HAJÓTÖRÖTTEK
- KISREGÉNY -
ELSŐ, JAVÍTANDÓ KIADÁS 2011.
I. FEJEZET Miért játszanak a rádiók kizárólag olyan dalokat, amelyek már úgyis mindenki könyökén jönnek ki? M. számtalanszor feltette már ezt a kérdést, mégis mindig bekapcsolta a rádiót. Igaz, csak az autóban. Az ember folyton csalódik, és mégsem adja fel. Na, de addig jó. – nyugtatta magát, és ezzel a gondolattal párhuzamosan CD lejátszásra váltott, bár ezt a lemezt is ezerszer meghallgatta már, de az legalább az ő ízlése volt. Akkor inkább már a saját ízlésemet unom. A fülei még be voltak dugulva, így nem is hallotta igazán, mit hallgat. Nem is figyelte. A lényeg, hogy szóljon valami. Felületi kezelés, addig sincs egyedül. A kocsisor lassan haladt a part mellett, akárcsak az embersor a járdán. Egy apró gombnyomással lejjebb húzta az ablakot, had folyjon be a július meleg-szaga. A kereszteződésnél hosszú percekbe telt, mire végre kiengedte valaki. Ahogy a gázpedál süppedt, úgy telt meg az autó a nyárestével. A kiindulási és az érkezési település mindössze néhány kilométerre feküdt egymástól a Balaton parton. Nemrég a TV-ben látott is a környékről egy dokumentumfilmet, jóllehet, sok új információt nem tartalmazott főhősünk számára, aki nemcsak gyermekkora jó részét töltötte itt, de később is a szíve csücske maradt ez a vidék. Kivételesen nem bánta hát, hogy végignézte ezt a dokumentumfilmet, egyébként mindig lelkiismeret furdalása támadt a miatt, ha hosszú időre elakadt a képernyő előtt. De legalább újra olvasok. – arra a könyvre gondolt, amelyet hosszú idő után végre elolvasott. A könyv maga ugyan nem volt igazán jó, de az érzés, hogy elolvasott egyet, az igen. Még gyerek- és ifjúkorában sikerült akkora adag olvasottságra szert tennie, hogy jelenleg is a kiművelt főt jelentette a környezetében. Ennek ellenére az elmúlt években szinte teljesen leszokott az olvasásáról. Pontosabban: a könyvolvasásáról, ma már csak az újságok és a digitális információforrások számíthattak leginkább a figyelmére. A várostáblánál lassított, tudta, itt hétvégenként mérni szoktak. Az út kétsávossá vált, kacéran nyílva meg a türelmetlenebbek előtt, akik aztán egyből a sebességmérő fókuszában élesedtek szabálysértéssé. A lehetőségekkel óvatosan kell bánni. Nem mind az, aminek elsőre látszik. M. életében valahogy különösen így alakultak a dolgok. Ifjúkorában ebből még nem csinált problémát, harminc felett azonban egyre gyakrabban öntötte el a bizonytalanság és bizalmatlanság árvize. Ez utóbbi volt a rosszabb. Az apadás sem ment már mindig magától. Az óvatosság azonban mégsem feltétlenül az ő stílusa volt. Vajon van-e olyan jó arány, ahol a körültekintés még nem nyomja össze az élet spontán felkínálkozásait? M. érdekes módon – a barátaival ellentétben - fordítva állt ehhez a kérdéshez. Ahogy korosodott, úgy vált egyre meggondolatlanabbá. Kicsit erőltetetten, kicsit kétségbeesetten, de egyszer élünk alapon. A szóban forgó arányt persze még nem találta meg. Benzinkút, index jobbra. Bár még csak negyedórája vezetett, kiszállva az autóból akkorát nyújtózkodott, mint aki legalább reggel óta utazik. A tankolást is ehhez a mozdulathoz mérten, rutinszerű és unott pofával végezte el. A pénztár előtti sorban megbotlott a saját gyermekkorában, amikor a tekintete megállt egy polcon lévő DVD-n: Willy Fog, 80 nap alatt a Föld körül. Mennyire imádtam, ki is írta az eredetit, Jules Verne? Igen. Vagy Verne Gyula? Valamelyik a kettő közül. - Jó estét, Művész Úr! Már vége is? Jól sikerült? Számlát adhatok? 1|Oldal:
- Jó estét, a válaszom kettő igen, egy nem, ebben a sorrendben. És köszönöm. Ez egy jópofa válasz akart lenni, de inkább kimért lett. Sebaj, előfordul. Ahogy kilépett az ajtón, szemével végigmérte az autóját. Szép. Hiába vette meg idestova kettő éve, még mindig tudott gyönyörködni benne. A jót könnyű megszokni, de a szépet nem - vélekedett. Örökérvényű gondolat? Még mindig büszke volt arra, hogy önerejéből birtokolhat egy ilyen szépséget. Így volt ez korábban a nőkkel is, azonban esetükben a birtoklás viszontirányos jelentkezése folyton megborította az ilyen örökérvényű gondolatokat. Süppedjen a gázpedál! A szálloda mindössze néhány száz méterre volt a benzinkúttól, legendás hely. Ifjúkorában mindig ide vágyott, hiszen megannyi filmben látta ezt a hatalmas épületet. A vágyak mára már megkoptak, mondhatni, az élet minden területén, az ifjúkori emlékek utáni nosztalgia azonban egyre intenzívebbé vált. Mindig is erősen nosztalgikus alkat volt, egészen apró gyermekként is. Nemcsak a nyári vakációk elteltével, de még egy-egy betegen otthon töltött hét után is vissza-visszarévedt: hogy el ne merüljenek ezek a hetek a feledés hideg iszapjában, mindegyik ilyen otthon töltött hétnek nevet adott. Általában arról kaptak nevet, hogy éppen milyen könyvet olvasott a betegség alatt, vagy éppen milyen filmet kölcsönzött ki előzetesen, gondosan az iskolai könyvtárból. Idővel persze új elvet kellett kitalálni az elnevezések adására, hiszen mindössze öt videokazetta került felhalmozásra az iskolában, ebből pedig kettő egyáltalán nem érdekelte. A másik három viszont megunhatatlannak bizonyult: a Tüskevár, az Egri Csillagok és a Pál utcai fiúk kiapadhatatlan azonosulási forrást jelentett korabeli főhősünknek. Igen, M. mindig is főhős típus volt, és kimondatlanul, észrevétlenül, de a környezetében mindig alhősöket próbált teremteni. Nem volt ez egy tudatos stratégia részéről, inkább csak a jellemrajza próbálta meg ezt a grafikai hátteret megteremteni a számára. Humánus módon, egy hosszabb folyamatba ágyazva. Beágyazódnék már egy hűvös ágyba… – hullámzott át rajta a fáradtság. Bár mindössze három csillagos volt a szálloda, a parkoló dugig volt jobbnál jobb luxusautóval. Nem csoda, az égbolt és a víztükör csillagjelzései kárpótolnak itt mindenkit. A természet mindig felül- vagy alulminősíti az ember alkotta értékrendszereket. – gondolta, miközben parkolóhely után kutakodott. A nyújtózás természetesen itt sem maradhatott el, egy nyakkörzéssel bővítve a mozdulatsort. - Jó estét, Uram, már vártuk. Parancsoljon a szobakulcs. A papírokat ráér akár holnap is kitölteni…. és a szoba a Balatonra néz, ahogy azt kérték. Mindig jól esett neki, ha felismerték, még mindig rejtegetett büszkeséggel töltötte el, habár… az arcvonásai ilyenkor éppen az ellenkező irányba mozdultak, éppen úgy, mint ha egy kicsit inkább már unná is ezt a dolgot. A Balaton szó felbukkanása ugyanakkor puhává tette ezt az arcot. Ez a szó újra és újra bizsergő folyamatokat indított el a mellkasában… a Balaton… hm… az a Balaton… valami ősanya-szerű, igen, inkább nőnemű jelenség, amelybe ha egyszer szerelmes lesz az ember, nincs menekvés. Ennek a szerelemnek a horga már réges-rég beleakadt főhősünk szájpadlásába, az orsó pedig minden lépéssel csak továbbtekeredett. Nőnemű, mert pénzbe kerül, szeszélyes, a szeme színe pedig zöld. Sose higgy zöld szemű nőnek, mondta a Fater. Kriszta pedig azt szokta mondani, hogy balatonkékszemem van. Hiába, a szem a lélek tükre, kéknek pedig csak a tiszta víz látszik! Állítólag azért, mert a tiszta víz csak a legfinomabb rezgésű fénysugarakat, a kéket és ibolyaszínűt tudja szétszórni. A durva rezgésekkel nem is tudok mit kezdeni. Kriszta rezgéseivel tudtam. A Balaton egyébként is, inkább sárgászöld. Persze minden azon múlik, hogy honnan nézed, a fénysugarak honnan érkeznek. Minden szemszög kérdése… 2|Oldal:
Az étterem irányából olyan erőteljes báli-zene tódult ki, hogy főhősünk alig hallotta a recepciós tájékoztatását a szálloda igénybe vehető szolgáltatásairól. Nem mintha egyáltalán figyelt volna rá, és nem mintha bármikor is eszébe jutott volna például szaunázni. Sok idegen, undorítóan izzadt test, ráadásul többnyire szőrös, elhízott férfi, visszataszító. Egyetlen egyszer, egy baráti társasággal megtette, iszonyúan szenvedett odabent, utána meg bele kellett volna csobbannia a hideg medencébe, aztán meg irány vissza a szauna. - Mi van, Te nem jössz? - Hülye vagy, én nem megyek vissza oda. Ott kurva meleg van. Ennyit a szaunáról. M. igazi wellness-i szörny, utálja az ilyen irányú kényeztetéseket. Ha alkalomadtán rá is veszi magát, helyesebben: ha valaki ráveszi, akkor mindig balul üt ki valami. Mint amikor szokás szerint nem figyelt rendesen az úszómester hosszúnak és feleslegesnek tűnő útmutatására, és a melegvizes medence helyett véletlenül a jeges medencébe csobbant. Fogalmazzunk úgy, nem igazán sikerült lepleznie, hogy nem ez volt az eredeti szándéka. Rá volt írva a sikolyára. Ráadásul kora reggel, másnaposan. A másnaposság ezúttal a másodperc törtrésze alatt, kivételesen nem hányás formájában csobbant ki belőle. Brrrr. Lifttel fel. A szoba nem valami tágas, éppen csak el lehet férni az ágy mellet. A fürdő hasonlóképpen mikro stílusban épült. Hiába, no, a méretek harmóniája fontos dolog. Azaz… az a pók a falon viszont elég nagy... A kilátás ugyanakkor pazar lehet, a szoba fekvéséből ítélve mindenképp. Majd reggel kiderül. Cucc ledob. Végre egy kis nyugalom. Nem bírok elaludni. Túlságosan fel vagyok még pörögve, a fellépések után mindig ez van, ennyi év után is hat még az élménykoffein, hihetetlen. Nézzünk le. Az étterem bejárata előtti bárpulthoz telepedett, központi lőállás, jöhet a whisky. A pultoson a kapcsológombot hamar megtalálta, akiből aztán csak úgy ömlött a szó. M. inkább magából facsarta volna ki a felgyülemlett mondandót, ehelyett rögtön a jól megszokott szivacs pozícióba kényszerült. Nyáron szinte minden nap buli van itt, szombaton pedig élőzene, most is éppen egy zenekar játszik odabenn a színpadon – tudta meg. A pulttól ugyan nem lehetett belátni, de a hangerő még ott is mindent elnyomott. Azért benézek. A hatalmas étkezőteremben le volt kapcsolva a világítás, mindössze a színpad volt kivilágítva, illetve a bejárat felől szűrődött be némi fény. Olyan ez, - gondolta - mint a gimiben. Ott is csak akkor szembesültél a lány küllemével, amikor a buli végén Dezsőné néni, az igazgató egy huszármozdulattal, sőt, inkább egy huszárrántással fel nem kapcsolta az összes világítást egyszerre. A szerelem vak, de aztán mindig jön Dezsőné néni… Az énekes hölgy… nem rossz, nem rossz. Sem szakmailag, sem… khm… egyébként. Sőt, tulajdonképpen az egész zenekar jól játszik. Kik ezek? Nem tudom, valami pesti zenekar, most vannak először – tájékoztatott a pultos. Olyan ismerős ez a lány. Igen, a mozdulatai, pont úgy mozog… mint a Kriszta. Visszafogottan, mégis intenzíven. Alig mozdul meg a válla, és mégis… határozottan van benne valami! Kár, hogy csak ennyire vitte, talán 25-28 lehet. Többre már nem is viszi. Belefásul, aztán jönnek a gyerekek. Így jobban jár. A repertoár pocsék, de ide ez kell, bár… olyan sokan azért nem táncolnak. Igen, ez pedig annyira jellegzetes, ilyen mindenhol van, jó ötvenesek pörgetik egymást, teljesen kiizzadva. Az elmúlt 10-20 évet otthon töltötték, ki sem mozdultak, most azonban úgy hozta a sors, hogy ide 3|Oldal:
csöppentek. Egy kevés kizökkenés borba mártva és máris megmutatják maguknak, de elsősorban a társaságnak, hogy megy ez még, nem is akárhogy. Belülről nézve, legalábbis. Kifulladásig, mert aztán megint jön 10-20 év. Ódivatú öltönyök és táncmozdulatok forgataga, illetve… pörgetege. A bejárat előtt, a bárpulttal szemben is voltak asztalok, mindenhol ültek, sőt, az oszlopoknak dőlve, állva is beszélgettek az emberek. Van itt bevétel! – szólt M. Ne, hogy azt hidd! – a csapos. Na, gratulálok, minden kocsmáros panaszkodik, ez országos jelenség. Tudhatnád, kár volt ebbe az utcába belefutni, most aztán hallgathatod reggelig. Hogy lehet ennyit és ilyen gyorsan beszélni? „Vágod?!” – minden eszmefuttatás záróakkordja, a pultosnak be nem áll a szája. M. a panaszáradat sodrásában időnként önmagával találkozott a szemközti tükörben. Hát, előfordult már, hogy jobban néztem ki... Sokkal inkább rám férne az alvás, mint a jég és főleg a whisky, de hát mindig ez van – gondolta, és akkor… … ez… …. … ez nem a…. … de, ez… … ez ő… … nem hiszem el … … meg kellene fordulni, a tükörben nem látom jól, nem egyértelmű… frankó, pont beállt ez az állat, nem látok semmit. Vissza a tükör. Menj már onnan!!! Nem hiszem el. Na, jó, nyugi. Nem bámulunk feltűnően, elegen bámulnak engem feltűnően. Egyszer majd úgyis pofánver valaki, mert a csaja felismer és bámul. Pont úgy, mint a Bujtort, egyszer, amikor vidéken forgattak több napon keresztül. (M.-nek eszébe jutott az a legendás történet, amikor a Bujtor a forgatási nap utáni este lenézett a bárba. Az egyik helybéli színészt, aki szintén játszott a filmben, régről ismerte, intett is neki, az megpróbált elindulni felé, de annyira cseppfolyós állapotban volt már, hogy rögtön vissza is rogyott a székre, és ezzel párhuzamosan el is bóbiskolt. Közben egy lány felismerte a Bujtort, ami tapasztalható antipátiát váltott ki a lány szintén jelen lévő barátjából: elkezdte az ujjával bökdösni a színészt. Ki? Ez?! Ugyan már, ez egy beszari, látod, hogy fél, tudja, hogy leütöm, mint a taxiórát – heherészett a lány barátja. Bocsánat! – Bujtor. Ne haragudjon, nem szeretnék vitatkozni Önnel, de megtenné, hogy, mondjuk úgy, nevelői célzattal elfogadná ezt tőlem? Azzal beterítette az arcot úgy, hogy az beszállt a sarokba. Tovább itt nem maradok, itt verekednek – mondta Csöpi, felhörpintette az italát és lelépett. A pofánvágott magához tért, elrohant, majd nemsokára egy kisebb csapattal tért vissza, rettentő ingerülten. Hol van az a szemétláda?! Ismeri valaki a Bujtort?! Ekkor ébredt fel a helybéli színész. Vesztére, felállt: … igen, én ismerem, nagyon jó barátom - azzal jobb híján őt verték össze úgy, hogy másnap kettő sminkes dolgozott rajta a felvétel előtt.) Igen, ez ő. Ez E. Egészen biztos. Hihetetlen. M. néhány éve látta először, színpadon. A darabra már nem emlékezett, csak arra, hogy valami kortárs magyar volt. E. egy sokadik szerepet játszott, M. azonban másra sem emlékezett a darabból, csak őrá. Utána otthon többször, titokban rákeresett, fotókat is nézegetett róla, de akkoriban még nem sok mindent 4|Oldal:
talált. Időközben E. ismertebb lett, jelenleg is játszik egy filmsorozatban. Most már biztosan több mindent meg lehetne tudni róla. – vélekedett M. - Például, hogy hány éves. Vajon hány éves lehet? Ebben mindig rossz voltam. Talán korombeli lehet. Inkább kicsit idősebb. Gyönyörű… és itt van néhány méterre…. feltűnés nélkül… olyan… egyszerű… lány… nő… és mosolyog…. de nem úgy, ahogy társaságban mosolyog az ember, inkább valamiféle kedves, szomorú mosolygás ez … sok ember közt vagy a leginkább egyedül … olyan mindentudó mosolygás… a haja rövidebb, jobban is áll neki, fiatalabb így… csak egy testhezálló, keresztbe-csíkos top van rajta, és talán… farmer? Ebben nem vagyok biztos, nem látom az asztaltól… nagyon jól néz ki… milyen barna… talán kicsit túl barna… E.-vel szemben egy másik nő ült az asztalánál, de ő nem volt ismerős M. számára. Szemmel láthatóan bőséges beszéddel megáldott volt, E. leginkább csak hallgatta. Ritkán szólt, viszont gyakran elmosolyodott. Egy-egy pohár vörösbor volt előttük. Kell valami kontaktus! M. arra gondolt, hogy valószínűleg E. is ismerheti őt. Lehet, hogy már észre is vett, rögtön, amikor lejöttem, csak éppen nem érdeklem. Mindig ez a kishitűség, nem kell ez! Rendeljek nekik valamit? Áh, azt ne, ha nem jön be, az nagyon ciki, nincs ahhoz elég bátorságom. Különben is, aztán hogyan tovább? Vagy egyszerűen csak menjek oda, mondjam azt, hogy elnézést, néhány éve láttalak valami darabban, nem emlékszem a címére, de nagyon tetszett? A frászt. Kérdezzük meg a csapost. - Te, az ott nem E., a színésznő? - Hol? - Mögöttem, a szélső asztalnál, az üvegfal előtt közvetlenül. Látod? - Látom. Nem tudom, nekem nem ismerős. – így a csapos. - Játszik abban a sorozatban. - Milyen sorozatban? Ja, azt nem szoktam nézni. OK, akkor ezzel előbbre vagyunk. - Mit gondolsz, tudnál nekem segíteni abban, hogy megtudjam, itt van-e a szállása, és ha igen, kivel, meddig, ilyesmi? – kérdezte M. - Most?! - Akár. - Megoldjuk. - De nem kell nagydobra verni. - Megoldjuk. Nóri, gyere, állj már be, rögtön jövök. - Biztos rendben a prosztatád? Most voltál… – poénkodott Nóri. - Felnyúlsz? - Hülye. Néhány perc sem tellett bele, a pultos egy zöld cetlivel tért vissza. - 79. szoba, ketten vannak, egész héten itt voltak, holnap estig van foglalásuk. - A két csaj? - Dehogy, egy pasassal vannak. M. egyszeriben lekókadt. Pasassal. Remek. Tudhattam volna. A reggeli horoszkópot nem kell túl komolyan venni. A pozitív gondolkodás pedig édes kevés, mint mindig. - Pontosabban: ő a kislányával van, a barátnője pedig a férjével és a gyerekekkel – egészítette ki a csapos az információt vigyorogva. - Na, ne szórakozz! Szóval ő a kislányával van? Egyedül?! 5|Oldal:
-
Igen. A kislányával van egy szobában. Az a nő mellette a barátnője, neki a férje is itt van. Ők is a gyerekeikkel vannak. Együtt jöttek hét elején, egymásba nyíló apartmant vettek ki. A foglalásuk is ugyanaddig, holnap utánig szól. A horoszkópnak mindig igaza van, fő a pozitív gondolkodás! M. felmérte, hogy a megfigyeltek pohara még szinte tele, nemrég rendelhettek, talán maradnak még. Akkor viszont akció, nyomás fel a szobába. A csaposnál egy nagycímletű landolt. Mindig csapos szerettem volna lenni, de nem lettem, mert nem tanácsolt el az egyetem. Kár volt elvégezni. - gondolta M., életében már nem először, és valószínűleg nem utoljára, de sosem komolyan. A liftben méregette a szobakulcs nehezékét. Sosem értette, mi a fenének ekkora bumszli rá. Fent gyorsan elővette a lap-topot, kinyitotta. Türelmetlenül várta, hogy működésbe lépjen. Kíváncsi volt, működik-e a WI-FI. Hálózatkeresés. Igen. Google, rákeresés. Nem sok találatot dobott ki a gép, így nagyvonalakban végigfutotta szinte az összest. Semmi különös. Semmi használható. Hát, nem egy botrányhős, meg kell hagyni. Tavaly elvált. Ez jó! Ennyi elég is volt M. számára. Gyorsan megigazította magát, az ingjét újra betűrte, a haját végigsimította. OK. Régen, még mielőtt felfedezték a tükröt, állítólag a tó vizét használták tükörnek - ha tovább puffad az arcod, ide kell költöznöd a Balatonhoz… méregette magát, szűkre húzott szemekkel. A liftből kilépve már nem a bár felé indult el, hanem a bejárat irányában a szálloda hátsó udvarára. Kint melegebb volt, mint odabent. Főhősünk úgy ítélte meg, hogy odakint már elég sötét van ahhoz, hogy ő jól láthassa E.éket az üvegfalon keresztül, ők viszont ebből mit se vegyenek észre. Mindenesetre olyan távol állt, amilyen távol csak lehetett. Időben érkezett vissza a szobából, mert a megfigyeltek poharában a bor már fogytán volt. Lássuk, isznak-e még egyet… milyen hangos itt a hullámzás! A TV-műsorban azt mondták, hogy a Balatonon különösen gyorsan alakulnak ki hullámok, sőt, a szél elülte után több óra szükséges a hullámok elcsendesedéséhez… - M. mindezt magával hozta párhuzamba. A kikötőkben pedig megfáradt lélekvesztők. Hát igen, néhányban már utaztam… ifjúkoromban… … Jön valaki! M. gyorsan elővette a mobiltelefonját, a füléhez emelte és úgy csinált, mintha telefonálna. Alig hallhatóan még bele is hümmögött néhányszor a telefonba, mintha helyeselne valamit. Nem mintha bárki is hallaná, inkább csak magának, a hitelesség kedvéért. Rendelkezett azzal a tulajdonsággal, hogy még magát is át tudta verni, ha nagyon akarta. Önszuggesztió? Nem. Inkább jótékony skizofrénia. Főleg akkor vetette be, amikor egy olyan kínos szituáción próbált felülemelkedni, amelyet ő maga szúrt el. Nem szerette a lelkiismeretfurdalást, pedig jókora szokta gyötörni, a legkisebb dolgokért is. Muszáj volt hát kifejlesztenie ezt a képességet. Ahogy korosodott, úgy csinált egyre kevesebb lelki fesztet haszontalanul. Hasznosan pedig szinte soha. A hölgyek majd 20 percet beszélgetettek még, aztán egyszer csak eltűntek az üvegképernyőről. M. futott be, egészen a bejáratig, onnan pedig izgatott gyorslépéssel a lifthez. Mire beért, már a liftnél álltak, háttal. Gyerünk-gyerünk. OK, lassíts, mögöttük vagyok. E. magasabb, mint gondoltam. Majdnem akkora, mint én, tűsarkú nélkül. Mármint ő tűsarkú nélkül, nem én - én ritkán hordok. Inkább kihúzom magam. 6|Oldal:
Izgatott vagyok. Mit fogok mondani?! Majd lesz valahogy. Szédelegnek a másodpercek - nyugi, inkább élvezd, hogy ott állsz közvetlenül mögötte. M. érzte E. auráját. A hölgyek nem szóltak egymáshoz, állnak csendben, elfáradtam testtartásban. A filmekben a liftajtó felett számsor világít és azon tökéletesen nyomon követhető, hogy a lift éppen merre jár, a magánnyomozók nagy segítségére. De mi van az olyan „magány”nyomozókkal, mint én? – próbálta oldani magában a feszültséget M. - Még egy rendes villogó számsor sincs az ajtó felett. Milyen film ez?! Csing. Ráérősen kinyílt a liftajtó. Nem volt benne senki. M. szerette volna, ha csak ők hárman utaznának a lifttel. Féloldalt hamarjában hátranézett, hogy felmérje, állnak-e még a liftre várva. Szerencséje volt. A liftre nem várt senki más. A hölgyek beléptek, megfordultak. M. csak E-t nézte. Tekintetünk összeért.
... -
Sziasztok… – M. a színlelt meglepetés gyengeségével csodálkozott rá E.-re - ... Nahát… micsoda meglepetés, Téged már láttalak, színpadon… - a tévét inkább nem említette, azt biztosan mondják neki elegen. - ... Bocsássatok meg, elfelejtettem bemutatkozni, M. vagyok. - Felesleges… Szia. Egyszer már én is voltam a koncerteden. – így a barátnő. - Tényleg? – álmélkodott M. - Igen, sok-sok évvel ezelőtt. Utána még lemezt is vásároltunk, sőt, az egyik munkatársam máig nagy rajongód, mindent tud rólad... - Mindent? Bármit mondott, semmi nem igaz… Egyébként, örülök. - Itt laksz? Eddig még sohasem láttunk. - Igen, de mindössze néhány órája. Ti már régóta itt vagytok? – ránézett E.-re, de ismét a barátnő válaszolt: - Ó, mi már hétfő óta itt vagyunk, bár úgy eltelt ez a hét, hogy észre sem vettük, annyi mindent lehet itt csinálni, kevés ide egy hét, éppen mondtam E.-nek, legközelebb muszáj lesz több időre jönni, bár a férjem ezt is nehezen tudta megoldani, de hát, ha már egy évben csak egyszer nyaralunk, akkor már pihenjük ki magunkat rendesen, nem? Na, nem mintha a gyerekektől annyira lehetne pihenni, de… M. mindeközben arra gondolt, hogy a barátnő feje olyan, mint egy túlérett körte. Eddig ezt a göndör fürtök és a szemüveg takarta, közelről azonban menthetetlenül egy körte… - …de a gyerkőcöknek ez maga a paradicsom, ennyi jár is nekik, nem lehet őket mindig otthon hagyni a nagyszülőknél… - Igen, azt mondják, hogy legalább kettő hétre kell elmenni szabadságra: az első héten csupán fizikailag piheni ki magát az ember, a második héten pedig szellemileg. 7|Oldal:
Persze, ez csak az elmélet, magam sem tudom, mikor töltöttem utoljára több hetet szabadságon, azaz: munka nélkül. M. tudta, hogy nem mond igazat, hiszen például tavaly kettő egybefüggő hetet töltött Tihanyban, Krisztával. Az utolsó közös nyaralás. A tihanyi óváron béreltek egy kis nádfedeles házat, csodálatos kilátással. Esténként a füredi öböl és hegyoldal fényei ragyogták be az egymástól már távolodó lelküket. A legjobb nap az volt, amikor a sajkodi strandon fürödtek egyet, majd egy laza pacalpörkölt után (Kriszta hekket evett) elindultak túrázni az Aranyház gejzírkúphoz. Útközben több dologra is fény derült. Egyrészt, hogy az Aranyház valójában a félsziget Tihanyhoz közelebbi oldalán található. Ez különösen akkor kellemetlen felismerés, ha az autóért aztán vissza kell sétálni Sajkodra. Másrészt, hogy a pörkölt valószínűleg már nem volt friss. Mindezen felismerések nagyjából azonos időben váltak visszatarthatatlanná M. ideg- és bélrendszerében. A Krisztával töltött nyaralások után M. gyakran mondogatta is, el kellene menni nyaralni, hogy kipihenje a nyaralást. - És mondd csak, – kérdezte M. Körtére nézve - mi mindent lehet itt csinálni? Csak mert holnapra semmi programom és mindössze estére van egy találkozóm… - találkozóm?! Hülye vagy, még a végén azt hiszik, hogy randizol - … találkozóm egy újságíróval, neki ígértem egy időpontot… - Sok mindent. Van itt medence, teniszpálya, lehet kerékpárt kölcsönözni, vízisízni, mi lovagoltunk is nem messze, de akár szörfözhetsz is… holnap egyébként kirándulni megyünk a Koloska-völgybe… - Koloska-völgy? Gyerekkoromban voltam ott utoljára. Nem is emlékszem már, merre van.. - Itt van nem messze. Ha gondolod, gyere velünk. Reggel indulunk. – ajánlotta Körte. - …Komolyan? – akadt el szinte M. lélegzete. - Persze. - …hát, nem hangzik rosszul… nem is tudom … mikor indultok? - Nincs pontos időpont, amikor felkelünk. Bár ez a gyerekek esetében mindig korai időpontot jelent… de azt is megbeszélhetjük, hogy mondjuk 9-kor találkozunk a reggelinél. Mit szólsz? - … hát, végül is… nem is tudom, szóhoz sem jutok, ez nagyon kedves részetekről… de nem akarok a terhetekre lenni… - Ugyan már, arról szó sincs. – nyugtatta a Körte – Ne kéresd magad, ha van kedved, gyere. Egy aláírást viszont adnod kell a Beának. - Bea a munkatársad? - Igen. - … akkor, ha tényleg nem bánjátok… - itt újra ránézett E.-re, aki továbbra is szótlanul állt a lift sarkában – reggel találkozunk, 9-kor, a reggelinél. Csing… Mi ez, ha nem a sors keze?! Ezt tanítani kellene! Hihetetlen! Tádám! – lépett be a szobájába M. Így kell ezt. Bár némiképp aggasztotta, hogy E. meg sem szólalt. Végig a sarokba támaszkodva állt. Végül is, inkább kedvesen nézett, mint sem. Azért valamit ő is mondhatott volna. Majd holnap mond. Lehet, hogy csak fáradt volt, vagy egész egyszerűen egy ilyen Körte mellett nem is igazán lehet szóhoz jutni. Körte, he-he… de tényleg olyan. A körte a „gyümölcsök királynéja”. Hát, az én királyném ennél biztosan szótlanabb fajta. Most 8|Oldal:
már tényleg leragad a szemem, kíváncsi leszek, tudok-e egyáltalán aludni ezek után…. hihetetlen… M. ahogy végigdőlt az ágyon, úgy aludt el, ruhában. … Reggelinél kiderült, hogy egy egész óvodányi gyerek és hozzájuk tartozó szülő is részese a programnak. M. nagyon nem örült ennek a hírnek, nem igazán szerette a gyerekeket, de úgy tett, mint akit nem lep meg a dolog, mint akinek valójában teljesen mindegy, hányan is mennek. Körte javasolta, hogy E. és a kislánya jöjjenek M. autójában, mert így senki nem utazik egyedül. M. nagyon örült a hírnek, de úgy tett, mint akinek valójában teljesen mindegy, ki is utazik az autójában. Ekkor fordult meg először a fejében, hogy Körte össze akarja hozni a barátnőjét vele. Nem minden előzmény nélküli feltételezés volt ez a részéről. Az exeinek barátnői mind erre törekedtek, szinte kivétel nélkül. Eleinte mindent elkövettek, hogy összehozzák őket, majd ennek megtörténtével egy kicsit örültek a fejleményeknek. Éppen úgy, mint ha egy általuk jól összerakott babaház felett tetszelegtek volna. A babaház azonban hamar unalmassá vált. Amikor rádöbbentek, hogy kiszorultak a kialakított kapcsolatból, teljesen háttérbe szorultak, nincs már több szerepük, nem érdekesek többé, szépen a háttérből, alattomosan elkezdték vagdosni a kialakult kötelékeket. Pláne, hogy tudat alatt vagy tudat felett – minden barátnő irigy a másik boldogságára. Vajon Körte is ilyen? M. csak remélte, hogy kiderül.. Az utolsó autóként kanyarodtak ki a főútra. M. teljesen valószínűtlennek tartotta, hogy együtt utaznak, még most is alig hitte el. Egy égből pottyant mesében érezte magát. Próbált természetesen viselkedni. Aztán arra gondolt, hogy ha már erre gondol, akkor biztos nem az. E. –n csak egy vékony vászonnadrág és egy fehér trikószerűség volt. Annak ellenére, hogy ez kiváló felszerelés az idomok vizsgálatára, még mindig nem volt alkalma ezt a vizsgálatot alaposabban elvégezni. Mindig csak szembe nézni! Ó, milyen nehéz ez és mégis milyen nagyszerű. Egyébként, szembenézek én bármivel, csak ne kelljen túl sokat gyalogolni a völgyben, pláne ilyen hőségben, már most ilyen meleg van, mi lesz itt később… a természet egyébként sem az én terepem. Az én terepem a ….. a szoba… - Ti voltatok már ebben a völgyben? – törte meg a csendet M. - Még nem, de a Judit (Judit=Körte) férje már volt, ő imádja az ilyen helyeket. Készülj fel arra, hogy kisebb geológiai előadást is fogsz hallani tőle… M. nem tapsikolt a hírnek. Ugyan már most szörnyen melege volt, egy pillanatra kirázta a hideg attól a gondolattól, hogy nemsokára nem csak a zöldben kell túráznia, de mindeközben még földtörténeti szónoklatokat is hallgatnia kell majd. Ennek ellenére: - Semmi baj. Az egyetemen egyetlen dolgot tanultam meg: nyitott szemmel aludni. E. kislánya 6 éves volt, szőke haja 2 oldalt copfba fogva. Nem zavartatta magát, a szandállenyomatából igyekezett az ülés háttámláján mind többet elhelyezni. - Bogárkám, üljél rendesen, mert kihajítanak minket az autóból! - Hagyd, semmi baj. M.-nek eszébe jutott, amikor az édesanyjától (Anya) elkérte az autót az érettségi után. Csak másnap vette észre, hogy a Zsuzsi talpa nyoma ott maradt a szélvédőn. Belülről. Kamatyláb. Mire M. felfedezte, valószínűleg Anya is észrevette, hiszen már használta az 9|Oldal:
autót. Nem szólt semmit. Mit is mondhatott volna? Úristen, még most is ég a bőr a képemről. - Múltkor láthattalak a tévében, egy filmsorozatban? - Meglehet… - Az a típus vagy, aki mindig színésznő akart lenni? – kérdezte M. - Inkább azt mondanám, hogy nem tiltakoztam ellene. Sosem gondoltam, hogy hivatásszerűen ezzel fogok foglalkozni, inkább csak úgy alakult, én meg hagytam. Drámatagozatos gimibe jártam, szerettem és mások is szerették azt, amit csinálok. Szóval egyszer csak felvételiztem a színművészetire és felvettek. Nem volt ez egy rögeszmés elhatározás, amelyhez mindenáron ragaszkodtam volna. Ha nem vesznek fel elsőre, valószínűleg másképp alakult volna az életem. Vagy ki tudja. - Egy drámatagozatos gimnázium mennyiben más, mint egy szokványos gimnázium? – érdeklődött tovább M. - Sok mindenben. Tulajdonképpen olyan, mint a főiskola, csak egy szinttel lejjebb, középiskolai szinten: ugyanúgy tanultunk beszédtechnikát és színházi alapismereteket, félévenként pedig vizsgák voltak, annyi különbséggel, hogy ott nem rostának, hanem mustrának nevezték. - A főiskolát szeretted? Azaz, most már egyetem. Úgy mondják, van, aki imád ott lenni, és van, aki éppen csak túléli, ha egyáltalán túléli. Megbocsátottad nekik, hogy felvettek? - Persze, meg voltam sértődve… dehogy. Azt hiszem, hogy én az erősebbek közé tartoztam, ennek ellenére sosem szerettem ott lenni. Inkább csak végigcsináltam. Tudod, hiába jó például az osztályközösség, ha maga a képzés személytelen, kegyetlen. Nem veszi figyelembe az egyéniségeket. Valami olyasmi dolgot akartak ott megtanítani, amely már amúgy is vagy benned van, vagy megette a fene. Sokat tudnék mesélni erről – E. egy sóhajjal zárta a gondolatot. - Pedig azt hinné az ember, hogy itt pont másként működik… - Nincs másképp. Megaláznak, mert vagy azt hiszik, hogy ezzel készítenek fel a pályára, vagy tudatosan sérültté és túlérzékennyé akarnak tenni, hogy ezáltal legyél jobb színész. Ráadásul az egész egy hihetetlen szubjektív, széllelbélelt rendszerben. - Egyszer én is felvételiztem a főiskolára... - A színművészetire? – csodálkozott E. - Oda, de ne terjeszd, mert úgy kirúgtak, hogy a lábam se érte a földet. Nem is tudom, hogy miért mentem el, inkább csak jó bulinak tűnt az egész. Egy percig sem gondoltam komolyan azt, hogy engem oda felvesznek, vagy legalábbis, így utólag ezt szoktam mondani. - Pedig, végül is, Te elég gyakran állsz a színpadon, nem? - De. Csak ez más, teljesen más, itt azt adom elő, amit én akarok, amit én írtam. Amit én tudok. Sokan mondják, hogy a színpadon levés formái között nincs különbség, szerintem van, nem is kevés. Én például csak erre vagyok képes, másra nem igazán. Néha még erre sem. Mindezek ellenére mindig is szerettem a színházat, sőt, vannak korszakok, színészek, színházi emberek, amelyek nagyon érdekelnek, és ez a kör éppen most bővül… … 10 | O l d a l :
Hamar megérkeztek a völgybe. A parkoló tele volt autókkal és biciklikkel, mellette pedig egy jókora csárda nőtt ki az erdőből, szép, tágas udvarral, faasztalokkal, mellettük aranyos lámpaoszlopokkal, és …. élőzenével?! Igen. Egy cigányzenekar zendített rá éppen ebben a pillanatban, visszagyűrve az erdő nyugalmát jócskán a fák mögé. Jó helynek néz ki, hangulatos, tényleg, bár én a folklórt nem versenyeztetném a jó levegővel és az erdő csendjével. – vélekedett hangosan M. Meneküljünk! M.-nek sikerült együtt maradni E-ékkel. Amennyire szótlan volt Bogárka idefelé, most annyit beszél. – állapította meg. - Biztos féltékeny gyermeki ösztönök tolultak fel benne, bár nem mondhatnám, hogy velem ellenséges, csak… csak éppen nem hagy minket beszélgetni! - … (halkan) … Mikor jön a geológiai előadás? – kérdezte mosolyogva M. - … (halkan) … Ami késik, nem múlik. – mosolygott vissza E. Körte férje is egy gyümölcs volt, egy dinnye, legalább annyi verbális túlcsordulással, mint a gyümölcsök királynője. E.-ék nem véletlenül maradtak le tőlük. A turnusban jött kettő tizenéves kiscsaj is, folyamatosan M.-et bámulták, aztán vihogtak. Ezt E. is észrevette. M. persze leginkább E.-t bámulta volna, csak úgy, minden nélkül. Percről percre jobban tetszett neki. Minden olyan összhangban volt benne, a hangja, a mozdulatai, ahogy ejti a szavakat, ahogy néz. M. keringett körülötte, mint egy szédült hold. … tökéletes az alakja … nem az angyal-típus, az mindig veszélyes … inkább olyan mélyről jövő… igazi nő… felesleges dolgokkal nem foglalkozó… letisztult, határozott …. tudja a helyét, és azt nem becsüli se túl, se alá … tehát pont olyan, mint amilyen én nem leszek soha… és most elsősorban édesanya … tegnap este, a bárban nem az volt… … azért kezdek fáradni, már legalább percek óta gyalogolunk…. ja, hogy még ott sem vagyunk, és majd onnantól kell túrázni?!... bazdmeg... szerintem egyébként itt még simán lehetne jönni autóval… de ez itt nyilván a Másfélmillió lépés Magyarországon azon felesleges része, amelyet majd nem vágnak be a filmbe… … „… a Koloska-völgy megnevezés tágabb értelmezésben tulajdonképpen négy völgyet jelent, ez az összefoglaló megjelölése a Koloska-forrásvidéknek, és az arácsi völgynek is. Nevét onnan kapta, hogy a völgyben lévő fehér sziklatömböt …” - M. inkább a tévéből hallgatta volna mindezt, de ott is csak háttérzajként. A kiránduló gyerekek már most nyűgösek voltak, ez is zavarta. Úgy érezte, ez lehet a baj vele is, még nem nőtt fel sem a feladathoz, sem úgy általában. Annyi különbséget érzett csupán, hogy ő legalább teletankolta magát ösztönökkel. Bogárka egész jól bírta a programot, nem úgy, mint az egyik Kis Körte, aki egészen eddig az édesapja nyakában utazott. M.-nek sosem jutott ilyen élőnyereg. A válás után Édesanyja első barátja néha-néha még felvette, amíg kicsi volt, a többi barát viszont már nem nagyon. Részben érthető is volt, hiszen később a túlsúly fogalma kiütközött nemcsak a személyiségén, de a kiterjedésén is. Másrészt, ezek a barátok érezhetően nem vele akartak barátkozni. A földtani előadás közben M. magában reflektált az elhangzó információkra: „…..a völgy nyílásánál jól láthatóak ezek a rétegek. A Pannon tenger hozzávetőlegesen itt húzódott….” – persze, és a dinoszauruszok itatóhelye volt ez a völgy akkor, a T-rex pásztor 11 | O l d a l :
gyakorta ide terelte őket itatni. Ezt követően pedig, mivel a dinoszauruszok egyazon nyelvcsoporthoz tartoztak, egyazon nyelvi kifejezéssel is éltek: nyílt emésztőhangokkal… „…majd a középső pleisztocén korban bekövetkezett süllyedés következtében…”- a dinoszauruszok lifteztek egyet, azonban az egyikük véletlenül a KIPUSZTULÁS gombot nyomta meg… „…. így végül is megállapítható, hogy a völgy formálódása nem zárult le, hanem napjainkban is élő folyamat.” Vége? Nem is volt olyan vészes az előadás. Egy kevés pihenő után a csapat nekivágott az erdőnek. A vékony csapáson egymás mögött haladtak az emberek, a sor végén Bogárka, után E., és végül M., aki boldog sereghajtóként végre belekezdhetett a szemtapadási felületek alaposabb elemzésébe. A völgy fái között becsusszanó éles fénynyilak viszonylag ritkán találtak rájuk. Helyenként kifejezetten hűvösnek tűnt az erdő. Valószínűleg nem mentek végig a tanösvényen, hanem egy jó fél óra múlva átkeltek a völgy túlpartjára, majd visszafelé indultak el. Lassan haladt a sor, M. viszont - kezdeti félelmei ellenére - kifejezetten élvezni kezdte a kirándulást. Nem is volt olyan hőség, és bár maga is meglepődött ezen, az erdő egyszerűen magával ragadó volt. A természet lágy völgyén nem is olyan rossz, gondolta. Leginkább persze az szolgált az elégedettségére, hogy ha nem is folyamatosan, de mindeközben jókat és vidámakat beszélgetett E.-vel. A túra befejeztével visszaindultak a csárdához, az út azonban már egyáltalán nem tűnt olyan hosszúnak, mint idefelé. M. saját túrabeli képességein felbuzdulva önmaga gyerekkorával szemben próbált meg jóvátételt tenni akkor, amikor az utolsó szakaszán a nyakában hozta Bogárkát. Bár ezt a mozzanatot kivételesen nem a bevágódás jegyében követte el, mégis ezek voltak számára az első lépések annak vékony mezsgyéjén. A csárdában alig találtak helyet. Addigra már óriási buszok is álltak a parkolóban, az utasok pedig, úgy látszik, egytől-egyig átültek a fogadó kertjébe. A zenekar éppen evett a hátsó asztalnál, így mindössze a németajkú rendelések hangerejével küszködött a jó ízlés. - Köszönjük a meghívást! – mondta Körte az ebéd végeztével. - Én köszönöm a programot és a remek társaságot! – szólt M., aki az előbb odabent rendezte az egész számlát. - Így utólag bevallom, hogy nem különösebben rajongok az ilyen hosszúra nyúlt, erdei sétákért, de ma különösen jól éreztem magam. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg hasznos dolgot tudtunk meg a tájegység természetrajzáról! – nézett Dinnyére, mégis E.-nek szánva ez utóbbi mondatot. - Ha hazaértünk, lenézünk a strandra. Velünk tartasz? – Dinnye. - Köszönöm, nagyon kedvesek vagytok, viszont nem terveztem, hogy fürdeni fogok, így nem is hoztam magammal fürdőnadrágot. Másrészt, el ne felejtsem, nekem nemsokára dolgom lesz, egy újságíróval találkozom. Ugyanakkor este örömmel látlak bennetek egy italra, lenn a bárban. Dinnye a feleségére nézett. - Menjetek csak, – Körte -, ma én maradok a gyerekekkel, de tudod, hogy sokáig nem maradhattok – nézett vissza a férjére –, holnap korán indulunk. - Én nem ígérem. – E. - Azért a szállodáig jöttök velem? - Ha lehet… … 12 | O l d a l :
A zuhanyfejjel valami baj volt. M. hiába vigyázott, már az egész fürdőszoba csupa víz volt. Tavaly egyszer a produceri iroda olyan helyre foglalt neki szállást, ahova legszívesebben csak szkafanderben ment volna be. Tipikusan az a hely volt, ahol legfeljebb néhány órára szoktak szobát bérelni. Mindegy, muszáj volt ott aludnia, sőt, muszáj volt reggel zuhanyoznia is, amelynek végeztével sikerült szembesülni a fürdőszobában több centi magasan álló vízzel, amely aztán szépen eláztatta a panzió emeletét. M. nem gondolta volna, hogy ekkora probléma lesz belőle. Az alatta lakó hölgy jött fel fél-pucéran és vastag sminkben, hogy nem folyt-e ki valami odafent, mert lent, az ő szobájában csöpög a plafon. M. nemmel válaszolt, és ezzel egy időben fél kézzel már el is kezdte szórni a cuccait a bőröndbe, a recepciónál pedig nem kért számlát. Csak ne hogy hasonló helyzet alakuljon itt is ki, mert még a végén felkerülök a szállodai vendégek fekete listájára, Wesselényi néven („az árvízi bérlő”). A budapesti Ferences templom északi falán lévő Wesselényi-domborműre gondolt, majd magát képzelte el korabeli szakállviseletben. A zuhanyzást befejezve az órájára pillantott. Igyekeznie kellett, késésben volt. A koraesti interjú túl hosszúra nyúlt… M. kíváncsi volt, mit hoz össze belőle az újságíró. Megígértette vele, hogy még a megjelenés előtt áttekintésre átküldi. Ettől függetlenül úgy érezte, hogy sem most, sem más interjúk alkalmával nem sikerül igazán elmondania azt, amit akar. Most különösen. Szinte végig másra gondolt. Jól tudta, hogy jobbik esetben tényleg átküldi a firkász, kicsit javítgatja, de ez a helyzeten úgysem változtat, mert az egészet utólag mégsem írhatja át. Az egész életemet kellene így utólag átírni. De mire…? Csapos barátunk igen élénk érdeklődést tanúsított a fejlemények tekintetében. Majd meglátjuk. – hangzott a tömör válasz. Ezen az estén már lényegesebben kevesebben voltak lenn a bárban, mint előző nap. A vasárnapok mindig ilyenek, mondta a csapos. A zenekar helyett is csak a rádió szólt, az étteremben pedig teljes volt a sötétség. Dinnye és E. még nem voltak ott. M. aggódni kezdett amiatt, hogy egyáltalán nem jönnek le, vagy esetleg csak Dinnye jön le és meghallgathat néhány újabb előadást. Felmerült benne annak a lehetősége is, hogy ennyi volt, E.-t többé nem látja. A csapos közben éppen az afrikai utazásait mesélte – Vágod?! Vágom, persze. Ahhoz képest, hogy tegnap még teleírta az ország verbális panaszkönyvét, elég messzire és elég gyakran jár nyaralni. Végül is, a Balatonra nem mehet, ez érthető. Kisvártatva megjött Dinnye. - A gyerekek még nem alszanak, egyelőre be kell érned velem. Milyen volt az interjú? - Maradjunk annyiban, hogy megvolt. Lehet, hogy E. nem is jön? „Egyelőre” kell csupán beérnem vele. Ez azt jelenti, hogy jönni fog. M. pozitív gondolkodásra próbálta sarkallni magát. Dinnye és a csapos hamar egymásra talált. Gyakran párhuzamosan, egyszerre beszéltek. Az a jó abban, amikor kettő ilyen nagydumás összetalálkozik, hogy valójában egyik sem figyel oda igazán a másikra, egymás mondandójától függetlenül ömlik belőlük a szó. Voltaképpen kizárólag önmagukkal társalognak. Lehet, hogy voltaképpen mindenki ezt teszi. Az is, aki általában hallgat. Az főleg. M. mindenesetre most kétséget kizáróan nem figyelt oda. E.-re gondolt. Diavetített, a napközben készített felvételei pörögtek az agyában. Tegnap ilyenkor nem gondolta volna még, hogy ilyen élményekben lesz része. Az ember sohasem tudja előre, hogy mikor mi történik. Jól van ez így kitalálva. - vélekedett. Azért, ha lett volna a környéken egy időgép, 13 | O l d a l :
bedobott volna egy százast és belefotózott volna a ma estébe, hogy tudja, mit csináljon esetleg másképp. Vajon lenne mit másképp csinálni? Ha egyáltalán lejön E. Jó negyed óra múlva E. mégiscsak megjelent. - Sziasztok! - Szia, örülök, hogy lejöttél. Gyertek, üljünk át az asztalhoz. Dinnye professzor továbbra is vitte a prímet, újabb- és újabb eszmefuttatásokba bonyolódott, M. azonban – Dinnye mondandójához egyáltalán nem kapcsolódva, sőt, megszakítva azokat - E.-t kérdezgette. A professzor eleinte kifejezetten bunkóságnak érezte ezeket a megszakításokat, aztán hamar rájött, hogy ő itt felesleges, így nem sokkal később fáradtságra és a kora reggeli indulásra hivatkozva el is búcsúzott. E. is ment volna vele, főhősünk határozott kérésére azonban maradt még – de csak egy kicsit, persze. M. unszolására nemsokára már a móló fele sétáltak. A sétány dugig volt fiatalokkal, akik szúnyogfelhőként tapadtak a szabadtéri bárok neonfényére. - Érdekes, hogy nem sokat tudni Rólad. Egy képernyőn gyakran felbukkanó színésznő esetében azért ez ritka manapság. - Ugyan már, a sorozatnak nincs akkora nézettsége, későn is adják, ráadásul alig van benne néhány jelenetem. - Tényleg? Pedig amit láttam belőle, az nem volt rossz. Végre egy olyan magyar tévéfilm, amelyben igazi színészek játszanak, túljátszás nélkül. – M. ezúttal tényleg nem smúzolt, valóban így gondolta. - Igen, lehet, hogy éppen ez a baj vele… - Szerintem egyébként, ha nagyobb is lenne a nézettsége, Rólad akkor se lehetne sokkal többet tudni. Az első benyomások alapján titokzatos típus vagy. Az arcvonásaid is ezt sugallják. - Azt mondod? Talán igen. Valószínűleg a szüleimtől örököltem, ők pont ilyenek. Nem szándékos, nem valamiféle sznob – zárkózottság ez. Mindig nehezen oldódódtam, még ott is, ahol kedvesen fogadtak vagy bántak velem. Nekem mindig idő kell ahhoz, hogy kinyíljak. Persze, még így is megbánom időnként. Tudom, ez szintén nem szokványos egy színésznő esetében… - Nem feltétlenül. Bár… én eddig csak olyan pályatársaiddal találkoztam, akik már gyerekkoruk óta a széken álltak és a tükörben nézegették magukat. - Hát, én hozzájuk képest sokkal inkább vagyok… egy Micimackó. – nevetett fel E. Gyakran érzem magam annak. Nem vagyok olyan határozott, mint amilyennek látszom. - Mondjuk, ez az alkat nem éppen kedvez a karrier-csinálásnak és a nyomulásnak, nem igaz? – kérdezte M., megelőlegezve a választ is. - Eltaláltad. - De újra csak színész lennél… - … igen, azaz… nem tudom, mi mást csinálhatnék. Persze vannak mélypontjaim, a tavalyi év például egészében egy ilyen mélypont volt. Ezeket az időszakokat én csak a színpadon tudom hasznosítani, ezáltal némiképp feloldani. Nekem erőt ad ez akkor, amikor arra éppen szükségem van. Ettől függetlenül néha úgy érzem, hogy bármikor abba tudnám hagyni, és új életet tudnék kezdeni. Nem vagyok bátortalan, nem félek feladni semmit, csak azt nem tudom, miért cserébe tenném ezt. 14 | O l d a l :
- Egy fagyiért? - … azért lehet. M. fagyizás közben elmesélte, hogy gyermekkorában gyakran nyaralt itt a családdal, a nagyapja féltestvére lakott itt fenn, a füredi domboldalon, és ők mindig ott sátoroztak. A sátorcipzárral a tihanyi félszigetre nyitották a hajnalokat. Általában volt itt egy csomó gyerek is, egyrészt a rokonságban, másrészt a nyaraló szomszédok között. - Jó kis kalandokban volt itt részem. Sőt, itt csókolóztam először. - Hány évesen? – kíváncsiskodott E. - Talán tíz… ami a furcsa, hogy leginkább a kellemetlen élményekre emlékszem. Például, amikor pont itt, ezen a téren eltévedtem. Talán 4-5 éves lehettem. Hatalmas tömeg hömpölygött itt akkor még, én pedig egyszer csak elvesztettem szem elől a családot. Azt sem tudtam, hol vagyok. Elkezdtem kiabálni, hogy Anyu… azonban hamar rájöttem arra, hogy itt nyilvánvalóan több száz anyu van, ezért inkább Édesanyám polgári nevét kezdtem el kiabálni. Végül odamentem egy rendőrhöz is, ám éppen abban a pillanatban észrevettem Nagyapámat a tömegben. Neki fel sem tűnt, hogy eltűntem… - … szegényke… - Mindenesetre a sors most kompenzál a hellyel kapcsolatban… - M. ezen a ponton idiótán felhúzott szemöldökkel ránézett E.-re, akinek ennek ellenére tetszett a bók. Ahogy lépdeltek a sétányon, árnyak teste zuhant át a parkon. A padokon többnyire párok üldögéltek, fiatalabbak és idősebbek egyaránt. Az egyiken egy kalapos, nyakkendős, szemüveges ember ült, egyedül. Jegyzetelt. Múlt századfordulós megjelenése olyan valószínűtlen látványt nyújtott, hogy M. inkább gyorsan visszaterelte tekintetét E. irányába: … de olyan is volt, amikor a tihanyi partoldalt próbáltam meg rövidíteni. A szerpentinszerűen kanyargó járda közötti növényes részen próbáltam levágni az utat, de a lábam egyszer csak elkezdett szaladni a lejtőn, mind gyorsabban, végül már nem tudtam megállni. Végül teljes lendülettel belefutottam egy villanyoszlopba. A becsapódást arccal próbáltam meg tompítani. Először aztán egy közeli hajón láttak el. Később, a suliban persze azt terjesztettem, hogy az Ötvös Csöpi hajóján kötözték be a sérüléseimet. Máig emlékszem, akkora púp nőtt a homlokomra, hogy már anyám hetvenes évekbeli gigantikus napszemüvegét sem tudtam hordani. Addig azt hittem, hogy ilyen méretű púp csak a Tom és Jerry-ben nőhet.... … de nézd csak, itt lehet csónakot bérelni! Elvihetlek… egy körre? - Késő van már ehhez... – húzódzkodott E. - Csak egy kört..! – erősködött M. - Tudsz egyáltalán evezni?! - Ne viccelj, ezerszer láttam a Tüskevárat. Tudod, „a lapjával húúúz, az élivel kormányoz”. - …na jó… de tényleg csak egy kicsit… A móló és a sétány úszott az összefüggő fény- és a szúnyogárban. A teljes szélcsend ellenére a hullámok lökései hatványozottan érzékelhetőek voltak a csónakban. Hát, Tüskevár ide vagy oda, M. evezőtudása legfeljebb csak az elméleti stádiumba volt sorolható. A mellény, amelynek felvétele a bérlés feltétele volt, még jól is 15 | O l d a l :
jött, a víz-közelben ugyanis már eléggé lehűlt a levegő. A csónak orrában egy kis lámpás pislákolt, M. és E. mind beljebb himbálóztak a tó nyáresti békéjében. - Azta! Láttad a Pogány Madonnát? – M. - Igen. - Látod azt a hajót, amelyik ott áll a mólónál? - Igen. - Tudod, hogy hívják azt a hajót? Úgy hívják, hogy Helka. A legrégebbi hajó a Balatonon. Több mint száz éves. A film bunyós jelenetét azon a hajón forgatták, bár akkor éppen a főút mellett állt, szárazon, kivonva a forgalomból. Gyerekkoromból emlékszem is rá. Egy presszó működött benne. Úgy 10-15 éve került csak vissza a vízre. Van egy ikertestvére is, a Kelén. Ismered Helka és Kelén történetét? Elmeséljem? - Kíváncsi vagyok. – E. éppen egy ásítást nyelt vissza észrevétlenül. - Úgy mondják, régen egy kastély állt itt valahol a Balaton partján, benne egy öreg, vak herceggel. Az öregnek volt két lánya, Horka és Helka. Horka, eredeti nevén: HORK OLga, onnan kapta a nevét, hogy alvás közben lényegesen hangosabb volt a lélegzése, mint ébren. Szóval ez a két lány olyan volt, mint a tűz és a víz. Pont egymás ellentétei. Horka szép, ám gonosz teremtés, iszonyúan rikácsoló hanggal megáldva. A másik lány viszont, Helka, egy tündér volt, nemcsak gyönyörű, de jóságos is, ahogy az a Balaton parti mesékben lenni szokott… M. itt egy kis hatásszünetet tartott és ránézett E.-re, aki elmosolyodott. - …szóval, tekintettel az öreg vagyonára, jöttek is szépen az udvarlók, de amint meghallották Hork Olga rikácsoló hangját, rögtön inkább Helkát vitték volna a moziba. A nővér persze berágott emiatt, és rábírta az apját, hogy hirdesse ki: csak az kapja meg a vagyona felét, aki nemcsak feleségül veszi, de szép hangot is ad a szájába. Az öreg belement. Érkeztek is szép számban a próbálkozók. A legelszántabb egy herceg volt, akinek természete illett is az idősebb lányéhoz. Az ifjú herceg egyik este itt ült a Balaton partján, azon gondolkodott, milyen módon lehetne a csaj hangját feljavítani, amikor is a nád elkezdett suhogni, a hullámokból pedig kiemelkedett Sió, a Balaton tündére. Távolról gyönyörű volt, de ahogy közeledett, látható volt, a nyakán hajfürtök helyett undorító kígyók tekeregtek. Utóbb kiderült, nem alternatív fodrászhoz járt, hanem egy átok miatt hordott ilyen hajviseletet. Sió és a herceg megállapodtak abban, hogy Horka szép hangot kap, de cserébe a hercegfi egy hajfürtöt hoz Helka aranyhajából. Rendben! Az ifjú hercegnek el kellett mennie egy, a tihanyi partoldalon lévő remete-lakhoz, amely előtt egy virággal borított sír található. A kunyhóban élő remete egy gyűrűt viselt, amelyet – állítólag ha Horka egy hétig a nyelve alatt tart, szép lesz a beszéde. Sió korábban szép nő volt, ám valamennyi udvarlóját átverte, megcsalta. Így járt vele a Bakony varázslójának a fia is, aki aztán bánatában a tihanyi partoldalról a vízbe vetette magát. A varázsló a sziklák alatt temette el a fiát. Később egy remete és fia telepedett le a sziklák közé, és nem hagyta gondozatlanul a sírt. A varázsló bosszúja természetesen nem váratott sokáig, Sió fejére hüllőfürtök kerültek: „Viseld mindaddig, amíg két igaz szerelmes ajándéka vissza nem adja aranyhajadat.” Sió évek óta hiába várta a feloldozást, most azonban a herceg és Horka szerelmében megtalálni vélte. Szerelemről azonban itt szó sem volt. A herceg elment a remetéhez, aki odaadta a gyűrűjét. Egyetlen 16 | O l d a l :
-
-
kérése volt csupán, hogy a hetedik napon hozza vissza. A gyűrű bevált, Horka beszéde szépen kezdett csengeni, mindenki örült, lakodalom, ilyesmi. A herceg természetesen elfeledkezett minden ígéretéről, nem tartotta meg sem Siónak, sem az öreg remetének adott szavát, ehelyett inkább – Horkával egyetértésben - elkezdte fúrni a testvért, Helkát, ugyanis a vagyon másik felére is fájt a foguk. Sió is, és az öreg remete is üzent nekik, hogy kérik az ígért aranyfürtöket, illetve a gyűrűt vissza, de a küldötteket nevetve elzavarták. Az öreg remete a fiát küldte, Kelén-t, aki miután kirúgták, összefutott Helkával, akivel hamar és menthetetlenül egymásba szerettek. A nővér és annak férje mindent elkövettek annak érdekében, hogy Helkát eltegyék láb alól. Azt eszelték ki, hogy elküldik Helkát a Balaton közepén élő varázserejű halért, szerezze meg, mert ha megszerzi és apjuk, az öreg herceg eszik a hal húsából, az öreg újra látni fog. Helka azonnal ráállt a dologra, kedvesével, Kelénnel csónakba szálltak és elindultak a tó közepe felé. Arról azonban „véletlenül” elfelejtettek szólni nekik, hogy ez a hal a Balaton tündérének, Siónak a legkedvesebb hala. Sió persze éktelen haragra gerjedt és olyan vihart rendezett a tavon, amilyet azóta sem láttak. Zúgott a víz, az óriási hullámok között csak úgy hánykolódott a kis csónak és benne a szerelmespár, akik egymást átölelve várták a halált. Folytassam? Ne szórakozz, most már tessék befejezni! – így E. - De honnan tudod ilyen részletesen ezt a történetet? Majd azt is elmesélem. Na, szóval egymást átölelve várták a halált. Sió, látva a csónakban ülők összeölelkező szerelmét, új tervet eszelt ki. Talán ezek igazán szeretik egymást, gondolta. A vihar egyik pillanatról a másikra alábbhagyott, a habokból pedig kiemelkedett a tündér. Tiétek a hal, de kedves Helka, a menyegződ után hozz nekem egy fürtöt a hajadból! A tündér eltűnt, s egy hullám a halacskát bedobta a csónakba. A hal nem örült a bartelnek, látszódott a tekintetén. Nagy volt az otthoniak meglepetése, főleg Hork Olgáé és Mr. Horké… a halat kicsalták Helkáéktól, és az apjuknak egy másik halat szolgáltak fel, aminek aztán persze nem lett semmiféle hatása az öreg látására. Horka és kedvese aztán újabb lehetetlen küldetésbe hajszolta az ifjakat, ezúttal a Bakonyból, egy hollófészekből kellett harmatvizet hozniuk. A fészket ugyanakkor egy kevésbé pacifikus nézetű vadkan őrizte, a feladatot pedig azzal tetézték, hogy a vadkan nyelvét is el kellett hozniuk. Kelénék a Bakonyt járva találkoztak a Bakony varázslójával. Emlékszel rá? Akinek a fia levetette magát a tihanyi partoldalról. – tesztelte M. a mély hallgatásba burkolózó E.-t. Igen, emlékszem rá. – E. most már valóban kíváncsi volt a történet végére. …szóval, a varázsló felismerte a fiút, hiszen az ő fia sírját, mint tudjuk, Kelén és az édesapja, a remete gondozták. A varázsló hamar rájött, hogy a szerelmeseket átverték, valójában meghalni küldték őket ide. Na, majd ő segít egy kis rendet csinálni a fejekben… Azzal a varázsló megölte a vadkant, és átadta a nyelvét, valamint a harmatvizet az ifjaknak. Horkáék nem örültek, amikor Kelénék ismét visszatértek, de mosolyt erőltettek az arcukra. A vadkan nyelvét és a gyógyvizet persze hamar kicsalták tőlük, a nyelvet megsütötték és a herceg megette vacsorára, Horka pedig megmosdott a harmatvízzel. Ha láttál már efféle horrorfilmet, akkor vizuálisan is el tudod képzelni, hogy változott rút hollóvá Horka, a férje pedig szőrös vaddisznóvá. Természetesen a varázsló műve volt mindez, aki nem sokkal később 17 | O l d a l :
meglátogatta Kelént, és azt tanácsolta neki, hogy naponta gyűjtse össze a sírdomb virágainak harmatcseppjeit, azzal locsolgassák az öreg herceg szemét. És láss csodát, az öreg csodát látott: visszanyerte szeme világát. Az ifjú szerelmesek, Helka és Kelén pedig azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak. - Szép történet. De tényleg. Szóval, honnan tudod ilyen részletesen, fejből? – kérdezte elismerően E. - Ahogy említettem, sokat nyaraltam itt gyerekkoromban, Nagyapa testvére pedig legalább ezerszer elmondta ezt a történetet. Többnyire ittas volt az öreg, így nem emlékezett arra, hogy már elmondta párszor, mi meg nem szóltunk. Emlékszem, egyik este kint volt az egész család az udvaron, az öreg az esővíz összegyűjtésére kitett fürdőkád szélén ült, a sokadik pohár után azonban egyszer csak belecsusszant a vízzel teli kádba… alig bírtam magamba fojtani a röhögést…. És azt tudod, hogy ez a kastély, az öreg, vak herceg kastélya, ahol Helka és Kelén találkoztak, hol állt pontosan? - Hol? - Állítólag éppen a szállodánk helyén… - Nem mondod… - mosolygott E., - de ez csak mese, neeem..? - Ki tudja… - mosolygott vissza M. Ahogy távolodtak a parttól, a hullámok egyre erősebben csapódtak a csónak testéhez. M. és E. hosszú másodperceket hallgattak. Mióta sétáltak, most először. Élvezték, hogy a sétány és a vele távolodó civilizáció hangfoszlányai egyre kevésbé érnek el hozzájuk. Hagyták, hogy körbelengje őket az eltávolodás titokzatossága. - Te hiszel a mesékben? – révedő tekintettel tette fel a kérdést E. - Én..? - … E. arca egyszerre elkomorodott. – Vigyázz, nekünk jön! M. hátrafordult és észrevette, hogy a sötétben egy másik csónak érkezik hatalmas lendülettel feléjük, benne a háttal ülő teljes gőzzel, hatalmas csapásokkal evezett, vakon, hátra se nézve. A csónakban kettő fiatal lány ült még, előttük akart felvágni az evezőtudásával. M. próbált csak a bal evezővel lapátolni, hogy még időben kitérjenek, és közben kiabálta: ÖREG, FIGYELJÉL! …de mire az észrevette, már ő sem tudott mit tenni. M. és E. az utolsó másodpercben már tehetetlenül várták az ütközést, amely akkora erővel csapódott a csónakjuknak, hogy mindketten azonnal kiestek belőle… csobbb… hirtelen csend… másodpercek a víz alatt… a mellény azonban pillanatok alatt a felszínre dobta mindkettőjüket. - Jól vagy? – köpte a vizet M. - … enyhe túlzás – így E. - Ha kiérünk a partra, megölöm ezt a faszt! – M. A csónakkölcsönző személyzete a zajra és a kiabálásra azonnal felfigyelt és egy másik csónakkal szinte pillanatok alatt ott termettek. Hamar kihalászták a hajótörötteket. Irány a part. Tocsogva álltak a kis famólón, E. a hajából csavarta ki a Balatont. - Nincs egy törülközőjük? – E. - Sajnos nincs, hölgyem. 18 | O l d a l :
-
Csuromvizesek vagyunk, hogy megyünk haza?! Itt parkolok nem messze, hölgyem, hazaviszem Önöket… – ajánlkozott a kölcsönzős srác. - Hol áll az autód? – kérdezett vissza M. - Fenn, a múzeum utcájában, pár percre innen. - Akkor hagyd, itt állnak taxik, valamelyikkel hazamegyünk. Hol az a vakmajom, aki nekünk jött? - Még bent vannak. - Nem mer kijönni a köcsög… – forrt M.-ben az indulat. A taxis nem volt elragadtatva az elázott utasok láttán. M. meggyőző mértékű borravalóval gondolta ellensúlyozni a szolgáltatást, azonban útközben döbbent rá arra, hogy tulajdonképpen mindene elázott. - Kérem, majd várjon meg a szálloda bejáratánál, átöltözöm, és rögtön jövök kiegyenlíteni a számlát. - Nagyon hideg van, megfagyok. - E. - Mindjárt ott vagyunk. A taxi suhant velük az éjszakában. Az autórádió szöszmötölése E. ritmikus vacogásával keveredett. - Tudod, mi lehetett a baj? – dideregte E. - Mi? - Lehet, hogy már nem hiszünk a mesékben… - …gondolod? Akkor Sió megmentett volna minket? Ahhoz összeölelkezve kellett volna ám várni az ütközést… különben is… nem is vagy szőke, nincsenek aranyfürtjeid… - Ha-ha, nagyon vicces. A recepciónál tágra nyílt pupillák, mi történt, csónakáztunk, futás a lift, E. a harmadikon vacogva elbúcsúzott, szia, szia. … M. nagyon korai volt, már hajnali fél nyolckor nyomta a liftgombot. Miközben várt a recepciósra, a szemét törölgette. - Mikor indultak el? - Nagyon korán, hat után, talán fél hét körül. - És nem hagytak üzenetet? - Nem, uram. - Ez egészen biztos? - Igen, Uram, én voltam itt már akkor is. - … - Mára is marad, Uram? Ha gondolja, tudjuk tartani a szobát. - … (csend) … Nem, köszönöm. Felmegyek zuhanyozni, összepakolok és kérem a számlát. Ahogy elzárta a vizet, a zuhanyrózsa megremegett. M. állt még egy darabig mozdulatlanul, a beázott álma zuhanytálcáján, testén a csalódottság hideg cseppjeivel.
II. FEJEZET 19 | O l d a l :
M. és Édesanyja (Anya) szótlanul mentek végig a folyosón és szálltak be a liftbe. - Félelmetes az öreglány, az biztos. – törte meg a csendet M. – Ha nyolcvan éves koromban csak feleannyi életerő lesz bennem, mint a Nagymamában, egy szavam sem lesz. Be nem áll a szája. Amikor meg a nővért kioktatta, azt hittem elsüllyedek. Anya nevetett: - És pont az ilyet teszik a szoba közepére. Már akkor hallottam a hangját, amikor felértünk a szintre… Hát, nem hagyja el magát, az biztos. - Na jó, de azért mindennek van határa. Aztán majd csodálkozik, ha szarnak rá a nővérek. Hiába dugdosod a pénzt, ha ő így viselkedik. – szigorkodott M. Hamar hazaértek, a kórház nem volt messze. M. szinte szemben lakott Anyával, pont az utca túloldalán. Ez a szoros rokoni és földrajzi összeköttetés jó és rossz vonzatokat egyaránt magában rejtett. Jó volt akkor, amikor csak át kellett sétálni ebédelni. Rossz volt akkor, amikor az ebédet meg kellett enni. Anya nem pusztán kevesebb érzékkel volt megáldva a főzéstudomány területén, de elképesztő szertelenségeket tudott elkövetni. Az egyik legegyedibb étel, amit eddig készített, egy pörkölt volt. Mindössze annyi hiba csúszott az elkészítésébe, hogy a konyhaasztalon, a műanyag üvegben lévő házi vörösbor helyett véletlenül a szintén a konyhaasztalon, egy másik műanyag üvegben lévő házi málnaszörp került bele ízesítésként. Anyában egyébként az volt a jó, hogy sosem ismerte el, ha valamit elrontott. Ugyanakkor másokhoz kegyetlenül őszinte volt. A családi legendárium szerint, amikor M. alsó tagozatban nézegette a saját, csecsemőkorában készült fotóit, majd megkérdezte Anyát, hogy milyen is volt kiskorában, Anya röviden válaszolt: ”Büdös.” - Holnap jössz ebédelni? – kérdezte Anya kiszállva az autóból. - Majd csörgök, még nem tudom. Na szevasz, Anya. A garázs kicsit messzebb volt az utcától, de legalább volt. Erre is évekig kellett vadászni, a megszerzése Kriszta szemfülességének volt köszönhető. Ki kell mondani, hogy M. nem értett a hétköznapi boldoguláshoz. Az efféle dolgok intézéséhez semmi érzéke nem volt, ehhez mindig másra volt szüksége. Anyára és az utóbbi években Krisztára. De inkább Krisztára, mert Anya mindennek akkora feneket kerített. Mostanában Kriszta nélkül újra „elanyásodott”. Ideje volna összeszedni valakit. M. azonban gyakorlatilag nem is udvarolt soha, mindig csak úgy alakultak a dolgok, ő pedig - szinte szó szerint - csak hagyta magát. Így volt ez már a gimnáziumban is. Így, közeledve a negyedik x felé, még mindig jóképűnek számított. A nők korábban csak úgy jöttek-mentek az életében, egyik a másik után, időnként pedig a másik után újra az egyik. Kriszta volt az első és mindezidáig az egyetlen, akivel éveket töltött együtt. M. adott magára, kifejezetten hiú alkat volt, mind az öltözködés, mind az ápoltság terén. Tisztában volt azzal is, hogy a külleme, ismertsége milyen hatással van a nőkre, de ezzel sosem élt vissza igazán. Tény, hogy rendkívül udvariasan és figyelmesen bánt a nőkkel, ráadásul pont olyan régimódi stílusban, amelynek egy nő sem tud ellenállni. Legalábbis kezdetben.
20 | O l d a l :
A lakásba felérve már villanyt kellett kapcsolni. Amilyen rendezett volt a megjelenése, annyira rendezetlen az otthona. Nem egyszerű lustaságról volt szó, hanem a „tüchtig” rend kifejezetten zavarta. Ha takarított is, amely jelenség jobbára csak a különböző vendégek érkezésével volt kapcsolatba hozható, a teljes rendrakást akkor is mellőzte. Élhetőbb a lakás, ha minden könnyen elérhető – akár a padlóról. Kriszta sem volt egy rendmániás, ráadásul ide amúgy is ritkán jöttek. Leginkább Krisztánál töltötték a közös időszakot, amely időszak is inkább csak a közös éjszakákban merült ki, és az is többnyire különböző lefekvési időpontokhoz kötve. Kriszta korán kelt, M. pedig korán, általában hajnalban feküdt. Foglalkozási ártalmak, ha zengenek. Amikor aztán különváltak útjaik, M. újra visszacsúszott korábbi önmagába. Rutinos depressziósként már nem vacakolt azzal, hogy segítség nélkül próbál meg úrrá lenni önmagán, hanem bejelentkezett Ceglédi doktornőhöz. Bár mindig is hajlama volt a búskomorságra, ez az állapot igazán csak a harmincadik életév betöltése után jelentkezett úgy, hogy már külső beavatkozást igényelt. Korábban talán az ifjúság és a hevült életcélok, valamint a gyorsan jött sikerek és népszerűség viszonylag hamar túllendítette a problémákon, néhány nap után újult erővel vetette bele magát a világ sodrásába. Aztán egyszer csak nem ment tovább. Elérkezett tehát az a pont, amikor eddig hordott jelmezt le kellett vetkőzni, és beismerni a külvilág számára azt, amit mindig is titkolt: a gyengeséget. Ceglédi doktornő jó szakember hírében állt, és ez természetesen a tiszteletdíjának mértékében is kifejeződött. A terápia és a gyógyszerek szerencsére előbb-utóbb hatottak, igaz, a korábbi egyensúly valószínűleg végleg odaveszett. Ahogy múltak az évek, sokkal inkább csak elteltek a napok a korábbi megéltséghez képest. Kriszta egyébként nem volt egy otthonülős típus. Állandóan jött-ment, rengeteg mindennel foglalkozott egyszerre. Talán pont amiatt, hogy ne derüljön ki: valójában semmiben sem igazán jó. Mindennel csak felszínesen foglalkozott, nagy lendülettel belekezdett dolgokba, ügyekbe, aztán az első akadály után többnyire átlovagolt valamely más területre. Rengeteg barát, rengeteg ismerős, rengeteg találkozó. Annak ellenére, hogy nagyon jó nőnek számított, nem sok nőiesség szorult belé. M. nem is ezt szerette meg benne, hanem sokkal inkább azt a hevületet, ősi megfontolatlanságot, szeleburdiságot, amely belőle mindig is hiányzott. Kriszta mellett nem lehetett unatkozni. Hacsak nem tartottál vele. Mert ha nem tartottál vele, ő akkor is ment. Az ellentétek kiegészítik egymást. Sajnos ez csak rövidtávon helytálló, M. életében mindenképp. A baj ezzel csak az volt, hogy mire kiderült, addigra már kialakult az a kötődés, amely miatt mégiscsak megpróbálkozik az ember a működtetéssel. És ettől nehéz az egész, minden oldalról nézve. Se veled, se nélküled. És időnként persze a „se velem” verzió - Ceglédi doktornő díványán. M. először a konyhába ment, és a délelőtt rendelt pizza megmaradt kettő szeletét betette a mikrosütőbe. A kiadósnak nem mondható vacsora után bekapcsolta a lap-topját. Nyolc új üzenetet kapott dél óta. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. M. a bejárati ajtóhoz ment és megkérdezte, ki az. - Nyisd már ki, bazdmeg, igyekeznünk kell! Tibi bácsi és ÁSZ lépett be az ajtón. Mindketten ebben a házban laktak, együtt bérelték a szomszédos lakást. Külön-külön is rendkívüli figurák, együtt azonban kivétel nélkül hatványozódik a belőlük áradó hülyeség. Tibi bácsi valójában nem volt annyival idősebb, hogy kiérdemelte volna ezt a megszólítást. Az igazság az, hogy már egészen fiatal kora óta 21 | O l d a l :
hordta ezt a becenevet. Akkor nőtt hozzá, amikor mindössze 19 évesen a szakállát és a hosszú hajat növesztett, majd mindkettőt őszre festettette. Egy kevésbé megtervezett biciklis manőver ezt az állapotát sántasággal egészítette ki – na, ekkoriban sosem kellett állnia a villamoson. A hosszú haj hamar a múlté lett, gyakorlatilag a főiskola végére teljesen megkopaszodott. Annyira nem is bánta, hiszen ez a fejbőrviselet jobban állt neki, mint a korábbi, kezelhetetlenül göndör fürtök. Jó pár éve informatikus mérnökként dolgozott egy jól menő cégnél. ÁSZ-szal már a gimnázium óta haverok voltak, különc alkatuk hamar igaz barátságot vont köréjük. Nagyjából ekkor lehetett utoljára sör nélkül látni ÁSZ-t, azóta egyik vagy mindkettő keze tartalmazott poharat, korsót vagy üveget. ÁSZ-ról a neve után azt gondolhatnánk, hogy igazi nagymenő az élet legtöbb területén, azonban ez nem így volt. Kevesen tudják, hogy a név voltaképpen egy kevésbé civilizált hajlamot takart: az „ánuszszaggató” megjelölés rövidítését. A további jellemvonásai sem voltak feltétlenül párhuzamba vonhatók az evolúció fejlődésével: előszeretettel vitatkozott, érvelését időnként a tettlegesség meggyőző erejével kombinálta. Könnyen tette, hiszen testalkata szinte predesztinálta erre. Lényegében egy 1.90 méter magas izomtömeg volt. Adottságai ellenére valahogy nem indult be a színészi pályája. Tibi bácsi és M. tudták, hogy ennek nem a színművészeti diploma hiánya az oka, hanem bizony a tehetségtelenség. Mivel néhány reklámfotózáson és kisebb, külvárosi művelődési házakban előadott alternatív darab kivételével nem igazán kapott felkérést, jobbára és időszakosan a vendéglátóiparban tevékenykedett. Pincérként vagy biztonsági emberként, esetenként ötvözve a kettőt. - Fürdik a csaj! Lentről láttam, hogy ég a fürdőszobájában a lámpa! – lépett be zilálva Tibi bácsi. ÁSZ egyetértően bólogatott. – Itt a videokamera, menjünk! Régóta tervezték, hogy az egy emelettel lentebb lakó csajt megkuksolják fürdés közben. Rajongtak érte mindhárman. M. persze csak titokban. M. erkélye éppen a hivatkozott fürdőszoba felett volt. Ebből kiindulva úgy gondolták, hogy egy videokamera lelógatásával könnyűszerrel maradandó élményekre tehetnek szert. M. korábban nem gondolta komolyan, hogy ezt komolyan gondolják, de az aktuális fejlemények erre rácáfoltak. Percekkel később már egy zsineg segítségével eresztették lefelé a kamerát az erkélyen. Mivel ÁSZ-nak rendkívül sokat jelentett az akció sikere, nem adta ki kezéből sem a madzagot, sem az irányítást. Tibi bácsi addig rágyújtott. M. nem bírta magában tartani azt a kérdést, hogy ÁSZ-nak miért van mindkettő lábára egy-egy TESCO szatyor gumizva. A viseletet ÁSZ nagyfokú, már-már ütőképes lábszagával indokolta Tibi bácsi: - Olyan büdös, hogy a körülötte lévő levegőre rá lehet támaszkodni. Már ő maga sem bírta. - Sajnos kivételesen igaza van. – állt a korlátnál ÁSZ, egyik kezében a zsineg végével, másikban egy dobozos sörrel. - Különben, mi újság? – kérdezte Tibi bácsi a házigazdát. - Semmi különös. - Láttam a Krisztát. – kezdte mesélni Tibi bácsi. – Egy nyikhajjal kézen fogva… Sosem értettem, hogy mit eszel azon a csajon. - Szerintem meg kurva jó nő a Kriszta. – vágott közbe ÁSZ. – A nyikhajt majd megpakolom. - A nyikhajt hagyd. Megvan annak a sorsa. – szólt M. és elképzelte, ahogy Kriszta egy másik férfival jár kéz a kézben. A gondolattól enyhe belső remegés fogta el még 22 | O l d a l :
mindig. Hangos töprengésbe kezdett: - Vajon, amikor valakit elhagyunk és egy másikkal próbáljuk újra, akkor tényleg komolyan azt gondoljuk, hogy jobb lesz? Hogy az új értékesebb az előzőnél? Vagy… egész egyszerűen csak arról van szó, hogy a régi nem ment, kell egy új? Arra akarok kilyukadni, hogy… biztosan értéktelenebb-e az, ami a régiből megmaradt, mint az újhoz fűzött remények…? A régi van, az új pedig… gyakorlatilag még nincs… - Úgy látom, a Művész Úr még nincs túl a dolgon... - Tibi bácsi odasétált az erkélykorláthoz és lenézett a videokamera irányába: - Szerintem kicsit tartsd feljebb, mert így csak a fejét fogjuk látni. Annyira romantikusak pedig nem vagyunk... – mosolygott. - Egyébként azt mondják, hogy az új kapcsolatunkban mindig a volt párkapcsolatunkat keressük. Tudjátok, az a legrosszabb, hogy ebben tényleg lehet valami. ÁSZ például csak nagymellű nőkkel kezd már évtizedek óta. - Ez így, ebben a formában… igaz! – reagált ÁSZ. - Azon is gondolkodtam, hogy az ember valójában tanul-e a párkapcsolataiból. – Tibi bácsi. - Persze, hogy tanul, de… talán nem is ez a kérdés. – szólt bele M., és ő is a korláthoz ment, majd rákönyökölt. - Sokkal inkább az a kérdés, hogy amit tanul, tudja-e aztán alkalmazni. Rövidtávon csak-csak. Hosszútávon azonban… Én már rég megtanultam, de az is lehet, hogy mindig is tudtam, adott helyzetben mikor mit és hogyan kellene tenni, vagy mondani. Sőt, gyakran meg is tervezem, előre le is játszom a várható beszélgetést. A bökkenő ott van, hogy hiába teszek úgy, ahogy kellene, az… az nem én vagyok. - Ne légy ilyen patetikus. Alkat kérdése. Vannak férfiak, akiknek ez megy. Más kérdés, hogy ezek mennyire nevezhetők férfinak. Az ilyeneket csalják meg előbb-utóbb. – Tibi bácsi. - Ezek szandálok. – ÁSZ. - Mamuszok! – Tibi bácsi. - De az is lehet, hogy csak mi vagyunk balfaszok… – nézett fel a Holdra M., és rövid csönd következett a beszélgetésben. - Ez nem kérdés. Itt könyökölünk az erkélyen és egy madzagra kötött kamerával próbálunk orvul lefilmezni egy csajt, miközben fürdik. Egészen biztosan balfaszok vagyunk. – vélekedett Tibi bácsi, mire mindhárman kacarászni kezdtek. - A nagybátyám mondta mindig, hogy mindannyian hetyke csizmaként kezdjük, de papucsként végezzük… - vetette közbe ÁSZ, majd folytatta: - …úgyhogy örüljünk annak, hogy itt vagyunk és még nem mamuszosodtunk el. Holnap este házibuli a Janónál, majd ott bevetjük a cuccot. - Nem tudom, nekem nincs igazán kedvem most egy házibulihoz. – szólt M. - Nincs kifogás! – replikázott ÁSZ – Tudod mi a mottó?! - Persze… - mosolygott M. - A szeméremdombokat meg kell mászni! – idézte a hivatkozott mottót Tibi bácsi. – Továbbá: nincsen szerelem tövig nélkül! Mindhárman nevetésben törtek ki. - Bazdmeg… - komorodott el ÁSZ. - Mi az? – kérdezte M. 23 | O l d a l :
-
Elromlott a söröm… - lötyögtette meg ÁSZ a kezében lévő üres dobozt. – Te, van itthon söröd?
Nem sokkal később kialudt a fény az alsó fürdőszoba ablakában. ÁSZ boldogan húzta vissza fel a kamerát. Bevonultak a nappaliba és csatlakoztatták a kamerát a TV-hez. Ekkor váratlan meglepetés érte őket. A képernyőn egy idősebb, molett hölgy meztelen felsőtestével néztek farkasszemet, feltételezhetően a vágyott nő édesanyjáéval. M. és Tibi bácsi visítva elszörnyülködtek, ÁSZ azonban végignézte a videót, mondván: gigászi mellei vannak az öreglánynak! Néhány sörrel később hazafelé indultak, M. agresszív ösztönző hatására. ÁSZ az elfogyasztott sörnek öblös hangot is adott a lépcsőházban. Tibi bácsi ekkor nyíltan abba a feltételezésbe bocsátkozott, hogy cimborája gyerekszobája legfeljebb krétával lehetett leválasztva az istállóban. … M. másnap későn kelt, így a reggelit kihagyva rohangált délelőtt a városban. Hazafelé bevásárolt, de szokás szerint Anyát is felhívta, hogy neki mi kell a boltból. A sarkon összefutott Tibi bácsival, akinek az orrán egy vékony vágásnyom volt, a bal szeme alatt pedig kékeszöld folt éktelenedett. Kiderült, hogy tegnap este még ÁSZ-szal lementek a sarki kocsmába, majd onnan fel a Sanyihoz, pókerpartiba. És megint balhéztatok? – érdeklődött M., ujjával a monokli felé mutatva. Tibi bácsiból nehezen lehetett kihúzni, mi történt valójában. A házigazda pálinkáját okolta a történtekért. Verekedés nem volt, csupán annyi történt, hogy annyi folyékony körte csúszott le a torkán, hogy éjfél körül véletlenül félrekönyökölt az asztalnak, és ennek következtében úgy beverte az orrát az asztallapba, hogy azonnal elkezdett ömleni belőle a vér. Mivel Sanyi hűtője rendszerint híján van az élelmiszereknek (Sanyi szerint így több sör fér be), Tibi bácsi a fájdalom csillapítására egy, a mélyhűtőben talált, ismeretlen eredetű és korú, lefagyasztott sárgarépát nyomott az orrnyergéhez. Ekkora barmokat! – nevetett M. Megbeszélték még, hogy este mikor indulnak a házibuliba, majd M. elindult fel Anyához ebédelni. Amikor belépett, már finom illatok gőzölögtek ki a konyhából. M. persze tudta, hogy ez még nem jelent semmit. Leült az étkezőbe, szusszant egyet. Ahogy korgó gyomorral az ebédre várt, szeme megakadt az étkezőasztal melletti falon egy festményen. Nem volt nagy festmény, egy vázában lévő virágcsokrot ábrázolt, Anya bátyja festette sok-sok évvel ezelőtt. Szegény Ernő bácsi, már majdnem 10 éve, hogy meghalt. Többnyire abból élt, amit nyáron összerajzolt a Balaton-parton. Érdekes… ha valaki megkérdezte volna, hogy mi van ott a falon, lehet, hogy nem tudtam volna megmondani – merengett M. Pedig hosszú évek óta ott van. Mennyit reggelizem, ebédeltem, vacsoráztam már előtte, és… lehet, hogy meg sem tudtam volna mondani, hogy ott van… hát hiába, a megszokott momentumok sorsa a mindennapokban… vajon hány ilyen kép van az életemben?... nem figyelek rá…. a bizonytalan mindig harsányabb, mint a biztos…. a lárma is elnyomja a csendet…. de költői vagyok ma… Kész az ebéd! – tárult fel hirtelen a konyha ajtaja és Anya egy tálban hozta be a levest, majd letette az asztalra. M. rámosolyodott. Mostanában nem történt ilyen. 24 | O l d a l :
Mi van? – kérdezte Anya. Semmi. – mosolygott M., és beleszagolt a levesgőzbe. … Mire a házibuliba értek, a lakás már dugig volt becsípett emberekkel. A nyáreste tűzmagja összpontosult a helyiségekben. A betoppanó fiúk igyekezték mielőbb ledolgozni a hátrányt és felvenni a ritmust, ezért az alkoholfogyasztásra - kezdetben és aztán később is - nagyobb hangsúlyt fektettek. Szokás szerint ÁSZ-nak ment ez a leginkább, alig fél óra múlva már egy diszkréten ittas szőkével smárolt az előszoba folyosóján. A hölgy szembetűnő fogyatékossága a kancsalsága volt, amelynek fokát Tibi bácsi halkan minősítette is: ha sírva fakad, a hátán folyik a könnye. Mivel azonban a hölgy számottevő méretű keblekkel nyomódott hozzá ÁSZ hasfalához, eme hibája nem is került továbbgondolásra. M. és Tibi bácsi többnyire rém unalmas beszélgetésekbe bonyolódott, szintén nőszerzés céljából. Bár M. mindig kapósabb volt a hölgyek körében, neki ez – már csak alkatánál fogva is – nehezebben ment. A másik oka ennek az volt, hogy amikor mint ismert ember, megjelent egy társaságban, a szabad és foglalt nők nagy része köré gyűlt és egyszerre többen, folyamatosan mellette voltak. Ennek következtében gyakran nem volt alkalma elkülönült, közelebbi viszonyt kialakítani egyikkel sem. Amikor viccesen erre panaszkodott a barátok előtt, ÁSZ a probléma áthidalását a közelebbi viszony több egyedre való párhuzamosan kiterjesztésében látta meg. Ezen a házibulin kivételesen másképpen alakultak a dolgok. M. hamar összeakadt egy szemrevaló, barna szépséggel. Hosszú, sötét haja kibontva ráhullott a kombinészerű, fekete felső-topjára, amely a benne rejlő idomok kisebbik részét fedte csupán. Izgalmas, vastag ajkai igazán különlegesek voltak, olyan nőiesen, megkomponáltan nyíltak, hogy M. szemei leginkább erre szegeződtek. A nő olyan volt, mintha egy dél-amerikai filmsorozatból lépett elő: barna bőr, nagy barna szemek, hosszú sötét szempillák. Még a mozgása is olyan volt, hirtelen és helyenként túldramatizált. M. gondolatban „Latin-sellőnek” nevezte el. A Sellőnek természetesen legalább annyira imponált M. ismertsége, mint vonzó, férfias megjelenése. Már jó ideje csak kettesben beszéltek a fürdőszoba ajtaja előtt, senki nem zavarta meg őket. Nagy meglepetésre kiderült, hogy a Sellő valóban rendelkezik dél-amerikai gyökerekkel, az anyai nagybátyja ráadásul több ilyen filmsorozat rendezője. Az édesanyja feleségül ment egy magyar származású üzletemberhez, akivel pár évvel később – a Sellő megszületése után – Magyarországra költözött. Az édesapa hamar rájött, hogy neki inkább a mediterrán égöv és életvezetési stílus fekszik, ezért rövidesen itt is hagyta őket, visszament Brazíliába. Már Magyarországra is valószínűleg csak azért akart költözni, hátha családja nem tart vele. Tévedett. A történet érdekessége, hogy az itt hagyott édesanyát rövidesen egy hazánkban élő brazil fiú vette feleségül. Azóta is itt élnek mindketten Budapesten és eszük ágában sincs visszamenni. Csak télen, időnként. Ahogy ott beszélgettek, ÁSZ és kancsal választottja bukkant elő. ÁSZ húzta maga után a vigyorgó zsákmányát, rákacsintott M.-re, majd bementek a fürdőszobába, a kulcs pedig belülről elfordult a zárban. M. és Latin-sellő egymásra néztek: Úristen, irány a konyha! Azt 25 | O l d a l :
már nem is látták, hogy a lámpafény hirtelen kialszik a fürdőszobában. Annak ellenére, hogy a lámpakapcsoló kívül van. ÁSZ ugyanis odabent kitekerte, nehogy az üvegajtón vagy ablakon keresztül bármi látszódjon abból a felhevült tevékenységből, amelynek odabent éppen nekiláttak. M. és a dél amerikai választottja a konyhában ültek le az asztalhoz. Többen is ültek ott, illetve tulajdonképpen az egész konyha tele volt emberekkel, de valahogy mindenki megtalálta a maga párját, így a brazil-magyar dialóg is elkülönülve tudott tovább zajlani. Időnként ismeretlen alakok rá-rá köszöntek vagy mosolyogtak M.-re, de huzamosabban senki nem zavarta meg őket. Kisvártatva ÁSZ-ék is előkerültek, kötszert kerestek, ÁSZ ugyanis a sötétben véletlenül belekönyökölt a kitekert villanykörtébe. Ahogy telt-múlt az idő, a Sellő egyre közelebb húzódott M-hez, gyakran hozzáért a combjával, végigsimította a kezét, félre nem érthető jelzéseket adott. - Neked amúgy sosem volt beceneved? – kérdezte a Sellő. - Nem igazán. Azaz… - mosolyodott el M. – most hirtelen az jut eszembe, amikor a korábbi barátnőm és annak egyik ex-sze egymás között „nyakkendő”-ként emlegettek… - És ezt honnan tudod? Vagy előtted is így hívtak?! - Nem, dehogy. Teljesen véletlenül, még csak nem is kutakodva, az egyik chat-elésükbe botlottam, amikor bekapcsoltam a számítógépet: a chat-elésük közben neveztek így engem. - De… ez nem túl hízelgő becenév, nem? - Valóban. Bár… ha kicsit kritikus vagyok magammal szemben, valamilyen szempontból találó. Akárcsak a volt kedvesem chat-elgető exének beceneve… - Mert az mi volt? – kíváncsiskodott a lány. - A bece-keresztségben a Mini Pulitzer névre hallgatott… – vigyorgott M. - Miért? - Mert eme kedvesem szerint meglehetősen kicsi felszereltséggel rendelkezik, és ezt Pulitzer díjjal próbálja kompenzálni… - ezen mindketten kuncogtak kicsit, majd a lány sokatmondó mosolyogással megkérdezte: - És… neked… van Pulitzer díjad…? - Nekem nincs… – mosolygott vissza sokatmondóan M. Nemsokára Tibi bácsi igencsak feszült arckifejezéssel zuhant melléjük az asztalhoz, elővett egy szál cigarettát, letörte a felét, majd rágyújtott: - Csináljatok úgy, mintha már rég itt ülnék! – súgta oda M.-éknek. M. és a Sellő felhúzott szemöldökkel néztek rá, nem értették a dolgot. Pár pillanat múlva bebillent egy tagbaszakadt férfi, két kézzel megtámaszkodva mindkettő ajtófában. Imbolygott. Kopasz fejének hátulsó végződése és a tarkójának kezdete elválaszthatatlanul összemosódott. Tipikusan az ilyen alkat esetében kell mindössze fotót csatolni bizonyos szórakoztatóipari állások betöltéséhez. Magas homloka erősen csillogott az izzadtságtól. (Legalábbis eleinte úgy tűnt, hogy attól.) Iszonyatosan gyűrött, mégis indulatos arckifejezéssel, tagolva üvöltötte: - KI VOLT AZ?!
26 | O l d a l :
Egy pillanat alatt megdermedt minden a konyhában. Az ott lévők mind ránéztek, de válasz sehonnan sem érkezett. Senki nem mozdult. M. ekkor vette észre, hogy a férfi fekete farmeringje nem csak nagy foltokban átázott, de habos volt helyenként. - KI VOLT AAZ?! – ordította újra. M. és Sellő sejtette, hogy Tibi bácsinak lehet köze az ügyhöz. Csak később tudták meg, hogy valójában mi történt. Tibi bácsi előzőleg túl sok sört ivott, amelyet az egyébként is szapora kiválasztása mind inkább feszítő érzésbe fordított át. A lakás egyetlen WC-je folyamatosan foglalt volt, az előtte álldogáló csajok miatt Tibi bácsi egyre reménytelenebbnek érezte helyzetét. Más megoldás kell – gondolta és hamar meg is találta. A fürdőszobában amúgy is sötét van, mert valaki állítólag kitekerte az égőt, kitapogatom a mosdót, aztán belebrunyálok. Nem veszi észre senki. Így is tett, becsukta maga után a fürdőszobaajtót, elkezdett tapogatni a sötétben. A fürdőkádat találta meg előbb és mivel a tervezett művelethez legalább annyira passzolt, mint a mosdó, az ürítést megkezdte a kádba. Vastag sugárban indult meg a felesleges folyadék eltávolítása, amely folyamatot a megkönnyebbülő szervezet gazdája egy elnyújtott „ooh, igeen” kifejezéssel méltatott is. Pont ekkor azonban mintha valami megmozdult volna a kádban, majd egy szótagoló, borgőzös hang is kiszólalt onnan: Mi - a - kuuurva - picsa - eez?! Tibi bácsi hamar felmérte a helyzetet: a fürdőkádban egy erősen ittas alak hever és ő bizony éppen levizeli őt. A hangjából ítélve ráadásul valami nagy állat lehet. Amilyen gyorsan csak lehet, félbehagyta a pisilést és kirohant a fürdőszobából, egyenesen a konyhába. Leült M.-ékhez és rágyújtott a félbetört cigire. A levizelt kidobó állt a konyhaajtóban és keresztbeállt szemekkel próbálta keresni az elkövetőt. Mindenből kettőt látott, és azokat is homályosan. - Va-la-ki… va-la-ki le-hú-gyozott a kád-ban! – dörmögte – MEG-Ö-LÖM, BAZD-MEG! Tibi bácsi elnyomta a cigit, felállt és hidegvérrel odament hozzá: - Mindenkivel előfordul ilyesmi, haver! Velem is előfordult már, nem is egyszer. Sokat ittál, lepisilted megad, van ilyen, nem te vagy a hibás. Itt férfiember nem tud elmenni WC-re, mert egyfolytában a spinkók ülnek rajta. Gyere, ülj le ide.. – és aztán szépen elbeszélgetett nagydarab áldozatával, aki a kezdeti tiltakozás után már tényleg azt gondolta, hogy saját magát vizelte le. Ve-lem i-lyen még nem tör-tént… – mentegetőzött, és úgy vélte, egy igazi, megértő barátot talált Tibi bácsi személyében. Megpróbálta később férfi-módra meg is ölelni, de Tibi bácsi udvariasan elhárította a mozdulatot. M. és dél-amerikai sellője rövidesen kényelmesebb pozíciót csíptek meg. A nappali pamlagján sikerült kevés helyet találniuk, közvetlenül a TV-vel szemben. A TV be volt kapcsolva, de le volt halkítva teljesen. Az ismerkedés azon ismerős fázisában voltak, amikor már minden megtörténhet, csak idő kérdése. Ezt mindketten tudták. Azt is, hogy ezt mindketten tudják. Az igazat megvallva M. unta is már a verbális előjátékot. Ugyanakkor mindenki előtt nem akart radikálisabb lépéseket sem tenni. Rutinszerűen várt tehát, mint ahogy annyiszor már életében. Unalmában egyszer-egyszer a TV-re tekintett, főleg miután egy filmtörténettel foglalkozó műsor vette kezdetét. A házibuli közben szép lassan kezdett elfajulni. Szinte mindenki tök részeg volt már, egyre gyakoribbá vált a berendezés elsősorban poharak, korsók – darabokra hullása, és a vadul csókolózó párok látványa. A 27 | O l d a l :
hőség is egyre elviselhetetlenebbé vált, mindenkiről folyt a víz. M. éppen kezdeményezte volna, hogy járjanak egyet odakint, amikor tekintete megakadt a TV képernyőjén. E. egy zongorára támaszkodva énekelt rajta. Múlt századelős, női ruhában, egy cigarettaszipkával a kezében. M. másra se bírt figyelni. Egyszerre eltávolodott tőle az egész buli, a romokban heverő lakás, és a dél-amerikai földrész kínálkozó szépségei. …
28 | O l d a l :
III. FEJEZET Ez a Jásdi egy seggfej! Ilyen egy egoista, beképzelt alakot! A Berta meg hagyja. Na, jó, nekem ebből elegem van. Napok óta ezt az egyetlen jelenetet próbáljuk, a Jásdi akkora grimaszokat vág, hogy már beleütközik a lámpákba, a szövegről meg fogalma sincs. Kíváncsi lennék, mennyibe van a színháznak ez a vendégszereplés. Tudom, tudom, a közönséget be kell csalni – ha ettől nem leszünk közönségesek, akkor semmitől. Mindig ilyen szarokat kell játszani, nem hiszem el. Ráadásul a nyár közepén próbálni, utálom az egészet. Mert a Művész Úr persze csak most tudja vállalni, tele a naptára. Nem is értem, minek a Művész Úrnak próbálni, hiszen minden szerepében ugyanazt játssza. Már gyerekkoromból is emlékszem, akárhányszor láttam a tévében, mindig ugyanezt a karaktert nyomta. Pár évtizede rátalált, és azóta folyamatosan ezt nyomja. Ripacs!!! És egy egész ország rajong érte. Értem mikor fog az egész ország rajongani? Nem érdemes semmit se jól csinálni, de komolyan. Itt valami másra van szükség. Gátlástalanságra elsősorban… - Szüüünet! E. szerint ez volt ma Bertának, a darab rendezőjének az első értelmes instrukciója. Sokkal többet nem is vártak tőle a jelenlevők, ugyanis látványosan rossz időszakát éli – mind emberileg, mind művészileg. Tekintetében a nyugtatók és az alkohol hideg üvegfala fénylett. Nekem is ezt kellene tennem. – gondolta E. - Akkor kevésbé zavarna, hogy folyton kilóg a mellem ebből a jelmezből. Zsófi néninek szólni kell, hogy ezzel csináljon valamit. Vagy... ha már közönségesnek kell lenni… előbb-utóbb a tévébe is bekerülnék… - Művésznő drága, levele van, betettem az öltözőbe. – szólt oda Pisti bácsi, a portás. - Levelem? Kitől? – kérdezte E., Pisti bácsi azonban szótlanul ballagott tovább. Nagyothalló volt az öreg, többnyire már csak szájról-olvasással tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Ez volt a legolcsóbb hallókészülék a műszaki osztályon, amelynek használati utasításán, ha lett volna, Pisti bácsi esetében minden bizonnyal a következő állt volna: a nagyobb dekoltázsok kontakthibát okozhatnak. E-nek ide még talán senki nem küldött levelet. Máris megtetszett valakinek a mellem? Lehet, hogy maga Pisti bácsi foglalta össze írásban az elmúlt tíz év udvarlását? Akkor hosszú lesz az a levél, bár az öreg mindenkinek csapja a szelet. Lehet, hogy a sorozattól írták meg azt, amit már amúgy is tudok. Pedig az tényleg jó volt. Na, mindegy. Iszonyú meleg van itt… ha ez a nyár ilyen lesz, és ha hasonló lendülettel folynak tovább a próbák... Az öltözőben valóban egy lezárt, fehér boríték várta. Megfordította, de a feladóra sehol nem talált utalást. Még bélyeg se volt rajta, csak a címzett neve. Ezt nem is a postán adták fel, ezt valaki behozta ide – villant át tudatán a felismerés. Körbenézett, de tekintete sehol nem ütközött késsel vagy ollóval. A feltépés vadul sikerült. A boríték összes tartalma, egy levél, a földre hullt. Felemelve semmi más nem volt rajta, csak nyomtatott betűkkel egy vers. Ahogy lassan olvasni kezdte, a szája enyhe mozgása kísérte a sorokat: „Fékezhetetlen gondolatok Ladikján sodródom hozzád újra. Óriás tajtékok emelnek a magosba, Régmúlt hitek Azúrkék fellegébe csobbanok. 29 | O l d a l :
Viharok után Indulok a fény felé, Részegen, mint akit újra Átjár az életben-maradás édes mámora. Gátlásokkal tele, SZínes naphídon függök, Innen a hasztalan is szép. Gubbasztó repülés Egy ismeretlen bolygó felé, Távolodom és közeledem.” A vers alatt zárójelben: „(Az elrejtett kincs megtalálásához segítség: Kosztolányi Dezső Nyár, nyár, nyár c. verse.)” Elrejtett kincs? Újra végigolvasta a verset. Ez valami szerelmes vers? Valószínűleg. Kitől? Ezt biztos nem Pisti bácsi írta. Elrejtett kincs?! Melyik ez a Kosztolányi vers? Megkeresem az öreget, hogy mit tud erről az egészről. - Pisti bácsi! - Mondja gyönyörűségem! - Ki hozta ezt a levelet? - Azt nem mondhatom el. – komorodott el az öreg arca. - Miért nem? - Mert megígértem. - Mert megígérte?! Kinek? – értetlenkedett E. - Hát, ha elmondanám, akkor ugye szószegést követnék el. Ahhoz pedig még túl józan vagyok. - Pisti bácsi… - Ne nézzen rám így, nem mondhatom el, na. E. jól tudta, mire megy ki a játék. Jó néhány éve ismerte már az öreget. - Holnap hozok be a múltkori pálinkából, még van otthon egy üveg. - Ez biztos? – nézett szigorúra húzott szemekkel a portás. - Igen. – türelmetlenkedett Sz. - Hát, csak a fiú volt a szemközti étteremből, azt mondta, hogy ezúttal nem pizzát hozott, hanem ezt a levelet. Hogy ki kérte rá, azt nem mondta. - És neki ígérte meg, hogy nem mondja el, ki hozta be a levelet? - .. öö… nem feltétlenül… - De hát akkor kinek ígérte meg?! - … hát, öö... - Pisti bácsi… ebből nem lesz pálinka... – az öreg tekintete elszomorodott -.. Hacsak.. - Hacsak…? - A próba végére szerezzen nekem egy Kosztolányi összest, legalább kölcsönbe. Néhány órával később Berta, a tudatosabb időket is megélt rendező gyakorlatilag elaludt a nézőtéren, a próba pedig – a rendező horkantólagos beleegyezésével – véget ért. A nagytermet átjárta a fáradt, kreatívitásmentes izzadságszag. E., aki a próba nagy részén a Kosztolányi vers után kérdezősködött eredménytelenül, szinte futott a portára. Hátha valami 30 | O l d a l :
csoda folytán szerzett egy kötetet. Mint kiderült, nem kellett hozzá csoda, a szomszéd utcában lévő antikváriumban ugyanis szinte egy korabeli kiadást kölcsönöztek neki. E. felcsapta a kötetet, és a betűrendes útmutató alapján hamar megtalálta a hivatkozott verset. Egy ajánlással indult a lap jobb sarkában: „Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek, De kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az Instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves Poémát, minden irányban.” E. a verset is elolvasta, de elsőre nem is fogta fel igazán, hogy mit olvas. Újra elolvasta. Szép vers, de… E. felnevetett. - Na mi az, gyönyörűségem? – kérdezte a portás, aki egészen eddig E. jelmezből kikandikáló kebleit bámulta. - Köszönöm, Pisti bácsi! – adta vissza a kötetet és igazította meg a jelmezét E. – Holnap hozom a pálinkát! Miközben a portásfülke pillanatok alatt láthatatlan boldogsággal telt meg, a színésznő suhant vissza az öltözőbe. Elő a levéllel… és a titokzatos verssel … úristen, de meleg van itt… a fiókba tettem… lássuk csak… itt van… E. a Kosztolányi-kóddal rögtön megfejtette a küldeményt:
________________ (A rejtvény megfejtése szükséges a továbbolvasáshoz - a megfejtést az olvasóra bízzuk.)
De hát az itt van a színházzal szemben! … most mit kezdjek én ezzel? Az „elrejtett kincs megtalálásához”… Hm. Lehet, hogy van ott valami a számomra? Egy kincs? Vagy… virág?! Hát persze, egy virág! Most menjek be és kérjem a kincset? És ha nincs ott semmi és hülyének néznek?! Nem sokkal később, kilépve a művészbejáró ajtaján, egyenesen a virágbolthoz ment. A kifüggesztésen: ZÁRVA. Egy órával ezelőtt bezárt az üzlet. Holnap reggel nyit. Türelmetlen izgatottság harapdosta E. idegrendszerét. A kirakatot fürkészve topogott még egy ideig, aztán elindult Bogárkáért a Mamihoz. … Éjféltájt Bogárka mellett ébredt a gyerekágyon. Kifelé menet a sötétben véletlenül belerúgott egy kockaépítménybe, amely éles robajjal zúdult össze. Bogárka, mint a női egyenjogúság valószínűleg legifjabb képviselője, nemigen játszott lányos játékokkal. Nem babázott. Ő építkezett. A szőnyeget napközben ellepték a 31 | O l d a l :
markolók és a daruk, újabb és újabb LEGO-falakat emelve. Édesanyja már-már aggódott emiatt. A kislány édesapja csak néhány havonta jelent meg vagy telefonált, kellett hát egy férfi a házhoz. Bogárka magára vállalta ezt a szerepet. Az óvodában is többnyire a fiúkkal találta meg az hangot, sőt, tavaly karácsonyra egy „fiú testvért” diktált be a Mikulásnak írt kívánság-levélbe. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy ebből megint nem lesz semmi, januárban újabb levelet szeretett volna feladni az őszszakállú hitegetőnek, alapjaiban azonban már más hangnemben. Bogárkának érdekes meglátásai voltak. Időnként gyerekszemmel és megfogalmazással tapintott a dolgok lényegére. Múlt hétvégén például E. a konyhában mosogatott, mellette a gáztűzhelyen főtt az ebéd, Bogárka pedig – a hétvégi szokásához híven - aznap is korán kelt, és hajnali 6 órakor már különböző játékelemek hanghatásai szűrődtek ki a szobájából. E. ennek a legritkább esetben sem tudott örülni. Rossz alvó volt, minden neszre felébredt, legtöbbször csak hajnaltájt tudott igazán elaludni. Kislánya ezen a múlt hétvégi napon már fél 7-kor reggelit készített magának, jóval nagyobb hanghatást képezve az előzményeknél. Legalább annyival nagyobbat, hogy az immáron teljesen a takaróba csavarodott édesanyjának feltűnjön ez a tevékenysége is. A korai reggeli miatt korán is lett éhes Bogárka, 11 órától már az étkezőasztalnál ült, egy kanállal a kezében. - Anya? - Mindjárt, kislányom, légy egy kis türelemmel! Még nincs is dél! – szólt ingerülten E. - Nem azt akarom mondani, hanem azt, hogy a múltkor megfigyeltem a téren, hogy az ölelkező férfiaknak mindig szőke, hosszú hajú szerelmük van. Arra gondoltam, lehet, hogy neked is át kellene festetned a hajad és meg is kellene növesztened hosszúra, akkor jobban tetszenél a fiúknak. És a szádat is jobban kellene rúzsoznod, mert ezeknek a lányoknak nagyon piros a szájuk. - Szeretnéd, ha jobban tetszenék a fiúknak? – kérdezte mosolyogva E. - Igen, mert már egy kicsit öreg vagy, és aztán már hátha nem fogsz annyira tetszeni a férfiaknak. Lehet, hogy akkor már nem is fogsz többet ölelkezni… Visszakanyarodva történetünkhöz, a kockaépítmény összeborulását követően Bogárka továbbra is ütemesen szuszogott tovább. E. óvatosan becsukta a gyerekszoba ajtaját, és kiment a fürdőszobába. Vetkőzés közben eszébe jutott a levél, benne a rejtvény, és elmosolyodott. Feltett szándéka volt, hogy reggel valamivel előbb indulnak el otthonról és még a próba előtt betér a virágboltba. Sokszor és sokféle formában kapott már virágot, ismerőstől, ismeretlentől, de ez a mostani mód, valljuk be, különösen izgatta, imponált neki. Színésznő létére ugyanis ritkán kapott virágot. Még a premierek alkalmával is szerény mennyiségű (és minőségű) csokrok nyíltak az öltözőjében. Bezzeg Kata, a pálya- és öltözőtárs, néha még hétköznap is alig látott ki a virágokból. Kata persze lazábban kezelte az emberi kötődéseket – ennél diplomatikusabban ezt nem lehet megfogalmazni. E. a legkevesebb virágot éppen Jánostól, a volt férjétől kapta. János viszont virág nélkül is mindig le-úthengerelte őt. Verbálisan és kémiailag is. E.-nek több évre volt szüksége ahhoz, hogy az aszfaltállapotából újra önmaga legyen. János azóta (is) országszerte úthengerel, mind szakmailag, mind kémiailag. Kihasznál minden megrendelést. E. meztelenül állt a zuhanyzófülke előtt, háttal a tükörnek és a fenekét vizsgálgatta. Bár sosem volt elégedett a testével, idővel megtanulta elfogadni önmagát. Ahogy teltek az évek, 32 | O l d a l :
annál inkább. Színésznő esetében ez ritka adottság. Blaha Lujza volt állítólag, aki jó ideig nem akarta tudomásul venni a korát és főleg a súlyát. Ha egymás mellé tesszük a fotóit, látszik is: ugyanaz a beállás, ugyanaz a ruha, mindössze a forma más: egyre párnásabb. De neki az is jól állt. „A kilók csalogánya”. Talán nem azért neveztek el még életében teret a lakóhelyéről, mert annyira elhízott.. E. alakja viszont tökéletes volt. Mint minden nő, ő is időnként elbizonytalanodott és kereste az idő múlásának nyomait a testén. Talált is. Amikor viszont olyan, rég nem látott barátnőkkel, osztálytársakkal találkozott, akikkel egyidős, megnyugodott. Hozzájuk képest tényleg jó kondiban tartotta magát. Szerencsés alkat, tudta jól. Ráncok még alig, az alakja pedig még sohasem volt ilyen jó. Gimnáziumban kifejezetten ducinak érezte magát, ezért minden nap futott, fogyókúrázott, tornászott, de a felesleges kilók nem tűntek el. Bogárka születése után azonban hamarosan beállt a bomba-alak. E. nem igazán értette, miért éppen most, nem is nagyon tett azért, hogy ez így maradjon, a diéta és a kocogás már évekkel ezelőtt elmaradt. Úgy látszik, ha valamit kín keservesen, görcsösen akar az ember, az úgysem fog menni. Nem csak a nem akarásnak, de az akarásnak is nyögés a vége. Ugyanakkor, az idő felpörgött múlását nehezen engedte újra és újra tovább. Fogalma sem volt arról, hova tűnnek az évek, egyik a másik után. Hipp-hopp, Bogárka már 6 éves. Hogy történhetett? Ahogy hozzáért a fenekéhez, különös bizsergés járta át. Olyan régen értek hozzá a fenekéhez. Reggel persze ahhoz képest is később indultak el otthonról, mint általában szoktak. A késést sikerült útközben behozni, Bogárka ügyesen kipattant a Maminál, a forgalom pedig szokatlanul jól alakult. Még parkolóhelyet is sikerült egyből találni a színháznál. Pisti bácsi már a bejárat előtt álldogált. A francba! A pálinka meg otthon maradt! Na mindegy, csak túléli valahogy… – nyugtatta magát E.. Miután bezárta a kocsi ajtaját, észrevette, hogy Bogárka hátul lehúzva hagyta az ablakot. Újra kinyitotta az ajtót és felhúzta az ablakot, amelynek éktelen nyikorgásával párhuzamosan újra megszólalt az a belső hang, amely immáron sokadszor nyert megfogalmazást: venni kellene egy normális kocsit… A virágbolt ajtaja nyitva állt. - Jó napot kívánok! Nos, bevallom, kicsit bizonytalan vagyok… - E. elakadt a mondatban, az eladó kéjesnek mondható arckifejezését meglátva. Szokásával ellentétben előzetesen nem gondolta végig, hogy mit is fog mondani - … szóval, E. vagyok, és nem tudom, talán furcsán hangzik, de… elképzelhető, hogy van itt számomra valami? - Kezit csókolóm, Művésznő! Igen, igen, van itt valami az Ön számára! – biztatta a virágárus, azzal lehajolt, és a pult alól egy zárt, szépen becsomagolt dobozt vett elő, E. nem kis meglepetésére. – Ez lenne az. Viszont csak akkor adhatom oda Önnek, ha választ valami virágot vagy virágcsokrot, amelyet természetesen azonnal el is készítünk. E.-nek elakadt a szava. Csak virágra számított. Mi ez a doboz? – gondolta. Vajon mi lehet benne és főleg … kitől??. - Válasszak virágot? Hát jó... – körbenézett a tükörfalú boltban, szeme azonnal egy cserepes kaspón akadt meg. Egy ilyen pont jó is lenne az előszobába. – Meg is van, lehetne, hogy ezt választom? - Természetesen, Hölgyem. 33 | O l d a l :
E. nem sokkal később a cserepes virággal, másik hóna alatt a dobozzal, arcán pedig a napszakhoz képest szokatlan derűvel botorkált ki a Flóra Virágszigetből. Pisti bácsi meglepően megértő volt. Bár erről csak a későbbi állapota árulkodott, bebiztosította magát és egy másik pálinka-szállítmányt is betervezett aznapra. E. egyenest az öltözőbe ment, a dobozt az asztalra tette, majd betette az ajtót. Csend. Szép, precíz csomagolás. Óvatosan megemelte, kicsit megmozgatta, de sem a doboz súlya, sem a kiszűrődő zörej nem volt árulkodó. Egy kevés félelemérzet is vegyült az izgatottságba. Filmekben már látott ilyent: egy idegen csomag érkezik és abból mindenféle bonyodalom keletkezik. De ezt kifejezetten neki címezték. Virágot is kapott hozzá. Ez csak valami behálózási szándék lehet, kétség nem férhet hozzá. Bár meg kell hagyni, igazán izgalmas és rendhagyó formában. Hát, nincs más hátra, bontsuk fel – határozta el magát. .. Ez egy kis fahajó.. ez… ez a HELKA. Az oldalára van felfestve. Hát akkor ezt… M. küldte. Ezt csak Ő küldhette. Helka és Kelén. Ő a titokzatos hódoló! Nahát. - E. arcán fülig szaladt a mosoly, ahogy felelevenedett benne az a közelmúltbeli nap – immáron sokadszor. …Igen… az a balatoni nap… nagyon jó volt… Ahogy visszagondolt arra az estére, színes melegség öntötte el. Nagyjából úgy érezte akkor magát, mint gimnazista korában. Fiatalnak, felhőtlennek. Gondolatban végigpörgette az eseményeket: … a séta a parton, a csónakázás, a váratlan fürdőzés… …a recepción hogy néztek, ha-ha… szegény, másnap biztosan keresett minket, én meg azt se mondtam, hogy na, szevasz, te hülye, még üzenetet se hagytam… …igaz, utána lelkiismeret furdalásom is volt, rákerestem a honlapjára, belehallgattam a dalaiba… …akartam is neki küldeni egy mailt, meg is írtam, de aztán nem küldtem el… …és persze Bogárka is beteg lett közben… …ajaj, keresem a kifogásokat… …gyönyörű ez a hajó... …
34 | O l d a l :
IV. FEJEZET Amíg M. menedzsere kikísérte a cég képviselőit, M. az irodában tanulmányozta a szerződés-tervezetét. Nem tetszett neki. Viszont szép összeg került a megbízás díja pontba. Nem is olyan ügyetlen ez az iroda. Csak szállásról nem tudnak mindig megfelelően gondoskodni.. – jutott eszébe az eláztatott panzió esete. A szerződést a menedzseri íróasztalra dobta. Felállt, az ablakhoz ment. A keskeny utcán végig álltak az autók, elől egy piros SUZUKI bajlódott a parkolással. Túloldalt egy virágboltot pillantott meg, eszébe jutott a múlt heti akciója, a dobozba rejtett hajó és a virágbolt. Az elmúlt napokban talán ezredszer. Az üzletvezetővel úgy beszélte meg, hogy majd utólag egyenlíti ki a számlát, elvégre nem lehet tudni, hogy E. milyen virágot választ. Az üzletvezető azonban nem hívta. Elhatározta, hogy holnap rátelefonál, mi a helyzet. Elvégre lassan eltelt egy hét. Vajon az egész akciónak lesz-e bármi eredménye? – töprengett. Minden kiderül, előbb vagy utóbb. Úgy érezte, hogy az „utóbb” verziót nem bírja kivárni. A lényeg, hogy történjen már valami. A túloldali virágbolt előtti kukában egy hajléktalan kotorászott. Hiába hajolt bele a nagy fémkonténerbe, amennyire csak bírt, nem talált semmi használhatót. Eredménytelenül körbenézett. Megpillantotta a virágboltot. Állt előtte, az üzlet bejáratához kirakott illetve a kirakatban lévő virágokat bámulta hosszan. Közelebb ment a kirakathoz, a kezét finoman rátapasztotta az üvegre. Nem volt sok ideje töltekezni a látvánnyal, mert az eladó rögtön indulatosan arrébb tessékelte. Visszament a kukához, felvette a szatyrait, majd tovább bandukolt. M. végül aláírta a szerződést. Kilépve az épületből megcsapta a július-végi hőség. Egy közeli kávéházba sétált, közben a sarkon vett egy irodalmi szaklapot. Az újságosbódénál egy kövér kislánynak autogramot is adott. A lány helyett leginkább az édesanyja kommunikált. Szájjal és testbeszéddel. A kávéházba érve még egy aláírást is kiosztott a bejáratnál, majd a pultról levett egy programajánló kiadványt, és teraszra ült ki. Nemsokára hozták is a jegeskávét. Egy pillanatig gondolkodott, hogy melyik sajtót olvassa előbb. A programajánló mellett döntött. A jövő heti saját fellépését kereste benne, de nem találta. Bosszankodott. Az irodalmi szaklapot is fellapozta. Talált benne egy cikket és egy apró fotót Tóth Árpádról. Az Esti sugárkoszorú című versből idéztek helyenként: „Előttünk már hamvassá vált az út / És árnyak teste zuhant át a parkon”. M. a fekete-fehér fotót nézegette egy darabig, amelyen a szemüveges költő kalapot és egy hibátlanul megkötött nyakkendőt viselt. A vers utolsó soraival zárult az írás: „Igézve álltam sokáig, soká, csöndesen, / És percek mentek, ezredévek jöttek – / Egyszerre csak megfogtad a kezem, / S alélt pilláim lassan felvetődtek, / És éreztem: szívembe visszatér / És zuhogó, mély zenével ered meg, / Mint zsibbadt erek utjain a vér, / A földi érzés: mennyire szeretlek!” Ebben a pillanatban csörrent egyet a telefonja, jelezve, hogy üzenetet kapott. M. arra gondolt, hogy a modern, információs társadalom egyből féltékeny lett a ráérős, múlt századelős romantikára. Nehogy elmerüljön benne, egyből közbeszólt. Ezúttal e-mail formájában. Ahogy megjelent a kijelzőn a feladó neve, M. szíve nyugtalan dobolásba kezdett. E. KÜLDTE! 35 | O l d a l :
Furcsa, meleg érzés futotta át egy pillanat alatt. Ideges kíváncsisággal bökött rá az üzenetre. Az e-mail mindössze az alábbi sorokat tartalmazta: „Királyi árnyékban közeledni, ha van mersz, szombat délben, a Halászbástyán magadra ismersz.” Azt hiszem, ma lírai napot tartunk. – összegezte M. az elmúlt negyed óra történéseit. Felnézett, és rámosolygott a szomszéd asztalnál ülő nénire, de az nem mosolygott vissza. … Szombaton korán ébredt, aznapra nem tervezett semmilyen más programot. Hosszasan fürdött, borotválkozott, majd felöltözött és jó időben elindult a versben megadott koordináták szerint. Este már kiválasztotta magának a megfelelő ruhát: farmert, egy szűk, fehér pólót és egy világosszürke zakót. A sarki virágboltban már várta az előzetesen megrendelt virágcsokor. 11.40-kor már a Halászbástyán sétálgatott. Az elmúlt napokban sokszor elolvasta E. üzenetét, még azután is, miután már kívülről tudta. Kezdetben nem volt világos számára, hogy mit is jelenthet a „királyi árnyékban”, aztán megfejtette. A Halászbástyán lévő Szent István lovas szoborról lehet szó. A biztonság kedvéért „minden irányban” elolvasta a verset, de úgy semmi értelmeset nem adott ki. Az államalapító mögött egyelőre csak egy utcazenész gitározott, hangszerének kinyitott tokjában fogadva a felajánlásokat. Többnyire csak világsikereket énekelt angolul, így a forintok közé külföldi pénzdarabok is vegyültek. Jó idő volt. M. hamar felhagyott a sétálgatással, árnyékba húzódott, és szótlanul bámult a Dunára és a városra. A lába folyamatosan topogott, különös zaklatottság motoszkált benne. Delet harangoztak. M. már a királyi árnyékban ácsorgott, a gitáros mellett. Szeme pásztázta a környéket. E.-t sehol nem látta. Átfutott az agyán, a néphiedelem szerint arról lehet megismerni a boszorkányokat, hogy a harangozást követően jelennek csak meg a templomban, ugyanis nem bírják elviselni a harangszót. Ha ez így van, – gondolta M. – E. is boszorkány lehet. A boszorkány a harangozás alatt tényleg nem jelent meg a környéken. És később sem. A harangszó abbamaradt és csend borult a térre. E. sehol. Ekkor megszólalt M. tulajdonképpeni egyetlen nagy slágere – a gitározó srác előadásában. M. meglepődve ránézett az utcazenészre, aki mosolyogva nézett vissza rá. Hoppá!!! „Királyi árnyékban magadra ismersz”! Lehet, hogy a srác a kapocs?? Annak ellenére, hogy a dal interpretációja hagyott némi kívánnivalót maga után, készséggel kivárta a végét. A nejlon húros gitár nem csak ütött-kopott volt, de tele volt firkálva mindenféle idézettel. Nem volt tökéletesen behangolva, és ez csak most tűnt fel M.36 | O l d a l :
nek. A dal nem volt hosszú, mégis, a percek óráknak tűntek a számára. A záróakkord kicsengését már nem is várta meg: - Hello! Megható melódia… - üdvözölte kissé koszos kollegáját. - Köszönöm! Részemről a megtiszteltetés. – nyújtott kezet a gitáros. M. várta, hogy esetleg további információk is előkerülnek E.-vel illetve a feladvánnyal kapcsolatban, azonban a srác nem szólt többet, csak bazsalyogva nézett rá. Éppen ez a tekintet bátorította fel főhősünket arra, hogy – még ha hülyének is nézik - ne legyen rest megkérdezni: - Más meglepetésed nincs számomra… véletlenül? - Akad! Tessék... – azzal átnyújtotta az eddig is a nyitott gitártokban fekvő zöld színű borítékot – … fontos, hogy helyben felbontandó! - Helyben felbontandó? Értem. Köszönöm! – szólt M., és egy nagyobb címletet adományozott a rendhagyó postásnak. Nem vacakolt sokat, ott helyben felbontotta a borítékot, amelyben egy levél volt, az alábbi tartalommal: „Kedves Hajótörött! Íme a feladat további része! Újabb meglepetés(ek) vár(nak) Rád, ha sikeresen megfejted a következő feladványt! Sok sikert! A helyszín: Ne késlekedj, a meglepetés ott vár, hol kettő elefánt egymással szemben áll. A dátum: . . /./ Kulcs a fenti dátum megfejtéséhez: (+)-= **= += += ++= -=* +=+ 37 | O l d a l :
„ M. a helyszín-verset könnyűszerrel megfejtette: ez csak az állatkert lehet! Aztán elbizonytalanodott. Biztosan az állatkert? Mi más lenne? Csak az lehet… – nyugtatta magát. Lássuk a dátumot. Érezte, ehhez írószerszámra is szüksége lesz, a zakójában talált is egyet. Első ránézésre bonyolultnak tűnt a feladvány, de aztán viszonylag hamar összeállt a megfejtés: _ _._ _./_ _._ _/ (A dátum-rejtvény megfejtését szintén az olvasóra bízzuk.)
Basszus! Ez ma van! És… (M. nyelt közben egy nagyot) …húsz perc múlva… az állatkertnél! Bazdmeg. Nem is teketóriázott tovább, azonnal elindult taxit fogni. Éppen most persze sehol nem volt a környéken. Bazdmeg. M. már telefonon próbált rendelni egyet, amikor végre feltűnt egy, amelynek pillanatok alatt a hátsó ülésén termett. Jelentős borravalót helyezett kilátásba, ha sikerül tartani az időpontot. Ahogy suhant mellette a város, érezte: a szíve kalimpál. Három percet késett. A fuvart már menet közben honorálta, hogy azzal már ne kelljen vesződni a megérkezéskor. Izgatott léptekkel haladt a bejárat felé, amelyet szótlanul őriztek az elefántok. Megérintette az egyiket, pont úgy, mint ahogy gyerekkorában szokta. Körbenézett. E. sehol. Lehet, hogy egy újabb rejtvény vár rám? Felfokozott állapota türelmetlenné és meggondolatlanná tette: nem várt erővel bekopogott a kassza üvegablakán, hogy megkérdezze az ott ülő nénit, aki éppen egy irreális darabot próbált meg kiharapni a szendvicséből, tud-e segíteni, van-e nála egy boríték, vagy egy újabb feladvány vagy … Egyszerre csak megfogta valaki a kezét. M. odanézett és látta, hogy Bogárka apró tenyere szorítja az övét. A kislány mosolya fülig ért. Ahogy M. ránézett, Bogárka felemelte a másik kezét és mutatóujjával balra mutatott. M. abba az irányba nézett. E. állt mögöttük néhány méterre. Egymásra néztek. Percek mentek, ezredévek jöttek. A szemközti padon egy szemüveges férfi ült, kalapban, nyakkendőben. Elégedetten jegyzetelt. A jegyszedő néni morózus hangját lehetett hallani: -
Most akkor vesz jegyet, vagy nem?!
VÉGE. 38 | O l d a l :
