhvdrat-táplálék hozzáadással 260.000 k/g/m munka végzésére képesek, anélkül, hogy a nitrogén-egyensúly megzavartatnék. A kisérletek szerint úgy a nehéz igáslovak, valamint az ökrök takarmánya jó réti széna és zab, illetıleg valamely más abraktakarmány és valamelyes szalmaszecskából 1:6.7 táparánynyal
jól állítható egybe közepes erıtermelés czéljára, mimellett a nitrogén-egyensúly is fentartatik. Lehetıleg ügyelni kell azonban arra, hogy a fokozottabb munkaeredmény elérésére a tápanyag mennyiségét emeljük, és pedig mintegy 1:5.5 táparány eléréseig, de ezt csak addig tegyük, amíg a nagyobb munkaeredményt elérni akarjuk; mihelyt kevésbé erıltetı munkára térünk át, a táparányt is tágitsuk, mivel, ha ezt nem tennık, állataink híznának; ami mindig a munka eredményére gyakorol hátrányos befolyást. Az igásállatok munkakifejtésének mértékét nem pusztán a tápanyagok mennyisége, hanem a takarmányok minısége is befolyásolja, mert az eddigi kisérletek azt mutatták, hogy az abraktakarmányok tápanyagai nagyobb használati értékkel birnak, mert nagyobb hatást fejtenek ki, mint a szálas takarmányoké, mivel ezekben a rost egy része is emészthetınek vétetvén fei, tápanyagnak tekintetett, holott a megemésztett rostanyagok Tappeiner és Weiskc kisérletei szerint az izomzat általl erıkifejtés elıidézéséhez nem járulnak hozzá. Ez okból Wolff a takarmányadagok kiszámitásánál azon új módot ajánlja, hogy a takarmány összes tápanyagaiból a rost emészthetı része vonassék le, s csak az így megmaradó mennyiség vétessék tulajdonképeni tápanyagnak. Ezen eljárás folytán, mely Grandeau tapasztalataival szintén megegyezik, a takarmányadagok az eddigieknél nagyobbaknak veendık. A kocsi- és hátaslovak tápanyag-szükséglete azon okból, mivel ezek bizonyos teher továbbitásánál még nagyobb gyorsaságot is kénytelenek kifejteni, s így a teherhez képest nagyobb munkát végezni, a nyugalomban levı álla tokénál jóval magasabbra veendı, hogy az állati test felbomlásnak kitéve ne legyen, s hogy az állat rövid idı alatt el ne használtassék. Grandeau és Leclerc, valamint Wolff egybevágó kísérletei szerint 425 k/g nehéz ló nyereg és lovassal terhelten 525 k/g napi nyolcz órai idı alatt 33 k/m utat mérsékelt üggetésben megtéve, elegendı munkásságot fejt ki. Mihelyt azonban a gyorsaságot fokozzuk, a megterheltetést kell csökkenteni vagy viszont; ellenkezı esetben a ló nitrogén-egyensúlya bomlik meg a napi 19–23 g tápanyag-többlet adagolása mellett, amit 6 k/g zab és 4 k/g széna adagolása mellett érhetünk el. Nem szabad azonban figyelmen kivül hagyni azon körülményt, hogy ezen gyorsabb mozgást tevı lovaknál a zab más abraktakarmány által nem helyettesíthetı, mivel a zabnak éppen a ló mozgási képességének emelésére és kitartósságára különös jó hatása van. Az is áll azonban, hogy a nagyobb munkaképesség elérésére arányosan kevesebb tápanyag szükséges, és pedig még egyszer akkora gyorsaság vagy teher elbirására ugyanazon idıtartamig nem még egyszer akkora adag, hanem körülbelül annak csak fele szükségeltetik. D) Tejtermelı takarmány. Az eddigi összes kisérletek azt bizonyítják, hogy a takarmányozás módja nagyban befolyásolja a termelt tej mennyi- és minıségét; és pedig a takarmánynak nemcsak mennyiségét, hanem annak minıségét, is, nevezetesen fehérjetartalmát is emelni kell, hogy megfelelıleg nagyobb tejtermelést érjünk el, mert a nagyobb mennyiségü fehérje a tıgy mirígyállományának növekedését idézi elı, s így a tıgy nagyobb mennyiségü tejsejt elválasztására van képesítve, mely tejalakban hagyja el a testet és emellett a test szervezeti nitrogénje nem emelkedik; innét van, hogy a jól táplált és jól tejelı tehenek conditiója közepes s a jól tápláltság rajtuk észre nem vehetı. A fehérjével ellentétben a takarmány zsírja és szénhydrat-anyagai csak igen kivételes esetekben gyakorolnak a tejelválasztásra észrevehetı befolyást. A tejtermelésre irányuló takarmánynak több tápanyagot kell tartalmaznia, mint ami a tejben a testbıl kiválasztatik. Wolff szerint egy 500 k/g élısúlya tehén 13.8 k/g tejmennyiségnek elıállitására 11–14 k/g szárazanyagban 1.25 k/g emészthetı nitrogéntartalmu, 6.75 k/g nitrogénmentes anyag és 0.2 k/g zsír szükséges. A jó legelın az állatok annyi takarmányt esznek meg, amennyi a kielégitı tejtermelésre szükséges; a széna adagolásánál ezen eredmény elérésére még némi fehérjegazdag takarmány
hozzáadása is szükséges. Kerülni kell azonban azon melléktakarmányok nagymérvő adagolását, melyek a tapasztalat szerint a tej minıségére hátrányos befolyással vannak: péld. repczepogácsa, szeszmoslék stb. Ezek mellett azonban a kellı sóadagról mindenkor gondoskodni kell. E) Növendékmarha takarmányozása. A szülés utáni elsı napokban a fiatal marhától az anya colostrumtejét nem szabad elvonni, mert ez egyrészt a legmegfelelıbb arányban tartalmazza a fiatal állatnak szükséges tápanyagokat, másrészt meg diätetikus hatása is szükséges a fiatal marhának, hogy a bélszurok könnyen és hamar eltávolodjék. Ha az anyánál a colostrumtejképzıdés megszünt, akkor a fiatal állatra nézve már mindegy, hogy anyjának tejét szopja-e, vagy pedig más állatoktól származó keveréktejet itatunk-e vele, míg a fiatal állat a közönséges takarmányokat maga szálazni nem kezdi, ekkor áttérhetünk az elválasztásra, s illetıleg a rendes takarmányok adagolására. Ezen átmenetnek azonban csak lassunak és fokozatosnak kell lenni ízletes és tápláló takarmányok felhasználása mellett. Az elválasztás után a táparány szők legyen, amelyet azonban hova-tovább tágitani lehet, akként, mint az alábbi táblázatban Wolff szerint az összeállítva van:
A csikók elsı tápláléka szintén az anyatej, mely – ha kevés – csekély mennyiségő tehéntejjel pótolható; de ha már szénát szálazni és zabot enni kezd, ekkor rendes zabadagban kell ıket részesiteni; az adagok nagyságának megállapitásánál átlagban a fenti táblázat adatai az irányadók. A bárányok legjobban a legelın fejlıdnek ki; istállóban nevelve, a legfinomabb, legtápdúsabb és legízletesebb szénát kell nekik adni, mert különben csak kevéssé gyarapodnak és növekedésükben visszamaradnak. A malaczokat rendszerint már elválasztásuktól kezdve oly dúsan tápláljuk, hogy már kezdettıl hizott állapotban legyenek. A fiatal állatoknál az elegendı tápanyagon kivül az ásványi anyagokra is a csontképzıdés miatt nagy súlyt kell fektetni, miért is jó azokkal iszapolt krétát vagy még inkább praecipitált phosphorsavas meszet adagolni. Tereg után
